1920. június negyediké a nemzeti gyász napja volt Magyarországon. Budapest ismét fekete leplekbe öltözött. Az üzletek zöme, az iskolák és a hivatalok zárva voltak. Az újságok gyászkeretben jelentek meg. A zászlókat felárbocra eresztették, és a kormányzati épületeken így is maradtak egészen 1938-ig. Reggel tömegek gyűltek össze a Hősök terén, a nemzeti himnuszt énekelték, amelynek melankolikus ereszkedő kádenciái illettek az alkalomhoz, és felhangzott a Kossuth-nóta is, a nemzeti ellenállás dala. A tömeg lassan haladt végig az Andrássy úton, a fekete zászlókon ott volt az elveszített területek neve és a „Nem, nem, soha!” jelszó. Az emberek körülvették a nemzet nagy költője, Petőfi Sándor szobrát a pesti Duna-parton, majd a Szent István-bazilikába vonultak, ahol misét celebráltak. A fővárosban és mindenütt Magyarországon zúgtak a templomok harangjai, a buszok és a villamosok leálltak, a magyarok öt percig csendben álltak. Amikor véget értek a misék és a főbb protestáns templomokban hasonló céllal tartott istentiszteletek, az országgyűlés rövid ülést tartott. A házelnök az „elszakított” területek lakosságához szólva ezt mondta: „E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük.”
A harag, a gyász és a megaláztatás együtt szabadjára engedte a nemzeti mítosz szenvedélyes segítségül hívását, amelyben az érzelem felülírta a történelmi valóságot. Az országgyűlésben június 5-én az ország legnagyobb társadalmi egyesületei nevében felszólalt Czettner Jenő is, és megadta az alaphangot: „Szent István ősi birodalma mindenkor a szabadság, a jog, a rend és a műveltség hazája volt, ahol minden népfaj szabadon fejlődhetett, és minden ember érdeme szerint boldogulhatott”. [...] A magyar nép adta a kontinensnek az első szabad alkotmányt, ez a nép védte meg évszázadokon át Európát a keleti barbársággal szemben, ez ajándékozta meg az emberiséget nagy és szent életű uralkodók, dicső hadvezérek, önfeláldozó szabadsághősök, világhírű államférfiak, halhatatlan tudósok, költők és művészek hosszú sorozatával.”
Ez a téma visszatért minden újságban, azok politikai beállítottságától függően. A szociáldemokrata Népszava a békeszerződést „a bosszú véres felhője" termékének nevezte. A Pesti Napló kijelentette, hogy „a béke, [amelyet az országra kényszerítenek] nem béke, számára az nem életet, hanem becstelen halált jelent”, de „Szent István koronájának köve újra ragyogni fog”... A Nemzeti Újság felpanaszolta, hogy „Meggyalázott minket Európa, melyet egy évezreden át védelmeztünk a barbár Kelet meggyalázó ostromai ellentámadásai ellen.” Az ezt követő hetekben, hónapokban a politikusok és publicisták megragadtak minden szalmaszálat, amelyet bizonyítékként lehetett volna felhasználni a békeszerződés lehetséges gyors felülvizsgálatához.
A Magyarországon tapasztalható, haraggal és kihívással terhes közhangulat volt az egyik ösztönzője annak, hogy augusztus 14-én Csehszlovákia és Jugoszlávia kölcsönös segélynyújtási szövetséget kötött arra az esetre, ha Magyarország valamelyiküket megtámadná. A következő évben hasonló egyezmények születtek Románia és Csehszlovákia, és Románia és Jugoszlávia között is, és így kialakult a kisantant néven ismert szövetségi rendszer, amelynek részese volt Magyarország összes szomszédja, az egyetlen Ausztria kivételével. Ugyanakkor az első ilyen szövetség segített abban, hogy a magyarok rádöbbenjenek hazájuk állapotának valóságára: Magyarország egész egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy kihívja maga ellen a trianoni szerződés többi aláíróját, akik egyre türelmetlenebbül várták a békeszerződés magyar ratifikációját. Erre végül november 15-én került sor, heves országgyűlési vita után, amelyben végül győzött Teleki Pál miniszterelnök érvelése az elkerülhetetlen elfogadása mellett. Az eljárást Horthy Miidós kormányzó aláírása tette teljessé.
"A magyarok országában húsz millió ember örök testvérisége tiltakozik az ellen, ami ma a Nagy Trianonban történt a béke nevének örve alatt. A magyar fájdalom hangja végigsikolt az érzéketlen világon, s a jövendő felfigyel a meg nem hallgatott igazság közeledő diadalának szavára. ” (Nemzeti Újság, 1920. június 4.)
Horthyt 1920. március elsején választották meg kormányzóvá. A főbb politikai pártok megegyeztek ugyanis abban, hogy az alkotmányos folytonosság megőrzése érdekében Magyarországnak királyságnak kell maradnia, de, legalábbis egyelőre, uralkodó nélkül. Az a kompromisszum, amely a IV. Károlyhoz hű legitimisták és a „szabad királyválasztás” hívei között - akik a Habsburgokkal való szakítás mellett voltak, és azt szerették volna, ha az országgyűlés szabadon választja meg az uralkodót - megszületett, részben a párizsi békekonferencia idején a szövetséges hatalmak által végrehajtott megelőző lépésnek is volt köszönhető. Benes ösztönzésére, aki ugyanis legendásan gyűlölte a Habsburgokat és minden művüket, a szövetségesek tudatták a konferencián részt vevő magyar küldöttséggel, hogy „egy olyan dinasztia visszaállítása, amely az alattvalók szemében más fajok elnyomását és az azok feletti uralmat képviselte, és Németország szövetségese volt, összeférhetetlen lenne mindazokkal az elvekkel, amelyekért harcoltak, mindazokkal az eredményekkel, amelyeket a háború teremtett meg, amikor felszabadultak az addig rabságban tartott népek [....] egy ilyen restaurációt [...] a szövetségesek nem ismernének el és nem tűrnének el”.
Az alkotmányos dilemma megoldásául a kormányzóság kínálkozott, ezzel szemben a szövetségeseknek nem lehettek kifogásaik. Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg parancsnoka - aki már addig is de facto az állam feje volt - lehetett a nyilvánvaló jelölt egy olyan hivatalra, amelynek a magyar történelemben tiszteletre méltó előzményei voltak. Az 1920-ban 52 éves Horthy mögött kiemelkedő tengerészeti pályafutás állt, amelynek során öt éven át Ferenc József szárnysegédje is volt, és amely a Monarchia flottája főparancsnokává történt kinevezésével érte el a tetőpontot. A jó megjelenésű, figyelemre méltó fizikumú és rendkívül kedves modorú Horthy nem volt túl okos, de jelentős nyelvtehetséggel rendelkezett. Személyes tulajdonságai, a becsületesség, az egyenesség, a családszeretet és a szerény életvitel jól illettek egy államfőhöz. Az erényeken túl természetesen voltak hibái is. Még magyar mértékkel mérve is szenvedélyes és szemellenzős nacionalizmusa elvakította, és nem látta meg a magyarok viselkedésének múltbeli és jelenbeli hiányosságait. Osztályhűsége alapján - Horthy családja a középnemességhez tartozott - megbocsátotta a fehérterror tiszti különítményei által elkövetett döbbenetes bűnöket, és a politikai baloldal iránt érzett keserű gyűlölete oda vitte, hogy alig két héttel kormányzóvá választása előtt kivonta az igazságszolgáltatás hatásköre alól azt a tisztet, aki megölte a szociáldemokrata újság, a Népszava szerkesztőjét és a lap egyik újságíróját. Amint az Horthy számos kortársára jellemző volt, antibolsevizmusával együtt járt az antiszemitizmus is, de ez nála nem jelentkezett hangsúlyosan. Élvezte a gazdag, asszimilálódott zsidók társaságát, akikre úgy tekintett, mint tiszteletbeli magvar dzsentrikre. Horthy Miidós általában rendes volt, néha ostoba, csak ritkán rosszindulatú; őszintén konzervatív beállítottságával elhatározta, hogy helyreállítja a háború előtti status quót, és megakadályozza a további változásokat.
