BARRY

2019. ÁPRILIS 16.

Barry egy széken ült az árnyékban, és azt nézte, ahogy a kaktuszerdőre a sivatagban ráesik a hajnali fény.

Éles fejfájása szerencsére már múlóban volt.

Egy épület tizenhetedik emeletén feküdt Manhattanben, és miközben golyók fütyültek körülötte és csapódtak a testébe, és ömlött belőle a vér, a lánya arcát látta maga előtt.

Utána a fejébe fúródott egy golyó, és most itt volt.

– Barry! – A mellette ülő nőre pillantott; rövid, vörös haj, zöld szemek. Kelta sápadtság. Helena. – Vérzel.

Átnyújtott neki egy zsebkendőt, és Barry az orrára szorította.

– Mesélj, drágám! – kérte Helena. – Ez ismeretlen terület. Harminchárom évnyi halott emléket kaptál. Mi történik a fejedben?

– Nem tudom. Egy… mintha csak abban a hotelben lettem volna.

– Marcus Slade-ében?

– Igen, és meglőttek. Haldokoltam. Még mindig érzem a golyókat. Odakiabáltam neked, hogy fuss. Utána hirtelen idekerültem. Minden átmenet nélkül. De a hotel emléke már halottnak tűnik. Feketének és szürkének.

– És melyiknek érzed magad? Annak a Barrynek, vagy ennek?

– Annak. Fogalmam sincs, hol vagyok. Csak te tűnsz ismerősnek.

– Hamarosan erre az idővonalra is visszaemlékszel.

– Sok emlékem lesz?

– Egy életnyi. Nem tudom, mire számíthatunk. Lehet, hogy megvisel majd.

Barry a barna hegyvonulatra pillantott. A sivatag virágzott. Madarak daloltak. Nem járt a szél, az éjszaka hűvöse még ott lebegett a levegőben.

– Még soha nem láttam ezt a helyet.

– Ez az otthonunk, Barry.

Barry hagyta, hogy ez leülepedjen.

– Hányadika van?

– 2019. április 16. Abban az idővonalban, amelyben meghaltál, egy DARPA készítette deprivációs tartállyal mentem vissza harminchárom évet 1986-ba. Újraéltem az életemet idáig, és megpróbáltam kitalálni, hogyan hiúsíthatnám meg a ma történteket.

– Mi történt ma?

– Miután meghaltál Slade szállodájában, az emberiség tudomást szerzett a szék létezéséről, és a világ megőrült. Ma fog mindenki visszaemlékezni erre. Mostanáig csak mi ketten tudtuk.

– Furcsán érzem magam – válaszolta Barry.

Elvett egy pohár vizet az asztalról, és felhajtotta.

A keze remegni kezdett.

Helena észrevette, és így szólt: – Ha rosszabbodna, itt van ez – emelt fel egy fecskendőt.

– Mi az?

– Nyugtató. Csak ha szükséged lenne rá.

Úgy kezdődött, mint egy nyári vihar.

Egy-egy szuper hideg esőcsepp itt-ott.

Távoli mennydörgések.

Száraz villámok a látóhatáron.

Végül rátalált ennek az idővonalnak az emléke.

Amikor először találkoztak Helenával, a nő felült mellé egy bárszékre az oregoni Portlandben, és azt mondta: „Te olyannak tűnsz, mint aki meg akar hívni egy italra.” Későre járt, Barry részeg volt, és Helena nem hasonlított senkire, akit ismert – huszonévesnek tűnt, de öreg lélekkel és a legzseniálisabb elmével, amit valaha tapasztalt. Azonnal ismerősnek találta, nemcsak úgy, mintha mindig is ismerték volna egymást, hanem úgy, mintha ő akkor ébredt volna fel először. Záróráig fecsegtek, utána Helena hazavitte a motelszobájába, és olyat dugtak, mintha az lett volna az utolsó napja a földnek.

Egy másik…

Hónapok óta jártak, és Barry már szerelmes volt Helenába, amikor a nő elárulta neki, hogy meg tudja jósolni a jövőt.

Barry azt felelte, hogy ez hülyeség.

Helena annyit mondott, hogy egy szép napon majd bebizonyítja.

Nem csinált belőle nagy ügyet. Mintegy mellékesen elejtette, szinte csak viccből, és Barry el is felejtette az egészet 1990 decemberéig. Akkor éppen a híreket nézték egyik este, amikor Helena bejelentette, hogy a következő hónapban az USA kiűzi az iraki hadsereget Kuvaitból egy Sivatagi vihar nevű hadművelet során.

És több hasonló eset is előfordult.

Amikor besétáltak egy moziba, hogy megnézzék A bárányok hallgatnak-ot, Helena előre megmondta, hogy a következő évben rengeteg Oscart be fog seperni a film.

Azon a tavaszon leültette a kis lakásukban, a kezébe nyomott egy kazettás hangfelvevőt, és elénekelte a Nirvana „Smells Like Teen Spirit”-jének a refrénjét két hónappal a dal megjelenése előtt. Utána azt is felmondta rá, hogy az arkansasi kormányzó még az év vége előtt be fogja jelenteni, hogy indul az elnökválasztáson, és meg is fogja nyerni.

Már majdnem két éve együtt voltak, amikor Barry követelte, hogy magyarázza el, honnan tudja mindezt. Egy seattle-i bárban ültek, és az 1992-es elnökválasztási eredmények beérkezését nézték. És amiatt, ahogy Helena megoldotta – hogy már azelőtt bizonyított, mielőtt azt várta volna, hogy Barry elhiggye az őrült sztoriját a memóriaszékről és a már leélt jövőjükről –, ő hitt is neki, még akkor is, amikor Helena figyelmeztette, hogy még huszonhét évig nem fog emlékezni a korábbi életeire, és hogy a szék elkészítéséhez szükséges eszközök még tizenöt évig nem fognak létezni.

– Jól vagy? – kérdezte Helena.

Barry visszatért a jelenbe, a betonteraszra, és a reggelijük maradéka felett köröző méhet figyelte.

– Nagyon furcsa érzés – mondta.

– Megpróbálnád leírni?

– Olyan, mintha… két különböző ember, különböző tudat jelenne meg bennem, teljesen eltérő múlttal és tapasztalatokkal.

– Valamelyik erősebb a másiknál?

– Nem. Először annak éreztem magam, akit lelőttek a hotelben, de most már itt is otthon érzem magam.

Hatvan másodperc alatt felidézni egy egész életet, megrázó lehet.

Barryt emlékek cunamija öntötte el, de a csendes pillanatok rázták meg a legjobban…

Egy fehér karácsony Helenával és a szüleivel Bulderben, amikor Dorothy elfelejtette betenni a pulykát a sütőbe, és Helenán kívül mindenki nevetett ezen – csak ő tudta, hogy elkezdődött az anyja leépülése.

Az esküvőjük Arubában.

Egy út kettesben az Antarktiszra 2001 nyarán, hogy megnézzék a királypingvinek vándorlását, amit később mindketten a legjobb kalandjukként tartottak számon – kikapcsolódásképpen a fenyegető jövő meghiúsításáért folytatott vesszőfutásban.

Több heves vita emléke a gyermekvállalásról, Helena erősködött, hogy nem szülhet gyermeket egy olyan világban, ami két évtizeden belül elpusztítja magát.

Barry anyja, Helena nagyanyja, majd az apja temetése.

Amikor megkérdezte Barryt, szeretne-e tudni bármit a korábbi életéről, ő azt válaszolta, hogy csak ezt a valóságot akarja ismerni.

Az első alkalom, amikor Helena bemutatta, mire képes a szék.

Minden együtt töltött pillanatuk kiélesedett.

Azzal töltötték az életüket, hogy titokban elkészítették a széket, és megpróbálták kitalálni, hogy akadályozhatnák meg, hogy mások is ugyanezt tegyék. Bár a korábbi idővonalakon számtalanszor kísérleteztek vele, a „legutolsó” alkalom, amikor Helena (a DARPA laboratóriumában) használta, az összes hamis emlék visszatérési pontját felülírta. Ami azt jelentette, hogy senki, még Slade sem fog tudni a korábbi idővonalakról.

Egészen 2019. április 16-ig.

Akkor hirtelen mindenkire rátör majd az összes hamis emléke.

A 2001-re felhalmozott vagyonukból 2007-re elkészítettek egy működő széket.

Utána tíz évig kísérleteztek vele, feltérképezték egymás agyát, és az idegi folyamataikat tanulmányozták abban a pillanatban, amikor a valóság megváltozott, és új emlékeket kaptak.

Abban reménykedtek, hogy agykárosodás nélkül is képesek lesznek meghiústani a korábbi idővonalak hamis emlékeinek visszatértét. De nem találtak rá módszert, hogy ne árasszák el az agyat ezek az emlékek.

