2018. NOVEMBER 2.
Barry Sutton beállt a tűzoltók parkolóhelyére a Poe-épület főbejárata előtt; az art deco stílusú épület fehéren ragyogott a benne világító lámpáktól. Barry kimászott a Crown Vicből, végigsietett a járdán, és a forgóajtón át bement az előcsarnokba.
Az éjjeliőr ott ácsorgott a liftek sora előtt, és nyitva tartotta az egyiket. Miközben Barry odarohant hozzá, a márványpadlón visszhangot vetettek a léptei.
– Hányadik emelet? – kérdezte Barry, miközben beszállt a liftbe.
– Negyvenegyedik. Miután felért, forduljon jobbra, és menjen végig a folyosón.
– Pár perc múlva ideér egy csomó rendőr. Szóljon nekik, hogy üzenem, maradjanak készenlétben, amíg jelt nem adok.
A lift az épület korát meghazudtoló sebességgel száguldott felfelé, és Barry füle pár pillanat alatt bedugult. Amikor az ajtók végre szétnyíltak, elhaladt egy ügyvédi iroda táblája előtt. Itt-ott égett egy-egy lámpa, de az emelet legnagyobb része sötétbe borult. Barry végigszaladt a szőnyegen a néma irodák, egy tárgyaló, egy pihenőszoba és egy könyvtár előtt, majd végre odaért a legnagyobb irodahelyiség recepciójához.
A félhomályban az összes részlet a szürke árnyalataiba burkolózott. Egy hatalmas mahagóniasztal állt középen, rajta akták és papírok. Egy kerek asztalt jegyzettömbök és kihűlt, kesernyés illatú kávéval teli bögrék borítottak. A bárszekrény tele volt drágának tűnő whiskykkel. A helyiség túlsó végében világító akváriumban egy kis cápa és néhány trópusi hal úszkált.
Barry, miközben a franciaablak felé közeledett, lenémította a telefonját és levette a cipőjét. Megfogta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és kilépett a teraszra.
Az Upper West Side felhőkarcolói misztikusnak tűntek a derengő ködben. A város zaja eléggé felszűrődött és közelinek hatott – dudaszó verődött vissza az épületekről, a távolban szirénázó mentőautók száguldottak valami tragédia helyszínére. A Poe-épület csúcsa alig tizenöt méterrel végződött magasabban: egy üvegből, acélból és gótikus elemekből készült koronát viselt.
A nő öt méterrel odébb ült, egy viharvert vízköpő mellett, háttal Barrynek, a lábát a mélység fölé lógatva.
A férfi közelebb lopakodott hozzá, a járólapok nedvessége a zoknijába ivódott. Ha sikerülne elég közel kerülnie anélkül, hogy észrevennék, visszaránthatná a nőt a párkányról, mielőtt ki tudja…
– Érzem a kölnije illatát – szólalt meg a nő anélkül, hogy hátranézett volna.
Barry megállt.
A nő rápillantott, és azt mondta: – Még egy lépés, és leugrom.
A félhomályban nem volt könnyű megállapítani a korát, de negyven körülinek tűnt. Sötét kosztümkabátot és hozzáillő szoknyát viselt, és valószínűleg már ott ülhetett egy ideje, mert a haja összetapadt a ködtől.
– Ki maga? – kérdezte.
– Barry Sutton. A NYPD központi rablási részlegénél vagyok nyomozó.
– A rablásiaktól küldtek valakit…?
– Történetesen én jártam a legközelebb. Hogy hívják?
– Ann Voss Peters.
– Szólíthatom Ann-nek?
– Persze.
– Nem akarja, hogy idehívjak valakit?
A nő megrázta a fejét.
– Kicsit odébb megyek, hogy ne görcsöljön be a nyaka, ha rám néz.
Barry ezzel odalépett a korláthoz, két és fél méterre a nőtől. Lepillantott a mélybe, és összeszorult a gyomra.
– Rendben, halljuk! – mondta Ann.
