A békekonferencia Legfelső Tanácsa határozathozatalai első szakaszában eldöntötte, hogy a legyőzött országok új határainak a kijelöléséhez az ajánlások elkészítését a négy fő szövetséges tisztviselőiből álló bizottságokra bízza, akik tekintetbe veszik a győztesek ilyen irányú igényeit. A bizottságok élhettek az érintett régiók elismert szakértőinek a tanácsaival. Magyarország egyik részről sem számíthatott kedvezményekre. A román és a jugoszláv bizottságban, amelynek a feladata e két „győztes” ország igényeinek a figyelembevétele volt, a beosztott brit képviselő Allen Leeper, egy tehetséges, határozottan a románokkal rokonszenvező tisztviselő volt, míg a csehszlovák bizottságban Britanniát Harold Nicolson képviselte, aki később saját naplója alapján nagyszerűen leírta a békekonferencia munkáját. Nicolson nem rejtette véka alá a magyarok és Magyarország iránti ellenszenvét: „Bevallom, hogy akkor is és most is mélységes undorral tekintek arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit [...] A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás órája”.

Ezek az egyáltalán nem semleges brit tisztviselők természetesen a leggyakrabban Robert Seton-Watsonnal, Kelet-Közép-Európa szakértőjével konzultáltak, akinek Magyarországgal kapcsolatos nézeteivel már megismerkedtünk. Nicolson így emlékezett: „Allen Leeper és én egy lépést sem tettünk, ha előtte nem tanácskoztunk olyan tekintélyes szakértőkkel, mint az ekkor Párizsban élő dr. Seton-Watson”.Wickham Steed, egy másik magyargyűlölő, szintén Párizsban tartózkodott, onnan tudósította a The Times-t a párizsi békekonferencia munkájáról, és nem vonakodott nézeteit és tanácsait megosztani a bizottságokkal. Mindez baljós előjel volt Magyarország számára, amelyet meg sem hívtak, hogy érveit előadja a konferencia vagy a bizottságok előtt.

Még egy további tény is csökkentette annak a valószínűségét, hogy a konferencia tárgyilagosan kezelje Magyarország jövendő határainak a kérdését. Először is, az a két területi bizottság, amely a Magyarországgal szemben támasztott igényekkel foglalkozott, egymástól függetlenül készítette elő ajánlásait, saját referenciáik alapján. Nem vizsgálták tehát a javaslatok összesített hatását. Harold Nicolson erről így ír: „A román követelésekkel foglalkozó bizottság pl. csak Erdélyben gondolkodott, a cseh követelésekkel foglalkozó pedig Szlovákia déli határára összpontosított. Csak túl későn derült ki, hogy ez a két, egymástól teljesen függetlenül működő bizottság olyan terület- és népességvesztéssel sújtotta Magyarországot, amely együttesen valóban nagyon súlyos volt.”

A konferencia szerkezetének ezt a meghatározó jelentőségű hibáját tovább növelte az a zűrzavar, amely a konferencia utolsó szakaszát jellemezte. Amikor megnyílt a békekonferencia, a résztvevők abban a hitben voltak, hogy a békeszerződés előkészítése után a szövetségesek által elfogadott feltételek megvitatására kongresszus ül majd össze az összes hadviselő fél és a semleges országok részvételével, amelyen a viták és tárgyalások alakítják majd ki a békeszerződés végső formáját. Ez az elképzelés, amely kimerítően hosszú forgatókönyvet tételezett fel, fokozatosan átalakult egyetlen, erőszakkal érvényesített végső békeszerződéssé. A területi bizottságokban dolgozók azonban továbbra is azt hitték, hogy ajánlásaikat egy olyan fórum elé fogják majd terjeszteni, amelyben jelen lesz az összes érdekelt fél, beleértve a legyőzött országokat is, ahol azok is kifejthetik majd véleményüket. A bizottságok ennek következtében a szokásos diplomáciai taktikához folyamodtak, amikor ajánlásaikba „tárgyalási többletet” illesztettek be, olyan maximalista pozíciókat dolgoztak ki, amelyekből a tárgyalások alkalmával majd engedni lehet egyes elemeket anélkül, hogy az engedmény befolyásolná a lényeget. Itt azonban nem került sor tárgyalásokra, ezért a bizottságok ajánlásait gyakorlatilag változtatások nélkül beépítették a békeszerződés végső szövegébe, és nem lettek lenyesve a „tárgyalási többletek”.

„Mi [a konferencia területi bizottságaiban] egy percig sem tételeztük fel, hogy ajánlásaink abszolút véglegesek. Ezért azután hajlottunk arra, hogy elfogadjunk kompromisszumokat, sőt, támogassunk olyan döntéseket, amelyekkel kapcsolatban bízvást reméltük, hogy nem kerülnek elfogadásra. ”

„Ha mára kezdettől fogva ismeretes lett volna, hogy nem kerül sor tárgyalásokra az ellenséggel, akkor a békeszerződés számos, kevésbé ésszerű záradéka minden bizonnyal nem került volna abba bele." békekonferencia munkamódszerének e kommentárjaival Harold Nicolson főként a Németországgal megkötött béke kidolgozására utalt, de nyilvánvaló, hogy ugyanaz a meggondolás irányította a békeszerződések kimunkálását a többi hajdani ellenséggel, így Magyarországgal is.

Jelentős különbségek voltak a négy fő szövetséges céljai és szempontjai között, amikor ajánlásaikat kidolgozták. Az amerikaiak az etnikai elvet részesítették előnyben, és azt igyekeztek biztosítani, hogy az új határok a lehető legközelebb húzódjanak az érintett régiók etnikai határaihoz; ez általánosságban kedvező lett volna Magyarország számára. A britek, akiket megfertőzött Seton-Watson nemzetcsináló lelkesedése, az általuk létrehozni kívánt új államok, Csehszlovákia, Jugoszlávia és „Nagy-Románia” gazdasági és stratégiai életképességet helyezték előtérbe. Nicolson 1919. március 2-i naplóbejegyzése klasszikus példája az eltérő megközelítési módoknak. „...Utána megvizsgáltuk a Komorn-tól (Komárom) Jungig [valószínűleg Ungvár] terjedő határt. A pokolba is. A jenkik északabbra húznák azt meg, közel az etnikai határhoz, de azzal elvágnák a vasútvonalakat. Mi délebbre akarjuk a határt, hogy megmaradjon a Kassa-Komorn szárnyvonal, annak ellenére, hogy ez vagy 80000 magyart cseh fennhatóság alá fog juttatni." [kiemelés a szerzőtől]

A franciák leginkább a bolsevik hullám megfékezésére összpontosítottak, de egyben a jövőre nézve a legnagyobb befolyást akarták maguknak biztosítani a régióban, gyakorlatilag bármilyen igényt hajlandóak voltak támogatni, amellyel az új államok vagy az „utódállamok” - ahogyan nevezni kezdték azokat - előálltak. Az olaszokat teljesen lekötötte a jugoszlávokkal folytatott vita a balkáni zsákmány elosztása felett, és egyéb kérdésekben általában a többség mellé álltak, Ennek eredményeképpen az amerikaiakat rendszerint leszavazták a bizottságokban három az egyhez arányban, és ez a felállás teljes mértékben a magyar érdekek ellen szólt. Amikor azonban megítéljük a bizottságok munkáját, nem szabad megfeledkezünk arról, hogy az volt a feladatuk, hogy az utódállamok és nem Magyarország új határait jelöljék ki; és elkerülhetetlen volt, hogy a közelmúlt ellenségének az érdekeit alárendeljék a szövetségesek érdekeinek.

Eyre Crow barátokról ÉS ELLENSÉGEKRŐL

,Amikor ezekkel az etnográfiai nehézségekkel szembesülünk, nagy a különbség, hogy azok a románok és a magyarok között merülnek-e fel, akik a mi ellenségeink, vagy a románok és a szerbek között, akik a szövetségeseink. Az első esetben, ha lehetetlennek bizonyult eleget tenni mind a két félnek, a mérleg nyelve szükségszerűen román szövetségesünk javára billent, és nem az ellenséges Magyarország javára. Ugyanakkor nem lehetett túlzásba vinni ennek az elvnek az alkalmazását, hiszen végső kötelességünk egy olyan helyzet kialakítása volt, amely tartós békét képes biztosítani. ” (Sir Eyre Crowe, a brit delegáció vezető tisztviselője)

A Ion Bratianu miniszterelnök által képviselt románok kikönyökölték maguknak az első helyet, és február elsején bemutatták igényeiket a Tízek Tanácsának. Bratianu Romániának követelte egész Erdélyt, és egy olyan széles sávot a magyar földből, amely egészen a Tiszáig tolta volna ki a román határt. Amint láttuk, ki is talált egy Románia-ellenes magyar—orosz összeesküvést, amely szükségessé tette volna, hogy a szövetségesek megszálljanak egy semleges zónát a magyar földön, és így védjék meg Romániát. Öt követte február 5-én Csehszlovákia nevében Benes, aki az egész Szlovákiát követelte, amely - állította a történelmi tények tökéletes figyelmen kívül hagyásával - annak a csehszlovák államnak volt a része, amelyet a X. században meghódítottak a magyarok. Azt is kérte, hogy Nyugat-Magyarországból hasítsanak ki egy folyosót, amely összekapcsolta volna Csehszlovákiát Jugoszláviával. A jugoszláv küldöttség február 18-án jelentkezett kérésével, főként olyan magyar területekre tartott igényt, amelyet már elfoglalt a szerb katonaság: Baranyát és Bácskát kérte, és a Bánát felét. Ebben az esetben a vezérlő meggondolás az volt, hogy Belgrádnak, a jugoszláv fővárosnak védőövezetet kell biztosítani az esetleges északról érkező támadás ellen.

