1986. OKTÓBER 15.
Helena lekanyarodott a mellékútról annak a kétszintes parasztháznak a kocsifelhajtójára, ahol felnőtt, és pillanatról pillanatra egyre inkább otthon érezte magát ebben a fiatalabb változatában.
A ház kisebbnek, jóval jelentéktelenebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett rá, meg aztán rendkívül törékenynek is hatott a síkság túloldalán, tizenöt kilométerrel odébb tornyosuló kék hegyek előtt.
Leparkolt, leállította a motort, és megnézte a visszapillantóban a tizenöt éves arcát.
Nem voltak ráncai.
Csak szeplői.
Zöld, csillogó szeme.
Még szinte gyermek volt.
Az ajtó megnyikordult, amikor kinyitotta, és kilépett a fűre. A szellő odasodorta a közeli tejgazdaság édes, pállott szagát, ami mindig is az otthonát idézte.
Könnyűnek érezte magát, miközben felsétált a tornácra.
Elsőként a tévé halk duruzsolását hallotta meg, amikor kinyitotta az ajtót, és belépett. A folyosón, a lépcső előtt neszek szűrődtek ki a konyhából – kavarás, edénycsörgés, vízcsobogás. Az egész házat bejárta a sülő csirke illata.
Bepillantott a nappaliba.
Az apja a fotelben ült, a lábát feltámasztotta, és mint gyerekkora összes estéjén, most is a World News Tonightot nézte.
Peter Jennings arról beszélt, hogy Elie Wiesel kapta a Nobel-békedíjat.
– Hogy utaztál? – kérdezte Helena apja.
Helena rájött, hogy a gyerekek mindig túl fiatalok és nemtörődömök ahhoz, hogy méltányolják a szüleiket életük fénykorában. De ő abban a pillanatban olyan szemmel látta az apját, mint még soha.
Fiatal volt, és jóképű.
Még a negyvenet sem töltötte be.
Helena nem tudta levenni róla a szemét.
– Nagyon jól – felelte. A hangja furának tűnt; magasnak és vékonynak.
Az apja a tévét nézte, nem látta, ahogy a könnyeit törölgeti.
– Holnap nem kell a kocsi, úgyhogy kérdezd meg anyádat, és ha neki sem, azzal mehetsz iskolába.
Ez a valóság egyre szilárdabbnak tűnt.
Helena odament a fotelhez, lehajolt, és átölelte az apja nyakát.
– Ezt miért kapom? – kérdezte az apja.
Helena majdnem összeomlott az Old Spice illatától és az éppenhogy csak serkenő borosta érdességétől.
– Azért, mert te vagy az apám – suttogta.
Kiment a konyhába, ahol az anyja a pultnak támaszkodva cigarettázott, és egy romantikus regényt olvasott.
Amikor Helena utoljára látta, a Boulder melletti felnőttgondozóban élt huszonnégy évvel később, madárcsontú testtel és leépült elmével.
Mindez most is be fog következni, de az anyja ebben a pillanatban farmert és gombos blúzt viselt. Dauerolt haja volt frufruval; élete fénykorát élte.
Helena odalépett hozzá, és hevesen magához ölelte.
Ismét sírni kezdett, és nem tudta abbahagyni.
– Mi a baj, Helena?
– Semmi.
– Történt valami útközben?
Helena megrázta a fejét. – Csak elérzékenyültem.
– Miért?
– Nem is tudom.
Érezte, ahogy az anyja beletúr a hajába, és a parfümje illatát is – az Estée Lauder White Linenjét – a cigarettafüstön át.
– Az öregedés ijesztő tud lenni – jegyezte meg az anyja.
Lehetetlennek tűnt, hogy ott van. Pár pillanattal korábban még a deprivációs tartályban fuldoklott kétezer-ötszáz kilométerrel odébb és harminchárom évvel később.
– Segítsek a vacsorakészítésben? – kérdezte Helena, miután végül elhúzódott.
– Nem, a csirke mindjárt kész van. Biztos, hogy jól vagy?
– Igen.
– Szólok, ha elkészült.
Helena kisétált az előszobán át a lépcső lábához. Meredekebb volt, mint amilyenre emlékezett, és sokkal nyikorgósabb.
A szobája kész kupleráj.
Mint mindig.
Az összes későbbi lakása és irodája is ilyen lesz.
Olyan ruhákat látott, amikre már nem is emlékezett.
Egy félkarú mackót, amelyet egyetemista korában el fog veszíteni.
Egy Walkmant, amelyben az INXS Listen Like Thieves kazettája van.
Leült a kis íróasztalához, és kibámult az ablakon, amelynek üvege bájosan eltorzította a tájat. Denver fényeit látta harminc kilométerrel odébb, keletre pedig a lila síkságot, mögötte pedig a tágas vadvilág húzódott. Gyakran álmodozott ennél az ablaknál arról, hogy milyen lesz az élete.
El sem tudta volna képzelni.
Egy tankönyv hevert a sejtbiológiai házi feladata mellett, amit aznap kellett megcsinálnia.
A középső fiókban megtalálta a fekete-fehér füzetet, amelyen a Helena szó állt.
Erre emlékezett.
Az összes oldala tele volt írva a kamaszos macskakaparásával.
Bár a korábbi székhasználatok után soha nem veszítette el az előző életei emlékeit, attól tartott, hogy most mégis így lesz. Ismeretlen vizekre merészkedett – még soha nem ugrott ilyen sokat vissza, ennyire fiatal korába. Volt esélye, hogy elfelejti, honnan jött, és miért van ott.
Fogott egy tollat, egy üres oldalra lapozott, leírta a dátumot, és egy üzenetbe kezdett önmagának arról, hogy mi történt az előző életeiben:
Kedves Helena – 2019. április 16-án a világ visszaemlékszik az általad feltalált memóriaszékre. 33 éved van kitalálni, ezt hogy akadályozhatnád meg. Te vagy az egyetlen, aki képes rá…