2018. NOVEMBER 15. – 2019. ÁPRILIS 16.
8. NAP
Ez egy nagyon különös fogság volt.
A lakás egy hálószobás volt, a Sutton tér mellett, tágas és nagy belmagasságú, egymillió dolláros kilátással az Ötvenkilencedik utcai hídra, az East Riverre meg a távolabbi Brooklynra és Queensre.
Telefonhoz vagy internethez nem férhetett hozzá, és másképp sem léphetett kapcsolatba a külvilággal.
Négy falra erősített kamera vigyázta a lakhelye minden négyzetcentiméterét, piros lámpájuk akkor is égett, amikor Helena aludt.
A fogvatartói, Alonzo és Jessica hűvösnek és összeszedettnek tűntek. Ez eleinte megnyugtatta Helenát.
Az első nap leültették a nappaliba, és azt mondták: – Tudjuk, hogy vannak kérdései, de mi nem leszünk képesek megválaszolni őket.
Helena ennek ellenére feltette mindet.
Mi történt Barryvel?
Ki hatolt be Marcus Slade épületébe?
Ki tart engem fogva?
Jessica előrehajolt, és azt felelte: – Mi csak költséges börtönőrök vagyunk, oké? Semmi több. Nem tudjuk, miért van itt. Nem is akarjuk tudni. De ha jól viselkedik, mi meg a kollégáink, akikkel soha nem fog találkozni, szintén jól fogunk viselkedni.
Ellátták élelemmel.
Kétnaponta elszaladtak az élelmiszerboltba, és mindent megvásároltak, amit Helena felírt egy cetlire.
Felületesen nézve barátságosnak tűntek, de a tekintetük keménysége – nem is, a távolságtartása – arra utalt, hogy simán bántanák Helenát, ha erre utasítást kapnának.
Helena minden reggel a hírműsorokkal indított, amelyekben a HESZ egyre kevesebb helyet kapott a tragédiák, botrányok és celebpletykák végtelen sorában.
Amikor egy iskolai lövöldözésben tizenkilencen meghaltak, akkor történt meg először, hogy a HESZ még csak nem is szerepelt a vezető hírek között.
A nyolcadik napján Helena a konyhasziget mellett ült, huevos rancherost evett reggelire, és a folyóra néző ablakon át beáradó napfényt bámulta.
Aznap reggel is ellenőrizte a homlokán lévő varratokat és a halványuló, fekete-sárga véraláfutást. Az egyik kommandós leütötte, amikor a lépcsőházon át megpróbált kimenekülni Slade épületéből.
A fájdalmai napról napra enyhültek, a rettegése és bizonytalansága nőtt.
Lassan evett, és igyekezett nem gondolni Barryre, mert ha maga elé képzelte az arcát, a helyzete kiszolgáltatottsága elviselhetetlennek kezdett tűnni, és attól, hogy nem tudta, mi történik vele, a legszívesebben sikítozott volna.
A retesz kinyílt, és az ajtó mögött egy olyan férfi jelent meg, aki egészen addig csak halott emlékként létezett.
Rajesh Anand visszaszólt valakinek a folyosón: – Csukd be az ajtót, és kapcsold ki a kamerákat.
– Mi a fene, Raj? – Helena felállt a konyhasziget melletti bárszékről, és odament, ahol az előszoba találkozott a nappalival. – Te mit keresel itt?
– Hozzád jöttem. – Rajeshból olyan magabiztosság áradt, aminek a fúrótornyon nyoma sem volt. Az évek jót tettek neki, tisztára borotvált vonásai egyszerre tűntek finomnak és vonzónak. Öltönyt viselt, bal kezében aktatáskát tartott. Barna szeme sarka ráncokba szaladt őszinte mosolyától.
Bementek a nappaliba, és leültek egymással szemben egy-egy kanapéra.
– Kényelmesen érzed magad itt? – kérdezte Rajesh.
– Raj, mi folyik itt?
– Most egy védett házban vagy.
– Kiében?
– A Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynökségében.
Helena gyomra összeszorult. – A DARPÁ-éban?
– Szükséged van valamire, Helena?
– Válaszokra. Letartóztatásban vagyok?
– Nem.
– Akkor őrizetben vagyok?
Raj bólintott.
– Ügyvédet akarok.
– Nem megoldható.
– Hogy lehet ez nem megoldható? Amerikai állampolgár vagyok. Ez nem illegális?
– De, lehet.
Raj megemelte az aktatáskáját, és lerakta az asztalra. A fekete bőr helyenként már megkopott, de patinás rézzárak díszítették. – Tudom, hogy nem túl szép – védekezett a férfi. – Apámé volt. Aznap adta nekem, amikor elindultam Amerikába.
Miközben a zárakkal bajlódott, Helena így szólt: – Volt velem egy férfi a tizenhetedik…
– Barry Sutton?
– Nem akarják elárulni, mi történt vele.
– Mert nem tudják. Meghalt.
Helena tudta.
Egész héten érezte a csontjaiban a luxusbörtönében.
Mégis összetört.
Amikor sírni kezdett, az arca eltorzult a bánattól, és érezte, hogy megfeszülnek a varratai.
– Nagyon sajnálom – tette hozzá Raj. – Rálőtt a kommandósokra.
Helena megtörölte a szemét, és rámeredt.
– Te hogyan keveredtél bele ebbe az egészbe?
– Életem legnagyobb hibája volt, hogy otthagytam Slade projektjét a fúrótornyon. Azt hittem, megőrült. Mind azt hittük. Tizenhat hónappal később arra ébredtem egyik éjszaka, hogy vérzik az orrom. Nem tudtam, hogyan és miért, de a fúrótornyon töltött összes napunk hamis emlékké vált. Akkor jöttem rá, hogy valami elképesztőt vittetek véghez.
– Szóval, te már akkor tudtad, mi a célja a széknek?
– Nem. Csak annyit gyanítottam, hogy kitaláltad, hogy lehet megváltoztatni az emlékeket. És részt akartam venni ebben. Megpróbáltalak megkeresni titeket Slade-del, de mindketten eltűntetek. Amikor a HESZ felütötte a fejét, elmentem oda, ahol tudtam, hogy érdeklődni fognak a történetem iránt.
– A DARPÁ-hoz? És ezt tényleg jó ötletnek tartottad?
– Az állami szervezetek értetlenül álltak a jelenség előtt. A CDC egy nem létező patogént keresett. A RAND egyik fizikusa írt egy jegyzetet, mely szerint a HESZ-t a téridő mikrováltozásai okozhatják. De a DARPA hitt nekem. Elkezdtük megkeresni és kihallgatni a HESZ áldozatait. A múlt hónapban találtam valakit, aki azt állította, hogy beültették egy székbe, és visszaküldték a múltba. Csak annyit tudott, hogy egy manhattani hotelben történt a dolog. Biztosra vettem, hogy vagy te voltál az, vagy Slade, vagy ti ketten együtt.
– És miért fordultál ezzel a DARPÁ-hoz?
– A pénz és az erőforrások miatt. Velem jött egy csapat New Yorkba. Keresni kezdtük ezt a hotelt, de nem találtuk. Később, miután megjelent a Big Bend, hallottunk egy pletykát, miszerint a NYPD egyik osztaga razziát tervez egy épületben, amelynek valami köze lehet a HESZ-hez. És a csapatom átvette az ügyet.
Helena kibámult az ablakon a folyóra. A nap melegen tűzött az arcára.
– Te is Slade-del dolgoztál? – kérdezte Raj.
– Én meg akartam állítani.
– Miért?
– Mert az a szék veszélyes. Használtátok már?
– Lefuttattunk pár diagnosztikai tesztet. De főleg a funkciójáról olvasgattam. – Raj felpattintotta az aktatáska zárját. – Figyelj, értem az aggodalmaidat, de nagy hasznunkra lehetnél. Még rengeteg mindent nem tudunk. – Elővett egy köteg papírt, és az asztalra dobta.
– Ez meg mi? – kérdezte Helena.
– Alkalmazotti szerződés.
A nő felnézett Rajra. – Nem hallottad, mit mondtam?
– Tudják, hogy a szék mire képes. Tényleg azt hiszed, hogy nem fogják használni? A dzsinnt már nem lehet visszatuszkolni a palackba.
– Ez nem jelenti azt, hogy még segítenem is kell nekik.
– De ha hajlandó leszel, a technológia feltalálóját megillető tisztelettel fognak veled bánni. Helyed lesz az asztal mellett. Bekerülsz a történelembe. Ez az ajánlatom. Számíthatok rád?
Helena pengeéles mosollyal nézett vissza rá. – Bekaphatod.
10. NAP
Odakint havazott, egy centi máris összegyűlt az ablakpárkányon. A forgalom időnként feltorlódott a hídon, ami a hóesés erősségétől függően gyűlt fel vagy oszlott el.
Jessica reggeli után kinyitotta az ajtót, és azt mondta Helenának, hogy öltözzön.
– Miért? – kérdezte Helena.
– Azonnal – jelent meg Jessica hangjában az első fenyegető él, amit Helena hallott tőle.
Lementek a teherlifttel a mélygarázsba, egy sor makulátlan, fekete Suburbanhoz.
A Queens-Midtown-alagúton mentek át, mintha a La Guardiára tartanának. Helenában felmerült a kérdés, hogy el akarják-e repíteni valahova, de nem mert előhozakodni vele. De elsuhantak a repülőtér mellett, és Flushingban folytatták az útjukat, elhaladva Chinatown szivárványszínű házai előtt. Végül egy alacsony, végtelenül jellegtelen irodaépület-sor előtt álltak meg.
Odakint Alonzo megfogta Helena karját, és egy ajtóhoz vezette, majd be a recepcióhoz, ahol egy nagyon magas – legalább kétszáztíz centis – férfi várakozott.
