Miután 1918 júniusában az utolsó osztrák-magyar offenzíva az óriási emberáldozatok ellenére súlyos kudarcot vallott, az Osztrák-Magyar Monarchia megdöbbentő sebességgel hullott alkotórészeire.
Október 16-án Károly császár-király, abbeli igyekezetében, hogy a jövendő békekonferencián a Monarchia elfogadható státussal rendelkezzen, kiadott egy kiáltványt. Szövetségi állammá nyilvánította Ausztriát, „amelyben minden faji komponens letelepedési helyén kialakítja saját államszervezetét”, de „megőrzi azon területek integritását, amelyek a magyar Szent Koronához tartoznak”. Más szavakkal: Magyarország nemzeti kisebbségei még mindig nem kaphatták meg azt a politikai autonómiát, amelyet ez alkalommal megígértek az osztrák birodalmon belüli partnereiknek. Wekerle magyar miniszterelnöknek úgy sikerült ezt a kifejezést beillesztenie a manifesztumba, hogy azzal fenyegette meg Ausztriát, hogy felfüggeszti az oda irányuló magyar liszt- és gabonaszállítmányokat. Másnap Tisza István, aki megingathatatlan híve volt a végső győzelemig folytatandó háborúnak, felállt a parlamentben, és bejelentette: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”
Ennek a beismerésnek a híre futótűzként terjedt el a Monarchiában, és hatása pusztító volt. A katonák eddig is folyamatosan elszivárogtak a seregből, ez a jelenség ezután áradattá vált. Október 20-án a magyar kormány arról tárgyalt, hogy szakít a dualizmussal, nem leszek többé „közös ügyek”, és a tiszta perszonálunió álláspontjára helyezkedett, így elvágott minden köteléket Magyarország és Ausztria között. A kivétel - még egy rövid időre - a közös uralkodó volt, IV. Károly magyar király maradt. Nem sokkal később Károlyi Mihály kezdeményezésére a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt csatlakozott a Károlyi-párthoz, és Károlyi elnöklete alatt megalakult a Nemzeti Tanács. Kiáltványuk teljes függetlenséget követelt Magyarországnak, a háború és a német szövetség azonnali befejezését, általános választójogot, földreformot, és önrendelkezést a nemzetiségeknek. Magyarországnak lett tehát egy alternatív kormánya. Ugyanakkor világos volt, hogyha ez hatalomra jut, már egy másmilyen és sokkal kisebb országot fog kormányozni, mivel a nemzetiségek a saját kezükbe vették sorsuk irányítását. Bukovinában a Román Nemzeti Tanács kinyilvánította elszakadását a Monarchiától; Prágában a csehek és a szlovákok kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot; Zágrábban a horvát parlament bejelentette a független horvát-szlavón állam megalakulását a délszlávok új szövetségén, a jövendő Jugoszlávián belül. Alig néhány nap leforgása alatt a kettős monarchia szétesett.
Október 31-én két esemény jelezte a régi politikai rend végét. Délután dezertőrök egy csoportja berontott Tisza István pesti családi villájába, és a hallban lezajlott, a háborúért viselt felelősség körüli rövid vita után agyonlőtték Tiszát felesége és unokahúga jelenlétében. Inasa előzőleg figyelmeztette Tiszát, hogy veszélyben forog az élete, és azt javasolta, hogy ugorjon ki a házból egy hátsó ablakon. Tisza nem volt hajlandó elmenekülni: „Ahogyan éltem, úgy fogok meghalni”. Körülbelül abban az időben a Károly király helytartójaként működő József főherceg kinevezte miniszterelnökké Károlyi Mihály grófot.
Károlyi már e formális kinevezés előtt is hazája elismert politikusa volt. Wekerle Sándor és kormánya lemondott, vezető nélkül maradt az ország. Károlyi meglátogatta Károly királyt a gödöllői királyi kastélyban, és azzal a benyomással távozott onnan, hogy az uralkodó elfogadta a Nemzeti Tanács programját, és felkérte őt egy új kormány megalakítására. Vonaton Becsbe utazott, ahol a hivatali eskü letételére került volna sor. Valójában Károly akkor már kinevezett egy sokkal konzervatívabb személyt, Hadik János grófot a miniszterelnöki posztra. Károlyi tehát feleslegesen utazott Bécsbe. Amikor hazaérkezett Budapestre, látta, hogy a népet feldühítette Hadik kinevezése, és az is, hogy a király József főhercegre ruházta Magyarországon a királyi hatalom gyakorlását. Magyarország meg mindig királyság volt, ahol a királynak vagy helyettesének volt a joga a miniszterelnök kinevezése. Hatalmas tömeg várta Károlyit a vasútállomáson, a Marseillaise-t énekelték, és amikor - nehogy agyonnyomják - bérkocsiba szállt, az emberek kifogták a lovakat, és ők húzták tovább a kocsit. Katonák és diákok tüntettek a Károlyi-palota előtt az Egyetem téren, követelték a köztársaságot, és nagy tömeg gyülekezett az Astoria Szálló környékén is, ahol a Nemzeti Tanács főhadiszállása volt. Tisztek és közkatonák vonultak oda csapatosan, hogy hűségükről biztosítsák a Tanácsot.
Mindenfelé fehér őszirózsát árultak a közelgő halottak napja alkalmából, és ez lett a jelképe annak, ami ekkor már forradalom volt: a katonák a sapkájuk mellé tűzték a virágot, a polgári személyek a gomblyukukba. Károlyi ezt jegyezte fel a naplójába: „Éneklő, ujjongó, kiáltozó katonákkal megrakott, fehér őszirózsákkal díszített teherautók robogtak el mellettem - a száguldó járművek mindig hozzátartoznak a forradalom képéhez. ” Mártírjai is voltak már a forradalomnak. Amikor október 28-án nagy tömeg akart átkelni a Lánchídon, hogy megrohamozza József főherceg budai palotáját, a rendőrség az útjába állt, fegyvert használt, három ember meghalt, hetvenen megsebesültek. A budapesti helyőrség még József főherceg hűségen volt, és a Nemzeti Tanács ekkor elhatározta, változtat a helyzeten, megbízottakat küld a laktanyákba, bátorítja a katonatanácsok megalakulását, követve az orosz hadsereg 1917. februári példáját. A Nemzeti Tanács támogatói elfoglalták Pest főbb középületeit, beleértve a vasútállomásokat és a telefonközpontot. A városi börtönökből kiengedtek a foglyokat. Mindenünnen leverték a császári címert és jelvényeket. Hadik lemondott a miniszterelnökségről, hogy helyet adjon Károlyinak. November 3-án IV. Károly meghajolt az elkerülhetetlen előtt, és visszavonult az „államügyek vitelétől”. Három nappal később a magyar országgyűlés feloszlatta önmagát, és a Parlament hatalmas kupolája alatt kikiáltották a Magyar Köztársaságot.
Amikor a magyar közvélemény Károlyi felé fordult - aki sok szempontból nem volt vezetésre termett személy annak a reményének adott hangot, hogy Károlyi háborúellenessége, a szövetségesek iránti nyílt rokonszenve lehetővé teszi majd, hogy bármelyik más magyar politikusnál gyorsabban, és mindenekfelett kedvezőbb feltételek mellett köthessen békét. Károlyi azonnal hozzáfogott, hogy megkíséreljen megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Az olasz fronton a helyi katonai parancsnokok már megkötöttek egy fegyverszünetet. Ennek alapján az osztrák-magyar csapatoknak ki kellett vonulniuk Dél-Tirolból, Horvátországból, Isztriából és Dalmáciából, azokról a területekről, amelyeken Olaszország már régen biztosítani szerette volna jelenlétét. A déli, balkáni fronton még nem kötötték meg a fegyverszünetet. Károlyi ezért Belgrádba sietett, küldöttsége tagja volt Jászi Oszkár, a nemzeti kisebbségekért felelős új miniszter is. Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni szövetséges seregek francia parancsnokával kívántak tárgyalni, és ezzel megelőzni, hogy szövetséges csapatok benyomuljanak magyar területre. A nyitó eszmecsere nem volt ígéretes. Károlyi felolvasott egy memorandumot, amelyet kormánya jóváhagyott. Ebben elhárította Magyarország korábbi vezetői cselekedeteiért a felelősséget, hangsúlyozta, hogy az új kormány elkötelezte magát a demokrácia mellett, és azt kérte, hogy ha Magyarországot meg kell szállni, akkor azt a szövetséges csapatok tegyék meg, és ne a csehek, a románok vagy a szerbek.
