2018. NOVEMBER 4.
A kávézó a Hudson partjának egyik festői részén állt, a West Side autópálya árnyékában. Barry öt perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett, de Juliát már ott találta egy napernyő alatt. Röviden és óvatosan megölelték egymást, mintha mindketten üvegből lennének.
– Örülök, hogy látlak – mondta Barry.
– Én is, hogy eljöttél.
Leültek. Egy pincér odalibbent hozzájuk, hogy felvegye az italrendelésüket.
– Hogy van Anthony? – kérdezte Barry.
– Remekül. Teljesen leköti a Lewis-épület előcsarnokának a felújítási terve. A te munkahelyeden minden rendben?
Barry nem mesélt neki az öngyilkosságról, amelyet két nappal korábban nem sikerült megakadályoznia. Ehelyett felszínesen csevegtek, amíg meg nem érkezett a kávé.
Vasárnap volt, kirajzottak a villásreggelizők. Mintha az összes asztalnál kedélyes beszélgetés- és nevetésgejzírek törtek volna fel körülöttük, de ők csendben iszogatták a kávéjukat az árnyékban.
Rengeteg mondanivalójuk nem akadt.
Egy pillangó addig repkedett Barry feje körül, amíg a férfi finoman el nem hessegette.
Néha arról álmodozott késő éjszaka, hogy mély beszélgetéseket folytatnak Juliával. Ilyenkor mindarról mesélt neki, ami évek óta feszítette – a fájdalomról, a haragról, a szeretetről –, és utána végighallgatta, amint a nő ugyanezt teszi. És ezt addig folytatták, amíg végre kölcsönösen meg nem értették egymást.
De az életben soha nem tűnt alkalmasnak erre a pillanat. Barry nem tudta rávenni magát, hogy kimondja, ami a szívét nyomja, amitől az egész görcsösen, zárkózottan bújt meg a mellkasában, mint valami hegszövet. De ez már nem zavarta annyira, mint korábban. Megbékélt a gondolattal, hogy a kudarcokkal való szembesülés hozzátartozik az élethez, és a kudarcokat néha olyan emberek testesítik meg, akiket valaha szerettünk.
– Kíváncsi vagyok, mit csinálna most – mondta Julia.
– Remélem, itt üldögélne velünk.
– Úgy értem, hogy mit dolgozna.
– Ó. Természetesen ügyvéd lenne.
Julia felnevetett. A nevetését Barry a legszebb hangnak találta, amit valaha hallott, de már nem emlékezett, mikor élvezhette utoljára. Csodálatos volt átélni, ugyanakkor letaglózó is. Mintha titkos ablakot nyitott volna abba az emberbe, akit egykor ismert.
– Mindennel vitába szállt – merengett el Julia. – És általában ő nyert.
– Túl engedékenyen álltunk hozzá.
– Egyikünk mindenképpen.
– Én? – tettetett Barry műfelháborodást.
– Ötéves korára rájött, hogy te vagy a gyenge láncszem.
– Emlékszel, amikor rábeszélt minket, hogy engedjük a ház előtt gyakorolni a tolatást…
– Téged beszélt rá.
– …és beletolatott a kocsimmal a garázsajtóba?
Julia felhorkantott. – Annyira kiborult.
– Nem, szégyellte magát. – Barry fél másodpercre lelki szemei előtt látta a jelenetet. Vagy legalábbis egy részét. Meghant az öreg Camry volánja mögött, amelynek a fara benyomta a garázsajtót; a lánya arca elvörösödött, és könnyek csorogtak végig rajta, miközben a keze kifehéredett, úgy szorította a kormánykereket. – Makacs volt, és okos, és érdekesen alakult volna az élete. – Barry felhajtotta a kávéját, és töltött magának egy újabb adagot a rozsdamentes acél kiöntőből.
– Jó érzés beszélni róla – jegyezte meg Julia.
– Én örülök, hogy végre képes vagyok rá.
