2009. JÚNIUS 20.
598. NAP
A férfi inas volt, és magas, vékony karja csupa tűszúrásnyom. Bal vállán frissnek tűnő Miranda-tetoválás díszelgett még vörösen, gyulladtan. Ezüstsisak fogta körbe a fejét szorosan, bal karjára pedig egy mosogatószivacs méretű eszközt erősítettek. Ezeket leszámítva meztelenül állt egy tojásra emlékeztető fehér, kagylószerű tartály előtt. Egy férfi és egy nő várakoztak a szomszédos beugróban, kezük ügyében egy újraélesztő eszközzel.
Helena mindezt a szomszédos vezérlőterem detektívtükre mögül látta, ahol Marcus Slade és dr. Paul Wilson, az orvosi csapat projektmenedzsere között ült. Slade-től balra Szergej foglalt helyet, az eredeti csapat egyetlen ott maradt tagja.
Valaki megérintette Helena vállát. Amikor hátranézett, Jee-Woont látta, aki később osont be a vezérlőterembe, hogy mögé üljön.
A férfi előrehajolt, és azt súgta a fülébe: – Nagyon örülök, hogy úgy döntött, csatlakozik hozzánk. A labor nem volt ugyanaz maga nélkül.
Slade Szergejre pillantott, aki a tesztalany koponyájának nagy felbontású képét bemutató képernyőre meredt.
– Hogy állnak a reaktivációs koordináták? – kérdezte Slade.
– Rögzítve és betöltve.
Slade az orvos felé fordult. – Paul?
– Mi készen állunk.
Slade megnyomott egy gombot a fejhallgatóján, és így szólt: – Reed, felőlünk kezdhetjük. Indulhat, másszon be.
Az inas férfi pár pillanatig meg sem mozdult. Csak állt ott reszketve, és a tartály belsejét bámulta a nyitott csapóajtón át. A lámpák kékes árnyalatúvá változtatták a bőrét, a tűszúrásnyomokat leszámítva, amelyek vörösen ragyogtak a betegesen sápadt fényben.
– Reed! Hall engem?
– Igen – szólalt meg a férfi hangja a vezérlőterem négy sarkában elhelyezett hangszórókból.
– Készen áll?
– Csak… mi lesz, ha fájni fog? Nem tudom, mire számítsak.
A detektívtükör felé bámul. A teste vézna és göthös, bordái átsejlenek sárgás bőrén.
– Arra számíthat, amit megbeszéltünk – válaszolta Slade. – Dr. Wilson itt ül mellettem. Nem szeretne mondani valamit, Paul?
A hullámos ezüsthajú férfi felvette a fejhallgatóját. – Reed, itt van előttem az összes fiziológiai értéke, amelyeket valós időben fogok követni, és megvan a vészforgatókönyv arra az esetre, ha valami baj történne.
Slade hozzátette: – És ne feledkezzen meg a tiszteletdíjról, amit akkor fog megkapni, ha ez a mai kísérlet sikerül.
Reed üveges tekintete visszavándorolt a tartály hátuljára.
– Oké – biztatta magát. – Rendben, csináljuk. – Elkapta a deprivációs tartály két oldalán lévő fogantyúkat, és bizonytalanul bemászott. A hangszórókból halk loccsanásokat hallottak.
Slade azt mondta: – Reed, szóljon, ha kényelmesen elhelyezkedett.
A férfi pár pillanat múlva azt felelte: – Lebegek.
– Ha minden rendben, akkor most lezárjuk a csapóajtót.
Tíz feszült másodpercen át várakoztak.
– Jól van, Reed?
– Igen, jól.
Slade begépelt egy utasítást. A csapóajtó lassan a helyére csúszott, és hermetikusan bezárult.
– Reed, készen állunk arra, hogy lekapcsoljuk a világítást, és elkezdjük. Hogy érzi magát?
– Szerintem készen állok.
– Mindenre emlékszik, amiről ma reggel beszélgettünk?
– Azt hiszem.
– Azt szeretném, ha biztos lenne benne.
– Biztos vagyok.
– Remek. Minden rendben lesz. Amikor legközelebb találkozunk, mondja azt nekem, hogy az anyámat Susannak hívják. Ebből mindent tudni fogok.
Slade ezzel elsötétítette a kamrát. Egy korábban sötét monitor életre kelt, és közvetíteni kezdte egy éjjellátó kamera adását, amely egyenesen Reedre irányult a tartály tetejéről. Látták, hogy a férfi a hátán lebeg az erősen sós vízben. Slade elindított egy stoppert az elsődleges monitoron, és öt percre állította.
