2018. NOVEMBER 5-6.
– Uram? Elnézést, uram!
Barry mély álomból ébredt, és miközben kinyitotta a szemét, minden homályosnak tűnt, és öt zavarba ejtő pillanatig azt sem tudta, hogy hol van. Utána felismerte a vagon ringató mozgását. Az ablakon besütő fénysugarakat. Az idős ellenőr arcát.
– Láthatnám a jegyét? – kérdezte az idős férfi egy másik korban elsajátított udvariassággal. Barry addig kotorászott a kabátjában, amíg a belső zsebe mélyén meg nem találta a telefonját. Megnyitotta a vasúti hálózat appját, és bemutatta a vonalkódot a kalauznak.
– Köszönöm, Mr. Sutton. Sajnálom, hogy felébresztettem.
Amikor a jegyellenőr átment a következő kocsiba, Barry észrevette, hogy négy nem fogadott hívást jelez a telefonja kijelzője – az összes ugyanarról a 934-es körzetszámról.
És egy hangüzenet.
Megnyomta a lejátszásgombot, és a füléhez szorította a készüléket. – Üdv, Joe vagyok… Joe Behrman. Izé… megtenné, hogy felhív, amint ezt megkapja? Nagyon szeretnék beszélni magával.
Barry azonnal visszahívta, és Joe már a második kicsengés előtt felvette. – Sutton nyomozó?
– Igen.
– Hol van?
– A vonaton, útban visszafelé, New Yorkba.
– Meg kell értenie, hogy nem gondoltam, hogy valaha is rájön bárki. Azt ígérték, hogy soha nem fog senki.
– Miről beszél?
– Megijedtem. – Joe már sírt. – Vissza tudna jönni?
– Joe, vonaton vagyok. De elmesélheti most azonnal.
A férfinak egy darabig csak a zihálása hallatszott a telefonban. Barry mintha női sírást is hallott volna a háttérből, de ebben nem volt biztos.
– Nem lett volna szabad belemennem – jelentette ki Joe. – Most már tudom. Csodálatos életem volt, egy nagyszerű fiúgyermekkel, de nem tudtam a tükörbe nézni.
– Miért?
– Mert nem voltam ott mellette, amikor leugrott. Nem tudtam megbocsátani magamnak…
– Ki ugrott le?
– Franny.
– Miről beszél? Franny nem ugrott le. Most láttam a házában.
Barry még a zúgó vonalon keresztül is érezte, hogy Joe egyre jobban megtörik.
– Joe, maga ismerte Ann Voss Peterst?
– Igen.
– Honnan?
– A férje voltam.
– Hogyan?
– Az én hibám volt, hogy Ann leugrott. Találtam egy apróhirdetést. Az állt benne, hogy „Nem szeretné újrakezdeni?”. Egy telefonszámot is találtam, amit felhívtam. Ann mesélte, hogy HESZ-es volt?
– Igen. – És most már nekem is az van, jegyezte meg magában. – Kicsit úgy tűnik, mintha maga is elkapta volna. Azt mondják, társas érintkezés útján terjed.
Joe felnevetett, de a nevetésébe önmegvetés vegyült és keserűen hangzott. – A HESZ nem az, aminek az emberek tartják.
– Maga tudja, mi a HESZ?
– Természetesen.
– Árulja el!
A vonal elnémult, és Barry pár pillanatra azt hitte, elment a térerő.
– Joe, ott van? Elveszítettem?
– Itt vagyok.
– Mi az a HESZ?
– Olyan emberek kellenek hozzá, mint én, akik szintén megtették. És csak egyre rosszabb lesz.
– Miért?
– Én… – Hosszú szünet következett. – Ezt nem tudom elmagyarázni. Őrültségnek tűnne. A saját szemével kell látnia.
– Azt hogyan tehetném meg?
– Miután felhívtam azt a számot, kikérdeztek telefonon, majd elvittek egy manhattani hotelbe.
– Rengeteg hotel van Manhattanben, Joe.
– Ilyen nincs még egy. Oda nem lehet csak úgy bemenni. Csak meghívásra. Csak egy mélygarázsból lehet oda bejutni.
– Nem tudja a címét?
– Az Ötvenedik keleti oldalán van, a Lexington és a Harmadik között. Van egy éjjel-nappali étterem is ugyanazon a szakaszon.
– Joe…
– Ezek nagy hatalmú emberek. Frannynek ideg-összeroppanása volt, amikor visszaemlékezett, és ők tudták. Megjelentek. Megfenyegettek.
– Kik azok az ők?
