2018. NOVEMBER 6.
A szeme nyitva volt, de nem látott semmit. Az időérzékét elveszítette. Akár évek is eltelhettek. Vagy másodpercek. Pislogni kezdett, de semmi nem változott. Azon tűnődött, hogy vajon meghalt-e. Mélyet lélegzett, a mellkasa megemelkedett, majd kifújta a levegőt. Amikor felemelte a karját, vízcsobogást hallott, és érezte, hogy valami végigsiklik a bőrén.
Ráébredt, hogy a hátán lebeg, minden erőfeszítés nélkül, egy medencében, amelynek a vize pontosan olyan hőmérsékletű, mint a bőre. Ha nem mozdult meg, akkor nem érezte, és amikor ismét mozdulatlanná vált, megint úgy tűnt számára, mintha a testének se eleje, se vége nem lenne.
De… valamit mégiscsak érzett. Valami volt a bal alkarján.
Amikor megtapogatta a jobb kezével, mintha egy kemény műanyag tokot tapintott volna magán. Olyan három centi vastag lehetett, és talán tíz centi hosszú. Megpróbálta leszedni, de vagy a bőréhez ragasztották, vagy beültették.
– Barry. – A korábbi férfi megszólította. Az, aki ott ült mellette, és Meghanről beszéltette, miközben ő a székhez volt szíjazva.
– Hol vagyok? Mi történik?
– Le kell nyugodnia. Lélegezzen.
– Meghaltam?
– Mondanám azt, hogy lélegezzen, ha halott lenne? Nem halt meg, az pedig, hogy hol van, most lényegtelen.
Barry egyenesen felnyúlt a vízből, az ujjai fél méterrel a feje felett falat értek. Kapaszkodót kezdett keresni, gombot, bármit, amivel kinyithatja, amiben van, de a fal végig sima volt, és összefüggő.
Az alkarján lévő eszköz enyhén vibrálni kezdett, ezért ismét oda akart nyúlni, hogy megfogja, de nem tudta. A jobb karja nem engedelmeskedett.
Megpróbálkozott a ballal – semmi.
Utána a lábával, a fejével, az ujjaival.
Még csak pislogni sem tudott, és amikor megpróbált megszólalni, az ajkai nem voltak hajlandóak szétválni.
– Amit most érez, az egy bénító vegyület – magyarázta a férfi valahonnan a sötétségből. – A vibrálást az okozta, hogy az eszköz beadta magának. Sajnos eszméleténél kell tartanunk. Nem akarok hazudni, Barry. A következő pár pillanat nagyon kellemetlen lesz.
Barryt elöntötte a pánik, a legmélyebb rettegés, amit valaha érzett. A szemét sem tudta kinyitni, és bár folyamatosan mozogni próbált – a karjával, a lábával, az ujjaival, bármivel –, egyik tagja sem moccant. Mintha csak a hajszálait akarta volna irányítani. És csak ezután ébredt rá, mi a legszörnyűbb az egészben: a rekeszizmát sem tudta mozgatni.
Ami azt jelentette, hogy nem tudott levegőt venni.
Pánik öntötte el, majd végül fájdalom is, és mindez a másodpercről másodpercre erősödő vágyban csúcsosodott ki, hogy oxigénhez jusson. De képtelen volt irányítani a saját testét. Sem kiabálni nem tudott, sem csapkodni vagy az életéért könyörögni, amit készségesen megtett volna, ha meg tudott volna szólalni.
– Mostanra valószínűleg ráébredt, hogy már nem tud levegőt venni. Ez nem szadizmus, Barry. Esküszöm. Hamarosan véget ér.
Barry csak feküdt a végtelen sötétségben, a saját elméje üvöltését és gondolatáradatát hallgatva, miközben odakint semmi nem adott hangot, csak az egyre gyorsuló szívverése zakatolt.
Az alkarján lévő eszköz ismét vibrálni kezdett.
Ekkor fehéren izzó fájdalom öntötte el az ereit, és kalapáló szíve azonnal reagált arra, amit a vérkeringésébe engedtek.
Lassulni kezdett.
Tovább lassult.
Tovább lassult.
Végül már nem is hallatszott vagy érződött, hogy dobogna.
A csend tökéletessé vált körülötte.
Barry tudta, hogy abban a pillanatban már nem kering a vére a testében.