Alonzót egy mély hangú „majd írok”-kal elbocsátotta, aztán Helenára nézett.
– Szóval, maga a zseni? – kérdezte. Látványos szakállat viselt, sötét szemöldöke sövényt formált a homloka alján. – Én John Shaw vagyok. Üdv a DARPÁ-ban.
– Maga mit csinál itt, Mr. Shaw?
– Úgy is mondhatjuk, hogy én vagyok a főnök. Jöjjön velem! – indult el egy ellenőrző pont felé, de Helena nem mozdult. A férfi öt lépés után visszanézett rá. – Ez nem javaslat volt, dr. Smith.
Beléptette őket egy üvegajtón, majd végigvezette Helenát egy lenszőnyegen. Míg az épület kívülről szomorú irodaparkra emlékeztetett, a belseje a komor megvilágításával és a célszerű berendezésével lélektelen állami labirintusnak hatott.
Shaw azt mondta: – Kibeleztük Slade laboratóriumát, és mindent idehoztunk, hogy biztonságban legyen.
– Raj nem mondta, mi a véleményem az ajánlatukról?
– De igen.
– Akkor mit keresek itt?
– Meg akartam mutatni, hogy mivel foglalkozunk.
– Ha köze van a szék használatához, nem érdekel.
Odaértek egy törhetetlennek tűnő üvegfalban lévő forgóajtóhoz és egy biometrikus azonosítórendszerhez.
Shaw több mint harminc centi magasságból tekintett le Helenára. Az arca más körülmények között akár barátságosnak is tűnhetett volna, de abban a pillanatban nagyon ingerülten nézett.
Helenát fahéjízű cukorka illata csapta meg, miközben Shaw azt mondta: – Szeretném, ha tudná, hogy nincs biztonságosabb hely a világon annak az üvegnek a túlsó oldalánál. Lehet, hogy ez nem látszik, de ez az épület egy erőd, és mi a DARPÁ-nál tudunk titkot tartani.
– Az üveg nem védheti meg a széket. Semmi sem. De mire kell maguknak egyáltalán?
A férfi szájának jobb sarka felszaladt, és Helena egy pillanatra acélos ravaszságot látott a szemében.
– Tegyen meg nekem egy szívességet, dr. Smith – mondta Shaw.
– Mit?
– Élete következő egy órájában próbáljon nyitott maradni.
A szék és a deprivációs tartály egymás mellett álltak a legfényűzőbb labor közepén, amit Helena valaha látott.
Raj már ott ült a terminálnál, amikor beléptek, mögötte pedig egy húszas éveiben járó nő állt fekete katonai nadrágban és bakancsban, karján tetoválásokkal, lófarokba fogott, fekete hajjal.
Shaw a terminálhoz vezette Helenát.
– Ő Timoney Rodriguez.
A katonanő Helenára biccentett. – Ez ki?
– Helena Smith. Ő hozta ezt létre. Raj, hogy állunk?
– Teljes gőzzel haladunk – fordult Rajesh Timoney felé. – Készen állsz?
– Azt hiszem.
Helena Shaw-ra nézett. – Mi történik?
– Visszaküldjük Timoney-t egy emlékbe.
– Miért?
– Majd meglátod.
Helena a nőhöz fordult. – Tudja, hogy meg fogják ölni a tartályban?
– John és Raj felvilágosítottak, mikor idehoztak.
– Meg fogják bénítani, és leállítják a szívét. Én ezt többször átéltem, úgyhogy elárulom magának, hogy nagyon fájdalmas folyamat, és a fájdalmat nem lehet kivédeni.
– Remek, remek.
– A maga előidézte változtatások hatással lesznek másokra, és fájdalmat okoznak majd nekik. Olyan fájdalmat, amire nem állnak készen. Úgy gondolja, joga van ehhez?
A kérdést mindenki elengedte a füle mellett.
Raj felállt, és a székre mutatott. – Foglalj helyet, Timoney!
Lekapta az egyik ezüstsisakot a terminál melletti polcról, és odavitte a székhez. Timoney fejére tette, és becsatolta a szíjait.
– Ez a reaktivációs készülék? – kérdezte Timoney.
– Pontosan. A MEG-mikroszkóppal meg ezzel rögzítjük az emléket. – Lehúzta a MEG-et a sisak fölé. – Gondolkoztál már azon, melyik emlékedet akarod rögzíteni?
– John azt mondta, majd segít.
– Csak annyit szabnék meg, hogy háromnaposnak kell lennie – szólalt meg Shaw.
Raj kinyitotta a szék fejtámlájában lévő rekeszeket, és kihúzta a teleszkópos titánrudakat, amelyeket a mikroszkóp külsejére rögzített.
Ekkor azt mondta: – Az emléknek nem kell részletesnek lennie. Csak élénknek. A fájdalom és az öröm jó irányadó. Az erős érzelmek is azok. Ugye, Helena?
Helena nem válaszolt. A legrosszabb rémálma megvalósulását nézte – a széket egy állami laborban.
Raj odasétált a terminálhoz, létrehozott egy új fájlt, és megfogta a távirányítóként működő tabletet.
Miközben leült Timoney mellé, így szólt: – Úgy a legkönnyebb rögzíteni egy emléket, főleg az elején, ha elmeséled. Hatolj mélyebbre annál, mint amit láttál és éreztél. A hangok, ízek és szagok emléke kulcsfontosságú ahhoz, hogy élénken jelenjen meg. Kezdheted.
Timoney lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
Felidézte, ahogy egy whiskybár rézborítású pultja mellett állt a Village-ben, a bourbonjára várva. Egy nő tolakodott mellé, hogy odaintsen a pultosnak, és elég közel állt hozzá, hogy Timoney érezze a parfümje illatát. A nő ránézett, hogy elnézést kérjen, és a tekintetük egy pillanatra találkozott. Timoney már tudta, hogy bármelyik nap berakhatják a tartályba meghalni. Örömmel várta a lehetőséget, de félt is tőle. Sőt, pont azért ment inni aznap este, mert valamilyen testi kapcsolatra vágyott.
– Tejeskávészínű bőre volt, és gyilkos szája. Úgy szerettem volna megérinteni. Nagy szükségem lett volna rá, de csak elmosolyodtam, és azt mondtam, hogy semmi baj, ne aggódjon. Az élet ezernyi apró megbánás, nem?
Timoney kinyitotta a szemét. – Milyen volt?
Raj felemelte a tabletet, hogy mindenki lássa. SZINAPSZISOKSZÁMA: 156.
– Ez elég? – kérdezte Shaw.
– 120 felett minden a biztonságos zónában van.
Bevezetett egy intravénás csövet Timoney bal alkarjába, és ráerősítette az injektálókészüléket. Utána Timoney levetkőzött, és a tartályhoz ment.
Raj kinyitotta az ajtaját, Shaw pedig segített neki bemászni. Aztán ránézett a sós vízben lebegő katonanőre, és azt kérdezte: – Mindenre emlékszel, amit megbeszéltünk?
– Igen. De nem tudom, mire számítsak.
– Őszintén szólva, egyikünk sem tudja. Találkozunk a túloldalon.
Raj lecsukta az ajtót, és a terminálhoz ment. Shaw leült mellé, és Helena is odalépett a monitorokhoz. A reaktivációs protokoll már elindult. Raj ellenőrizte a rocuronium és a nátrium-tiopentál dózisait.
– Mr. Shaw? – szólalt meg Helena.
A férfi felnézett.
– Most mi vagyunk az egyetlenek, akik tudnak a székről.
– Remélem is.
– Könyörgök, tanúsítsanak önuralmat. A használata eddig csak káoszt és fájdalmat okozott.
– Talán rossz emberek kezében volt.
– Az emberiségnek még nincs elég bölcsessége ekkora hatalomhoz.
– Mindjárt bebizonyítom, hogy téved.
Helena meg akarta akadályozni a dolgot, de két fegyveres állt az ajtó előtt. Ha bármivel próbálkozott volna, másodpercek alatt lefogták volna.
Raj felemelte a mikrofont, és beleszólt. – Tíz másodperc múlva kezdjük, Timoney.
A nő kapkodva szedte a levegőt. – Készen állok.
Raj aktiválta az injektort. Slade eszközei sokat fejlődtek a fúrótorony óta, amikor egy hivatásos orvost alkalmazott a tesztalanyok megfigyeléséhez és a stimulátorok elindításának meghatározásához. Az új szoftver a valós idejű élettani funkciók alapján automatizálta a szerek beadását, és csak azután indította be az elektromágneses stimulátorokat, miután észlelte a DMT megjelenését.
– Mennyit kell várni a változásra? – kérdezte Shaw.
– Attól függ, hogy reagál a szervezete a szerekre.
A rocuronium bement, és fél perccel később a nátrium-tiopentál is követte.
Shaw lehajolt egy osztott képernyőhöz, amelynek a bal oldala Timoney életfunkcióit közvetítette, a jobb a tartályban lévő éjjellátó kamera felvételét.
– A szívritmusa szapora, de higgadtnak tűnik.
– Maga is annak tűnne, ha leállított szívvel fuldokolna – felelte Helena.
Végignézték, ahogy Timoney szívverése megáll.
Percek teltek el.
Shaw arcán verejték csorgott végig.
– Ilyen sok időbe szokott telni? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Helena. – Ennyi időbe telik a halál, miután az ember szíve leáll. Legyen nyugodt, hogy neki sokkal hosszabbnak tűnik.
A stimulátorokat figyelő monitoron megjelent egy figyelmeztetés: DMT KIVÁLASZTÁSAÉSZLELVE. Timoney agyának korábban sötét képén most tűzijátékként izzott fel az aktivitás.