A két területi bizottság, ha tekintetbe vesszük feladatuk összetettségét, figyelemre méltó gyorsasággal végezte el a dolgát. A csehszlovák bizottság március 12-én nyújtotta be jelentését a Tanácsnak, alig öt héttel az első ülése után. Ez alatt az idő alatt csak hétszer ülésezett, és egyetlen tanút hallgatott meg, Eduard Benest. A román és a jugoszláv bizottság valamivel tovább működött, és csak április 6-án mutatta be jelentését. A két jelentés bemutatása közötti időszakban megszólalt egy erőteljes hang, és óvott a bizottságok előtt álló bonyolult területi kérdések túl gyors és túl leegyszerűsített megoldásától: ez David Lloyd George brit miniszterelnök hangja volt. Március 25-i memorandumában - amelynek címe „Néhány gondolat a békekonferenciáról, mielőtt véglegesítik a feltételek tervezetét” - Lloyd George hangsúlyozta azokat a hosszú távú veszélyeket, amelyeket ez a Németországra erőltetett túl szigorú béke jelenthet, és így folytatta: „Amit a németekkel kapcsolatban mondtam, érvényes a magyarokra is. Sohasem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most születő kis állam határain belül nagy tömegű magyar irredenta fog élni. Én ezért a béke vezérlő elvének azt tartanám, hogy amennyire emberileg lehetséges, az egyes fajok anyaországukban kerüljenek elhelyezésre, s hogy ez az emberi feltétel előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, mert azokat általában más eszközökkel meg lehet oldani”. Ez figyelemre méltó és előretekintő megállapítás volt, közelebb állt az Egyesült Államok tárgyalási pontjaihoz, mint a miniszterelnök saját kormányáéhoz. Amint látni fogjuk, Magyarország és Európa balszerencséjére szavait gyakorlatilag semmibe vették.

Eközben megérkeztek a konferenciához az első hírek a kommunista hatalomátvételről. Március 25-én a Négyek Tanácsa rendkívüli összejövetelén, amelyen általánosságban meg akarták vitatni a helyzetet - különös tekintettel Kun Bélának a konferenciához intézett jegyzékére -, Clemenceau magyarellenes kirohanást tartott, és határozottan a szövetségesek katonai beavatkozása mellett szónokolt. Wilson elnök és Lloyd George ez ellen érvelt, és ugyanez megismétlődött négy nappal később egy újabb találkozón. Kompromisszumos megoldás született: a Tanács március 31-én elhatározta, hogy Jan Smuts tábornokot, a dél-afrikai külügyminisztert Budapestre küldi, hogy mérje fel a helyzetet, és tegyen róla jelentést. Smuts, a Népszövetség egyik életre hívója, osztozott Wilson idealizmusában és Lloyd George-nak a túlzottan büntető jellegű békék hasznosságát vitató kétségeiben.

Április 4-én vonaton érkezett Budapestre, kétszer találkozott Kun Bélával saját vasúti kocsijában, amelyet nem volt hajlandó elhagyni, így akarta a gyanúját is elkerülni annak, hogy elismeri a kommunista rezsimet. Smuts megismételte a Vyx-ultimátum javaslatait, amelyek egy magyar területen létesítendő semleges zónára vonatkoztak, de hangsúlyozta, hogy a javasolt demarkációs vonalat nem kell politikai határnak tekinteni. Felajánlotta, hogy Magyarország számára kedvezően módosítja ezt a vonalat, keletebbre tolja a románokat, és megígérte a szövetségesek gazdasági blokádjának a megszüntetését is. Cserébe azt kérte, a magyar kormány erősítse meg, hogy kötelező érvényűnek tekinti a belgrádi fegyverszünetet, és nem tesz kísérletet az újra felfegyverkezésre. Kun tévesen úgy értékelte mindezt, mint egy alkudozási időszak első ajánlattételét. Elfogadta a Tanács ajánlatát arról, hogy a belgrádi fegyverszüneti egyezménnyel összhangban azonnal visszavonják a románokat a Marostól keletre, és - mivel úgy ítélte meg, hogy ez a módja rezsimje nemzetközi elismertetésének - azt javasolta, hogy Prágában vagy Bécsben tartsanak konferenciát az egész magyar határkérdésről. Smuts nem volt hajlandó változtatni az ajánlatán, és mind a Kun Bélával folytatott két találkozó, mind a Budapestet elhagyó szövetséges misszióktól kapott jelentések alapján arra a következtetésre jutott, hogy Kunt nem szabad komolyan venni, és hogy a rendszere nem marad fenn sokáig. Hazatért Párizsba, és ennek megfelelő jelentést tett.

Miközben a Tanács a Smuts-jelentést és Bratianu újabb ostoba ötletét tanulmányozta, amely Magyarország teljes lefegyverzését kérte, a románok úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik a dolgokat. Április 16-án román csapatok a Szamos és a Maros között széles frontot alkotva benyomultak Magyarországra, hamarosan elérték a Tiszát, amelyen május elsején keltek át. Ettől kezdve nem állt természetes akadály a román front és Budapest között. A románok sikere felbátorította a cseheket, hogy folytassák a Miskolctól dél felé nyomulást. Május 18-án már Eger történelmi városát fenyegették. Anélkül, hogy a békekonferencia bármibe beavatkozott volna, megkezdődött Magyarország darabokra szaggatása.

A konferencia nem volt azonban tétlen, malmai őröltek. Március 31-én a Négyek Tanácsa elhatározta, hogy figyelmét Németországra összpontosítja, és a csekélyebb ügyeket, köztük Magyarország jövendő határainak a kérdését az Ötök Tanácsára bízza, amely a négy fő szövetséges hatalom külügyminisztereiből, és ráadásként a japán külügyminiszterből állt. Ez a kisebb fontosságú Tanács egyetlen ülésén, május 8-án vizsgálta meg a két területi bizottság (a csehszlovák és a román-jugoszláv) jelentéseit. Arthur Balfour brit külügyminiszter azt javasolta, hogy mivel a Tanács nagy valószínűséggel nem képes részleteiben megvizsgálni a bizottságok munkájának egészét, a jelentéseket a Tanács egyhangúlag úgy fogadja el, ahogyan vannak. Ebbe a Tanács bele is egyezett, bár Robert Lansing amerikai külügyminiszter némi kétségének adott hangot. Ezután a változatlanul hagyott két jelentést a Négyek Tanácsa elé terjesztették, azzal az ajánlással, hogy azokat jóvá lehet hagyni. A Négyek Tanácsa 1919. május 12-i ülése jegyzőkönyve minden szépítés nélkül kimondja:

M. Tardieu [a román és a jugoszláv bizottság francia elnöke] rövid felszólalása után Magyarország határait az A melléklet szerint elfogadták.

A két bizottság maximalista ajánlásait, amelyeket viszonylag alacsony rangú tisztviselők dolgoztak ki nyíltan magyarellenes „szakértők” tanácsai alapján, így azután öt nap leforgása alatt elfogadták a legmagasabb szinten, minden vita vagy módosítás nélkül.

Miről is szólt az „A melléklet”? Ennek alapján Erdély egészét Románia kapta meg jutalmul, az erdélyi határtól nyugatra egy jelentős sávval és a Bánát keleti részével együtt. Jugoszláviához került a teljes Horvátország/Szlavónia, a Bánát nyugati fele és Bácska nagyobbik része. Csehszlovákia megkapta Észak-Magyarország főként szlovákok és ruszinok lakta területeit, és egy sávot a magyarok lakta területből, jóval az etnikai határtól délre. Magyarországnak le kellett nyelnie egy különösen keserű pirulát is, és ez az Ausztriának juttatott jutalom volt. Ausztria Magyarország partnere volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, és a háborúban szövetségese, amelyhez Magyarország mindvégig hűséges maradt. Ausztriának ítélték Nyugat-Magyarország egy sávját, benne Sopron városával.

„Most, mikor az antant széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, amely mindig a miénk volt. Kívánja ezt akkor, midőn Ausztria éppen olyan legyőzött ország, mint mi. Sőt, minket Ausztriával való kapcsolatunk sodort a háborúba. Olyan háborúba, amit Magyarországon senki sem akart. Ami osztrák főherceg meggyilkolása miatt indult. A szerb ultimátumot is Bécs akarta, és azon a koronatanácson, melyen elhatározták, egyedül Tisza István, a magyar miniszterelnök mondott annak ellent." (Bánffy Miklós író, Magyarország külügyminisztere 1921-22-ben)

Az osztrákok, akikhez a szövetségesek igen jól viszonyultak - és akik Magyarországtól eltérően nem piszkították be az irkájukat egy kommunista rendszer létrehozásával arra hivatkoztak, hogy azon a területen főként etnikai németek élnek, és így maguknak követeltek Bécs közelében egy jelentős mezőgazdasági területet. Ezzel egyben bosszút is álltak Magyarországon, amely nem volt hajlandó a háború alatt Ausztriának juttatni az arányos részt a magyar élelmiszer-termelésből. A Legfelső Tanács elfogadta Ausztria követelését: ez volt az egyetlen jutalom, amelyet egy legyőzött nemzet kapott.

A különféle jutalmak következményeképpen Magyarország elveszítette területe kétharmadát; az ország népessége a felére csökkent; megfosztották Magyarországot vasúti hálózata, út- és csatornahálózata kétharmadától, erdei és bányái 80%-ától, és - ami talán a legfontosabb volt ezek között a veszteségek között - több mint hárommillió etnikai magyar került csehszlovák, román, jugoszláv vagy osztrák fennhatóság alá. Ezek a büntetések sokkal szigorúbbak voltak azoknál, amelyeket a szövetségesek a versailles-i békével legfőbb ellenségükre, Németországra mértek.

Magyarország és ideiglenes irányítói egy darabig még nem ismerték a Tanács határozatait. Ami még megmaradt az ország erejéből, azt arra összpontosították, hogy ellenálljanak az ország területe ellen a szomszédok által indított erőszakos támadásoknak. Kun Béla a Vörös Hadsereg (ahogy ekkor hívták a magyar haderőt) gyors felduzzasztásával válaszolt a megújuló román és csehszlovák offenzívakra: besoroztatta az egykori osztrák-magyar hadsereg nem hivatásos állományát, és elfogadta számos volt katonatiszt szolgálatait, akik önként jelentkeztek a betolakodók elleni harcra. Böhm Vilmos, a szociáldemokrata hadügyi népbiztos nagyszerűen választott, amikor Stromfeld Aurél ezredest, háborús veteránt és a katonai akadémia egykori tanárát nevezte ki vezérkari főnökké, és gyakorlatilag a Vörös Hadsereg parancsnokává. Néhány hét leforgása alatt Stromfeld a demoralizált csőcselékből 200 000 fegyelmezett katonát csinált, akiket lelkesedéssel töltött el hazájuk védelme. Május 20-án az új életre kelt Vörös Hadsereg északkeleti irányban offenzívat indított, amely megsemmisítette a román vonal jobbszárnyát, majd bal felé fordulva kikergette a cseheket Észak-Magyarországról. Május végére a magyarok visszafoglalták Kassát (ma: Kosice, Szlovákia), elfoglalták Szlovákia jó részét és Pozsonyt (ma: Bratislava, Szlovákia) fenyegették.

