2007. OKTÓBER – 2010. AUGUSZTUS
Jee-Woon kölnijének az illata még mindig ott lebegett a liftben, miközben Helena felfelé tartott vele az idegtudományi épület földszintjéről. Már majdnem két év eltelt azóta, hogy a Stanford területére lépett. Hogy szárazföldre lépett. A fák és a fű zöldje szinte könnyekig megindította. Az, ahogyan a napfény átszűrődött a reszkető levelek között. A virágok illata. Azoknak a madaraknak a hangja, amelyek nem a tenger mellett éltek.
Az időjárás derűs és meleg volt, és Helena újra meg újra a mobiltelefonja kijelzőjén lévő dátumra pillantott, mert egy része még mindig nem tudta elhinni, hogy 2007. október 22. van.
A kocsija ott várta a belsős parkolóban. Helena bemászott a napmeleg ülésre, és kiásta a slusszkulcsot a hátizsákjából.
Hamarosan már az autópályán száguldott, a szél ott süvöltött a karosszérián. A fúrótorony már csak szürke, halványuló álomnak tűnt számára, a szék, a tartály, Slade és az elmúlt két év még inkább, mert amit ő készített el, még nem történt meg.
San José-i házában bepakolta egy bőröndbe a ruháit, a szülei bekeretezett fotóját és hat, számára nagyon fontos könyvet: Az emberi test felépítésérőlt Andreas Vesaliustól, a Fizikát Arisztotelésztől, A természetfilozófia matematikai alapelveit Isaac Newtontól, Darwintól A fajok eredetét és két regényt – Camus Közönyét és Gabriel García Marquez Száz év magányát.
A bankban megszüntette a megtakarítási számláját és a folyószámláját – majdnem 50 000 dollár volt rajtuk. 10 000-et kivett készpénzben, a maradék 40 000-et berakta egy tőzsdeszámlára, utána a szánalmasan karcsúnak tűnő fehér borítékkal kisétált a déli napsütésbe.
Az 1-es autópálya mellett megállt tankolni. Miután kifizette a benzint, bedobta a bankkártyáját egy szemetesbe, leeresztette a napfénytetőt, és beült a volán mögé. Még nem tudta, hova megy. Előző éjjel, a fúrótornyon csak idáig tervezte meg a dolgokat, és a fejében boldogság és rettegés kavargott.
Talált egy tízcentest az egyik pohártartóban. Feldobta, és a bal tenyerével elkapta.
Ha fej, délnek indul.
Ha írás, északnak.
Az út cikcakkos tengerparton kanyargott, a tenger száz méterrel lejjebb ásított a szürke ködben.
Helena cédruserdőkön át száguldott.
Hegyfokok mellett.
Szélfútta pusztaságokon át.
Olyan falvakon keresztül, amelyek szinte nevet sem érdemeltek – a világ peremének apró helyőrségein át.
Első este San Franciscótól pár órára északra pihent meg, egy Timber Cove nevű felújított, útszéli motelben, amely egy tengerre néző sziklán fészkelt.
Egyedül ült a kandalló mellett egy pohár borral, amit alig harminc kilométerrel keletebbre készítettek, a naplementét nézte, és azon gondolkozott, mivé lett az élete.
Elővette a telefonját, hogy felhívja a szüleit, de habozott.
Marcus Slade ebben a pillanatban éppen az érkezésére várt a leselejtezett olajfúrótornyán, hogy elkezdjenek dolgozni a széken, kétségkívül abban a hitben, hogy az eszköz valódi, szédületes kvalitásairól csak ő tud. De ha Helena nem jelenik meg, akkor nemcsak azt fogja gyanítani, hogy mi történt, hanem az egész világot fel fogja forgatni érte, mert nélküle esélye sem lesz elkészíteni – vagy újragyártani – a széket.
Talán még a szüleit is felhasználja arra, hogy megtalálja.
Helena lerakta a telefonját a földre, és a csizmája sarkával összezúzta.
***
Észak felé tartott az 1-es autópályán, és tett egy rövid kitérőt egy olyan helyre, amit mindig is meg akart nézni az Elveszett parton – a Black Sands Beachre Shelter Cove-ban.
Utána fenyvesek és csendes tengerparti települések következtek, majd az északnyugati vidékek.
Pár nappal később már Vancouverben volt, és észak felé folytatta az útját Brit Columbia partjain, egyre kisebb városokon és falvakon át, a leggyönyörűbb kihalt tájakon keresztül, amelyeket valaha is látott.