Nem jött válasz.
– Joe! Joe!
A férfi lerakta.
Barry megpróbálta visszahívni, de rögtön a hangposta jelentkezett.
Kinézett az ablakon; szinte semmit nem látott a sötétségen kívül, csak helyenként tűnt fel egy-egy ház vagy állomás fénye.
Az alternatív emlékek kezdték foglalkoztatni, amelyek az étteremben törtek rá. Még mindig kísérték. Soha nem történtek meg, de éppen olyan valódinak tűntek, mint az igazi emlékei, és Barry képtelen volt feldolgozni ezt a paradoxont.
Körbenézett a kocsiban – ő volt az egyetlen utas.
Nem hallatszott más, csak a síneken rohanó vonat egyenletes zakatolása.
Megérintette az ülést, végighúzta az ujjait a szöveten.
Kinyitotta a tárcáját, megnézte a New York állami jogosítványát és a rendőrségi igazolványát.
Mély levegőt vett, és beszélni kezdett magához: Te Barry Sutton vagy. Egy vonaton ülsz, útban Montaukból New Yorkba. A múltad a múltad. Nem változhat meg. Ez a pillanat a valóság. Ez a vonat. Az ablaküveg hidege. A másik oldalán végigcsorgó eső. És te. A hamis emlékeidnek megvan a logikus magyarázata, és annak is, ami Joe-val és Ann Voss Petersszel történt. Mindennek. Ez csak egy megoldásra váró rejtvény. És te nagyon értesz a rejtvények megoldásához.
De ez mind csak kamu.
Barry még soha nem félt ennyire életében.
Amikor kilépett a Penn állomásról, már éjfél is elmúlt. Hó ömlött a rózsaszín égből, már egyujjnyi réteg borította az utcát. Barry felhajtotta a gallérját, felemelte az esernyőjét, és észak felé indult a Harmincnegyediken.
Az utcák és a járdák üresek voltak.
A hó szokatlanul eltompította Manhattan zaját. Barry tizenöt perc gyors sétával odaért a Nyolcadik sugárút és a Nyugati Ötvenedik sarkához, ahol kelet felé átvágott mindkét úton. Egyre jobban fázott a viharban, esernyőjével pajzsként próbálta kivédeni a szelet és a havat.
A Lexingtonon megállt, hogy elengedje a hókotrókat, és rámeredt az utca túloldalán lévő neontáblára:
McLachlan’s étterem
Reggeli
Ebéd
Vacsora
Nyitvatartás 7/24
Barry átkelt az úton, és megállt a tábla alatt. Elnézte, ahogy a hó a vöröses fényben hullik tovább, és arra gondolt, hogy ez lehet az az éjjel-nappali étterem, amiről Joe beszélt a telefonban.
Már majdnem negyven perce gyalogolt, és kezdett reszketni, a hó átáztatta a cipőjét. Az étterem után elment egy kapubejáró mellett, ahol egy hajléktalan férfi dünnyögött magában és ringatózott előre-hátra, két karjával átölelve a lábát. Utána egy söröző jött, egy italbolt, egy nőiluxusruha-üzlet és egy bank – már mind bezárt aznapra.
A háztömb vége felé megállt egy sötét kocsibejáró előtt, ami lekígyózott egy föld alatti térbe, egy újgótikus épület alá, két magas acél-üveg felhőkarcoló között.
Barry leeresztette az esernyőjét, és lesétált a kocsibehajtón a gyengén megvilágított félhomályba. Tizenkét méterrel később odaért egy megerősített acélból készült garázskapuhoz. Számbillentyűzet is tartozott hozzá, felül pedig biztonsági kamera.
Hát, a fenébe. Úgy tűnt, aznap este eddig jutott. Majd másnap visszatér, és megfigyeli a bejáratot, hátha meglát valakit, aki kimegy vagy…
A fogaskerekek csikorgásától vert egy nagyot a szíve. Visszanézett a garázskapura, amely lassan felemelkedett a talajtól, fénybe borítva az aszfaltot és lassan Barry átázott cipőjét is.
Elmenjen?
Lehet, hogy nem is ez az a hely.
Az ajtó félig már felért, és tovább emelkedett. Senkit nem látott a túloldalán.
Barry habozott egy kicsit, majd belépett a szerény mélygarázsba, amelyben nagyjából tucatnyi jármű parkolt.
A léptei visszaverődtek a betonfalakról a neonlámpák fényében.
Meglátott egy liftet, mellette pedig egy ajtót, ami feltételezhetően a lépcsőházba nyílt.
