2007. OKTÓBER 25.
A környező házak ablakai mögött tévékészülékek fénye villogott, és senki nem járt odakint Barryn kívül, aki a kihalt, lehullott levelekkel teli járdán rohant. Erősebbnek érezte magát, mint az utóbbi időkben bármikor. Nem fájt a bal térde attól az elhamarkodott becsúszástól szoftballozás közben a Central Parkban, ami öt évvel később fog megtörténni. És sokkal könnyebbnek érezte magát, legalább tizenöt kilóval.
Egy kilométerre maga előtt meglátta az éttermek és motelek fényét, köztük a Dairy Queenét is. Észrevett valamit a farmernadrágja bal első zsebében. Sietős gyaloglásra lassított, és kivett belőle egy első generációs iPhone-t, amelynek a képernyővédője Meghan egyik fotója, amint beér a célba egy terepfutóversenyen.
Négyszer kellett próbálkoznia, mire sikerült feloldania a jelszót, majd addig pörgette a telefonszámokat, amíg meg nem találta Meghanét, és miközben felhívta, ismét kocogni kezdett.
A telefon kicsöngött.
Hangpostafiók.
Ismét felhívta.
Ismét hangpostafiók.
Barry futásnak eredt a repedezett járdán, végig a régi épületek mellett, amelyek majd modern lakásokká, kávézóvá és lepárlóvá változnak a következő évtizedben. Egyelőre viszont sötéten és elhagyottan meredeztek az estében.
Több száz méterrel odébb meglátott egy magányos alakot, amint átsétál erről a kihalt részről az üzleti negyed jobban megvilágított területére.
Türkiz pulóver. Lófarok.
Barry a lánya nevét kezdte kiabálni. Meghan nem nézett hátra, úgyhogy rohanni kezdett, gyorsabban, mint valaha, továbbra is Meghan nevét üvöltve két korty levegő között, miközben szüntelenül azon töprengett, hogy…
Van ebben bármi valódi? Hányszor elképzelte már ezt a pillanatot? Hogy lehetőséget kap megakadályozni a halálát…
– Meghan! – A lánya már csak ötven méterrel járt előtte, elég közel ahhoz, hogy látsszon, hogy telefonál, és se hall, se lát.
Barry mögött kerekek csikordultak. Hátranézett a sebesen közeledő fényszórókra, és felismerte egy autómotor zúgását. Az étterem, ahova Meghan nem ért oda, az út túloldalán volt, és Barry lánya lelépett a járdáról, hogy átmenjen.
– Meghan! Meghan! Meghan!
Meghan három lépésre a járdától megállt, és visszanézett Barry felé, telefonját még mindig a füléhez szorítva. Az apja már elég közel volt hozzá ahhoz, hogy lássa a totális értetlenséget az arcán, hallja a közeledő jármű zúgását közvetlenül a háta mögött.
Egy fekete Mustang száguldott el mellette száz kilométer per órás sebességgel az út közepén, a záróvonalon át.
Majd eltűnt.
Meghan még mindig ott állt a járda mellett.
Barry kifulladva odaért hozzá, a lába lángolt az egy kilométeres sprinttől.
A lánya leeresztette a telefonját. – Apa? Mit csinálsz?
Barry végignézett az úton. Csak ketten álltak az egykaros utcai lámpa fényében, nem jöttek autók, és eléggé csend lett ahhoz, hogy hallatsszon a száraz avar kaparászása az aszfalton.
Vajon ez a Mustang ütötte el Meghant tizenegy éve, ami, lehetetlen módon, aznap volt? És Barry most megakadályozta?
Meghan így szólt: – Nincs rajtad cipő.
Barry hevesen átölelte, továbbra is levegőért kapkodva, de a zihálásába már sírás keveredik, amit nem tud visszatartani. Ez túl sok így. A lánya illata. A hangja. A jelenléte, úgy, ahogy van.
– Mi történt? – kérdezte Meghan. – Miért vagy itt? Miért sírsz?
– Az az autó… Majdnem…
– Jézusom, apa, semmi bajom.
Ha ez nem a valóság, akkor a legkegyetlenebb dolog, amit bárki tehetett vele, mert egyáltalán nem tűnik virtuális valóságnak vagy hasonlónak. Valóságnak tűnik. Életnek. Ebből nem lehet visszatérni.
Barry a lányát nézte, megérintette az arcát, ami életteli és tökéletes volt a lámpafényben.
– Te valódi vagy? – kérdezte.
– Részeg vagy? – kérdezett vissza Meghan.
– Nem, csak…
– Mi?
– Aggódtam érted.
– Miért?
– Mert… mert az apák ezt csinálják. Aggódnak a lányukért.
– Hát, itt vagyok. – Meghan elmosolyodott, és egyértelműen látszott, hogy kételkedni kezdett az apja józan eszében, nem ok nélkül. – Épen és egészségesen.
