2018. NOVEMBER 5.
Nyáron csak állóhely lett volna a vonaton, tele lett volna a Hamptonsba tartó manhattaniekkel. De ezen a hideg novemberi délutánon, amikor a pisztolycsőszürke felhők az első hóval fenyegetőztek, Barry szinte egyedül ült a Long Island Railroad vagonjában.
Miközben kibámult az ablakon, és azt figyelte a mocskos üvegen keresztül, hogyan tűnnek el Brooklyn fényei, elnehezedett a szemhéja.
Mire felébredt, már leszállt az este. Az ablakon túl csak sötétséget látott fénypontokkal, és a saját tükörképét az üvegen.
Montauk volt az utolsó megálló a vonalon, és Barry nem sokkal este nyolc előtt szállt le a hideg esőbe, ami az utcai lámpák között zuhogott. Szorosabbra húzta gyapjúkabátja övét, és felhajtotta a gallérját, miközben a lehelete ott gőzölgött a levegőben. Végigsétált a sínek mellett az állomásépületig, amelyet már bezártak éjszakára, és beült a taxiba, amit korábban odarendelt.
Montauk belvárosának legnagyobb része már bezárt télre. Barry már járt ott egyszer, húsz évvel korábban, Juliával és Meghannel egy zsúfolt nyári hétvégén, amikor az utcákon és a strandokon nyüzsögtek a nyaralók.
A Pinewood Lane egy félreeső, homokkal befújt utca volt, az aszfaltja felpúposodott és megrepedt a gyökerektől. Nyolcszáz méterrel az eleje után a taxi fényszórója megvilágított egy kaput, amelynek az oszlopán a római IV-es állt.
– Álljon a kaputelefonhoz – mondta Barry a sofőrnek.
Az autó előregurult, a hátsó ablak zümmögve besiklott az ajtóba.
Barry kinyúlt, megnyomta a gombot. Tudta, hogy otthon vannak. Mielőtt elhagyta New Yorkot, felhívta őket azzal az ürüggyel, hogy a FedExtől akar leszállítani egy késő esti csomagot.
Egy nő szólt ki. – Behrman-rezidencia.
– Sutton nyomozó vagyok a New York-i rendőrségtől. A férje otthon van, hölgyem?
– Minden rendben?
– Igen. De beszélnem kell vele.
Egy kis szünet következett, majd egy fojtott hangú párbeszéd.
Utána egy férfi hangja szólt a kaputelefonba. – Joe vagyok. Miről lenne szó?
– Szívesebben mondanám el személyesen. És négyszemközt.
– Éppen le akartunk ülni vacsorázni.
– Elnézést kérek a zavarásért, de vonattal jöttem a városból.
A kocsifelhajtó egysávos volt, füves és fás szakaszok között emelkedett folyamatosan a kis dombtetőn pöffeszkedő épület felé. A távolból úgy tűnt, mintha a ház kizárólag üvegből készült volna. A belseje úgy ragyogott, mint egy oázis az éjszakában.
Barry kifizette a sofőrt készpénzben, beleértve a húszdolláros borravalót is, hogy megvárja. Utána kilépett az esőbe, és felbattyogott a lépcsőn a bejárathoz. Amikor a küszöbhöz ért, feltárult a bejárati ajtó. Joe Behrman idősebbnek tűnt, mint a régi igazolványképén, hajába ezüstszálak keveredtek, napszítta arca megereszkedett.
Franny szebben öregedett.
Barry három hosszú másodpercig abban sem volt biztos, hogy beengedik, de utána Franny végre hátralépett, mosolyt erőltetett magára, és behívta az otthonába.
Az egybenyitott tér a tökéletesen kiegyensúlyozott esztétika és kényelem csodája volt. Barry úgy képzelte, hogy nappal az ablakok csodálatos panorámát nyitnak a tengerre és a körülötte elterülő erdőre. Friss sütemény illata járta át a házat, amitől Barry felidézte, milyen nyersanyagokból készíteni valamit, nem csak felmelegíteni a mikrohullámúban, vagy műanyagba csomagolva átvenni idegenektől.
Franny megszorította a férje kezét, és azt mondta: – Mindent berakok a melegen tartóba. – Utána Barry felé fordult: – Elvehetem a kabátját?
Joe bevezette Barryt a dolgozószobába, amelynek az egyik fala üvegből készült, a többit könyvek borították. Miközben leültek egymással szemben a gázkandalló közelében, Joe azt mondta: – Be kell valljam, kicsit ijesztő, ha az emberhez bejelentés nélkül beállít a rendőrség vacsora közben.
– Sajnálom, ha magára hoztam a frászt. Nincs bajban, vagy ilyesmi.
Joe elmosolyodott. – Kezdhette volna ezzel.
– Azonnal elmondom. A felesége tizenöt évvel ezelőtt felment a Poe-épület negyvenegyedik emeletére az Upper West Side-on, és…
– Már sokkal jobban van. Teljesen megváltozott. – Joe arcán ideges vagy riadt rándulás futott végig, és némi pír is elöntötte. – Mi szél hozta? Miért van a házamban egy egyébként békésnek induló estén, és miért vájkál a múltamban?
– Három nappal ezelőtt éppen hazafelé tartottam, amikor egy 10-56A-t jelentett be a diszpécser, vagyis egy öngyilkossági kísérletet. Kimentem a helyszínre, és egy nőt találtam a Poe-épület negyvenegyedik emeletének a párkányán. Azt mondta, HESZ-ben szenved. Tudja, mi az?
– Az a hamis emlékes dolog.
– Egy egész meg nem történt életet mesélt el nekem. Volt egy férje meg egy fia. Vermontban éltek. Egy kertépítő vállalkozást vezettek együtt. És azt mondta, a férjét Joe-nak hívtak. Joe Behrmannak.