– Tessék?
– Nem azért jött, hogy lebeszéljen? Mindent bele!
Barry már a liftben eldöntötte, hogy mit fog mondani, miközben felidézte magában a tárgyalótiszti képzésen tanultakat. Most, éles helyzetben viszont már nem volt olyan magabiztos. Csak annyit tudott minden kétséget kizáróan, hogy fázik a lába.
– Tudom, hogy ebben a pillanatban minden reménytelennek tűnik magának, de ez csak egy pillanat, ami elmúlik.
Ann egyenesen lefelé bámult az épület oldala mentén, a százhúsz méterrel lejjebb lévő utcára, tenyerét a kőre simítva, amit több évtizednyi savas eső mart fel. Elég lenne előrelendülnie egy kicsit. Barry gyanította, hogy pont erre próbálja rábeszélni magát, gondolatban tyúklépésben tipeg a célja felé. Erőt gyűjt az utolsó nekirugaszkodáshoz.
Észrevette, hogy a nő reszket.
– Ne adjam oda a zakóm? – kérdezte.
– Biztos vagyok benne, hogy nem akar közelebb jönni, nyomozó úr.
– Miért?
– Mert HESZ-em van.
Barry elfojtotta magában a késztetést, hogy elrohanjon onnan. Természetesen hallott már a hamisemlék-szindrómáról, de még soha nem találkozott egyetlen érintettel sem. Soha nem szívott velük egy levegőt. Már nem biztos abban, hogy meg kellene próbálnia visszatartani a nőt. Közel sem akart lenni hozzá. Na ne, hagyjuk már ezt a hülyeséget. Ha a nő megkísérel leugrani, ő megpróbálja majd megmenteni, és ha közben elkapja a HESZ-t, hát így járt. Ez is a foglalkozása szakmai kockázatai közé tartozik.
– Mióta? – kérdezte.
– Egyik reggel, nagyjából egy hónapja a vermonti Middleburyben lévő otthonom helyett hirtelen egy itteni lakásban ébredtem fel, lüktető fájdalommal a fejemben és rettenetes orrvérzéssel. Eleinte fogalmam sem volt, hogy hol lehetek. Utána eszembe jutott… ez az élet is. Itt és most szingli vagyok, befektetési tanácsadó, és a lánynevemet használom. De korábban… – A teste szemmel láthatóan megfeszült az érzelmektől. – Emlékszem a vermonti életemre. Egy kilencéves, Sam nevű kisfiú anyja voltam. Egy kertépítő vállalkozást vezettünk a férjemmel, Joe Behrmannal. Ann Behrmanként ismertek. Olyan boldogok voltunk, amilyen csak lehet az ember.
– Milyen érzés? – lépett Barry lopva előre.
– Mi milyen érzés?
– Az, hogy hamis emlékei vannak a vermonti életéről.
– Nem csak az esküvőre emlékszem. Arra is, hogy veszekedtünk a torta fajtáján. Az otthonunk legapróbb részleteit is látom magam előtt. A fiunkat is. A születése minden egyes pillanatát fel tudom idézni. A nevetését. Az anyajegyet az arca bal oldalán. Az első napját az iskolában, és hogy nem akartam otthagyni. De amikor megpróbálom magam elé képzelni Samet, fekete-fehérben látom. A szemének sincs színe. Emlékeztetnem kell magamat, hogy kék volt. Csak feketét látok. Annak az életnek az összes emléke a szürke árnyalataiban jelenik meg, mint a noir filmek. Valóságosnak tűnnek, de szellemszerűek, fantomemlékek.
Ann megtört. – Mindenki azt hiszi, hogy a HESZ csak az élet nagy pillanatainak a hamis emlékeiről szól, de a kis dolgok sokkal jobban fájnak. Nem csak a férjemre emlékszem. A lehelete szagára is, amikor reggel felém fordult az ágyban. Arra, hogy mindig hamarabb felkelt, mint én, hogy megmossa a fogát. Tudtam, hogy vissza fog jönni, és szexelni akar velem. Ezek a részletek a leggyilkosabbak. Azok az apró, valóságos mozzanatok, amikről biztosra veszem, hogy megtörténtek.