IV. Károly balul sikerült kísérletei A MAGYAR TRÓN VISSZASZERZÉSÉRE
1920 júniusában IV. Károly két levelet küldött Svájcból Horthy tengernagynak, amelyekben bejelentette szándékát, hogy visszatér Magyarországra, és visszaköveteli a trónját. Horthy nem vett tudomást a levelekről. Károly ennek ellenére 1921 áprilisában megérkezett Nyugat-Magyarországra, magyar legitimisták (a Habsburg-dinasztia támogatói) kíséretében Budapestre utazott, és találkozott Horthyval. Horthy tisztában volt azzal, hogy az egész nemzet Habsburg-eílenes érzelmeket táplált, ezért nem hatották meg sem a beígért magas tisztségek, sem a felségárulással való fenyegetőzés. Azt tanácsolta az uralkodónak, hogy késedelem nélkül térjen vissza Svájcba. Károly végül így is tett, de hátrahagyott egy kiáltványt, amelyet Teleki Pál miniszterelnök eléggé ostoba módon átadott a sajtónak.
Hat hónappal később a volt uralkodó másodszor is megpróbálkozott, még komolyabb formában. Zita királyné kíséretében érkezett Nyugat-Magyarországra, ahol legitimista támogatóiból kisebb sereget szervezett, és elindult Budapestre. Október 23-án érte el a külvárosokat. Bethlen István, az új miniszterelnök, rábeszélte Károly kis seregének parancsnokát, hogy álljon át. Volt egy kétes kimenetelű kis összecsapás is, majd fegyverszünet született. Károly és Zita egyheti házi őrizet után Bajánál felszállt a Glow-worm brit folyami hadihajóra, és elhajózott a Dunán a száműzetésbe. Egy héttel később a magyar parlament formálisan is kimondta a Habsburgok trónfosztását. Károly 1922-ben, 34 éves korában meghalt Madeira szigetén. Zita, aki nem ment többé férjhez, 67 évvel élte túl Károlyt, 1989-ben halt meg Svájcban, 96 éves korában.
A magyar békedelegációból Apponyi mindkét helyettese, Teleki Pál gróf és Bethlen István gróf miniszterelnök lett, nem sokkal a békeszerződés aláírása után. Teleki csak rövid ideig maradt hivatalban. Nem kezelte megfelelően IV. Károly két 1921-es sikertelen próbálkozásából az elsőt, amikor a király megkísérelte visszaszerezni a magyar koronát. Teleld hagyta, hogy hajdani uralkodója meggyőzze: visszavonulásáért cserébe Teleki hozzon a nyilvánosság tudomására egy királyi kiáltványt. Ez Telekinek a miniszterelnöki székébe került; Horthy Bethlen Istvánt nevezte ki a helyére. Bethlenre hárult októberben így a feladat, hogy meghiúsítsa Károly második és határozottabb visszatérési kísérletét, majd később ő rendezte el végleg a kérdést azzal, hogy keresztülvitt az országgyűlésen egy törvényt, amely megfosztotta a tróntól a Habsburg-dinasztiát. A magyar trón üres maradt, a kormányzóságot elfogadták, mint tartós intézményt.
Bethlennek egyidejűleg egy másik válsággal is foglalkoznia kellett, amely abból fakadt, hogy a trianoni békeszerződés Ausztriának juttatta Magyarország egy nyugati szeletét, Burgenlandot. Ez igen kényes politikai kérdés volt, amellyel kapcsolatban a magyar kormánytól azt várta el a magyar nép, bogy ne legyen engedékeny, hanem szegüljön ellene az átadásnak. Ahogyan később Bánffy Miklós gróf, Bethlen külügyminisztere visszaemlékezett: „Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem valamelyik győző országnak kellett átadnunk Sopront és vidékét, hanem Ausztriának. Volt ebben valami szörnyen lealázó és valami pokoli gúny. Századokon át küzdött a magyarság, hogy hazáját megvédje Ausztria ellen. És most, mikor az antant széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tőlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, ami mindig a miénk volt.”
A szövetségesek azt kérték Magyarországtól, hogy 1921 augusztus végére vonják ki a magyar csapatokat Burgenland-ból. A kivonulás megkezdődött, de Bethlen nem volt hajlandó befejezni, amíg Ausztria nem szavatolja az érintett magyar földbirtokosok és gyárosok kártalanítását a kivonulás után. Azokat a területeket pedig, amelyeket elhagyott a reguláris magyar katonaság, azonnal elfoglalta egy jobboldali tisztek irányította önkéntes milícia, amely Bethlen hallgatólagos beleegyezésével működött. A magyar milicisták és az osztrák rendőrség között fegyveres összecsapásokra is sor került. Bethlen a szövetségesek értésére adta, hogy bár mindent megtesz a nem hivatalos milícia tevékenységének megfékezésére, nem lesz képes ellenőrizni azt, ha legalább 20%-kal nem csökkentik az Ausztriának átadandó területet. Bár Ausztria elutasított bármilyen mértékű csökkentést, a szövetségesek, amelyek némi késéssel, de ráébredtek Trianon, és különösen ennek a rendelkezésnek az igazságtalanságára, nyomást gyakoroltak Bécsre, hogy egyezzen bele egy népszavazásba, amely Sopronra és közvetlen vidékére vonatkozott. Horthy parancsára a milicisták vonakodva bár, de visszavonultak, és 1921. december 14-én népszavazásra került sor. Magas részvételi arány mellett a terület lakosságának 65 százaléka arra szavazott, hogy Magyarországon marad. Sopronban az arány csaknem 73 százalékos volt. Az osztrákok tiltakozása ellenére a szövetséges hatóságok elfogadták az eredményt, és az Ausztriának átadandó népesség 55000 fővel csökkent, a legtöbbjük soproni polgár volt. A magyar országgyűlés ezután Sopronnak adományozta a „Leghűségesebb Város” címet. Bethlen hitelét jelentősen növelte ez az első nemzetközi megmérettetés.
Nehezen lehetett volna nagyobb ellentétet elképzelni Bethlen István emelkedő szerencsecsillaga és Károlyi Mihály sorsa között, akivel elbeszélésünkben akkor találkoztunk utoljára, amikor 1919 júliusában elutazott Magyarországról. Károlyi és családja csekély anyagiakkal hagyta el Magyarországot, nagyon szerény körülmények között élt először Prágában, majd Morvaországban: ott bizonyára olvastak a párizsi tárgyalásokról és a végeredményről. Nincs feljegyzés arról, hogyan reagált Károlyi a trianoni szerződés által előírt feltételekre. Későbbi pályafutása arra utal, hogy talán nem osztozott legtöbb honfitársa keserű haragjában. Valószínűnek tűnik, hogy a „Millerand-levél” tartalmával értett inkább egyet, azaz úgy vélte, hogy Magyarországot joggal büntették meg múltbeli hibáiért, és most hozzá kell látnia, hogy a legtöbbet hozza ki az új helyzetből.