A pincér visszatért, hogy felvegye az ebédrendelésüket, és a pillangó is leszállt az asztalukra Barry asztalkendője mellé, amely még mindig össze volt hajtogatva. Széttárta a szárnyait. Illegette magát. Barry igyekezett kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Meghan az, aki valamiért pont aznap kezdte kísérteni. Ez persze ostobaság, mégis nehezen tud szabadulni az érzéstől. Mint amikor egy vörösbegy követte nyolc háztömbön át a NoHóban. Vagy mint amikor nemrég kutyát sétáltatott a Fort Washington Parkban, és egy katicabogár folyton visszarepült a csuklójára.
Amikor kihozták az ételt, elképzelte, hogy Meghan is ott ül velük az asztalnál. Kamaszkori kirohanásai már lecsengtek. Még az egész élete előtte áll. Az arcát nem látta, bármennyire is igyekezett, csak a kezét, amely folyamatosan mozgott, miközben beszélt, ugyanúgy, ahogy az anyjáé, amikor belelovalta magát valamibe.
Nem volt éhes, de magára parancsolt, hogy egyen. Úgy tűnt, mintha Juliát foglalkoztatná valami; csak tologatta a tányérján az omlett maradékát, Barry meg ivott egy kis vizet, harapott még egyet a szendvicséből, és a távoli folyóra meredt.
A Hudson a Felhőkönnyek nevű tóból fakadt az Adirondacks-hegységben. Egyszer ellátogattak oda nyáron, amikor Meghan nyolc-kilenc éves volt. A fenyők között sátoroztak. Hullócsillagokat néztek. Megpróbálták feldolgozni, hogy ez a kis hegyi tó a Hudson folyó forrása. Ez az emlék szinte kényszeresen kísértette Barryt.
– Elgondolkoztál – jegyezte meg Julia.
– Az a kirándulás jutott eszembe, amikor a Felhőkönnyek tavánál jártunk. Emlékszel?
– Persze. Két órába telt, amíg felállítottuk a sátrat a viharban.
– Én úgy emlékeztem, derűs idő volt.
Julia megrázta a fejét. – Nem, egész éjszaka reszkettünk a sátorban, és egyikünk sem aludt.
– Biztos vagy ebben?
– Igen. Az az utazás alapozta meg a soha-többé-a-vadonban irányelvemet.
– Tényleg.
– Hogy felejthetted el?
– Nem tudom. – De igazság szerint mindig ezt csinálta. Mindig hátrafelé nézett, inkább az emlékeiben élt, mint a jelenben, és gyakran szépítgette őket. Hogy tökéletesek legyenek. A nosztalgia éppen úgy fájdalomcsillapítóként szolgált számára, mint az alkohol. Végül azt felelte: – Talán a csillaghullásnézés a lányommal jobb emléknek tűnt.
Julia a tányérjára dobta a szalvétáját, és hátradőlt. – Nemrég kerültem egyet a régi házunk felé. Hű, de megváltozott. Te szoktál arra kanyarodni?
– Időnként.
Barry igazából mindig elment megnézni a házat, amikor Jersey-ben akadt dolga. A bank visszavette tőlük egy évvel Meghan halála után, és már alig emlékeztetett arra a helyre, ahol éltek. A fák megnyúltak, meglombosodtak, virultak. A garázs tetejét beépítették, és most egy fiatal család lakott ott. Az egész homlokzatot kővel fedték, új ablakokat is vágtak. A kocsifelhajtót kiszélesítették és átaszfaltozták. A kötélhintát már évekkel azelőtt leszedték az öreg tölgyről, de a nevük kezdőbetűi, amelyeket Meghannel véstek a törzse aljába, még megmaradtak. Barry előző nyáron meg is érintette őket – valamiért jó ötletnek érezte eltaxizni Jersey-be hajnali kettőkor, miután Gwennel és a rablási részleg többi alkalmazottjával töltötte az estét. Amikor az új tulajdonos kihívta a rendőrséget azzal, hogy egy csavargó mászkál a kertjükben, megjelent egy járőr. Bár Barry mattrészegre itta magát, nem tartóztatták le. A zsaru ismerte, tudta, mi történt vele. Hívott egy másik taxit, és besegítette Barryt a hátsó ülésére. Előre kifizette a viteldíjat Manhattanbe, és útjára indította.