– És mi van ezzel az életével? – kérdezte Barry. – Ebben semmi értékes nincsen?
– Lehet, hogy néhányan, akik elkapják a HESZ-t, az igazi emlékeiket részesítik előnyben a hamisakkal szemben, de ebben az életben semmi sincs, amire vágynék. Pedig négy hosszú héten át próbálkoztam vele. De nem bírom tovább megjátszani magam. – A könnyei ösvényeket mostak a szemfestékébe. – A fiam nem is létezett. Fel tudja ezt fogni? Csak egy gyönyörű téves kisülés az agyamban.
Barry megkockáztatott még egy lépést, de a nő ezúttal rajtakapta.
– Ne jöjjön közelebb.
– Nincs egyedül.
– Kibaszottul egyedül vagyok.
– Én még csak pár perce ismerem, mégis vigasztalhatatlan leszek, ha megteszi. Gondoljon azokra, akik szeretik. Gondoljon bele, hogy fogják érezni magukat.
– Lenyomoztam Joe-t – válaszolta Ann.
– Kit?
– A férjemet. Egy családi házban élt, Long Islanden. Úgy viselkedett, mintha nem ismerne fel, de láttam, hogy mégis. Teljesen másik életet élt. Volt egy felesége… nem tudom, kicsoda. Azt sem, hogy gyerekei születtek-e. És úgy viselkedett, mintha én őrültem volna meg.
– Sajnálom, Ann.
– Ez túlságosan fáj.
– Nézze, én is kerültem már ilyen helyzetbe. Mindennek véget akartam vetni. És most itt állok, és kijelenthetem, hogy örülök, hogy nem tettem meg. Örülök, hogy volt erőm továbblépni. Ez a mélypont csak egy fejezet az élete könyvében.
– Magával mi történt?
– Elveszítettem a lányom. Az élet az én szívemet is összetörte.
Ann a ragyogó felhőkarcolókra nézett.
– Vannak róla fotói? Szokott még másokkal beszélgetni róla?
– Igen.
– Ő legalább létezett.
Erre egyszerűen semmit nem lehetett mondani.
Ann ismét lenézett a lába között. Utána lerúgta az egyik cipőjét.
Végignézte, ahogy lezuhan.
Majd a másikat is utánaküldte.
– Ann, kérem!
– Az előző életemben, a hamis életemben Joe első felesége, Franny leugrott erről az épületről, pontosan erről a párkányról tizenöt évvel ezelőtt. Súlyosan depressziós volt. Tudom, hogy Joe önmagát hibáztatta. Mielőtt eljöttem a Long Island-i házából, megmondtam Joe-nak, hogy ma este le fogok ugrani a Poe-épületről, pont úgy, ahogy Franny. Lehet, hogy ez buta és kétségbeesett gondolatnak tűnik, de abban reménykedtem, hogy eljön, és megment. Ahogy őt nem sikerült. Először azt hittem, maga ő, de ő soha nem használt kölnit. – Elmosolyodott, szomorkásan, majd hozzátette: – Szomjas vagyok.
Barry bepillantott az üvegajtón keresztül a sötét irodába, és látta, hogy két rendőr áll készenlétben a recepciós pultnál. Visszanézett Annre. – Akkor másszon le onnan, sétáljunk be együtt, és szerezzünk egy pohár vizet.
– Nem hozná ide ki nekem?
– Nem hagyhatom itt.
Ann keze már remegett, és Barry váratlan eltökéltséget látott a szemében.
A nő ránézett. – Ez nem a maga hibája – jelentette ki. – Így is, úgy is ez lett volna a vége.
– Ann, ne…
– A fiamat egyszerűen kitörölték az életemből.
Ezzel kecsesen a levegőbe vetette magát a párkányról.