2010. JÚNIUS – 2018. NOVEMBER 6.
Barry egyszer csak arra ébredt, hogy aznap van Meghan ballagása.
A lánya volt a második legjobb tanuló az évfolyamban; remek beszédet tartott.
Barry sírt.
Utána eljött az ősz, és csak ő meg Julia maradtak a mostanra roppant csendes házban.
Egyik este az ágyban Julia odafordult hozzá, és azt kérdezte: – Te így akarod tölteni az életed hátralévő részét?
Barry nem tudta, mit feleljen. Ez nem igaz. Tudta. Addig mindig Meghan halálára fogta a házasságukét. A családjuk – a háromfős családjuk – kötötte össze őket Juliával. Amikor Meghan meghalt, ez a kötelék egy év alatt szétbomlott. Csak most tudta beismerni, hogy a sorsuk mindig is meg volt pecsételve. A házassága második útja lassabb, kevésbé drámai halállal végződött, amit Meghan felnövése és önállósodása hozott el.
Úgyhogy igen, tudta. Csak nem akarta kimondani.
Ez a kapcsolat adott időre szólt, nem többre.
Az anyja pont úgy halt meg, mint az emlékeiben.
Meghan már ott ült a bárpultnál, amikor ő megérkezett, martinit iszogatott, és SMS-ezett valakivel. Barry pár pillanatig észre sem vette, mert csak egy volt a sok gyönyörű nő közül egy menő manhattani bárban, aki beült egy korai koktélra.
– Szia, Megs.
A lánya kijelzővel lefelé lerakta a telefonját a pultra, lecsusszant a székről, és a szokásosnál erősebben ölelte magához. Nem akarta elengedni.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Jól, jól.
– Biztos?
– Igen.
Meghan kétkedve méregette, miközben leültek a pult mellé, és Barry egy San Pellegrinót rendelt kis adag lime-mal.
– Hogy megy a munka? – kérdezte. Meghan az első évét töltötte közösségszervezőként egy nonprofit alapítványnál.
– Eszelősen sűrű és csodálatos, de most nem erről akarok beszélni.
– Tudod, hogy büszke vagyok rád, ugye?
– Igen, mindig elmondod, amikor találkozunk. Figyelj, kérdeznem kell valamit.
– Oké. – Barry beleivott a lime-os vizébe.
– Mióta voltatok boldogtalanok?
– Nem tudom. Egy ideje. Pár éve.
– Miattam maradtatok házasok?
– Nem.
– Esküszöl?
– Esküszöm. Én meg akartam javítani a dolgot. Tudom, hogy anyád is. Néha kell egy kis idő, amíg az ember lefújja a meccset. Lehet, hogy te is hozzájárultál ahhoz, hogy nem vettük észre, milyen boldogtalanok vagyunk, de nem miattad maradtunk együtt.
– Sírtál?
– Nem.
– Kamu.
Meghan sasszemű volt. Barry egy órával korábban írta alá a válási papírokat az ügyvédjénél, és ha nem jön közbe semmi, egy hónapon belül ki fogják mondani a válást.
Sokat kellett gyalogolnia idáig, és igen, az út nagy része alatt sírt. New Yorkban többek között ez a csodálatos – hogy senkit nem érdekelnek a másik érzelmei, amíg vér nem folyik. Ott fényes nappal a járdán sírni ugyanolyan intim aktus, mint otthon sírni az éjszaka közepén. Talán azért, mert senkit nem érdekel semmi. Talán azért, mert ez egy kegyetlen város, és mindenki tartott már itt valamikor.
– Hogy van Max? – kérdezte a lányától.
– Maxnek vége.
– Mi történt?
– Rájött.
– Mire jött rá?
– Hogy Meghan munkamániás.
Barry rendelt még egy ásványvizet.
– Nagyon jól nézel ki, apa.
– Tényleg?
– Igen. Alig várom a rettenetes randisztorijaidat.
– Alig várom, hogy belekeveredjek.
Meghan felnevetett, és a szája mozgásától Barry valamiért ismét meglátta az arcában a kislányt, bár csak egy futó pillanatra.
Azt mondta: – Vasárnap szülinapod lesz.
– Tudom.
– Anyával azért elviszünk ebédelni.
– Biztos, hogy ez nem lesz kínos?
– De, az lesz, de akkor is bevállaljuk, ha te is akarod. Szeretnénk ismét jóban lenni.
– Benne vagyok – válaszolta Meghan.
– Tényleg?
– Tényleg. Én is szeretném, ha mindenki jóban lenne.
Meghan után Barry beült enni a kedvenc pizzázójába – egy lyukba a falban az Upper West Side-on, nem messze az őrstől. Egy éjféli hangulatú hely, félhomályos és sehol egy szék, csak egy bárpultból áll a belső helyiség körül, ahol mindenki áll, kezében tartja az olajos papírtányért a hatalmas szeletekkel, és a hatalmas pohár túlédesített üdítőjét.
Péntek este volt, zajos és tökéletes.