– Reed, most fog utoljára hallani. Adunk magának pár percet arra, hogy ellazuljon és összeszedje magát. Utána elkezdjük.
– Értettem.
– Sok szerencsét. Ma történelmet fog írni.
Slade ezzel elindította a visszaszámlálást, és levette a fejhallgatóját.
Helena azt kérdezte: – Milyen emléket fogunk reaktiválni?
– Láttad a tetoválást a bal vállán?
– Igen.
– Azt tegnap reggel kapta. És tegnap este leképeztük a kivarratás emlékét.
– Miért pont egy tetoválás?
– A fájdalom miatt. Egy erős, közelmúltbéli élményt akartam.
– És pont egy heroinfüggőt tartottatok a legjobb alanynak ehhez?
Slade nem válaszolt. Az átalakulása rémisztő volt. Sokkal tovább erőltette ezt a projektet, mint ameddig Helena hajlandó volt elmenni. Pedig soha nem hitte volna, hogy valaha is találkozik bárkivel, aki nála motiváltabb és elszántabb lenne.
– Tudja, hogy mibe ment bele? – kérdezte.
– Igen.
Helena figyelte, ahogy fogynak a másodpercek és a percek.
Majd Slade-re nézett, és azt mondta: – Ez kívül esik a felelősségteljes tudományos kísérletezés határain.
– Egyetértek.
– Csak nem érdekel?
– Az a fajta áttörés, amire én hajtok, nem a medence sekély oldalán szokott bekövetkezni.
Helena azt a képernyőt figyelte, amelyik a mozdulatlanul lebegő Reedet mutatta.
– Vagyis hajlandó vagy kockára tenni ennek az embernek az életét? – kérdezte.
– Igen. De ő is. Pontosan tudja, milyen helyzetben van. Szerintem ez hősies. Egyébként is, miután befejeztük, elvonókúrára megy majd egy luxusklinikára. És ha ez sikerül, akkor mi ketten pedig pezsgőzni fogunk a lakosztályodban… – A Rolexére pillantott. – Alig öt perc múlva.
– Te meg miről beszélsz?
– Mindjárt meglátod.
Az utolsó két percet mindnyájan feszült csendben várták ki, és amikor a stopper lejárt, Slade annyit mondott: – Paul?
– Készenlétben.
Slade átpillantott a stimulátorokat kezelő férfira. – Szergej?
– Felőlem mehet, ha felőletek is.
– Újraélesztés?
– Tappancsok feltöltve, készen állunk.
Slade Paulra pillantott, és bólintott.
Az orvos kiengedte a levegőt, megnyomott egy billentyűt, és így szólt: – Egy milligramm Rocuronium bement.
– Az meg mi? – kérdezte Helena.
– Egy neuromuszkuláris blokkolóvegyület – magyarázta dr. Wilson.
Slade hozzátette: – Bármi is történik, nem kockáztathatjuk meg, hogy vergődni kezdjen odabent, és esetleg tönkretegye a sisakot.
– Tudja, hogy átmenetileg meg fogják bénítani?
– Hát persze.
– És hogyan kapja meg ezeket a szereket?
– Egy drót nélküli intravénás eszközön át, ami a bal alkarjába van vezetve. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint a kivégzéseknél használt méregkoktél, csak a kábító elem nélkül.
Az orvos azt mondta: – Két egész két tized milligramm nátrium-tiopentál bement.
Helena figyelme megoszlott a tartály belsejéből közvetítő monitor és az orvos képernyője között, amelyen Reed pulzusa, vérnyomása, EKG-ja és tucatnyi más értéke látszik.
– A vérnyomása leesett – jelentette be dr. Wilson. – A szívverése percenként ötvenre csökkent.
– Szenved? – kérdezte Helena.
– Nem – válaszolta Slade.
– Hogy lehetsz biztos ebben?
– Percenként huszonöt.
Helena közelebb hajolt a monitorhoz, és Reed zöldes árnyalatokban megjelenő arcát figyelte. A férfi szeme csukva volt, és fájdalomnak semmi jele nem látszott az arcán. Sőt, kifejezetten békésnek tűnt.
– Tíz dobbanás percenként. A vérnyomása harminc per öt.
A vezérlőteremben hirtelen felhangzott a szívleállás egyenletes sípszója.
Az orvos kikapcsolta a hangot, és azt közölte: – A halál ideje délelőtt 10.13.
Reed ugyanúgy nézett ki, mint korábban, még mindig ott lebegett a sós vízben.