A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS, 1920. JÚNIUS 4.

A trianoni békeszerződés 282000 négyzetkilométerről (nem számítva Horvátországot) 93 000-re csökkentette Magyarország területét, azaz egyharmadára; a lakosság létszáma több mint a felével csökkent, 18,2 millióról 7,9 millióra. Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. Több mint 3 millió etnikai magyar került csehszlovák, román, jugoszláv vagy osztrák fennhatóság alá. Magyarország elveszítette minden só-, arany-, ezüst-, réz-, higany- és mangánkészletét, és olajkútjai zömét is. Fenyőerdeinek 97% -át, bükkerdeinek és más lombhullató erdeinek 87%-át. tölgyeseinek 68% -át elvették az országtól, minden hegyi legelőjével együtt, jól fejlett feldolgozóipara számára csak egy kevés gabona maradt és semmi feldolgozandó ásványi kincs. Mindent egybevetve Magyarország az 1914 előtt nemzeti vagyonának csak 38% -ával rendelkezett.

A magyar katonai sikerek, amelyeket ráadásul egy Vörös Hadsereg” ért el, alaposan megrémítették a párizsi békekonferenciát. A Négyek Tanácsa - valószínűleg a helyzet stabilizálása reményében - elhatározta, hogy nyilvánosságra hozza a közelmúltbeli döntéseket Magyarország jövendő határairól. Két táviratot küldtek a magyar Forradalmi Tanácshoz, az elsőt eljuttatták a csehszlovákoknak és a románoknak is. A négy szövetséges június 13-án nagy nehezen bemutatta „azokat a határokat, amelyek örökre el fogják választani Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától”, elrendelték mind a három államnak, hogy szüntesse be az ellenségeskedést, és felkértek mindenkit, hogy térjen vissza késedelem nélkül új határai mögé. Magyarország négy napot kapott erre, a teljesítés elmaradása esetén a szövetségesek fenntartották maguknak a jogot Budapest elfoglalására. A második távirat azonban egy fontos ígéretet is tartalmazott: amint a magyar csapatok evakuálják a csehszlovák területet, a román csapatokat visszavonják a magyar területekről.

Ez csábító ajánlat volt, és Kun elhatározta, hogy elvben elfogadja. A románok visszavonulása rendszere győzelmének tüntethető fel, és a propaganda szempontjairól ellensúlyozhatja a Vörös Hadsereg kivonulását Szlovákiából. Ha visszakapják a Tiszától keletre elterülő területeket, az javíthat az élelemhiányon, amely máris éhséglázadásokhoz vezetett vidéken. Az ellenforradalmi erők közben erőt gyűjtöttek, lázadásokat ösztönöztek a dunai flottánál és a Ludovika katonai akadémián, sztrájkokat a székesfehérvári és a soproni vasutasok között. Végzetes módon azonban Kun nem volt képes ellenállni a kísértésnek, és napokon át a szövetségesek ajánlatának a részletei felett alkudozott. A szövetségesek részéről Foch marsall hamar elveszítette a türelmét, és június 23-án ultimátumot intézett a Forradalmi Tanácshoz: ha a Vörös Hadsereg 24 órán belül nem hagy fel az ellenségeskedéssel, a szövetséges erők vagy helyetteseik beavatkoznak, és elfoglalják Budapestet. A Tanács beadta a derekát. Június 30-án megkezdődött, és július 4-re befejeződött a Vörös Hadseregkivonulása Szlovákiából. A győzelmes előrenyomulást követő visszavonulás megsemmisítette a sereg morálját. Stromfeld tiltakozásképpen lemondott. A helyzetet csak tovább rontotta, hogy a románok nem voltak hajlandóak teljesíteni a megállapodás rájuk vonatkozó részét, nem vonultak vissza, hanem beásták magukat a Tisza partján. Kun kétségbeesésében elrendelte demoralizált csapatainak, hogy július 20-án széles fronton indítsanak támadást a románok ellen. Ez az offenzíva néhány nap alatt összeomlott, és az ellentámadásba lendülő románok átkeltek a Tiszán. Nyitva állt az út Budapestig.

Július 26-án a szövetségesek a Kun-rendszer feje fölött a magyar néphez fordultak. Nyilvános közleményben kijelentették, hogy nem lehetséges Magyarország számára béke és gazdasági feltámadás, amíg nincs egy olyan kormánya, amely a népet képviseli, és szavahihető: „Ahhoz, hogy élelem és egyéb dolgok elérhetők legyenek, ahhoz, hogy a blokád véget érjen, hogy meginduljon a gazdasági helyreállítás, hogy béke legyen, egy olyan kormányra van szükség, amely a magyar népet képviseli, és nem olyanra, amelynek a hatalma a terroron alapul [...] a magyar föld minden idegen megszállása a békekonferencia határozata szerint azonnal megszűnik, amint kielégítően megvalósulnak a fegyverszüneti feltételek.”

A románok már csak 100 km-re voltak a fővárostól, és gyorsan közeledtek; a Forradalmi Tanács beismerte vereséget, és lemondott egy szociáldemokrata szakszervezeti kormány javára, amelyet Peidl Gyula vezetett. Kun Béla, mint előtte Napóleon és utána Adolf Hitler, a csődért honfitársait kárhoztatta. A Munkások és Katonák Budapesti Tanácsa küldöttei előtt augusztus elsején felpanaszolta: „Ha lett volna [Magyarországon] egy osztályöntudatos forradalmi munkásosztály, a proletárdiktatúra nem omlott volna így össze [...] Most belátom, hogy az a kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletár tömegeit osztályöntudatos forradalmárokká neveljük, hiábavaló volt. Ennek a proletariátusnak a burzsoázia legembertelenebb és kegyetlenebb diktatúrájára van szüksége ahhoz, hogy forradalmivá váljon.”

Ugyanazon a napon Kun és legközelebbi munkatársai felszálltak a bécsi vonatra. Ausztriában politikai menedéket ígértek nekik, majd - Szamuely Tibor kivételével, aki menekülés közben öngyilkosságot követett el — mind Moszkvába utaztak. Olyan országot hagytak maguk után, amelyet megrendített a 133 napos kommunizmus tapasztalata. A Tanácsköztársaság, rövid fennállása ellenére, súlyos nyomokat hagyott a magyar nemzet lelkében, beleoltotta a kommunizmus elleni gyűlöletet, és gondolattársítással, a mély ellenséges érzelmet a Szovjetunió iránt, és ez húsz evvel később hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország eltűrte a szélsőjobbot, látszólag közönyös volt a nácizmus borzalmaival szemben, és passzívan tudomásul vette, hogy Magyarországot megszállja a náci Németország. Mivel a Forradalmi Tanács vezető alakjai zsidók voltak, a Tanácsköztársaság felélesztette Magyarországon az antiszemita érzelmeket, amelyek ott rejtőztek nem is túl mélyen a felszín alatt.

Amikor Kun Béla és elvtársai Becsbe érkeztek, egy másik csoport magyar éppen hazatérni készült.

Ellenforradalom

Bethlen István, amióta 1919 februárjában megalakította a Nemzeti Egyesülés Pártját, az ellenzék elismert vezetője lett, amely először a Károlyi-kormánnyal, majd Becsből Kun Béla Forradalmi Tanácsával állt szemben. Bethlen március 24-én érkezett Becsbe, és minden erejét arra fordította, hogy az osztrák fővárosban összegyűlt sokféle ellenforradalmi csoportot egyetlen szervezetbe tömörítse. A kedvezőtlen esélyek ellenére sikerrel járt, és április 12-én megválasztották a Magyar Nemzeti Bizottság elnökévé. A szervezet hamarosan nevet cserélt, ez lett az „ABC”, azaz az Antibolsevista Comité. Az ABC-vel rokonszenvezett Cunninghame ezredes, a brit katonai misszió feje, és élvezte legalábbis saját elmondása szerint - Ellis Ashmead-Bartlett brit újságíró támogatását is, aki a Daily Telegraph közép-európai tudósítója volt. Cunninghame-en keresztül az ABC a Kunrezsim elleni katonai beavatkozásra sürgette a szövetségeseket, az ABC által szított népi felkelés támogatta volna őket. Az ABC azt is kérte, hogy megalakulhasson egy magyar ellenforradalmi hadsereg a franciák és szerbek által elfoglalt területeken. Ezek a javaslatok nem keltettek rokonszenvet Párizsban, részben azért sem, mert a szövetségesek úgy döntöttek, felhagynak a polgárháborús részvétellel Dél-Oroszországban, ahol a fehérek vesztésre álltak. Ekkor már Clemenceau is ellenezte a Kun elleni katonai fellépést.