A víz felől fújó szellő kicsit csípősnek tűnt, a nap viszont melegen sütötte a férfi vállát, ami kellemes kontrasztot alkotott. Turistahajók úsztak fel-le a folyón. A felettük lévő autópályán szünet nélkül zúgott a forgalom. Az eget ezernyi repülőgép kondenzcsíkja hálózta be. Késő ősz volt, a város egyik utolsó kellemes napja.
Barry arra gondolt, hogy az idő nemsokára télbe fordul, majd eltelik még egy év és még egy; mintha egyre gyorsabban múlt volna az idő. Az élete egyáltalán nem hasonlított arra, amilyennek fiatalkorában elképzelte, amikor még abban a tévhitben élt, hogy a dolgokat irányítani is lehet. Semmit nem lehet irányítani. Csak elviselni.
Kihozták a számlát, és Julia megpróbálta kifizetni, de Barry elvette, és ledobta az asztalra a bankkártyáját.
– Köszönöm, Barry.
– Én köszönöm, hogy idehívtál.
– Ne teljen el megint egy év anélkül, hogy találkoznánk. – Julia megemelte a vizespoharát. – A kis szülinaposunkra.
– A kis szülinaposunkra. – Barry érezte, hogy a gyász egyre inkább a mellkasára telepszik, de mély levegőt vett, és amikor ismét megszólalt, szinte normálisnak tűnt a hangja. – A huszonhat évesre.
A villásreggeli után elsétált a Central Parkba. A lakása némasága fenyegetőnek tűnt Meghan születésnapján; az utolsó öt alkalom nem telt túl kellemesen.
Julia társasága mindig felkavarta. A válásuk után hosszú ideig azt hitte, hogy hiányzik neki a volt felesége. Hogy soha nem fogja túltenni magát rajta. Gyakran álmodott róla, és ébredt arra, hogy a hiánya elevenen felfalja. Ezek az álmok mélyen megsebezték – félig emlékek, félig fantáziaképek voltak –, mert Julia olyannak tűnt bennük, mint régen. A mosolya. A spontán nevetése. A lénye könnyedsége. Ő volt az a nő, aki újra és újra elrabolta a szívét. Azokon a délelőttökön Julia járt a fejében, az ő hiányával kellett farkasszemet néznie pislogás nélkül, amíg az álom érzelmi másnaposságának szorítása múlni nem kezdett, mint egy lassan felszálló köd. Egyszer találkozott is Juliával egy ilyen álom után – váratlanul összefutottak egy régi barátjuk buliján. Barry mély meglepetésére semmit nem érzett, miközben karót nyelten csevegtek a verandán. A volt felesége eleven valója feledtette a megvonási tüneteit; már nem vágyott rá. Ez a felfedezés felszabadítóan hatott rá, még akkor is, ha lesújtotta. Azért találta felszabadítónak, mert azt jelentette, hogy nem ezt a Juliát szereti, hanem azt, aki korábban volt. Lesújtó pedig azért, mert az álmaiban kísértő nő megszűnt létezni. Olyan elérhetetlenné vált, mint a halottak.
A parkban lévő fákat megcsípte a pár nappal korábbi erős fagy, leveleik fagyási sérülésektől színesek.
Barry keresett egy helyet a Ramble-ben, levette a cipőjét és a zokniját, és nekidőlt egy tökéletes szögben ferde fának. Elővette a telefonját, és megpróbálta tovább olvasni az életrajzot, amellyel már majdnem egy éve veszkődött, de nem tudott koncentrálni.
Ann Voss Peters kísértette. Az, ahogyan egyetlen hang nélkül zuhant le, merev, egyenes testtel. Öt másodpercig tartott, és ő akkor sem fordította el a tekintetét, amikor a nő becsapódott az odalent parkoló Lincoln Town Carba.
Amikor nem a beszélgetésükön gondolkozott, a saját félelmével birkózott. Az emlékeit bolygatta. Próbára tette a hitelességüket. Azt kérdezte magától…
Én honnan tudnám, ha a sajátjaim megváltoznának? Milyen érzés lehet?