Barry felnézett a feleségére. Teljesen más embernek érezte magát, mint pár pillanattal korábban.

– Kudarcot vallottunk – mondta.

– Igen.

A másik fele, amelyik csak ebben az idővonalban élt, most emlékezett vissza Meghanre és Juliára. A nyomozói állására New Yorkban. A lánya halálára, a válására, a depresszióra, az önmarcangolásra. Arra, amikor találkozott Slade-del, és visszament megmenteni Meghant. Arra, hogy másodszor is elveszítette. Helena megjelenésére. A kötődésükre. A saját halálára Slade szállodájában.

– Sírsz – állapította meg Helena.

– Ez elég sok.

Helena megfogta a kezét.

Barry így szólt: – Végre emlékszem.

– Mire?

– Arra a pár hónapra New Yorkban, miután először rohantam le Slade hotelét Gwennel. Emlékszem, hogy a végén lehajoltam, és megcsókoltalak, miközben a deprivációs tartályban lebegtél, készen arra, hogy meghalj. Szerelmes voltam beléd.

– Tényleg?

– Őrülten.

Pár pillanatig hallgattak, és a Sonora-sivatagot nézték, amit együtt szerettek meg – és ami nagyon különbözött Barry fiatalkorának buja északnyugati erdőitől és Helena fenyveseitől.

Ez a hely megfelelt nekik.

– Nézzük meg a híreket – javasolta Helena.

– Várjunk – felelte Barry.

– Mit érünk azzal, ha várunk?

– Hadd éljünk még egy kicsit abban a reményben, hogy senki más nem emlékszik.

– Tudod, hogy mégis.

– Te mindig olyan realista voltál.

Helena elmosolyodott. Könnyek csillogtak a szeme sarkában.

Barry felállt, és tágas sivatagi otthonuk felé fordult. A döngölt földből és hatalmas üvegtáblákból álló épület harmonikusan olvadt bele a környezetébe.

A konyhán át bement a televízióhoz. Megfogta a távirányítót, de habozott, mire Helena mezítláb odasétált hozzá.

A felesége kivette a kezéből a távirányítót, és megnyomta a bekapcsológombot.

Barry elsőként a képernyő alján futó feliratot olvasta el.

TÖMEGESÖNGYILKOSSÁGOKVILÁGSZERTE.

Helena kiengedett egy fájdalmas sóhajt.

Telefonos felvételek következtek egy utcáról, ahová emberi testek zuhogtak, mint valami rettenetes viharban.

Barryhez hasonlóan a világ is most emlékezett vissza az előző idővonalra. A New York-i terrortámadásokra. A WikiLeaksre. Hogy a széket világszerte széles körben használni kezték.

Barry így szólt: – Lehet, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy Slade-nek igaza volt. Lehet, hogy az emberiség alkalmazkodik, és megszokja a dolgot.

Helena csatornát váltott.

Egy zaklatottnak tűnő bemondó próbált szakszerűen közvetíteni. – Oroszország és Kína közös nyilatkozatban vádolta meg az Egyesült Államokat valóságlopással abból a célból, hogy más országokban megakadályozzák a szék használatát. Kijelentették, hogy azonnal el fogják készíteni a széket, és hogy a szék további használatát háborús cselekménynek tekintik. Az USA egyelőre nem reagált.

Helena ismét csatornát váltott.

Egy újabb sokkos állapotban lévő bemondó beszélt: – Sajnos félbeszakítanálak, David. Az FAA jelentése szerint… Jézusom… Negyven kereskedelmi repülőgép zuhant le az Egyesült Államok légterében az elmúlt tizenöt…

Helena kikapcsolta a tévét, ledobta a távirányítót a kanapéra, és kiment az előszobába. Barry követte a bejárati ajtón át a szabadba.

A tornác a kavicsos kocsifelhajtóra és a sivatagra nézett, ami enyhén lejtett a húsz kilométerre lévő Tucson felé. A város délibábként hullámzott a távolban.

– Milyen csend van – mondta Helena. – Nehéz elhinni, hogy minden összeomlóban van.

Barry életének utolsó harminchárom éve egyre mélyebbre hatolt az agyába, egyre valóságosabbnak tűnt. Már nem az az ember volt, aki Slade hotelében. És nem is az, aki az utolsó huszonnégy évét Helenával töltötte, és megpróbálta megmenteni a világot ettől a naptól. Hanem valahogy mindkettő.

Azt mondta: – Egy részem soha nem hitte el, hogy ez tényleg bekövetkezik.

– Igen.

Helena hirtelen megfordult, és olyan erővel ölelte át, hogy Barry visszatántorodott az ajtó felé.

– Sajnálom – suttogta a felesége. – Nem akarom ezt csinálni.

– Mit?

– Ezt! Az életemet! Visszamenni 1986-ba, megkeresni téged, meggyőzni arról, hogy nem vagyok őrült. Vagyont felhalmozni. Elkészíteni a széket. Megtalálni a halott emlékek ellenszerét. Kudarcot vallani. Végigélni, ahogy a világ visszaemlékszik. Öblíteni, ismételni. A többi életem csak arról fog szólni, hogyan találjam meg a kiutat ebből a végtelen hurokból?

Barry lenézett rá, és a kezébe vette az arcát. – Van egy ötletem – mondta. – Felejtsük el ezt az egészet.

– Miről beszélsz?

– Ma csak legyünk együtt. Éljünk!

– Nem tehetjük. Minden megtörtént. Ez a valóság.

– Tudom, de este is visszamehetsz ’86-ba. Tudjuk, mi következik. Minek kell következnie. Nem kell ezen kattognunk. Maradjunk a mostban arra az időre, amink még van.

Elindultak a kedvenc útjukon a sivatagba, hogy ne a híreket nézzék.

Az ösvényt a házuk végétől taposták ki az évek alatt, amely a kaktuszok közé vezetett.

Barryről ömlött a veríték, de pont erre a megerőltetésre volt szüksége – valamire, ami feledteti vele a reggeli szürreális sokkot.

Délre felértek a sziklaperemre száz méterrel a házuk felett, ami ebből a magasságból gyakorlatilag észrevehetetlen, beleolvad a sivatagba.

Barry kinyitotta a hátizsákját, és kivett belőle egy liter vizet. Oda-vissza adogatták egymásnak, miközben kifújták magukat.

Semmi nem mozdult sehol.

A sivatag olyan néma volt, mint egy katedrális.

Barry arra gondolt, hogy van valami a sziklákban és az ősöreg kaktuszokban, ami a halott emlékek megfagyott, időtlen állandóságára emlékezteti.

Helenára nézett.

A felesége egy kis vizet öntött az arcára, majd visszaadta a palackot.

– Legközelebb egyedül is meg tudom csinálni – mondta a nő.

– Ezen gondolkozol az utolsó együtt töltött óráink alatt?

Helena megsimogatta Barry arcát. – Te hosszú éveken át viselted velem a szék terhét. Tudtad, hogy eljön ez a nap, amikor valószínűleg mindennek vége lesz, és nekem vissza kell mennem 1986-ba, hogy elölről kezdjem az egészet.

– Helena…

– Te gyerekeket akartál, én nem. Te lemondtál a vágyaidról, hogy segíts nekem.

– Ez az én döntésem volt.

– Legközelebb más életed is lehetne, amelyben nem tudod, mi jön. Csak ennyit akarok mondani. Megkaphatnád mindazt…

– Te nélkülem akarod ezt végigcsinálni?

– Nem. Én életem minden egyes napjának minden egyes órájában egy levegőt akarok szívni veled, akárhány idővonalat élek le. Ezért kerestelek meg először is. De ez a szék az én keresztem.

– Nincs szükséged rám.

– Nem ezt mondtam. Persze hogy szükségem van rád. Szükségem van a szerelmedre, az elmédre, a támogatásodra, mindenre. De tudnod kell…

– Helena, ne!

– Hadd mondjam végig! Éppen elég, hogy a székem elpusztítja az egész világot. Hogy emberek ugranak le épületekről amiatt, amit létrehoztam. De tönkretenni annak a férfinak az életét, akit szeretek…

– A veled töltött élet nem tönkretett élet.

– De tudod, hogy ez csak ennyi lehet. Ez a harmincéves hurok, a megoldás keresése. Csak annyit mondok, hogy ha anélkül akarnád leélni a kibaszott életedet, hogy a világot próbálnád egyben tartani, az is rendben van.

– Nézz rám!

Helena arcán cseppekbe állt össze a víz a naptejtől. Barry belenézett smaragdszínű szemébe.