Az ABC különben sem rendelkezett a szükséges anyagiakkal sem egy sereg toborzásához, sem egy felkelés beindításához. Nem vezettek eredményre a próbálkozások, hogy kölcsönhöz jusson egy osztrák banktól. Április végén az ABC tudomására jutott, hogy Budapestről nagyobb összeget küldtek a bécsi magyar követségre, amelynek az lett volna a célja, hogy Ausztriában és Csehszlovákiában felforgató tevékenységet pénzeljenek vele. Ez lett volna az első lépés afelé, hogy Ausztriában és Nyugat-Európában előkészítsék a kommunista forradalmakat. Bethlen jóváhagyásával Pallavicini őrgróf, egy ultrakonzervatív királypárti arisztokrata vezetése alatt egy csoport egykori katonatiszt kitervelte, hogy kirabolja a követséget, és megszerzi a pénzt. Május 2-án került sor az akcióra, kihasználták az alkalmat, hogy a bécsi magyar követet Budapestre rendelték konzultációra. Meglepő módon siker koronázta a vállalkozást, bár az ellenforradalmárok nem voltak kiváló szervezők. Az ABC pénzesládájába 135 millió magyar korona került (ami körülbelül 70 millió svájci franknak felelt meg). Ezután az ABC-t alkotó különböző csoportok hosszasan vitatkoztak a zsákmány felosztásán. Nevetségességbe fulladt az első kísérlet, amelynek során fel kívánták használni ezt a pénzt: bonyolult terveket dolgoztak ki, hogy az osztrák határ mentén található Brück városkából behatolnak magyar területre, és Nyugat-Magyarországot az ellenforradalmi ügy mellé állítják. Az egész összeomlott, amikor a megbeszélt találkozón csak egy maroknyi tiszt jelent meg. Ez az epizód azután végképp kimerítette az osztrákoknak az ABC iránti türelmét. Renner kancellár jóváhagyta külügyminisztere javaslatát, és a csoportot kiutasították. Általánosságban szólva, a bécsi ellenforradalmi csoportok viselkedése igazolta Charpé francia tábornok véleményét: „A magyarok, amint tudják, nagyon kedves gyermekek”.

Ekkorra Bethlen már úgyis elhatározta, hogy áthelyezi az ABC tevékenysége központját Szegedre, abba a dél-magyarországi városba, ahol Károlyi Gyula gróf - Mihály unokatestvére és kemény politikai ellenfele - megalakított egy ideiglenes ellenforradalmi kormányt. A szolgálatkész Cunninghame ezredes mintegy húsz fő számára beszerezte a szerb vízumot (Szegedet csak dél felől tudták megközelíteni), és a csoport június elején útra kelt Becsből. Bethlen úgy döntött, hogy még egy időre az osztrák fővárosban marad, mint az ideiglenes kormány ügynöke és propagandistája. A Tanácsköztársaság összeomlása után, augusztus 6-án tért vissza Budapestre. A fővárosban káoszt és rendetlenséget talált. Hat nappal korábban román csapatok vonultak be Budapestre, és azonnal hozzáfogtak programjuk megvalósításához, a módszeres fosztogatáshoz, kisajátításhoz, deportáláshoz és terrorhoz. A román megszállók főparancsnoksága berendezkedett a főhadiszállásán, és egy proklamációban felkérte az egykori osztrák-magyar hadsereg aktív és tartalékos tisztjeit, hogy jelentkezzenek ott, vagy a román hadsereg vidéki központjaiban, hogy a segítségükkel fel lehessen állítani egy ideiglenes rendőrséget. Sok ezer magyar katonatiszt jelentkezett erre a felhívásra. Azonnal letartóztatták őket, vasúti kocsikba rakták, s mint „hadifoglyokat” Erdélybe szállították. Így sikerült egy csapásra megsemmisíteni a magyar hadsereg harcképességét.

Ekkor a román főparancsnokság ultimátumot adott át a Peidl-kormánynak, és felszólította, hogy azonnal adják át Romániának a következőket: katonai felszerelést 300 000 katona számára; a magyar vasút gurulóállományának 51%-át; a magyar állatállomány és a mezőgazdasági géppark 30%-át; 20 000 vagonnyi árpát és takarmányt; a magyar hajók 50%-át; és 400 teherautót. Ezen túl a magyaroknak le kellett szerelniük minden hadiüzemet, szabadon bocsátani az összes román hadifoglyot, szenet biztosítani a kisajátított javak elszállításához, és teljes mértékben állni a román megszállás költségeit. Csak ha mindezeket teljesítik a magyarok, akkor képzelhető el a románok visszavonulása. A Peidl-kormány éppen annyi ideig maradt hivatalában, amíg átvette ezt az ultimátumot. Augusztus 6-án Friedrich István, egy jobboldali nacionalista üzletember, egy csoport hasonlóan gondolkodó konzervatívval bevonult a kormány üléstermébe, és kiutasította onnan a demoralizált szociáldemokratákat, akik láthatóan nem is tanúsítottak ellenállást.

A román ultimátum végre ráébresztette a párizsi Legfelső Tanácsot is a valóságra, amely az általa támasztott vihar nyomán keletkezett. Azon a szövetséges katonai misszión keresztül, amelyet augusztus 5-én azért küldött Budapestre Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok vezetése alatt, hogy ellenőrizze, betartják-e a magyarok a fegyverszünetet, a Tanács többször is figyelmeztetést és tiltakozást juttatott el a román főparancsnoksághoz a megszálló csapatok túlkapásai miatt. Ezeket a románok arcátlanul elutasították. Gorton tábornok, a brit misszió tagja ezt jelentette: „Megtámadnak ártalmatlan embereket, rekvirálnak élelmet, élő állatot, mezőgazdasági berendezéseket, vagonokat, és mindent Romániába küldenek, és az oktalan blokád és a vasútvonalak megrongálása miatt Budapest már csaknem ki van éheztetve.”A Magyar Nemzeti Múzeum teljes kifosztását csak Bandholtz tábornok gyors fellépése mentette meg, aki a katonai misszió védelme alá helyezte a múzeumot, és lepecsételte a kapuit.

A magyarországi helyzet ellenőrizhetetlenné vált. A békekonferencia csak a kezét tördelhette. A csehek, kihasználva az általános felfordulást, elfoglalták a kijelölt semleges zóna egy részét, benne a salgótarjáni szénbányákkal, semmibe véve a szövetségesek tiltakozását. Délen a jugoszlávok átlépték a fegyverszüneti demarkációs vonalat, és figyelemre sem méltatták a szövetségesek felszólítását, hogy vonuljanak vissza. Amikor az új Friedrich-kormány megkísérelte, hogy visszaállítsa legalább az alkotmányosság látszatát, és József főherceget megtette ideiglenes kormányzónak, Eduard Benes hisztérikus tiltakozásához elnyerte a románok és a jugoszlávok támogatását is: ,,[A Habsburgok] egy német dinasztia és sohasem lesz más; egy gőgös, abszolutista és antiliberális dinasztia, amelynek a puszta nevét is gyűlöli [...] minden cseh.” József az ezt követő szövetséges nyomás előtt meghajolva lemondott, és hagyta, hogy Friedrich miniszterelnök egyedül vigye az ügyeket az alkotmányos vákuumban.

Szeptember elején azután a Legfelső Tanács aggódni kezdett, hogy ha Románia megfosztja Magyarországot minden gazdasági erejétől, az ország nem lesz képes megfizetni azokat a kártalanításokat, amelyeket a jövendő békeszerződés kérni fog tőle, így végre lépett. Szeptember 5-én a Tanács elhatározta, hogy Bukarestbe küldi Sir George Clerk brit diplomatát, és megkíséreli rábeszélni a román kormányt, hívja vissza fosztogató csapatait. Clerk magával vitte a Tanács nyilatkozatát, amely „legmélyebb aggodalmát” fejezte ki a románok viselkedése miatt: „Magyarországot, amely békéért folyamodott, és már részben le van fegyverezve, és amelynek nincsenek szövetségesei, nincs élelme, olyan csapatok rohanták le, amelyek Bukarest parancsára módszeresen megfosztják minden mozdítható, élő vagy holt vagyonától, amely elszállításra érdemesnek tűnik. Élő marha, lovak, mezőgazdasági eszközök, nyersanyagok, gépek, vasúti felszerelések, még egy gyermekkórház berendezése is, szinte lebénítja a Buda-Pesthről [sic!] Romániába vezető vasútvonalat [...] a Szövetséges Hatalmak sajnálattal kényszerülnek feltenni a kérdést: vajon a románok még közéjük számítják-e magukat... Az elmúlt hetek egyetlen eseménye sem volt olyan természetű, amely megnyugtatta volna őket [...] Románia kitartóan úgy bánik Magyarországgal, mint egy meghódított tartománnyal, amelynek ő az egyedüli és felelőtlen meghódítója. Nincs jele, hogy még mindig a szövetség tagjának tartaná magát, vagy hogy nézete szerint az öt nagyhatalomnak, amelyek nagy részben megnyerték a háborút, bármilyen előjoga volna a békefeltételek elrendezésére.

George Clerk több mint két héten át tárgyalt Ion Bratianuval, és nem jutott semmire sem. Bandholtz tábornok mindezt, talán nem nagy jóindulattal, Mária királyné mesterkedéseinek és bájainak tulajdonította, a királyné Románia diplomáciai arzenáljának legsikeresebb fegyvere volt. „Nyilvánvaló volt, hogy Sir George [Clerk], hosszúra nyúlt bukaresti tartózkodása alatt hallgatott a varázslónőkirályné szirénhangjára, és román környezete bűvhatása alá került. Őfelsége láthatóan azt gondolja, hogy uralkodhat minden férfi felett, akivel csak találkozik, és el kell ismerni, hogy megvan minden alapja, hogy ilyen véleményt alakítson ki”.

Bratianu egyáltalán nem volt hajlandó engedményeket tenni a szövetségeseknek, hanem még több magyar területet követelt Romániának. Sir George Clerk helyesen arra következtetett, hogy a román stratégia az volt: annyi élelmet megszerezni, amennyit csak bírnak. Mivel ez jóval több volt, mint az otthoni szükségletük, a zömét eladják majd a jóvátételi Bizottságnak. Clerk, aki üres kézzel távozott Bukarestből, Budapestre ment, hogy személyesen mérje fel a helyzetet. Néhány nappal odaérkezése előtt, október 13-án Bandholtz tábornok és szövetséges misszióbeli kollégái elküldték Párizsba egy jelentést, amelyet a brit Élelmezésügyi Bizottság egy tagja és a Nemzetközi Vöröskereszt svájci képviselője készítettel, miután meglátogattak tizenkét, román megszállás alatt álló magyar várost. Íme a jelentés egy részlete: „A románok által elfoglalt minden városban olyan kemény elnyomással találkoztunk, amely elviselhetetlenné teszi az életet. Gyakoriak a gyilkosságok, ifjakat és nőket megkorbácsolnak, embereket bebörtönöznek per nélkül, letartóztatnak minden ok nélkül. Folyik a magántulajdon rablása, rekvirálás ürügyén. [...] A tapasztalt magyar kórházigazgatók helyére tapasztalatlan román orvosokat állítottak. A román katonai hatóságok minden útlevélért, szén- vagy élelemkérelemért petíciót igényelnek. A petíciót román nyelven kell megírni, román ügyvédet kell fogadni, aki óriási honoráriumot kér [...] A románok hirtelen Boros-Sebesig nyomultak előre, és kétszázötven magyar katonát elfogtak. A legbarbárabb módon megölték őket: meztelenre vetkőztették, és szuronnyal úgy döfködték halálra őket, hogy minél tovább tartsanak a szenvedéseik.” És így tovább, ebben a hangnemben.

