2009. JÚNIUS 20.
598. NAP
Helena ott ült a lakosztálya kanapéján, és megpróbálta feldolgozni élete utolsó harminc percének a jelentőségét. A zsigeri reakciója az volt, hogy ez nem lehet igaz, ez biztosan csak valami trükk vagy érzékcsalódás. De folyamatosan maga előtt látta a befejezett Miranda-tetoválást a heroinfüggő vállán; annak a befejezetlennek egy másik változatát, amit Slade az imént mutatott meg neki videón. És tudta, hogy bármilyen mély és részletes emlékei is vannak az aznap délelőtti kísérletről – egészen addig, amíg hozzá nem vágott egy széket az üvegfalhoz –, az meg sem történt. Csak egy memóriaholtág az agya idegstruktúrájában. Leginkább egy rendkívül részletes álom emlékéhez tudta volna hasonlítani.
– Meséld el, mi megy most végbe a fejedben – kérte Slade.
Helena rámeredt. – Képes ez az eljárás… a deprivációs tartályban bekövetkező halál idején egy emlék reaktiválásakor… megváltoztatni a múltat?
– A múlt nem létezik.
– Ez őrültség.
– Mi? Neked lehetnek elméleteid, nekem viszont nem?
– Magyarázd el!
– Te magad mondtad, hogy a „most” csak illúzió, annak a mellékterméke, ahogy az agyunk feldolgozza a valóságot.
– Ez nem több… egyetemista bölcsészek éretlen filozofálgatásánál.
– Az őseink az óceánban éltek. Amiatt, ahogy a fény a vízben halad a levegőhöz képest, az ő szenzoros terük, vagyis az a terület, ahol táplálékot tudtak keresni, a motoros terükre korlátozódott, vagyis arra a területre, amit el tudtak érni, és amivel interakcióba tudtak lépni. Szerinted ez mit eredményezett?
Helena elgondolkozott a kérdésen. – Azt, hogy csak a közvetlen ingerekre tudtak reagálni.
– Jó. Szóval, szerinted mi történt, amikor azok a halak négyszázmillió évvel ezelőtt végre kimásztak az óceánból?
– A szenzoros terük megnőtt, mivel a levegőben messzebb terjed a fény, mint a vízben.
– Néhány evolúcióbiológus úgy gondolja, hogy a motoros és a szenzoros térnek ez a különbsége teremtette meg a szükséges körülményeket a tudatosság kifejlődéséhez. Ha messzebbre látunk, akkor előre is tudunk gondolkozni; terveket tudunk szőni. És ezáltal elképzelhetjük a jövőt, még akkor is, ha nem létezik.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
– Arra, hogy a tudat a környezet terméke. A kogníciónkat, vagyis a valóságról alkotott elképzelésünket az alakítja, amit érzékelni tudunk az érzékszerveink adta korlátokon belül. Azt hisszük, hogy olyannak látjuk a világot, amilyen, de te tudod a legjobban… hogy minden csak árnyék a barlangfalon. Mi éppen olyan vakok vagyunk, mint a mélytengeri őseink voltak, a mi agyunknak éppen úgy az evolúció véletlenszerűségei szabnak határokat. És hozzájuk hasonlóan mi sem tudjuk, miről maradunk le. Vagyis… egészen mostanáig nem tudtuk.
Helenának eszébe jutott Slade rejtélyes mosolya annál a vacsoránál, hónapokkal korábban. – Az érzékelés fátylának kettévágása – mondta ki hangosan.
– Pontosan. Egy kétdimenziós lény lehetetlennek tartaná, hogy egy harmadik dimenzióban közlekedjen, fel sem tudná fogni a dolgot. A mi agyunk is pontosan ilyen korlátolt. Képzeld el, milyen lenne, ha egy fejlettebb lény szemén át láthatnád a világot, négy dimenzióban. Ha bármilyen sorrendben átélhetnéd életed eseményeit. Ha bármelyik emlékedet újraélhetnéd.
– De ez… ez… nevetséges. És ellentmond az ok-okozatoknak.
Slade ismét elővette a fensőbbséges mosolyát. Még mindig egy lépéssel Helena előtt járt. – Attól tartok, hogy a kvantumfizika ezen a téren engem igazol. Azt már tudjuk, hogy részecskeszinten az idő nyila nem olyan egyszerű, mint amilyennek az emberek képzelik.
– Te tényleg azt hiszed, hogy az idő csak illúzió?
