BARRY

2018. NOVEMBER 6.

A tüzes hajú nő megfogta Barry karját, és félrehúzta a föld alatti parkolóház bejáratától a járdán.

– Itt nem vagyunk biztonságban – mondta. – Menjünk a kocsidhoz. Penn Station, ugye?

Barry kiszabadította a karját, és az ellenkező irányba kezdett hátrálni.

A nő utánaszólt. – Ott álltál a portlandi házatok kocsifelhajtóján, és a teljes napfogyatkozást nézted az apáddal. A nyaraidat a nagyszüleid New Hampshire-i farmján töltötted. Az almáskertben üldögéltél, és szövevényes történeteket meséltél magadnak.

Barry megállt, és visszanézett rá.

A nő folytatta. – Bár vigasztalhatatlan voltál, amikor az anyád meghalt, hálásnak is érezted magad, mert már tudtad, mikor jön majd el az ideje, és rendesen elbúcsúzhattál tőle. Elmondhattad neki, hogy szereted. Az apádnál erre nem nyílt lehetőséged, mert ő váratlanul halt meg tizenöt éves korodban. Néha még mindig azon gondolkozol éjszaka az ágyadban, hogy tudta-e.

Mire odaértek a Crown Vicjéhez, Barry már reszketett. Helena letérdelt a nedves aszfaltra, és végighúzta a kezét a kocsi alvázán.

– Mit csinálsz? – kérdezte Barry.

– Ellenőrzöm, hogy nincs-e nyomkövető az autódon.

Együtt bújtak be a kocsiba az eső elől. Barry bekapcsolta a fűtést, és arra várt, hogy a motor felmelegítse a szellőzőkből fújó hideg levegőt.

A negyvenperces sétájuk alatt az Ötvenediken a nő elmesélt neki egy eszelős történetet. Barry még nem tudta, hogy elhiheti-e. Arról szólt, ahogy a nő véletlenül elkészítette a széket egy kiszuperált olajfúrótornyon.

– Olyan sok mindent el kell mondanom neked – kapcsolta be Helena a biztonsági övét.

– Felmehetünk a lakásomra.

– Ott nem lennénk biztonságban. Marcus Slade tud rólad, azt is, hogy hol laksz. Ha bármikor rájön a jövőben, hogy mi ketten együttműködünk, akkor téged fog felhasználni ahhoz, hogy eljusson hozzám. A székkel visszatérhet ebbe a pillanatba, és ránk találhat. Nem szabad lineárisan gondolkoznod. Fogalmad sincs, mire képes.

A Battery-alagút fényei végigsuhantak a fejük felett, és Helena éppen arról beszélt, hogyan menekült el Slade olajfúrótornyáról a saját emlékébe, utána meg hogyan szökött át Kanadába.

– Készen álltam arra, hogy életem hátralévő részét bujkálással töltsem. Vagy öngyilkos legyek, ha Slade megtalál. Teljesen egyedül voltam… Anyám 2011-ben halt meg, apám nem sokkal utána. Utána, 2016-ban egyszer csak megjelent egy rejtélyes, ismeretlen betegség.

– A hamisemlék-szindróma.

– A HESZ csak a közelmúltban vált közismertté, de én rögtön tudtam, hogy Slade áll mögötte. Az első két év alatt, amíg bujkáltam, nem emlékezhetett a fúrótornyon töltött időnkre. Az ő világában azután tűntem el, miután Jee-Woon megkeresett az állásajánlattal. De amikor ismét eljött 2009, konkrétan az az éjszaka, amikor megszöktem a szék segítségével, Slade visszaemlékezett a teljes közös projektünkre. Az persze egy halott emlék volt, de… és ezt nem vettem figyelembe… elég információt talált bennük ahhoz, hogy egyedül is elkészítse a széket és a szükséges eszközöket.

Úgyhogy New Yorkba jöttem, mert a jelek szerint itt tört ki a HESZ, amiből arra következtettem, hogy Slade itt készítette el a széket, amit embereken tesztel. De nem találtam meg. Már majdnem megérkeztünk.