Sir George Clerk, miután tanácskozott a szövetséges katonai misszióval és másokkal, arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz, hogy a dolgok ellenőrzés alá kerülhessenek, Magyarországnak megfelelő, a szövetségesek által is elismert képviseleti kormánnyal kell rendelkeznie, amelyet a szövetségesek elismernek, és kellően erősnek kell lennie, hogy tárgyalóképes legyen a románokkal. Friedrich és jobboldali kollégái nyaktörő sebességgel igyekeztek megvalósítani az ellenforradalmi programot: Károlyi földreformját félrehajították, a szociális juttatásokat eltörölték, mindkét forradalom támogatóit elmozdították a helyükről, sőt, egyes esetekben halálos ítéleteket is kiszabtak. Károlyi Gyula Szegedről támogatta Friedrich tevékenységét, és máris az ellenforradalom támogatására bocsátotta a Horthy Miklós tengernagy vezette, kb. 30 000 tisztből és katonából álló „Magyar Nemzeti Hadscreg”-et.

Miközben a románok Budapestet és a kelet-magyarországi városokat terrorizálták, Horthy Miklós Szegedről először Nyugat-Magyarországra vezette Nemzeti Hadseregét, ahol megkezdődött a „fehérterror’’ néven ismert ellenforradalmi megtorlás. Alacsonyabb rangú tisztek vezetése alatt fegyveres különítmények megtisztították a magyar vidéket a Tanácsköztársaság ismert vagy feltételezett támogatóitól. A zsidókról automatikusan feltételezték, hogy a kommunistákkal rokonszenveztek, és így a pogrom újra megjelent a magyar városokban és falvakban. Siófokon több mint 200 áldozatot kínoztak meg és végeztek ki; Kecskeméten hasonló számú embert nyúztak meg, vagy temettek el elevenen, néhánynak gyorsabb halál jutott, az akasztás. Tapolca környékén egy faluban zsidó gyermekeket hajítottak kutakba. A fehérterror áldozataival kapcsolatos becslések kettő-hatezer főt említenek, de az bizonyos, hogy vadságban és kegyetlenségben a fehérterror messze felülmúlta a vöröset.

Október 29-én a szövetséges misszió összehívta Schnetzer tábornokot, a magyar hadügyminisztert, Horthy tengernagyot és a Nemzeti Hadsereg egyik tábornokát, hogy megvitassák a főváros rendjének fenntartását a románok várható kivonulása után. Bandholtz tábornok közölte velük, hogy Magyarországnak meg kell jelennie a párizsi békekonferencia előtt; hogy az ország „bizonyos mértékben hitelét veszítette”, mert három hónapig lehetővé tette egy kommunista rendszer létezését; és ha bármilyen rendbontás fogja követni a románok visszavonulását, az ország „gyakorlatilag nulla” lesz a szövetségesek szemében; de ha méltósággal, egy civilizált nemzethez méltóan viselkedik, és nem hagyja, hogy komoly rendbontásokra kerüljön sor, jobban fogják becsülni. Bandholtz beszámolója így folytatódott: „Elmagyaráztam nekik, hogy a magyar seregben bizonyára lesznek forrófejű fiatalok, akik elég ostobák lesznek, s lelőnek egy románt vagy felakasztanak egy zsidót, és hogy egy-két ilyen cselekmény tönkreteszi az egész ország hitelét. Azt is elmagyaráztam nekik, hogy a budapesti munkásság körében nagyon félnek az úgynevezett »fehér seregtől«, és hogy meg kell mutatniuk, hogy az ő hadseregük nem a fehérterroristák bandája, hanem egy fegyelmezett és szervezett Magyar Nemzeti Hadsereg. A tengernagy azt mondta, hogy teljes mértékben kézben tartja a haderőt, amely fegyelmezett, és garantálja, hogy nem lesznek zavargások.”

Bandholtz és Sir George Clerk hajlottak arra, hogy elfogadják Horthy biztosítékait. Clerk azután Friedrich miniszterelnököt igyekezett meggyőzni, hogy bővítse ki kormányát, és vegye bele a szociáldemokraták és más pártok képviselőit is. Azt is állította, fel van hatalmazva arra, hogy biztosítsa: egy ilyen kormányt el fognak ismerni a szövetségesek. Mindezt követi majd a meghívás a párizsi békekonferenciára. Friedrich először ellenkezett, majd meghajolt a szövetségesek és a magyar pártok vezetőinek a nyomása alatt. Beleegyezett, hogy létrejöjjön a keresztényszocialista Huszár Károly vezetése alatt egy koalíciós kormány. Ez összetételében továbbra is főként jobboldali volt, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Keresztény Mezőgazdasági Munkások Pártja volt benne túlsúlyban, de helyet kapott benne két kisgazda, két polgári liberális és egy szociáldemokrata is. Clerk és Bandholtz további sikere az volt, hogy a románok -akik megijedtek, hogy ha továbbra is visszaélnek a szövetségesek türelmével, elveszítik részüket a zsákmányból - végül hajlandóak voltak kivonulni Budapestről, és csapataikat visszavonni a Tisza keleti partjára. November 11-én kezdődött meg a románok kivonulása Budapestről, és november 14-én hagyta el az utolsó osztag a fővárost. Néhány órával később megérkeztek Budapestre a Nemzeti Hadsereg előőrsei.

November 16-án Horthy tengernagy fehér lovon vezette a Nemzeti Hadsereg katonáit a város központjába. A Várhegyen, a Királyi Palota előtti téren az egybegyűlt városi méltóságokhoz szólva korholta őket, mert eltűrték Kun Béla rendszerét: „Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város a sárba tiporta a nemzet koronáját, a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait...” Ugyanakkor Horthy nagyvonalúan kijelentette: „Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához.” Nyolc nappal később Sir George Clerk a szövetséges hatalmak nevében ideiglenesen elismerte az új Huszár-kormányt. A teljes elismerés a mihamarabbi választásoktól, a törvény és a rend betartásától, az agresszív cselekedetektől való megtartóztatástól, Magyarország ideiglenes határainak tiszteletben tartásától és attól függött, hogy a kormány minden magyar részére biztosítja az „összes polgárjogot, beleértve a szabad sajtót, a gyülekezési, a politikai véleménynyilvánítás szabadságát, és az általános választójogon nyugvó szabad, titkos, pártatlan és demokratikus választásokat.” December elsején a Legfelső Tanács, Clerk utolsó jelentésének tanulmányozása után, felkérte az új magyar kormányt, hogy utazzon Neuillybe, „a szövetséges és társult hatalmakkal való béke megkötésére”. Magyarország, miután több mint egy évig a limbusban, a senki földjén tartózkodott, végre csatlakozhatott a nemzetek közösségéhez. Azokról a feltételekről azonban, amelyek teljesítésével ezt megtehette, már távollétében döntöttek.

A békekonferencia, amely több mint egy esztendeig karanténban tartotta Magyarországot, vonakodott kapcsolatot teremteni kormányaival, nem vett tudomást közleményeikről, és elutasította minden tárgyalási javaslatukat, most hirtelen türelmetlen lett, minél hamarabb el akarta intézni ezt a még lezáratlan ügyet. A konferencia fő célkitűzése, a békekötés Németországgal, már megtörtént, 1919. június 28-án aláírták a versailles-i békeszerződést. Wilson elnök a George Washington gőzhajón hazatért az Egyesült Államokba. A dühös és frusztrált olasz vezetők áprilisban elhagyták a konferenciát, miután nem sikerült meggyőzniük a három másik nagy szövetségest, különösen az amerikaiakat, hogy jogos az olasz igény Fiuméra, az adriai kikötőre. A St. Germain-i egyezményt, amely Ausztriával kötötte meg a békét, szeptemberben aláírták. A konferencia maradék résztvevői, akiket kimerített a négyévi háborúzás, amelyet egyesztendőnyi munka követett a párizsi tárgyalóasztaloknál, alig várták, hogy hazatérhessenek. Beállt a konferencia okozta fáradtság, de ott volt még a magyar békeszerződés, egy kellemetlen, elintézetlen ügy.