Joe mozdulatlanná meredt.
– Az ő neve Ann Voss Peters volt. És azt hitte, hogy Franny leugrott arról a párkányról, ahol ő ült. Azt mondta, hogy idejött, és beszélt magával, de maga nem ismerte fel. És hogy azért pont azt a párkányt választotta, mert abban reménykedett, hogy maga a megmentésére siet, hogy jóvátegye Franny megmentésének kudarcát. De nagyon úgy tűnik, hogy Ann emlékei tévesek voltak, mert maga megmentette Frannyt. Ma délután olvastam egy rendőrségi jelentésben.
– Mi történt Ann-nel?
– Nem sikerült megmentem.
Joe lehunyta a szemét, majd kinyitotta. – Mit akar tőlem? – kérdezte suttogásnál alig hallhatóbb hangon.
– Ismerte Ann Voss Peterst?
– Nem.
– Akkor Ann honnan ismerte magát? Honnan tudta, hogy a felesége ugyanarra a párkányra mászott fel öngyilkossági szándékkal? Miért hitte azt, hogy a maga felesége volt? Hogy volt egy Sam nevű fiuk?
– Fogalmam sincs, de azt szeretném, ha most elmenne.
– Mr. Behrman…
– Kérem. Válaszoltam a kérdéseire. Semmi rosszat nem követtem el. Menjen.
Barry el sem tudta képzelni, miért, de egyet tudott: hogy Joe Behrman hazudik.
Felállt a székéből. Benyúlt a kabátzsebébe, és elővett egy névjegyet, amit lerakott a székek közötti asztalra. – Amennyiben meggondolná magát, remélem, felhív.
Joe nem válaszolt, nem állt fel, nem is nézett Barryre. Az ölében tartotta a kezét – Barry biztosra vette, hogy azért, hogy ne látsszon a remegése –, és merően bámulta a tüzet.
Barry taxizás közben megnézte a telefonján a menetrendet. Még maradt elég ideje harapni valamit, mielőtt elkapja a városba tartó 9.50-est.
Az étterem szinte üresen kongott. Miközben felült a pult mellett álló bárszékre, Barryben még mindig tombolt az adrenalin a Joe-val folytatott beszélgetés után.
Mielőtt kihozták volna a rendelését, belépett az ajtón egy kopaszra borotvált férfi, és leült az egyik bokszba. Kávét rendelt, majd olvasgatni kezdett valamit a telefonján.
Nem.
Csak úgy tett, mintha olvasgatna valamit a telefonján.
A tekintete túl ébernek látszott, és a bőrdzsekije alatti púp arra utalt, hogy fegyver van nála. Úgy sugárzott belőle a profizmus, mint a zsarukból vagy a katonákból – a tekintete egy pillanatra sem maradt nyugton, folyamatosan ide-oda járt, információkat gyűjtött, noha a feje meg sem mozdult. Ezt a beidegződést nem lehet levetkőzni.
De Barryre rá sem pillantott.
Csak paranoiás vagy.
Barry éppen a huevos rancheros felénél tartott, és Joe és Franny Behrmanon gondolkozott, amikor fájdalom villant a homlokába.
Vérezni kezdett az orra, és miközben megtörölte a zsebkendőjével, egy teljesen új emlékkészlet kúszott a fejébe az elmúlt három napról. Péntek este hazafelé tartott, de nem hallott semmilyen 10-56A-ról a rádióban. Nem ment fel a Poe-épület negyvenegyedik emeletére. Nem találkozott Ann Voss Petersszel. Nem látta lezuhanni. Nem kereste elő a Franny Behrman öngyilkossági kísérletéről szóló rendőrségi jelentést. Nem vett vonatjegyet Montaukba. Nem beszélt Joe Behrmannal.
Bizonyos szemszögből nézve éppen az egy hálószobás Washington Heights-i lakása foteljében üldögélt, és egy Knicks-meccset nézett, most viszont hirtelen egy montauki étteremben van, és vérzik az orra.
Amikor megpróbált egyenesen a másik emlékkészletre koncentrálni, kiderült, hogy teljesen más a hangulata, mint bármelyik másik emlékének. Élettelen és mozdulatlan, fekete-szürke, pont, ahogyan Ann Voss Peters mondta.
Elkaptam volna tőle?
Már nem vérzett az orra, de a keze remegni kezdett. Pénzt dobott a pultra, és elindult kifelé az éjszakába. Megpróbálta megőrizni a nyugalmát, de forgott körülötte a világ.
Nagyon kevés olyan dolog van az életben, ami az állandóság biztonságát jelentheti, a talajt a lábunk alatt. Az emberek megbízhatatlanok. A testünk megbízhatatlan. Barry mindezt megtapasztalta. De mibe lehetne belekapaszkodni, ha még az emlékeink is megbízhatatlanok? Akkor mi valódi? És ha a válasz az, hogy semmi, akkor mi marad nekünk?
Felmerült benne, hogy nem őrült-e meg, hogy ilyen lehet-e elveszíteni a józan észt.
Négyutcányira járt a vasúti megállótól. Egy autót sem látott, a város kihalt volt, ő pedig egy olyan város szülötteként, amely soha nem alszik, ijesztőnek találta a falucska némaságát a holt szezonban.
Nekitámaszkodott egy utcai lámpának, és másik három utas társaságában, az étteremben látott pasast is beleértve, arra várt, hogy kinyíljanak a vonat ajtajai.
A kezére hulló eső hóvá dermedt, az ujjai elkezdtek átfagyni, de ő pont így akarta.
Csak a hideg kötötte már a valósághoz.