Nem tudok levegőt venni, és a szívem sem ver. Meghaltam. Ez a klinikai halál. Akkor hogyan tudok még gondolkozni? Miért vagyok tudatos? Meddig fog ez még tartani? Mennyire fog fájni? Tényleg most lesz végem?
– Most állítottam le a szívét, Barry. Kérem, hallgasson meg. A következő pár pillanatban koncentrálnia kell, különben elveszítjük. Ha átjut a túloldalra, ne feledje, hogy mit tettem magáért. Ne hagyja, hogy még egyszer megtörténjen. Megváltoztathatja.
Barry oxigén- és vérszegény agyában színek robbantak fel – a haldoklók tűzijátéka. Az összes villanás közelebbinek és fényesebbnek tűnt, mint az előző.
Egészen addig, amíg vakító fehérséget nem látott, ami máris feketévé kezdett sötétülni a szürke árnyalatain keresztül. Barry tudta, mi van a spektrum túloldalán – a nemlét. Vagy talán a fájdalom vége. A kíméletlen légszomjé. Erre készen állt. Bármire készen állt, amitől ez abbamarad.
Utána megérezte valaminek az illatát. Ezt furcsának találta, mert az inger valamilyen érzelmi reakciót is kiváltott belőle, amit nem tudott volna megnevezni, de ami fájdalmasnak tűnt a nosztalgiától. Beletelt pár pillanatba, de utána rájött, hogy ilyen illata volt a házuknak, miután ő, Julia és Meghan befejezték a vacsorát. Nevezetesen Julia vagdaltját sült répával és krumplival. Utána élesztő, maláta és árpa szagát érezte. Sörét, de nem akármilyen sörét. A Rolling Rocksét, amit abból a zöld palackból szokott iszogatni.
Újabb illatok is felrémlettek, amelyek árnyalták az összbenyomást, többet jelentett ez bármilyen bor aromájánál. De Barry bármikor felismerte volna ezt az egyveleget: a jersey-i házuk szaga volt, ahol együtt laktak a feleségével és a lányával, amíg élt.
Otthonszag.
Hirtelen a sör és a régi, megszokott cigarettája ízét is megérezte a szájában.
Az agyában megjelent egy kép, ami áthatolt a haldokló fehérségen; a szélein homályos és szemcsés volt, de gyorsan kiélesedett. Egy televízió. A képernyőjén egy baseballmeccsel. Lelki szemei olyan tisztán ki tudták venni, mintha tényleg ott lenne előtte; eleinte szürkének tűnt, de utána minden átitatódott színekkel.
A Fenway Park.
A zöld fű a stadionlámpák fényében.
A tömeg.
A játékosok.
A dobó dombjának vörös agyagja, közepén Curt Schillinggel, aki kezében a kesztyűjével bámulja a lapkán álló Todd Heltont.
Úgy tűnt, mintha előtte épülne fel egy emlék. Először a szagok és az ízek alapja. Utána a látvány falai. Majd az érintés rétege következett, amikor megérezte, ténylegesen érezte a bőrfotel hűvös puhaságát, amelyben ült, lábával a kihajtott lábtartón, fejét elfordítva, kezével – a saját kezével – a Rolling Rock palackja felé nyúlva, amely egy pohártartón várakozott a fotel mellett.
Amikor megérintette az üveget, érezte a kondenzáció hideg nedvességét a falán, és amikor az ajkához emelte és megdöntötte, az íze és az illata tökéletesen valóságosnak tűnt. Nem csupán emléknek, hanem olyasminek, ami a mostban történik.
És ő nagyon is tudatában volt, nemcsak magának az emléknek, hanem az emléke nézőpontjának is. Ez semmire nem hasonlított, amit korábban átélt, mert most benne volt, a saját fiatalabb önmaga szemén át nézte a régi élete moziját, teljesen bevonódva.
A haldoklás fájdalma homályos és távoli csillaggá vált, és Barry hangokat is elkezdett hallani, eleinte csak töredékesen, fojtottakat és kivehetetleneket, de szép lassan egyre hangosabbakat és tisztábbakat, mintha valaki fokozatosan tekerné felfelé a hangerőt.
A sportkommentátorokét a tévéből.
A telefon csörgését a házból.
Lépteket a folyosó parkettáján.