A lift felett kigyulladt egy lámpa.
Megszólalt egy csengő.
Barry beugrott egy Lincoln MKX mögé, és az anyósülés elsötétített ablakán keresztül nézte, ahogy a liftajtó szétnyílik.
A lift üres volt.
Ez meg mi a fene?
Nem lett volna szabad ott lennie. Ennek az egésznek semmi köze nem volt a folyamatban lévő ügyeihez, és amennyire meg tudta állapítani, bűncselekmény sem történt. Vagyis jogilag éppen birtokháborítást követett el.
A francba vele.
A lift falai sima, jellegtelen fémből készültek, és magát a felvonót a jelek szerint távolról működtették.
Az ajtó bezárult.
A lift megindult felfelé.
Barry szíve zakatolt.
Kétszer is nyelt, hogy kiduguljon a füle. A lift fél perccel később nagyot rándulva megállt.
Az első dolog, amit Barry meghallott az ajtónyílás után, Miles Davis volt – a Kind of Blue egyik tökéletes lassú száma – a szállodai előcsarnoknak tűnő helyiség ürességében.
Kilépett a liftből a márványpadlóra. Sötét, komor lambéria borított mindent. Bőrkanapék, fekete, lakkozott székek fogadták. Némi szivarfüst a levegőben.
Volt valami időtlen az egészben.
Közvetlenül előtte egy kihalt recepciós pult állt, mögötte egy letűnt korszak antik postafachjaival, felette a HM betűkkel a téglafalon.
Ekkor jégkockák csörrentek egy pohárban, majd hangok szűrődtek ki az ablakok melletti bárból. Két férfi beszélgetett ott bőrborítású bárszékeken, miközben egy fekete mellényes csapos, egy nő poharakat törölgetett.
Amikor Barry elindult a bár felé, a szivarillat felerősödött, a levegő pedig ködössé vált a füsttől.
Barry felmászott az egyik bárszékre, és a robusztus mahagónipultra könyökölt. Az ablak túloldalán fehérségbe burkolóztak az épületek és a város fényei.
A csapos odalépett hozzá.
A nő gyönyörű volt; sötét szemű, idejekorán megőszült haját evőpálcikák tartották össze. A kitűzőjén a TONYA név állt.
– Mit iszik? – kérdezte Tonya.
– Kaphatok egy whiskyt?
– Konkrét márkát szeretne?
– Amit ajánl.
A nő odébb ment, hogy kitöltse neki az italt, Barry pedig a több székkel arrébb ülő férfiakra pillantott. Bourbont ittak egy félig üres palackból, amely ott állt köztük a pulton.
A közelebbi kora hetvenesnek tűnt, akinek gyérülő, ősz haja, beesett arca azt sugallta, hogy halálos beteg. A kezében lévő szivarról füst kígyózott fel, olyan illatú, mint a sivatagi eső.
A másik férfi mintha közelebb állt volna hozzá korban; jellegtelen, borotvált arca és fáradt tekintete volt. Azt kérdezte idősebb társától: – Mennyi ideje vagy itt, Amor?
– Nagyjából egy hete.
– Megkaptad már a dátumot?
– Igen, holnap lesz.
– Nem semmi. Gratulálok.
Koccintottak.
– Ideges vagy? – kérdezte a fiatalabb férfi.
– Hát, nem tudok megfeledkezni arról, hogy mi lesz. De ezek nagyon alaposan felkészítik az embert arra, ami rá vár.
– Tényleg nem lesz érzéstelenítés?
– Sajnos nem. Te mikor jöttél ide?
– Tegnap. – Amor szívott egyet a szivarjából.
Tonya visszatért a whiskyvel, amit letett egy szalvétán Barry elé. A papíron a HOTEL MEMORY felirat állt aranybetűkkel.
– Eldöntötted már, mihez kezdesz, amikor visszamész? – kérdezte a fiatalabb férfi.
Barry beleivott a whiskybe – sherry, karamell, aszalt gyümölcsök és alkohol.
– Van pár ötletem. – Amor felemelte a szivart tartó kezét. – Ebből nem lesz több. – A whiskyjére mutatott. – Ebből is csak kevesebb. Régen építész voltam, és akadt egy épület, amit mindig bántam, hogy nem építettem meg. Az lehetett volna a magnum opusom. És te?
– Nem tudom biztosan. Olyan bűntudatos vagyok.
– Miért?
– Ez nem túl önző dolog?
– Ezek a mi emlékeink. Senki másnak nincs joga hozzájuk. – Amor felhajtotta a whisky maradékát. – Jobb, ha most lefekszem. Holnap hosszú napom lesz.