Ebben, mint gyakorlatilag minden más kérdésben, Bethlen álláspontja tökéletes ellentéte volt Károlyiénak: Bethlen elszánta magát, hogy Trianon revíziójáért fog küzdeni, azért, hogy elhárítsa a Magyarországot sújtó igazságtalanságot. Ugyanakkor pragmatikus volt: a párizsi tárgyalásokon szerzett tapasztalatai olyan józan realizmust csepegtettek belé, amelynek hazája a következő tíz évben nagy hasznát látta. Bethlen megértette, hogyha Magyarország táplálni akar még valami reményt az elveszített területek visszaszerzésére, először politikai stabilitást kell felmutatnia, és ezzel elnyerni a nemzetközi közösség bizalmát. Utána kezdődhet meg a gazdasági kilábalás hosszú és fájdalmas szakasza, annak a sok hátránynak ellenére, amelyet Trianon kényszerített az országra. A forradalom és a kommunizmus kísértetének kiűzésében Bethlen nem alkalmazott szép módszereket, de azok igencsak hatékonynak bizonyultak. Azzal kezdte, hogy a két létező konzervatív politikai csoportosulásból, a kisgazdákból és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából létrehozta az új Egységes Pártot, amelyet - Tisza Kálmánnak és Tisza Istvánnak a háború előtt alkalmazott módszerei mintájára - állandó parlamenti gépezetté alakított, megtöltötte köztisztviselőkkel, és a párt tagjait a megyei közigazgatás kulcspozícióiba helyezte. Miután Bethlen egy sor gátlástalan politikai manőverrel biztosította az Egységes Párt hegemóniáját, az 1920-as választójogi törvény helyére visszaállította a régi, sokkal megszorítóbb 1913-as törvényt. Míg a Károlyi-fele törvény a magyar lakosság 58,4%-ának adta meg a szavazati jogot, a régi törvény csak a 28,4%-ának. Ugyanazzal a rendelettel eltörölték a magyar választókerületek kétharmadában a titkos szavazást. Ez rendkívüli visszalépés volt, amelynek alapján a választópolgárok többsége, különösen vidéken, ki volt téve a nyílt szavazással elkerülhetetlenül együtt járó kényszernek és korrupciónak. Bethlen lélegzetelállító cinizmussal kijelentette, hogy a titkos szavazás „nem fér össze a magyar nép nyílt jellemével”.
„4 valódi demokrácia vezető szerepet biztosit a tanult, kulturált elemeknek. Minden politikai rendszer, amely megpróbálja tagadni ezt az elvet, nem érdemli meg a demokratikus címkét, mert akkor pusztán a demagógiát szítja, és a csőcselék uralmát (...]
A demokrácia csakis a gazdag, jól felépített és magas kultúrájú országokhoz illő politikai forma [...) Azokban az országokban, ahol ezek a feltételek hiányoznak [...j a demokrácia durva politikai konfliktussá degenerálódik, mert a teljes szólásszabadság és gyülekezési szabadság nagyhatalmú eszközök, amelyekkel félre lehet vezetni a tömegeket.” (Bethlen István, 1922)
Az 1926-os választáson az Egységes Párt az országgyűlésben a 245 helyből 177-et szerzett meg, és ez megmutatta, hogy Bethlen kezében van a politikai hatalom. Ezt csak tovább erősítette, amikor újra életre hívta a parlament felsőházát, amelynek tagjait nem választották: ez a konzervativizmus és a reakció természetes bástyája lett. Időközben Bethlen azon is dolgozott, hogy Magyarország politikai stabilitása együtt járjon a gazdaság helyreállításával. A háború, a két forradalomból származó káosz és nem utolsósorban Trianon gazdasági következményei romba döntötték a magyar gazdaságot, és az állam a csőd szélére jutott. Bethlen először visszajuttatta az országot a nemzetközi közösségbe, amikor elérte, hogy 1922-ben bekerüljön a Népszövetségbe, majd Londonban, Párizsban és Rómában kifejtette, hogy ha a kormánya nem lesz képes ellenőrzése alatt tartani külföldi kölcsönök segítségével az inflációt, Magyarország nem tudja teljesíteni a Trianon által reá rótt jóvátételeket. A Népszövetség támogatása segítségével sikerült 250 millió aranykoronás kölcsönre szert tennie, amellyel el tudta törölni az 1924-es év költségvetési hiányát. Ez azután megnyitotta az utat a külföldi kölcsönök és beruházások tömeges beáramlása előtt, ami megteremtette a teljes gazdasági talpra állás alapjait. Bár a mezőgazdaság továbbra is gyengén teljesített, mert hiányoztak az exportpiacok, és ott volt a versenyben az olcsó amerikai gabona, az ipar feléledt, hála annak a védővámfalnak, amelyet Bethlen emelt 1924-ben. 1929-re az ipari termelés már 12%-kal meghaladta az 1913-ast, a mezőgazdasági termelés pedig 2%-kal, 1925-től kezdődően Bethlen kormánya évente költségvetési többletet ért el, és így jelentősen növelni tudta az oktatásra, a közegészségre és a kommunikációra szánt összegeket. Magas ára volt azonban ennek a jelentős fellendülésnek: 1931-re Magyarország Európa legeladósodottabb nemzete lett.
Furcsa módon folytatódott a politikai antagonizmus Károlyi Mihály és Bethlen között. Az előbbi, aki akkor már Londonban élt, és népszerű volt baloldali és liberális körökben, tevékeny kampányt folytatott, hogy meghiúsítsa Bethlennek a kölcsönök megszerzésére irányuló erőfeszítéseit, ha a kölcsönökhöz nem támasztanak politikai feltételeket. Károlyi azzal érvelt, hogy Magyarország nem kaphat addig pénzt, amíg nem teljesíti teljes mértékben a trianoni békeszerződés minden előírását. Nem sok sikert ért el: „megpróbáltam megértetni vele [Ramsay MacDonalddal] a feltétel nélküli kölcsönnel járó veszélyeket. De hiába beszéltem, a Munkáspárt ekkori politikája arra irányult, hogy segítse a háborúban alulmaradt volt központi hatalmakat, Versailles, Trianon és az imperialisták áldozatait. Később keservesen megbánták ezt a támogatást.”
Még a brit politika balszárnyához tartozó vezetőkben is, mint Ramsay MacDonald, bűntudat élt amiatt, ahogyan a párizsi békekonferencia elbánt Magyarországgal, és általánosságban hajlandóak voltak támogatni a helyreállítást. Az a tény, hogy Károlyi hazája kormánya ellen lobbizott, bizonyára befolyást gyakorolt arra, hogy a magyar kormány 1923-ban in absentia (távollétében) perbe fogta őt és az 1918-as és 1919-es forradalmak más vezető alakjait hazaárulás miatt. Bűnösnek találták, és 1925-ben annak rendje és módja szerint minden birtoka elkobzására és örökös száműzetésre ítélték.
