2009. JÚNIUS 20.
598. NAP
Valaki bekopogott az ajtaján. Helena oldalra nyúlt a sötétben, felkapcsolta a lámpát, és pizsamaalsóban és fekete, pántos trikóban kimászott az ágyából. Az ébresztőórája délelőtt 9.50-et mutatott.
Kisétált a nappaliba, az ajtó felé indult, közben megnyomta a sötétítőfüggönyt felhúzó gombot a falon, és erős déjà vu érzése támadt.
Slade állt a folyosón farmerben és kapucnis pulcsiban, kezében egy palack pezsgővel, két pohárral és egy DVD-vel. Helena hetek óta most látta először.
A férfi így szólt: – A fenébe, felébresztettelek.
Helena ráhunyorgott a mennyezeti lámpák fényében.
– Nem baj, ha bejövök? – kérdezte Slade.
– Számít, hogy baj-e?
– Kérlek, Helena!
A nő hátralépett, és beengedte, majd követte a rövid előszobán át, el a fürdőszobaajtó mellett, be a nappaliba.
– Mit akarsz? – kérdezte.
Slade leült egy túlméretezett szék lábtartójára a végtelen tengerre néző ablak mellé.
Azzal indított: – Úgy hallottam, hogy nem eszel és nem edzel. Hogy napok óta nem beszéltél senkivel, és nem jöttél ki a szobádból.
– Miért nem engeded, hogy a szüleimmel beszéljek? Miért nem engedsz elmenni?
– Nem vagy jól, Helena. Nem vagy olyan idegállapotban, hogy meg tudd őrizni ennek a helynek a titkát.
– Mondtam, hogy ki akarok szállni. Anyám intézetbe került. Nem tudom, hogy van. Apám hónapok óta nem hallotta a hangomat. Biztosra veszem, hogy aggódik…
– Tudom, hogy ezt most nem így látod, de csak önmagadtól próbállak megvédeni téged.
– Akkor, kapd be.
– Azért akarsz kiszállni, mert nem értesz egyet azzal az iránnyal, amelybe én a projektet akarom terelni. Csak annyit tettem, hogy időt adtam neked a gondolkodásra, mielőtt mindent eldobnál.
– Ez az én projektem volt.
– Az én pénzemből.
Helena keze remegett. A félelemtől. A haragtól.
Azt mondta: – Nem akarom ezt folytatni. Tönkretetted az álmomat. Megakadályoztad, hogy segítsek az anyámnak és a hozzá hasonlóknak. Haza akarok menni. Továbbra is itt akarsz tartani akaratom ellenére?
– Dehogy.
– Vagyis elmehetek?
– Emlékszel még, mit kérdeztem tőled első nap, amikor idejöttél?
Helena megrázta a fejét. Könnybe lábadt a szeme.
– Azt kérdeztem, meg akarod-e változtatni a világot velem. Ott álltunk a zseniális munkádnak hála, és ma reggel azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogy megcsináltuk.
Helena csak bámulta a dohányzóasztal túloldaláról, miközben könnyek csorogtak az arcán.
– Te meg miről beszélsz?
– Ez a nap az életem és a te életed nagy napja. Ezért dolgoztunk idáig. Azért jöttem fel ide, hogy megünnepeljük.
Slade ezzel elkezdte letekerni a Dom Perignon dugóját a helyén tartó drótot. Amikor sikerült leszednie, az asztalra dobta. Utána két lába közé fogva a palackot óvatosan kilőtte belőle a dugót. Helena figyelte, ahogy pezsgőt tölt a poharakba, mindkettőt gondosan karimáig töltötte.
– Neked elment az eszed – jegyezte meg.
– Még nem ihatjuk meg. Meg kell várnunk… – Slade a karórájára pillantott. – A tíz óra tizenötöt, nagyjából. És amíg várakozunk, mutatni akarok neked valamit, ami tegnap történt.
Slade ezzel elvette a DVD-t a dohányzóasztalról, és odavitte a lejátszóhoz. Berakta, és felhangosította a lejátszást.