– A stimulátorok hatnak – mondta Raj.
Tíz másodperccel később újabb figyelmeztetés jelent meg: EMLÉKREAKTIVÁLÁSVÉGREHAJTVA.
Raj Shaw-ra nézett, és azt mondta: – Bármelyik pillanatban…
Helena a terminál helyett hirtelen a labor túloldalán lévő tárgyalóasztal mellett találta magát. Az orra vérzett, a feje lüktetett.
Shaw, Raj és Timoney is ott ültek, és a katonanőn kívül mindenkinek vérzett az orra.
Shaw felnevetett. – Te jó ég! – Rajra nézett. – Működött! Kibaszottul működött.
– Mit művelt? – kérdezte Helena, miközben megpróbálta szétválasztani a halott emlékeit az új, valódiaktól.
– Idézd fel a két nappal ezelőtti iskolai lövöldözést – javasolta Raj.
Helena megpróbálta felidézni a híreket, amelyeket az elmúlt reggeleken látott – az iskolát elhagyó diáktömeget, a tanulók telefonjával az ebédlőben felvett borzalmas videókat a lövöldözésről, a politikai lépésekért könyörgő lesújtott szülőket, a rendőrségi közleményeket, a virrasztásokat…
De ezek egyike sem történt meg.
Ezek már halott emlékek.
Ehelyett, amikor a lövöldöző vállán egy AR-15-össel, fekete sporttáskájában pedig házi készítésű bombákkal, lőfegyverekkel és ötven tartalék tárral az iskola felé sétált, egy nagyjából 300 méterről leadott 7.62-es NATO-lövedék találta el a tarkóját és távozott a bal orrüregén át a fejéből.
Most, több mint huszonnégy órával később az önjelölt lövöldöző gyilkosának a kiléte még mindig ismeretlen volt, de az egész világ hősként ünnepelte.
Shaw Helenára nézett. – A széke tizenkilenc életet megmentett.
Helena nem talált szavakat.
Shaw azzal folytatta: – Nézze, vannak érvek amellett, hogy a széket el kéne tüntetni a föld színéről. Hogy felborítja a dolgok természetes menetét. De most mentett meg tizenkilenc gyereket, és törölte ki a családjuk elviselhetetlen fájdalmát.
– De…
– Ne játsszunk istent?
– Ne.
– De az nem az lenne, ha nem lépnénk közbe, noha megvan rá a lehetőségünk?
– Nem kéne, hogy meglegyen rá a lehetőségünk.
– De megvan. Amiatt, amit maga létrehozott.
Helena szédülni kezdett.
– Maga csak a károkat látja, amiket a szék okozhat – folytatta Shaw. – Amikor elkezdte a kutatást, amikor egereken kísérletezett, mi mozgatta?
– Mindig is érdekelt az emlékezet. Amikor anyám alzheimeres lett, készíteni akartam valamit, ami megmentheti a legfontosabb emlékeit.
– Ennél sokkal többet tett – szólalt meg Timoney. – Nemcsak emlékeket mentett meg, hanem életeket is.
– Azt kérdezte, mire kell nekünk a szék – vette vissza a szót Shaw. – Remélem, ma bepillantást nyerhetett abba, hogy ki vagyok, és mi a célom. Menjen haza, és élvezze ki a pillanatot. Azok a gyerekek magának köszönhetik az életüket.
Helena hazaérve egész délután az ágyán ült, és a meg nem történt lövöldözésről szóló hírműsorokat nézte. A meggyilkolt diákok a kamerák elé álltak, és elmesélték a hamis emlékeiket a halálukról. Egy zokogó apa felidézte, hogy azonosította a fiát a halottasházban, egy összetört anya arról mesélt, hogy már a lánya temetését szervezte, amikor egyszer csak kiderült, hogy az iskolába viszi éppen.
Helenában felmerült a kérdés, hogy csak ő látja-e az enyhe őrületet a korábban meggyilkolt diákok szemében.
Miközben azt figyelte, hogyan próbálja feldolgozni a világ a lehetetlent, azon gondolkozott, hogy kezelhetik ezt a tömegek.
A vallási szaktekintélyek olyan korokat emlegettek, amikor gyakran bekövetkeztek csodák. Arra tippeltek, hogy most eljöhetett egy ilyen kor, hogy ez a második eljövetel előjele lehet.
Miközben az emberek tömegestül rajzottak a templomokba, a tudósok csak annyival tudtak előállni, hogy a világ ismét „tömeges emlékjelenséget” élt át. És bár szó esett alternatív valóságokról és a téridő darabokra hullásáról, ők sokkal döbbentebbnek és feldúltabbnak tűntek, mint Isten szolgái.
Helenának folyton az jutott eszébe, amit Shaw mondott neki a laborban. Maga csak a károkat látja, amiket a szék okozhat. Ez így is van. Ő eddig mindig csak a lehetséges károkra gondolt, ez a félelem határozta meg az életét a fúrótorony óta.
A padlótól a plafonig érő ablakok mellett állva nézte a manhattani alkonyt.
A világ megváltoztatásának az ízét kóstolgatta.
11. NAP
Másnap reggel a queensi DARPA-épülethez szállították, ahol Shaw ismét a biztonsági ellenőrzés előtt várta.
A labor felé vezető úton megkérdezte: – Látta a tegnap esti híreket?
– Párat.
– Jó érzés volt, nem?
A laborban Timoney, Raj és két, Helena számára ismeretlen férfi ült a tárgyalóasztalnál. Shaw bemutatta az új embereknek – egy Steve nevű fiatal SEAL-tengerészgyalogosnak, akit Timoney váltótársaként írt le, és egy ápolt, fekete öltönyös férfinak, Albert Kinney-nek.
– Albert a RAND-től érkezett – tette hozzá.
– Maga találta fel a széket? – kérdezte Albert a fejét csóválva.
– Sajnos igen – válaszolta Helena.
– Döbbenetes.
Helena leült az utolsó szabad helyre, miközben Shaw az asztalfőhöz ment, ahonnan állva végignézett rajtuk.
– Üdvözletem – mondta. – Múlt héten mindnyájukkal beszéltem külön-külön a memóriaszékről, amit a csapatom talált. Tegnap sikeresen megakadályoztuk vele a marylandi iskolai lövöldözést. Létezik olyan megközelítés is, amit tiszteletben tartok, hogy nem bízhatunk magunkra ekkora hatalmat. Nem akarok az ön nevében beszélni, dr. Smith, de még maga, a szék feltalálója is így gondolja.
– Pontosan.
– Én ezt a tegnapi eredményeink tükrében másképp látom. Hiszek abban, hogy az új technológiákat kamatoztatnunk kell, hogy fajunk fennmaradjon és megsegítsük. Szerintem a szék temérdek jót hozhat a világba.
– Dr. Smith mellett Timoney Rodriguez és Steve Crowder is itt ülnek az asztalnál, az Egyesült Államok hadseregének két legbátrabb, legelhivatottabb katonája. Raj Anand, aki segített megtalálni a széket. Albert Kinney, a RAND gyémántelméjű tudósa. És jómagam. Nekem a DARPA igazgatóhelyetteseként megvannak a forrásaim egy új program elindításához, a legnagyobb titokban.
– Továbbra is használni akarja a széket? – kérdezte Helena.
– Mindenképpen.
– Mire?
– Csapatunk küldetését együtt fogjuk megfogalmazni.
Albert azt kérdezte: – Vagyis egyfajta agytrösztként gondol ránk?
– Pontosan. És a használat paramétereit is együtt dolgozzuk ki.
Helena hátratolta a székét, és felállt. – Én nem veszek részt ebben.
Shaw felnézett rá. Az álla megfeszült.
– Ennek a csapatnak szüksége van a látásmódjára. A szkepticizmusára.
– Ez nem szkepticizmus. Igen, tegnap életeket mentettünk meg, de mindeközben hamis emlékeket és káoszt teremtettünk több millió ember fejében. A szék minden egyes használata megváltoztatja azt, ahogy az emberek a valóságot kezelik. Fogalmunk sincs arról, hogy ez milyen hosszú távú következményekkel járhat.
– Hadd kérdezzek valamit – felelte Shaw. – Maga szerint bárkit elszomorít, hogy tizenkilenc diákot nem gyilkoltak meg? Itt nem arról van szó, hogy jó emlékeket rosszra cserélnénk, vagy véletlenszerűen változtatnánk meg a valóságot. Egyetlen célunk van, az emberi nyomorúság csökkentése.
Helena előrehajolt. – Marcus Slade is pont erre használta a széket. Ő azt akarta megváltoztatni, ahogy a valóságot látjuk, de a gyakorlatban embereket küldött vissza a múltba, hogy helyrehozzák az életüket, ami némelyeknél jól sült el, másoknál katasztrofálisan.
Albert azt felelte: – Helena aggodalma jogos. Máris elég sok szakirodalom született a HESZ agyra gyakorolt hatásáról, az emléktárolás problémáiról és a hamis emlékek hatásáról azoknál, akik mentális rendellenességekkel küzdenek. Azt javasolnám, folyamatosan monitorozzuk a komolyabb publikációkat a témában, hogy képben maradjunk. Elméletben, ha behatároljuk az emlékek korát, amelyekbe visszaküldjük az ügynököket, azzal a hamis és valódi emlékek közötti kognitív disszonanciát is csökkenteni tudjuk.
– Elméletben? – kérdezte Helena. – Nem kéne az elméletnél szilárdabb alapokra támaszkodnunk, ha meg akarjuk változtatni a valóságot?
