2008. OKTÓBER 31. – 2009. MÁRCIUS 14.
366. NAP
Helena két nappal azután, hogy először használta a széket, ott ült a vezérlőteremben a képalkotó csapat tagjaival körülvéve, és a hatalmas monitort bámulta, amelyen a saját agya statikus 3D-s képe jelent meg. A szinaptikus aktivitásokat a világító kék különböző árnyalatai mutatták.
Helena így szólt: – A térbeli ábrázolás lenyűgöző, srácok. Nem is álmodtam ilyenről.
– Várj egy kicsit – felelte Rajesh.
Lenyomta a szóköz billentyűt, mire a kép életre kelt. Neuronok ragyogtak fel és halványultak el, mint amikor egymilliárd szentjánosbogár világítja be a nyári estét. Mint az izzó csillagok.
Miközben az emlék lejátszása megindult, Rajesh akkorára nagyította a képet, hogy egyenként ki lehetett venni a neuronokat. Az elektromos töltés szálai íveltek egyik szinapszistól a másikig. A férfi lelassította az aktivitást egy milliszekundumnyira, de a folyamat még így is felfoghatatlanul összetett maradt.
Amikor az emlék véget ért, Rajesh azt mondta: – Megígérted, hogy elmondod, mit látunk.
Helena elmosolyodott. – Hatéves voltam. Apám elvitt horgászni a kedvenc patakjához a Sziklás-hegység természetvédelmi területére.
Rajesh azt kérdezte: – Elmondanád részletesen, mire emlékeztél vissza ez alatt a tizenöt másodperc alatt? Az egész délutánra, vagy csak bizonyos pillanatokra?
– Azt mondanám, villanásokra, amelyek összességében az emlékhez való érzelmi kötődést jelentik.
– Például…
– A kavicságy felett csobogó víz hangjára. A sárga nyárfalevelekre a vízen, és arra, hogy aranypénzeknek tűntek. Apám érdes kezére, amikor felerősítette a horogra a legyet. A kapásra való várakozás izgalmára. Arra, ahogy a fűben feküdtem a parton, és a vizet bámultam. A ragyogóan kék égre, és arra, ahogy a nap fénypászmái átsütöttek a fák között. Az apám kezében vergődő halra, és a szavaira, miszerint az alsó állkapcsán lévő vörös folt miatt becézik torokmetsző pisztrángnak. Meg arra, hogy valamivel később beakadt egy horog a hüvelykujjamba – emelte fel Helena a kezét, hogy megmutassa nekik az apró, fehér heget. – A szakálla miatt nem akart kijönni, úgyhogy az apám elővette a zsebkését, és felvágta a bőrömet. Emlékszem, hogy sírtam, ő azt mondta, hogy ne mozogjak, és amikor végre kijött a horog, addig tartotta az ujjamat a jeges vízben, amíg érzéketlenné nem vált. Én meg néztem, ahogy a vérem a vízbe csorog a sebből.
– Milyen érzelmi kapcsolatban állsz ezzel az emlékkel? – kérdezte Rajesh. – Miért pont ezt választottad?
Helena belenézett a nagy, sötét szemébe, és azt válaszolta: – A sebem fájdalma miatt, de főleg azért, mert ez a kedvenc emlékem az apámról. Az az emlékem, amelyben leginkább önmaga.
370. NAP
Visszaültették Helenát a székbe, és újra meg újra felidéztették vele ezt az emléket, egyre kisebb szegmensekre vágva, amíg Rajesh csapata képes nem lett egyedi szinaptikus mintázatokat rendelni az egyes pillanatokhoz.
420. NAP
Az első reaktivációs kísérletet Helena második fúrótoronyban töltött karácsony estéjén tartották meg. Beültették a székbe, és feladták rá a sisakot, amely ki volt bélelve elektromágneses stimulátorokkal. Szergej beprogramozta a készülékbe Helena horgászemlékeinek egyetlen szegmensét. Amikor a tesztelőteremben kialudtak a fények, a nő meghallotta Slade hangját a fejhallgatóban.
– Készen állsz?
– Igen.
Úgy döntöttek, nem mondják el Helenának, mikor fog tüzelni a reaktivációs gépezet, és hogy melyik szegmenst választották ki, mert attól tartottak, hogy ha számít az emlékre, akkor önkéntelenül felidézheti magától is.