Bethlen türelmes és sikeres munkája Magyarország politikai és gazdasági stabilitásának a megteremtésére irányult. Így igyekezett megteremteni annak az előfeltételeit, ami mindig is a fő célja volt: Trianon revízióját és az elszakított országrészek visszaszerzését. Ez nem egyszerűen egy olyan államférfi személyes törekvése volt, aki magán viselte azokat a sebeket, amelyeket Párizsban a megalázott magyar békeküldöttség kapott. Törekvéseiben osztozott a magyar nép túlnyomó többsége és minden magyar politikus is, tekintet nélkül politikai állásfoglalásukra, az egyetlen, törvényen kívül álló kommunista párt kivételével. E cél elérése érdekében Magyarországnak szüksége volt egy európai szövetségesre és némi katonai megerősödésre. Nem lehetett arra számítani, hogy Nagy-Britannia vagy Franciaország segítséget nyújt, vagy támogatja annak a szerződésnek a revízióját, melynek fő létrehozója volt. Németország az 1920-as években pedig a hajdani ellenségeivel fenntartott kapcsolatok újjáépítését részesítette előnyben. Mussolini Olaszországa ugyanakkor reményteljesebb perspektívát kínált. A Duce, aki szerette volna kiterjeszteni a Balkánra az olasz befolyást, osztozott Magyarországgal abban, hogy gyengíteni kell a kisantantot. Bethlen 1927-ben kétszer találkozott Mussolinivel, és ennek eredménye lett az a barátsági és együttműködési egyezmény, amely véget vetett Magyarország diplomáciai elszigeteltségének.
Ez a figyelemre méltó eredmény nagyrészt Bethlennek volt köszönhető. Bár mindkét fél részéről hiányzott az anyagi tartalom azonkívül, hogy kötelezték magukat: békés megoldásra törekednek minden vitás kérdésben, és rendszeres tanácskozásokat tartanak, az egyezmény nagy jelentőségű volt Magyarország számára, mert megmutatta Európának, hogy többé nem állt barátok nélkül. 1930-ban ezt az egyezményt egy hasonló egészítette ki Ausztria és Olaszország között; a két egyezmény keretet biztosított egy háromoldalú együttműködéshez, amelyet az 1934-es római jegyzőkönyv öntött formába, vámuniót teremtve Magyarország, Olaszország és Ausztria között, és ez bizonyos mértékű gazdasági és politikai biztonságot nyújtott Magyarországnak. Mussolini titokban abba is beleegyezett, hogy eljuttat Magyarországra nagyobb mennyiségű osztrák-magyar fegyverzetet, amely a világháború végén Olaszországban maradt. Ezt a törvénytelen műveletet leleplezték, Bethlennek azonban viszonylag könnyen sikerült lecsendesítenie az eset nyomán támadt vihart. Utána újult erővel folytatta Magyarország felfegyverzésére irányuló erőfeszítéseit, és ebből a célból a szélsőjobboldali Gömbös Gyulát nevezte ki hadügyminiszternek.
Gömbös, bár politikája visszatetsző volt, hatékony miniszternek bizonyult: 1932-re Magyarországnak 80 ezer fős hadserege lett, ez a szám 50000-rel volt több a Trianonban engedélyezettnél. A hadseregnek volt két, olasz tankokkal felfegyverzett százada, és egy kezdetleges légiereje. Ettől kezdve Magyarország reménykedhetett abban, hogy komolyabban veszik a szomszédjai. 1927-ben a revizionizmus ügye váratlan helyről kapott támogatást. A brit sajtómágnás, Lord Rothermere, akit elbűvölt Stefánia Hohenlohe osztrák hercegnő bája, és meghatottak a szétdarabolt Magyarországról szóló panaszai, a Daily Mail oldalain kampányt indított Trianon revíziójáért, és azért, hogy a zömmel magyarok lakta régiók visszatérhessenek az anyaországhoz.
Lord Rothermere kampánya Trianon revíziójáért „Magyarország helye a nap alatt Biztonságot Közép-Európának”Budapest, június 11.
„A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, amit Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is meglevő szövevényét, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének a szükségességét. Az új közép-európai államok jelenlegi határai önkényesek, és nem veszik figyelembe a gazdasági szempontokat. Déván egy ennél súlyosabb vonzatuk is: igazságtalan voltuk folyamatos veszélyt jelent Európa békéjére nézve." (Részlet Lord Rothermere vezércikkéből, a Daily Mail 1927. június 21 -i számából)
Rothermere megalapította és pénzelte is a „Magyar Revizionista Ligá”-t, és ezzel kivívta a magyar közönség és a sajtó hisztérikus háláját és csodálatát, egy szerkesztőségi cikk egyenesen azt követelte, hogy kínálják fel Rothermere-nek a Szent Koronát. Bethlen szempontjából nem volt teljes mértékben üdvözlendő Rothermere kampánya. Az nemcsak éberebbé tette a kisantantot, éppen akkor egyesítve tagjait, amikor ezt a szövetségi rendszert már kezdtek gyengíteni a tagországok eltérő prioritásai, de olyasmit kért, ami Bethlen szerint a helytelen revízió lett volna. 1929 májusában Bethlen kormánya tagjai között köröztetett egy memorandumot, amelyben leszögezte, hogy kormánya külpolitikájának elsődleges célja Magyarország területi egységének a helyreállítása: azok, akik a revizionista mozgalmat az etnikai határokra szűkítik, „megfeledkeznek arról, hogy ez az elképzelés eleve kizár minden komoly revíziós tervet, ha arra alkalom nyílik, egy előre nem látható politikai konstellációnál”. Ez volt Bethlen jellegzetesen homályos stílusa, amivel csak azt akarta mondani, hogy a kezünkben tartott veréb nem biztos, hogy felér a holnapi túzokkal. Ő nem érte be félmegoldással. 1929-ben nem tűnt lehetetlen álomnak egy olyan revíziós kampány, amelyet Olaszország, majd idővel talán Németország is támogat, és amely mögött valódi katonai fenyegetés áll.
Az 1929-es év azonban a Wall Street pénzügyi összeomlásának az éve volt. A válság hullámai 1930-ban és 1931-ben elérték Európát is, és egyetlen országot sem sújtottak olyan keményen, mint Magyarországot. A mezőgazdasági árak hirtelen összeomlása és mindenekelőtt a nagyra duzzadt rövid lejáratú kölcsönök hirtelen lehívása olyan súlyos gazdasági válságba sodorta az országot, amely azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi a Bethlen által oly türelmesen kimunkált helyreállítást. Azok a deflációs lépések, amelyeket a kormány bevezetni kényszerült, széles körben nyugtalanságot keltettek, és sztrájkhullám söpört végig az országon. Ez 1930. szeptember elsején Budapesten egy tömegmegmozdulásban érte el a csúcspontját, amikor több száz tüntető és rendőr is megsérült. Gömbös Gyula, akinek hadügyminiszterként elért sikerei feltüzelték becsvágyát, és a miniszterelnöki székre vágyott, megragadta az alkalmat, hogy befeketítse Bethlent. Horthy jelenlétében azzal vádolta, hogy túlságosan elnéző a zsidó közösséggel szemben, amelynek a magyar gazdaságra gyakorolt jelentős befolyása a felelős az ország jelen gondjaiért - állította. Bethlen valóban csendesen azon dolgozott, hogy enyhítse az 1920-as numerus clausus törvény hatását, amely korlátozta a zsidók bejutását a felsőoktatási intézményekbe. Mivel Bethlen tudatában volt a zsidók erejének és pénzügyi tapasztalatainak, amelyek kulcsfontosságú tényezői voltak Magyarország gazdasági fellendülésének, 1927-ben átvitt a parlamenten egy olyan törvényt, amely jelentősen felhígította az antiszemita törvény hatását.