– Albert, azt javasolja, hogy a távoli múltat hanyagoljuk? – kérdezte Shaw. – Mert itt van egy lista – érintett meg egy fekete bőrnoteszt – a huszadik és huszonegyedik századok katasztrófáiról. Most csak vaktában lövöldözök, de mi történne, ha találnánk egy kilencvenöt éves orvlövészt? Éles elmével. Tiszta emlékekkel. Helena, melyik lenne a legfiatalabb kor, amelybe nyugodt lélekkel visszaküldene valakit?
– Nem hiszem el, hogy erről tárgyalunk.
– Ez csak egy beszélgetés. Itt nincsenek rossz felvetések.
– A női agy huszonegy éves korra érik meg teljesen – felelte Helena. – A férfiagy pár évvel később. Egy tizenhat éves valószínűleg tudná már kezelni, de ezt csak kísérletezéssel állapíthatjuk meg. Fennáll annak a lehetősége, hogy ha valakit túl fiatal korba küldünk vissza, egyszerűen összeomlanak a kognitív funkciói. Egy felnőtt tudat megjelenése egy fejletlen agyban katasztrofális következményekkel járhat.
– Arra céloz, amire én gondolok, John? – kérdezte Albert. – Hogy negyven, ötven, hatvan évvel korábbra küldjünk vissza embereket, hogy megöljék a diktátorokat, mielőtt azok milliókkal végezhetnének?
– Vagy hogy megakadályozzanak egy gyilkosságot, ami tragédiába torkollhat… mint amikor a szerb-bosnyák Gavrilo Princip 1914-ben lelőtte Ferenc Ferdinánd főherceget, és ezzel kiváltotta az első világháború kitörését. Most csak a lehetőségeket latolgatjuk. Egy szobában ülünk egy elképesztő dolgokra képes eszközzel.
A csapat józan némaságba burkolózott.
Helena hátradőlt. A szíve zakatolt, a szája kiszáradt.
Aztán azt mondta: – Én csak azért ülök még mindig itt, mert szükség van egy észszerű csapattagra is.
– Mélységesen egyetértek – felelte Shaw.
– Egy dolog az utóbbi pár nap eseményeit megváltoztatni. Ne értsenek félre, ez is veszélyes, és nem lenne szabad ismét megtenni. De teljesen más tészta több milliók életét megmenteni fél évszázaddal ezelőtt. Csak a vita kedvéért, mi történne, ha megakadályoznánk a második világháború kitörését? Ha elérnénk, hogy harmincmillió olyan ember életben maradjon, aki különben meghalt volna? Lehet, hogy maguk szerint ez csodálatosan hangzik. De nézzük meg közelebbről. Hogy számíthatnánk ki a meghaltak gonoszságának lehetséges mértékét? Honnan tudhatnánk, hogy Hitler, Sztálin vagy Pol Pot megjelenése nem egy sokkal gonoszabb szörnyetegét akadályozta meg? Egy ilyen mérvű változás már a jelenünket is felfoghatatlanul mássá tenné. Több millió ember házasságát és megszületését akadályozná meg. Hitler nélkül soha nem jött volna Amerikába egy egész nemzedéknyi emigráns. Vagy, ami még egyszerűbb, ha a maga üknagyanyja szerelme nem halt volna meg a háborúban, akkor vele házasodott volna össze a maga üknagyapja helyett. Nem születtek volna meg a dédszülei, a nagyszülei és a szülei, vagyis, ami kibaszottul logikus, maga sem. – Helena Albertre nézett. – Maga elméleti szakember? Létezik olyan modell, amellyel előre felbecsülhetnénk bolygónk népességének a megváltozását ekkora léptékben?
– Igen, kifejleszthetnék valamilyen modellt, de az a lényeg, hogy az ok és okozat nyomon követése ekkora adatbázisban gyakorlatilag lehetetlen. Egyetértek azzal, hogy veszélyesen közel repülünk az akaratlan következmények törvényéhez. Mondok egy gondolatkísérletet.
Ha Anglia nem szállt volna be a háborúba Németországgal, akkor Alan Turing, a számítástechnika és a mesterséges intelligencia atyja nem lett volna kénytelen feltörni Németország titkosítási technológiáját. Lehet, hogy még így is lerakta volna a modern, mikrocsipek vezérelte világunk alapjait, de az is lehet, hogy nem. Vagy nem ekkora mértékben. És hány életet mentettek meg a modern eszközeink? Többet, mint amennyi a második világháborúban elveszett? A „mi lett volna, ha” kérdésein a végtelenségig tanakodhatunk.
Shaw azt felelte: – Értem. Pont ilyen beszélgetésekre van szükségünk. – Helenára nézett. – Ezért akarom itt tartani. A szék használatában nem tud megakadályozni minket, de abban talán segíthet, hogy bölcsen használjuk.
17. NAP
Az első hetet az alapszabályok lefektetésével töltötték, például…
Hogy csak olyan képzett ügynökök használhatják a széket, mint Timoney és Steve.
Hogy a széket nem fogják felhasználni a csapattagok vagy a családjuk és barátaik személyes élményeinek a megváltoztatására.
Hogy legfeljebb öt nappal korábbra küldenek vissza bárkit is a székkel.
Hogy a széket kizárólag könnyedén és lebukás nélkül megelőzhető tragédiák és katasztrófák kivédésére fogják használni.
Hogy a szék használatával kapcsolatos összes kérdést szavazásra bocsátják.
Albert Különösen Rémes Szarságokat Kivédő Egységként kezdett hivatkozni a csapatra, és sok rossz viccként induló névhez hasonlóan ez is rajtuk ragadt.
25. NAP
Egy héttel később Shaw előterjesztette a következő küldetéstervet a csapatnak, még egy fotót is mutatott indoklásul.
Huszonnégy órával korábban meggyilkolva találtak egy tizenegy éves kislányt a szobájában, a wyomingi Landerben, és a nyomok kísértetiesen emlékeztettek öt korábbi gyilkosságéra, amelyeket az elmúlt nyolc hétben hajtottak végre nyugat-amerikai eldugott porfészkekben.
Az elkövető valamikor este tizenegy és hajnali négy között hatolt be a szobába egy üvegvágó segítségével. Betömte az áldozat száját, és megbecstelenítette, miközben a szülei gyanútlanul aludtak.
– A korábbi bűncselekményekkel ellentétben – mondta Shaw –, amelyeknek az áldozatait csak napokkal vagy hetekkel később találták meg, ezt a lányt az ágyában hagyták, betakargatva, ahol a szülei találtak rá reggel. Ami azt jelenti, hogy pontosan ismerjük az időintervallumot, amelyben a gyilkosságot végrehajtották, és a helyet is. Nem kérdéses, hogy ez a gyilkos ismét lecsap majd. Szavazást kezdeményeznék a szék használatáról, és én igennel szavazok.
Timoney és Steve azonnal igent mondtak.
Albert azt kérdezte: – És hogyan intézi el Steve a gyilkost?
– Ezt hogy érti?
– Nos, csinálhatja csendesen, elviheti például a hulláját a semmi közepére, hogy elássa egy lyukba, ahol soha senki nem találja meg. És megoldhatja csinnadrattával is, hogy a gyilkost átvágott torokkal találják meg az ablak alatt, amelyen be akart mászni, kezében a késsel és az üvegvágóval. A lármás verzióval gyakorlatilag közhírré tennénk a Különösen Rémes Szarságokat Kivédő Egység létezését, ami lehet, hogy jó lenne, lehet, hogy nem. Én csak kérdezem.
Helena a legfelkavaróbb fotót bámulta, amit valaha látott, és kezdte cserben hagyni az észszerűség. Ebben a pillanatban nem akart mást, csak hogy szenvedjen, aki ezt elkövette.
Azt felelte: – Én arra szavaznék, hogy szedjük szét ezt a labort, és formázzuk le a szervereket. De ha úgy döntötök, hogy végigcsináljuk, amiben nem tudlak titeket megakadályozni, akkor öljük meg ezt az állatot, és hagyjuk a bűnjelekkel együtt a kislány ablaka alatt.
– Miért, Helena? – kérdezte Shaw.
– Mert ha az emberek megtudják, hogy áll valaki a valóságmódosulások mögött, akkor a munkánkról alkotott kép mitikus vonásokat fog ölteni.
– Mint Batman? – kérdezte Albert vigyorogva.
Helena a szemét forgatta, majd azt mondta: – Ha az a cél, hogy helyrehozzuk az emberi gonoszság okozta károkat, akkor talán nem baj, ha a gonoszok tartani kezdenek tőlünk. Továbbá ha megtalálják ezt a fickót a helyszínen, betörésre készen, akkor a hatóságok össze fogják kötni a többi gyilkossággal, ami remélhetőleg megnyugvást hoz a korábbi áldozatok családjának.
Timoney azt kérdezte: – Azt javasolja, hogy váljunk mumussá?
– Ha valaki azért nem követ el valami szörnyűséget, mert fél egy olyan árnyékcsoporttól, amelyik képes megváltoztatni a múltat és az emlékeket, akkor az illetővel kapcsolatban nem lesz teendőnk, és nem hozunk létre hamis emlékeket. Úgyhogy igen. Váljunk mumussá!
24. NAP
Steve hajnali 1.35-kor lepte meg a gyermekgyilkost, amikor elkezdett lyukat vágni Daisy Robinson ablakába. Leragasztotta a száját és a kezét, majd lassan, fültől fülig átvágta a nyakát, és végignézte, ahogy elvérzik a ház melletti porban.
31. NAP
A következő héten leszavazták egy vonatkisiklás megakadályozását a texasi hegyek között, amelyben kilencen meghaltak és jóval többen megsérültek.
54. NAP
Amikor egy helyi járat lezuhant a Seattle-től délre lévő fenyőerdőbe, szintén leszavazták a szék használatát, ismét azzal érvelve, hogy mire kiderül, mi okozta a balesetet, túl sok idő eltelik ahhoz, hogy visszaküldjék Steve-et vagy Timoney-t.