Barryben felmerült a kérdés, hogy igyon-e egyet, de arra jutott, hogy a válási papírok aláírását követő magányos ivás túl szánalmas, úgyhogy inkább elindult a kocsija felé. Vezetés közben boldognak, túláradóan érzelmesnek és letaglózottnak érezte magát az elevenség rejtélyétől. Remélte, hogy Julia jól van. Küldött neki egy üzenetet, miután aláírta a papírokat. Azt írta, hogy örül, hogy barátok maradnak, és hogy mindig ott lesz neki.
Miközben a dugóban várakozott, megnézte a telefonján, hogy Julia válaszolt-e.
A felesége azt írta:
Mindig itt leszek neked. Ez sosem fog megváltozni.
Barry szíve annyira túláradt, mint már régen nem.
Felpillantott az utcára. Az autók nem mozdultak, noha zöldre váltott előttük a lámpa. A zsaruk elterelték a forgalmat az előttük lévő utcáról.
Barry lehúzta az ablakot, és kikiabált: – Mi történik?
A rendőr intett neki, hogy hajtson tovább.
Barry bekapcsolta a szirénáját. Ez felkeltette a fiatal közlekedési figyelmét. Bocsánatkérően odarohant. – Elnézést, lezáratták velünk a következő utcát. Kaotikus a helyzet.
– Mi történt?
– Egy nő leugrott egy épületről.
– Melyikről?
– Arról a felhőkarcolóról, ott.
Barry felnézett a fehér art deco toronyra, és görcsbe rándult a gyomra.
– Hányadikról? – kérdezte.
– Tessék?
– Hányadik emeletről ugrott le?
Egy mentőautó visított el villogva mellettük, és kelt át a kereszteződésen.
– A negyvenegyedikről. Egy újabb HESZ-öngyilkosságnak tűnik.
Barry lesorolt a járdaszegély mellé, és kiszállt. Végigkocogott az utcán, és felvillantotta a jelvényét a kordonnál.
Amikor odaért a rendőrökhöz, mentősökhöz és tűzoltókhoz, akik egy fekete, borzalmasan összetört tetejű Lincoln Town Car mellett gyülekeztek, lelassított.
Miközben odasétált, felkészítette magát azokra a groteszk sérülésekre, amiket egy százhúsz méteres zuhanás gyakorol az emberi testre, de Ann Voss Peters szinte békésnek tűnt. Nem látszott rajta más rendellenesség, csak a füléből és szájából csorgó vér. A hátára esett, és olyan pózban ért földet, hogy a Town Car betört teteje szinte bölcsőként fogta körül. Két lába bokában keresztezte egymást, bal karja a mellkasán nyugodott, mintha egyszerűen csak aludna.
Mint egy égből pottyant angyal.
Nem mintha elfelejtette volna. A Hotel Memory, a tartályban lelt saját halála és a visszatérése Meghan halálának éjszakájára mindig ott várakozott a tudata peremén, egy sor kiszürkült emlék formájában.
Ugyanakkor az elmúlt tizenegy év is álomszerűnek tűnt számára. Lefoglalták a létezés apróságai, és mivel semmi nem kötötte ahhoz az élethez, amelyből kiszakították, könnyedén száműzhette a történteket a tudata és az emlékezete legmélyebb zugaiba.
De amikor ott ült a Hudson folyó melletti kávézóban Juliával és Meghannel a lánya huszonhatodik születésnapján, vakító fénnyel öntötte el a tudat, hogy már másodszor éli át ezt a pillanatot. Az összes emléke egyszerre ömlik végig rajta, olyan tisztán, mint a forrásvíz. Ő és Julia nem messze ültek innen, és arról fantáziálgattak, mivel foglalkozna Meghan, ha élne. Barry úgy vélte, hogy ügyvéd lenne. Ezen nevettek, és felidézték azt a napot, amikor a lányuk nekiment a garázsajtónak, mielőtt összehasonlították volna a Hudson forrásvidékénél töltött családi vakációjuk emlékeit.
A lánya most ott ült vele szemben, és Barryt hosszú idő óta először kavarta fel a jelenléte. A tény, hogy létezik. Ez az érzés éppen olyan erővel töltötte el, mint közvetlenül a visszatérése után, amikor az összes másodperc ajándéknak tűnt.
Barry hajnali háromkor arra riadt fel, hogy valaki az ajtaján dörömböl. Előkászálódott az ágyából, és lassan ébredezett, miközben az ajtó felé botorkált. Jim-Bob, hős védelmezője az ajtó előtt ugatott.
Amikor kikukucskált, hirtelen magához tért – Julia állt a folyosó félhomályában. Barry elfordította a reteszt, kiakasztotta a láncot, kinyitotta az ajtót. A volt felesége szeme bedagadt a sírástól, a haja katasztrofálisan állt, és csak egy ballonkabátot viselt a pizsamája felett, amelynek a vállát hó borította.
Azt mondta: – Megpróbáltalak felhívni. Ki volt kapcsolva a telefonod.
– Mi történt?
– Bejöhetek?
Barry hátralépett, és Julia űzött tekintettel besétált. Barry gyengéden megfogta a karját, és a kanapéhoz vezette.
– Megijesztesz, Jules. Mi a baj?
A volt felesége reszketve ránézett. – Hallottál már a hamisemlék-szindrómáról?
– Igen, miért?
– Szerintem elkaptam.