– Igen, nekem is.
A két férfi lecsusszant a bárszékről, kezet fogtak, és sok szerencsét kívántak egymásnak. Barry utánuk nézett, miközben a lift felé ballagtak.
Amikor visszafordult a pulthoz, a csapos őt nézte.
– Mi ez a hely, Tonya? – kérdezte Barry, de furcsának érezte a száját, és a szavak is csigalassan jöttek a nyelvére.
– Uram, nem néz ki túl jól.
Barry érezte, hogy valami szétesik a szeme mögött.
Mintha valami elszabadult volna benne.
Az italára nézett. Utána Tonyára.
– Vince felkíséri a szobájába – mondta a nő.
Barry leszállt a bárszékről, enyhén imbolyogva talpra állt, majd egyenesen az étteremben látott férfi üveges tekintetébe meredt. A pasas nyakát egy kidolgozott tetoválás díszítette: két női kéz, amelyek fojtogatták.
Barry a pisztolyáért nyúlt, de úgy érezte, mintha melaszban mozogna, és Vince keze már a kabátja alá is nyúlt, gyakorlottan lecsatolta a hónaljtokját a szolgálati fegyverével, majd bedugta a saját hátsó zsebébe. Barry telefonját is előbányászta, és odadobta Tonyának.
– Rendőr vagyok – motyogta Barry.
– Én is az voltam.
– Mi ez a hely?
– Nemsokára megtudja.
A szédülés egyre erősödött.
Vince megragadta Barry karját, és a recepciós pult mögött lévő felvonók felé vezette. Hívott egy liftet, és berángatta Barryt.
Utána egy szállodai folyosón botladoztak végig, és Barry körül olvadásnak indult a világ.
Puha, vörös szőnyegen tántorgott, antik lámpák között, amelyek ódon fénybe borították az ajtók közötti lambériát.
Az ajtóra a vele szemben lévő projektor az 1414-es számot vetítette lassan forgó nyolcas mintázatban a kukucskáló köré.
Vince benyitott, a hatalmas baldachinos ágy felé terelte Barryt, majd rálökte. Barry magzati pózba húzta össze magát.
Miközben elveszítette az öntudatát, arra gondolt: Ezt elcseszted, nem igaz?
A szoba ajtaja becsapódott.
Barry egyedül maradt, és nem tudott megmozdulni.
A hólepte város fényei átderengtek az üvegfalat takaró függönyökön, és az utolsó dolog, amit Barry látott, a Chrysler-épület díszes ívmintája volt, ami ékkőként ragyogott a viharban.
A szája kiszáradt.
A bal karja sajgott.
A környezete lassan kikristályosodott körülötte.
Barry egy fotelben hevert – egy fekete, elegáns, ultramodern darabban –, amelyhez odaszíjazták. A bokáját, a csuklóját, a derekát és a mellkasát is. Egy infúziós cső vezetett a bal alkarjába – hát ezért fájt –, és egy gurulós fémállvány állt a széke mellett, innen indult a cső a karjáig.
A vele szemben lévő falat egy számítógépes terminál és változatos orvosi eszközök takarták, beleértve (nagy riadalmára) egy újraélesztő készüléket is. A helyiség túloldalában, egy alkóvban eldugva egy sima, fehér valamit is látott, amelybe csövek és vezetékek futottak. Úgy nézett ki az egész, mint egy hatalmas tojás.
A széke mellett egy olyan férfi ült egy hokedlin, akit még soha nem látott. Hosszú, gondozatlan szakálla volt, és áthatóan kék szeme, amelyből intelligencia és ijesztő megszállottság sugárzott.
Barry kinyitotta a száját, de még mindig nehezére esett artikulálni.
– Még mindig kába?
Barry bólintott.
A férfi megérintett egy gombot a gurulós állványon. Barry látta, hogy valami áttetsző folyadék indul meg az infúziós csövön a karja felé. A helyiség világosabbá vált, ő maga pedig olyan éberré, mintha felhajtott volna egy kávét. Az éberséggel együtt a félelem is eltöltötte.
– Így már jobb? – kérdezte a férfi.
Barry megpróbálta megmozdítani a fejét, de rögzítették. Egyetlen milliméternyire sem tudta elfordítani egyik irányba sem.
– Zsaru vagyok – közölte a férfival.
– Tudom. Nagyon sokat tudok magáról, Sutton nyomozó, azt is beleértve, hogy végtelenül szerencsés ember.