– Inkább azt, hogy a mi idővel kapcsolatos képzeteink annyira hibásak, hogy olyan, mintha illúzió lenne. Az összes pillanat egyformán valóságos és egyszerre történik meg, de a tudatosságunk természeténél fogva csak egy szeletéhez enged hozzáférést egyszerre. Gondolj erre úgy, mintha az életünk egy könyv lenne. Az összes oldala egy-egy önálló pillanat. De a könyv oldalaihoz hasonlóan ezeket a pillanatokat is csak egyesével követhetjük nyomon. A tökéletlen felfogóképességünk miatt nem tudjuk észlelni a többit. Vagyis mostanáig nem tudtuk.
– Hogyhogy?
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy a valóságot lényegében csak az emlékeinken keresztül tudjuk megtapasztalni. Szerintem igazad volt. Egy másik pillanat, egy régi emlék pontosan annyira a most, mint egy mondat, amit éppen kimondok, és éppen olyan hozzáférhető, mintha csak át kellene érte menni a szomszéd szobába. Egyszerűen csak meg kell győznünk erről az agyunkat is. Rövidre kell zárnunk az evolúciós korlátainkat, és ki kell terjesztenünk a tudatunkat a szenzoros terünkön kívülre.
Helena már szédült ettől az egésztől.
– Te tudtad? – kérdezte.
– Mit tudtam?
– Hogy tulajdonképpen min dolgozunk az elejétől fogva. Hogy ez sokkal többről szól az emlék-visszaállításnál.
Slade lesütötte a szemét, majd ismét felnézett rá. – Túlságosan tisztellek ahhoz, hogy hazudjak neked.
– Vagyis… igen.
– Mielőtt belemennénk abba, hogy mit tettem, szánhatnánk pár pillanatot arra, hogy megünnepeljük, amit elértél? Ezzel te lettél a legnagyobb tudós és feltaláló, aki valaha élt. Te vitted véghez korunk legfontosabb áttörését. Vagy az összes korét.
– És a legveszélyesebbet is.
– Rossz kezekben mindenképpen.
– Te jó ég, milyen arrogáns vagy. Bármilyen kézben. Honnan tudtad, hogy mire képes a szék?
Slade letette a pezsgőjét a dohányzóasztalra, és az ablakhoz lépett. Több kilométerre tőlük, az óceán felett felhők gyülekeztek.
– Amikor először találkoztunk – felelte –, te egy Ion nevű San Franciscó-i vállalat K&F részlegét vezetted.
– Hogy érted, hogy amikor „először”? Én soha nem dolgoztam…
– Hadd fejezzem be. Én voltam az asszisztensed. Én gépeltem le a jelentéseket, amelyeket lediktáltál, és kerestem meg azokat a cikkeket, amiket el akartál olvasni. Én vezettem a határidőnaplódat és szerveztem az utazásaidat. Én figyeltem oda arra, hogy forró legyen a kávéd és tiszta az irodád. Vagy legalábbis járható – mosolyodott el Slade nosztalgikusan. – Azt hiszem, a hivatalos titulusom „laborcsicska” volt. De te jól bántál velem. Úgy viselkedtél, mintha a kutatócsapatod teljes értékű tagja lennék. Mielőtt találkoztunk, eléggé szétcsúsztam a kábítószerektől. Talán te mentetted meg az életem.
Készítettél egy hatalmas MEG-mikroszkópot, meg egy masszív elektromágneses stimulációs hálózatot. Sokkal előrehaladottabb kvantumprocesszoraid voltak, mint amiket itt használunk, mivel a Qbit-technológia már jóval előbbre járt. Te találtad ki a szenzoros deprivációs tartályt, és azt is, hogyan lehet benne működőképessé tenni a reaktivációs apparátust is. De nem elégedtél meg ennyivel. Végig az volt az elméleted, hogy a tartályban olyan intenzívvé válik a szenzoros depriváció, hogy amikor egy emlék eléréséhez stimulálni kezdjük a neurális koordinátákat, az élmény rendkívül erőteljes és transzcendens lesz.
– Várj, és mindez mikor történt?
– Az eredeti idővonalon.
Beletelt pár pillanatba, amíg Helena felfogta ennek a jelentőségét.
– Akkor is az alzheimeres időkapszulán dolgoztam? – kérdezte.
– Nem hinném. Az Ion szórakoztató célokra akarta felhasználni a széket, és mi is ezen dolgoztunk. De, csakúgy, mint itt, nem értünk el többet egy emlék valamivel élénkebb átélésénél anélkül, hogy tudatosan fel kellett volna idéznie az alanynak. Több tízmillió dollár elment, és ez a technológia, amelyre az egész karrieredet feltetted, nem akart megszületni. – Slade visszafordult az ablaktól, és Helenára nézett. – Egészen 2018. november másodikáig.