Barry gyomra görcsbe rándult. – Miért mondod ezt?
– Egy órája szörnyű fejfájásra ébredtem, és arra, hogy tele vagyok emlékekkel egy másik életről. Szürke, nyugtalanító emlékekkel. – A szeme megtelt könnyekkel. – Meghan középiskolás korában meghalt egy cserbenhagyásos balesetben. Mi egy évvel később elváltunk. Én férjhez mentem egy Anthony nevű férfihoz. Az egész olyan valóságosnak tűnt, mintha tényleg átéltem volna. Te meg én tegnap együtt ebédeltünk ugyanabban a kávézóban a folyó mellett, csak Meghan nem volt ott. Tizenegy éve meghalt. Ma egyedül ébredtem az ágyamban, Anthony nélkül, és rájöttem, hogy tegnap Meghannel találkoztunk. Hogy él. – Julia keze erősen remegett. – Mi a valóság, Barry? Melyik emlékkészlet igazi? – Összeomlott. – Életben van a lányunk?
– Igen.
– De emlékszem, hogy elmentem veled a halottasházba. Láttam az összetört testét. Meghalt. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Úgy kellett kivinniük onnan engem. Sikoltoztam. Te is emlékszel, nem? Ez tényleg megtörtént? Emlékszel arra, hogy meghalt?
Barry leült a kanapéra az alsónadrágjában, és kezdett ráébredni, hogy ez az egész rettenetesen logikusnak tűnik. Ann Voss Peters három nappal korábban ugrott le a Poe-épületről. Ő előző nap ebédelt együtt Meghannel és Juliával. Ami azt jelenti, hogy aznap jött el az az este, amikor visszaküldték ahhoz az emlékhez, amikor utoljára látta a lányát élve. És amint elértek ehhez a pillanathoz, valahogy felszabadulhattak Julia emlékei azon az élettelen idővonalon, ahol Meghant elveszítették.
– Barry, megőrültem volna?
És Barrybe ekkor belehasított, hogy ha Julia emlékszik, akkor Meghan is.
Juliára nézett. – Mennünk kell.
– Miért?
Barry felállt. – Most azonnal.
– Barry…
– Figyelj, nem őrültél meg, nem ment el az eszed.
– Te is emlékszel a halálára?
– Igen.
– Az meg hogy lehet?
– Megígérem, hogy mindent el fogok magyarázni, de most oda kell mennünk Meghanhöz.
– Miért?
– Mert ő ugyanazt éli át, amit te. Visszaemlékszik a saját halálára.
Barry délre tartott a West Side autópályán a hóviharban, Manhattan északi része felé. Az utak kihaltak voltak ebben a kései órában.
Julia a fülére szorította a telefonját, és azt mondta: – Meghan, kérlek, hívj vissza, ha ezt megkapod. Aggódom érted. Apád és én hozzád tartunk. – Barryre pillantott, és hozzátette: – Valószínűleg csak alszik. Éjszaka van.
Végighajtanak alsó-Manhattan üres utcáin, keresztül a szigeten a NoHóba, a síkos aszfalton csúszkálnak a kerekek.
Barry megállt az épület előtt, ahol Meghan lakott, és kimásztak a zuhogó hóesésbe.
A bejáratnál ötször megnyomták Meghan kaputelefonját, de senki nem vette fel.
Barry Julia felé fordult. – Neked van kulcsod?
– Nincs.
Barry sorban felcsengetett a többi lakásba is, amíg valaki be nem engedte őket.
A ház egy rozoga, háború előtti, lift nélküli épület. Mindketten futva tették meg a hat emeletet felfelé a homályos lépcsőházban a ház tetejéig, majd végigrohantak a sötét folyosón. A J lakás a végén volt; Meghan biciklije a tűzlépcső ablakának döntve várakozott.
Barry dörömbölni kezdett az ajtaján az öklével. Semmi. Hátralépett, megemelte a jobb lábát, és berúgta az ajtót. Fájdalom hasított a lábába, de az ajtó csak megremegett.
Ismét belerúgott, ezúttal erősebben.
Az ajtó berobbant, ők pedig berontottak a sötétségbe.
– Meghan! – Barry addig tapogatta a falat, amíg rá nem talált a villanykapcsolóra. Az apró garzon fénybe borult. Volt benne egy alvófülke jobbra. Üres. Egy teakonyha balra. Egy kis fürdőszobához vezető folyosó.
Barry már majdnem elindult, amikor Julia elsuhant mellette a lánya nevét kiabálva.
A folyosó végén térdre esett, és azt kezdte mondogatni: – Kicsikém, te jó ég, itt vagyok!
Barry is odaért, és összeszorult a szíve. Meghan a linóleumpadlón feküdt, Julia pedig mellette térdelt, és a fejét simogatta. Meghan szeme nyitva volt, és Barry pár borzalmas másodpercre azt hitte, hogy meghalt.
Meghan pislogott egyet.