Red Hook mélyén Barry lassan elhajtott egy sor raktár mellett a folyóparton. Helena megmutatta, melyik épületben lakik, de öt sarokkal odébb hagyták az autót, egy sötét sikátorban, két dugig megrakott szemeteskonténer között.

Az eső időközben elállt.

Idegesítő csend volt odakint, a levegőben nedves szemét és poshadt eső szaga terjengett. Barry folyamatosan Meghant látta maga előtt, amint ott fekszik a mocskos járdán a ház előtt, és csupasz lábfeje kilóg az elázott lepedő alól.

De visszanyelte a könnyeit, felnyitotta a csomagtartót, és kivette belőle a taktikai fegyverét és egy doboz lőszert.

Több száz métert gyalogoltak a járdán. Barry éberen figyelte a közeledő járműveket és az esetleges léptek zaját, de csak a város felett köröző helikoptereket hallotta, és az East River hajóinak átható kürtjét.

Helena az egyik vízparti épület jellegtelen fémajtajához vezette, amelyen még mindig ott állt az előző tulajdonos, egy sörfőzde cégére.

Beütötte az ajtónyitó kódot, és miután beléptek, felkapcsolta a lámpát. A raktárépületben még mindig erjedtgabona-szag érződött, és a lépteik visszhangja betöltötte a teret, mint egy elhagyott katedrálist. Elsétáltak egy sor rozsdamentesacél-tartály, egy rozsdás cefréző és végül a palackozósor maradványai mellett.

Felgyalogoltak négy emeletet a hatalmas tetőtérbe, amelyből padlótól mennyezetig érő ablakok néztek a folyóra, a Governors-szigetre és Manhattan ragyogó déli csücskére.

A padlón kábelek kígyóztak, és szétszedett nyomtatott áramkörök hevertek. A régi téglafal mellett egy sor egyedi tervezésű szerver zümmögött, és egy félkésznek tűnő szék – egy nyersfa keret, a karfájában és a lábaiban vezetékekkel. A mellette lévő munkapadon egy halványan sisakra emlékeztető valami hevert befejezetlen áramkörök kavalkádjában.

– El akarod készíteni a saját székedet? – kérdezte Barry.

– A programozás és a gépészet egy részét mással csináltatom meg, de már kétszer elkészítettem, úgyhogy ismerem az egyszerűbb megoldásokat, és rengeteg pénzem van a tőzsdézésből. A számítástechnika fejlődése pedig erősen lecsökkentette a költségeket a fúrótorony óta. Nem vagy éhes?

– Nem.

– Hát, én éhen halok.

A szerverek mögött egy szerény konyha húzódott meg, azzal szemben pedig, az ablakok mellett egy ruhásszekrény és egy ágy állt. A munka- és lakóterület nem különült el, így a tetőtér pont annak tűnt, ami volt – egy kétségbeesett, talán őrült tudós laboratóriumának.

Barry megmosta az arcát a csapnál, és amikor visszatért, a tűzhely mellett találta Helenát, kezében két serpenyővel.

Azt mondta neki: – Imádom a huevos rancherost.

– Tudom. És az enyémet, vagyis eredetileg az anyám receptjét tényleg imádod. Ülj le.

Barry letelepedett egy kis Formica asztal mellé, Helena pedig odavitt neki egy tányért.

Barry nem érzett éhséget, de tudta, hogy ennie kéne. Belevágott az egyik tükörtojásba, amelynek a sárgája kicsorgott a babra és a salsa verdére. Evett belőle egy nagy falatot. Helenának igaza volt: ennél finomabbat még soha nem evett.

Helena ismét megszólalt. – És most el kell mesélnem azt is, ami még nem történt meg.

Barry rámeredt a konyhaasztal felett, és arra gondolt, milyen űzöttnek tűnik a nő tekintete.

