2007. OKTÓBER 25-26.
Besétált a házba, és becsukta a bejárati ajtót, majd ismét megállt a fogas melletti tükör előtt, hogy végigmérje a fiatalabb énjét.
Ez nem a valóság.
Ez nem lehet a valóság.
Julia az ő nevét kiabálta a hálószobából. Barry elment a televízió előtt, még mindig a világbajnokság ment, és a folyosó felé vette az irányt. A padló az ismerős helyeken nyikordult meg a talpa alatt. Elment Meghan szobája előtt, majd a dolgozószobaként is szolgáló vendégszoba előtt, és már ott is állt a saját hálószobájuk ajtajában.
Az exfelesége ott ült az ágyban, ölében egy nyitott könyvvel, a kisasztalon egy gőzölgő teáscsészével.
– Jól hallottam, hogy kimentél? – kérdezte.
Annyira másképp nézett ki.
– Igen.
– Meghan hol van?
– Elment a Dairy Queenbe.
– Holnap iskola.
– Fél tizenegyre hazajön.
– Tudta, kit kell megkérdeznie, mi?
Julia ezzel elmosolyodott, és megpaskolta maga mellett az ágyat, Barry pedig odalépett, miközben a tekintete végigsiklott az esküvői fotókon, a fekete-fehér Julián, amint magához ölelte Meghant a szülés éjszakáján, majd végül Van Gogh Csillagos éjének a repróján az ágy felett, amit tíz éve vettek a MoMÁ-ban, miután megnézték az eredetit. Bemászott az ágyba, és a fejtámlának támaszkodott Julia mellett. A felesége közelről retusáltnak tűnt számára, a bőre túl simának látszott; éppenhogy csak megjelentek rajta azoknak a ráncoknak a kezdeményei, amelyeket Barry két nappal korábban ebéd közben látott.
– Miért nem a meccset nézed? – kérdezte a felesége. Azon az estén ültek utoljára ezen az ágyon együtt, amikor elhagyta Barryt. A szemébe nézett, és azt mondta: Sajnálom, de nem tudlak megszabadítani ettől a rengeteg fájdalomtól. – Szívem… mi a baj? Úgy nézel ki, mintha meghalt volna valakid.
Barry már ősidők óta nem hallotta tőle a szívem megszólítást, és nem, nem érezte úgy, mintha meghalt volna valakije. Úgy érezte, mintha… teljesen elveszett lenne, és mindent üvegen keresztül nézne. Mintha a teste csak egy avatár lenne, amit még nem tud teljesen magabiztosan kezelni.
– Jól vagyok.
– Hű, nekifutnál ennek még egyszer, de ezúttal meggyőzőbben?
Lehetséges volna, hogy az a fájdalom, amit Meghan halála óta hordozott magában, sütött a szeméből és beleszivárgott ebbe a lehetetlen pillanatba? Hogy Julia valahogy megérezte benne ezt a változást? Mert a tragédia nem következett be, ami pont ezzel ellentétes, de egyenlő erejű hatást gyakorolt rá, amikor a felesége szemébe nézett, ami fénylett, éber volt, és tiszta. Annak a nőnek a szeme, akibe beleszeretett. És ismét mellbe vágta a gyász lesújtó ereje.
Julia végighúzta az ujjait a tarkóján, amibe beleborzongott a gerince, és amitől libabőrös lett a háta. Már egy évtizede nem érintette meg a felesége.
– Mi a baj? A munkahelyeden történt valami?
Az utolsó munkanapja gyakorlatilag abból állt, hogy meghalt egy szenzoros deprivációs tartályban, majd visszarepült ebbe a valamibe, úgyhogy…
– Igen, ha már így rákérdeztél.
A szenzoros élmények jelentik a végső tőrdöfést. A szobájuk illata. Julia kezének puhasága. Az összes részlet, amit már elfelejtett. Minden, amit elveszített.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte a felesége.
– Nem bánnád, ha csak melléd feküdnék, amíg olvasol?
– Dehogy.
Úgyhogy Barry Julia ölébe hajtotta a fejét. Többezerszer álmodozott erről, általában hajnali három körül, miközben a Washington Heights-i lakása ágyában feküdt, a részegség és a másnaposság közötti kimerítő átmenetben, és azon gondolkozott…
Hogy mi lett volna, ha a lánya életben marad? Ha a házassága túlélte volna? Ha nem siklott volna ki minden? Ha…
Ez nem a valóság.
Ez nem lehet a valóság.
Nem hallatszott más a szobában, csak a halk susogás olyan egypercenként, ahogy Julia lapozott egyet. Barry szeme csukva volt, ő maga nem csinált mást, csak lélegzett, és miközben a felesége megcirógatta a haját, az oldalára fordult, hogy elrejtse a szemébe gyűlt könnyeket.
A lelke mélyén egy reszkető protoplazmakupac, és herkulesi erőfeszítésébe telik, hogy megőrizze a lélekjelenlétét. Az érzelmei letaglózták, olyan nyers erővel törtek rá, de Julia mintha észre sem venné, ahogy a háta időnként beleremeg a fojtott zokogásba.
Barry most kapta vissza az elhunyt gyermekét.
Látta őt, hallotta a hangját, átölelte eleven testét.
És most valahogy visszakerült a régi hálószobájába Juliával, és ez már túl sok.
Egy rettenetes gondolat kúszik az agyába – mi van, ha ez csak egy pszichotikus epizód?