Barry felidézte azt az éjszakát, amikor megtalálták, nem is olyan messze onnan, ahol éppen álltak. Már egy órája hívogatta Meghant, akinek a telefonja folyamatosan csengett, majd hangpostára váltott. Beletelt egy kis időbe, amikor végigment ezen az utcán, hogy meglássa a mobil betört kijelzőjét az út közepén. Utána Meghant is megtalálta összetörve, a járda menti árnyékban elterülve. A sérülései arra utaltak, hogy messzire repült, miután nagy sebességgel elütötték.
Ez egy olyan emlék, amit soha nem fog elfelejteni, ugyanakkor olyan is, ami egyre szürkésebbnek és halványabbnak tűnik, olyannak, mint az a hamis emlék, ami a montauki étteremben lepte meg. Valahogy megváltoztatta volna a múltat? De hát azt nem lehet.
Meghan pár hosszú pillanatra rámeredt. Már nem tűnt idegesnek. Kedves volt. Aggodalmas. Barry folyamatosan a szemét törölgette, igyekezett nem sírni, a lánya pedig egyszerre látszott megrettentnek és meghatottnak.
Azt mondta: – Nem baj, hogy sírsz. Sarah apja mindenen elérzékenyül.
– Nagyon büszke vagyok rád.
– Tudom. – Utána: – Apa, a barátaim már várnak.
– Persze.
– De később találkozunk? – kérdezte Meghan.
– Mindenképpen.
– És a hétvégi mozi még mindig áll? A randink?
– Igen, hogyne. – Barry nem akarta elengedni. Egy egész hétig képes lett volna a karjában tartani, és még az sem lett volna elég. De végül így szólt: – Kérlek, légy óvatos ma este.
Meghan sarkon fordult, és továbbsétált az utcán. Barry utánakiabált. A lánya visszanézett.
– Szeretlek, Meghan.
– Én is szeretlek, apa.
Barry csak állt ott reszketve, és megpróbálta felfogni, mi is történt az imént. Végignézte, ahogy Meghan eltávolodik tőle, átkel az úton, majd bemegy a Dairy Queenbe, és leül a barátai mellé egy ablaknál lévő asztalhoz.
Ekkor lépteket hallott maga mögül.
Amikor megfordult, egy fekete ruhás férfit vett észre. Az illető már távolról ismerősnek tűnt valahonnan, és amikor közelebb ért hozzá, leesett neki, hogy ki az. Az a férfi volt az étteremből, Vince, aki a szobájába kísérte, miután a szálloda bárjában bedrogozták. A nyaktetoválásos, csakhogy a tetoválás már nem virított rajta. Vagy még. És nem is kopaszodott, sőt, vékonyabbnak tűnt. És tíz évvel fiatalabbnak.
Barry ösztönösen elhátrált, de Vince a jóhiszeműség jeléül felemelte a kezét.
Farkasszemet néztek a kihalt járdán, a lámpa alatt.
– Mi történik velem? – kérdezte Barry.
– Tudom, hogy most semmit nem értesz, de ez nem tart soká. Azért jöttem, hogy eleget tegyek a szerződésem utolsó pontjának. Kezded már érteni?
– Mit?
– Hogy mit tett érted a főnököm.
– Ez a valóság?
– Ez a valóság.
– Az hogy lehet?
– Ismét a lányoddal vagy, aki él. Számít, hogy miért? Engem nem fogsz többet látni, de valamit még el kell mondanom. Vannak bizonyos szabályok, méghozzá elég egyszerűek. Ne próbáld kijátszani a rendszert azzal, amit a jövőről tudsz. Csak éld az életedet. Éld egy kicsit jobban. És senkinek ne mondd el. A feleségednek se. A lányodnak se. Senkinek.
– És mi lesz, ha vissza akarok menni?
– Azt a technológiát, ami idehozott téged, még fel sem találták.
Vince elfordult, hogy elmenjen.
– Hogyan köszönhetem ezt meg neki? – kérdezte Barry, és ismét könnyek gyűltek a szemébe.
– Most, 2018-ban szemmel tartja a családodat, veled együtt. Remélhetőleg úgy látja majd, hogy mindent kihoztál ebből a lehetőségből. Hogy boldog vagy. Hogy a lányod is jól van. És, ami a legfontosabb, hogy befogtad a szádat, és betartottad a szabályokat, amiket az imént mondtam el. Ezzel fejezheted ki a háládat iránta.
– Hogy értetted, hogy „most, 2018-ban”?
Vince vállat vont. – Az idő nem több illúziónál, az emberi emlékezet melléktermékénél. A múlt, a jelen vagy a jövő nem létezik. Minden most történik.
Barry megpróbálta ezt felfogni, de egyelőre nem sikerült. – Te is visszamentél, ugye?
– Kicsit korábbra, mint te. Már három éve élem újra az életemet.
– Miért?
– Elcsesztem a dolgokat, amikor zsaruként dolgoztam. Rossz társaságba keveredtem. Most egy horgászboltom van, és csodálatos az életem. Sok szerencsét a második lehetőségedhez.
Vince ezzel elfordult, és elsétált az éjszakában.