És Meghan egyszer csak ott állt előtte. Barry felbámult az arcába, és látta, hogy mozog a szája, és meghallotta a hangját – még túl halványan, túl messziről ahhoz, hogy ki tudja venni a szavait, csak a hanghordozását ismerte fel, ami tizenegy éve fakult az emlékezetében.
Meghan gyönyörű volt. Élettel teli. Ott állt a televízió előtt, és eltakarta a képernyőt, hátizsákját az egyik vállára vetve, farmernadrágban, türkiz pulóverben, lófarokba hátrafogott hajjal.
Ez túl érzékenyen érintette. Rosszabbnak tűnt a fulladásos halálnál, és ugyanolyan kezelhetetlennek, mert ezt az emléket Barry nem szabad akaratából idézte fel. Valahogy rákényszerítették az akarata ellenére, és erről az jutott eszébe, hogy talán nem véletlen, hogy az emlékeink homályosak és fókuszálatlanok. Lehet, hogy az elmosódottságuk fájdalomcsillapítóként is szolgál, védőpáncélként az idő minden fájdalmával és az általa elraboltakkal szemben.
Ki akart lépni az emlékből, de nem tudott. Az összes érzékszervét a hatalmába kerítette. Minden olyan tisztának és elevennek hatott, mint a valóság. Csak hatalma nem volt felette. Nem tudott mást tenni, csak a tizenegy évvel fiatalabb önmaga szemein át nézni, és meghallgatni az utolsó beszélgetést, amit a lányával folytatott, miközben érezte a rekeszizma remegését, majd a szája mozgását, ahogy szavakat formált.
– Anyával megbeszélted? – Egyáltalán nem tűnt furcsának a hangja. Pontosan olyannak érződött és hangzott, mint mindig.
– Nem, hozzád jöttem.
– A leckéd kész van?
– Nem, pont ezért akarok odamenni.
Barry érezte, ahogy a fiatalabb önmaga előrehajol, hogy lássa, ahogy Todd Helton fogadja a következő dobást. A harmadik védő elkapta a labdát, Helton így el sem indulhatott.
– Apa, nem is figyelsz rám.
– De, figyelek.
Barry ismét a lányára nézett.
– Mindy a párom a gyakorlaton, és jövő kedden van a határidőnk.
– Miből?
– Biológiából.
– Ki lesz még ott?
– Te jó ég, én, Mindy, talán Jacob, Kevin mindenképpen és Sarah.
Barry látta, ahogy felemeli a saját bal karját, hogy a karórájára pillantson, arra, amit el fog veszíteni, amikor tíz hónappal később, Meghan halála és a házasságuk szuperszonikus összeomlása után elköltözik.
Éppenhogy csak elmúlt fél kilenc.
– Szóval, elmehetek?
Mondj nemet.
A fiatalabb Barry azt figyeli, ahogy a Rockies következő játékosa a kezdőponthoz sétál.
Mondj nemet!
– Legkésőbb tízre hazaérsz?
– Tizenegyre.
– A tizenegy csak hétvégén megy, ezt te is tudod.
– Fél tizenegyre.
– Akkor felejtsd el.
– Rendben, negyed tizenegyre.
– Most szórakozol velem?
– Tíz percbe telik, hogy odaérjek. Hacsak el nem viszel kocsival. – Hűha. Ezt a pillanatot mindig elfojtotta, mert túl fájdalmas volt. Vagyis Meghan felvetette, hogy elvihetné, ő meg nemet mondott. Ha igent mondott volna, a lánya még mindig élne.
Igen! Vidd el! Vidd el, te idióta!
– Kicsim, meccset nézek.
– Akkor fél tizenegy?
Barry érezte, hogy az ajka mosolyra húzódik, és elevenen emlékszik a lányával folytatott viták elvesztésének rég elfeledett érzésére. Az ingerültségére, ugyanakkor a büszkeségére is, amiért erős nőt nevelt belőle, aki tudja, mit akar, és nem fél küzdeni érte. Az is eszébe jutott, hogy azt remélte, Meghan ezt a hozzáállást felnőttkorában is megtartja majd.
– Hát jó. – Meghan elindult az ajtó felé. – De egy perccel sem később. Megígéred?
Állítsd meg.
Állítsd meg!
– Igen, apa. – Az utolsó szavai. Barry már emlékezett. Igen, apa.