Barry óvatosan megemelte a jobb karját, és megnézte a pulzusát. Erős volt, talán túlságosan is, és gyors. Barryben felmerült a kérdés, hogy Meghan emlékszik-e vajon arra, amikor nekiment egy száz kilométer per órás sebességgel haladó kéttonnás jármű. Arra, amikor elveszítette az öntudatát. Arra, ami utána jött. Milyen lehet a saját halálunkra visszaemlékezni? Hogyan lehet egyáltalán felidézni a nemlétezést? Feketeségként? Semmiként? Ezt olyannak érzi, mint a nullával való osztást, lehetetlennek.
– Meghan – mondta Barry halkan. – Hallasz?
A lánya megmoccant, felnézett rá, és a tekintete fókuszáltnak tűnt, mintha tényleg látná.
– Apa?
– Anya és én itt vagyunk, kicsim.
– Hol vagyok?
– A lakásodban, a fürdőszobád padlóján.
– Halott vagyok?
– Dehogy.
– Van egy emlékem. Korábban nem volt. Tizenöt éves voltam, és a Dairy Queen felé sétáltam, a barátaimhoz. Telefonáltam, nem gondolkoztam, át akartam menni az úton. Emlékszem egy autó hangjára. Arra fordultam, és a közeledő fényszórókba néztem. Emlékszem, hogy az autó elütött, én meg ott feküdtem a hátamon, és azon gondolkoztam, hogy milyen hülye voltam. Nem fájt semmim, de nem tudtam megmozdulni, és minden egyre sötétebb lett. Nem láttam, és tudtam, mi következik. Tudtam, hogy mindennek vége lesz. Biztos, hogy nem vagyok halott?
– Itt vagy velem és anyával – válaszolta Barry. – Nagyon is élsz.
Meghan tekintete úgy járt ide-oda, mint egy adatokat feldolgozó számítógép.
A lány annyit mondott: – Nem tudom, mi a valóság.
– Te valódi vagy. Én is az vagyok. Ez a pillanat is valódi. – De Barry ebben már akkor sem volt biztos, miközben kimondta. Juliát nézte, és arra gondolt, mennyire hasonlít arra a régi Juliára, hogy visszaköltözött a tekintetébe Meghan halálának fájdalma.
– Melyik emlékkészlet tűnik valódibbnak számodra? – kérdezte Juliától.
– Egyik sem valódibb a másiknál – válaszolta a felesége. – Csak annyi, hogy abban a világban élek, amelyben a lányom eleven. Hála az égnek. De úgy érzem, mintha mindkettőben éltem volna. Mi történt velünk?
Barry kifújta a levegőt, és nekitámaszkodott a zuhanyzó ajtajának.
– Abban… nem is tudom, minek nevezzem… abban az életben, amelyben Meghan meghalt, egy HESZ-szel kapcsolatos ügyben nyomoztam. Pár dolog nem stimmelt benne. Egyik este, konkrétan ma este találtam egy furcsa hotelt. Elkábítottak, és amikor magamhoz tértem, egy székhez voltam kötözve egy férfival szemben, aki azzal fenyegetett, hogy megöl, ha nem mesélem el, mi történt, amikor Meghant utoljára láttam.
– Miért?
– Fogalmam sincs. Még a nevét sem tudom. Később beraktak egy szenzoros deprivációs tartályba. Megbénítottak, majd megállították a szívemet. Haldoklás közben intenzíven átéltem azokat az emlékeimet, amelyeket elmeséltem neki. Nem tudom, hogyan, de az ötvenéves tudatom… visszatért a harminckilenc éves énembe.
Julia szeme tágra nyílt; Meghan felült.
Barry folytatta. – Tudom, hogy ez őrültségnek tűnik, de hirtelen visszakerültem abba az estébe, amikor Meghan meghalt. – A lányára nézett. – Éppenhogy csak kisétáltál az ajtón. Én utánad szaladtam, és pár másodperccel azelőtt kaptalak el, hogy átkeltél volna az úton, és elütött volna egy Mustang. Nem emlékszel rá?
– De, azt hiszem. Furán érzelmesen viselkedtél.
– Megmentetted az életét – állapította meg Julia.
– Sokáig azt hittem, hogy ez csak egy álom, vagy egy furcsa kísérlet, amiből mindjárt magamhoz térítenek. De teltek a napok. Utána a hónapok. Majd az évek. Én meg… egyszerűen visszatértem a megszokott kerékvágásba. Az egész olyan normálisnak tűnt. Egy ideje már nem gondoltam igazán arra, ami velem történt. Egészen három nappal ezelőttig.
– Mi történt három napja? – kérdezte Meghan.
– Egy nő leugrott egy felhőkarcolóról, és ez volt az az esemény, ami miatt eredetileg utánajártam annak a HESZ-esz esetnek. Olyan volt, mintha felébredtem volna egy hosszú álomból. Egy életnyi álomból. És ez volt az a nap, amikor visszaküldtek abba a másik életbe.
Nem tudta megállapítani, hogy Julia döbbenten vagy hitetlenkedve néz.
Meghan tekintete üvegessé vált. A lány így szólt: – Halottnak kellene lennem.
Barry a füle mögé simította a haját, mint kis korában.
– Nem, pont ott vagy, ahol lenned kell. Neked élned kell. Ez a valóság.