Három héttel később, miközben Észak-Kanada vadonjában bolyongott, viharba keveredett alkonyatkor.
Megállt egy útszéli fogadóban egy olyan falu peremén, ami még az aranyláz idejéből maradt fenn, felült egy bárszékre a deszkákkal borított pult mellett, sört rendelt, és a helyiekkel cseverészett, miközben a masszív kőkandallóban lobogott a tűz, és az évszak első havazása az ablakot ostromolta.
A yukoni Haines Junction bizonyos értelemben éppen olyan elszigeteltnek tűnt, mint Slade fúrótornya – egy kis falu volt Kanada legészakibb részén, egy gleccserek mintázta hegység fenyőerdejében. A faluban mindenki Marie Iden néven ismerte – a keresztnevét az első nő ihlette, aki Nobel-díjat nyert, és akinek a munkássága a radioaktivitás felfedezéséhez vezetett, a vezetéknevét pedig az egyik kedvenc regényírójától kölcsönözte.
A fogadó egyik szobájában lakott, és hétvégente nem bejelentett felszolgálóként dolgozott a bárban. Nem volt szüksége a pénzre. A jövőre vonatkozó tőzsdeismeretei segítségével milliókat tudott keresni a következő két évben. De jó érzést keltett benne, hogy van mit csinálnia, és ha nem lett volna bevételi forrása, az kérdéseket vethetett volna fel.
A szobáját nem lehetett túl fényűzőnek nevezni – a berendezés egy ágyból és egy ruhásszekrényből állt. Az ablaka a világ legkihaltabb autópályájára nézett. De egyelőre nem is volt szüksége többre. Csak ismeretségeket kötött, barátságokat nem, és elég átutazó kelt át a fogadón és a falun a magányos szívek pár huszonnégy órás románcához.
Helena magányosnak érezte magát, de úgy tűnt neki, hogy arrafelé ez a normális. Hamar felfedezte, hogy Haines Junction milyen embereknek a menedéke.
Azoké, akik békességet keresnek.
Azoké, akik el akarnak bújni.
És persze azoké, akik mindkettőre vágynak.
Hiányzott neki a munkája nyújtotta szellemi ösztönzés. Hiányzott a laboratóriuma. Hiányoztak a céljai. Rágta a lelkét, hogy milyen hatással lehetett a szüleire az eltűnése. Minden napnak minden olyan órájában bűntudatot érzett, amit nem a memóriaszék elkészítésével töltött, hogy megőrizhesse az anyjához hasonló emberek emlékeit.
Az is átfutott a fején, hogy talán Slade meggyilkolása lenne a megoldás. Elég könnyen a közelébe tudna férkőzni – csak fel kéne hívnia Jee-Woont azzal, hogy meggondolta magát. De nem volt hozzá mersze. Ő nem ez a fajta ember volt.
Úgyhogy azzal vigasztalta magát, hogy az összes olyan nappal, amit a világnak ebben az eldugott zugában tölt, távol Slade-től, a világot védi meg attól, amit létre tudna hozni.
Két évvel később hamis személyes iratokat szerzett a sötét webről, és az alaszkai Anchorage-ba költözött, ahol jelentkezett önkéntes laboratóriumi asszisztensnek az egyetemen egy kedves férfi mellé, akinek fogalma sem volt, hogy az egyik segédje a világ egyik legnagyobb tudósa. Alzheimeres pácienseket kérdezett ki, és feljegyezte fogyatkozó emlékeiket egyik hétről és hónapról a másikra, miközben a betegség kegyetlenül megfosztotta őket emberi méltóságuktól. Ezt a munkát nem lehetett volna úttörőnek nevezni, de legalább egy olyan szakterületet szolgálhatott a tudása, ami a szívügye volt. Az élete unalmassága és céltalansága lassan már az őrületbe kergette.
Akadtak olyan napok, amikor kétségbeesetten vágyott arra, hogy elkészíthesse a MEG-mikroszkópot és a reaktivációs készüléket, hogy megőrizhesse azoknak az embereknek az emlékeit, akiket kikérdezett, akik lassan azt sem tudták, kik is ők, és akiknek feledésbe merültek a személyiségüket meghatározó emlékeik. De ez túl kockázatos lett volna. A munkája felkelthette volna Slade figyelmét, vagy valaki más hozzá hasonlóan véletlenül megtehette volna azt az apró lépést az emlékreaktiválástól az időutazásig. Ekkora hatalmat nem szabad az emberek kezébe adni – az atomhasadás felfedezése vezetett az atombombához. Az emlékek, vagyis a valóság megváltoztatásának képessége legalább olyan veszélyes lenne, részben pont a vonzereje miatt. Hát nem változtatta meg ő maga is a múltat, amint lehetősége nyílt rá?