Horthy Bethlenbe vetett bizalma ekkorra már megingott, és még tovább csökkent, amikor a szigorú erkölcsű kormányzó tudomást szerzett Bethlen és Széchenyi „Minci” grófnő zavaros viszonyáról. Ez a viszony valójában már jó ideje közismert volt. Bethlen és felesége, Margit évek óta külön élt. A kékharisnya Margit, aki később romantikus regénynek szerzője is lett, nem titkolta viszonyát Görgey Józseffel, egy hajdani huszártiszttel, akinek az oldalán gyakran megjelent a nyilvánosság előtt is. Bethlen a maga részéről őszintén szerelmes volt Széchenyi Mincibe, gyakran autóztak együtt Bethlen nyitott vörös Lancia sportkocsijában. Minci férje, Széchenyi Andor gróf tudott a kapcsolatról, és láthatóan közömbösen fogadta. Horthy kormányzó számára, aki addig sem helyeselte Bethlen viselkedését, az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor megtudta, hogy 1931 júliusában, a pénzügyi válság mélypontján, miniszterelnöke a grófnéval a velencei Lidón nyaralt. Bethlen lelkesedése hivatali munkája iránt a gazdasági válság mélyülésével párhuzamosan gyengült, így hát nem várta meg, amíg felszólítják rá, hanem július 19-én a maga és a kormánya nevében benyújtotta lemondását, amit Horthy elfogadott.
Bethlen, bár továbbra is jelentős, és egészében mérséklő hatást gyakorolt a magyar politikai életre, többé nem töltött be hivatalt. Politikai meggyőződésének minden idejétmúlt, konzervatív vonása ellenére miniszterelnökként tíz éven át jól szolgálta Magyarországot. Türelmes pragmatizmusa visszakormányozta az országot pária-státusából oda, hogy a nemzetközi közösség teljes jogú, elismert tagja legyen. A politika terén, ahol a háború utáni időszakban feltűnően hiányoztak a tehetségek, Bethlen István volt az egyetlen megfelelő képességű férfi, aki hatékonyan tudta képviselni Magyarországot az európai politika színpadán. A párizsi békekonferencián, amikor ott inaskodott a nemzetközi politika közelében, jól megtanulta a leckét, és a tanultakat hatékonyan alkalmazni is tudta.
A miniszterelnöki feladatoktól megszabadult Bethlen minden erejét a revízió ügye előmozdításának szentelhette. 1932-ben elfogadta a Revizionista Liga elnöki tisztét. 1939-ig a parlament tagja maradt, és a konzervatív tagok népes csoportját továbbra is ellenőrzése alatt tartotta. Ezek között számos miniszter is volt, akik osztották külpolitikai nézeteit és a földreformmal szembeni ellenállását. Könnyedén beilleszkedett a szürke eminenciás és az idős államférfi szerepkörébe, élvezte, hogy befolyást gyakorolhat anélkül, hogy hivatali felelősség terhelné. Ahogyan teltek az évek, és gyűltek a viharfelhők Magyarország felett, Horthy egyre inkább Bethlen informális tanácsaira támaszkodott.
Bethlen 1933-ban kiadta beszédeinek és írásainak a gyűjteményét, és az előszóban azzal érvelt, hogy lehetetlenség elképzelni a magyar állam független létét vagy fennmaradását a Trianonban lefektetett határokon belül. Ha Magyarország nem lesz képes megragadni azokat a lehetőségeket, amelyeket a valószínűleg csak rövid konfliktusmentes időszak kínál, „akkor északon és délen a szlávok és a románok tengerének hullámai összecsapnak a fejünk felett. A nemzet | ...] előbb vagy utóbb el fog tűnni a föld felszínéről”. Itt és annyi más beszédében és cikkében Bethlen azt a melyen gyökerező félelmét fogalmazta meg, hogy kihal a nemzet, és beolvad a szlávságba. Ez a téma évszázadokon keresztül vissza-visszatért a magyar történelem során. Ugyanabban az évben Bethlen az Egyesült Királyságba látogatott, ahol Trianon következményeiről előadásokat tartott Cambridge-ben és Londonban. Londonba érkezése napján a parlament 160 tagja parlamenti bizottságot állított fel a trianoni béke módosítására, és három előadása iránt is nagy volt az érdeklődés. Bethlen a londoni hallgatóságnak ezt mondta: "[...] a megmaradt kis Magyarország területéről e földön élő magyarok egyharmad része ez úton kinnrekedt, és cseh, román és szerb uralomnak van kiszolgáltatva, ennek [Trianonnak] köszönhető [...] Nekünk magyaroknak nemzeti gyászunk és fájdalmunk emiatt mérhetetlen, és hogy a magyar nemzet elsősorban emiatt, de sok más okból is, sohasem nyugodhat bele a trianoni szerződésbe.”
Az a tény azonban, hogy Bethlen maximalista módon közelítette meg a revízió kérdését, nem nyerte el a brit miniszterek, parlamenti tagok, külügyi tisztviselők tetszését, akikkel kinti tartózkodása alatt találkozott. Arra voltak felkészülve, hogy esetleg támogassák a Népszövetségen keresztül Trianon egyes részleteinek a javítgatását, az esetleges nyilvánvaló hibák kiigazítását, de nem támogathatták a gondolatot, hogy Magyarország visszakapja minden elveszített területét, a „történelmi Magyarország” újrateremtését, amit Bethlen kért.
Bethlen gondolkodásmódjára jelentős hatást gyakorolt londoni látogatása, és a tény, hogy még ebben a viszonylag rokonszenvező fővárosban sem talált támogatókra kampányához. Amikor azután a következő lobbizása a franciákkal - a budapesti francia követségen keresztül - még határozottabb elutasításban részesült, előtérbe lépett az őt alapvetően jellemző pragmatizmus, és 1934-től kezdődően jelentősen változtatott állásfoglalásán. Bethlen ekkor már úgy beszélt a revízióról, mint hosszú távú célról, amit nem lehet elérni egy nagyobb európai szövetséges segítsége nélkül. Addig is Magyarország elsődleges feladata az utódállamokban élő magyar kisebbségek helyzetének ellenőrzése, és a harc jogaik védelméért. Bethlen a liberális napilap, a Pesti Napló hasábjain rendszeresen megjelenő cikkeiben fejtette ki nézeteit, és egyéb, külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos gondolatait.
Körülbelül ugyanebben az időben bizonyos mértékben módosultak Károlyi Mihály igencsak eltérő nézetei is. Károlyi 1925-től Párizsban élt, abból a pénzből, amit ő, és még inkább a felesége keresett előadókörútjaikon. 1931-ben egy csoport baloldali íróval együtt ellátogatott a Szovjetunióba, és mint olyan sokan mások akkor és azóta, önkéntes áldozata lett a szovjet propagandagépezetnek: „[...] semmiféle, netán kedvezőtlen tapasztalat nem változtathatta meg a rendszer iránti rokonszenvemet. A Trockij és Sztálin közötti vitában, amely akörül folyt, hogy felépíthető-e a szocializmus egy országban, Sztálinnal értettem egyet, mivel nem voltak illúzióim a nyugati munkásosztály erejét illetően [...] De nem a haladást szolgálta még az elkerülhetetlen emberi szenvedés is?” Károlyi nézetei nyugati útitársaiéval párhuzamosan fejlődtek. Az 1930-as évek alatt a szovjet Oroszországot megrázó ismétlődő tisztogatási hullámok kikezdték hitét, és visszatartották attól, hogy csatlakozzék a kommunista párthoz, de már az is érdekes, hogy egyáltalán ilyesmit forgatott a fejében. 1939-ben a náci-szovjet-paktum elmélyítette csalódottságát, de továbbra is meg volt győződve arról, hogy a szovjet változat minden hibája és eltévelyedése ellenére, a kommunizmus kínálja az emberiség számára a legtöbb reményt.