Aznap délelőtt Barry nem ment dolgozni, és nem csak azért, mert csak reggel hétre ért haza. Attól tartott, hogy a kollégái emlékei is visszatértek Meghan haláláról – tizenegy évnyi hamis emlék arról, hogy a lánya nem él.
Amikor felébredt, a telefonja szinte felrobbant az ismerősei listája felének az üzeneteitől – tele volt nem fogadott hívásokkal és hangüzenetekkel, feldúlt SMS-ekkel Meghannel kapcsolatban. Barry egyikre sem válaszolt. Előbb Meghannel és Juliával akart beszélni, hogy ugyanazt mondják mindenkinek, bár azt még el sem tudta képzelni, hogy mit.
A Meghan lakásánál lévő bárban találkozott a lányával és az exfeleségével. Ők már egy sarki bokszban várták, elég közel a konyhához ahhoz, hogy hallják az edények csörömpölését és a sülő hús sistergését.
Barry becsusszant Meghan mellé, és átdobta a kabátját a túloldalra.
A lánya kimerültnek, döbbentnek és sokkosnak tűnt.
Julia sem volt sokkal jobb bőrben.
– Hogy vagy, Megs? – kérdezte Barry, de a lánya kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.
Barry Juliára nézett. – Beszéltél Anthonyval?
– Megpróbáltam felhívni, de nem sikerült elérnem.
– Te jól vagy?
Julia fénylő szemekkel megrázta a fejét. – De ez most nem rólam szól.
Rendeltek ennivalót és italt is.
– Mit mondjunk az embereknek? – kérdezte Julia. – Ma tucatnyi hívást kaptam.
– Én is – válaszolta Barry. – Szerintem egyelőre maradjunk annyiban, hogy ez HESZ. Az legalább olyasmi, amiről már hallottak.
– Nem kéne beszélnünk valakinek arról, ami veled történt, Barry? – kérdezte Julia. – Arról a furcsa hotelről, a székről, meg arról, hogy te másodszor is leélted ugyanazt a tizenegy évet?
Barry felidézte a figyelmeztetéseket, amelyeket aznap este kapott, amikor visszatért Meghan halálának az emlékéhez.
Senkinek ne mondd el. A feleségednek se. A lányodnak se. Senkinek.
– Ez a tudás veszélyes – válaszolta. – Egyelőre meg kell tartanunk magunknak. Próbáljunk meg úgy élni, mintha mi sem történt volna.
– Hogyan? – kérdezte Meghan hisztérikus hangon. – Már azt sem tudom, mit gondoljak az életemről.
– Eleinte furcsa lesz minden – felelte Barry –, de utána visszatérünk a megszokott kerékvágásba. Ha mást nem is, annyit mindenképpen el lehet mondani az emberiségről, hogy ügyesen alkalmazkodik, nem?
A közelben egy pincér elejtett egy tálca italt.
Meghan orra vérezni kezdett.
Barrynek fájni kezdett a feje a szeme körül, és az asztal túloldalán ülő Julia is valami hasonlót élhetett át.
A bár elnémult, senki nem szólt semmit, mindenki dermedten ült az asztalánál.
Nem hallatszott más, csak a zene a hangszórókból, és a televízió duruzsolása.
Meghan keze reszketett.
Juliáé is.
Barryé is.
A bárpult feletti tévében lévő bemondó a kamerába meredt, és vér csorgott végig az arcán, miközben a szavakat kereste. – Én, izé… őszintén szólva nem tudom pontosan, mi történt. De valami egyértelműen történt.
A kép élő felvételre váltott, a Central Park déli végét mutatta.
A nyugati Ötvenkilencedik utcán ott állt egy épület, ami korábban nem létezett.
Bő hatszáz méterével messze a legmagasabb felhőkarcoló volt a városban, és két toronyból állt, egyik a Hatodik sugárúton, a másik a Hetediken, amelyeket felül egy elnyújtott, fejjel lefelé fordított U kötött össze.
Meghanből nyüszítésszerű hang tört elő.
Barry felkapta a kabátját, és felállt a bokszból.
– Hova mész? – kérdezte Julia.
– Csak gyertek velem.
Végigmentek a döbbent éttermen, és kisiettek, majd bezsúfolódtak Barry Crown Vicjébe. Barry bekapcsolta a szirénát, és megindult észak felé a Brodwayen, majd a Hetedik sugárúton. De csak a nyugati Ötvenharmadik utcáig jutottak el, utána az utak járhatatlanná váltak a tömegtől.
Körülöttük mindenki kiszállt éppen a kocsijából.
Otthagyták Barry járőrautóját, és elindultak a többiekkel.
Pár sarokkal odébb végül megálltak az út közepén, hogy a saját szemükkel lássák. Több ezer New York-i vette őket körül, mindenki az ég felé fordította az arcát, és sokan az új látványosságot fotózták vagy videózták a telefonjukkal – az U alakú épületet a Central Park déli végében.
Meghan azt mondta: – Az egy pillanattal ezelőtt még nem volt ott, ugye?
– Nem – válaszolta Barry. – Ugyanakkor…
– Évek óta ott van – jelentette ki Julia.
A mérnöki csodára meredtek, amit Big Bendnek hívtak, és Barry arra gondolt, hogy a HESZ egészen addig a pillanatig aránylag ismeretlen maradt – pár elszigetelt esetből állt, ami idegenek életét forgatta fel.