De a szék nem készült el, ő pedig eltűnt, és semmi nem fenyegette az emlékeket és az időt a fejében lévő ismereteken kívül, amiket magával készült vinni a sírba.
Nemegyszer felvetődött benne az öngyilkosság gondolata is. Az lenne a legfőbb biztosíték arra, hogy Slade soha ne találhassa meg és kényszeríthesse együttműködésre. Helena egészen odáig elment, hogy készített pár nátrium-klorid-tablettát arra az esetre, ha valaha nem maradna más hátra.
Mindig magánál tartotta őket egy ezüstmedálban, amely a nyakában lógott.
Helena leparkolt a bejárat mellett, és kiszállt a kocsiból az augusztusi hőségbe. A kert gondozott volt. Lugasok, szökőkutak és piknikasztalok álltak mindenütt. Felmerült benne a kérdés, hogy az apja hogy engedheti ezt meg magának.
Bejelentkezett a recepción, és fel kellett írnia a nevét a látogatók listájára. Miközben az adminisztrátor lefénymásolta a jogosítványát, Helena idegesen nézelődött.
Már három évet töltött ezen az idővonalon. A fúrótornyon leélt idejük hamis emlékei 2009. július 6-ának kora hajnalán lephették meg Slade-et, abban a pillanatban, amikor Helena (egy másik idővonalon) meghalt a deprivációs tartályban, és visszatért a Jee-Woonnal folytatott beszélgetéséhez a Stanfordon.
Ha Slade korábban nem is kereste, most fogja. Nagy valószínűséggel már itt is megbízott valakit azzal, hogy értesítse, ha Helena felbukkanna.
És most felbukkant.
De tudatában volt a veszélynek.
Ha Slade vagy valamelyik embere megjelenik, kezelni fogja a helyzetet.
A nyakához nyúlt, és kitapogatta a medált a láncán.
– Meg is van, kedves. – Az adminisztrátor átnyújtott neki egy vendégkitűzőt. – Dorothy a 117-es szobában van, a folyosó végén. Beengedem.
Helena megvárta, hogy az Emlékezetgondozó ajtaja lassan kinyíljon.
A fertőtlenítő-, vizelet- és menzaszag keveréke felidézte benne az utolsó alkalmat, amikor Helena betette a lábát egy felnőttgondozó intézménybe – húsz évvel azelőtt, a nagyapja életének utolsó néhány hónapja alatt.
Végigment egy társalgószerűségen, ahol erősen begyógyszerezett páciensek ültek kábán egy tévé előtt, amelyben egy természetfilm ment.
A 117-es ajtaja résnyire nyitva volt, és Helena óvatosan betolta.
Számításai szerint már legalább öt év eltelt azóta, hogy utoljára látta az anyját.
Dorothy tolószékben ült, lábán takaróval, és a Sziklás-hegység elejét bámulta az ablakon át. Biztosan észrevette Helenát a szeme sarkából, mert lassan az ajtó felé fordította a fejét.
Helena elmosolyodott.
– Szia.
Az anyja rezzenéstelen tekintettel bámulta.
A felismerés legkisebb jele nélkül.
– Nem baj, ha bejövök?
Az anyja lehajtotta a fejét, amit Helena a beleegyezés jelének vett. Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Tetszik a szobád – mondta. Az elnémított televízióban hírműsort adtak. Fotók hevertek mindenütt. A szüleiről fiatalabb korukban, szebb napjaikban. Róla kisbabaként, kisgyerekként, éppenhogy csak tizenhat évesként a családi Chevy Silverado volánja mögött, aznap, amikor megkapta a jogosítványát.
A CaringBridge oldal szerint, amit az apja készített, valamivel az előző karácsony után költöztették be Dorothyt a gondozóba, amikor bekapcsolva felejtette a tűzhelyet, és majdnem felgyújtotta a házat.
Helena leült az anyja mellé az ablak melletti apró, kerek asztalhoz. Egy csokor virág állt rajta, elég régi ahhoz, hogy a szirmait és a leveleit a váza köré hullajtsa.