– Nem tudom, hogy vagy erre képes, Hel. Elviselni ezt a terhet. De amíg a te válladat nyomja, addig az enyémet is. Meg fogjuk találni a megoldást. Ha nem a következő életben, akkor az utána következőben. És ha nem abban, akkor…

Helena megcsókolta a szeretett hegyük tetején.

Száz méterre voltak a házuktól, amikor meghallották maguk mögött a helikoptert.

Barry megállt, és nézte, ahogy Tucson felé tart.

– Az egy Black Hawk – mondta. – Vajon mit akar?

A helikopter a bal oldalára dőlt, és lelassított, majd folyamatosan ereszkedve feléjük indult.

Helena azt felelte: – Értünk jött.

Sprintelni kezdtek a ház felé. A Black Hawk már csak huszonöt méterre lebegett a talajtól, a propellerei porfelhőt vertek fel. Barry látta, hogy nyitott kabinja mindkét oldalán három-három pár láb lóg le.

Helena bakancsának orra megakadt egy kőben, amitől csúnyán elesett. Barry a hóna alá nyúlt, és talpra állította. A felesége bal térde vérzett.

– Gyere! – kiabálta Barry.

Elhagyták a sóstót, és felértek a teraszra, ahol korábban reggeliztek.

A Black Hawkból vastag kötelek hullottak ki, mintha csápok lettek volna, a katonák pedig elkezdtek leereszkedni rajtuk.

Barry félretolta a hátsó ajtót, berohantak a konyhába, és elkanyarodtak a folyosón. A sivatagra néző ablakon át látták, hogy nyakig felfegyverzett férfiak szaladnak terepmintás nadrágban feléjük taktikai alakzatban.

Helena Barry előtt sántikált.

Elsuhantak a dolgozószoba és a vendégszoba előtt, és Barry egy másik ablakon át látta, ahogy a Balck Hawk leereszkedik az autóik mögött.

A folyosó végén megálltak, és Helena megnyomta az egyik követ a falban, amelyben kinyílt egy rejtett ajtó.

Miközben beslisszoltak rajta, egy kisebb robbanás rengette meg a házat.

Utána már csak kettesben ziháltak a koromsötétségben.

– A házban vannak – suttogta Barry.

– Felkapcsolnád a lámpát?

Barry kitapogatta a kapcsolót.

– Biztosan nem fogják meglátni?

– Nem, de sötétben nem tudom megcsinálni.

Barry megnyomta a kapcsolót. Egy villanykörte lógott felettük, búra nélkül. A helyiség alig lehetett nagyobb egy éléskamránál. A belső ajtaja akkora volt, mint bármelyik másik, csakhogy négyszáz kilót nyomott, öt centi vastag acéllemezekből készült, és tíz masszív retesszel kapaszkodott a falba.

Helena gépelni kezdett a billentyűzeten, miközben legalább fél tucat katona haladt feléjük a folyosón suttogva, zörgő felszerelésben.

A ház túloldalán, valószínűleg a hálószobájukban felkiáltott valaki: – A keleti oldalon tiszta a levegő!

– Lehetetlen. Láttuk, hogy bejönnek a házba. Benéztetek a szekrényekbe? Az ágyak alá?

Helena lenyomta az utolsó számot.

A belső fogaskerekek zörgése hallhatóvá vált, talán a szobán kívül is. Barry és Helena egymás szemébe néztek, miközben a tíz retesz tompa roppanással egyenként kinyílt.

Egy nő hangja szűrődött be a rejtekajtó túloldaláról. – Hallottátok ezt?

– A falból jött.

Mintha kezek tapogatták volna a hamis falat. Helena felrántotta a súlyos belső ajtót. Barry követte egy másik sötét helyiségbe, miközben a külső ajtó kinyílt.

Egy katona felkiáltott: – Itt van valami!

Helena behúzta a páncélterem ajtaját, begépelte a megfelelő kódot, és a reteszek ismét bezárultak.

Amikor felkattintotta a kapcsolót, egy szűk fémlépcső jelent meg előttük, ami kilenc méter mélyre kanyargott le a földbe.

Egyre hidegebb lett, miközben leereszkedtek rajta.

A katonák a páncélajtón dörömböltek.

– Be fognak jutni – mondta Barry.

– Akkor siessünk!

Három emelettel a föld alatt a lépcső egy kétszáz négyzetméteres laboratórium ajtajánál ért véget, ahol az elmúlt tizenöt évben az idejük nagy részét töltötték. Ez a helyiség minden tekintetben bunkernek készült, külön levegőztetőrendszerrel, napelemes energiaellátással, konyhával és hálófülkével, továbbá több mint egy évre elegendő élelemmel és vízzel.

– Hogy van a lábad? – kérdezte Barry.

– Az nem számít.

Helena elsántikált az Eames-szék mellett, amit átalakítottak memóriaszékké, abba a részbe, amit emlékleképezésre és a halott emlékek feldolgozásának tanulmányozására használtak.

Leült a terminál elé, és behívta azt az emlékreaktiváló programot, amit készenlétben tartottak ilyen esetekre. Már leképezte az első önálló vezetésének emlékét a tizenhatodik születésnapján, úgyhogy egyenesen mehetett a deprivációs tartályba.

– Azt hittem, több időnk lesz ma – mondta Barry.

– Én is.

Egy robbanásba beleremegett a padló, és a falak is. Finom vakolatpor hullott le a mennyezetről, mintha hó lenne.

Barry visszarohant a lépcső aljához. A levegő csupa por volt, de még nem hallott közeledő lépteket.

Amikor visszament a laborba, Helena éppen levette a pólóját és a melltartóját, és lecsúsztatta a sortját a lábán.

Miközben Barry átölelte, újabb robbanás rezgette meg a föld alatti labor alapjait.

– Ne engedd be ide őket – mondta Helena.

Megtörölte a szemét, és megcsókolta Barryt, aki besegítette a tartályba.

Amikor Helena már a vízben lebegett, Barry lenézett rá, és így szólt: – Ott leszek abban a portlandi bárban 1990 októberében, és várni foglak.

– Fel sem fogsz ismerni.

– A lelkem felismeri a tiédet. Bármikor.

Ezzel becsukta az ajtót, és a terminálhoz lépett. Az elcsendesedett egy pillanatra, csak a szerverek zúgása hallatszott.

Barry elindította a reaktivációs programot, majd hátradőlt a székben, és megpróbálta felkészíteni magát mindarra, ami következni fog.

Füst ömlött be a szellőzőkön, és villogni kezdtek a lámpák, de a reaktivációs program tovább futott.

Barry ismét odament a lépcsőhöz, az egyetlen kijárathoz.

Már hangokat hallott odafentről, és fénysugarakat látott a poros félhomályban.

Bejutottak a páncélajtón, a bakancsuk a fémlépcsőn csattogott.

Barry becsapta a labor ajtaját, és rátolta a reteszt. Az csak egy fém tűzajtó volt, amit valószínűleg be tudnak rúgni.

Visszatért a terminálhoz, és ellenőrizte Helena életjeleit. A felesége szíve már percekkel korábban megállt.

Valami nekiment az ajtó túloldalának.

Újra.

És újra.

Megszólalt egy gépfegyver, és egy újabb bakancs vagy váll csapódott a fémnek.

Az csodával határos módon kitartott.

– Nyomás! – mondta Barry.

Kiáltásokat hallott a lépcső felől, majd egy fülsiketítő robbanást, amitől csengeni kezdett a füle – egy gránát vagy bomba lehetett.

Az ajtó helyén füstfal jelent meg, és egy katona lépett keresztül rajta, Barryre fogva automata fegyverét.

Ő felemelte a kezét, és lassan felállt a székből, miközben újabb katonák özönlöttek a laborba.

A képernyőn megjelent egy felirat: DMT KIVÁLASZTÁSAÉSZLELVE.

Gyerünk! Gyerünk!

Helena haldoklott a tartályban, az agya kiválasztotta azt a hormont, ami három évtizeddel visszarepíti majd a múltba.

Egy katona Barry felé indult, és üvöltött valamit, amit nem értett a füle zúgásától…

Vér csepegett az orrából, apró, vörös lyukakat égetve a hóba.

Körülnézett a sötét örökzöldek között, amelyeknek az ága meghajlott a hó súlyától.

Helenára pillantott, aki másmilyen hajat viselt, mint amikor utoljára látta a sivatagi pincelaboratóriumukban. Most felerészben fehér, felerészben vörös volt, lófarokban összefogva. És az arckifejezése is keményebbnek tűnt.

– Hányadika van? – kérdezte Barry.

– 2019. április 16. A második évforduló azóta, hogy meghaltam a DARPA tartályában.

Hótaposóban álltak egy hegyoldalban, amely egy tizenöt kilométerre lévő városra nézett.