Helena lehunyta a szemét, és belekezdett abba az elmekiürítő folyamatba, amelyet már egy hete gyakorolt. Látta magát, amint besétál egy szobába. Egy pad állt a közepén, olyan, amilyenek a múzeumokban szoktak lenni. Helena leült, és tanulmányozni kezdte a vele szemben lévő falat. Az lassan, kivehetetlen átmenetekkel fehérből feketévé sötétült a padlótól a mennyezetig a szürkék számtalan árnyalatán át. Helena az aljától indulva lassan végignézett a falon, és teljes alapossággal megfigyelte minden részletének a színét, mielőtt áttért volna a következőre. Az összes éppenhogy csak sötétebb volt az előzőnél…
A szakállas horog váratlan szúrása a hüvelykujjában, a saját sikolya, az egyre növekvő vörös vérbuborék a horog körül, miközben az apja futva odasiet hozzá.
– Elindítottátok? – kérdezte Helena zakatoló szívvel.
– Átéltél valamit? – kérdezett vissza Slade.
– Igen, az előbb.
– Meséld el.
– Egy élénk emlékvillanást arról, ahogy a horog beakadt az ujjamba. Ezt ti csináltátok?
A vezérlőteremben üdvrivalgás tört ki.
Helena elsírta magát.
422. NAP
Elkezdték rögzíteni és kategorizálni a fúrótornyon élő összes ember emlékeit, szigorúan emlékvillanások formájában.
424. NAP
Lenore megengedte nekik, hogy rögzítsék az 1986. január 28-i emlékét.
Nyolcéves volt, és fogorvoshoz vitték. A titkárságvezető bevitt egy tévét otthonról a váróba. Lenore az anyjával várakozott a vizsgálat előtt, és annak a történelmi kilövésnek a közvetítését nézte, amikor az űrhajó felrobbant az Atlanti-óceán felett.
Legerősebben a gurulós állványra helyezett kis tévékészülék képe maradt meg benne. A szétterjedő fehér felhők a robbanás után. Az, hogy az anyja azt mondta: „Te jó ég!” A mély aggodalom dr. Hunter szemében. És az, hogy az egyik fogászati asszisztens előjött hátulról, hogy a televízióra meredjen, miközben csorogtak a könnyei a műtősmaszk mögött, amelyet le sem vett.
448. NAP
Rajesh arra emlékezett vissza, amikor utoljára látta az apját, mielőtt Amerikába költözött. Elmentek egy szafarira kettesben a Spiti-völgybe, fel a Himalájába.
Emlékezett a jakok szagára. A hegyi napsütés élességére és intenzitására. A folyó fagyos harapására. A szédülésre, ami 4000 méter magasan fogta el az oxigénhiányos levegőben. Minden barna és kopár volt, a halványkék szemű tavakat és az élénk színű imazászlókkal díszített templomokat leszámítva; a legmagasabb csúcsok tetejét vakítóan fehér hó takarta.
De főleg arra az éjszakára emlékezett, amikor az apja elmondta neki, mit gondol igazából az életről, Rajról, Raj anyjáról, mindenről, a kitárulkozás röpke pillanatában, miközben a haldokló tábortűz mellett ültek.
452. NAP
Szergej arra a pillanatra emlékezett vissza a székben, amikor egy motorbicikli nekiment a kocsija hátuljának. Arra, ahogy a fém váratlanul fémnek csapódott. Ahogy a motor végigbukfencezett az autópályán a bal oldali ablakon át nézve. A félelemre, a rettegésre, a rozsdaízre a torka mélyén, és arra, ahogy mintha lelassult volna az idő.
Utána arra, ahogy megállt a forgalmas moszkvai utca közepén, és kilépett az összetört motorból szivárgó olaj- és benzinszagba. A motorosra, aki az út közepén ült, szinte a férfi bőréig lenyúzott nadrágban, és értetlenül meredt a kezére, amelyről az ujjai nagy része hiányzott. Kiabálni kezdett, amikor meglátta Szergejt, és megpróbált felállni, hogy megüsse, de üvöltésben tört ki, amikor a lehetetlen szögbe torzult lába nem engedelmeskedett neki.