A képernyőn: egy magas, vézna férfi, akit még soha nem látott, ott ült az emlékezőszékben. Jee-Woon Chercover fölé hajolt, és betűket – M-i-r-a-n – varrt tintával a bal vállára. A göthös férfi egyszer csak felemelte a kezét, és azt mondta: – Állj.
Slade belépett a képbe. – Mi az, Reed?
– Visszatértem. Itt vagyok. Te jó ég.
– Miről beszél?
– A kísérlet sikerült.
– Bizonyítsa be.
– Az anyját Susannak hívták. Azt kérte, mondjam ezt, közvetlenül azelőtt, hogy bemásztam a tojásba.
A képernyőn hatalmas mosoly terült el Slade arcán. Azt kérdezte: – Hánykor végeztük el a kísérletet holnap?
– Délelőtt tízkor.
Slade kikapcsolta a televíziót, és Helenára nézett.
A lány azt kérdezte: – Ezt most értenem kéne?
– Azt hiszem, egy perc múlva kiderül.
Kínos némaságba burkolózva üldögéltek tovább. Helena azt figyelte, ahogy a pezsgő buborékai pezsegnek.
– Haza akarok menni – mondta.
– Még ma elindulhatsz, ha akarsz.
Helena az órára pillantott; délelőtt 10.10 volt. Olyan csend honolt a lakosztályában, hogy a poharakból kiszabaduló gáz hangját is hallotta. A tengert bámulta, és arra gondolt, hogy bármi is legyen ez az egész, neki elege van. Ott fogja hagyni a fúrótornyot, a munkáját, mindent. Lemond a pénzéről és a részesedéséről, mert nincs az az álom, az a kitűzött cél, ami megérné, amit Slade vele tett. Hazamegy Coloradóba, és segít ápolni az anyját. Az emlékeit már nem adhatja vissza, és a betegségéből sem gyógyíthatja ki, de legalább vele töltheti azt a kis időt, ami még hátravan neki.
A negyed tizenegy elérkezett, és elmúlt.
Slade folyamatosan a karóráját nézte. Némi aggodalom lopakodott a tekintetébe.
Helena ekkor megszólalt: – Nézd, bármi is legyen ez, azt szeretném, ha most elmennél. Mikor tud a helikopter visszarepíteni Kaliforniába?
Slade orrából csorogni kezdett a vér.
Helena rozsdaízt érzett, és ráébredt, hogy az ő orra is vérzik. Megfogta az orrát, hogy elszorítsa a kezével, de a vér átszivárgott az ujjai között, és lecsöpögött a felsőjére. Helena berohant a mosdóba, kirántott két mosdókendőt a szekrényből, és az egyiket az orrához fogta, a másikat pedig odavitte Slade-nek.
Miközben átnyújtotta, hasogató fájdalmat érzett a szemgödre mögött, olyat, mint élete legrosszabb fagylaltsajgása, és a férfi arckifejezéséből tudta, hogy ő is valami hasonlón megy keresztül.
De Slade már mosolygott, véres fogakkal. Miközben felállt az ottománról, megtörölte az orrát, majd eldobta a mosdókesztyűt.
– Érzed? – kérdezte.
Helena először azt hitte, a fájdalomról beszél, de másra gondolt. Hirtelen tudatára ébredt az elmúlt fél óra totálisan másik emlékének. Egy szürke, kísérteties emléknek. Abban Slade nem pezsgővel jelent meg nála. Rábeszélte, hogy menjen le vele a tesztelőhelyiségbe. Helena felidézte, ahogy leültek a vezérlőteremben, és végignézték, ahogy egy heroinfüggő bemászik a deprivációs tartályba. Reaktiválták az illető tetoválásáról szóló emléket, utána megölték. Helena megpróbálta egy székkel betörni a vezérlőterem és a kísérleti helyiség közötti üveget, de ekkor hirtelen itt termett – a lakosztályában állt vérző orral és gyilkos fejfájással.
– Nem értem – szólalt meg. – Mi történt?
Slade megemelte a pezsgőspoharát, odakoccintotta az övéhez, és ivott belőle egy nagy kortyot.
– Helena, a te széked nem csak abban segít, hogy az emberek újra átélhessék az emlékeiket. Te olyasvalamit készítettél, ami lehetővé teszi, hogy visszatérjenek a múltba.