– Ezt miért mondja?
– Mert a múltja miatt úgy döntöttem, hogy nem ölöm meg.
Ez vajon jó? Vagy csak szórakozik vele a pasas?
– Ki maga? – kérdezte Barry.
– Az nem számít. Most megkapja tőlem élete legnagyobb ajándékát. A legnagyobb ajándékot, amiről bárki álmodhat. Ha nem bánja – tette hozzá paradox módon ijesztő udvariassággal a pasas –, feltennék néhány kérdést, mielőtt elkezdjük.
Barry percről percre egyre éberebbé vált, egyre jobban kitisztult a feje, amíg az utolsó emléke is vissza nem tért: az, ahogyan a szálloda folyosóján botladozik a 1414-es szoba felé.
A férfi azt kérdezte: – Hivatalos minőségben látogatott el Joe és Franny Behrman otthonába?
– Honnan tudja, hogy ott jártam?
– Csak válaszoljon a kérdésre.
– Nem. A saját kíváncsiságomat akartam kielégíteni.
– Tudott bármelyik kollégája vagy felettese a montauki útjáról?
– Senki nem tudott róla.
– Beszélt bárkinek az Ann Voss Peters és a Joe Behrman iránti érdeklődéséről?
Bár Barry vasárnap mesélt Gwennek a HESZ-ről, biztosra vette, hogy senki nem tudhat a társalgásukról.
Úgyhogy azt hazudta: – Nem.
A telefonján aktiválva volt a nyomkövető app. Azt nem tudhatta, mennyi időre veszítette el az eszméletét, de ha azt feltételezte, hogy még mindig csak kedd hajnal lehet, akkor késő délutánig nem fog feltűnni a hiánya a munkahelyén. Vagyis valószínűleg csak órák múlva fogják észrevenni. Aznapra nem beszélt meg senkivel semmit. Egyetlen találkozót vagy vacsorát sem. Akár napok is eltelhetnek addig, amíg bárki észreveszi, hogy nincs meg.
– Keresni fognak – mondta.
– Nem fogják megtalálni.
Barry lassan beszívta a levegőt, uralkodni próbált az egyre erősödő pánikon. Pusztán szavak segítségével, logikai úton kellett meggyőznie az ellenfelét, hogy engedje el.
Így szólt: – Nem tudom, ki maga. Nem tudom, hogy mi ez az egész. De ha most azonnal elenged, soha többé nem fog hallani rólam. Erre megesküszöm.
A férfi felállt a székéről, és odalépett a számítógépes terminálhoz. Megállt a hatalmas monitor előtt, és gépelni kezdett egy billentyűzeten. Barry pár pillanattal később meghallotta, hogy a fejéhez erősített gépezet alig kivehetően, de zümmögni kezd, mint egy szúnyog.
– Mi ez? – kérdezte ismét, miközben a szívverése felgyorsult, és félelem homályosította el a józan eszét. – Mit akar tenni velem?
– Azt akarom, hogy meséljen nekem arról, amikor utoljára élve látta a lányát.
Barry zsigeri, vakító gyűlölettel feszült a bőrszíjaknak; minden erejét bevetve próbált megszabadulni attól, ami a fejét rögzítette. A szíjak megnyikordultak. A feje nem engedett. Verejték gyöngyözött a homlokán és folyt a szemébe; csípni kezdte a só, de Barry nem tudta letörölni.
– Meg fogom ölni – jelentette ki.
A férfi előrehajolt, az arca alig pár centire volt az övétől, szemében kék tűz égett. Barry érezte a drága kölnije illatát, leheletének égett, savanykás kávészagát.
– Nem kínozni akarom – mondta a férfi. – Segíteni akarok.
– Kapja be.
– Maga jött be az én szállodámba.
– Igen, de biztosan maga mondta Joe Behrmannak, hogy csaljon ide.
– Tudja, mit? Tisztázzuk, hogy mik is a lehetőségei. Amikor felteszek egy kérdést, akkor válaszoljon egyenesen, különben meghal.
Barrynek a székbe szíjazva nem maradt más lehetősége, mint együttműködni, hogy életben maradjon, amíg bármilyen apró esélye nem nyílik a menekülésre.
– Rendben.
A férfi a mennyezet felé nézett, és azt mondta: – Számítógép, munkamenet indítása.
Egy női géphang azt felelte: új munkamenet indítása elkezdődött.
A férfi Barry szemébe nézett.
– És most mesélje el nekem, milyen volt, amikor utoljára élve látta a lányát, és egyetlen apró részletet se hagyjon ki.