– Mármint a 2018-as évre gondolsz?
– Igen.
– Ami kilenc év múlva lesz?
– Pontosan. Azon a reggelen egy tragikus, véletlenszerű és elképesztő esemény történt. Te éppen egy Jon Jordan nevű tesztalanyon próbálgattad az emlékreaktiválást. Az emlék egy autóbalesetről szólt, amelyben elveszítette a feleségét. Minden ment, mint a karikacsapás, de a tesztalany egyszer csak összeomlott a szenzoros deprivációs tartályban. Amikor a mentősosztag odarohant, hogy kihúzzák, valami rendkívüli történt. Mielőtt még ki tudták volna nyitni a tartály ajtaját, mindenki egy kicsit más testhelyzetbe került. Vérzett az orrunk, néhány embernek hasogató fejfájása volt, és Jon Jordan helyett egy Michael Dillman nevű fickó lebegett a tartályban. Az egész egy szempillantás alatt történt, mintha valaki átbillentett volna egy kapcsolót.
Senki nem értett semmit. Nem találtunk feljegyzéseket arról, hogy Jordan valaha is betette volna a lábát a laborba. Fel voltunk dúlva, meg akartuk fejteni a történteket. Ezt akár túlzásba vitt kíváncsiságnak is nevezhetjük, de én nem tudtam elengedni a dolgot. Megpróbáltam megkeresni Jordant, hogy kiderítsem, mi történt vele, hova tűnt, és kiderült valami nagyon furcsa. Emlékszel, hogy egy autóbalesettel kapcsolatos emlékét próbáltuk visszahozni? Az derült ki, hogy ő is meghalt ott a feleségével együtt, tizenöt évvel korábban.
Ekkor eső kezdett kopogni Helena ablakán, éppenhogy csak hallhatóan.
Slade visszatért az ottománra.
– Azt hiszem, én döbbentem rá elsőként, hogy mi is történt, én értettem meg először, hogy te valahogy visszaküldted Jon Jordan tudatát egy emlékbe. Ezt persze soha nem fogjuk megtudni, de azt hiszem, annyira összezavarodott, amikor visszatért egy fiatalabb önmagába, hogy ő is meghalt a balesetben a feleségével együtt.
Helena felpillantott a szőnyegnek arról a foltjáról, amit egészen addig bámult, miközben megacélozta magát a szörnyű felismerés küszöbén.
– Mit tettél, Marcus?
– Negyvenhat éves voltam. Drogfüggő. Elpocsékoltam az életemet. Attól féltem, hogy elpusztítanád a széket, ha rájönnél, hogy mire képes.
– Mit tettél?
– Három nappal később, 2018. november ötödikén lementem a laborba, és betöltöttem az egyik saját emlékemet a stimulátorokba. Utána bemásztam a tartályba, és beinjektáltam a vérkeringésembe egy halálos adag nátrium-kloridot. Jézusom, tűzként égette az ereimet. Az volt a legdurvább fájdalom, amit valaha átéltem. Leállt a szívem, és amikor a DMT beütött, a tudatom visszarepített egy húszéves kori emlékembe. És ez lett annak az új idővonalnak a kezdete, amely 1992-ben ágazott el az eredetitől.
– Az egész világ számára?
– Nagyon úgy tűnik.
– És mi most ebben élünk?
– Igen.
– Mi történt az eredetivel?
– Nem tudom. Amikor megpróbálom felidézni, az összes emlékem szürke és szellemszerű. Mintha minden életet kiszívtak volna belőlük.
– Szóval, még mindig emlékszel az eredeti idővonalra, amelyben az én negyvenhat éves laboratóriumi asszisztensem voltál?
– Igen. Azok az emlékek velem maradtak.
– Én miért nem emlékszem rájuk?
– Gondolj csak az iménti kísérletünkre. Egyikünk sem emlékezett rá egészen addig, amíg el nem jött az a pillanat, amikor Reed meghalt a tojásban, és visszajutott a tetoválása idejéhez. Csak akkor szivárogtak vissza az emlékeink arról a másik idővonalról, amikor megpróbáltad egy székkel betörni az üveget.
– Vagyis kilenc év múlva, 2018. november ötödikén vissza fogok emlékezni arra az egész másik életemre?