Ha Károlyi abban reménykedett, hogy ez az erényes, jó szándékú nyilatkozat majd meglágyítja a franciák szívét, csalódnia kellett. Franchet tábornok válaszában durván rátámadt a magyarokra. Magyarország 1867 óta Németország cinkosa, és Németországgal együtt fog szenvedni. „Önök elnyomták a nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. Most a tenyeremen tartom őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül, és megsemmisítik önöket.” Franchet d’Esperey még azt is becsmérlően kommentálta, hogy a magyar delegációban helyet foglalt egy zsidó és egy közkatona (az új katonatanácsok képviseletében) is. Amikor azután kifújta a haragját, mérsékelt tárgyalópartnernek bizonyult. Károlyival és Jászival félrevonult egy különszobába, átadta nekik annak a fegyverszüneti megállapodásnak a szövegét, amelyet Párizsban dolgoztak ki, és amely a központi hatalmakra és szövetségeseikre vonatkozott.
A feltételek kemények voltak Magyarországnak vissza kellett vonnia csapatait Erdély keleti kétharmadából, és az ország jelentős déli területeiről, beleértve a Bánátot, amelyet szerb katonák fognak megszállni.
A Bánát
A Bánát Magyarország déli részének egyik, Szerbiával határos régiója volt, amelyre már régóta vágyott mind Szerbia, mind Románia. Nagyjából megfelelt az egykori Jugoszláviában a Vajdaságnak, és hozzá tartozott még a mai Románia délnyugati csücske.
A magyar hadseregnek mindössze nyolc hadosztálya lehet, és a szövetséges erők szabadon átjárhatnak az egész magyar területen. Az okmány 17. záradéka kijelentette, hogy a békeszerződés aláírására várva a magyar kormányé a jog, hogy irányítsa az egész Magyarországot, beleértve a szövetségesek által megszállt területeket is, de rendbontás esetén a szövetségesek veszik át a kormányzati feladatokat is. Károlyi azzal érvelt, hogy ez a megfogalmazás egészen egyszerűen arra fogja biztatni a nemzetiségeket, hogy rendbontást idézzenek elő, hacsak a gazdasági nehézségek máris nem vezettek ilyesmihez. Franchet tábornok beleegyezett, hogy kivegyék a szövegből a sértő záradékot - ez jelentős engedmény volt -, és Párizsba azt táviratozta, hogy amíg a békeszerződés nem kerül aláírásra, a szövetségesek magyar kérésre tiszteletben fogják tartani Magyarország létező határait, és megvédik az országot a csehek, a románok és a szerbek támadásaitól. Ez a kérés csak annyit ért el, hogy Clemenceau francia miniszterelnök durván felszólította Franchet D’Esperey tábornokot, hogy tárgyalásain szorítkozzék kizárólagosan katonai kérdésekre. Amikor a Budapestre visszatérő Károlyi a fegyverszüneti feltételeket a Nemzeti Tanács elé tárta, az a határozat született, hogy elfogadják azokat, ha másért nem, azért, hogy így korlátozzák a cseh és a román csapatok betöréseit, amelyekre máris sor került. A feltételeket leközölte a magyar sajtó is, és azok a közvélemény elkeseredését és csalódottságát váltották ki. Ez jelezte a Károlyi Mihályba és kormányába vetett bizalom általános csökkenésének a kezdetét.
Minden nappal egyre kétségbeejtőbbé vált Magyarország helyzete. Északnyugaton a cseh csapatok egészen Pozsonyig jutottak (ma: Bratislava, Szlovákia), amely a magyar parlament egykori székhelye volt. A Károlyihoz hű magyar csapatok csak nehézségek árán tudták visszaverni a cseheket, akik addigra már elfoglalták a szlovákiai szénbányákat, Magyarország fő szénforrásait, és ez széles körben gondokat okozott a kemény tél folyamán. Románia, annak ellenére, hogy 1916-ban, miután a németek legyőzték, különbekét kötött a központi hatalmakkal a bukaresti egyezményben, novemberben újra hadba lépett a szövetségesek oldalán, hogy részt követelhessen a zsákmányból. Most azt kérte, hogy ismerjék el Erdélynek Romániához csatolását. Károlvi többször is folyamodott a szövetségesek vezetőihez, akik már gyülekeztek Párizsban a békekonferenciára, és kérte, hogy vessenek véget a belgrádi fegyverszünet nyilvánvaló megsértésének, és kötelezzék a cseheket a gazdasági blokád megszüntetésére. Kéréseit figyelmen kívül hagyták. A franciák, akikkel kapcsolatban a szövetségesek elismerték, hogy az övék a vezető szerep Kelet-Közép-Európában és a Balkánon, sikerrel érveltek amellett, hogy Magyarországnak, a legyőzött ellenségnek, nincs joga kedvezőbb bánásmódhoz: minden téren elsőbbséget kell adni a szövetséges társaknak, a cseheknek, a románoknak és a délszlávoknak.
November hónapban két olyan eseményre került sor, amelynek baljós kihatása volt Magyarország közvetlen jövőjére. Először is 24-én egy csoport magyar érkezett haza Moszkvából, egykori orosz hadifoglyok, akik fogságuk alatt magukévá tették a kommunista eszméket: Kun Béla, Szamuely Tibor, Münnich Ferenc cs Rákosi Mátyás azonnal hozzáfogott a magyar kommunista párt megalakításához. Két nappal később francia katonai misszió érkezett Budapestre, hogy felügyelje a belgrádi fegyverszüneti egyezmény megvalósítását. A küldöttséget Fernand Vyx alezredes vezette. Vyx első feladata az volt, hogy tolmácsolja Károlyinak a szövetségesek kérését: a magyar csapatoknak ki kellett vonulniuk a szlovák területekről, amelyeket a fegyverszünet tartalmával ellentétesen megszálltak a csehek. Károlyi engedelmeskedett, mert azt remélte, hogy egy eljövendő békeszerződés minden rossz dolgot helyre fog majd igazítani. A csehek ezután azonnal elfoglalták Kassát és Pozsonyt, a két magyar történelmi várost (ma: Kosice és Bratislava, Szlovákia). Időközben szerb csapatok nyomultak észak felé, elfoglalták Pécs környékét, ahol Magyarország maradék szénbányái voltak, a románok pedig még jobban benyomultak Erdélybe. A belgrádi fegyverszüneti egyezmény ekkor már csak holt betű volt.
„Külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson”. (Károlyi Mihály, 1918. december 30.)
Károlyinak nem volt hatalma ahhoz, hogy megelőzze, még kevésbé, hogy visszafordítsa ezeket a kedvezőtlen fordulatokat. Továbbra is a békekonferenciába vetette bizalmát, amelynek nemsokára Párizsban kellett megnyílnia, és különösen bízott Wilson elnök Tizennégy Pontjában, amely, hite szerint, egy új Magyarország megszületésénél bábáskodhat majd, s amelynek alapján az országot talán a Svájci Államszövetség mintájára lehet majd újjászervezni.