Mi van, ha egyszer csak eltűnik az egész?
Mi van, ha ismét elveszítem Meghant?
Zihálni kezdett…
Mi van, ha…
– Barry, jól vagy?
Ne gondolkozz.
Lélegezz.
– Igen.
Csak lélegezz.
– Biztos?
– Igen.
Aludj el.
Ne álmodj.
És reggel majd kiderül, hogy megmarad-e mindez.
Már kora hajnalban felébresztette a reluxán beszivárgó napfény. Julia mellett találta magát, még mindig az előző esti ruhájában. Kimászott az ágyból anélkül, hogy felébresztette volna a feleségét, és végiglopakodott a folyosón Meghan szobájához. Az ajtó csukva volt. Résnyire benyitott rajta, és bekukucskált. A lánya ott aludt egy halom takaró alatt, és még csend honolt a házban ahhoz, hogy Barry a szuszogását is hallja.
Eleven volt. Biztonságban volt. Ott volt.
Neki és Juliának sokkos állapotban kellene lenniük, miután éppenhogy csak hazatértek azután, hogy a halottasházban töltötték az éjszakát. Meghan holttestének a látványa, a fekete véraláfutásos, összetört teste örökre beleégett Barry agyába, noha ez az emlék is olyan szellemképszerűvé kezdett válni, mint az összes többi hamis emléke.
De Meghan most ott volt, és ő is, és másodpercről másodpercre egyre inkább otthon érezte magát a testében. A másik életével kapcsolatos emlékei egyre távolabbinak tűntek, mintha most ébredt volna fel egy nagyon hosszú, rettenetes rémálomból. Egy tizenegy évig tartó rémálomból.
És pontosan az is volt, gondolta Barry. Egy rémálom. Mert az, ami van, egyre inkább valóságnak kezdett tűnni számára.
Beosont Meghan szobájába, és megállt az ágya mellett, hogy nézze, ahogy alszik. Az univerzum megszületésének a látványa sem válthatott volna ki belőle mélyebb döbbenetet, örömet és túláradóbb hálát az iránt a titokzatos erő iránt, amely megváltoztatta a világot érte és Meghanért.
Ugyanakkor jeges rettegés borzongatta a nyakát a gondolattól, hogy ez talán csak illúzió.
A megmagyarázhatatlan tökéletesség pillanata, ami mindjárt szertefoszlik.
Úgy bolyongott a házban, mint egy szellem a korábbi életében, és újra felfedezte azokat a tereket és tárgyakat, amelyek szinte már teljesen elhomályosultak az emlékeiben. Az alkóvot a nappaliban, ahova karácsonykor a fát állították. A kisasztalt a bejárati ajtó mellett, amelyen a személyes tárgyait tartotta. A kedvenc kávésbögréjét. A felnyitható asztalt a vendégszobában, ahol a számláit fizette be. A széket a nappaliban, ahol vasárnaponként az első oldaltól az utolsóig kiolvasta a Washington Postot és a New York Timest.
Az emlékek múzeumában járt-kelt.
A szíve valamivel gyorsabban vert a megszokottnál, tartotta a ritmust az enyhe fejfájással a szeme körül. Barry megkívánt egy cigarettát. Nem lelki okokból – több kudarcba fulladt kísérlet után öt évvel korábban végre leszokott –, hanem a jelek szerint a harminckilenc éves teste igényelte a nikotinlöketet.
Kiment a konyhába, és megtöltött egy poharat vízzel a csapból. Ott állt a mosogató előtt, és azt figyelte, ahogy a kora hajnali fény színeket fest a hátsó kertre.
Kinyitotta a csaptól jobbra lévő szekrényt, és kivette belőle a kávét, amit régen ivott. Főzött egy kannával, és amennyit csak tudott, berámolt az előző napi szennyes edények közül a mosogatógépbe, majd nekilátott annak a feladatnak, ami az ő dolga volt a házasságuk alatt – a megmaradt edények elmosogatásának a csap alatt.
Miután végzett, még mindig hívogatták a cigaretták. Odament a bejárati ajtó melletti asztalhoz, felkapta az egész karton Camelt, és kidobta a kerti kukába. Utána leült a tornácon, hogy a hidegben igya meg a kávéját, abban reménykedve, hogy kitisztul a feje, és azon gondolkozva, hogy az a férfi, aki ideküldte, figyeli-e vajon ebben a pillanatban. Esetleg egy magasabb létsíkról? Az időn túlról? Visszatért belé a félelem. Nem fogják hirtelen kiragadni ebből a pillanatból, és visszaküldeni a régi életébe? Vagy ez már végleges?
Elfojtja magában az egyre erősödő pánikot. Azt mondogatja magának, hogy nem csak képzelte a HESZ-t és a jövőt. Az túl részletes volt ahhoz, még a nyomozói észjárását is tekintetbe véve, hogy ő találja ki.
Ez a valóság.
Ez a most.
Ez van.
Meghan él, és soha többé nem fogja elvenni tőle semmi.
Hangosan csak azt mondta, és egész életében ez állt legközelebb egy imához az ő szájából: – Ha most hallasz, kérlek, ne vedd el tőlem ezt az egészet. Bármit hajlandó vagyok megtenni érte.
Nem érkezett válasz a hajnal csendjében.
Barry ivott még egy korty kávét, és csak nézte, ahogy a napfény besüt a tölgyfa ágai között, és a deres fűhöz ér, ami kezd felengedni.