2009. MÁRCIUS 29. – 2009. JÚNIUS 20.
515. NAP
Helena a hatalmas építmény nyugati rakodóterületének előcsarnokában állva becipzározta időjárásálló öltözékét, miközben arra gondolt, hogy az ajtó túloldalán süvöltő szélnek olyan hangja van, mint valami kísértetnek. Egész délelőtt százharminc kilométeresre gyorsuló széllökések ostromolták őket – elég erősek ahhoz, hogy elfújjanak egy akkora embert, mint ő.
Miután felrántotta az ajtót, kibámult a vízszintesen zuhogó eső szürke világába, és felcsatolta a hámján lévő karabinert a platformon végigfeszített drótkötélre. Annak ellenére, hogy számított a szél erejére, nem állt készen arra a nyers erőre, ami majdnem kirántotta alóla a lábát. Nekidőlt, megacélozta magát, és kilépett.
A platform szürkeségbe burkolózott, és Helena nem hallott mást, csak a szél tomboló őrületét és az esőcseppeket, amelyek lövedékekként kopogtak a dzsekije kapucniján.
Tíz percbe telt, mire végigment a platformon, erősen tartania kellett magát, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Helena végül odaért a kedvenc helyéhez a fúrótornyon – az északkeleti sarokhoz –, és a lábát lelógatva leült a peremre, a torony lábainak csapódó húszméteres hullámokat bámulva.
A technikai csapat két utolsó tagja előző nap távozott, még a vihar előtt. Helena beosztottai nem egyszerűen csak tiltakoztak Slade új utasítása ellen, hogy „embereket szenzoros deprivációs tartályba rakjanak, és állítsák meg a szívüket”, hanem rajta és Szergejen kívül en masse felmondtak, és azt követelték, hogy azonnal vigyék őket vissza a szárazföldre. Helena mindig az anyjára és a hozzá hasonlókra gondolt, amikor bűntudatot kezdett érezni, de ez sovány vigasznak bizonyult.
Egyébként is, teljesen biztosra vette, hogy Slade őt amúgy sem engedné el.
Jee-Woon is elrepült, hogy embereket toborozzon az orvosi csapathoz, illetve új gépészeket, akik elkészítik a szenzoros deprivációs tartályt. Helena magára maradt a fúrótornyon Slade-del és a személyzet pár tagjával.
Úgy érezte odakint, mintha az egész világ az ő fülébe üvöltene.
Az égre emelte az arcát, és visszaüvöltött.
598. NAP
Valaki bekopogott az ajtaján. Helena oldalra nyúlt a sötétben, felkapcsolta a lámpát, és pizsamaalsóban és fekete, pántos trikóban kimászott az ágyából. Az ébresztőórája délelőtt 9.50-et mutatott.
Kisétált a nappaliba, és az ajtó felé indult, közben megnyomta a sötétítőfüggönyt felhúzó gombot a falon.
Slade állt a folyosón farmerben és kapucnis pulcsiban. Helena hetek óta most látta először.
A férfi így szólt: – A fenébe, felébresztettelek.
Helena ráhunyorgott a mennyezeti lámpák fényében.
– Nem baj, ha bejövök? – kérdezte Slade.
– Számít, hogy baj-e?
– Kérlek, Helena!
A nő hátralépett, és beengedte, majd követte a rövid előszobán át, el a fürdőszobaajtó mellett, be a nappaliba.
– Mit akarsz? – kérdezte.
Slade leült egy túlméretezett szék lábtartójára a végtelen tengerre néző ablak mellé.
Azzal indított: – Úgy hallottam, hogy nem eszel és nem edzel. Hogy napok óta nem beszéltél senkivel, és nem jöttél ki a szobádból.
– Miért nem engeded, hogy a szüleimmel beszéljek? Miért nem engedsz elmenni?
– Nem vagy jól, Helena. Nem vagy olyan idegállapotban, hogy meg tudd őrizni ennek a helynek a titkát.
– Mondtam, hogy ki akarok szállni. Anyám intézetbe került. Nem tudom, hogy van. Apám hónapok óta nem hallotta a hangomat. Biztosra veszem, hogy aggódik…
– Tudom, hogy ezt most nem így látod, de csak önmagadtól próbállak megvédeni téged.
– Akkor kapd be.
– Azért akarsz kiszállni, mert nem értesz egyet azzal az iránnyal, amerre én a projektet akarom terelni. Csak annyit tettem, hogy időt adtam neked a gondolkodásra, mielőtt mindent eldobnál.
– Ez az én projektem volt.
– Az én pénzemből.
Helena keze remegett. A félelemtől. A haragtól.
Azt mondta: – Nem akarom ezt folytatni. Tönkretetted az álmomat. Megakadályoztad, hogy segítsek az anyámnak és a hozzá hasonlóknak. Haza akarok menni. Továbbra is itt akarsz tartani akaratom ellenére?
– Dehogy.
– Vagyis elmehetek?
– Emlékszel még, mit kérdeztem tőled első nap, amikor idejöttél?
Helena megrázta a fejét. Könnybe lábadt a szeme.
– Azt kérdeztem, meg akarod-e változtatni a világot velem. Ott álltunk a zseniális munkádnak hála, és ma reggel azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogy már mindjárt kész van. Felejtsünk el mindent, ami a múltban történt. Lépjük át a célvonalat együtt.
Helena csak bámulta a dohányzóasztal túloldaláról, miközben könnyek csorogtak az arcán.
– Mit érzel? – kérdezte a férfi. – Beszélj hozzám!
– Úgy érzem, mintha elloptad volna tőlem ezt az egészet.
– Mi sem állhatna távolabb az igazságtól. Én akkor léptem közbe, amikor a víziód elakadt. Erre jók a társak. Ez a nap az életem és a te életed legnagyobb napja. Ezért dolgoztunk idáig. Ezért jöttem fel ide. A szenzoros deprivációs tartály készen áll. A reaktivációs készüléket átalakították, hogy abban is működjön. Tíz perc múlva elkezdődik egy újabb kísérlet, és ez jelentős lesz.
– Ki lesz az alanya?
– Az nem számít.
– Nekem igen.
– Csak egy pasas, aki heti húszezret kap azért, hogy áldozatokat hozzon a tudományért.
– És elmondtad neki, mennyire veszélyes ez a kísérlet?
– Tisztában van a kockázatokkal. Nézd, ha haza akarsz menni, csomagolj össze, és délben legyél a helikopter leszállópályájánál.
– És mi lesz a szerződésemmel?
– Három évet ígértél nekem. Ez szerződésszegés lenne. Lemondanál vele a juttatásaidról, a nyereségrészesedésedről, mindenről. Ismerted a szabályokat, amikor idejöttél. De ha be akarod fejezni, amit elkezdtünk, akkor gyere le velem most a laborba. Ez a nap bevonul a történelembe.