Voltak más ügyek is, amelyekkel foglalkoznia kellett. Koalíciós kormánya ingadozni kezdett a javasolt földreform miatt, amely túl radikális volt pártja jobboldalának, de nem volt elég radikális a szociáldemokraták számára. Károlyi úgy gondolta megoldani a válságot, hogy 1919. január 11-én lemondott a miniszterelnökségről, és elfoglalta a köztársasági elnök hivatalát - a fiatal köztársaságnak eddig nem volt államfője -, miközben ő maradt a külpolitika felelőse. Berinkey Dénes elnöklete alatt az előzőnél baloldalibb színezetű kormány alakult. Ez csak megerősítette a magyar konzervatívok, különösen Bethlen István kísérleteit - aki a Károlyi-rezsim politikájának minden tevékenységével szemben állt hogy aláássa Károlyi tekintélyét. Figyelmeztette a francia missziót és más szövetséges képviselőket, hogy Károlyi az első állomása annak, hogy Magyarország a bolsevizmus felé sodródjon. A franciák azonnal hitelt is adtak ennek. Már maga Károlyi is tartott attól, hogy ha a három nagyhatalom (Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) nem hallgatja meg Magyarország kérését, és nem függeszti fel az ország elleni gazdasági blokádot - ez a háború egyik következménye volt, amelyben nem változtattak az ellenségeskedések megszűnte után sem és nem gátolják meg, hogy az ország területét megszállják a szomszédjai, a magyar nép kétségbeesésében a kommunizmus és az újonnan alapított magyar kommunista párt felé fordulhat.
Közben január 18-án megnyílt a párizsi békekonferencia, amelyen a Legfelső Tanács elnökölt. A Tanács, amely az ellenségeskedések megszűnte előtt a Legfelső Haditanács volt, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán külügyminisztereiből állt. Amint a békekonferencia megkezdte munkáját, a Tanács neve a Tízek Tanácsa lett. 1919 márciusában az elnevezés Négyek Tanácsává zsugorodott: ez a négy Woodrow Wilson amerikai elnök, David Lloyd George brit, Georges Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnök volt. Nem sokkal a konferencia megnyitása utána a Tanács szövetséges missziót küldött Budapestre, hogy felmérje Magyarország gazdasági helyzetét. Amikor a küldöttség először találkozott a magyar köztársasági elnökkel, Károlyi nem sokat kertelt. Azért helyezte belé bizalmát a magyar nép - mondta -, mert azt hitte, hogy ő meg fogja értetni magát a szövetségesekkel, de erre nem volt képes, mert a szövetségesek nem voltak hajlandóak meghallgatni. Magyarországot fel sem kérték, hogy küldje el képviselőit a békekonferenciára Párizsba: teljes mértékben igazságtalan, hogy az ország képviselőinek a távollétében jelöljék ki az ország jövendő határait. Magyarország gazdasági helyzete rettenetes volt: a parasztok még a krumplit sem tudták begyűjteni, mert nem volt cipőjük és kabátjuk; a fő vasútvonalakon napi egy vonat közlekedett a szénhiány miatt; az üzletekben nem voltak tejtermékek. A szövetséges delegáció nem hatódott meg. A francia képviselő csak annyit mondott, hogy Belgiumban és Észak-Franciaországban még rosszabb a helyzet. Nem lehet tárgyalni az „ellenséges államokkal” a békeszerződés lezárulta előtt. A misszió más tagjai felelősségre vonták Károlyit, mert nem tartóztatta le a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőit. William Beveridge, a brit küldött feljegyezte a naplójába: „Igyekeztem elmagyarázni neki [Károlyinak] és a többieknek is, olyan tapintatosan, ahogyan csak lehetséges volt, hogy szerintem az antant nem táplált különösebben ellenséges érzelmet Magyarország iránt, vagy nem szánta eleve el magát arra, hogy ártson neki, és nem ezért nem válaszol olyan sokáig. Az antant kormányoknak több fontosabb dolguk van, mint hogy a 10 milliós Magyarország sorsával foglalkozzanak, és hogy Magyarországnak várnia kell a sorára, amíg majd rá irányul a politikai figyelem.”
Párizsba visszatérve Beveridge a jelentésében azzal érvelt, hogy meg kell szüntetni a Magyarország elleni kereskedelmi embargót, és diplomáciai kapcsolatot kell létesíteni a Károlyirendszerrel. Egy másik, amerikai irányítás alatt álló szövetséges misszió, amelyet azért küldtek Párizsból Magyarországra, hogy felmérje a politikai helyzetet, szintén a magyarokkal rokonszenvező jelentést készített. A Legfelső Tanács egyik jelentést sem méltatta figyelemre. 1919 februárjában Thomas Cunninghame ezredes vezetése alatt angol katonai misszió érkezett Budapestre, hogy együttműködjön a franciával. Az erősen jobboldali beállítottságú Cunninghame Károlyit és az új magyar kormányt némi gyanakvással szemlélte, és ellenségesen reagált a magyar miniszterek ismételt figyelmeztetéseire, amelyek szerint a szövetségesek beavatkozása nélkül a kommunisták át fogják venni a hatalmat. Ha ez megtörténik, válaszolta, a szövetségesek támogatni fogják, hogy Magyarországot ellenséges szomszédjai megszállják, és így semmisítsék meg a kommunista rezsimet. Ugyanakkor Cunninghame jelentései, amelyeket párizsi feletteseinek küldött, arról a rokonszenvről árulkodnak, amelyet Károlyi nehéz helyzete miatt érzett, és a cseheket okolta mindezért. A tétlenség lehetséges következményeire utaló ismételt figyelmeztetések ellenére a Legfelső Tanács makacsul elutasította, hogy bármit is tegyen Magyarország kétségbeejtő helyzetének javítására.
A magyar kormány az új miniszterelnök, Berinkey alatt végre döntött a földreform ügyében: a nagybirtokokat fel kellett osztani a föld nélküli parasztok között. Károlyi, Magyarország legnagyobb földbirtokosainak egyike, ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga indítsa el a földosztást kápolnai nagybirtokán. A földreform kérdése még jobban eltávolította egymástól Károlyit és Bethlent.
Az egyik legnagyobb modern magyar író, az újságíró Krúdy Gyula jelen volt a földosztásnál: „Nagy mező közepén fából tákolt emelvény, amelyet már reggel óta körüláll jó egypár ezer ember. [...]. Károlyi Mihály áll az emelvényen, a két karjával körülmutat a világ négy tájéka felé cső földeken: Ez eddig az enyém volt. Mától fogva maguknak adom! Ennél jobb szónoklat sem hangzott még el a kápolnai mezőn...”
„Szakadt az eső azon a február végi napon, amikor birtokomat felosztottam. A távoli falvakból is összegyűlt parasztok nagy esernyők alatt álltak ott, mélyen barázdált arcukból a meglepetés, a csodálat és a gyanakvás valami leírhatatlan keveréke sugárzott felém." (Károlyi Mihály)
Ez a drámai és jelképes cselekedet megérdemli, hogy ott szerepeljen minden írásban, amely Károlyi Mihály pályafutásával foglalkozik. A földreform megvalósításának ez azonban csaknem az egyetlen példája. Magyarország más részeiben semmibe vettek azt a földesurak, köztük az erdélyi Bethlen István is, vagy türelmetlen mozdulattal félrelökték a parasztok, akik önkényesen földeket foglaltak el, tekintet nélkül arra, hogy vonatkoztak-e azokra a földtörvény intézkedései vagy sem. Bethlen határozottan ellenezte a Károlyi-rendszer által bevezetett új választási törvényt is, amely kiterjesztette a titkos szavazással járó választójogot a legtöbb írástudó, 21. évét betöltött férfira és 24. évét betöltött nőre, a felnőtt lakosság körülbelül felére. Ez a fontos intézkedés azonban koraszülött volt, hiszen Magyarország belső helyzete túlságosan ingatag volt ahhoz, hogy választásokat lehessen meghirdetni a polgárháború kockáztatása nélkül. Februárban Bethlen megalakított egy nyíltan ellenforradalmi pártot, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját, hogy összehangolja a Károlyi elnökségével és kormányzásával szemben felálló ellenzék tevékenységet; szoros kapcsolatokat épített ki mind Cunninghame ezredessel a brit misszióból, mind Vyx alezredessel a franciából. Az általa továbbított kérések azonban - amelyek arra vonatkoztak, hogy a szövetségesek szálljak meg Budapestet és a többi várost, így előzzék meg a kommunista fenyegetést, és állítsanak fel egy jobboldali kormányt -, éppolyan süket fülekre találtak a Legfelső Tanácsnál, mint Károlyi kérései. E kéréseket elnyelte a Magyarországgal szembeni ellenséges hangok erősebb és kitartóbb áradata.