58. NAP
Napról napra egyértelműbbé vált, milyen tragédiák megakadályozására a legalkalmasabbak, és amikor mégis kétely ébredt bennük, Helena megkönnyebbülésére inkább arra szavaztak, hogy ne avatkozzanak közbe.
Őt továbbra is fogságban tartották a Sutton tér melletti épületben. Alonzo és Jessica újabban engedélyezték neki, hogy este kimenjen sétálni. Egyikük fél sarokkal lemaradva követte, a másik fél sarokkal előtte haladt.
Január első hete volt, és a házak között fújó szél sarkvidékien hidegnek tűnt. De Helena élvezte a New York-i éjszakában tett séta hamis szabadságát, és arról ábrándozott, hogy tényleg egyedül van.
A szülein gondolkozott, és Barryn. Folyton úgy látta maga előtt a férfit, ahogy utoljára – Slade laboratóriumában állva, mielőtt a fények kihunytak. Meg ahogy egy perccel később visszakiabált neki, hogy meneküljön.
Könnyek folytak végig az arcán.
Életének három legfontosabb embere meghalt, és soha többé nem láthatta őket. A csontja velejéig belehasított a reménytelen magányosság a gondolatra.
Negyvenkilenc éves volt, és felmerült benne, hogy ilyen-e vajon öregnek lenni – nemcsak testi értelemben, hanem lelkileg is. Hogy azoknak az embereknek az egyre erősödő némasága veszi körül, akiket a legjobban szeretett, és akik a legnagyobb hatást gyakorolták rá.
Nem tudta, meddig bírja még így, kiút nélkül, célok nélkül, az összes szerette halála után.
61. NAP
Timoney visszatért egy emlékbe, hogy megakadályozza, hogy egy elmebajos, ötvenkét éves biztosítási ügynök huszonkilenc diákot legyilkoljon egy politikai tüntetésen a Berkeley-n.
70. NAP
Steve betört egy leedsi lakásba, amelynek a tulajdonosa éppen a mellényét állította össze, és tarkón szúrta, majd otthagyta arccal lefelé az asztalra borulva, a szögek, csavarok és anyák kupacán, amelyekkel másnap reggel tizenkét embert cafatokra robbantott volna a londoni metróban.
90. NAP
Három hónappal a projekt elindulása után a New York Times egyik cikke kielemezte nyolc munkájukat, és arra a következtetésre jutott, hogy a leendő gyilkosok, iskolai lövöldözők és öngyilkos robbantók halála egy rejtélyes szervezet műve lehet, amely felfoghatatlan technológia birtokában van.
115. NAP
Helena az ágyában feküdt, az elalvás határán, amikor a hangos kopogtatástól zakatolni kezdett a szíve. Ha a saját lakásában lett volna, úgy tehetett volna, mintha nem lenne otthon, és megvárhatta volna, amíg a látogatója távozik, de itt megfigyelés alatt élt, és a zár már el is fordult.
Kimászott az ágyból, felvette frottírköpenyét, és a nappaliba ment, miközben John Shaw kinyitotta a bejárati ajtót.
– Jöjjön be – mondta. – Ne zavartassa magát!
– Sajnálom, és a kései látogatást is – lépett be Shaw is a nappaliba. – Szép lakás.
Helena érezte a fahéj- és whiskyszagot a leheletén, elég átható volt. – Igen, államilag támogatott, meg minden.
Megkínálhatta volna a férfit sörrel vagy valamivel, de nem tette.
Shaw felmászott az egyik párnázott bárszékre a konyhasziget mellett, Helena pedig megállt vele szemben, és arra gondolt, hogy a férfi szomorúbbnak és zaklatottabbnak tűnik, mint valaha.
– Mit tehetek érted, John?
– Tudom, hogy te nem hiszel abban, amit csinálunk.
– Ez így van.
– De örülök, hogy hozzászólsz. Te jobbá teszel minket. Nem ismersz engem túl jól, de én nem mindig… hé, nincs valami italod?
Helena odament a hűtőhöz, kivette belőle a Brooklyn Brewery két üvegét, és felnyitotta őket.
Shaw nagyot kortyolt, és folytatta: – A hadseregnek terveztem szarokat, hogy minél hatékonyabban öldökölhessenek. Borzalmas eszközöket készítettem. De az utóbbi pár hónap volt a legjobb az életemben. Minden este arra gondolok elalvás előtt, mennyi bánatot törlünk ki. Azoknak az arcát látom, akiknek az életét megmentettük. Daisy Robinsonra gondolok.
– Tudom, hogy csak jót akarsz tenni.
– Igen. Életemben talán először. – Shaw beleivott a sörébe. – A csapatnak nem mondtam, de elég komoly helyekről gyakorolnak rám nyomást.
– Milyen nyomást?
– A múltamnak köszönhetően hosszú pórázt és minimális felügyeletet kaptam. De azért vannak főnökeim. Nem tudom, gyanítanak-e bármit, de tudni akarják, min dolgozom.
– Mit tehetek érted? – kérdezte Helena.
– Van pár megoldás. Létrehozhatnánk egy csilli-vili Potemkin-projektet, aminek semmi köze ahhoz, amit csinálunk. Azzal nyerni tudnánk egy kis időt. De még jobb lenne elmondani az igazat.
– Azt nem teheted.
– A DARPA elsődleges célja olyan technológiai áttörések elérése, amelyek a nemzetbiztonságot segítik, nagy hangsúllyal a katonai alkalmazáson. Ez csak idő kérdése, Helena. Nem titkolhatom el előlük örökre.
– Mire használná a széket a hadsereg?
– Mire nem? Tegnap csapdába csalták a 101. egyik osztagát Kandahar-tartományban. Nyolc tengerészgyalogos meghalt. Ez az információ még nem publikus. Múlt hónapban lezuhant egy Black Hawk egy éjszakai gyakorlaton Hawaiiban. Öt halott. Tudod, hány kudarc tudható be annak, hogy pár nappal vagy órával megelőzött az ellenség? A jó helyen, rossz időben? Ők egy hadászati taktikai eszközt látnának a székben.
– És ha nem osztoznak a nézeteidben a szék felhasználásával kapcsolatban?
– Nem fognak osztozni. – Shaw felhajtotta a sörét. Kigombolta a gallérját, meglazította a nyakkendőjét. – Nem akarlak kiborítani, de nem csak a DoD akarja majd kihasználni a széket. A CIA, az NSA, az FBI… mindenki hozzá akar majd férni. A DoD egyelőre nyújt némi védelmet, de ők is helyet akarnak majd kapni a székben, ha értesülnek róla.
– Jézusom. És értesülni fognak?
– Ezt nehéz megmondani, de mi lenne, ha az Igazságügyi Minisztérium kezébe kerülne? Olyanná változtatnák az országot, mint a Különvéleményben.
– Semmisítsd meg a széket!
– Helena…
– Mi az? Mi a kérdés? Pusztítsd el, mielőtt mindez bekövetkezik.
– Túl sok jóra lehetne használni. Ezt már bebizonyítottuk. Nem semmisíthetjük meg attól való félelmünkben, hogy mi történhet esetleg.
Némaság borult a lakásra. Helena a hideg, párás palackra fonta az ujjait.
– Akkor mi a terved? – kérdezte.
– Nincs tervem. Csak tudatni akartam veled, hogy mi készül.
136. NAP
Hamarabb elkezdődött, mint arra számítottak volna.
Shaw március 22-én megjelent a szokásos időben, hogy megbeszéljék, milyen szörnyűségek történtek a világban az elmúlt huszonnégy órában, és azt mondta: – Megkaptuk az első kötelező megbízást.
– Kitől? – kérdezte Raj.
– Nagyon magasról.
– Szóval, tudják? – kérdezte Helena.
– Igen. – Shaw kinyitott egy „Szigorúan titkos” pecséttel ellátott barna borítékot. – Még nem szerepel a hírekben, de január ötödikén, hetvenöt nappal ezelőtt egy hatodik generációs lopakodó elromlott, és lezuhant az ukrán–fehérorosz határon. Nem gondolják, hogy lelőtték volna, de biztosra veszik, hogy a pilótát foglyul ejtették. Egy Boeing F/A-XX-ről van szó, ami még fejlesztés alatt áll, szupertitkos, és olyan cuccokkal van tele, amiket nem akarunk az oroszok kezére játszani.
– Arra kértek, hogy küldjek vissza egy ügynököt január 4-re, hogy tájékoztasson engem a szerencsétlenségről. Utána küldjek üzenetet a nemzetbiztonság helyettes vezetőjének, aki továbbadja, hogy a gépet átvizsgálhassák, és messze elkerülje az orosz területeket.
– Hetvenhat nap? – kérdezte Helena.
– Pontosan.
Albert is megszólalt. – Mondtad neki, hogy nem szoktunk olyan messzire visszamenni?
– Nem ilyen szigorúan, de igen.
– És?
– Azt válaszolták, hogy tegyem, amire utasítottak.
Timoney-t március 22-én, délelőtt tízkor küldték vissza.
Tizenegykor Helena és a csapata a tévé képernyőjére tapadtak, és döbbenten bámulták. Most először küldtek vissza a székkel bárkit egy korábbi beavatkozás előttre, és amennyire meg tudták állapítani, ez rendkívüli következményekkel járt. A hamis emlékek jelensége egészen addig kiszámítható maradt, egyedi időpontokhoz kötődött. Amikor egy ügynök megváltoztatott egy idővonalat, a halott idővonal emlékei abban a pillanatban jelentek meg, amikor az illető meghalt a tartályban. De ezúttal mintha azokat az időpontokat felülírták volna – nem törlődtek ki, csak aznap délelőtt tízkor jelentkeztek, amikor utoljára használták a széket. Ezért ahelyett, hogy az emberiség sorban kapta volna a halott emlékeket, azok egyszerre zúdultak rájuk január negyedikétől számítva.