De ez mindenkire hatással lesz a városban, és sokakra a világon is.
Ez mindent meg fog változtatni.
Az épület nyugati tornyának üvegén és acélján megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai, és Barryt kezdték elönteni az épülettel kapcsolatos emlékei.
– Én jártam a tetején – mondta Meghan, miközben könnyek folytak végig az arcán.
És tényleg.
– Veled, apa. Akkor költöttük el életem legjobb vacsoráját.
Amikor Meghan megkapta a szociális munkás oklevelét, Barry elvitte vacsorázni a Curve-be, a tetőn lévő étterembe, amelyből csodálatos kilátás nyílt a parkra. De nem csak a panoráma vonzotta őket oda; Meghan imádta a szakács, Joseph Hart főztjét. Barry határozottan emlékezett a liftre, amelynek az útja függőlegesből negyvenöt fokossá vált a tornyok tetejét összekötő ív elején.
Minél tovább bámulta, annál inkább úgy érezte, hogy mindig is a valósága része volt.
Az ő valóságáé.
Bármit is jelentsen ez.
– Apa?
– Igen? – Barry szíve zakatolt; nem érezte jól magát.
– Ez a pillanat valóságos?
Barry lenézett rá. – Nem tudom.
***
Két órával később besétált a lepukkant bárba Gwen Hell’s Kitchen-i lakása közelében, és felmászott a mellette lévő bárszékre.
– Te jól vagy? – kérdezte Gwen.
– Jól van bárki?
– Ma reggel megpróbáltalak felhívni. A barátságunk egy másik verziójára ébredtem. Egy olyanra, amelyben Meghan tizenöt éves korában meghalt egy cserbenhagyásos balesetben. De él, nem?
– Az imént találkoztam vele.
– Hogy van?
– Őszintén? Nem tudom. Tegnap éjjel emlékezett vissza a saját halálára.
– Az meg hogy lehet?
Barry megvárta, amíg kihozták az italukat, majd mindent elmondott, a bizarr székes kalandját is beleértve.
– Te visszamentél egy emlékbe? – hajolt közelebb hozzá Gwen.
Barry, miközben megcsapta a Wild Turkey, valami sampon meg a lőpor illata, azon gondolkozott, hogy a nő egyenesen a lőtérről ment-e oda, ahol mindig emlékezetes látványt nyújtott. Barry még soha senkit nem látott úgy lőni, mint Gwent.
– Igen, és újrakezdtem, de most Meghan él. Egészen eddig a pillanatig tartott.
– Szerinted a HESZ igazából ez? – kérdezte Gwen. – Az emlékek megváltoztatása, hogy megváltozzon a valóság?
– Tudom, hogy ez az.
A pult feletti, elnémított televízióban megjelent egy férfi fotója, amit Barry felismert valahonnan. De először nem tudta emlékhez kötni a felismerést.
Utána elolvasta a kép alatt futó feliratot.
[AMOR TOWLEST, A BIG BENDELISMERTTERVEZŐJÉTMEGGYILKOLTÁK, EGYÓRÁVALEZELŐTTHOLTANTALÁLTÁKALAKÁSÁBAN, AMIKOR…]
– Ez a Big Bend épület tényleg a szék velejárója? – kérdezte Gwen.
– Igen. Amikor abban a fura hotelben jártam, volt ott egy fickó, egy idősebb úr. Azt hiszem, haldoklott. Hallottam, hogy arról mesél, hogy építész, és miután visszatér az emlékeibe, megtervez egy épületet, aminek az elmulasztását mindig is sajnálta. Sőt, mára volt időpontja a székbe, amikor megváltozott a valóságunk. Azt hiszem, megölték, amiért megszegte a szabályokat.
– Milyen szabályokat?
– Nekem azt mondták, hogy csak éljem valamivel jobban az életemet. De ne éljek vissza a rendszerrel. Ne idézzek elő nagy változásokat.
– Te tudod, miért teszi lehetővé, hogy az emberek újrakezdjék az életüket? Mármint az a pasas, aki a széket készítette?
Barry felhajtotta a söre maradékát. – Fogalmam sincs.
Gwen beleivott a whiskyjébe. A zenedoboz éppen kikapcsolódott, a pultos hangot adott a tévére, és csatornát váltott. Az összes hírműsor a váratlanul felbukkant épületről közvetített megállás nélkül egész nap. A CNN-en előrángattak egy „HESZ-szakértőt”, aki azt fejtegette, amit manhattani „emlékezetzavar”-nak neveztek. Azt mondta: – Ha az emlékezet megbízhatatlan, ha a múlt és a jelen minden előjel nélkül megváltozhat, akkor a tények és az igazságok megszűnnek létezni. Hogy élhetnénk egy ilyen világban? Ezért terjednek járványszerűen az öngyilkosságok.
– Te tudod, hol van az a hotel? – kérdezte Gwen.
– Azóta eltelt tizenegy év, legalábbis számomra, de valószínűleg meg tudnám találni. Az biztos, hogy Midtownban van, már ha ott van még.