A párizsi békekonferencia hivatalosan 1919. január 18-án nyílt meg a Quay d’Orsay Óratermében, de bizonyos értelemben már öt éve, a háború kitörése óta folyamatban volt. Ez alatt az időszak alatt mind a központi hatalmak, mind a szövetségesek - mindkét fél meg volt győződve arról, hogy az övé lesz a végső győzelem - nyilvánosan és titokban is tervezgették Európa háború utáni újrarendezését.
A német birodalom becsvágya és célkitűzései Friedrich Naumann Mitteleuropa című, 1915-ben kiadott művében jutottak kifejezésre. Az elképzelés egy megaállam kialakítása volt Németország és Ausztria-Magyarország egyesítésével. Ez a Balti-tengertől az Adriáig nyúló államalakulat kétségtelenül uralkodó szerepet játszott volna Európában. Bécsben és Budapesten azonban finoman szólva visszafogott lelkesedés üdvözölte az elképzelést: nyilvánvaló volt, hogy Ausztria-Magyarország alárendelt szerepre lett volna kárhoztatva ebben az államalakulatban. Tisza István nagy óvatosságra utasította a tervvel kapcsolatos hivatalos megbeszéléseken részt vevő magyar küldötteket. Tisza háborús becsvágya kimerült abban, hogy Magyarországhoz szerette volna csatolni Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, ezzel ellensúlyozva azt, hogy Ausztria meg akarta szerezni Oroszországtól Lengyelország orosz kézen levő részét. Tisza ellenezte Szerbiának a Monarchiához csatolását, azon az alapon, hogy az csak elmélyítette volna Magyarország nemzetiségi problémáit, mert jelentősen megnövelte volna lakosságában a szláv elemet.
A szövetségesek céljai nem annyira a szerzésre irányultak, de sokkal összetettebbek voltak. Bizonyos pontokon teljes volt az egyetértés a felek között. Németországot meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy valaha is újra háborút indíthasson a szomszédjai ellen. Az Oroszország és Ausztria között oly sokáig felosztott Lengyelországnak ismét egyesített, független állammá kell lennie. Horvátországnak szabadon kell döntenie jövője felől. Az Osztrák-Magyar Monarchia egészének a jövője ellentmondásos téma maradt szinte egészen a háború végéig. 1918-ig vezető körökben érvényben volt az a hagyományos álláspont, hogy Ausztria-Magyarország lényeges alkotóeleme az európai hatalmi egyensúlynak. A legtöbb szövetséges államférfi a Monarchiában látta fontos gátját mind az oroszok nyugat felé terjeszkedésének, mind a németek megújuló Drang nach Ostenjének. Amikor 1917 decemberében Wilson elnök az amerikai kongresszus előtt beszédet tartott az Egyesült Államok belépéséről a háborúba, kijelentette, hogy „mi semmiképpen sem akarjuk tönkretenni vagy újrarendezni az Osztrák-Magyar Birodalmat.” Amikor körülbelül ugyanabban az időben titkos tárgyalások kezdődtek Genfben a szövetségeseket képviselő Smuts tábornok és az osztrák Mensdorff gróf között a Monarchia által megkötendő esetleges különbekéről, Smuts biztosította a grófot, hogy: „Nincs szándékunkban beavatkozni [Ausztria-Magyarország] belső ügyeibe, és elismerjük, hogyha Ausztria valóban liberális birodalommá válik [...] nagyjából az lehet Közép-Európa számára, mint a brit birodalom a világ többi része számára.”
Más szavakkal, a Monarchia szerkezete és területe változatlan maradhat, ha liberalizálja a nemzetiségek irányában alkalmazott politikáját. 1918 elején a brit háborús kabinet osztotta David Lloyd George miniszterelnök nézetét, miszerint a háború után „Ausztria-Magyarországnak olyan pozícióban kell lennie, hogy jelentős befolyást gyakorolhasson Délkelet-Európában”.
A szövetségesek főként azért tettek ilyen megnyugtató kijelentéseket - különösen 1917-ben -, mert még abban reménykedtek, hogy a Monarchiát rávehetik arra, hogy hagyja magára a Kaisert, és kössön különbekét. A Monarchia nyilván nemigen hajlott volna egy ilyen elrendezés felé, ha oka lett volna azt hinni, hogy azzal saját feldarabolását írja alá. A megnyugtató kijelentések ugyanakkor az álszentség csúcsát is jelentették, hiszen a szövetségesek addigra már - legalábbis papíron - az osztrák-magyar területek nagy darabjait odaígérték kenőpénzként potenciális szövetségeseiknek. Az 1915-ös londoni titkos egyezménnyel Olaszországot eltántorították a semlegességtől, odaígérve Trentinót, Dél-Tirolt, Triesztet, Goriziát, Isztriát, Dalmácia északi részét és a legtöbb dalmát szigetet. Ezek a területek mind a Monarchiához tartoztak. Még élesebb ellentétben álltak a szövetségeseknek a Monarchia területi integritására vonatkozó kijelentéseivel azok az ígéretek, amelyeket 1916-ban Romániának tettek. Hadba lépéséért cserébe Romániának szánták az egész Erdélyt, a Bánátot - mindkettő a történelmi Magyarország alkotórésze volt - és Bukovinát. A száműzetésben élő szerb kormánynak ígérték a Monarchia által nem sokkal korábban annektált Bosznia-Hercegovinát, Dalmácia déli részével együtt. Ha tehát a szövetségesek valóban azt kívánták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mint politikai tényező fennmaradjon, a fent felsorolt ígéretek teljesítése után az már egy területileg jelentősen kisebb méretű államalakulat lett volna.
A háború előrehaladtával a szövetségesek fennen hangoztatott ígéreteit egyre jobban megkérdőjelezték mind a Monarchián belüli nemzeti csoportosulások száműzetésben élő vezetői, akik a háborúban látták a legjobb lehetőséget, hogy elismertessék nemzeti függetlenségüket, mind e csoportok aktív szimpatizánsai, akik a szövetséges nemzetek politikai intézményeiben voltak. Már korán, 1914 őszén, Franjo Supilo és dr. Ante Trumbie, a Horvátországnak Magyarországtól való elszakadásáért folytatott harc két régi bajnoka, azon dolgozott Londonban, hogy a háború után létrejöhessen egy délszláv államszövetség, Jugoszlávia. 1915 áprilisában Londonban felállt egy Jugoszláv Bizottság dr. Trumbie elnöklete alatt, hogy elősegítse egy egységes jugoszláv állam létrejöttét, amelyben egyenjogú tagokként egyesült volna a szerb, a horvát és a szlovén nép. Ez a terv egy lépéssel tovább fejlődött 1917-ben, amikor Nikola Pasié, a száműzetésben élő szerb kormány feje azt javasolta a Jugoszláv Bizottságnak, hogy tartsanak közös értekezletet Korfu szigetén, és egyezzenek meg a közös politikai célokban. Az 1917 júniusában megtartott korfui konferencia sikeres volt: megszületett az egyezség, hogy a háború után a szerb Karagyorgyevics királyi család vezetése alatt létrehozzák a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságát. Ha ezt a megegyezést támogatni fogja a békekonferencia, akkor az megfosztja majd Magyarországot Horvátországtól, amely a magyar földön kívül a legrégibb birtoka volt, és nagy valószínűséggel déli határa mentén egy földsávtól is, amelyen jelentős szerb népesség élt.