Ez elég nagy káoszhoz vezetett.
A média egyelőre nem számolt be halálesetekről vagy a jelenség okozta ideg-összeroppanásokról, de Helena ismét meggyőződhetett arról, hogy a gépe túl rejtélyes, veszedelmes és kiismerhetetlen ahhoz, hogy létezzen.
140. NAP
Shaw még mindig szabadon közbeléphetett a civil tragédiáknál, de egyre több katonai megbízatást kaptak.
A székkel kivédtek egy drónos támadást, amelybe legnagyobbrészt egy afgán esküvő vendégei haltak bele, és amelyet a célszemély, aki jelen sem volt, megúszott.
146. NAP
Visszacsináltak egy légitámadást, amelyben egy teljes speciális kiképzésű csapat meghalt Zabul tartományban a helyett a talibán egység helyett, amelynek szánták.
152. NAP
Négy halott katonát élesztettek fel, akikre militáns muszlimok támadtak, miközben a Niger-sivatagban járőröztek, miután Timoney meghalt a tartályban, és beszámolt Shaw-nak a várható összetűzésről.
Olyan gyakran használták a széket – már hetente legalább egyszer –, hogy Shaw behozott egy új ügynököt, hogy megkönnyítse Steve és Timoney dolgát, akikre mentálisan egyre rosszabb hatást gyakorolt az, hogy újra és újra meg kellett halniuk.
160. NAP
Helena leliftezett az épülete mélygarázsába, és a fekete Suburban felé tartott Alonzóval és Jessicával, reménytelenebb hangulatban, mint valaha. Nem bírta ezt folytatni. A hadsereg lecsapott a székére, és ő nem tudta megakadályozni őket benne. A széket napi huszonnégy órában megfigyelés alatt tartották, és ő nem tudott belépni a rendszerbe. Még ha sikerült is volna megszöknie Alonzo és Jessica elől, élete végéig vadászott volna rá a kormány. Egyébként is, Shaw egyszerűen visszaküldhetett volna egy ügynököt, hogy közbelépjen.
Sötét gondolatok kísértették.
Ekkor vibrálni kezdett a zsebében a telefon, miközben délre tartottak az FDR-összekötőn. Shaw hívta.
Helena felvette: – Úton vagyok odafelé.
– Neked akartam először szólni.
– Miről?
– Ma reggel új megbízást kaptam.
– És mi volna az?
Eltűnt fölülük az ég, amikor behajtottak a Queens-Midtown-alagútba.
– Majdnem egy évvel korábbra akarnak visszaküldeni valakit.
– Miért? Minek?
Jessica úgy a fékre taposott, hogy Helenát a biztonsági öve húzta vissza. Vörös féklámpák tengerét látták maguk előtt, amelyet hangos dudaszó kísért.
– Egy orgyilkosság miatt.
A távolban fény villant, mennydörgésszerű robajt hallottak.
Az ablakok megremegtek, a karosszéria reszketni kezdett körülöttük, a lámpák egy rettenetes másodpercre kialudtak felettük.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Alonzo.
– John, visszahívlak. – Helena leeresztette a telefonját. – Mi történt?
– Baleset lehetett előttünk.
Az emberek szállingózni kezdtek kifelé az autójukból.
Alonzo kinyitotta az ajtót, ő is körülnézett az alagútban.
Jessica követte.
A füstszag hatására Helena visszakerült a jelenbe. Hátranézett a mögöttük feltorlódott kocsisorra.
Egy férfi rohant el az ablaka mellett a napfény felé. Helena gerincén ekkor futott végig az első borzongás.
Egyre több ember jelent meg rémült arccal, és mind Manhattan felé szaladt az autók között, hogy elmeneküljenek valami elől.
Helena kinyitotta az ajtaját, és kiszállt.
A zűrzavar rémült, elkeseredett hangjai egyre erősebben verődtek vissza a falakról, lassan már az ezernyi autómotor hangját is elnyomták.
– Alonzo?
– Nem tudom, mi történt – felelte a férfi –, de valami szörnyűség lehet.
A levegőnek fura szaga volt, mint a benzinnek és az olvadó tárgyaknak.
Füst kezdett feléjük gomolyogni, és az újabb tömegek tekintete sokkosnak tűnt, arcuk véres és kormos volt.
Jessica így szólt: – El kell tűnnünk innen, Alonzo. Most rögtön.
Miközben megfordultak, hogy elmenjenek, egy sántító, fájdalmában az oldalát markolászó férfi bukkant elő a füstből.
Helena köhögve odarohant hozzá, és észrevette, hogy az oldalából kiálló üvegszilánkot szorítja. A keze csupa vér volt, az ábrázata merő korom, arckifejezése eltorzult a fájdalomtól.
– Helena! – kiabált utána Jessica. – Elmegyünk!
– Segítenünk kell neki!
A férfi rázuhant Helenára, és levegő után kapkodott. Alonzo odasietett, és Helenával együtt megfogták a fickó két karját, hogy a vállukra emeljék. A pasas nagydarab volt, legalább százhúsz kilós, és a megperzselődött inge mellényzsebén egy futárszolgálat neve és logója állt.
Jó érzés volt a kijárat felé tartani. A férfi bal cipője megtelt vérrel, és minden egyes lépésnél cuppogott.
– Látta, mi történt?
– Két kamion megállt. Mindkét sávot elállták nem sokkal előttem. Mindenki dudálni kezdett. Nem telt sok időbe, hogy az emberek elkezdjenek kiszállni, és odamenjenek megnézni, hogy mi a probléma. Amikor az egyik kamion sofőrje kiszállt, élénk villanást láttam, utána meg hatalmas robbanást hallottam. Hirtelen egy tűzgolyó rohant végig az autók tetején. Egy másodperccel azelőtt feküdtem le a padlóra, hogy hozzám is elért. A szélvédő felrobbant, a belső tér kigyulladt. Azt hittem, ott égek halálra, de valahogy…
A férfi elhallgatott.
Helena lenézett az aszfaltra, ami vibrálni kezdett a lábuk alatt, majd mindnyájan visszanéztek Queens felé.
Eleinte nehezen tudták megállapítani a füst miatt, de hamarosan tisztán ki tudták venni a feléjük rohanó embereket, akiknek az üvöltözése visszaverődött a falakról.
Helena felnézve látta a mennyezeten végigfutó repedést négy méterrel felettük, ami derékszögekben cikázott. Betondarabok hullottak le a szélvédőkre és az emberekre. Hideg szél csapta meg őket, és a rémült sikolyokat is túlharsogta egy fehérzajszerű hang, ami egyre jobban felerősödött.
A futár felnyögött.
Alonzo annyit mondott: – A picsába.
Helena párát érzett az arcán, majd vízfal csapott ki a füstből, autókat és embereket sodorva magával.
Úgy ledöntötte a lábáról Helenát, mint valami jeges téglafal, nekivetette a falaknak, a mennyezetnek, majd egy kiskosztümös nőnek, akivel két szürreális másodpercre összeakadt a tekintetük, mielőtt Helena berepült egy FedEx-furgon szélvédőjén.
Helena ott állt a nappalija ablakánál vérző orral, sajgó fejjel, és megpróbálta felfogni a történteket.
Bár még mindig érezte a rettegést a törmelékekkel teli alagút sodrásában, a halála nem történt meg.
Már csak halott emlék volt.
Felébredt, megreggelizett, összekészült, és az ajtó felé tartott, amikor két robbanást hallott olyan közelről, hogy megremegett a lába alatt a padló és megzörrentek az ablakok.
Visszaszaladt a nappaliba, és elképedve bámulta az ablakon át, ahogy az Ötvenkilencedik utca hídja lángokba borul. Öt perccel később rátörtek az alagútban bekövetkezett halálának a hamis emlékei.
Ebben a pillanatban a híd két tornya a Roosevelt-sziget két végén olyan hőfokon égett, hogy még ő is érezte a melegüket több száz méterrel odébb, az ablakon keresztül.
Mi a fene történt?
A híd Manhattan és Roosevelt-sziget közötti szakasza olyannak tűnt, mint egy szakadt ínszalag, a kábelei még mindig a Manhattan-tornyon lógtak. Autók csúsztak le róla a folyóba, emberek kapaszkodtak a korlátjába, miközben az áramlat idegtépő fémcsikorgás közben lassan elsodorta a híd maradékát a helyéről.
Letörölte a vért az orráról, és közben belehasított a tudat – ez egy valóságmódosulás. Meghaltam az alagútban. És most itt vagyok. Valaki más használja a széket.
A Roosevelt-szigetet és a Queenst összekötő elem időközben teljesen leszakadt, és Helena észrevette, hogy valamivel lejjebb egy háromszáz méteres aszfaltútszakasz becsapódik egy áruszállító hajóba, és felszakítja a törzsét a belőle kiálló dárdaszerű merevítőelemekkel.
Még a lakásban is érződött az éghetetlen anyagok perzselődésének a bűze, és fülsiketítőnek tűnt az ezernyi közeledő sziréna hangja.
Miközben Helena telefonja vibrálni kezdett a konyhaszigeten, a manhattani toronyban ostorcsattogás-szerű hangok kíséretében az utolsó fémszálak is elpattantak, és a hídnak ez a szakasza is leszakadt, fülsiketítő csikorgás közepette, hogy utána negyven métert zuhanjon. A kétszintes útdarab becsapódott az FDR Drive betonjába, szétzúzva maga alatt a járműveket és letarolva a part menti fákat, majd lassan végigborotválta az Ötvenkilencedik és Ötvennyolcadik utcák keleti végét, és lerombolta egy felhőkarcoló teljes északkeleti oldalát; éppenhogy csak elvétette Helena épületét, mielőtt teljesen belecsúszott a folyóba.
