2018. NOVEMBER 7.
Töredezett létezésének egyik legkielégítőbb pillanatának érezte, amikor Slade-re foghatta a puskát.
Benyúlt a zsebébe, és elővett egy USB-memóriát. – A program összes sorát törölni fogom. Utána szétszedem a széket, a mikroszkópot…
– Helena…
– Most én beszélek! A stimulátorokat. Az összes hardvert és szoftvert ebben az épületben. Olyan lesz, mintha a szék soha nem is létezett volna.
Slade fájdalmas tekintettel a terminál aljának támaszkodott. – Csak egy percnek tűnt, mi?
– Számomra tizenhárom évnek – felelte Helena. – És számodra?
Slade mintha elgondolkozott volna, miközben Barry odalépett, és odébb rúgta a revolvert.
– Ki tudja – felelte végül. – Azután, hogy faképnél hagytál, ami egyébként szép munka volt, azóta sem jöttem rá, hogy csináltad pontosan… Évekbe telt, amíg újra elkészítettem a széket. De azóta több életet leéltem, mint el tudnád képzelni.
– Hogyan? – kérdezte Helena.
– Leginkább annak a csendes feltérképezésével, hogy ki is vagyok, ki lehetnék különböző helyeken, más-más emberekkel körülvéve. Pár életem… zajosabbra sikerült. De az utolsóban felfedeztem, hogy már nem tudok elég szinapszist kihozni a saját emlékezetemből. Túl sokat utaztam. Túl sok élet tölti be az elmémet. Túl sok élmény. Kezd széthasadozni. Egész életeket elfelejtettem, csak villanásokra emlékszem belőlük. Ez a hotel nem az első, amit csináltam. Hanem az utolsó. Azért hoztam létre, hogy mások is megtapasztalhassák annak erejét, ami még mindig a te műved, és mindig is az lesz.
Erőlködve levegőt vett, és Barryre nézett. Helena arra gondolt, hogy a szeme a nyilvánvaló fájdalmai ellenére is egy olyan ember tapasztalatát tükrözi, aki nagyon sokat élt.
– Szép kis hála az iránt, aki visszaadta a lányodat – jegyezte meg Slade.
– Hát, mostanra ismét meghalt, te seggfej. A saját halálának az emlékei és az új épület megjelenése miatt tegnap teljesen összeomlott.
– Őszintén sajnálom.
– Te rombolásra használtad a széket.
– Igen – felelte Slade. – Eleinte rombolóan hat, mint az összes fejlődési folyamat. Ahogy az iparosodás is két világháborúhoz vezetett. Ahogy a Homo sapiens kiirtotta a Neander-völgyieket. De ti visszaforgatnátok az idő kerekét? Képesek lennétek? A fejlődés elkerülhetetlen. És jófelé vezet.
Slade a vállsebére pillantott, megérintette, elfintorodott, majd ismét Barryre nézett. – A pusztításról akarsz beszélgetni? Mi van a kis akváriumunkkal, amelyben a kezdetleges érzékszerveink miatt kényszerülünk létezni? Az élet szenvedés. De nem kell annak lennie. Miért fogadd el a lányod halálát, ha megváltoztathatod? Miért ne térjen vissza egy öregember minden bölcsességével a fiatalkorába a fájdalmas haldoklás helyett? Miért következzenek be tragédiák, ha meg lehet őket előzni? Amit te védelmezel, az nem a valóság, hanem börtön, hazugság. – Slade Helenára pillantott. – Te tudod ezt. Neked értened kell. Új korszakot nyitottál az emberiség előtt. Azt, amelyben már nem kell szenvednünk és meghalnunk. Te tetted lehetővé, hogy megszabaduljunk az érzékelésünk korlátaitól. Te mentettél meg minket. Ez a te örökséged.
– Tudom, mit tettél velem San Franciscóban – felelte Helena. – Az eredeti idővonalon. – Slade rezzenéstelen tekintettel nézett rá. – Amikor a véletlen felfedezésemről meséltél, kihagytad azt a részt, hogy megöltél.
– Mégis itt vagy. A halálnak már nincs hatalma felettünk. Ez az életműved, Helena. Fogadd el!
Helena azt válaszolta: – Nem gondolhatod, hogy az emberiségre lehet bízni a memóriaszéket.
– Gondolj bele, mennyi jót tehetne. Tudom, hogy te segíteni akartál vele az embereknek. Édesanyádnak. Most visszamehetsz hozzá, mielőtt meghalt, mielőtt az agya elpusztította önmagát. Megmentheted az emlékeit. Visszacsinálhatjuk Jee-Woon és Szergej megölését. Olyan lesz, mintha ez meg sem történt volna. – A mosolya eltorzult a fájdalomtól. – Hát nem érted, milyen szép lenne az a világ?
Helena lépett egyet felé. – Talán igazad van. Talán létezik egy olyan világ, amelyben a szék jobbá teszi az életünket. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy tévedhetsz is. Az a lényeg, hogy nem tudjuk, mit tenne az emberiség ezzel a tudással. Csak annyi biztos, hogy ha elegen értesülnek a székről, nem lesz visszaút. Az összes idővonalon létezni fog. Örökre megpecsételjük az emberiség sorsát. És én szívesebben mondanék le a dicsőségről, mint hogy mindent egy lapra tegyek fel.
Slade mindentudó mosolya a fúrótornyon töltött idejükre emlékeztette Helenát.
A férfi azt felelte: – Még mindig elvakítanak a korlátaid. Nem látod a teljes képet. És talán soha nem is fogod, ha nem utazol úgy, ahogy én…
– Ez mit jelent?
Slade megrázta a fejét.
– Miről beszélsz, Marcus? Mit jelent az, hogy úgy, ahogy te?
Slade csak nézte, miközben vérzett, majd a kvantumprocesszorok zúgása elhallgatott, és a helyiségre váratlanul csend borult.
A monitorok egymás után kialudtak, és miközben Barry kérdően bámulta Helenát, a lámpák is.