Az anyja törékenysége madárszerű benyomást keltett, arca papírvékonynak tűnt a késő délelőtti fényben. Bár csak hatvanöt éves volt, sokkal idősebbnek látszott. Ezüstös haja gyérült. Kezét májfoltok borították, ennek ellenére még mindig nőies és kecses látványt nyújtott.
– Helena vagyok. A lányod.
Az anyja kétkedve felnézett rá.
– Nagyon szép innen a kilátás a hegyekre.
– Nem láttad Nance-et? – kérdezte az anyja. Nem úgy beszélt, ahogy szokott; a szavai lassan és jelentős erőfeszítés árán törtek elő belőle. Nancy Dorothy nővére volt. Szülés közben meghalt, több mint negyven évvel azelőtt, még Helena születése előtt.
– Nem – válaszolta Helena. – Már jó ideje nincs itt.
Az anyja kinézett az ablakon. A síkság és a hegyláb még tisztán látszott, de a magasabb csúcsok felett sötét felhők gyülekeztek. Helena azt gondolta, hogy ez a betegség egy szadista, skizofrén formája az emlékutazásnak, ami ide-oda hányja-veti áldozatait életük szakaszai között, és elhiteti velük, hogy a múltban élnek. Elvágja a horgonyuk kötelét.
– Sajnálom, hogy nem jártam nálad mostanában – mondta. – Nem azért, mert nem akartam. Mindennap gondolok rád és apára. De az utóbbi pár év nagyon… nehéz volt. Te vagy az egyetlen ember a világon, akinek ezt elmondhatom, de kaptam egy lehetőséget, hogy elkészíthessem a memóriaszékemet. Szerintem meséltem már róla. Miattad készítettem el. Meg akartam menteni az emlékeidet. Azt hittem, megváltoztatom a világot. Azt hittem, mindent megkaptam, amiről álmodtam. De kudarcot vallottam. Cserben hagytalak. És a hozzád hasonlókat is, akik arra használhatták volna, hogy megmentsék önmaguk egy részét ettől… az átkozott betegségtől. – Helena megtörölte a szemét. Nem tudta, hallotta-e egyáltalán az anyja. De ez talán nem is számított. – Valami retteneteset hoztam a világra, anya. Nem így akartam, de így történt, és most bujkálnom kell életem végéig. Nem lett volna szabad idejönnöm, de… még egyszer látni akartalak. Szerettem volna, hogy halld, amint…
– Ma vihar lesz a hegyekben. – Dorothy még mindig a felhőket nézte.
Helena kiengedte a levegőt. – Úgy tűnik, nem?
– Régen egy Elveszett-tó nevű helyre kirándultam a családommal.
– Emlékszem rá. Ott voltam veled, anya.
– Úsztunk a jéghideg vízben, utána kifeküdtünk a meleg sziklákra. Az ég olyan kéken ragyogott, hogy szinte lilának tűnt. Vadvirágok borították a réteket. Mintha nem is lett volna olyan régen.
Csendben üldögéltek tovább.
A Longs-csúcsba belecsapott a villám.
Túl messze ahhoz, hogy hallják a mennydörgést.
Helenában felmerült a kérdés, hogy milyen gyakran járhat ott az apja. Hogy mennyire nehéz ez neki. Bármit megtett volna, hogy ismét lássa.
Odavitte a fotókat, és szép lassan végigmutogatta az összeset az anyjának; felsorolta a neveket, felidézte a saját emlékeit. Megpróbálta kiválogatni azokat az emlékeket, amelyekről úgy gondolta, különlegesek és fontosak lehettek az anyjának, de utána rájött, hogy ez túl bensőséges kérdés ahhoz, hogy más helyett döntse el. Csak a sajátjait oszthatta meg.
Utána történt valami nagyon furcsa.
Dorothy ránézett, és a tekintete egy pillanatra kitisztult, éberré és harciassá vált – mintha a Helena ismerte nő valahogy leküzdötte volna a demencia és a tönkrement idegösvények labirintusát, hogy egy utolsó pillanatra még találkozhasson a lányával.
– Mindig büszke voltam rád – mondta az anyja.
– Tényleg?
– Te vagy a legjobb minden közül, amit valaha csináltam.
Helena átölelte az anyját. Könnyek patakzottak a szeméből.
– Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni, anya.
De mire elhúzódott tőle, a tiszta pillanat már elmúlt.
Egy idegen szemébe nézett.