2007. NOVEMBER 1.
1. NAP
Helena gyomra görcsbe rándult, miközben azt figyelte, ahogy az észak-kaliforniai partvonal eltűnik a messzeségben. A pilóta mögött ült, a zúgó propeller alatt, és a helikopter talpa alatt százötven méterre hullámzó óceánt nézte.
A tenger nem volt túl barátságos. A felhők alacsonyan suhantak; a víz sötétszürkén tajtékzott. És minél távolabb kerültek a parttól, annál sötétebbé vált a világ.
A helikopter eső áztatta szélvédője mögött mintha kezdett volna testet ölteni valami a távolban – egy építmény állt ki a vízből, még mindig két-három kilométerre tőlük.
Helena beleszólt a mikrofonba. – Ez az?
– Igen, hölgyem.
A nő előredőlt, amennyire a biztonsági öv engedte, és elmélyült érdeklődéssel figyelt, miközben a helikopter lassan leereszkedett a vasból, acélból és betonból készült kolosszusra, amely három lábon állt a tengerben, mint egy fotóállvány. A pilóta megnyomott egy kart, és a gép balra billent, hogy lassan körözni kezdjen a létesítmény körül, amelynek a fő platformja nagyjából húsz emelettel a vízszint felett volt. Az oldalain még mindig kilóg néhány daru – az olaj- és gázkitermelői idők emléke. De a fúrótoronyról ezeket leszámítva eltüntették az ipari eszközöket, és az egészet átalakították. A fő platformján egy teljes kosárlabdapálya is van. Medence. Üvegház. A peremén pedig mintha futópálya húzódna.
Leereszkedtek a leszállótérre. A propeller lassan leállt, és Helena látta, hogy egy sárga dzsekis férfi kocog a helikopter felé. Miközben kinyitotta az ajtót, ő addig ügyetlenkedett a hárompontos biztonsági öv csatjával, amíg végre ki nem nyílt.
A férfi kisegítette a gépből, le a rámpára, majd a talajra. Helena követte a fő platformra vezető lépcső felé. A szél befújt a kapucnis pulóvere és a pólója alá, és mire odaértek a lépcsőhöz, a helikopter zúgása elhallgatott, csak a végtelen óceán némasága maradt.
Az utolsó lépcsőfokról egy hatalmas betontérre léptek le, ahol meglátták a feléjük tartó férfit.
Helena szíve zakatolni kezdett.
A férfi szakálla ápolatlannak hatott, sötét hajába belekapott a szél. Farmert és kopott pulóvert viselt, és minden kétséget kizáróan Marcus Slade volt – a feltaláló, filantróp, üzleti mágnás, több forradalmi vállalkozás alapítója, mint azt Helena fel tudta volna sorolni, olyan változatos területeken, mint a felhőtechnológia, a közlekedés, az űrkutatás és az MI. A világ egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb embere. Aki kimaradt a középiskolából. És csak harmincnégy éves.
A férfi elmosolyodott, és így szólt: – Megcsináljuk!
A lelkesedése megnyugtatta Helenát, de amikor odaértek egymás elé, nem tudta, hogyan illene üdvözölnie. Kézfogással? Udvarias öleléssel? De Slade eldöntötte helyette, és melegen átölelte.
– Üdv a Fawkes állomáson.
– Fawkes?
– Guy Fawkes után. Emlékezzünk november 5-ére…
– Ja, tényleg. Az emlékezés miatt?
– Azért, mert nekem a status quo felborítása az erősségem. De biztosan fázol, menjünk be. – Ezzel elindultak a platform túloldalán lévő ötemeletes építmény felé.
– Nem pont erre számítottam – jegyezte meg Helena.
– Pár éve vettem meg az ExxonMobiltól, amikor az olajmező kimerült. Eleinte az volt a tervem, hogy itt fogok lakni.
– A magány erődjében?
– Tisztára. De utána rájöttem, hogy emellett egy tökéletes kutatóállomást is létrehozhatok itt.