A magyarok mindent elkövettek, hogy behozzák az elveszített időt. Még a Károlyi-kormány alatt elkezdték kidolgozni tárgyalási pozíciójukat, amikor Teleki Pál gróf, a budapesti egyetem földrajzprofesszora és tehetséges térképtudós összehívott egy csapatot, hogy készítsék el Magyarország demográfiai térképét, amely ábrázolta az ország etnikai összetételét. Ez a munka leállt a Tanácsköztársaság 133 napja alatt, de annak összeomlása után azonnal újra kezdődött és előrehaladt. A Huszár-kormány egyik legelső ténykedése az volt, hogy felállította a küldöttséget, amely Párizsban képviseli majd Magyarországot, Apponyi Albert grófot, Magyarország egyik vezető idős konzervatív államférfiját nevezték ki a delegáció vezetőjének. Az akkor 73 éves, pátriárkai megjelenésű Apponyi a háború előtti kormányokban kétszer is vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, és ő volt a hírhedt 1907-es „Lex Apponyi” szerzője, amelyet Magyarország etnikai kisebbségei a magyarosítás legfőbb eszközének tekintettek. Apponyi ugyanakkor igen sokat tett, hogy egész Magyarországon továbbterjessze az ingyenes alapfokú oktatást, és javítsa annak minőségét. Az ország egyik legrégibb és legtiszteltebb családja fejeként, a mélyen vallásos buzgó hazafi Apponyi Albert a „régi Magyarország” legtökéletesebb megtestesítője volt. Nehéz szívvel vállalta el hazája békedelegációja vezetését: „Nem utasíthattam vissza ennek a minden megbízatások legszomorúbbikának a vállalását” - írta emlékirataiban -, „noha semmiféle illúzióba sem ringathattam magamat abban a tekintetben, hogy bárminő lehetőség is nyílhatnék jövő sorsunk enyhítésére.” A küldöttség tárgyalási stratégiája az volt, hogy ragaszkodik Magyarország területi integritásához, de szükség esetén elfogadja, hogy a wilsoni önrendelkezés elve alapján népszavazásokat tartsanak a vitatott régiókban. Két héttel az előtt, hogy a delegációval Párizsba utazott volna, Apponyi kicsinyes bosszú áldozata lett, amely jól jellemezte az „utódállamok” Magyarország iránti magatartását: a cseh hatóságok megtagadták tőle az engedélyt, hogy a karácsonyt családjával tölthesse Pozsony környéki birtokán, amely a csehszlovákok által megszállt zónában volt. Apponyi küldöttségében két kiemelkedő konzervatív politikus is helyet kapott: Teleki Pál (a térképész) és Bethlen István. Teleki a Tanácsköztársaság alatt bécsi száműzetésben élt, majd Károlyi Gyula szegedi „kormányának” a külügyminisztere lett. Bethlenhez hasonlóan őt is rövid időn belül Magyarország miniszterelnökévé nevezték ki. A küldöttség 73 tagja között ott volt három jövendő külügyminiszter, az Osztrák-Magyar Nemzeti Bank egykori kormányzója és a katonai, jogi és gazdasági szakemberek erős csapata. Amikor különvonatuk, amelyet a magyar vasutak maradékából toldoztak össze, 1920. január 5-én lassan áthaladt Nyugat-Magyarországon, minden vasútállomáson lesújtott emberek tömege gyűlt össze, a nemzeti himnuszt énekelték, és jókívánságaikkal búcsúztatták a küldöttséget. Az osztrák határ előtti utolsó állomáson a soproni polgármester beszédében arra biztatta Apponyi grófot: mondja el a békekonferencián, hogy Nyugat-Magyarország etnikai németjei forrón ragaszkodnak magyar hazájukhoz.

Két nappal később a vonat begördült egy elhagyatott párizsi vasútállomásra, ahol a küldöttséget az a katonai bizottság várta, amelynek a feladata a küldöttség őrzése volt. A hideg, formális udvariasság, amelyben az első pillanattól részesítették, azt hangsúlyozta: a küldöttség egy legyőzött országot képvisel. A Bois de Boulogne közelében fekvő Neuillybe, a Hotel Madridba kísérték a magyarokat, és tudatták velük, hogy engedély nélkül nem hagyhatják el szállásukat, a Bois-ban végzett egészségügyi séták kivételével. Hasonlóképpen csak különleges engedéllyel létesíthettek kapcsolatot párizsi barátaikkal, újságíróknak pedig csakis Clemenceau személyes beleegyezésével adhattak interjút. Durván elutasították Apponyi kérését, aki kapcsolatba szeretett volna lépni az amerikai nagykövettel, aki ekkor már hazája egyedüli képviselője volt Párizsban, mivel az Egyesült Államok egész delegációja decemberben hazatért. Amikor felkérték a magyar küldöttséget, hogy adja át megbízólevelét megtekintésre a Legfelső Tanácsnak, Apponyi a diplomáciai szokásoknak megfelelően kérte, hogy ő is megtekinthesse a szövetségesek megbízólevelét. Ezt a kérést maga Clemenceau utasította vissza megvetően, bár végül az utolsó pillanatban előkerültek a szükséges okmányok. Felkérték a delegációt, hogy jelenjen meg január 15-én a Legfelső Tanács előtt, hogy megkapja a feltételeket, amelyek mellett megkötésre kerül a béke. Apponyi ekkor megragadta az első alkalmat, amelyet Magyarország kapott, hogy a szövetségesek elé tárja a magyarok ügyét. Ezt egy sor, még Budapesten előkészített jegyzékkel tette meg, amelyek Magyarország történelmi érveit sorolták fel az ország felosztása ellen, és leírták Magyarország akkori veszedelmes állapotát.

Az Erdéllyel foglalkozó jegyzéket Bethlen István állította össze. Abban népszavazást kért a régió jövőjének eldöntéséhez, és Erdély lehetséges felosztását félig autonóm etnikai kerületekre (magyar, szász, román), egy háromnyelvű közigazgatás alatt. Ugyanakkor a magyar elem gazdasági és kulturális fölényére való hivatkozás, bármennyire is igazolták azt a tények, taktikai tévedés volt. A jegyzékekhez csatolták, a számos statisztikai táblázat és térkép mellé, Tisza Istvánnak 1914 júliusában Ferenc Józsefhez intézett memoranduma másolatát, amelyben ellenezte a Szerbiának küldendő ultimátumot, azt, amely végül Európát háborúba sodorta.

Január 15-én a küldöttség ezt az anyagot átadta a Legfelső Tanácsnak, és kérte a megfelelő meghallgatást, mielőtt meghozzák a végső döntést, amely a magyar állam elpusztítását jelenthetné. Ugyanazon a napon később, délután négykor a küldöttség a Quay d’Orsay Vörös Szalonjában gyülekezett, ahol Clemenceau, Lloyd George és az olasz küldöttek figyelő tekintete előtt egy tisztviselő átadta Apponyinak a békeszerződés tervezetét. Clemeceau azután bejelentette, hogy a Legfelső Tanács úgy döntött, meghallgatja Apponyit: a Tanács által megállapított időpontban kifejtheti majd a véleményét. Apponyi azzal válaszolt, hogy ő nem véleményt kíván nyilvánítani, hanem arra számított, hogy a kérdést megvitatják, és két nap haladékot kért, hogy tanulmányozhassa az átadott szerződés tartalmát. Clemenceau ezek után elrendelte, hogy Apponyi másnap, január 16-án mondja el a beszédét, és így csak kevesebb mint 24 órát engedélyezett a magyaroknak, hogy tanulmányozzák a szövetségesek békefeltételeit, és elkészítsék Apponyi válaszát.

A szállóba visszatért magyar delegáció lázasan tanulmányozni kezdte a békeszerződés tervezetét, amely igazolta legijesztőbb félelmeiket. A megállapított határok pontosan azok voltak, amelyeket nyolc hónappal korábban, 1919. május 12-én a Négyek Tanácsa ülésén készült jegyzőkönyv „A melléklete” már tartalmazott. A szerződés tervezete ezenkívül megtiltotta Magyarország és Ausztria újraegyesítését; kérte a magyarországi kisebbségek jogainak a védelmét, beleértve az anyanyelvükön történő oktatást; Magyarország hadserege létszámát 35 000 főre korlátozta, és megtiltotta az általános hadkötelezettséget, a páncélozott járművek gyártását vagy beszerzését, köztük tankokét, vízi járművekét vagy katonai repülőgépekét; elkobozta a magyar dunai flottát; és jóvátételeket írt elő, amelyeknek a részleteit a Jóvátételi Bizottság fogja megállapítani, s amelyeket 1921-től kezdődően harminc éven át kell fizetni.

Január 16-án délután 3 órakor Apponyi és küldöttségének vezető tagjai megjelentek Clemenceau, Lloyd George és az új olasz miniszterelnök, Francesco Saverio Nitti előtt a Quay d’Orsay-n. Az Egyesült Államokat Henry Wallace amerikai nagykövet képviselte, és jelen volt a japán nagykövet is. Apponyi így emlékezett vissza:"...ezúttal olyan hallgatósághoz kellett szólnom, amelyben a rokonszenvező elemnek legkisebb töredéke sem volt felfedezhető, amely a szó technikai értelmében vett ellenségekből, nagyrészt ellenséges érzelmű egyénekből állott; talán hogy még egy kis adag közönyösség vegyült a barátságosnak éppen nem mondható érzelmekbe.”Clemenceau hellyel kínálta, de Apponyi úgy döntött, hogy állva marad. Folyékony franciasággal beszélt, jegyzeteit használva. Tíz perccel később Clemenceau félbeszakította azzal, hogy a beszédet angolra is le kell fordítani. Apponyi, hogy ne zökkenjen ki a lendületből, felajánlotta, hogy ő maga fordít, és meg is tette. Attól kezdve beszéde minden szakaszát előbb franciául, majd angolul mondta el, és a végén kitűnő olaszsággal összefoglalta az egészet, nyilvánvalóan Nitti iránti udvariasságból. Apponyi végig szemkapcsolatot tartott hallgatóságával; saját elbeszélése szerint Clemenceau kezdeti ellenségessége, szkeptikus, hideg arckifejezése fokozatosan megenyhült. Apponyi azzal kezdte, hogy világosan kijelentette, jelentős módosítások nélkül a javasolt feltételeket nem lehet elfogadni, mert az egyenértékű volna a nemzet öngyilkosságával. A Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával már aláírt békeszerződések ilyen mértékű területi változásokat nem tartalmaztak. Rámutatott, hogy a tervezet területi záradékai tökéletesen elhibázottak, és megsértik a nemzetiségi elvet, amelyet a konferencia nyomatékosan védeni hirdetett. Ha azonban a konferencia nem fogadja el a Magyarország területi integritása megőrzését célzó történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális érveket - ezeket a kérdéseket Apponyi hosszasan elmagyarázta -, akkor Magyarország beleegyezik népszavazások tartásába: „Annak a nagyszerű elvnek az alapján, amelyet olyan ékesszólóan hirdetett meg Wilson elnök, amely szerint sem embercsoport, sem valamely állam népességének egy része nem kerülhet, mint a barmok, saját beleegyezése nélkül egy idegen állam joghatósága alá; annak a szellemnek az alapján, amely a józan ész és a közmorál sarokköve, népszavazásokat kérünk hazánk azon területein, amelyeket el akarnak tőlünk szakítani. Kijelentem, hogy elfogadjuk a népszavazások eredményét, bármilyenek is legyenek azok”.