– A mi elménk nem alkalmas arra, hogy egy folyamatosan változó valóságot kezeljen – válaszolta Gwen. – Mi lesz, ha ez még csak a kezdet?
Barry telefonja vibrált egyet a zsebében.
– Ne haragudj.
Elővette, és elolvasta Meghan üzenetét:
Apa, nem bírom ezt tovább.
Nem tudom, ki vagyok.
Semmit nem tudok, csak
azt, hogy én nem ide
tartozom. Sajnálom.
Mindig szeretni foglak.
Barry lecsusszant a székről.
– Mi a baj? – kérdezte Gwen.
Barry az ajtó felé vetette magát.
Meghan mobilján csak a hangpostafiók jelentkezett, és a Big Bend megjelenése miatt még mindig zsúfoltak voltak az utcák.
Miközben a NoHo felé hajtott, Barry felkapta a rádiója mikrofonját, felhívta a New York One-t, és azt kérte, küldjenek ki egy egységet Meghanhez, hogy meggyőződjenek róla, jól van.
– New York One, 158, a Bond Street 904B-ről beszél? Már több egység és tűzoltóautó úton van a helyszínre. Mentőautók is.
– Miről beszél? Melyik épülethez?
– A Bond Street 12.-höz.
– Az a lányom háza.
Az éterben csend lett.
Barry eldobta a kézi mikrofont, felkapcsolta a szirénát, és szlalomozni kezdett az autók és a buszok között, átszáguldott a kereszteződéseken.
Miután pár perccel később befordult a Bond Streetre, lerakta a kocsiját a rendőrségi kordon mellett, és a Meghan lakásának épületét locsoló tűzoltókocsik mellé rohant. A hatodik emeletről lángok csaptak ki. Dúlt a káosz – szirénák villogtak, rendőrök feszítettek ki kordonszalagokat, hogy távol tartsák a szomszédos épületek lakóit, miközben az égő épületből kifelé tódultak az emberek.
Egy zsaru megpróbálta megállítani, de Barry kitépte a karját a kezéből, felvillantotta a jelvényét, és a bejárat felé nyomakodott. A lángok melegétől verejték gyöngyözött az arcán.
Egy tűzoltó tántorgott ki az ajtónyíláson. Az ajtót már zsanérostul kitépték. A tűzoltó egy idős férfit cipelt, mindkettejük arca kormos volt.
Ekkor egy másik, egy szakállas óriás lépett Barry elé, és állta el az útját. – Menjen vissza a szalag mögé!
– Rendőr vagyok, és a lányom ebben az épületben lakik! – mutatott fel Barry a tető alatti lángokra. – Az az ő lakása, ami ég!
A tűzoltó arca elnyúlt. Megfogta Barry karját, és elhúzta őt a fecskendőt cipelő társai útjából.
– Mi az? – kérdezte Barry. – Mondja már el.
– A tűz annak a lakásnak a konyhájában kapott lángra. Most terjedt át a hatodik és az ötödik emeletre.
– Hol van a lányom?
A tűzoltó mély levegőt vett, és hátranézett a válla felett.
– Hol van a kibaszott lányom?
– Nézzen rám – mondta a tűzoltó.
– Kihozták?
– Igen. Nagyon sajnálom, de meghalt.
Barry megtántorodott. – Hogyan?
– Egy üveg vodka és pár tabletta hevert az ágyán. Úgy gondoljuk, bevette a gyógyszert, és teát akart készíteni, de nem sokkal később elveszítette az eszméletét. És valami a pulton a főzőlap közelébe került. Baleset volt, de…
– Hol van?
– Üljünk le, és…
– Hol van?
– A járdán, a tűzoltóautó túloldalán.
Barry arrafelé indult, de a tűzoltó karja hátulról megragadta.
– Biztos ezt akarja, ember?
– Hagyjon békén!
A férfi elengedte, Barry pedig átlépkedte a fecskendőket, a tűzoltókocsi elé rohant, közelebb a tűzhöz. A felfordulás alábbhagyott. Nem látott mást, csak Meghan csupasz lábfejét, ami kilógott a fehér, csuromvizes és szinte áttetsző lepedő alól.
Barry lába feladta a szolgálatot.
Leereszkedett a járdára, és miközben végigcsorgott rajta a víz, sírni kezdett.
Többen megpróbáltak beszélni vele, rávenni, hogy menjen velük, hogy mozduljon meg, de meg sem hallotta őket. Egyenesen átnézett rajtuk.
A semmibe.
Arra gondolt, hogy most már kétszer is elveszítettem.
Két óra telt el Meghan halála óta, és Barry ruhái még mindig vizesek voltak.
Leparkolt a Penn Station mellett, és észak felé indult a Harmincnegyediken, pont úgy, mint azután, hogy visszaért Montaukból az éjféli vonattal, aznap, amikor belebotlott a Hotel Memoryba.
Aznap éjjel havazott.
Ezen az estén eső esett, az épületek az ötvenedik emeletük felett ködbe burkolóztak, és a levegő úgy lehűlt, hogy látszott a lehelete.
A város furcsán némának tűnt.
Csak néhány autó járt az úton.
Kevesebb ember sétált a járdán.
Barry könnyei jéghidegek voltak.