Időközben Bethlen István undorral, de még nem túl nagy nyugtalansággal figyelte, amint Magyarország egyre gyorsabban sodródott jobbra. A miniszterelnöki székben őt követő Károlyi Gyula gróf egy év után lemondott arról a posztról, amely az ő szerény képességeinél sokkal nagyobb formátumú embert követelt. Utódát keresve Horthy tudatában volt annak, hogy növekedett a radikális jobb támogatottsága, és Gömbös Gyulát kérte fel, aki megörökölte Bethlen helyét az Egységes Párt vezetésében is (Gömbös átkeresztelte a pártot a Nemzeti Egység Pártjává). Egy darabig Bethlen abban bízott, hogy ellenőrizni tudja Gömböst. 1935-ben azonban, amikor Gömbös elbocsátotta kormányából Bethlen híveit, majd megtisztította tőlük a Nemzeti Egység Pártját is, Bethlen rádöbbent tévedésére, és a Gömbös-rezsim parlamenti ellenzéke elére állt. Gömbös nem is rejtette véka alá azt a vágyát, hogy Magyarországot a náci Németország mintájára fasiszta, korporatív állammá alakítsa, amely szoros szövetségben van Németországgal. Egyik németországi látogatása alkalmával titokban arról biztosította Hermann Göringet, hogy Magyarországon is megoldják a „zsidó kérdést”, Bethlen az elsők között volt, akik figyelmeztették Horthyt, hogy Gömbös veszélyt jelent mind az alkotmányra, mind a kormányzó személyére. A politikai válságot csak az előzte meg, hogy 1936-ban Gömbös váratlanul meghalt vesebajban.
Gömbös eltűnése a színről nem változtatott azonban azon, hogy Magyarország elkerülhetetlenül sodródott a náci Németország karjaiba. 1934-től kezdődően egy sor kétoldalú kereskedelmi egyezmény egyre szorosabban kapcsolta a magyar gazdaságot a némethez. 1939-re a Harmadik Birodalommal bonyolódott a magyar külkereskedelem több mint 50 százaléka. Németország Olaszország helyébe lépett, mint az a lehetséges erős szövetséges, amelyre oly nagy szüksége volt Magyarországnak Trianon revíziójáért folytatott küzdelmében. Ezt felismerve, a magyar társadalom legtöbb rétegében, de különösen a fegyveres erők tisztikarában, növekedtek a németbarát érzelmek. A háború utáni Magyarországon mindig is ott lappangott a felszín alatt az antiszemitizmus, amely egyre arcátlanabbul mutatkozott meg. A magyar kormány volt az első, amely gratulált a Führernek 1938-ban az Anschluss, Ausztria bekebelezése alkalmából. Akkor már Budapest ki volt tapétázva nácibarát és zsidóellenes plakátokkal. A fasiszta Nyilaskeresztes Párt szervezte nácibarát megmozdulások a radikális jobboldal várható államcsínyéről szóló híreket táplálták.
Bethlen, a legtöbb hagyományos konzervatívhoz hasonlóan, növekvő aggodalommal figyelte ezeket a fejleményeket. 1938 februárjában, nem sokkal az Anschluss előtt, amely a magyar határig terjesztette ki a Harmadik Birodalom feltörekvő hatalmát, Bethlen figyelmeztette a parlamentet, hogy „amennyiben Magyarországon is bekövetkezik a jobboldali Gleichschaltung, Németország barátaiból Németország rabszolgáivá leszünk, és a független magyar külpolitika egyszer s mindenkorra a múlté lesz”." Bethlen erősen ellenezte a zsidótörvényeket is. Az első zsidótörvényt Darányi Kálmán dolgozta ki, aki Gömböst követte a miniszterelnöki székben, majd 1938-ban az ő utóda, Imrédy Béla vezette be. Mindkét miniszterelnök a nácibarát lobbi és a Nyilaskeresztes Párt növekvő nyomásának engedve cselekedett. A törvény kvótákat állapított meg, hogy hány zsidó kerülhet be egy bizonyos foglalkozási ágba, és korlátozta foglalkoztatásukat a kereskedelmi vállalkozásokban. Bethlen egy Horthyhoz intézett levélben arra figyelmeztette a kormányzót, hogy Imrédy „sebeket üt, de a gyógyításról nem gondoskodik. Országunkon belül közel egymillió főnyi intelligens zsidóból készül mindenre elszánt belső ellenséget nevelni a nemzetnek.”'’ Egy 1938-ban írott újságcikkben így érvelt: „[...] a magyar alkotmány institúciójává tenni a jogegyenlőtlenséget [...] olyan rövidlátás, amelyet nézetem szerint ezzel az állammal elkövettetni nem szabad. Nézetem szerint az, amit a kormány tesz, szegénységi bizonyítvány ennek a nemzetnek a részére.”
A magyarok azonban nem hiába reménykedtek abban, hogy a hitleri Németországgal fenntartott, ha nem is egyenlő jogokon alapuló kapcsolatrendszer meg fogja majd hozni a jutalmat Trianon revíziója formájában. Az Imrédy-kormány antiszemita politikája, az a tény, hogy nyíltan, ha anyagiakkal nem is, támogatta a Szudéta-vidék német bekebelezését, és hajlandó volt csatlakozni az Antikomintern Paktumhoz (Az egyezmény 1936-ban született Németország és Japán között, majd Olaszország is csatlakozott hozzá. Mindegyik fél kötelezte magát, hogy nem támogatja a Szovjetuniót, ha az valamelyik felet megtámadja), valamint az, hogy kilépett a Népszövetségből, és megkötött egy, Németország számára rendkívül előnyös, tíz évre szóló gazdasági egyezményt, mindez együtt kellően kedvező benyomást gyakorolt Hitlerre, hogy lépjen Magyarország javára (bár Hitler sohasem tekintett másképp a magyarokra, mint megvetéssel). Olaszországgal együtt hajlandó volt közvetíteni a Magyarország és Csehszlovákia közötti területi vitában.
1938 novemberében megszületett az eredmény, amely az első bécsi döntés néven vált ismertté. Ennek értelmében a csehszlovák kormányt Berlin arra kényszerítette, hogy adjon vissza Magyarországnak csaknem 12111 négyzetkilométernyi területet Szlovákiából, amelyen kb. egymillióan éltek, többségükben etnikai magyarok. Horthy kormányzó fehér lovon, ünnepi menetben vezette a teljes magyar parlamentet - tagjai között Bethlen Istvánnal - a visszatért Kassára (ma: Kosice, Szlovákia). Bethlenre az egész nem gyakorolt nagy benyomást, hiszen ő mindig is ellenezte a félmegoldásokat. Erősen bírálta a kormányt, amelynek nem sikerült visszaszereznie Pozsonyt (ma: Bratislava, Szlovákia), a magyar országgyűlés egykori székhelyet, és Kárpátalja (Kelet-Szlovákia) egy részét, amely lehetővé tette volna a közös határt Lengyelországgal. 1940-ben kevesebb bírálattal fogadta a második bécsi döntést, amelyet szintén a németek és az olaszok alkudtak ki, és amely visszajuttatott Magyarországnak 43 000 négyzetkilométert,
A BÉCSI DÖNTÉSEK
A két bécsi döntés, majd 1939-ben Kárpátalja és 1941-ben azoknak a területeknek a visszaszerzése, amelyeket 1920-ban Jugoszláviának ítéltek, összesen 78 567 négyzetkilométernyi területtel növelték az országot, ez 53% -a volt a trianoni béke által elvett területeknek, és 5,3 millió ember tért vissza, akiknek a 42% -a etnikai magyar volt. Amikor 1943-ben Magyarország a németek szövetségeseként vereséget szenvedett, ez megfosztotta az országot minden visszaszerzett területétől.