Piros és narancssárga levelek hullottak a napsütésben, gyűltek köré a foltos árnyékba. Barry a sétálgatókat figyelte a fák közül, a tó mellett andalgókat. A legtöbben társaságban sétáltak, de páran egyedül, mint ő.
A telefonján felugrott egy üzenet Gwendoline Archertől, a Hercules-csapat, egy terroristaellenes kommandós osztag vezetőjétől, amely a NYPD gyorsreagálású egységének része.
Sokat gondoltam ma rád. Jól vagy?
Azt válaszolta neki:
Igen. Most találkoztam Juliával.
És milyen volt?
Jó. Nehéz. Te mit csinálsz?
Most szálltam le a bicajról. Az Isaac’sban iszom.
Nem esne jól egy kis társaság?
Dehogynem. Úton.
Gwen Hell’s Kitchen-i lakásától negyvenöt perc sétára lehetett a bár, amelynek a jelek szerint negyvenöt éves múltja volt a legnagyobb erőssége. Pikírt pultosok szolgáltak fel benne unalmas csapolt söröket, és egyetlen harminc dollárnál drágább whisky sem akadt a polcain. A mosdói gusztustalanul néztek ki, és még mindig ott állt bennük az óvszer-automata. A zenegép kizárólag ’70-es és ’80-as évekbeli rockot játszott, és ha senki nem dobott bele pénzt, nem szólt.
Gwen a bárpult túlsó végén ült biciklisnadrágban és kopott Brooklyn Marathon pólóban, és éppen balra húzogatott egy társkereső appban, amikor Barry megjelent.
A férfi azzal üdvözölte: – Azt hittem, ezzel már felhagytál.
– Egy időre teljesen lemondtam a nemedről, de a terapeutám izélget, hogy csináljak már valamit.
Gwen lecsusszant a bárszékről, hogy megölelje Barryt, a biciklizés verejtékének alig érezhető szaga a tusfürdője és a dezodora illatába olvadva sóskaramella-jellegűnek tűnt.
Barry így szólt: – Köszönöm, hogy rám írtál.
– Ma nem lenne szabad egyedül lenned.
Gwen tizenöt évvel volt fiatalabb nála, a harmincas évei közepén járt, és százkilencvenhárom centi magas volt, a legmagasabb nő, akit Barry ismert. Rövid, szőke hajával és skandináv vonásaival nem is annyira szépnek találta, mint inkább királynőinek. Gyakran szándékolatlanul is tekintélyt parancsolónak. Barry egyszer mondta is neki, hogy az arca, akár egy uralkodónőé.
Pár évvel korábban ismerkedtek meg, egy túszejtésbe fajuló bankrablásnál. A következő karácsonyi bulin lefeküdtek egymással, amelyet Barry élete egyik legkínosabb élményeként tartott számon. Mindketten eleresztették a gyeplőt. Barry hajnali háromkor tért magához Gwen lakásában, és még mindig szédült. Elkövette azt a hibát, hogy úgy próbált kiosonni, hogy még nem nyerte teljesen vissza az öntudatát. Elhányta magát az ágy mellett, és éppen azon igyekezett, hogy feltakarítsa, amikor Gwen felébredt, és rákiabált: – Reggel összetakarítom a hányásodat, csak menj már! – Barry a szexre egyáltalán nem emlékezett, arra sem, hogy egyáltalán szeretkeztek-e, megpróbálták-e, és csak abban reménykedett, hogy Gwen emlékei is ugyanilyen hézagosak.
Ennek ellenére erről egyikük sem beszélt azóta.
A pultos felvette Barry rendelését, és kihozott még egy Wild Turkey-t Gwennek. Egy darabig csak iszogattak és fecsegtek, majd, amikor Barry már kezdett ellazulni, Gwen így szólt: – Úgy hallottam, pénteken kaptál egy HESZ-es öngyilkost.
– Igen. – Barry beavatta a részletekbe.