500. NAP
Ez volt az egyik első enyhébb nap az évben. Télen egyik vihar a másik után ostromolta a fúrótornyot, még Helena tűrőképességét is próbára tették ezek a klausztrofóbiás munkakörülmények. De az a nap meleg és kék volt, a tenger pedig olyan békés, hogy a teljes felszíne csillogva terült el a platform alatt.
Helena és Slade kényelmes tempóban kocogtak a futópályán.
– Szerinted hogy haladunk? – kérdezte a férfi.
– Remekül. Sokkal gyorsabban, mint gondoltam. Szerintem publikálnunk kéne valamit.
– Tényleg?
– Én készen állok rá, hogy elkezdjem megváltoztatni az emberek életét azzal, amit megtudtam.
Slade ránézett. Inasabbnak és szívósabbnak nézett ki, mint amikor majdnem másfél éve először találkoztak. De persze Helena is megváltozott. Soha nem volt még jobb formában fizikailag, és soha nem akadt még érdekesebb munkája.
Ahogy Slade bekapcsolódott a munkába, kicsit sem állt összhangban azzal, amire számított. Mióta Helena megérkezett, csak egyszer utazott el, és mélyen bevonódott a folyamat összes lépésébe. Ő és Jee-Woon is részt vettek az összes megbeszélésen. Megtárgyaltak minden anyagi döntést. Helena azt hitte volna, hogy egy olyan elfoglalt férfi, mint Slade, csak időnként fog beejtőernyőzni közéjük, de a főnöke megszállottsága a sajátjáéval vetekedett.
Slade azt felelte: – Te publikációkról beszélsz, én meg úgy érzem, betonfalba ütköztünk. – A pálya északkeleti sarkában elkanyarodtak, és nyugat felé futottak tovább. – Az emlékek reaktiválása csalódást okozott.
– Megdöbbent, hogy így gondolod. Mindenki, aki átélte a reaktiválást, arról számolt be, hogy sokkal elevenebb és intenzívebb élményben volt része, mint a saját emlékei felidézése közben. A reaktivációk az összes fiziológiai megnyilvánulást is megemelik, néha egészen az intenzív stressz értékeiig. Te is láttad az orvosi jelentéseket. Neked is felvillantak az emlékeid. Nem értesz egyet?
– Azzal nem vitatkozom, hogy intenzívebb az élmény, mint amikor a saját emlékeimet idézem fel, de messze nem olyan dinamikus, mint amiben reménykedtem.
Helena érezte, hogy forróság önti el az arcát. – Káprázatos sebességgel haladunk, és az emlékezettel és emlékképekkel kapcsolatos tudományos áttöréseink megráznák a világot, amennyiben hagynád, hogy közzétegyem őket. Szeretném elkezdeni a harmadik fázisban lévő alzheimeresek emlékeinek a leképezését, hogy amikor elérnek az ötödik-hatodik fázisba, reaktiválhassuk őket, és létrehozzuk számukra. Mi van, ha ez a szinaptikus regeneráció útja? A gyógyulásé? Vagy, a legrosszabb esetben is, az olyan emberek alapvető emlékeinek a megőrzéséé, akiknek az agya felmondja a szolgálatot?
– Számodra ez az anyádról szól, Helena?
– Hát persze! Jövőre el fogja érni azt a pontot, hogy nem marad több emléke, amit leképezhetnénk. Miért, szerinted mit keresek itt? Szerinted miért szenteltem ennek az életemet?
– Nagyon tetszik a szenvedélyes elhivatottságod, és én is szeretném legyőzni ezt a betegséget. De elmondom, mire vágyom leginkább: egy immerzív platformra hosszú távú, explicit epizodikus emlékek leképezéséhez. – Pontosan ez volt a neve Helena álmai szabadalmának, amelyet azóta sem nyújtott be.
– Honnan tudsz a szabadalmi kérelmemről?
A férfi válasz helyett feltett egy újabb kérdést. – Szerinted amit eddig készítettünk, azt immerzívnek lehet nevezni?
– Mindent beleadtam ebbe a projektbe, amit tudtam.
– Kérlek, ne érezd megtámadva magad. Az a technológia, amit eddig létrehoztál, tökéletes. Csak abban szeretnék segíteni, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk belőle.
Elkanyarodtak az északnyugati sarkon, immár kelet felé tartottak. A leképezés és a képalkotás csapattagjai éppen a kézilabdapályán küzdöttek egymással. Rajesh egy vízfestményt készített a beponyvázott medence mellett. Szergej kosárra dobott a kosárlabdapályán.