Helena folytatta: – A Big Bend után a HESZ-mánia eszelőssé válik. Döbbenetes módon még mindig valami rejtélyes járványnak fogják tartani, amelynek nincs azonosítható patogénje, bár néhány elméleti fizikus felveti a miniatűr féreglyukak lehetőségét, és azt, hogy talán a téridővel kísérletezik valaki.

Te holnapután beviszel egy kommandós csapatot Slade hoteljébe. Ő és az emberei nagy része meg fognak halni a razzia során. Az újságokban az jelenik majd meg, hogy Slade egy neurovírust terjesztett, ami az agy emléktároló területeit támadta meg. A média elrágódik ezen egy ideig, de a tömeghisztéria egy hónapon belül elül. Úgy fog tűnni, hogy a rejtélyt felfedték, a rend helyreállt, és nem lesznek új HESZ-es esetek.

Miközben Helena magába tömött pár falatot, Barry ráébredt, hogy a vele szemben ülő nő éppen a jövőt taglalja neki. De még csak nem is ez volt a legfurcsább az egészben, hanem az, hogy ő kezdett hinni neki.

Helena lerakta a villáját.

Azt mondta: – De én tudom, hogy nincs még vége. A legrosszabbra számítok, arra, hogy a razzia után a szék valaki más kezébe került. Úgyhogy egy hónap múlva meg foglak keresni. Azzal bizonyítom a jóhiszeműségemet, hogy pontosan elmondom, mit találtál a laboratóriumban.

– És én hinni fogok neked?

– Végül igen. Elmeséled, hogy a razzia alatt, mielőtt Slade meghalt, megpróbálta elpusztítani a széket és a processzorokat, de a többségét megmentették. Állami ügynökök érkeztek, akikről nem tudtad, kinek dolgoznak, és mindent elvittek. Nem tudhatom biztosan, de azt feltételeztem, hogy fogalmuk sem volt, mire jó a szék vagy hogyan működik. Eléggé megsérült, de ők éjt nappallá téve dolgozhattak a helyreállításán. El tudod képzelni, mi lenne, ha sikerrel járnának?

Barry a hűtőhöz lépett, és remegő kézzel kinyitotta az ajtaját, hogy kivegyen belőle két hosszú nyakú palackot.

Utána visszaült. – Szóval az én razziám ehhez vezetne.

– Igen. Te ültél a székben. Tudod, mire képes. Amennyire sejtem, Slade csak arra használta, hogy visszaküldjön pár kiválasztottat az emlékeihez. Ki tudja, miért? De látod, mekkora félelmet és pánikot keltett. Nem kell sok ahhoz, hogy az események tömeghisztériába torkolljanak. Meg kell állítanunk.

– A te székeddel?

– Az még négy hónapig nem lesz üzemképes. Minél tovább várunk, annál nagyobb lesz az esélye, hogy valaki megtalálja Slade laboratóriumát, mielőtt odamennénk. Gwen figyelmét már felhívtad rá. És ha az emberek értesülnek a létezéséről, mindig vissza fog térni az emlékeikbe, akárhányszor is változtatjuk meg az idővonalat. Ugyanúgy, ahogy Julia és Meghan is visszaemlékezett Meghan halálára tegnap.

– Csak akkor emlékeztek vissza, amikor eljött a pillanat, amikor a széket használtam az előző idővonalon. Ez mindig így megy?

– Igen, mert akkor olvadtak össze az emlékeik a korábbi idővonalból és ebből. Én ezt idővonal-évfordulónak nevezem magamban.

– Szóval, mit javasolsz?

– Hogy holnap foglaljuk el Slade laboratóriumát. Semmisítsük meg a széket, a szoftvereket, az infrastruktúrát, a létezése minden nyomát. Van egy vírusom, amit feltölthetünk odabentről a rendszerébe. Az mindent újraformázna.

Barry beleivott a sörébe. Összeszorult a gyomra.

– A jövőbeli énem egyetértett ezzel a tervvel?

Helena elmosolyodott. – Sőt, együtt találtuk ki.

– Szerinted van esélyünk?