– Az Denver – mondta Helena. – Itt építettük meg a laboratóriumot, hogy közelebb lehessek a szüleimhez. – Barryre nézett. – Még semmi?

– Úgy érzem, mintha másodpercekkel ezelőtt még Tucsonban lettünk volna.

– Sajnos az egyik szar 2019. április 16-ból a másikba ugrottál.

– Miről beszélsz?

– Ismét kudarcot vallottunk.

Az első találkozásuk abban a portlandi bárban. Másodszorra. A jövőbe látás jelei. Barry most még hamarabb beleszeretett, mert Helena mintha jobban ismerte volna őt, mint ő magát.

Az emlékek ezúttal nagyobb erővel törtek rá.

Szinte fájtak.

Barry lerogyott a hóba, miközben az elmúlt huszonkilenc évük emléke felszántotta az agyát.

A megfelelő technológiai eszközök megjelenése előtti évtizedet azzal töltötték, hogy a téridőről, az anyag természetéről, a dimenziókról és a kvantumpárokról tanultak. Mindennek utánanéztek az idő fizikájával kapcsolatban, de ez nem volt elég. Messze nem.

Utána azzal kísérleteztek, hogyan lehetne a tartály nélkül visszamenni az emlékekben, rövidebb utat kerestek. De a szenzoros depriváció nélkül csak újra meg újra megölték magukat.

Utána következtek azok az emlékek, amik fájtak.

Az anyja elvesztése. Ismét.

Veszekedések Helenával a gyerekvállalásról (ez frusztráló lehetett másodszorra is).

A szex, a szerelem, a gyönyörű szerelmük.

A boldogság, amit az a tudat okozott, hogy csak ők ketten harcolnak a világ megmentéséért.

A rémület pillanatai ugyanettől, és a tudattól, hogy kudarcot vallottak.

Utána egybeolvadt önmagával. Az a Barry lett, aki az összes idővonalról tudott.

Helenára nézett. Ő mellette ült a hóban, és lefelé bámult a városra ugyanazzal az ezeréves tekintettel, mint az előző évben, amikor tudta, hogy valami csoda híján el fog jönni ez a nap.

Az előző idővonalhoz képest aggasztónak tűnt Helena megváltozása. Ez a verziója kicsit nehezebb természetű volt az előzőnél, ami a csendes pillanatokban tűnt fel leginkább.

Türelmetlenebb.

Távolságtartóbb.

Haragosabb.

Levertebb.

Keményebb.

Milyen lehetett számára újraélni egy kapcsolatot az elejétől, az összes gyengesége és erőssége ismeretében már a kezdetek óta? Hogy volt képes kapcsolatot teremteni Barryvel? Mit tudott kezdeni a naivitásával? Néha úgy érezhette, mintha egy gyerekkel beszélgetne, mert – noha papíron ugyanaz a személy volt – most már tisztán látta a szakadéknyi különbséget az öt perccel korábbi Barry és önmaga között. Csak most vált tényleg önmagává.

Azt mondta: – Sajnálom, Hel.

– Mit?

– Őrjítő lehetett újra végigélni a kapcsolatunkat.

Helena majdnem elmosolyodott. – Többször meg tudtalak volna ölni.

– Unatkoztál?

– Soha.

A levegőben ott lógott a kérdés.

– Nem kell ismét végigcsinálnod – mondta Barry.

– Ezt hogy érted?

– Velem.

Helena megbántottan nézett rá. – Azt akarod mondani, hogy te nem szeretnéd?

– Nem azt mondtam. Egyáltalán nem.

– Nem baj, ha mégis.

– De nem.

– Szeretnél ismét velem lenni? – kérdezte Helena.

– Szeretlek.

– Ez nem válasz.

– Minden életemet veled akarom tölteni. Múlt héten is megmondtam már.

– De ez más, most már az összes idővonalra emlékszel. Nem?

– Veled vagyok, Helena. Még csak az idő fizikájának a felszínét kapargattuk. Még nagyon sokat kell tanulnunk.

Érezte, hogy a telefonja vibrálni kezd a kabátzsebében. Ez az utolsó kirándulásuk a kedvenc helyükre, megérte a fáradságot, de ideje volt indulniuk. Visszatérniük a civilizációba. Végignézniük, ahogy a világ visszaemlékszik, majd eltűnniük, mielőtt a katonák megjelennek értük, bár Barry kételkedett abban, hogy ilyen hamar megtalálnák őket. Ezúttal új álnevet használtak.

Helena elővette a telefonját, és feloldotta a képernyőzárat.

Azt mondta: – Te jó ég!

Feltápászkodott, és a hótaposóban esetlenül visszafelé kezdett futni az ösvényen.

– Mit csinálsz? – kérdezte Barry.

Helena visszakiabált: – Itthagylak!

Barry is feltápászkodott, és utánaindult.

Egy kilométer volt az út lefelé a fenyők között. Barry telefonja folyamatosan vibrált – valaki SMS-ekkel bombázta –, és nehéz cipője ellenére is alig öt perc alatt odaért a Jeephez, zihálva és verejtékesen téli öltözékében.

– Mi a fene, Helena?

– Nézd meg a telefonod.

Barry elővette a kabátjából.

Egy országos figyelmeztetés első sorait látta rajta:

 

Sürgősségi riasztás

BALLISZTIKUSRAKÉTÁKTARTANAKTÖBBCÉLPONTFELÉ. AZONNALVONULJANAKFEDEZÉKBE. EZNEMPRÓBARIADÓ.

Lapozzon lejjebb!

 

– Tudhattuk volna – mondta Helena. – Emlékszel Oroszország és Kína nyilatkozatára?

– „A szék további használatát háborús cselekménynek tekintik.”

Helena túl gyorsan vett be egy éles kanyart, a kerekek megcsúsztak a havon, az ABS lefékezte.

– Ha nekimész egy fának, nem fogunk…

– Itt nőttem fel, kibaszottul tudok hóban vezetni.

Az egyenes szakaszon a gázra taposott, fenyők sűrű sora száguldott el mindkét oldalukon.

– Meg kell támadniuk minket – jegyezte meg.

– Miért mondod ezt?

– Azért, amiről a DARPÁ-nál beszéltünk. Mindenkinek az a legrosszabb kimenetel, ha valamelyik ország visszamegy ötven évet, és milliók létezését felülírja. Mindent be kell vetniük ellenünk abban a reményben, hogy sikerül megsemmisíteniük a széket, mielőtt használnánk.

Helena bekapcsolta a rádiót, és kihajtott a nemzeti park bejáratán. Ekkor már több száz méterrel alacsonyabban jártak, és a hó pár olvadozó foltra zsugorodott az árnyékokban.

– …megszakítjuk adásunkat. Országos vészhelyzet van. Fontos utasításokat fogunk közölni – szólalt meg a vészhelyzeti riasztórendszer rémisztő értesítése a kocsiban. – A következő üzenetet az Egyesült Államok kormányának kérésére közvetítjük. Ez nem próbariadó. Az Észak-amerikai Légügyi Védelmi Parancsnokság orosz és kínai interkontinentális rakéták kilövését észlelte. Ezek a rakéták az észak-amerikai kontinens különböző pontjaiba fognak becsapódni a következő tíz-tizenöt percben. Ez egy háborús figyelmeztetés. Megismétlem, ez egy háborús figyelmeztetés. A háborús figyelmeztetés azt jelenti, hogy országunkat megtámadták, és védelmi lépéseket kell tennünk. Az összes civil azonnal vonuljon biztonságos helyre. Menjenek le a pincébe vagy egy robusztus épület földszintjének belső tereibe. Maradjanak távol az ablakoktól. Ha a szabadban vannak, vagy egy járműben, keressenek menedéket. Ha nem találnak, feküdjenek hasra egy árokban vagy más mélyedésben.

Helena százhatvan kilométer per órás sebességre gyorsított a mellékúton. A hegyek összementek mögöttük a visszapillantókban.

Barry lehajolt, és elkezdte lecsatolni a hótaposóját a túrabakancsáról.

Amikor kiértek az autópályára, Helena teljes sebességre gyorsította a kocsit.

Másfél kilométerrel később a város pereméhez értek.

Egyre több autó állt az út szélén nyitva hagyott ajtókkal, miután a tulajdonosuk otthagyta őket, hogy menedéket keressen.

Az utat teljesen eltorlaszolták a járművek, ezért Helena a fékre taposott. Emberek hordái menekültek ki az autókból, ugorták át a korlátot és bukfenceztek le a hóolvadástól megduzzadt, barna patakba.

– El tudjuk érni a következő kijáratot? – kérdezte Barry.

– Nem tudom.