2,5 millió lakossal. Az ott élők csaknem a fele román volt. Szeptember 15-én Bethlen részt vett a magyar csapatok diadalmas bevonulásában Kolozsváron (ma: Cluj, Románia). Újra meglátogathatta családi birtokait, rendbe hozathatta egykori otthonát. Elégedettségébe azonban aggodalom is vegyült. Ezt írta: „[...] sötét érzéseim vannak, drága árat kell majd fizetnünk ezért.” Ekkorra Bethlen politikai pályafutása már csaknem a végéhez érkezett. Amikor 1939 májusában a magyar országgyűlés elfogadta a második zsidótörvényt, amely további megszorításokat jelentett a magyarországi zsidóság számára, és olyan intézkedéseket tartalmazott, amelyek 250 000 ember megélhetését veszélyeztették, olyan folyamat indult el, amely Bethlen szerint csakis szerencsétlenséghez vezethetett. Kétségbeesetten látta, hogy többé nem képes befolyást gyakorolni a magyar politikai életre, és így, a parlamenti szavazás utáni napon bejelentette visszavonulását a politikától. Választóihoz intézett búcsúlevele támadta a kormány antiszemitizmusát, és a földbirtokos arisztokráciával szembeni ellenséges viselkedését: „Ma nemzeti próféta csak az, aki a nemzeti érdek szent nevében zsidót früstököl, grófot ebédel, és lefekvés előtt minden földet és minden vagyont szétoszt, ami nem az övé”.
Teleki öngyilkossága
1941 áprilisában Magyarország, alig négy hónappal az után, hogy „örökös barátsági szerződést” kötött jugoszláviával - Hitler kérésére, de abban a reményben is, hogy visszaszerezhet olyan területeket, amelyeket Trianon elszakított-, csatlakozott Németországhoz déli szomszédja megszállásában. Teleki Pál, aki ekkor volt másodízben miniszterelnök, lelkifurdalástól gyötörve agyonlőtte magát, és búcsúlevelet hagyott hátra Horthynak, amely így végződött: gazemberek oldalára álltunk [...] Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet! Nem tartottalak vissza!
Bűnös vagyok. Teleki Pál”
Bethlen sohasem törekedett népszerűségre, és csak rövid ideig volt abban része az 1920-as években, mielőtt beköszöntött volna a gazdasági válság, és elsöpörte volna gazdaságpolitikája sikerét. Visszavonulását nem nagyon gyászolták, sőt, sokan üdvözölték. Ugyanakkor néhány megfigyelő hajlandó volt elismerni jó tulajdonságait és az általa elért eredményeket: a politikai paletta hagyományosan másik oldalán levő szociáldemokrata napilap, a Népszava például kijelentette: „Bethlen Istvántól nem lehet elvitatni kimagasló tehetségét, világos, tiszta látását, osztályérdekeinek gyors fölismerését; nem lehet tőle elvitatni, hogy a háború utáni új Magyarország kimagasló politikusa és államférfija. A magyar uralkodó osztályoknak kevés ilyen nagy tehetségű politikusa maradt az összeomlás után.”
Visszavonulása után Bethlen ideje legnagyobb részét Inkén, egy kis faluban, nyugat-magyarországi birtokán töltötte, de szoros kapcsolatban maradt egykori kollégájával a párizsi napokból, Teleki Pállal. Teleki 1939-ben követte Imrédyt a miniszterelnöki székben. A háború kitörése után mindkét férfi egyetértett abban, hogy Magyarország számára a legjobb, ha kitart a fegyveres semlegesség elve mellett. Amennyire csak lehetséges, tartson távolságot a náci Németországtól, és igyekezzen megerősíteni kapcsolatait a nyugati hatalmakkal. Erre azonban nem kerülhetett sor. Meg kellett fizetni a két bécsi döntés árát: a magyar kormányra nemcsak azért nehezedett nyomás, hogy Hitler megelégedésre oldja meg a „zsidó kérdést”, de hadba is kellett lépnie, hogy támogassa Hitler 1941-ben Oroszország ellen indított támadását. E dolgok megvalósítása érdekében Horthyra nemcsak Berlinből, hanem a saját vezérkarából is - amelyben a németbarát érzelműek voltak túlsúlyban - nyomás nehezedett. Június 27-én Horthy meghozta a döntést, amelyet motivált saját gyűlölete is, amelyet a kommunizmus ellen táplált: engedélyezte 40 000 magyar katona bevonulását szovjet területre. Az év végére Magyarország hadban állt Nagy-Britanniával és domíniumaival, majd, Pearl Harbor után, az Egyesült Államokkal is.
Bethlen, Horthyhoz hasonlóan, hitt abban, hogy a nyugati demokráciák végül a tengelyhatalmak fölébe fognak kerekedni. Horthy Bethlent választotta ki, hogy ő legyen egy londoni száműzetésben levő kormány feje, ha bekövetkezik Magyarország német megszállása, vagy ha uralomra kerül Magyarországon a Nyilaskeresztes Párt. 1944-ben mindkét esemény megvalósult, de Bethlen, akinek akkorra már meggyengült az egészsége, Magyarországon maradt. Berlinben teljes mértékben népszerűtlenné tette magát, amikor bírálta az első bécsi döntést, és most csak súlyosbította ezt a sértést azzal, hogy nyilvánosan felemelte szavát a diktatúrák ellen, legyen az náci vagy kommunista.
Jellemző módon, e diktatúrák létét annak az ostobaságnak tulajdonította, hogy megadták a szavazati jogot és a titkos szavazás lehetőségét a műveletlen és könnyen félrevezethető tömegeknek. Nem ellenezte Magyarország becstelen részvételét addigi szövetségese, Jugoszlávia megszállásában, annak ellenére, hogy ezért Teleki Pál bűntudattól gyötörve öngyilkosságot követett el. Egyetlen feltétele volt, hogy az anyaország ne foglaljon el nagyobb szerb területet annál, mint amennyit Trianon szakított el tőle. Ellenezte azonban azt, hogy Magyarország részt vegyen a Szovjetunió német megszállásában, azon az alapon, hogy ott nem volt visszaszerzendő elszakított magyar terület. Miután 1943-ban a keleti fronton, a Donnál, Voronyezs közelében megsemmisült a második magyar hadsereg, Bethlen ezt mondta a felsőház külügyi bizottságában: „Ha a háború kitörésekor megkérdeztek volna, hogy a háború hogy fog végződni, azt feleltem volna, hogy a németek nem fognak győzni, de mások sem. Ha ma kérdeznének meg, azt felelném, a németek elvesztették a háborút, de nem tudom, hogy ki fog győzni.”
Bár 1943-ra egészsége már gyorsan hanyatlott, főként mert egész felnőtt életében láncdohányos volt, beleegyezett, hogy csatlakozik a Magyar Nemzeti Társaskörhöz, amely a náciellenes csoportok szervezete volt. Tagja lett annak a szűk, informális csoportnak is, amelyet a kormányzó hozott létre, hogy megtanácskozzák a szövetségesekkel kötendő különbéke kérdését. Támogatta Horthy elhatározását, hogy felveszi a közvetlen kapcsolatot Moszkvával, amikor láthatóan nem volt már remény arra, hogy a szövetségesek megszállják a Balkánt. 1944 februárjában a felsőház honvédelmi bizottságában azt mondta, hogy a háború elveszett, és hogy Magyarországnak különbekét kell kérnie a Szovjetuniótól. Amikor márciusban Hitler az ausztriai Klessheimbe hívta Horthyt - ahol azután alaposan leszidta a Magyarország és a szövetségesek közötti kapcsolatokért, amelyekről a németek mindvégig tudomással bírtak, majd tudatta vele Magyarország megszállását - Bethlen, aki attól tartott, elrabolják a kormányzót, azt a tanácsot adta, hogy ne fogadja el a meghívást. Horthy ennek ellenére elutazott, és március 19-én már náci kísérettel tért vissza, mert időközben nyolc német hadosztály lépte át a magyar határt, hogy elfoglalja egy vele elvileg szövetséges ország területét.