– Mikor élesztitek újra? – kérdezte Helena.
Slade nem válaszolt.
– Készenlétben – mondta Szergej.
Az orvos képernyőjén megjelent egy új ablak. A halál óta eltelt idő: 15 másodperc.
Amikor a stopper elért az egy perchez, az orvos megszólalt: – DMT-kiválasztás észlelve.
Slade: – Szergej!
– Memóriareaktiválási program indítása. Stimulátorok beadása…
Az orvos folytatta az élettani funkciók értékeinek beolvasását, legfőképpen az agyi oxigénszinttel és aktivitással kapcsolatosakat. Szergej is jelentést tett olyan tíz másodpercenként, de Helena fülében eltompult a hangjuk. Nem tudta levenni a szemét a tartályban lévő férfiról, azon gondolkozott, hogy mit láthat és mit érezhet. Azon töprengett, hogy ő hajlandó lenne-e meghalni azért, hogy a találmánya hatóerejéről teljes képet kaphasson.
Szergej két perc harminc másodpernél így szólt: – Memóriaprogramozás elvégezve.
– Futtasd le még egyszer – válaszolta Slade.
Szergej ránézett.
Az orvos megjegyezte: – Marcus, öt perc után gyakorlatilag lehetetlen lesz visszahozni. Az agysejtjei gyors ütemben pusztulnak.
– Erről is beszélgettünk ma reggel Reeddel. Készen állt rá.
Helena: – Hozzátok vissza.
– Én sem tennék ilyet szívesen – tette hozzá Szergej.
– Bízzatok már bennem. Futtasd le a programot még egyszer.
Szergej felsóhajtott, és gyorsan begépelt valamit. – Memóriareaktiválási program indítása. Stimulátorok beadása.
Helena mérgesen bámulta Slade-et, aki annyit mondott: – Jee-Woon San Francisco egyik leghírhedtebb negyedének valamelyik kábítószertelepéről mentette ki ezt az embert. Eszméletlen volt, a tű még kilógott a karjából. Valószínűleg már halott lenne, ha mi nem…
– Ez nem mentség erre – jelentette ki Helena.
– Értem, hogy miért gondolod így. De ismét megkérnélek, mindnyájatokat megkérnélek, hogy legyetek szívesek, és bízzatok bennem még egy kicsit. Reednek nem lesz semmi baja.
Dr. Wilson azt felelte: – Marcus, ha újra akarod éleszteni Mr. Kinget, azt javasolnám, hogy szólj az orvosoknak, hogy azonnal szedjék ki a kamrából. Még ha a szívét sikerül is újraindítanunk, amennyiben a kognitív funkciói felmondják a szolgálatot, semmi hasznát nem veszed.
– Nem szedjük ki a tartályból.
Szergej felállt, és elindult a kijárat felé.
Helena is elhagyta a székét, és követni kezdte.
– Az ajtó kívülről van bezárva – közölte velük Slade. – És még ha ki is jutnátok rajta, a biztonsági őreim ott várakoznak a folyosón. Sajnálom. Sejtettem, hogy el fogjátok veszíteni az önuralmatokat, amikor eljutunk erre a pontra.
Az orvos beleszólt a mikrofonba: – Dana, Aaron, húzzátok ki Mr. Kinget a tartályból, és azonnal fogjatok hozzá az újjáélesztéséhez.
Helena kibámult az üvegfalon át. Az odakint várakozó orvosok nem mozdultak.
– Aaron! Dana!
– Nem hallanak minket – magyarázta Slade. – Elnémítottam a vezérlőterem adóvevőjét közvetlenül azután, hogy belekezdtünk a vegyületek beadásába.
Szergej az ajtóhoz vetette magát, és megpróbált kitörni a fémlapon.
– Meg akarjátok változtatni a világot? – kérdezte Slade. – Ez az ára. Ilyen érzés. Acélos pillanatok, rendíthetetlen eltökéltség.
A tartály belsejében Reed egy izmát sem mozdította.
A víz tükörsima maradt.
Helena lepillantott az orvos monitorára. A szívhalál óta eltelt idő: 304 másodperc.
– Letelt az ötperces időhatár – mondta dr. Wilsonnak. – Van még remény?
– Nem tudom.
Helena egy üres székhez rohant, és felemelte a padlóról. Jee-Woon és Slade csak fél másodperces késéssel döbbentek rá, hogy mire készül, és mindketten felpattantak a helyükről, hogy megakadályozzák.
Helena meglendítette a széket a levegőben, és a detektívtükör felé hajította.
De az soha nem érte el az üveget.