Magyarország jövője szempontjából még nagyobb jelentőségű volt a csehek és szlovákok független állama életre hívóinak a tevékenysége. Tomás Masaryk cseh filozófiatanár és népe jövendő vezetője már a háború kitörése után egy hónappal keményen dolgozott, Párizsban és Londonban lobbizott egy független Csehország érdekében, amely magában foglalta volna Észak-Magyarország túlnyomó részben szlovákok lakta területeit is. Csehország az Osztrák—Magyar Monarchia keretein belül ekkor még Ausztria jelentős alkotórésze volt. 1916-ban Masaryk, miután Párizsban felállította a Cseh-Szlovák Nemzeti Tanácsot, és kijelentette, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia nemcsak hogy nem lenne Németország keleti terjeszkedésének a gátja, hanem inkább annak szíves kiszolgálója, meggyőzte Aristide Briand francia miniszterelnököt, hogy a Monarchiát fel kell osztani, és el is nyerte a támogatását egy független csehszlovák állam megteremtéséhez. Masaryk, akit munkájában Eduard Benes, a Habsburgoknak és minden művüknek elkeseredett ellensége segített, még azt is javasolta a brit külügyminisztériumnak, hogy az új államot egy területi folyosóval kapcsolják össze a jövendő Jugoszláviával, és a folyosót Nyugat-Magyarországból hasítsák ki. A szövetségesek ezt a tervet azonban, legalábbis az adott pillanatban, túl radikálisnak ítélték.
Az egyes népek függetlenségért küzdő bajnokait tevékenyen támogatta két brit Közép-Európa-szakértő is: Wiekham Steed és Robert Seton-Watson. A két férfi jóval a háború előtt Becsben találkozott, ahol Steed a londoni Times tudósítójaként dolgozott, és Seton-Watson, a jó anyagi eszközökkel rendelkező skót fiatalember, aki ragyogó nyelvtehetség is volt, Ausztria-Magyarország történelmével kapcsolatos kutatásokat folytatott. Seton-Watsonban tanulmányai során mélységes ellenszenv fejlődött ki a magyarok iránt, és önmagát azoknak a népeknek a szószólójává tette meg, amelyek - véleménye szerint - a magyarok diszkriminációja és elnyomása áldozatai voltak. Steed, áld később a The Times külügyi rovatvezetője, majd szerkesztője lett, tökéletesen osztozott Seton-Watson nézeteiben, és jelentős befolyását arra használta fel, hogy azokat terjessze és előmozdítsa. Seton-Watson 1916-ban megalapította a The New Európa (Az új Európa) című újságot, amelynek szerzői a lap oldalain azért érveltek, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia helyébe a független nemzetek csoportja lépjen. Abban az időben a brit és a francia Kelet-Közép-Európa- és Balkán-szakértők igen gyenge lábakon álltak, ennek következtében az a kis csoport tisztségviselő, újságíró és tudós, akik ismeretekkel és közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek ezeken a területeken, olyan fokú befolyásra tettek szert, amely nem volt arányban a csoport nagyságával. E csoport tagjai a miniszterelnököktől kezdve a legmagasabb szintekre is eljuthattak a politika alakítói körében. Mivel Seton-Watson kivételes erővel ragaszkodott a nézeteihez, és szenvedélyesen elkötelezte magát a független csehszlovák és jugoszláv állam mellett, ez nagy csapást jelentett Magyarország számára.
„Ami számunkra a porosz miiitarizmus, az maguknak [románoknak} a magyar hegemónia: ezek az európai fejlődés legfőbb akadályai {...} önöknek a szerbekkel együtt véget kelt vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett." (R. W. Seton-Watson, egy bukaresti interjúban, 1915)
Nézeteinek időnkénti féktelensége és heves magyargyűlölete nem csökkentette Seton-Watson befolyását a szövetségesek háború utáni Európára vonatkozó terveire, amint az kiderül a brit külügyminisztérium 1916-os memorandumából.
Ez azt hangsúlyozta, hogy „a nemzetiségi elv az a fő tényező, amelyet a háború utáni területi rendezések során szem előtt kell tartani”, és így folytatódott: „Ha a helyzet olyan lesz, amely nem teszi lehetővé, hogy a szövetségesek rendelkezzenek annak jövőjéről, nem sok kétség marad azt illetően, hogy annak az elvnek az alapján, amely szabad kezet ad a nemzetiségeknek, a kettős Monarchia [...] fel fog bomlani, és afelől sincs kétség, hogy Ausztria-Magyarország nem nemet részei le fognak válni.” Az Atlanti-óceánon túl 1918-ban már az amerikai gondolkodás is ebbe az irányba mozdult el. Robert Lansing külügyminiszter Wilson elnökhöz intézett memorandumában azt javasolta, hogy az Egyesült Államok fontolja meg, „helyesli-e az osztrák-magyar birodalom alkotórészeire bomlását [...] elismerve a függetlenségre törő nemzetiségeket”. E nézet támogatása lendületbe hozta az egész szövetséges rendszert. Júniusban a Legfelső Haditanács kinyilvánította rokonszenvét a csehek, szlovákok és délszlávok nemzeti törekvései iránt, és nem sokkal később az Egyesült Államok, egy félreérthetetlen nyilatkozatban - amely minden bizonnyal jórészt az Észak-Amerikában beszédeket tartó Tomás Masaryk hatásának volt köszönhető - kimondta, hogy „a szláv faj minden ágát fel kell szabadítani a német és a magyar uralom alól.” Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ekkor elismerte Masaryk Csehszlovák Nemzeti Tanácsát, mint a jövendő csehszlovák kormánymegbízottját. 1918. október 28-án a Tanács Prágában la kiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot. Másnap Zágrábban a horvát parlament kinyilvánította Horvátország függetlenségét, és azt, hogy az ország a jövendő jugoszláv konföderáció tagja lesz. Egy hónappal később a Szerb Nemzeti Tanács bejelentette Magyarország szerb csapatok által megszállt déli megyéinek (a Bánát nyugati részének) Szerbiába való bekebelezését. 1918. december elsején pedig a Román Nemzetgyűlés Gyulafehérváron kinyilvánította Erdély egyesülését a Román Királysággal.
Ez azt jelenti, hogy az 1919 januárjában összeülő párizsi békekonferencia előtt, mielőtt még elkezdődött volna a békeszerződések felvázolása, már előre el volt döntve - legalábbis Magyarországot illetően - a végeredmény zöme. A szövetségesek, főként Masaryk, Bencs, Trumbic, Pasié és társaik, valamint a velük rokonszenvezők propagandatevékenységének köszönhetően, immár szilárdan elkötelezték magukat a jövendő „utódállamok” függetlensége mellett. Magyarországnak tehát szembe kellett néznie Szlovákia és Horvátország biztos elvesztésével, a főként szerbek lakta déli megyék valószínű elvesztésével, és Erdély nagy része elvesztésének a lehetőségével, ha a szövetségesek jóváhagyják Románia cinikus fait accompli-ját. Mindezek a területek csaknem ezer éven át a magyar Szent Koronához tartoztak. Ha másodlagos meggondolások nem állítják meg a szövetségeseket, amire nem volt sok esély, Magyarországra az a sors várt, hogy megfosztják területének több mint a felétől, és nem magyar népessége zömétől. A békekonferenciának csak az volt a feladata, hogy pontosan meghatározza a területek és népek átadását az újonnan létrehozott államoknak -remélhetőleg Kelet-Közép-Európa jövendő békéje érdekében, és a természetes igazságosság elvei szerint.
A konferencia határozataira, különösen ami a franciákat illette, fontos hatást gyakorolt a félelem, hogy a bolsevizmus, amelynek erősek voltak a pozíciói az orosz polgárháborúban, megfertőzheti Nyugat-Európát. Ezt a félelmet hamarosan jelentősen növelték a magyarországi események. Károlyi Mihályt túlságosan lekötötték az események nyomása és a belső reformkísérletek ahhoz, hogy felmérje a tényt: Magyarország számára Párizsban már elveszett a játszma, és szembe kell néznie rövid életű rendszere hamarosan bekövetkező összeomlásával.
Horthy Miklós tengernagy a Nemzeti Hadsereg elén fehér lovon bevonul Budapestre 1919. november 16-án.
II.