– Őszintén? Nincs.

– Mire gondolsz?

Helena hátradőlt a székében. Hullafáradtnak tűnt. – Arra, hogy még így is velünk van a legjobb esélye a világnak.

***

Barry ott állt az ablakok előtt, Helena ágya mellett, és a várost nézte a tintafekete folyó hátterében. Azt remélte, hogy Julia jól van, de nem hitt benne. Amikor felhívta, a volt felesége elsírta magát a telefonban, lerakta, és onnantól nem fogadta a hívásait. Barry úgy érezte, részben őt hibáztatja.

Immár a Big Bend uralta a felhőkarcolók sorát, amitől felmerült benne a kérdés, hogy vajon hozzá fog-e szokni valaha, vagy az épület mindig a valóság megbízhatatlanságára fogja emlékeztetni őt és a többi embert is.

Helena odalépett mellé.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Folyamatosan a halott lányomat látom a járdán. Szinte áttűnt az arca a nedves lepedőn, amit ráterítettek. Az, hogy visszamentem, és újraéltem ezt a tizenegy évet, végső soron semmit nem javított a családom sorsán.

– Annyira sajnálom, Barry.

A férfi ránézett.

Levegő be, levegő ki.

– Tartottál már fegyvert a kezedben? – kérdezte.

– Igen.

– Mostanában?

– A jövőben. Te tudtad, hogy kettesben fogjuk megostromolni Slade épületét, úgyhogy elvittél párszor a lőtérre.

– Biztos, hogy készen állsz erre?

– Én azért készítettem el a széket, mert az anyám alzheimeres lett. Neki és a hozzá hasonlóknak akartam segíteni. Úgy gondoltam, ha kitaláljuk, hogy lehet leképezni az emlékeket, akkor megakadályozhatjuk, hogy kitörlődjenek. Nem akartam, hogy a szék azzá váljon, amivé lett. Nemcsak az én életemet tette tönkre, hanem most már másokét is. Sokan elveszítették a szeretteiket. Egész életek kitörlődtek. Gyermekek élete.

– De te nem akartad, hogy ez legyen.

– Mégis ez történt, és az én törekvéseim juttatták Slade, majd később mások kezére ezt az eszközt. – Helena Barryre nézett. – Te is miattam vagy itt. A világot én kergettem kollektív őrületbe. Úgyhogy nem igazán érdekel, mi történik holnap, ha a szék létezésének minden nyomát sikerül eltüntetnünk. Meghalni is kész vagyok ezért, ha arról van szó.

Barry egészen addig a pillanatig észre sem vette, mekkora súly nehezedik a nő lelkére. Mennyi öngyűlölet és megbánás. Milyen érzés lehet olyasvalamit megalkotni, ami képes elpusztítani az emlékezet és az idő szerkezetét? Mekkora erőfeszítésbe kerülhet elnyomni ezt a rengeteg bűntudatot, félelmet és szorongást?

Azt felelte: – Akárhogy is, de neked köszönhetem, hogy láthattam a lányomat felnőni.

– Ezt nem úgy értem, ahogy hangzani fog, de nem kellett volna látnod. Ha nem bízhatunk az emlékeinkben, az emberi fajnak annyi. És a pusztulás már elkezdődött.

Helena a városra meredt a víz felett. Barry úgy érezte, van valami megindító a sebezhetőségében.

– Valószínűleg aludnunk kéne egy kicsit – szólalt meg a nő. – Tiéd lehet az ágyam.

– Nem veszem el az ágyadat.

– Én amúgy is a kanapén szoktam aludni, hogy a tévé hangjára alhassak el.

Helena megfordult, és indult lefeküdni.

– Helena…

– Mi az?

– Tudom, hogy nem ismerlek, de biztos vagyok benne, hogy az életed több annál a széknél.

– Nem. Az határoz meg. Az életem első felében azt próbáltam létrehozni. A hátralévő időmben pedig mindent meg fogok tenni azért, hogy megsemmisítsem.