– Szerintem igen. Az ottani tudatod és emlékeid össze fognak olvadni az itteniekkel. Két emlékkészleted lesz: egy eleven és egy halott.
Eső folyt végig az üvegen, és homályosította el a kinti világot.
Helena megállapította: – Másodszor is el kellett készítened a széket.
– Így van.
– És a jövővel kapcsolatos ismereteidre támaszkodva felépítettél egy birodalmat ezen az idővonalon, és idecsaltál engem a korlátlan anyagi keretek ígéretével, miután elértem az első áttöréseimet a Stanfordon.
Slade bólintott.
– Hogy te irányíthasd a szék elkészítését, és azt is te határozhasd meg, hogy mire használjuk.
Slade nem válaszolt.
– Vagyis gyakorlatilag megszállottan kémkedtél utánam, mióta ez az idővonal elkezdődött.
– Szerintem a „megszállott kémkedés” azért túlzás.
– Elnézést, éppen egy kiselejtezett fúrótornyon vagyunk a Csendes-óceán közepén, amit kizárólag nekem építettél, vagy lemaradtam volna valamiről?
Slade megemelte a pezsgőspoharát, és felhajtotta a maradékot.
– Elraboltad tőlem azt a másik életemet.
– Helena…
– Férjnél voltam? Gyerekeim is születtek?
– Tényleg tudni szeretnéd? Most már nem számít. Az meg sem történt.
– Te egy szörnyeteg vagy.
Helena felállt, az ablakhoz lépett, és kibámult az üvegen át a szürke ezernyi árnyalatára – a közeli óceánra, a távoli óceánra, a felhők rétegeire, a közeledő viharra. Az elmúlt egy évben egyre inkább a börtöncellájának érezte ezt a lakosztályt, de ennyire még soha. És miközben forró, haragos könnyek csorogtak végig az arcán, felmerült benne, hogy a saját önpusztító ambíciója sodorta eddig a pillanatig, és valószínűleg a 2018-asig is.
Az újonnan megtudott információk Slade viselkedését is megmagyarázták, különösen a pár hónappal ezelőtt adott ultimátumát, miszerint el kell kezdeniük megölni a tesztalanyokat, hogy fokozni tudják az emlékreaktiválást. Helena akkor ezt még felelőtlenségnek tartotta a részéről. Ez okozta a csapata tömeges távozását a fúrótoronyról. De most már értette, hogy valójában egy hideg fejjel kiszámított lépésről volt szó. Slade tudta, hogy a célegyenesbe értek, és azt akarta, hogy csak a személyzet elhivatott, kis létszámú csoportja legyen tanúja a szék valódi rendeltetésének. Helena belegondolva már abban sem lehetett biztos, hogy a többi kollégája visszaért a szárazföldre.
Egészen addig csak gyanította, hogy az élete veszélyben foroghat.
De most már biztosra vette.
– Beszélj hozzám, Helena. Ne fordulj ismét be.
A nő úgy érezte, hogy valószínűleg ez a reakciója fogja meghatározni, hogy Slade mit tesz vele.
– Dühös vagyok – mondta.
– Ez jogos. Én is az lennék.
Helena egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy Slade felsőbbrendű intellektussal rendelkezik, hogy a manipuláció mestere, mint az a nagy hatalmú vezetőknél megszokott. És lehet, hogy ez így is volt, de a férfi a sikere oroszlánrészét egyszerűen annak köszönhette, hogy tisztában volt a jövő eseményeivel. És az ő kvalitásával.
A szék feltalálása nem szólhatott kizárólag a székről számára. Eleve több pénze, nagyobb hírneve és hatalma volt, mint Istennek.
– Most, hogy megkaptad a széked – kérdezte tőle –, mi a terved vele?
– Még nem tudom. Arra gondoltam, hogy ezt együtt kitalálhatnánk.
Kamu. Dehogynem tudod. Huszonhat éved volt arra, hogy kitaláld.
– Segíts nekem a szék áramvonalasításában – vetette fel a férfi. – Segíts a biztonságos tesztelésében. Az első alkalommal, vagy egészen eddig nem magyarázhattam el neked pontosan, hogy mit értek a kérdésem alatt, de most már tudod az igazságot, úgyhogy ismét felteszem, és remélem, hogy a válaszod igen lesz.
– Milyen kérdésre gondolsz?
Slade odament, és megfogta a kezét. Elég közel álltak egymáshoz ahhoz, hogy Helena érezze a pezsgő illatát a leheletén.
– Helena, szeretnéd megváltoztatni velem a világot?