A párizsi békekonferencia
1919. március közepére a Károlyi-kormány hatalma Magyarország nagy részében már nem érvényesült. Választások hiányában nem rendelkezett a néptől származó felhatalmazással; a Wilson elnökbe vetett kitartó hite csakis szerencsétlenségekhez vezetett; földreformját túl későn vezette be, és az sokak számára nem is volt kielégítő. Magyarországot északról, keletről és délről megtámadták hagyományos ellenségei. Az éhezéstől és a fűtőanyaghiánytól legyengült lakosság körében rendet vágott a tífusz és a spanyolnátha. Az események könyörtelenül rámutattak Károlyi mint a nemzet vezetőjének a hiányosságaira: nagyon hatékony beszédeket tudott tartani a parlamentben, a vele egyenrangúak között, de hiányzott belőle az a karizma, amelyre egy nemzet vezetőjének szüksége van ahhoz, hogy válságos időkben össze tudja tartani a nemzetet. Magyarország akkori helyzetében nem voltak elegendőek a jóakaratú arisztokratákból álló kormány nemes elvei és jó szándékai.
Országszerte széles körű támogatottságot élveztek a szociáldemokraták, bár nem voltak képesek megelőzni vagy ellenőrizni a fővárosnak annyi szenvedést okozó sztrájkhullámot: sztrájkoltak a gyári munkások, a nyomdászok, a pincérek, a muzsikusok és a bérkocsisok. A szociáldemokraták befolyásával máris versengett a Kun Béla vezette négy hónapos kommunista párt. Kun Béla 1918 novemberében tért haza Magyarországra egy csoport elvtársával, akik szintén hadifoglyok voltak Oroszországban. Ellis Ashmead-Bartlett, egy idelátogató brit újságíró nem túl hízelgő szavakkal írta le Kun Bélát: „[Kun] nagyon csúnya, kopasz férfi, aki 1919-ben 30 éves volt, erős testalkatú, közepes magasságú. A feje rossz formájú, és olyan, mintha az orra és a szája félrecsúszott volna.” Ashmead-Bartlett nem állt egyedül ezzel a véleményével: Stephen Bonsal, egy amerikai tiszt szerint Kunnak „kerek, hagyma formájú feje volt, a haját olyan rövidre nyíratta, hogy kopasznak tűnt, rövid, lapos orra volt, csúf vaskos ajka, de legfeltűnőbb testi jellegzetessége kétségtelenül nagy és hegyes füle volt.” Harold Nicolson brit diplomata pedig úgy írta le, mint „egy kis embert, dagadt fehér arccal és lecsüggő, nedves ajakkal. Az arca egy bizonytalan és sértődött bűnöző arca volt.”
Kun Béla (1885-1939)
Erdélyben született nem vallásos zsidó családban. Diákként nem tűnt ki, és csak egy szemesztert végzett el a kolozsvári egyetem jogi karán. A háború kitörése előtt a helyi munkásbiztosító irodában végzett munkát a radikális újságírással párosította: azzal szerzett hírnevet magának, hogy ostorozta a város irányításának korrupcióját és kevéssé hatékony munkáját. 1914-ben besorozták a hadseregbe, két évig szolgált az orosz fronton, majd fogságba esett, és egy tomszki hadifogolytáborba került, ahol marxista vitacsoportot szervezett, és cikkeket írt a Pravdába.
A februári orosz forradalom után kiszabadult a táborból, beférkőzött Lenin kíséretébe, és a Bolsevik Pórt magyar szekciójának a vezetője lett. Lenin pragmatizmusa és taktikai képessége azonban nem ragadt rá; megmaradt ifjúkora izgatott türelmetlenségénél és féktelen becsvágyánál, és egy abszurd módon leegyszerűsített tervet készített az európai forradalomhoz. A 133 napos kommunista uralom Magyarországon megmutatta, hogy Kunból hiányzott a hosszú távú tervezés, hogy türelmetlenül tört az azonnali eredményekre, és úgy látszott, túl akart tenni mentorán és bálványán, Leninen. Rendszerének bukása után Bécsbe menekült, majd onnan Oroszországba került, belépett a Vörös Hadseregbe, hogy a bolsevikok oldalán harcoljon a polgárháborúban. Mint a krími szovjet elnöke, arról híresült el, hogy csaknem 10000 elfogott fehér (tiszt és közember) kivégzését rendelte el: ezt a mészárlást még Trockij és Sztálin is elítélte. Az 1920-as években Kun többféle posztot töltött be a Kominternben, amelyek közül több nyugat-európai titkos felforgató tevékenységhez kapcsolódott. Az 1930-as években kegyvesztett lett, és 1937 júniusában feljelentették, hogy tiszteletlenül viselkedett Sztálinnal. 1939. november 30-án, 53 éves korában kivégezték a Ljubjankában.
Károlyitól eltérően azonban Kun folyamatosan, hatásosan beszélt, néha ihletetten szónokolt. Nem tellett sok időbe, és súrlódások támadtak Budapesten Kun kommunistái és a szociáldemokraták között. 1919 januárjában a szociáldemokrata Munkástanács megszavazta kommunista tagjainak végleges kizárását, mert azok „megosztották a munkásosztályt.” A kommunisták nem hátráltak meg, és Lenin tanításához híven február 20-án tiltakozó tüntetést szerveztek a Népszava, a szociáldemokraták napilapja szerkesztősége előtt. Az ottani erőszakos események során az épületet védő rendőrök közül négyen meghaltak. A kormány azonnal jóváhagyta 48 kommunista aktivista, köztük Kun Béla letartóztatását, és a kommunista párt irodájának és sajtójának a lefoglalását. A közvélemény rokonszenve a kormány felé fordult - amelynek igen nagy szüksége volt erre valamint a szociáldemokraták felé. Egyik napról a másikra megváltozott azonban a tömeg hangulata, amikor az egyik vezető budapesti bulvárlap újságírója jelenlétében a rendőrök brutálisan megverték a letartóztatott kommunistákat. Feltámadt a kommunisták iránti rokonszenv, ami arra kényszerítette a kormányt, hogy bocsássa szabadon a letartóztatottak felét, és csökkentse a vádakat a többiek ellen. A fogságban maradtak kivételes körülmények között éltek: korlátlan számban fogadhattak látogatókat, és szabadon levelezhettek a külvilággal. Egyikük, Szántó Béla később úgy emlékezett vissza, hogy cellájuk a párt valódi titkársága volt.
Károlyi Mihály a magyar kommunistákkal felmerült problémák ellenére elgondolkodott azon, hogy a Moszkvához közeledés nem szolgálná-e jobban az ország érdekeit, mint az, hogy szüntelenül szorgalmazza Magyarország ügyét a szövetségeseknél, akik nem is reagáltak kéréseire. A Wilson elnökbe és Tizennégy Pontjába vetett hit semmit sem segített Magyarországon. Ugyanakkor egy győztes Vörös Hadsereg masírozott be Galíciába, és a közvélemény határozottan balra húzott. Károlyi készen állt külpolitikája új orientációjának az alkalmazására, és ezt csak növelték a magyar sajtóban is megjelenő hírek a párizsi döntésekről, amelyek tovább növelték volna Magyarország bajait. A hírek megalapozottak voltak. Ebben az időben a francia politikát, különösen Clemenceau-ét és Foch marsallét az az elhatározás uralta, hogy az orosz bolsevizmust el kell fojtani, még mielőtt megfertőzi Európát. Egy ukrajnai katonai beavatkozásra vonatkozó tervben lényeges elem volt, hogy a szövetséges csapatok szabadon mozoghassanak román területeken. Ezért a franciák elhitték a románok vádját - amely minden alapot nélkülözött hogy Magyarország az oroszokkal tervez szövetségre lépni Románia ellen, és beleegyeztek abba, hogy a román csapatok még jobban behatoljanak Magyarországra. A magyar visszavágástól egy ütközőzónának kellett volna megvédeni a románokat, amelyben a szövetségesek végezték volna a rendőri feladatokat. Különböző okokból - de különösen azért, mert Franchet d’Esperey tábornok félt attól, hogy megnő a veszélye a magyar és a román katonák összecsapásának Kelet-Magyarországon a Tízek Tanácsa is hasonló gondolatmenetét követett. 1919. február 26-án a Tanács elfogadott egy tervet a további ellenségeskedések elkerülésére azzal, hogy kijelölt egy semleges zónát, amely elválasztotta a lehetséges harcoló feleket, és utasította Franchet tábornokot a terv azonnali megvalósítására.