A fiatalabb önmaga ismét a tévét kezdte bámulni, azt, ahogyan Brad Hawpe egyenesen középre ütött egy labdát. Nem hallotta, ahogy Meghan léptei eltávolodtak, és Barry befelé üvöltött, de semmi nem történt. Úgy érezte, mintha olyan testben lenne, amely felett semmi uralma nincsen.
A fiatalabb énje még csak nem is nézett Meghan után, aki az ajtó felé indult. Csak a meccs érdekelte, és nem is tudta, hogy most nézett utoljára a lánya szemébe, hogy egyetlen szavával megakadályozhatná ezt az egészet.
Barry hallotta, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, majd becsapódik.
És Meghan már el is tűnt, kisétált a házból, az életéből, elindult a halála felé. Barry pedig ott ült a fotelben, és egy baseballmeccset nézett.
Az oxigénhiány okozta fájdalom már elmúlt. Barry most nem érezte úgy, hogy meleg vízben lebegne, vagy hogy a szíve megállt volna. Semmi nem számított neki, csak ez a kétségbeejtő emlék, amelynek érthetetlen okoknál fogva rákényszerítették az átélésére, és az, hogy a lánya most ment el otthonról utoljára…
A bal kisujja megmoccant.
Vagyis inkább ő ébredt tudatára annak, hogy megmozdult. Hogy az ő akaratából mozdult meg.
Megpróbálta ismét megmozdítani. Az egész keze megmozdult.
Kinyújtotta az egyik karját, majd a másikat.
Pislogott egyet. Levegőt vett.
Kinyitotta a száját, és kiadott egy hangot, artikulálatlant és értelmetlent ugyan, de olyat, amit ő adott ki.
Ez meg mit jelenthetett? Korábban úgy élte át az emléket, ahogy egy megfigyelő néz végig egy csak olvasható dokumentumot. Mintha egy filmet látott volna. De ekkor képessé vált arra, hogy megmozduljon, hangokat adjon, és kapcsolatba lépjen a környezetével, és másodpercről másodpercre egyre jobban tudta irányítani a testét.
Lenyúlt, és leengedte a fotel lábtartóját. Utána felállt, körülnézett a házban, ahol több mint egy évtizeddel korábban élt, és megcsodálta rendkívüli valószerűségét.
Miután átment a nappalin, megállt a bejárati ajtó melletti tükör előtt, és végignézett a saját tükörképén. A haja sűrűbbnek tűnt, és ismét homokszínűvé változott, nem vegyültek bele azok az ezüstszálak, amelyek az elmúlt években egyre inkább bevonták az üstökét.
Az álla vonala éles volt. Nem ereszkedett meg a tokája. Nem húzódtak táskák a szeme alatt és vörös foltok az orra mellett, és Barry ráébredt, mennyire eleresztette magát Meghan halála óta.
Az ajtóra nézett. Arra az ajtóra, amin az imént sétált ki a lánya.
Mi a fene történt? Egy manhattani szállodában volt, és éppen haldoklott valami szenzoros deprivációs tartályban.
Ez a valóság?
Ez tényleg megtörténik?
Nem lehetett a valóság, ugyanakkor pontosan olyannak tűnt, mintha az lenne.
Barry kinyitotta az ajtót, és kilépett az őszi estébe.
Ha ez nem a valóság, akkor a legrosszabb fajta kínzás. De mi van, ha az a férfi igazat mondott neki? Most megkapja tőlem élete legnagyobb ajándékát. A legnagyobb ajándékot, amiről bárki álmodhat.
Barry visszatért a pillanatba. Ezek a kérdések ráértek. Abban a pillanatban viszont a háza tornácán állt, és az előkertjében lévő tölgyfa leveleinek a susogását hallgatta az enyhe szellőben, ami a hintát is lengette. Bármilyen lehetetlennek is tűnt ez, minden jel arra utalt, hogy 2007. október 25. volt, annak a napnak az estéje, amikor a lánya elhunyt egy cserbenhagyásos balesetben. El sem jutott a Dairy Queenig, hogy találkozzon a barátaival, ami azt jelenti, hogy a tragédia a következő tíz percben fog bekövetkezni.
És már két perce elindult.
Barryn nem volt cipő, de úgy érezte, hogy már így is túl sok időt elpazarolt.
Behúzta maga mögött a bejárati ajtót, lelépett a fűre, ahol száraz falevelek ropogtak a meztelen talpa alatt, és elindult az éjszakába.