Slade megállt, és Helenára nézett. – Utasítsd a technikai egységet, hogy készítsenek egy szenzoros deprivációs tartályt. Konzultálniuk kell majd Szergejjel, hogy kitalálják, hogyan lehetne vízállóvá tenni és stabilizálni a reaktivációs eszközt egy benne lebegő tesztalany számára.
– Miért?
– Mert így lehetne létrehozni az emlékreaktiválásnak azt a tisztaheroin-változatát, amire én vágyom.
– De honnan tudhatnád…?
– Miután ez kész van, találd ki, hogyan lehetne leállítani a tesztalanyok szívverését, miután bekerültek a deprivációs tartályba.
Helena úgy nézett Slade-re, mintha a férfi elveszítette volna az eszét.
A főnöke így folytatta: – Minél több stressz éri a testet reaktiválás közben, annál intenzívebben éljük át az emléket. Az agyunk mélyén van egy borsó méretű mirigy, a tobozmirigy, ami nagy szerepet játszik a dimetiltriptamin, vagyis a DMT nevű vegyület kiválasztásában. Te hallottál már erről?
– Az az egyik legerősebb hallucinogén, amit ismerünk.
– Az éjszakai álmainkért is a DMT apró dózisai a felelősek. De a halál pillanatában a tobozmirigy egy nagy adag DMT-t választ ki. Egy végkiárusításnyit. Ezért látnak mindenféléket az emberek, amikor meghalnak, ezért száguldanak például egy alagúton át a fény felé, vagy ezért pereg le az egész életük a szemük előtt. Az immerzív, álomszerű emlékekhez nagyobb vágyálmokra van szükségünk. Vagy ha úgy tetszik, sokkal több DMT-re.
– Senki nem tudja, mit él át a tudatunk, amikor meghalunk. Nem lehetsz biztos abban, hogy ez bármilyen hatással lesz az emlékek intenzitására. Az is lehet, hogy megölünk valakit.
– Te mióta vagy ilyen pesszimista?
– Szerinted ki fog elsőként önként jelentkezni arra, hogy meghaljon ezért a projektért?
– Majd visszahozzuk az illetőt az életbe. Kérdezd ki a csapatodat. A kockázathoz képest jól fogok fizetni. És ha nem lesz elég önként jelentkező a kísérlethez, akkor keresek máshol.
– Te belemennél önként abba, hogy berakjanak a deprivációs tartályba, és megállítsák a szívedet?
Slade sötéten elmosolyodott. – Miután tökéletesítették a procedúrát? Abszolút. Azután, de csak azután elhozathatod az édesanyádat a fúrótoronyra, és felhasználhatod az összes felszerelésemet és minden tudásodat ahhoz, hogy leképezd és megőrizd az emlékeit.
– Marcus, kérlek…
– Azután, és csak azután.
– Kezd kifutni az időből.
– Akkor láss munkához!
Helena végignézte, ahogy Slade elsétál. Eddig csak valahol a tudata hátsó szegletében motoszkált benne a dolog, de most előtérbe került. Fogalma sem volt arról, honnan tud Slade olyasmiket, amiket nem lenne szabad tudnia, amiket egyszerűen nem tudhatna – az emlékprojekciójával kapcsolatos álma összes részletét, egészen a szabadalom megnevezéséig, amelyet egy szép napon be akar majd adni. A kvantumprocesszorokról, amelyekről valahonnan tudta, hogy megoldanák a leképezés problémáját. És most előállt ezzel az őrültséggel, hogy a szív megállításával elmélyíthetnék az élmény intenzitását. És az volt a legijesztőbb, ahogy Slade elejtegette a kis célzásait, szinte mintha jelezni akarná Helenának, hogy sok olyat tud, amit nem kellene tudnia. Mintha azt akarná, hogy a nő aggódjon a hatalma és a tudása miatt. Helenában az is felmerült, hogy ha ez a súrlódás állandósul köztük, az a nap is eljöhet, amikor Slade megtiltja, hogy hozzáférjen a memóriaplatformhoz. De talán rá tudná beszélni Rajt, hogy készítsen neki titokban egy másik felhasználói profilt is, ha szüksége lenne rá.
Most először merült fel benne a kérdés, mióta a fúrótoronyra lépett, hogy biztonságban van-e ott.