Vyx alezredes, a budapesti francia katonai misszió vezetője, aki már korábban is úgy viselkedett, mintha a szövetségesek alkirálya lett volna Magyarországon, odáig ment, hogy csaknem kiprovokálta Böhm Vilmos hadügyminiszter lemondását azzal, hogy beavatkozott a magyar csapatmozgásokba. Magasabb rangú katonatiszt hiányában Vyxre hárult a feladat, hogy megvalósítsa a Tanács határozatait. Vyx, a többi szövetséges misszió képviselői társaságában március 20-án 10 órakor felkereste hivatalában Károlyi Mihályt, és átadott neki egy formális jegyzéket, amely a Tanács határozatait foglalta magában. A jegyzék a valóságban egy ultimátum volt: felszólították a magyarokat, hogy 24 órán belül adjanak rá választ (a Tanács 48 órát állapított meg, de Vyx - valószínűleg saját kezdeményezésére - lerövidítette ezt az időt). A jegyzék jelentősen megnövelte azt a területet, amelyet a békekonferencia értelmében a román csapatok megszállva tarthattak, gyakorlatilag átadta Romániának nemcsak egész Erdélyt, de jelentős területet is az erdélyi határtól nyugatra. Kelet-Magyarországon egy további zóna volt kijelölve, mint semleges terület, amelyet a szövetséges csapatok foglaltak el.
Amikor Károlyi a jegyzék felét elolvasta, Böhmert küldött. Vyx azt javasolta, hogy Berinkey Dénes miniszterelnök is vegyen részt a találkozón. Károlyi ezt a javaslatot úgy értelmezte, hogy a jegyzéknek nemcsak katonai, de politikai vonatkozása is van. Sohasem derült ki megnyugtató módon, hogy az volt-e a jegyzék célja, hogy kijelölje Magyarország jövendő politikai határait. Károlyi és Böhm Vilmos mindig úgy nyilatkozott: Vyx azt állította nekik, hogy az új demarkációs vonalat úgy kell tekinteni, mint az új határt Magyarország és Románia között. Más elbeszélések szerint Vyx gondosan elmagyarázta, hogy a jegyzéknek csakis katonai jelentősége van, és intézkedései egyedüli célja az, hogy elkerülhető legyen az összecsapás a magyar és a román erők között. Bármi is volt az igazság, Károlyinak nyilván jogában állt (amint a további események be is bizonyították), hogy a jegyzék tartalmát a lehető legrosszabbnak értékelje. Megmondta Vyxnek, hogy az elfogadhatatlan, és előrevetítette — mint ahogyan meg is történt — Magyarország megcsonkítását. Böhm megjegyezte, hogy a jegyzék 200 000 új tagot fog szerezni a kommunista pártnak. Amikor Károlyi megkérdezte, hogy mi fog történni, ha a kormány elutasítja a jegyzéket, Vyx csak annyit válaszolt: „Alors nous ferons nos malles” (akkor mi csomagolunk), arra utalva, hogy ez esetben kudarcba fullad a fegyverszünet, és újra kezdődnek az ellenségeskedések Magyarország ellen.
Károlyi azonnal összehívott egy rendkívüli kormányülést, és ismertette a Vyx-féle jegyzéket, amely bombaként hatott. Károlyi azt javasolta, hogy miután a szövetségesek feladták a wilsoni elveket, amelyekbe a kormány a bizalmát vetette, a koalíciónak le kell mondania, és átadni a hatalmat egy tisztán szociáldemokratákból álló kormánynak, amely majd egyesíti az országot az önvédelemre, és amely, mint szocialista kormány, sebezhetetlen lesz az orosz szovjetek részéről. Ő maga megmarad a köztársasági elnöki poszton. Némi vita után elfogadták ezt a javaslatot: a Nemzeti Tanács feloszlatta önmagát, és újra elhalasztották a tervezett választásokat.
Egy Károlyi Mihálynál erősebb és határozottabb vezető szembeszállhatott volna a szövetségesek ultimátumával, és vagy kötelezte volna a Tízek Tanácsát, hogy mérsékelje a jegyzék feltételeit, vagy esetleg, ha a Tanács megingathatatlan marad, tiltakozásul lemondhatott volna a köztársasági elnökségről. Más szavakkal: az ultimátumra a saját ultimátumával válaszolhatott volna. Voltak jó kártyák is a kezében. A földreform helyreállította népszerűségét a magyar nép széles köreiben, és amint Kun példája megmutatta, a magyarok mindig hajlandóak voltak fegyvert ragadni a csehek, a románok és a szerbek ellen. Károlyi azonban természeténél fogva nem volt merész. Szívesebben mondott le, és hárította másokra a felelősséget Magyarország kilátástalan jövője ügyében.
Amit Károlyi nem tudott, az volt, hogy a szociáldemokratákat, akikre át akarta ruházni a hatalmat, már megvásárolták a kommunisták. Landler Jenő, a Szociáldemokrata Párt központi bizottságának egyik tagja, meglátogatta a börtönben Kun Bélát, és elvállalta, hogy levezeti a tárgyalásokat, amelyek a két párt egyesüléséhez vezetnek, ha azt a bizottság jóváhagyja. A bizottság március 21-én meghallgatta Landler jelentését, és bizonyára nagy hatást gyakorolt rá az a hír, hogy a „Vörös Csepel”, 30000 csepeli fémmunkás en masse megszavazta, hogy belép a kommunista pártba. A kommunisták támogatói fegyveres csoportokban járták a város utcáit. Délután öt szociáldemokrata vezető rövid megbeszélést tartott Kun Bélával annak börtöncellájában, megegyeztek abban, hogy létrehozzák az Egyesült Magyarországi Szocialista Pártot, elfogadták in toto a kommunisták programját, miniszteri helyeket ígértek a kommunistáknak az új kormányban, és vállalták, hogy a bolsevik Oroszországgal kötendő szövetségen fognak munkálkodni. Amikor a létező kormány délután ötkor összeült, hogy benyújtsa kollektív lemondását Károlyinak, a szociáldemokraták nem fedték fel a kommunistákkal kötött megállapodásukat, valószínűleg azért, mert abban benne foglaltatott Károlyi elmozdítása is a köztársasági elnöki székből. Csak annyit javasoltak, hogy a bebörtönzötteket szabadítsák ki, és ebbe a kormány beleegyezett. A kabinet egy korábbi ígéretének megfelelően Károlyi tájékoztatta Vyx alezredest, hogy a kormány inkább a lemondást választja, mintsem elfogadja a szövetségesek ultimátumát.
Később, amikor Károlyi a hivatalában az iratain dolgozott, berontott a szobába a titkára, Simonyi Henrik, és elébe tett aláírásra egy okmányt: az elnöki tisztről való lemondási nyilatkozatot. Amikor Károlyi megtagadta az aláírást, Simonyi megmondta neki, hogy a Károlyi neve feletti szöveget már nyomták a reggeli lapok, amelyek egyidejűleg be fogják jelenteni a proletárdiktatúra megalakulását is. Mind a mai napig nem lehet tudni, hogy Károlyi aláírta-e vagy sem a nyilatkozatot, amelyet sohasem találtak meg. Emlékirataiban tagadja, hogy aláírta volna, mások viszont azt állítják, hogy vonakodva bár, de megtette, elismerve ezzel a nyilvánvaló fait accompli-t. Bármi is az igazság, a tény az, hogy Károlyit megfosztották az elnöki pozíciótól, és hogy senki sem szólalt fel a védelmében. Aznap este nyolc órára kiszabadult az összes kommunista fogoly. Este tízkor az újonnan egyesült párt vezetői találkoztak, és megalakították a Forradalmi Kormányzótanácsot a szociáldemokrata Garbai Sándor elnöklete alatt. Kun a külügyi népbiztosi helyet kérte magának. Néhány óra leforgása alatt Magyarország a liberálszocialista rezsimet egy kommunistával cserélte fel, s ezért a fejleményért jelentős mértékben felelősek voltak a párizsi békecsinálók is.