Helena továbbhajtott az embereket kerülgetve és egy sor nyitva hagyott ajtót leszakított a Jeep gallytörőjével. A következő lehajtó járhatatlannak bizonyult, úgyhogy a meredek, füves dombra kormányozta a kocsit az út mellett, majd egy UPS furgon és egy kabrió között átférkőzve felhajtott az útra.

Az autópályával ellentétben ez az út gyakorlatilag üres volt, és Helena a közepén száguldott, amikor újabb figyelmeztetés szólalt meg a hangszórókban.

A laborjukat Lakewoodban rendezték be, Denver egyik nyugati külvárosában, egy vörös téglás épületben, amely korábban tűzoltóállomás volt.

Már csak alig másfél kilométerre voltak tőle, és amikor Barry kibámult az ablakon, elcsodálkozott azon, hogy milyen kevés a mozgás odakint.

Nem közlekedett más autó az úton.

Szinte egy ember sem.

Becslése szerint olyan tíz perc telhetett el azóta, hogy meghallották az első figyelmeztetést.

Helenára nézett, hogy kimondja, amit már kimondott, hogy újra végig akarja csinálni ezt vele, történjék bármi is, amikor a túloldali ablakon át megpillantotta a legélénkebb fényt, amit valaha látott – egy lángoló virág nyílt ki a keleti látóhatáron, a belvárosi felhőkarcolók mellett, és olyan intenzíven égett, hogy Barrynek megfájdult tőle a szeme.

Helena arca ragyogóvá vált, és Barry látóterében minden, még az ég is elveszítette a színét, és izzó fehérré sápadt.

Öt másodpercre megvakult, és amikor ismét látni kezdett, minden egyszerre történt meg.

A Jeep összes ablaka betört.

Az előttük lévő park fenyői annyira oldalra dőltek, hogy a hegyük a földet érte.

A közelben lévő, összetört boltsor törmeléke tizenöt méter magasra repült a levegőben.

A kocsijuk felborult, és fülsiketítőnek tűnt a fémcsikorgás az aszfalton, miközben a lökéshullám végigtolta őket az úton. Barry arcába szikrák záporoztak.

Amikor a Jeep megállapodott a járdaszegély mellett, a robbanás hangja is megérkezett, és mindennél hangosabb volt, amit valaha is hallott. Barry fejében egyetlen gondolat futott végig: hogy a robbanás hanghulláma túl gyorsan elérte őket.

Másodperceik maradtak csak.

Túl közel vannak az epicentrumhoz ahhoz, hogy sokáig húzzák.

Minden rezzenéstelenné vált.

Barry füle csengeni kezdett.

Ruhájában izzó peremű lyukak támadtak, és még mindig égtek.

A pohártartóba dobott blokk lángolt.

Füst gomolygott be a szellőzőnyílásokon.

A Jeep a jobb oldalán hevert, és Barry még mindig be volt csatolva, csak oldalról látta, ami a világból megmaradt. A nyakát nyújtogatta, hogy felnézzen Helenára, aki szintén be volt csatolva a volán mögött, és a fejét mozdulatlanul lelógatta.

Barry a nevén szólongatta, de még ő maga sem hallotta a saját hangját.

Csak a hangszálai vibrálását érezte.

Kikapcsolta a biztonsági övét, és erőlködve a felesége felé fordult.

Helena szeme csukva volt, arca élénkvörös lett, bal oldalát az ablaküveg repeszei borították.

Barry kikapcsolta az övét, mire Helena rázuhant, kinyitotta a szemét, és hirtelen levegő után kapott.

Az ajka megmozdult, mondani próbált valamit, de amikor rájött, hogy egyikük sem hall semmit, elhallgatott. Felemelte másodfokú égési sérülésektől vörös kezét, és a betört ablakra mutatott.

Barry bólintott, és együtt kimásztak, majd nehézkesen talpra álltak az út közepén. Rémálomszerű pusztítás vette körül őket.

Az ég eltűnt.

A fák csontvázakká változtak, olvadt levelek záporoztak róluk.

Helena már el is indult sántikálva. Barry csak akkor vette észre, mi történt a kezével, amikor követni kezdte. Ugyanolyan színű lett, mint Helena arca, és máris megjelentek rajta a vízhólyagok az égés nyomán.

Amikor megérintette a fejét, egy marék haj maradt a kezében.

Jézusom!

Elöntötte a pánik.

Odaért Helena mellé, aki sántikálva kocogott a füstölgő törmelékekkel borított járdán.

Éjszakai sötétség lett, a nap nem látszott.

Elöntötte a fájdalom.

Barry arcát, kezét, szemét.

A hallása visszatért.

Lépteket hallott.

Autóriasztókat.

Sírós sikoltozást a távolban.

A döbbent város kísértetiesen elnémult.

A következő utcánál lekanyarodtak. Barry úgy számolta, még mindig egy kilométerre lehetnek a tűzoltóállomástól.

Helena hirtelen megállt, lehajolt, és az utca közepére hányt.

Barry megpróbálta a hátára tenni a kezét, de Helena ösztönösen elhúzódott tőle fájdalmában.

– Haldoklom, Barry. És te is.

Ezzel felegyenesedett, megtörölte a száját.

A haja elkezdett kihullani, szaggatottan és fájdalmasan lélegzett.

Ahogy Barry is.

– Szerintem odaérünk – mondta Helenának.

– Muszáj lesz. Mi a fenéért támadták meg Denvert?

– Ha a teljes arzenáljukat bevetették, akkor Amerika minden nagyvárosát célba vették vélhetően több ezer rakétával, talán abban a reményben, hogy szerencséjük lesz, és eltalálják a széket.

– Talán így is lett.

Folytatták az útjukat, a tűz- és hamufelhőből kiindulva az epicentrum felé.

Elmentek egy felborult iskolabusz mellett, amely sárgából feketévé változott. Az ablakai kitörtek, a belsejéből sírás szűrődött ki.

Barry lassított, és a busz felé indult, de Helena azt mondta: – Csak akkor segíthetsz rajtuk, ha hazaérünk.

Barry tudta, hogy igaza van, de minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne próbáljon meg segíteni akár csak egy kedves szóval.

Azt mondta: – Bárcsak soha ne értük volna meg ezt a napot!

Elhaladtak egy égő fa mellett, amelynek a lombjában, tíz méterrel feljebb egy motoros és a motorja lángolt.

Majd egy kopasz és meztelen nő mellett, aki az utca közepén tántorgott. A bőre úgy hámlott róla, mint a nyírfákról a kéreg, szeme pedig abnormálisan nagy és tág volt, mintha megnőtt volna, hogy befogadhassa a szörnyűségeket. Valójában viszont megvakult.

– Zárd ki – kérte Helena sírva. – Meg fogjuk előzni.

Barry vér ízét érezte a szájában, a fájdalom lassan elborította a világát.

Úgy érezte, mintha olvadásnak indultak volna a belső szervei.

Újabb robbanás rengette meg a földet alattuk, ezúttal távolabbról.

– Ott – mondta Helena.

A tűzoltóállomás egyenesen előttük állt.

Már a saját utcájukban jártak, és Barry szinte észre sem vette.

A fájdalomtól.

De leginkább azért, mert ez egyáltalán nem hasonlított az utcájukra.

Az összes faház eltűnt, a villanyoszlopok felborultak, a fák izzottak, és minden zöld eltűnt róluk.

Mindenütt járművek hevertek – némelyik felfordulva, mások az oldalukon, egy-kettő még mindig égett.

A hamuesőtől fognak akut sugárbetegséget kapni, ha estig ebben a pokolban maradnak.

Semmi nem mozdult, csak a földön vergődő megfeketedett alakok.

Az utcán.

Az egykori otthonok izzó udvarában.

Barryt egyszeriben hányinger öntötte el, amikor rájött, hogy azok emberek.

A tűzoltóállomás még mindig állt.

Az ablakai betörtek, fekete szemgödrökké váltak, a vörös tégla szénszínűre változott.

Barry kezének és arcának a fájdalma szinte elviselhetetlenné erősödött, miközben felmásztak a lépcsőn a bejárathoz, majd ráléptek a bejárati ajtóra, ami törötten, szétlapulva hevert az előtérben.

Barryt a fájdalma ellenére is letaglózta, hogy ilyennek látja az otthonukat.

Az ablakokon beszűrődő erőtlen fény egy romhalmazt világított meg.

A bútorok nagy része egyszerűen felrobbant.

A konyhában gázszag volt, és az épület túloldalán füst gomolygott ki a hálószobájuk nyitott ajtaján, amely mögött lángok villództak.

Miközben végigrohantak a házon, Barry elveszítette az egyensúlyát az étkező és a nappali közötti boltív alatt. Megragadta a boltív oldalát, nehogy elessen, és felkiáltott fájdalmában, véres tenyérnyomokat és bőrt hagyva maga után a falon.