A Gestapo egységei azonnal hozzáfogtak a kormány ismert ellenzékéhez tartozók és más „nemkívánatos” személyek felkutatásához és letartóztatásához. Bethlen Kállay Miklós miniszterelnökkel tartott bizalmas megbeszélést, amikor két Gestapo-tiszt rátalált a miniszterelnöki hivatalban. Felkérték, hogy kísérje el őket a német nagykövetségre, Bethlen ezt megtagadta, majd álruhában, hamis iratokkal Nyugat-Magyarországra sikerült menekülnie, ahol elrejtőzött. Macska-egér játék vette kezdetét, amelynek során Bethlen Magyarországon és Erdélyben egy sor barátja és támogatója házában húzta meg magát. A Gestapónak nem sikerült a nyomára bukkanni. Továbbra is közvetlen kapcsolatban maradt a kormányzóval, júliusban és augusztusban még azt is megkockáztatta, hogy Horthy hívására felment Budapestre, hogy megvitassák a Lakatos tábornok vezetése alatt felálló új kormányt. Kállay, akit a németek gyűlöltek, arra kényszerült, hogy a török követségen kérjen menedéket. Újabb találkozásaik során szeptemberben Bethlen megerősítette Horthyban az elhatározást, hogy kezdjen titkos tárgyalásokat az oroszokkal egy fegyverszünetről. Október 11-én aláírásra is került Moszkvában egy előzetes fegyverszünet, de a kormány tudta nélkül, mert abban nácibarát miniszterek is voltak.
1944 decemberének derekán a közeledő Vörös Hadsereg átvonult a Nagyalfoldön, és áttörte Budapesttől keletre a németek vonalát; a szovjetek karácsonyra körülzárták a fővárost, és megkezdődött Budapest csaknem két hónapig tartó ostroma. Más szovjet csapatok - Budapestet kikerülve - továbbmentek, és elérték Nyugat-Magyarországot, ahol Bethlen akkoriban rejtőzködött, ez alkalommal a Balatonnál. Az előző hónapok feszültségei és aggodalmai megtették a magukét, Bethlen nyombélfekélytől szenvedett, és volt két kisebb szívrohama is. Részben, hogy orvosi kezeléshez jusson, és részben, hogy ne kockáztassa tovább ideiglenes házigazdái életét, Bethlen feladta magát a helyi szovjet parancsnokságon. Az oroszok tisztában voltak politikai fontosságával, de kevésbé ismerték politikai nézeteit. Házi őrizet alatt tartották, de jól bántak vele. 1945 februárjára azután az oroszok elvégezték házi feladatukat, azonosították Bethlent mint őskonzervatív reakcióst, akinek nem lehet helye Magyarország politikai jövőjében. Márciusban repülővel Moszkvába vitték, és a hírhedt Butirszkaja börtön rabkórházában tartották fogva, ahol egészsége rohamosan romlott. Magyarországról a felesége, Margit kérvényt küldött Sztálinnak, kérte férje szabadon bocsátását, vagy legalább engedélyt arra, hogy levelezhessen vele, de nem kapott választ. Az új balközép magyar kormány sem volt hajlandó támogatást adni, jobban szerette volna távol tartani Bethlent Magyarország háború utáni politikai életétől.
Bethlen István 1946. október 5-én halt meg szívbénulásban a Butirszkaja börtönben. Tömegsírba temették el a moszkvai Donszkoj-kolostor temetőjében. Sohasem találták meg földi maradványait, 1994-ben jelképes hamvait temették újra a budapesti Kerepesi úti temetőben, más magyar államférfiak sírja és emlékműve közelében.
Károlyi Mihály a háború éveit Angliában töltötte, először North Oxfordban, majd Hampsteadben lakott. Megalapította az Új Demokratikus Magyarország Mozgalmat, amely behálózta az egész magyar diaszpórát, és továbbra is hirdette elképzelését egy háború utáni Dunai Föderációról, Szoros kapcsolatban állt a szovjet nagykövetséggel és Ivan Majszkij nagykövettel személyesen is. Majszkij segítségével Károlyi felvette a kapcsolatot a Moszkvában élő magyar kommunistával, Rákosi Mátyással, és megpróbálta felkelteni Magyarország jövendő diktátora érdeklődését egy magyar légió felállítása iránt, amelyet a szovjet hadifogolytáborok magyar foglyaiból kellett volna toborozni. Nem kapott választ elképzelésére. Háborús tevékenysége kimerült abban, hogy a BBC magyar nyelvű adásaiban bátorító üzeneteket küldött a magyar népnek.
Az 1945 novemberi választás után - ez volt a legszabadabb, legdemokratikusabb választás, amelyre valaha is sor került Magyarországon - Károlyit többször is felkérte a szociáldemokrata párt, amely akkor már szoros szövetségben volt a kommunistákkal, hogy térjen vissza Magyarországra, és vállaljon politikai szerepet. Utaltak rá, hogy nagy esélye van arra, hogy jelölik a köztársasági elnöki posztra. Amikor 1946 márciusában a nemzetgyűlés hatályon kívül helyezte a javai elkobzásáról szóló 1925-ös törvényt, Károlyi 27 esztendei távoliét után visszatért Magyarországra. Nagy Ferenc miniszterelnök (a kisgazdapárt vezetője) ünnepélyesen fogadta, és tiszteletére hivatalos ünnepségeket rendeztek, de hazajövetele nem keltett élénk visszhangot a közvéleményben. A történelem kerekének ironikus fordulata úgy hozta, hogy felkérésre részt vett a magyar delegáció tagjaként az 1946-os párizsi békekonferencián, és előadta Magyarország - sikertelen - kérelmét, hogy megtarthassa a két bécsi döntéssel neki visszajuttatott területeket. Jan Masaryk csehszlovák vezető megjegyezte, hogy Károlyi beszédét akár Bethlen István is tarthatta volna. 1947-ben, amikor a kommunisták nyomása erősödött Magyarországon, Károlyit kinevezték hazája párizsi nagykövetévé, és Hollandiába, Belgiumba és Luxemburgba is akkreditálták.
Miután 1948-ban a kommunista párt megszerezte a teljhatalmat, és a Rákosi-korszak terrorja elárasztotta Magyarországot, Károlyi megkésve, de fokozatosan elveszítette illúzióit. A magyar követség vezető munkatársait sorra hazarendelték Budapestre, ahol eltűntek. Amikor 1948 decemberében letartóztatták Magyarország hercegprímását, Mindszenty bíborost, Károlyi - ha formálisan is - ellenezte bebörtönzését, mert attól tartott, ez rossz fényt vet a rendszerre. A bíboros 1949. februári pere után azt sürgette, hogy életfogytiglanra szóló ítéletét változtassák száműzetésre. Amikor kérelmeiről tudomást sem vettek, Károlyi lemondott posztjáról, és ismét önkéntes száműzetésbe vonult. Franciaországban, Vence-ban élt feleségével, ahol megírta csalódást okozóan kevés információt tartalmazó emlékiratait, és ahol 1955-ben meghalt. Nem érte meg honfitársai bátor felkelését a kommunista diktatúra és az orosz megszállás ellen, amelyre egy évvel később került sor.