– Mi teszi tökéletessé?
– Kismillió dolog, de főleg az elszigeteltsége és a biztonsága. Több olyan területbe is beleártottam magam, ahol hemzsegnek az ipari kémek, és ennél ellenőrizhetőbb környezetet nehéz lenne találni, nem igaz?
Elsétáltak a télre letakart úszómedence mellett, amelynek a ponyvája hevesen csapkodott a novemberi szélben.
Helena így szólt: – Először is, köszönöm. Másodszor, miért pont én?
– Mert olyan technológia él a fejedben, ami megváltoztathatja az emberiség életét.
– Hogyan?
– Mi lehetne értékesebb az emlékeinknél? – kérdezte a férfi. – Azok határoznak meg minket és alakítják ki az önazonosságunkat.
– Továbbá a következő évtizedben tizenötmilliárdos piaca lesz az Alzheimer-gyógyszereknek.
Marcus erre csak elmosolyodott.
Helena így folytatta: – Csak hogy tudd, nekem elsősorban az a célom, hogy segítsek az embereknek. Azt szeretném kitalálni, hogyan lehetne megőrizni a hanyatló elmék emlékeit, hogy ne felejtődjenek el. Időkapszulát szeretnék létrehozni az alapvető emlékekről.
– Ezt értem. De meg tudnád indokolni, hogy miért ne lehetne ez egyszerre emberbaráti és anyagilag jövedelmező küldetés is?
Elhaladtak a nagy üvegház bejárata mellett, amelynek a falaira cseppekben csapódott ki a kondenzáció.
– Mennyire vagyunk a parttól? – kérdezte Helena a tenger felé pillantva, ahonnan sűrű felhő közeledett éppen feléjük.
– Kétszázhetvennyolc kilométerre. Hogy fogadták a családtagjaid és a barátaid a hírt, hogy el fogsz tűnni a föld színéről egy szupertitkos kutatómunka miatt?
Helena nem igazán tudta, mit válaszoljon erre. Az élete az utóbbi időben leginkább laboratóriumok neonlámpáinak derengésében telt, nyers adatok feldolgozásával. Soha nem sikerült igazán elérnie a szökési sebességet, hogy elszakadjon a munkája ellenállhatatlan gravitációjától – az anyja miatt sem, de ha őszinte akart lenni, önmaga miatt sem. A munkája volt az egyetlen dolog, amitől elevennek érezte magát, és többször felmerült benne a kérdés, hogy ez nem azt jelenti-e, hogy valami nagyon nincs rendben vele.
– Sokat dolgozom – felelte végül. – Csak hat embernek kellett elmondanom. Apám sírt, de ő mindig sír. Senki nem lepődött meg túlzottan. Jaj, ez elég szánalmasan hangzik, ugye?
Slade ránézett, és azt mondta: – Szerintem a kiegyensúlyozott élet azoknak való, akik nem tudják, miért vannak itt.
Helena elgondolkozott ezen. A középiskolában és később az egyetemen is folyton arra ösztökélték, hogy találja meg a hivatását – az okot arra, hogy felkeljen az ágyból, és lélegezzen. De úgy tapasztalta, nem sokan lelnek rá erre a raison d’être-ra.
A tanárai csak azt nem mondták el neki, hogy az elhivatottságnak van árnyoldala is. Ami felemészti az embert. Ami tönkreteszi a kapcsolatait és a boldogságát. De ennek ellenére sem mondott volna le róla. Nem tudta volna, hogyan kell másmilyennek lenni.
Odaértek a szuperépítmény bejáratához.
– Várj egy pillanatot – mondta Slade. – Ezt figyeld! – A ködfalra mutatott, ami akkor kezdte elárasztani a platformot. A levegő kihűlt, és elnémult. Helena már a helikopter leszállópályáját sem látta. Bekerültek a köd szívébe.
Slade ránézett. – Szeretnéd megváltoztatni velem a világot?
– Ezért vagyok itt.
– Remek. Akkor most nézzük meg, mit készítettem neked.