A laborba egy újabb páncélajtón át tudtak lejutni, ezúttal a dolgozószobájukból nyíló gardróbszobán át. Maga az ajtó a ház elektromos hálózatától kapta az áramot, úgyhogy nem használhatták a számbillentyűzetet. Helena bekapcsolta a zseblámpát a telefonján, és manuálisan állította be az ötjegyű kombinációt a sötétben.

A kerékhez nyúlt, de Barry félretolta: – Majd én.

– Nem gond.

– A tartályban úgyis meg kell halnod.

– Jogos.

Barry az ajtóhoz lépett, és megfogta a háromküllős kilincset, majd a fájdalomtól nyögve megpróbálta elfordítani. Semmi nem mozdult, csak a bőre hámlott le róla, és ettől egy rettenetes gondolat hasított belé – mi van, ha a robbanástól megolvadt az ajtó belső szerkezete? Maga előtt látta, amint az utolsó együtt töltött napjukon lassan megfőnek kiégett otthonuk sugárzásában, leküzdhetetlen távolságban a széktől, kudarcuk teljes tudatában. És amikor a következő fordulat beáll, már ha egyáltalán lesz, vagy teljesen kihuny az életük, vagy valaki másnak a világában találják magukat.

A kerék végül engedett.

A zárak kinyíltak, az ajtó feltárult, és megjelent előttük a csigalépcső, amely egy pontosan ugyanolyan laboratóriumba vezetett, mint amilyen a sivatagi volt. Csakhogy itt nem a földbe ásták be, hanem a volt tűzoltóállomás pincéjének falait erősítették meg acéllal.

Nem derengett fény.

Barry a keze egy részét a keréken hagyva követte Helenát a lépcsőn a telefon erőtlen fényében.

A labor szokatlanul néma volt.

Nem zümmögtek a szerverek ventilátorai.

A szivattyú sem, amely folyamatosan testhőmérsékleten tartotta a deprivációs tartály vizét.

A telefon fénye végigfutott a falakon, miközben a szerversor vége felé indultak, ahol egy lítiumion-akkumulátorokból álló energiaforrás világított a sötétben.

Barry odalépett a kapcsolókhoz, amellyel át lehetett váltani az áramellátást a központi hálózatról akkumulátorosra. Ismét betöltötte a rettegés, mert ha a robbanás kárt tett az akkumulátorokban vagy a csatlakozókban, minden hiábavaló volt.

– Barry! – szólalt meg Helena. – Mire vársz még?

Barry megnyomta a kapcsolót.

Kigyúltak felettük a lámpák.

A szerverek zümmögni kezdtek.

Helena már le is ereszkedett a terminál előtti székre.

– Az akkumulátorok csak harminc percre fedezik az energiát – mondta.

– Vannak generátoraink, és rengeteg benzinünk.

– Igen, de egy örökkévalóság lenne átkötni a hálózatot.

Barry ledobta megperzselődött kabátját, és leült Helena mellé, aki olyan gyorsan gépelt, amennyire csak megégett keze engedte. A szája és a szeme sarkából vér szivárgott.

Amikor elkezdte levetni téli ruháit, Barry odament a szekrényhez, és kivette belőle az egyetlen sisakot, ami fel volt töltve. Bekapcsolta, és óvatosan a felesége felhólyagosodott fejére tette.

Az arcán keletkezett másodfokú égési sérülések fájdalma szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. A szekrényben lévő morfium hangosan hívogatta, de erre nem jutott ideje.

– A sisakot majd én megigazítom – mondta Helena. – Hozd az injektort!

Barry felkapta az eszközt, bekapcsolta, és ellenőrizte, hogy él-e a Bluetooth-kapcsolata a terminállal.

Helena alkarja megégett kezével ellentétben hófehér és sima, mert a kabátja, a felsője és az aláöltözéke rétegei megvédték a közvetlen hőtől. Barry csak sokadik próbálkozásra tudta bevezetni az intravénás csövet a vénájába. Végül Helena alkarjára szíjazta az eszközt, és a deprivációs tartály felé indult. A víz másfél fokkal hidegebb volt az ideálisnál, de meg kellett elégedniük ennyivel.

Kinyitotta a csapóajtót, és Helena felé fordult, aki úgy sántikált felé, mint egy összetört angyal.

Barry tudta, hogy ő sem szebb nála.

– Bárcsak végigcsinálhatnám helyetted ezt a részt – mondta.

– Már csak egy kicsit fog fájni – felelte Helena könnyben ázó arccal. – Egyébként is, megérdemlem.

– Ez nem igaz.

– Nem kell ismét végigjönnöd velem ezen az úton – mondta a felesége.

– Annyiszor végigmegyek, ahányszor csak kell.

– Biztos?

– Teljesen.

Helena megmarkolta a tartály peremét, és átlendítette rajta a lábát.

Amikor a keze a vízhez ért, felkiáltott.

– Mi az? – kérdezte Barry.

– A só. Te jó ég…

– Hozom a morfiumot.

– Ne, az elcseszheti az emlékreaktiválást. Csak siess, kérlek.

– Oké. Hamarosan találkozunk.

Barry rácsukta az ajtót a feleségére, aki kínszenvedések közepette lebegett a sós vízben.

Miután visszarohant a terminálhoz, beindította az injektálási sorozatot. A bénító szer után megpróbált leülni, de annyira kínozta a fájdalom, hogy nem tudott nyugton maradni.

Felment a csigalépcsőn, és a dolgozószobán keresztül kisétált otthonuk lebombázott maradványai közül.

A tűzoltóállomás lépcsőjén olyan sötét volt, mintha éjszaka lenne, és tűzpettyek hullottak az égből.

Lesétált a lépcsőn, és az út közepére ballagott.

Egy égő újság sodródott az aszfalton.

Az út túloldalán egy megfeketedett alak feküdt magzati pózban, a járdaszegély mellett, végső nyughelyén.

Forró szél susogott a fülébe.

Távoli sikolyokat és nyögéseket hallott.

Semmi egyebet.

Lehetetlennek tűnt, hogy nem egészen egy órája még egy havas völgyben ült háromezer méter magasan, és Denvert nézte egy tökéletes tavaszi délutánon.

Túlságosan megkönnyítettük önmagunk elpusztítását.

Már állni is alig bírt.

Összecsuklott alatta a térde; összeesett.

Ott ült az utca közepén, a tűzoltóállomás előtt, a lángoló világot nézte, és igyekezett felülkerekedni a fájdalmán.

Már percek teltek el azóta, hogy elhagyta a labort.

Helena a tartályban haldoklott.

Ő odakint.

Hanyatt feküdt az aszfalton, és felbámult a fekete égre, miközben tűzeső hullott rá.

Ekkor éles fájdalom hasított a koponyájába, amitől megkönnyebbülés öntötte el, mert tudta, hogy ez a vég kezdetét jelzi, azt, hogy a DMT elöntötte Helena agyát, aki az emlékeiben éppen egy fehér-kék Chevy felé sétál tizenhat éves korában, élete kezdetén.

Ismét megpróbálják, ezúttal remélhetőleg több sikerrel.

A tűzpelyhek egyre lassabban és lassabban kezdtek hullani, amíg végül meg nem álltak körülötte a levegőben, mint egymilliárd szentjánosbogár…

Hideg és nedvesség.

Barry tengeri só szagát érezte.

Sziklákhoz csapódó hullámok hangját hallotta, és a nyílt víz felett szálló madarakét.

Kiélesedett körülötte a világ.

Száz méterre tőle szaggatott partvonal terült el, és köd lebegett a kékesszürke víz felett, eltakarva a távoli lucfenyőket, amelyek kísérteties kalligráfiaként szegélyezték a partot.

Az arca már nem fájt.

Egy tengeri kajakban ült neoprénben, ölében az evezővel, vért törölgetve az orráról és azon gondolkozva, hogy hol lehet.

És hol van Helena.

Miért nincsenek még emlékei erről az idővonalról.

Alig pár másodperce még az utca közepén hevert a tűzoltóépületük előtt Denverben, és kínszenvedések közepette nézte az égből hulló tűzesőt.

Most viszont… máshol volt. Az élete álomszerűnek tűnt, valóságok váltakozásának, valósággá változó emlékeknek, amelyek rémálmokká torzultak. Az adott pillanatban mindig minden igazi volt, de csak átmenetileg. A környezete és az érzelmei folyamatosan változtak, de valamiféle kifacsart logika szerint – ahogy az álmok is észszerűnek tűnnek belülről.

Belemártotta az evezőt a vízbe, és előretolta a kajakot.

Meglátott egy védett öblöt. A sziget enyhén emelkedett több száz méteren keresztül egy sötét lucerdőig, amelyben itt-ott nyírfák világítottak.