– Légy őszinte – válaszolta a lány. – Mennyire vagy kiborulva?
– Hát, tegnap a HESZ internetes szakértőjévé váltam.
– És?
– Nyolc hónapja a járványügyi hatóságok hatvannégy hasonló esetet regisztráltak északkeleten. Az összes páciens akut hamis emlékekre panaszkodott. Nem csak egy-két epizódosra. Egy teljesen képzeletbeli, alternatív múltra, ami életük nagy részét magába foglalta addig a pillanatig. Általában több hónapot, vagy akár évet. Egyes esetekben évtizedeket.
– És a valódi életük emlékeit elfelejtették?
– Nem, csak hirtelen két emlékkészletük lett. Egy valódi és egy hamis. Egyes páciensek úgy érezték, hogy az emlékeik és a tudatuk átvándoroltak egyik életből a másikba. Mások váratlanul felvillanó hamis emlékeket tapasztaltak meg egy olyan életből, amelyet soha nem éltek át.
– De mi okozza ezt?
– Senki nem tudja. Nem sikerült pontos pszichológiai vagy neurológiai rendellenességet találniuk az érintetteknél. Nincs más tünet, csak maguk a hamis emlékek. Ja, és az érintettek körülbelül tíz százaléka öngyilkos lesz.
– Jézusom!
– De magasabb is lehet az arányuk. Sokkal magasabb. Ez csak az ismert esetek kimenetele.
– New Yorkban is megemelkedett idén az öngyilkosságok száma.
Barry elkapta a pultos tekintetét, és intett neki, hogy hozzon nekik még egyet.
Gwen azt kérdezte: – Fertőző?
– Erre nem találtam egyértelmű választ. A CDC nem talált patogént, úgyhogy valószínűleg nem vérrel vagy levegő útján adódik át. Ugyanakkor… a The New England Journal of Medicine egyik cikkében felvetették, hogy talán a hordozó közösségi hálóján keresztül terjed.
– Mármint a Facebookon? Az meg hogy…
– Nem, úgy értik, hogy ha valaki elkapja a HESZ-t, akkor pár ismerőse is elkapja. A szülei is osztoznak ugyanazokban a hamis emlékekben, csak kisebb mértékben. A testvéreik, a közeli ismerőseik is. Találtam egy esettanulmányt egy fickóról, aki egy szép napon felébredt, és egy teljesen másmilyen életre emlékezett. Egy másik feleségre. Másik házra, másik gyerekekre, másik állásra. Az emlékeiből rekonstruálták az esküvői vendégeinek a listáját… mármint azét az esküvőét, amire emlékezett, de ami nem történt meg. Tizenhárom személlyel kapcsolatba léptek a listáról, és ők szintén emlékeztek a meg nem történt esküvőre. Te hallottál már arról, amit Mandela-effektusnak neveznek?
– Nem tudom. Lehet.
Megérkezett a következő kör. Barry felhajtotta az Old Grand-Dadet, majd utánaküldött egy Coorst, miközben az ablak mögött alkonyatba fordult a fény.
Így folytatta: – Állítólag több ezer ember úgy emlékszik, hogy Nelson Mandela az 1980-as években meghalt a börtönben, noha 2013-ig élt.
– Erről tényleg hallottam. Olyan, mint az a Berenstain Bears dolog.
– Azt nem ismerem.
– Mert túl öreg vagy.
– Kapd be.
– Gyerekkoromban volt egy könyvsorozat, a Berenstain Bears, vagy Mackócsalád, és rengetegen úgy emlékeznek, hogy Berenstein Bearsnek hívták őket, S-T-E-I-N, noha igazából S-T-A-I-N-re végződött a nevük.
– Fura.
– Sőt, ijesztő, mert én is Berensteinre emlékszem – hajtotta fel Gwen a whiskyjét.
– Továbbá, bár senki sem tudja, hogy ez összefüggésben áll-e a HESZ-szel, az akut déjà vu is egyre gyakoribb.
– Az mit jelent?
– Hogy páran hirtelen úgy érzik, néha beteges mértékben, hogy újraélik az életük egy szakaszát.