„Nem lehetünk vakok az előtt, ami éppen most történt Magyarországon. Károlyi jó szándékkal volt irántunk, hajtandó volt együttműködni velünk, de nem kapott bátorítást[...] Az eredmény: Magyarország most együtt menetel a bolsevik Oroszországgal...” (Smuts tábornok Lloyd George-nak 1919. március 26.)
Bár Kun Béla egy szociáldemokratát tett meg kormánya formális fejének, kezdettől fogva ő volt annak a meghatározó személyisége. Hihetetlen energiával hozzáfogott a kommunista állam szervezetének a felépítéséhez. A Forradalmi Kormányzótanács első, március 22-i proklamációja a lenini orosz stílusban szólt: „Mindenkihez! Mindenkihez!” Kijelentette, hogy Vyx ultimátuma megfojtotta volna Magyarországot; hogy szükség volt a proletárdiktatúrára ahhoz, hogy megmentsék a magyar forradalmat; hogy az új rendszerrel való szembeszegülést halállal büntetik; hogy felállítanak egy „gigantikus proletár hadsereget”, amely harcolni fog a kapitalisták, a román bojárok és a cseh burzsoák ellen, s hogy Magyarország katonai szövetséget kínál a forradalmi Oroszországnak. Károlyi Mihály egy svábhegyi villából figyelte ezt, és a további eseményeket 1919 tavaszán. Figyelmeztették, hogy ő és családja is veszélyben forog, és mivel emlékezett Tisza István sorsára, egy géppuskát állíttatott fel a villa halijában, amely a be|árati ajtó felé volt irányítva, de elfelejtette megtölteni. Július 4-én Károlyi a családjával Prágába utazott. 27 évig nem is tért vissza Magyarországra.
A jelen elbeszélés, amely főként a párizsi békekonferenciának Magyarországra és az ország két vezető politikusára gyakorolt hatását tárgyalja, csak röviden számolhat be a Tanácsköztársaság alatti belső fejleményekről. Mivel ezek azonban jelentősen befolyásolták a békekonferencia magatartását az ország, új nevén a Magyar Szövetség Szocialista Tanácsköztársaság iránt, szólni kell róluk. Az alatt a négy hónap alatt, amely a vértelen államcsínyt követte, Kun Bélának sikerült Magyarországra erőltetni a kisajátítás, államosítás, parancsuralom és terror teljes lenini programját. H. N. Brailsford újságíró ezt írta 1919 áprilisában: „[A magyar sajtóban] oldal oldal után sorakoznak a »rendeletek«, amelyek az élet minden területét szabályozzák, a cipők elosztásától a színházak műsorrendjéig.”
A magyar nép szerencséjére, a Forradalmi Tanács által kiadott rendeletek és utasítások özönét - különösen a fővároson kívül - legjobb esetben is csak hiányosan valósították meg. Kun szinte szomjazott arra, hogy hőse és tanítója, Lenin helyeslését kivívja, és papagájként utánozva mesterét, büszkén kijelentette: „Nem ismerek különbséget erkölcsös és erkölcstelen cselekedetek között: csak egy álláspontot ismerek: hogy valami jó-e vagy a rossz-e a proletariátus számára”. A Forradalmi Tanács ebben a szellemben államosította az összes ipari, bányászati és szállítási vállalatot, a bankokat és a magánlakásokat. A felnőttek elhelyezését szobánként egy főre korlátozták, és buzgó proletárokat helyeztek el polgári otthonokban, hogy jelentsenek az ott lakók tevékenységéről. Minden 50 hektárnál nagyobb birtokot kártérítés nélkül elkoboztak, és szövetkezetekké vagy állami gazdaságokká alakították. Az állam átvette és szekularizálta az összes iskolát és egyetemet, a Magyar Tudományos Akadémiát pedig bezárta. Szigorú cenzúra fékezte a sajtót. Élelmiszerjegyeket - amelyek nélkül nem lehetett törvényesen élelemhez jutni - csak szakszervezeti tagoknak adtak. A rendszer javára írandó ugyanakkor, hogy megadta a választójogot minden 18 év feletti férfinak és nőnek (de megvonta azt az összes munkaadótól), bevezette a 8 órás munkanapot, elrendelte, hogy férfiak és nők egyenlő bért kapjanak egyenlő munkáért, és javította a munkanélküliek segélyezési rendszerét, amelyet Károlyi vezetett be.
A Tanácsköztársaság fennállása első időszakában rövid mézesheteit élte a közép- és a munkásosztállyal. Kun proklamációi ügyesen kihasználták azt a növekvő sértődöttséget, amelyet a magyarok éreztek a szövetségesek bánásmódja miatt, és a bolsevik Oroszországnak felajánlott szövetséget úgy értékelték, mint olyan gorombaságot, amelyet a Négyek Tanácsa jól megérdemelt. A rendszer népszerűsége azonban gyorsan elpárolgott, amint rosszabbodtak a gazdasági és a társadalmi feltételek. Az inflációt kezdetben a Károlyi-kormány fokozta, mert felelőtlenül bocsátott ki papírpénzt, Kun Béla folytatta ezt a politikát, és az infláció ellenőrizhetetlenül a magasba szökött. A parasztságot elidegenítette a rendszertől a Károlyi-féle földosztással járó reform felfüggesztése, és elkeseredett, mert fegyveres erővel vitték el vidékről az élelmet a városokba. A népesség minden osztályát megdöbbentette, hogy terrorral kényszerítették engedelmességre az embereket, és igyekeztek kiirtani a feltételezett hűtlenségeket. Ez vonatkozott az értelmiségre is, amely eleinte üdvözölte a kommunizmus hatalomra jutását Magyarországon. Szamuely Tibor, aki névleg a közoktatásügyi népbiztos volt, olyan „vörösterror” élére állt, amely a Tanácsköztársaság rövid fennállása alatt csaknem 600 életet követelt. Ahogyan Lenin Oroszországában, itt is a „forradalom védelme” mindenre ürügy volt, a korrupcióra, a személyes bosszúra és az indokolatlan szadizmusra. 1919 nyarára a Forradalmi Tanács hitele a magyar nép körében - leszámítva a radikalizálódott városi munkásságot - gyakorlatilag megsemmisült.
Eközben, a Tanácsköztársaság kezdetétől fogva, Párizsban a Négyek Tanácsa fokozódó aggodalommal figyelte az eseményeket. Vyx alezredes, ígéretéhez híven, valóban összecsomagolt, és március 26-án elutazott Budapestről. A belgrádi fegyverszünet természetesen már csak holt betű volt, de a francia és a többi szövetséges katonai misszió távozása ezt formálissá is tette. Még egy jelentős személy hagyta el a fővárost: Bethlen István a Kun-féle hatalomátvétel másnapján Becsbe utazott, álruhában és hamis útlevéllel. Mint a nemrégen alakult Nemzeti Egységpárt, egy nyíltan konzervatív és ellenforradalmi szervezetvezetője, Szamuely halálbrigádjainak biztos célpontja lett volna.
Miután Kun kibocsátotta a „Mindenkihez” proklamációt, az egyik első cselekedete az volt, hogy jegyzéket intézett a békekonferenciához, biztosítva azt az új rezsim békés szándékairól: elismerte a fegyverszünetet, és tudatta, hogy az Oroszországgal kötendő szövetség nem jelenti azt, hogy Magyarország fel akarja függeszteni a diplomáciai kapcsolatokat a szövetségesekkel. A Forradalmi Tanács készen áll a területi kérések megvitatására az önrendelkezés elve alapján, és szívesen veszi, ha a konferencia egy civil és diplomáciai missziót küld Budapestre, amelynek biztonságát a Tanács garantálja. Hogy lássuk, mi volt ennek a meghívásnak a fogadtatása, és milyen messzire jutott el a konferencia a magyar kérdésben, itt az ideje, hogy áttekintsük azt az utat, melyet a békekonferencia járt be 1919 januári megnyitása óta.