Egy ház is ült a domboldalban, körülötte smaragdzöld fűvel és kisebb épületekkel – két vendégházzal, egy kinti sátorral és a parton egy csónakházzal meg mólóval.

Barry beevezett az öbölbe, a part közelében egyre gyorsabban haladt, amíg a kajak ki nem szaladt a kavicsokra. Miközben esetlenül kitornászta magát belőle, egyetlen emlék merült fel benne – ott ült abban a portlandi bárban, és Helena már harmadszor mászott fel mellé a bárszékre fura, visszatérő létezésük során.

– Te olyannak tűnsz, mint aki meg akar hívni egy italra.

Milyen furcsa három külön emléket tárolni az idő egyazon pillanatáról.

Barry elindult mezítláb a kavicsos parton, fel a fűbe, miközben megacélozta magát, felkészült az emlékek hullámára, de az emlékek késtek.

A ház sziklára épült, a falait uszadékfa-szürkére fakította a só, a nap, a szél és a sok kegyetlen tél.

Egy hatalmas kutya kocogott felé az udvarban. Egy skót szarvasagár volt, ugyanolyan színű, mint a ház napszítta oldala, és nyálas lelkesedéssel üdvözölte Barryt; felágaskodott a hátsó lábára, hogy a szemébe nézhessen, és megnyalhassa az arcát.

Barry felsétált a lépcsőn a verandára, amelyről csodálatos kilátás nyílt az öbölre és a tengerre.

Az üveg tolóajtó mögött meleg nappalira talált, közepén egy szabadon álló kőkandallóval a ház szívében.

A kis tűzből enyhe faszénillat szállt fel.

– Helena?

Nem jött válasz.

Barry végigment a délfrancia stílusú, látható gerendás konyhán, amelynek a közepét egy hentespulttal borított konyhasziget foglalta el padokkal.

Utána végighaladt a hosszú, sötét folyosón. Úgy érezte magát, mint egy betolakodó valaki másnak a házában. Végül megállt egy otthonosan rendetlen dolgozószoba előtt. Volt benne egy kályha, egy erdőre néző ablak és egy öreg asztal a közepén, amely roskadozott a könyvektől. Egy fekete tábla állt benne, tele követhetetlen egyenletekkel és diagramokkal.

Az emlékek egy szempillantás alatt törtek rá Barryre.

Az egyik pillanatban még semmi.

A következőben pontosan tudta, hol van, tisztában volt a teljes életútjával azóta, hogy Helena rátalált, és azzal is, hogy mit jelentenek a táblán lévő egyenletek.

Mert ő írta őket.

A Schwarzschild-megoldás extrapolációi, egy olyan egyenleté, amely azt határozza meg, mekkorának kell lennie egy tárgy sugarának a tömegéhez képest ahhoz, hogy szingularitássá váljon. Ez a szingularitás utána egy Einstein–Rosen-féreglyukká alakul, ami elméletben képes közvetlenül összekapcsolni a tér, sőt, akár az idő távoli pontjait.

Mivel Barry korábbi tudatai éppen összeolvadnak a legújabbal, paradox módon egyszerre látja vadonatújnak és rendkívül ismerősnek az elmúlt tíz éve munkáját. Egyszerre látja friss szemmel és teljesen belülről.

Élete legnagyobb részét a fekete lyukak fizikájának a tanulmányozásával töltötte. Bár Helena az elején még mellette állt, az elmúlt öt évben, ahogy 2019. április 16. egyre közeledett, az áttörés pedig váratott magára, a felesége fokozatosan magába zárkózott.

Egyszerűen összeroppant a tudattól, hogy az egészet újra végig kell csinálnia.

Az erdőre néző ablakon még mindig megválaszolatlanul állt a fekete alkoholos filccel felírt kérdés:

Mekkora egy emlék Schwarzschild-sugara?

Vad gondolat… Amikor meghalunk, az összeomló emlékeink gravitációs ereje vajon miniatűr fekete lyukat hoz létre?

Egy még vadabb gondolat… Az emlékreaktiválás folyamata a halál pillanatában vajon féreglyukat nyit meg, ami összeköti az ember tudatát egy korábbi változatával?

Mindezt a tudást el fogja veszíteni. Nem mintha ez az egész valaha is több lett volna elméletnél – egy próbálkozásnál arra, hogy elhúzza a függönyt, és megértse, miért képes Helena széke előidézni azt, amit. Mindez semmit nem jelent tudományos kísérletek nélkül. Csak az utolsó pár évben merült fel benne, hogy el kéne vinniük az eszközeiket a genfi CERN-laboratóriumba, és a nagy hadronütköztető részecskeérzékelőinek a jelenlétében kellene megölniük valakit a tartályban. Ha képesek lettek volna bebizonyítani egy mikroféreglyuk megjelenését a halál pillanatában, és a másik oldalának a megnyílását abban a pillanatban, amikor az illető tudata visszatért a teste korábbi verziójába, akkor talán kapiskálni kezdték volna az emlékutazás valódi természetét.

Helenát elborzasztotta ez az ötlet. Ő nem hitt abban, hogy megérné megkockáztatniuk emiatt a technológiájuk ismételt kiszivárogtatását, ami szinte biztosan megtörtént volna, ha megosztották volna a tudásukat az LHC kutatói közösségével. És egyébként is, évekbe telt volna meggyőzniük a felsőbb hatalmakat, hogy hozzáférést adjanak nekik egy részecskedetektorhoz, utána pedig szintén évek és tudóscsapatok kellettek volna a kísérlethez szükséges algoritmusok és szoftverek megírásához. Végső soron sokkal nehezebbnek és időigényesebbnek bizonyult volna a szék részecskefizikájának a tanulmányozása, mint maga az elkészítése.

De idejük pont volt.

– Barry.

Barry megfordult.

Helena ott állt az ajtóban, és a megjelenése vészcsengőt szólaltatott meg Barryben. A felesége úgy nézett ki, mint önmaga szétesőfélben lévő változata – túl sovány volt, a szeme karikásnak és táskásnak tűnt, arccsontja jobban kiállt a kelleténél.

Barryben megjelent egy emlék: Helena két évvel korábban megpróbálta megölni magát. Alkarján még mindig látszanak a hosszanti, fehér hegek. Barry a régi karmos lábú kádban talált rá abban az üvegezett beugróban, amely a tengerre nézett. A fürdővíz már borvörös volt. Emlékezett arra, ahogy kiemelte a vízből a szinte élettelen, csuromvizes testet, és lerakta a padlóra. Eszelősen betekerte gézzel a csuklóit, még épp időben ahhoz, hogy elállítsa a vérzést.

Helena majdnem meghalt.

Azt viselte a legnehezebben, hogy senkivel nem tudott beszélni. Nem volt pszichiáter, akivel megoszthatta volna élete kínjait. Csak Barry volt mellette, akit évek óta marcangolt a tudat, hogy ő nem elég Helenának.

Abban a pillanatban, miközben a feleségét nézte az ajtóban, szinte megbénította az iránta érzett odaadása.

Azt mondta: – Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek.

Helena felemelte a telefonját. – A rakétákat tíz perce kilőtték. Ismét kudarcot vallottunk. – Ivott egy kortyot a kezében lévő vörösborból.

– Nem lenne szabad innod, mielőtt bebújsz a tartályba.

Helena felhajtotta a maradékot a poharából. – Ez csak pár csepp, hogy megnyugtassa az idegeimet.

Nehéz időszak állt mögöttük. Barry nem is emlékezett, mikor aludtak utoljára egy ágyban. Mikor szeretkeztek utoljára. Mikor nevetgéltek utoljára valami hülyeségen. De nem tudott haragudni Helenára. Számára az összes idővonalon abban a portlandi bárban kezdődik a kapcsolatuk, amikor ő huszonegy éves volt, Helena pedig húsz. Huszonkilenc évet töltenek együtt, és noha neki az összes ismétlődés új – amíg el nem érkezik az igazság pillanata, és vissza nem emlékszik a korábbi idővonalakra –, Helena már nyolcvanhét éve ugyanazzal a férfival van, és újra meg újra leéli ugyanazt az időszakot húszéves korától negyvenkilencig.

Ugyanazokkal a veszekedésekkel.

Ugyanazokkal a félelmekkel.

Ugyanazzal a dinamikával.

Ugyanaz… minden.

Nem éri meglepetés.

Csak ilyenkor, ebben a pár pillanatban egyenlőek. Helena megpróbálta már elmagyarázni ezt neki, de Barry csak most értette meg, és erről eszébe jutott, mit mondott Slade a szállodai laboratóriumában, közvetlenül a halála előtt – az ember nézőpontja megváltozik, ha ennyi életet leélt.