Apponyi azzal érvelt, hogy a szomszédok általi megszállás és a szövetségesek gazdasági blokádja tönkretett minden lehetőséget arra nézve, hogy Magyarország képes legyen teljesíteni a tervezetben foglalt pénzügyi és gazdasági záradékokat. Megismételte, hogy Magyarország területe kétharmadának a tervezett elvesztése és a magyar lakosság több mint egyharmadának idegen fennhatóság alá helyezése olyan büntetés, ami példátlan a történelemben.

Amikor Apponyi befejezte a beszédét, Lloyd George, valószínűleg attól a szándéktól hajtva, hogy vitát kezdeményezzen egy olyan témában, ahol a legnagyobb valószínűséggel meg lehetett volna segíteni a magyar ügyet, további részleteket kért Apponyitól a Magyarországtól kívülre rekedt magyarok számáról és elhelyezkedéséről: elszórtan fognak-e élni az új határok mentén, vagy csoportokat alkotnak? Apponyi megragadta az alkalmat, és elővette Teleki Pál demográfiai térképét, amelyre aznap reggel sietve berajzolták az új határokat. Ezzel mutatta be, hogy a magyarok mind szórványban, mind csoportokban fognak élni a határokon túl. Amikor az asztalra terítette a térképet, a szövetséges vezetők odagyűltek, hogy megtekintsék; a légkör egyszeriben kevésbé formális lett, megenyhült. Apponyi azt írja az emlékirataiban, hogy Lloyd George gratulált neki az ékesszólásáért; Lloyd George azonban saját visszaemlékezéseiben bírálta Apponyit, mert túl széles körben támadta a szerződés tartalmát, sőt, megkérdőjelezte annak az alapjait is ahelyett, hogy az új határokkal kapcsolatos részletekre összpontosított volna, ahol esetleg el lehetett volna érni némi engedményt. Clemenceau, az ülést lezárva, udvariasan beleegyezett Apponyi kérésébe, aki négy hét türelmi időt kért, hogy írásban elkészíthesse a tervezetre a magyar választ. Ez volt Clemenceau-nak francia miniszterelnökként az utolsó ténykedése: másnap, január 17-én Paul Deschanelt választották meg francia elnökké, aki Alexandre Millerand-t nevezte ki miniszterelnöknek. Millerand automatikusan a Legfelső Tanács elnöke lett.

Január 18-án Apponyi és a magyar delegáció legtöbb tagja összecsomagolt, és vonaton elindult Budapestre. Bethlen István vezetése alatt egy kis hátvédet hagytak Párizsban, amely azt a feladatot kapta, hogy ragadjon meg minden alkalmat a maradék szövetséges képviselők, különösen a britek rokonszenvének elnyerésére. Bánffy Miklós grófot már elküldték Londonba, ahol számos befolyásos barátja volt, hogy hasonló munkát végezzen brit politikai körökben. Január 20-án futott be Apponyi vonata a Nyugati pályaudvarra, ahol hatalmas tömeg várakozott csendesen. Aznap reggel közölte a magyar sajtó a békefeltételeket. A vasútállomásra, a főváros fontosabb középületeire és az utcákra is fekete zászlókat függesztettek ki, gyászolták a feldarabolt országot. Apponyi ezt taktikai hibán ak tartotta, és így szólt az állomáson megjelent újságírókhoz: „...kötelességem felelősségein teljes tudatában megmondani, hogy gyászlobogóknak kitűzése, gyászfátyolnak a mi lobogónkra fűzése még idő előtti volt. Olyan békefeltételeket tűztek elénk, amelyekre - ismét felelősségem teljes tudatában - a szövetséges hatalmak főtanácsa előtt kijelentettem, hogy azok, ha lényeges módosításoknak nem vettetnek alá, Magyarországra nézve elfogadhatatlanok. De egyúttal felhívást kaptunk hogy ellenészrevételeinket megtegyük. És amikor a minket környező izoláltságon egyszer sikerült keresztültörnünk és szóhoz jutottam, az ötös tanács elnöke biztosított engem, hogy amiket elmondottam, és amiket az eléjük terjesztendő okmányokban beigazolni fogunk, azokat a leggondosabb mérlegelés tárgyává fogják tenni.”

A megbízott államfőként működő Horthy tengernagynak Apponyi formális jelentést adott át, majd Telekivel és szakértőikkel együtt hozzáfogtak a békeszerződés részletes bírálatához. Az eredmény különféle kérdésekkel foglalkozó tizennyolc jegyzék lett, mindegyikhez hosszú mellékleteket csatoltak. Mindezzel felfegyverezve február 9-én a küldöttség visszatért Párizsba, és átadta az anyagot a konferenciának, Lényegileg a jegyzékek Apponyinak a január 16-án elmondott beszéde tartalmát fejlesztették tovább: szerepelt benne Magyarország területi integritásának megerősítése, egyben a készség népszavazások tartására és azok eredményeinek az elfogadására. Ezt követte egy sereg különleges kérés a békefeltételek módosítására. A békekonferencia Legfelső Tanácsa utoljára január 21-én ülésezett, a versailles-i szerződés érvénybelépése után. A Tanács funkcióit két testület vette át, a Párizsban ülésező Nagykövetek és Külügyminiszterek Tanácsa, és a Delegációvezetők Tanácsa, amely Londonban ült össze. A magyar küldöttség, miközben jegyzékeire a választ várta a konferenciától, továbbra is gyakorlatilag internálva volt a Neuillyben levő szállásán. Elvetették Apponyi kérését, hogy még egy beszédet tarthasson. Február végén Apponyi és a delegáció legtöbb tagja ezek után hazatért Budapestre, csak Bethlen István és néhány társa tartotta a frontot.

Bánffy Miklós közben Londonban tevékenykedett, jó eredménnyel. Mozgósította minden személyes ismerősét, és ösztönözte őket, hogy a parlament mindkét házában szellőztessék meg a magyar kérdést. Sir Donald Maclean február 12-én hozta szóba a témát az alsóházban, és úgy érvelt, hogy „az egész ügyet [a magyar határok kérdését] szakértőkből álló pártatlan bizottságnak kell azonnal megvizsgálnia, és csak akkor szabad a szerződést véglegesíteni, ha megvizsgálták ennek a bizottságnak a jelentését,” A Lordok Házában Viscount Bryce és Lord Newton szólt Magyarországról, az utóbbi felpanaszolta, hogy „több szempontból Magyarország többet szenvedett minden más hadviselő országnál [...] Magyarország sohasem kívánta a háborút.”

"Az olyan elrendezés, amelyet az igazságosság elveivel ellentmondásban valósítanak meg, nem lesz tartós elrendezés”. (Viscount Bryce, a Lordok; Házában, 1920. március 30-án)

Lehetséges, hogy ezek a parlamenti felszólalások befolyásolták a brit miniszterek viselkedését februárban és márciusban, amikor a Delegációvezetők Tanács a ülésezett. A február 25-i tanácsülésen Lord Curzon azzal érvelt, hogy a szerződés tervezetére megküldött magyar választ nem lehet figyelmen kívül hagyni: a magyar jegyzékekben említett területi és gazdasági kérdéseket a három szövetséges vezetőnek kellene megvitatni, és a részletekkel a párizsi Nagyköveti Tanácsnak kellene foglalkoznia. Lloyd George hasonló hangvétellel támogatta a magyar kérdésnek a legmagasabb szinten való alapos megvizsgálását: "A szövetségesek nem szeretnék, hogy a magyarok örökre ellenségesek maradjanak, de ez fog történni, ha a szövetségesek minden megfontolás nélkül elutasítják Magyarország kérelmét”. Lloyd George folytatta ezt a gondolatmenetet a március 3-i tanácsülésen is, rámutatva: az, hogy a békeszerződés a magyar népesség egyharmadát idegen uralom alá helyezné, olyan helyzet, amelyet nem lesz könnyű megvédeni: nem lesz béke Közép-Európában, „ha utólag jövünk rá, hogy a magyar követelések megalapozottak voltak, és hogy egész magyar közösségeket adtunk át mint a barmokat Csehszlovákiának s Erdélynek [sic! - Romániára gondolt], csak azért, mert a konferencia nem volt hajlandó megvizsgálni a magyar ügyet.”

Nitti olasz miniszterelnök - akire, amint emlékirataiban írja, Apponyi január 16-i beszéde mély benyomást gyakorolt -mindkét találkozón a brit álláspontot támogatta. A francia képviselők azonban mindkét találkozón sziklaszilárdan ellenezték, hogy megfontolás tárgyává tegyek a békeszerződés akár területi, akár pénzügyi rendelkezéseit. Március 3-án Millerand a magyarokat „rendkívül álnpk népnek” nevezte, amelynek a „statisztikái közismerten megbízhatatlanok”; a békeszerződés felől már minden szinten megállapodás született, és azt semmilyen tekintetben nem lehet újratárgyalni. A brit és az olasz vezetők csak annyit értek el, hogy az egész kérdést a Nagykövetek és Külügyminiszterek Tanácsa elé vihették.

Magyarország további balszerencséjére, ez a kisebb Tanács, amikor március 8-án újra összeült, megkapta a brit külügyminisztérium memorandumát, amelyet nem más dolgozott ki, mint Allen Leeper, az a magyargyűlölő tisztviselő, aki egy évvel korábban, a békekonferencia román-jugoszláv területi bizottságában Romániának Erdélyre irányadó kérését támogatta. Előre látható volt, hogy ez a memorandum erősen, sőt szenvedélycsen érvel az ellen, hogy bármilyen módon módosítsák a békeszerződés területi záradékait: „Ha Legfelső Tanács most újra foglalkozik azokkal a döntéseivel, amelyeket már közölt ezekkel a kormányokkal [Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia kormányaival], mindezekben az országokban bűnösnek fogják tartani komoly hitszegés miatt. Viszonzásul ezek a kormányok úgy fogják érezni, hogy nem köti többé őket a számos, kisebbségekkel és egyéb témákkal foglalkozó egyezmény, amelyeket a békeszerződésben megadott határok alapján kötöttek meg.”