Helena a konyhába sietett, felkapta a mobilját, és azt mondta: – Ki használja a széket?
– Nem mi – felelte John.
– Kamu. Most változott a halálom a Midtown-alagútban azzá, hogy itt állok a lakásomban, és az égő hidat nézem.
– Csak gyere ide, amilyen gyorsan tudsz.
– Miért?
– Meg vagyunk lőve, Helena. Kibaszottul meg vagyunk lőve.
Helena lakásának az ajtaja berobbant. Alonzo és Jessica rontottak be rajta vérző orral, halálra rémült arckifejezéssel.
Helena hirtelen úgy érezte, hogy minden lelassul körülötte.
Egy újabb változás?
Jessica azt kérdezte: – Mi a fene…
Helena észak felé, Harlem és Bronx irányába bámult az East River felett a hátsó ülés elsötétített ablakán át.
Nem halt meg az alagútban.
Az Ötvenkilencedik utcai híd sem omlott le.
Sőt, a felénél jártak, és a híd valójában teljesen épnek tűnt.
Jessica felkiáltott a volán mögött: – Te jó ég!
A Suburban letért egy másik sávba, de Alonzo elkapta a kormányt, és visszavezette a kocsit a saját sávjába.
Egyenesen előttük egy busz sodródott eléjük három kocsit a középső betontömbökhöz passzírozva, szikraeső és üvegtörmelékek záporában.
Jessica elrántotta a kormányt, és kikerülte a balesetet. A kocsi átmenetileg két kerékre dőlt.
– Nézzetek hátra – mondta.
Helena egy masszív füstoszlopot látott a Midtown környékén.
– Ez is valami hamis emlékes izé? – kérdezte Jessica.
Helena beütötte Shaw számát, a füléhez szorította a készüléket, és arra gondolt: Valaki egyik katasztrófából a másikba kormányozza a világot a székkel.
– Az összes vonalunk foglalt, kérjük, próbálkozzon később.
Alonzo bekapcsolta a rádiót.
– …a jelentések szerint két kamion felrobbant a Grand Central pályaudvar mellett. Nagy a zűrzavar. Korábban balesetet jelentettek a Queens-Midtown-alagútból, és az Ötvenkilencedik utcai híd beomlására is emlékszem, de… nem tudom, ez hogy lehetséges… a webkamerán most tökéletesen épnek tűnik…
…és megálltak a Keleti Ötvenhetedik utcán. Fuldokoltak a füstben. Helena füle csengett.
Újabb fejfájás jött.
Újabb orrvérzés.
Újabb változás.
Az alagúttal nem történt semmi.
A híddal sem történt semmi.
A Grand Centralt sem robbantották fel.
Ezeknek az eseményeknek csak a halott emléke maradt meg a fejében.
Felébredt, megreggelizett, felöltözött, és leliftezett a mélygarázsba Jessicával és Alonzóval, mint az összes többi reggelen. Utána nyugat felé indultak a Keleti Ötvenhetediken, hogy felhajtsanak a hídra, amikor vakító fényrobbanás hasította ketté az eget olyan hang kíséretében, mintha ezer ágyúlövés verődne vissza a környező épületekről.
Elakadtak a forgalomban, és mindenütt emberek ácsorogtak körülöttük a járdán, rémülten bámulva a Trump-tornyot, amelyből füst gomolygott és lángok csaptak fel.
Az alsó tíz emelete összedőlt, mintha beomlott volna egy kráter, a belső helyiségei feltárultak. A felsőbb emeletek nagyrészt épen maradtak, és emberek bámultak ki belőlük a tátongó lyukra, ami korábban az Ötvenhetedik és az Ötödik sugárút kereszteződése volt.
Miközben a városban üvölteni kezdtek a szirénák, Jessica felsikoltott: – Mi történik? Mi történik?
Egyenesen előttük egy ember zuhant le az égből egy autó tetejére.
Egy másik közvetlenül a Suburban mögött törte be egy kocsi szélvédőjét.
A harmadik egy magánsportklub napellenzőjét szakította át. Helenában felmerült a kérdés, hogy nem azért ugrálnak-e le az épületekről, mert ezt már nem tudják mentálisan feldolgozni. Nem lepte volna meg, ha így lett volna. Ha nem tudott volna a székről, ő vajon mire vélte volna azt, ami a várossal, az idővel, a valósággal történt?
Jessica sírni kezdett.
Alonzo szólalt meg: – Ez olyannak tűnik, mint a világvége.
Helena felnézett egy épületre, amelynek az egyik ablakából egy szőke nő vetette ki magát. Úgy zuhant lefelé, mint egy rakéta, végig üvöltve, és Helena el akart fordulni, de aztán nem tette.
Ismét lelassult körülötte minden mozgás.
A füst gomolygása.
A lángok.
A nő zuhanása lassított felvétellé vált, a feje egyre közelebb került az aszfalthoz.
Minden megállt.
Ez az idővonal haldoklott.
Jessica keze mozdulatlanul markolta a kormányt.
Helena nem tudta levenni a szemét a szőke nőről, aki soha nem fogja elérni a talajt, mert a levegőben, harminc centire az aszfalttól megdermedt; szőke haja szétterült, arca örök grimaszba torzult…
Helena besétált a DARPA épületének kapuján, Shaw ott állt a biztonságiak előtt.
Egymásra meredtek, és megpróbálták felfogni az új valóságot, miközben megjelentek a legfrissebb emlékeik.
Semmi nem történt meg.
Sem az alagút, sem a híd, sem a Grand Central, sem a Trump-torony. Helena felébredt, összekészült, és ideszállították, ahogy az összes többi reggelen, bármiféle válsághelyzet nélkül.
Kinyitotta a száját, de Shaw közbevágott: – Ne idekint.
Raj és Albert a labor tárgyalóasztalánál ültek, és a híreket figyelték a falra erősített tévén. A képernyőt négy részre osztották, és négy élő webkamera mutatta rajta az érintetlen Ötvenkilencedik utcai hidat, a Grand Central pályaudvart, a Trump-tornyot és a Queens-Midtown-alagutat a „TÖMEGESMEMÓRIAZAVAR MANHATTANBEN” felirat felett.
– Mi a fene történt? – kérdezte Helena.
Egész testében reszketett, mert annak ellenére, hogy nem élte át, még mindig érezte, ahogy a vízfal nekicsapódik. Hallotta az autókra zuhanó emberi testek hangját. A híd csikorgását, amint kiszakad a helyéről.
– Ülj le! – mondta Shaw.
Helena Rajdzsal szemben foglalt helyet, aki teljesen sokkosnak tűnt.
Shaw állva maradt, és így szólt: – A szék, a tartály, a szoftver és a protokoll terve mind kiszivárgott.
Helena a képernyőre mutatott. – Ezeket valaki más csinálta?
– Igen.
– Ki?
– Nem tudom.
– Több hónapba telne elkészíteni a széket a tervrajzok alapján – jelentette ki Helena.
– Egy éve szivárgott ki.
– Az hogy lehet? Egy éve még nem is találtátok…
– Marcus több mint egy évig dolgozott abban a hotelben. Valakinek felkeltette a kíváncsiságát, és az illető feltörte a szervereit. Raj most akadt rá a behatolás nyomaira.
– Egy nagyobb adatlopásról volt szó – magyarázta Raj. – Ügyesen elrejtették, és mindent megszereztek.
Shaw Albertre nézett. – Meséld el, mit találtál.
– További valóságmódosulásokat.
– Hol?
– Hongkongban, Szöulban, Tokióban, Moszkvában, négyet Párizsban, kettőt Glasgow-ban, egyet Oslóban. Nagyon hasonlóakat az amerikai HESZ-beszámolókhoz.
– Vagyis valaki használja a széket, és ezt biztosan tudjátok.
– Igen. Még egy São Pauló-i céget is találtam, ami turisztikai célokra használja.
– Jézusom! És mióta tart ez?
– Már majdnem három hónapja.
Shaw folytatta: – A kínai és az orosz kormány is jelezte, hogy a rendelkezésükre áll a technológia.
– Minden mondatotok egyre szörnyűbb az előzőnél.
– Hát, hogy ne szakadjon meg a trend… – Shaw felnyitott egy laptopot, és begépelt egy webcímet. – Ez öt perce ment ki. A sajtó még nem értesült róla.
Helena a képernyőhöz hajolt.
Egy WikiLeaks-oldalt látott.
A „Háború és hadászat” menüpont alatt egy katonát látott pontosan olyan székben, amilyen a labor közepén is állt, a következő sorok felett:
USA katonai memóriagép. Több ezer oldalnyi tervrajz ahhoz a géphez, amely a katonák visszaküldésére szolgál korábbi emlékeikhez, és ami az elmúlt hat hónap meghiúsított tragédiáiért felelős.
Helenának összeszorult a mellkasa.
Fekete csillagok jelentek meg a látótere peremén.
Azt kérdezte: – Hogy kötötte össze a WikiLeaks a széket a kormányunkkal?
– Nem tudjuk.
Albert vette át a szót: – Összefoglalva, Slade szervereit feltörték. A tartalmukat valószínűleg több vevőnek eladták. Valamelyiküktől, vagy az eredeti hekkerektől továbbszivárogtak a tervek. Feltehetően több ilyen széket használnak több országban ebben a pillanatban világszerte. Kína és Oroszország is ismeri, és most már a WikiLeaks segítségével bárki megépítheti a saját magánidőgépét, akinek van rá felesleges huszonötmillió dollárja.