– Néha nekem is van ilyen.
– Nekem is.
Gwen azt kérdezte: – Nem azt mondta az öngyilkos, hogy a férje első felesége is a Poe-épületről ugrott le?
– De, miért?
– Nem tudom. Csak… valószínűtlennek tűnik.
Barry ránézett. A bár egyre zsúfoltabbá és hangosabbá vált.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte a férfi.
– Lehet, hogy nem is szenvedett hamis emlékektől. Lehet, hogy egyszerűen csak egy őrült ribanc volt. Lehet, hogy nem kéne olyan sokat aggódnod.
***
Barry három órával később már egy másik bárban ült részegen – a sörivók lambériás álmában, amelynek a falait bivalyok és szarvasok trófeái díszítik, hátulról megvilágított polcait pedig milliónyi csapos hordó.
Gwen megpróbálta elvinni vacsorázni, de amikor a pincérnő meglátta, hogy Barry imbolyog, nem adott nekik asztalt. Amikor kiértek az utcára, a város imbolygott, és a férfi lézerfókuszával igyekezett elérni, hogy az épületek felhagyjanak a forgással, miközben Gwen a jobb karjánál fogva vezette végig az utcán.
Barry hirtelen ráébredt, hogy egy utcasarkon állnak, isten tudja, hol, és egy zsaruval beszélgetnek. Gwen megmutatta a rendőrnek a jelvényét, és elmagyarázta neki, hogy haza akarja juttatni a társát, de attól fél, hogy összehányja a taxit.
Utána ismét útra keltek, botladozva; a Time Square futurisztikus éjszakai fényei úgy örvénylettek körülöttük, mint egy rossz körhinta. Barry meglátta, mennyi az idő, este 11.22, és felmerült benne a kérdés, hogy miféle fekete lyuk szippanthatta be az elmúlt hat óráját.
– Nem akarok hazamenni – motyogta a semmibe.
Utána egy digitális órát látott maga előtt, a számlapján 4.15-tel. Úgy érezte, mintha valaki betörte volna a koponyáját álmában; a nyelve olyan száraz lett, mint a cserzett bőr. Ez nem az ő lakása. Gwen nappalijának a kanapéján feküdt.
Megpróbálta összecelluxozni magában az estét, de folyton darabokra hullott. Juliára és a parkra emlékezett. Az első együtt töltött órára is az első bárban Gwennel. De azután az egész zavarossá vált, és mindent átitatott a megbánás.
A szíve ott dobogott a fülében. Az elméje zakatolt.
Az éjszaka legmagányosabb és nagyon is ismerős órájában jártak, amikor a város alszik, de ő nem, és az élete összes kudarca elviselhetetlen intenzitással zakatol a fejében.
Az apjára gondolt, aki még kis korában meghalt, és arra a makacs kérdésre – tudta vajon, hogy szeretem?
És Meghanre. Mint mindig.
Amikor a lánya kicsi volt, Meghan azt hitte, hogy egy szörnyeteg lakik az ágya végében lévő ládában. Nappal ez eszébe sem jutott soha, de amint leszállt az éj, és bebújt az ágyába, azonnal kiabálni kezdett az apja után. Ő pedig odasietett, letérdelt az ágya mellé, és emlékeztette, hogy éjszaka mindig minden ijesztőbbnek tűnik. Ez csak egy benyomás. A sötétség becsapós.
Milyen furcsa, hogy évtizedekkel később, mikor teljesen kisiklott az élete, egy barátja kanapéján találja magát, és ugyanazzal a logikával próbálja eloszlatni a saját félelmeit, mint a gyermekéét a távoli múltban.
Reggel minden jobbnak fog tűnni.
Amikor visszatér a fény, ismét lesz remény.
Az elkeseredés csak illúzió, a sötétség becsapós.
Lehunyta a szemét, és megpróbálta megvigasztalni magát a Felhőkönnyek tavához tett kirándulás emlékeivel. Azzal a tökéletes pillanattal.
Amikor ragyogtak a csillagok.
Ha megtehette volna, örökre ott maradt volna.