Érdekes, hogy Lord Curzon saját londoni állásfoglalása, és annak ellenére, hogy ismerte Lloyd George véleményét is, nemcsak minden kommentár nélkül terjesztette elő Leeper memorandumát, hanem azt elfogadásra is javasolta a Tanácsnak. Kétségtelenül érzékelte, hogy a franciák megingathatatlanok. Mivel ő is azon volt - a magyarok kivételével hogy minél előbb zárják le a konferencia munkáját, Curzon a mellett a kevés mellett döntött, amit ő és az olaszok elérhettek. Így azután a Tanács abban egyezett meg, hogy a Határkijelölő Bizottság - a testület, amelyet azért neveztek ki, hogy a helyszínen felügyelje a határmódosítások megvalósítását - „a helyszínen végzett megfelelő vizsgálatok után megállapíthatja, hogy egyes területeken igazságtalanság történt, és ezek módosításra szorulnak, és akkor ezeket bárki szabadon a Népszövetség elé tárhatja.” A franciák ezt is csak azzal a feltétellel fogadták el, hogy „a békeszerződés szerint megállapított határoknak a fő vonalakban [...] meg kell maradni”, és így végzetesen meggyengítették ezt az egyezséget.

Miután a szövetségesek ekkorra már eldöntötték, hogy nem veszik figyelembe a békeszerződés tervezetét kommentáló magyar jegyzékeket, úgy tűnt, nem volt értelme tovább halogatni a sürgető ügyet, és el kellett jutni a lezárásáig. Ekkor azonban a franciák - az összes fél közül éppen ők -húzni kezdték az időt. E mögött az állt, hogy Maurice Palcologue, a külügyminisztérium új állandó államtitkára és három, francia kapcsolatokkal rendelkező magyar üzletember megvizsgálta egy egyezség lehetőségét, amely a francia érdekeket előnyhöz juttatták volna a magyar gazdasági életben, ha cserébe a francia kormány támogatja a magyaroknak a békeszerződés területi intézkedései revíziójára vonatkozó kéréseit. Paléologue-ot és néhány külügyes alárendeltjét vonzotta a lehetőség, hogy a Kelet-Közép-Európa országai közötti különbségekből előnyt kovácsoljanak, és a kialakuló kis államokból álló blokkban biztosítsák a francia befolyás elsőbbségét. A magyarok a maguk részéről hajlandónak mutatkoztak bérbe adni Franciaországnak az egész magyar vasúthálózatot, szerződtek volna egy budapesti kereskedelmi kikötő felépítésére, és abba is belementek volna, hogy a franciák ellenőrizzék a Magyar Hitelbankot, amelynek a kezében volt több vezető iparvállalat részvényeinek a többsége. Bethlen Istvánnak és kollégájának, Csáky Imre grófnak kormányuk felhatalmazása alapján azt a kulcskérdést kellett kifürkésznie, hogy az ilyenfajta gazdasági engedményekért cserébe a franciák hajlandóak-e rugalmasabban állni a békeszerződés területi záradékai néhány módosításához. A magyarok rendkívüli módon hajlanak arra, hogy elhiggyék azt, amire vágynak - ez talán annak köszönhető, hogy történelmük oly sok fordulópontján hihetetlennek tűnt, hogy a helyzet még rosszabbra is fordulhat -, így azután egy rövid ideig Budapesten igen nagy reményeket tápláltak mind a kormányon, mind az országgyűlésen belül, hogy a franciák lesznek a megszabadítok. Bethlen azonban akkor is két lábbal állt a földön, amikor átadta Paléologue-nak a magyar területi igények listáját, ezért azután számára nem volt meglepetés, amikor május elején Paléologue kijelentette, hogy nem lehet szó érdemi tárgyalásokról, amíg Magyarország alá nem írta a békeszerződést, úgy, ahogyan az elkészült. Csáky ezt jelentette Budapestre: „A francia kormány semmilyen módon sem igazolhatja a végső békecikkelyek további halogatását.”Paléologue egyszerűen megpróbált a magyarokkal elhitetni valamit, aminek csekély volt a valószínűsége, és így akart olcsó trükkel valamit megszerezni Franciaországnak. Semmilyen tárgyalásra nem került sor; elpárolgott az az utolsó halvány remény is, hogy Magyarország enyhíteni tudja területe feldarabolását.

Amint elcsitult ez az abszurd francia ügy, a konferencia Magyarországgal kapcsolatos eljárása gyorsan haladt az elkerülhetetlen végeredmény felé. Május 6-án Millerand, a szövetséges és társult hatalmak nevében levelet intézett a magyar delegáció vezetőjéhez, Apponyi Alberthez, amelynek a melléklete a végső választ tartalmazta a februárban átadott tizennyolc magyar jegyzékre. A levél hangja kemény volt, tartalma meg nem alkuvó. A szövetségesek nem feledhetik sem azt, hogy részben Magyarország is felelős volt a világháború kitöréséért, sem az Osztrák-Magyar Monarchia „imperialista politikáját”. Kellő meggondolás után a szövetségesek semmilyen módon sem módosíthatják a békeszerződés területi záradékait, és nem egyezhetnek bele a népszavazás útján történő esetleges módosításokba sem. Apponyi állítását, miszerint Magyarország területi egységét ezer esztendő történelme szentesíti, kurtán elintézte: „Egy helyzet, még ha ezer évig is tart, nem maradhat fenn, ha megállapították róla, hogy ellenkezik az igazsággal”. A népszavazások feleslegesek: „A népek akarata 1918 októberében és novemberében nyilvánult meg, mikor a kettős monarchia összeomlott, s mikor a hosszú ideig elnyomott népek olasz, román, jugoszláv vagy cseh-tót testvéreikkel egyesültek. Az azóta lefolyt események ugyanennyi újabb bizonyítékát nyújtják a még nemrégen Szent István koronája uralma alatt állott népek érzelmeinek. A magyar kormány elkésett rendelkezései, melyeknek az volt a célja, hogy a nemzetiségek autonómia iránt való szükségletének eleget tegyenek, nem tévesztettek meg senkit; nem változtatnak semmit a történeti igazság lényegén, azon, hogy hosszú éveken át a magyar politika minden fáradozása oda irányult, hogy a nemzetiségi kisebbségek hangját elnyomja.”

A levél a továbbiakban megerősíti, hogy a Határellenőrzési Bizottságnak módjában áll a jogtalanságokról szóló beadványokat a Népszövetség elé tárni. Az idegen fennhatóság alá rendelt magyarok jogait teljes mértékben védelmezni fogják azok az egyezmények, amelyeket már alá is írtak Romániával, Jugoszláviával és Csehszlovákiával. Ha Magyarország híven teljesíti a békeszerződés által rárótt kötelezettségeket, akkor eljön majd az idő, amikor az országot befogadja a Népszövetség. A szövetségesek engedményei azonban be is fejeződtek azzal, hogy a Határellenőrzési Bizottság jelentheti a jogtalanságokat: ennél többről nem lehet szó. „A ma Önöknek átadott békefeltételek ezért tehát véglegesek”. A magyar küldöttség tíz napot kapott, hogy megerősítse: felhatalmazták a békeszerződés aláírására, abban a formában, amelyben azt megfogalmazták.

A „Millerand-levél” közzététele a magyar sajtóban és az azt követő parlamenti vita a harag és a tiltakozás hullámait váltotta ki Magyarországon. Befolyásos hangok szólaltak meg a békeszerződés aláírása ellen. Az egyik vezető budapesti újság, a Pesti Hírlap kijelentette: „Sohasem írhatjuk alá ezt a szerződést [...] mert nem mondhatunk le Magyarország területeiről. Nem, nem, soha!” Ezzel a három utolsó szóval a lap megteremtette a revizionizmus jelszavát: „Nem, nem, soha!” Apponyi azonban úgy érezte, hogy kötelessége kijózanítania a protestálókat, és ezt mondta május 26-án az országgyűlésben: „Az alá nem írás, amely tagadhatatlanul az igazság, az etika szempontjainak és a nemzeti közérzületnek - az én érzületemnek is - a legjobban megfelelt volna, ma ellentétbe hozott volna minket az egész világgal [....] Roppant kockázat, a nemzet legfőbb kincseivel, a nemzeti újjászületés reményeivel való va banque-játék lett volna az aláírás megtagadása.”

Apponyi, akit a küldöttségből Bethlen, Teleki, Csáky és számos magas rangú tag is támogatott, azt tanácsolta a kormánynak, hogy írja alá a békeszerződést. A kormány elfogadta az ajánlást, és május 18-án Horthy tengernagy egy Millerand-hoz intézett levélben megerősítette, hogy bár fenntart minden ellenvetést, amelyet a magyar delegáció Párizsban a békeszerződéssel kapcsolatban felvetett, a magyar kormánynak nincs más választása, mint az aláírás. Apponyi és küldöttsége ezután lemondott, elismerve, hogy nem sikerült enyhítenie a békefeltételeket. Két olyan emberre bízták az aláírás szomorú aktusát, akik - mivel nem élt bennük további politikai becsvágy - hajlandóak voltak vállalni az ezzel járó bélyeget: a népjóléti és munkaügyi miniszterre, Benárd Ágostonra, és egy hivatásos diplomatára, Drasche-Lázár Alfrédra.

1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor a magyar küldöttség megérkezett a versailles-i palota parkjában levő Nagy-Trianon pavilonba. Az aláírás helyszínét a francia miniszterelnök mint a Küldöttségvezetők Tanácsa elnöke választotta ki. Millerand és a szövetséges, valamint a társult hatalmak képviselői várták a magyar küldöttséget. Amikor a két magyar aláírta a békeszerződést, az öt nagyobb szövetséges és a konferencia többi résztvevőinek a képviselői követték őket. Ezután a magyar küldöttség visszavonult, hagyta, hogy a román, a csehszlovák és a jugoszláv küldöttek önmagukat ünnepeljék, örvendjenek annak, hogy egymást támogatva szétdarabolták Magyarországot. A ceremónia alig tartott tovább tizenöt percnél.

6.

Az ország feldarabolása

7.

Ellenforradalom