Raj azt felelte: – Ne feledjük el, hogy az egyik új tulajdonos a jelek szerint egy terrorszervezet, amelyik újra meg újra megpróbálja elkövetni ugyanazokat a támadásokat a világ egyik legnépesebb városában.
Helena a székre nézett.
A tartályra.
A terminálra.
A levegő zümmögni kezdett.
A tévé képernyőjén újabb támadásról számoltak be San Franciscóban, ahol fekete füstfelhők tódultak a Golden Gate hídról a kora reggeli égboltra. Helena megpróbálta felfogni a helyzetet, de túl bonyolultnak, túl elcseszettnek, az egészet túl soknak találta.
– Mi a legrosszabb lehetséges kimenetel, Albert? – kérdezte Shaw.
– Szerintem ez.
– Nem, a jövőt illetően.
Albert nyugalma mindig is rendíthetetlen volt; intelligenciája pajzsként szolgált, és a dolgok fölé emelkedett. De aznap nem. Aznap rémültnek tűnt.
Azt mondta: – Nem tudjuk, hogy Oroszország és Kína csak a terveket szerezte-e meg, vagy már el is készítették a széket. Az első esetben biztosra vehetjük, hogy teljes gőzzel dolgoznak az elkészítésén a világ összes többi országával együtt.
– Miért? – kérdezte Helena.
– Mert ez egy fegyver. A tökéletes fegyver. Emlékszel még az első megbeszélésünkre ennél az asztalnál, amikor szóba került, hogy visszaküldjünk egy kilencvenöt éves mesterlövészt, hogy meghiúsítson egy háborút? Kinek lenne hasznára az ellenségeink vagy akár a barátaink közül, ha ellenünk fordíthatná a széket?
– Kinek nem? – kérdezte Shaw.
– Vagyis ez egy nukleáris patthelyzet analógiája? – kérdezte Raj.
– Éppen ellenkezőleg. A kormányok azért nem vetnek be nukleáris eszközöket, mert amint megnyomnák a gombot, az ellenfelük is ugyanazt tenné. A bosszú veszélye rettenti vissza őket. De a székkel kapcsolatban senkit nem fenyeget a bosszú vagy a kölcsönös megsemmisítés bizonyossága. Az első olyan kormány, vállalat vagy egyén fog győzni, aki sikeresen veti be stratégiailag, akár egy háború kimenetelének a megváltoztatására, akár egy diktátor elpusztítására.
Helena azt felelte: – Vagyis mindenkinek érdekében áll használni a széket.
– Pontosan. Méghozzá minél hamarabb. Az nyer, aki előbb átírja a történelmet a saját szája íze szerint. Túl kockázatos lenne másnak átengedni ezt a lehetőséget.
Helena ismét a tévére pillantott.
A képernyőn már San Francisco Transzamerika-piramisa égett.
– Egy másik ország is állhat a támadások mögött – jegyezte meg Helena.
– Nem – nézegette Albert a telefonját. – Egy anonim csoport most vállalta magára a dolgot a Twitteren.
– Mit akarnak?
– Az nem derül ki. Gyakran pont a káosz és a pusztítás a végcél.
Ekkor egy nő jelent meg a tévé képernyőjén, aki felzaklatva beszélt a kamerába.
– Hangosítsd fel, Albert! – kérte Shaw.
– A New York-i és San Franciscó-i katasztrófákról szóló ellentmondásos beszámolók között a The Guardian Glenn Greenwaldja most jelentetett meg egy cikket arról, hogy az Egyesült Államok kormányának már legalább hat hónapja a birtokában van egy memóriaszéknek nevezett új technológia, amelyet egy magánkézben lévő cégtől szerzett meg. Mr. Greenwald szerint a memóriaszék lehetővé teszi, hogy a felhasználója a múltba utazzon, és bizalmas forrásai szerint ez a szék okozza a hamisemlék-szindrómát, a rejtélyes…
Albert elnémította a tévét.
– Most valami jót kéne lépnünk – mondta. – Bármelyik pillanatban megváltozhat a valóság, és akár meg is szűnhetünk létezni.
Shaw addig fel-alá járkált, de ekkor lerogyott a székébe, és Helenára nézett. – Hallgatnom kellett volna rád.
– Nem ez a megfelelő pillanat…
– Azt hittem, jóra is használhatjuk. Kész voltam életem hátralévő…
– Ez most nem számít. Ha azt tetted volna, amit mondok, és megsemmisíted a széket, most tehetetlenek lennénk.
Shaw a telefonjára nézett. – A feletteseim már úton vannak.
– Mennyi időnk van? – kérdezte Helena.
– Repülőgéppel jönnek Washingtonból, úgyhogy olyan félóránk. Ők fogják átvenni az ügyet.
– Nem fognak visszaengedni minket ide – szögezte le Albert.
– Küldjük vissza Timoney-t – javasolta Shaw.
– Mikorra? – kérdezte Albert.
– Azelőttre, hogy Slade laboratóriumát feltörték. Most, hogy tudjuk, hol van, korábban is lecsaphatunk rá. Akkor nem szivárog ki semmi, és csak nálunk lesz ilyen szék.
– Amíg ismét el nem jön ez a pillanat – felelte Albert. – És az egész világ vissza nem emlékszik arra, hogy mi történt.
Helena hozzátette: – És azok az emberek, akiknél most van a szék, a hamis emlék alapján újra el tudják készíteni. Ahogy Slade is tette. Tervrajzok nélkül nehezebb lesz, de nem lehetetlen. Most időre lenne szükségünk.
Helena felállt, és odament a terminálhoz, fogott egy sisakot, és beült a székbe.
– Mit csinálsz? – kérdezte Shaw.
– Minek tűnik? Raj! Nem segítenél? Le kell képeznem egy emléket.
Raj, Shaw és Albert egymásra pillantottak az asztal felett.
– Mit művelsz, Helena? – kérdezte ismét Shaw.
– Kimászunk a kulimászból.
– Hogyan?
– John, csak bízz bennem, basszus! – kiabálta Helena. – Nincs időnk. Eddig félreálltam, tanácsokat adtam, a ti szabályaitok szerint játszottam. Most játsszatok ti az enyéim szerint.
Shaw felsóhajtott, leeresztett. Helena pontosan tudta, mennyire fáj lemondani a szék ígéretéről. Nemcsak a sok tudományos és emberbaráti cél miatt, amelyekre ideális körülmények között használni lehetne, hanem a felismerés miatt is, miszerint az emberi faj annyira gyenge, hogy soha nem lesz képes ekkora hatalmat kezelni.
– Rendben – mondta végül a férfi. – Raj, indítsd be a széket.
Most kóstolt bele először igazán a szabadságba.
Kora este kisétált a kétszintes házból, és beült a kék-fehér ’78-as Chevy Silverado volánja mögé, amely a családja egyetlen járműve volt.
Nem számíthatott arra, hogy a szülei nekiajándékozzák a tizenhatodik születésnapján. Azt tervezte, hogy a következő évben szerez annyi nyári munkát, hogy legyen pénze saját autóra.
A szülei a rozoga tornácról büszkén nézték végig, ahogy a slusszkulcsot a helyére dugta.
Az anyja készített róla egy polaroidot.
Amikor a motor felbőgött, Helenának a belső tér tágassága tűnt fel leginkább.
Az apja nem ült az anyósülésen.
Az anyja sem közöttük.
Egyedül volt.
Bármilyen zenét hallgathatott akármilyen hangosan. Bárhova elmehetett, olyan gyorsan vezethetett, ahogy csak akart.
De persze nem fog.
Azt tervezte, hogy az első útján az élelmiszerbolt veszedelmes, távoli vadonjába fog elmerészkedni három kilométerrel arrébb.
Lelkesen egyesbe tette a váltót, és lassan legurult a kocsifelhajtón, bal karját kilógatva az ablakon, hogy integessen a szüleinek.
A házuk előtt futó mellékút üres volt.
Miután felkanyarodott rá, bekapcsolta a rádiót. Egy új dalt, George Michael „Faith”-jét sugározta a boulderi egyetemi adó, és Helena hangosan együtt énekelt vele, miközben a jövő egyre közelebbinek tűnt számára. Mintha már meg is érkezett volna.
A távolban feltűntek a benzinkút fényei, és amikor Helena levette a lábát a gázpedálról, fájdalom hasított a fejébe.
A látása elhomályosult, a feje lüktetni kezdett, és éppenhogy csak ki tudta kerülni a kocsival a töltőállomásokat.
A bolt melletti parkolóhelyen kikapcsolta a motort, és mindkét kezével a halántékára szorította a hüvelykujját, de a fájdalom annyira felerősödött, hogy már attól félt, hogy elhányja magát.
Utána valami nagyon furcsa dolog történt.
Jobb karja a kormány mellé nyúlt, és megfogta a kulcsot.
Helena azt kérdezte: – Mi a fene?
Mert nem ő mozdította meg a karját.
Utána végignézte, ahogy csuklóból elfordítja a kulcsot, és újra beindítja a motort, majd megfogja a váltót, és rükvercbe rakja.
A feje hátranézett a válla felett, ki a hátsó ablakon, és kitolatott a kocsival a parkolóhelyről, majd egyesbe tette.
Folyamatosan arra gondolt, hogy nem én vezetek, ezt nem én csinálom, miközben a furgon az otthona felé száguldott az úton.
A látótere elkezdett beszűkülni, a hegyek és a város fényei elhalványultak és összezsugorodtak, mintha Helena lassan lefelé zuhant volna egy mély kútba. Kiabálni akart, hogy véget vessen ennek az egésznek, de már csak utas volt a saját testében, nem tudott mondani vagy érezni semmit.
A rádió hangja haldokló suttogássá halkult, és az a fénypont, ami addig a tudata volt, egyszer csak kihunyt.