Három sarokkal odébb kinyitotta az esernyőjét. Számára tizenegy év telt el azóta, hogy belépett a Hotel Memoryba. Kronológiailag viszont aznap történt, csak egy hamis idővonalon.
Amikor odaért a Nyugati Ötvenedikhez, már zuhogni kezdett, a felhők lejjebb ereszkedtek. Barry biztosra vette, hogy a hotel az Ötvenediken volt, és abban is, hogy kelet felé.
Újra és újra feltűnt előtte a Big Bend két alja, amik fénylettek az esőben. Az ív a felhők között rejtőzött, több száz méterrel a feje felett.
Barry igyekezett nem gondolni Meghanre abban a pillanatban, mert ha megtette volna, ismét összeomlott volna, pedig erősnek kellett maradnia, meg kellett őriznie a józan eszét.
Úgy fázott és olyan fáradt volt, hogy már felmerült benne a kérdés, nem nyugat felé indult-e mégis azon az éjszakán, amikor a távolban észrevett egy neontáblát:
McLachlan’s étterem
Reggeli
Ebéd
Vacsora
Nyitvatartás 7/24
Odament, megállt alatta, és csak nézte, ahogy hullik az eső a vörös fényben.
Utána felgyorsított.
Elment a söröző mellett, amelyre emlékezett, utána az italbolt mellett, egy női butik mellett, egy bank mellett – az összes zárva volt –, majd a háztömb vége felé odaért a sötét kocsibejáróhoz, amely lekígyózott egy föld alatti térbe, egy újgótikus épület alá, két magas acél-üveg felhőkarcoló között.
Ha lesétál azon a kocsibejárón, egy megerősített acélból készült garázskaput talál az alján.
Azon ment be a Hotel Memoryba sok évvel azelőtt.
Ebben teljesen biztos volt.
Egy része le akart rohanni oda, be akart törni, és minden egyes embert le akart lőni, akit meglátott a hotelben, addig a férfiig bezárólag, aki berakta őt a székbe. Meghan agya miatta omlott össze. Meghan miatta halt meg. A Hotel Memorynak pusztulnia kell.
De nagy valószínűséggel csak ő halt volna bele ebbe.
Nem, döntötte el, inkább felhívja Gwent, és azt javasolja, hogy hajtsanak végre egy nem hivatalos házkutatást pár kommandóssal. Ha Gwen ragaszkodik hozzá, engedélyt is szereznek egy bírótól. Elvágják az épület áramellátását, éjjellátó készülékekkel behatolnak, és emeletről emeletre átkutatják.
Egyértelmű, hogy néhány elme, mint például Meghané is, képtelen kezelni, hogy a valóság megváltozik, és a járulékos veszteség is tragikus – a lányán kívül három másik ember is meghalt a tűzben, és miközben Barry a Penn Station felé hajtott, további áldozatokról is hallott, akik megzavarodtak a Big Bend megjelenésétől. Az egész város felbolydult.
Az egészséges elmék megbetegedtek; a beteg elmék még rosszabbul jártak.
Barry elővette a telefonját, és a G-hez lapozott az ismerősei között.
Miközben az ujja a Gwen felett lebegett, valaki a nevét kiáltotta.
Barry átnézett az út túloldalára, és látta, hogy valaki felé szalad.
Egy női hang azt kiabálta: – Ne hívd fel!
Barry keze már el is indult a kabátja felé, kigombolta a hónaljtokját, és szilárdan megragadta félkompakt Glockját, miközben arra gondolt, hogy ez a nő valószínűleg annak dolgozik, aki a széket készítette, ami azt jelenti, a picsába, hogy tudják, hogy ő az épületet figyeli.
– Barry, kérlek, ne lőj!
A nő sétatempóra lassított, és felemelte a karját.
Nyitott tenyérrel, üres kézzel.
Óvatosan folytatta az útját. Alig százötven centi magas lehetett, csizmát és eső áztatta, fekete bőrdzsekit viselt. Sűrű, vörös haja az álláig omlott le, de csuromvizesen. Ott várhatta Barryt az esőben. A férfit a zöld szemében csillogó kedvesség fegyverzi le, és valami más is, ami furcsának tűnik számára: az ismerőssége.
A nő így szólt: – Tudom, hogy életed legrosszabb emlékébe küldtek vissza. A férfi, aki ezt tette, Marcus Slade volt. Ez az épület az övé. És tudom, mi történt az imént Meghannel. Annyira sajnálom, Barry. Tudom, hogy jóvá akarod tenni.
– Te nekik dolgozol?
– Nem.
– Gondolatolvasó vagy?
– Nem.
– Akkor honnan tudhatod, hogy mi történt velem?
– Te mesélted el.
– Még soha nem láttalak életemben.
– A jövőben mesélted el, négy hónap múlva.
Barry leeresztette a fegyverét. A gondolatai teljesen összegabalyodtak. – Te is használtad azt a széket?
A nő olyan mélyen a szemébe nézett, hogy abba beleborzongott a gerince. – Én találtam fel azt a széket.
– Ki vagy te?
– Helena Smith, és ha bemész Slade épületébe Gwennel, akkor mindennek vége lesz.