Lehet, hogy Slade-nek igaza volt. Az ember nem értheti meg önmagát, amíg nem élt le elég életet. Lehet, hogy az a pasas mégsem volt teljesen eszelős.

Helena belépett a szobába.

– Készen állsz? – kérdezte Barry.

– Nem lazítanál egy kibaszott pillanatra? Senki nem fogja Maine tengerpartját bombázni. Boston, New York és a középnyugat elesik, de csak órák múlva.

Már veszekedtek erről a pillanatról, amikor az utóbbi pár évben nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogják megtalálni a megoldást. Barry amellett érvelt, hogy zárják le ezt az idővonalat, és küldjék vissza Helenát a múltba, mielőtt a világ visszaemlékezne kegyetlen halálára a korábbi idővonalon, és ugyanazt szenvedné el most is. De Helena azt felelte, hogy bármilyen kis esély is van arra, hogy a hamis emlékek nem térnek vissza, érdemes kockáztatniuk, hogy kiderüljön. És ami még fontosabb, szeretett volna, még ha mégoly rövid ideig is, azzal a Barryvel lenni, aki az összes idővonalra emlékszik, meg mindenre, amin keresztülmentek. Barry kénytelen volt bevallani önmagának, hogy ő is ezt szerette volna.

Ez volt az egyetlen időpont a létezésükben, amikor tényleg együtt lehettek.

Helena odament az ablakhoz, és megállt mellette.

Az ujjával elkezdte letörölni az írást az üvegről.

– Ez az egész hiábavaló volt, mi? – kérdezte.

– El kellett volna mennünk a CERN-re.

– És ha a féreglyukelméleted bebizonyosodott volna? Akkor mi lett volna?

– Tartom a véleményemet, miszerint: ha megértenénk, hogyan és miért képes a szék visszaküldeni a tudatot egy emlékbe, akkor nagyobb eséllyel ki tudnánk küszöbölni a hamis emlékeket.

– Felmerült már benned, hogy ez talán kideríthetetlen?

– Elveszítetted a reményt? – kérdezte Barry.

– Drágám, azt már régen. A saját bánatomat leszámítva, minden egyes alkalommal, amikor visszamegyek, tönkrevágom egy tizenhat éves lány tudatát, aki a kocsijához sétál az első valóban szabad pillanatában. Újra és újra megölöm őt. Soha nem kap lehetőséget arra, hogy leélje az életét. Amiről Marcus Slade tehet. Meg én.

– Akkor hadd tápláljam egy darabig én a reményt mindkettőnk helyett.

– Már megtetted.

– Hadd folytassam!

Helena ránézett. – Te még mindig hiszel abban, hogy ezt meg lehet oldani.

– Igen.

– Mikor? A következő hurokban? A harmincadikban?

– Ez olyan furcsa – felelte Barry.

– Mi?

– Amikor öt perce beléptem a szobába, fogalmam sem volt, mit jelentenek azok a feliratok. De hirtelen megleptek ennek az idővonalnak az emlékei, és megértettem a differenciálegyenleteket. – Ekkor egy korábbi élet beszélgetéstöredéke villant fel az agyában. – Emlékszel, mit mondott Marcus Slade, amikor ráfogtuk a fegyverünket abban a hotelban?

– Ugye tudod, hogy az az én nézőpontomból majdnem száz éve és három élettel ezelőtt történt?

– Te azt mondtad neki, hogy ha a világ valaha is értesülne a szék létezéséről, soha többé nem lehetne semmissé tenni ezt a tudást. Pont ez ellen harcolunk most. Emlékszel?

– Halványan.

– Ő pedig azt felelte, hogy elvakítanak a korlátaid, hogy még mindig nem látsz át mindent, és nem is fogsz, amíg úgy nem utazol, mint ő.

– Slade őrült volt.

– Én is így gondoltam. De annyira más lettél az első idővonalhoz képest… Lehet, hogy kezdesz beleőrülni, pedig egész szakterületeket sajátítottál el, olyan életeket éltél le, amilyenekről az első Helena nem is álmodott volna. Úgy látod a világot, ahogy ő soha. És én is. Ki tudja, Slade hány életet élt le, és mit tudott meg? Mi van, ha tényleg megtalálta a kiutat? Valami kibúvót a halottemlék-problémából? Valamit, amit csak több visszatéréssel lehet megtanulni? Mi van, ha végig elkerülte a figyelmünket valami alapvető dolog?

– Például?

– Nem tudom, de te nem akarnád megkérdezni Slade-et?

– És azt hogy lehetne, nyomozó úr?

– Nem tudom, de nem adhatjuk fel csak úgy.

– Nem, én nem adhatom fel. Te bármikor kiszállhatsz, hogy áldott tudatlanságban éld le az életed egészen eddig a napig.

– Tényleg ennyire keveset jelent számodra a jelenlétem?

Helena felsóhajtott. – Dehogy.

Egy papírnehezék megzörrent mögöttük az asztalon.

Az ablak üvegén pókhálószerű törésvonal futott végig.

A távoli robbanásba a csontjuk velejéig beleremegtek.

– Ez kész pokol – jelentette ki Helena sötéten. – Készen állsz arra, hogy lemenjünk a laborba, és ismét megölj, kedvesem?

Barry már nem kettejük maine-i szigetének föld alatti laboratóriumában volt, hanem egy ismerős asztal mellett ült egy ismerős szobában. A feje régóta nem tapasztalt módon fájt – a másnaposság lüktető kínjával.

Egy tanúvallomást bámult az előtte lévő képernyőn, és bár még nem emlékezett erre az idővonalra, egyre növekvő rémületet okozott neki a felismerés, hogy a NYPD 24. őrsének a negyedik emeletén van.

A Nyugati 100. utcában.

Az Upper West Side-on.

Manhattanben.

Korábban is itt dolgozott. Nem csak ebben az épületben. Konkrétan ezen az emeleten. Ez az ő helye. És nem egy ilyen asztalnál. Ennél az asztalnál. Még a rajta lévő tintafoltot is felismerte.

Elővette a telefonját, és megnézte a dátumot: 2019. április 16.

A negyedik évfordulója annak, hogy Helena meghalt a DARPA laboratóriumában.

Mi a fene?

Felállt – sokkal nehezebben ment, mint Maine-ben, Coloradóban és Arizonában –, és a zakója alatt olyasvalaminek a súlyát érezte, amit nagyon rég nem viselt: egy hónaljtokét.

Kísérteties csend ülte meg az egész emeletet.

Senki nem gépelt.

Senki nem beszélt.

Döbbent némaság honolt.

Ránézett a vele szemben ülő nőre, akire még az eredeti idővonalból emlékezett. Egy Sheila Redling nevű gyilkossági nyomozó volt, aki a szoftballcsapatukban is játszott. Durva karja volt, és mindenkit az asztal alá tudott inni. Most vér csorgott az orrából a fehér blúzára, és az arckifejezése egyértelműen páni rettegésről árulkodott.

Az emelet túlsó felén eldördült egy fegyver, amit hördülések és sikolyok követtek.

Majd még egy lövés következett, ezúttal közelebbről.

Valaki felkiáltott: – Mi a fene történt? Mégis mi a fene történt?

Barry a harmadik lövés után benyúlt a zakójába a Glockért, hátha megtámadták őket, de semmilyen veszélyforrást nem látott a közelben.

Csak értetlen arcok tengerét.

Sheila Redling hirtelen felállt, elővette a fegyverét, a halántékához emelte, és elsütötte.

Miközben a padlóra zuhant, a fülkéje falának túloldalán ülő férfi felpattant, felkapta a nő pisztolyát a vértócsából, és a szájába vette.

Barry felkiáltott: – Ne!

Amikor a férfi meghúzta a ravaszt, és Sheilára zuhant, Barry rájött, hogy ez az egész logikus valahol. Ő a maine-i partokon fejezte be az előző idővonalat, Helenával, de ezek az emberek New Yorkban voltak egy nukleáris támadás közepén, és mind meghaltak vagy haldokoltak éppen, miközben a korábbi idővonalon is hasonló sorsra jutottak.

Ekkor öntötték el ennek az idővonalnak a hullámai.

A húszas évei elején New Yorkba költözött, és zsarunak állt.

Feleségül vette Juliát.

A Központi Rablási Ügyosztály nyomozója lett a NYPD-nél.

Az eredeti életét élte le újra.

És ekkor mintha vesén lőtte volna a tudat, hogy Helena nem ment oda hozzá abban a portlandi bárban. Nem is találkoztak. Soha nem is hallott róla. Helena valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy nélküle éli végig ezt az idővonalat. Barrynek csak halott emlékei voltak róla.

Elővette a mobilját, hogy felhívja, megpróbálta felidézni a számát, de rájött, hogy nem lehet ugyanaz ezen az idővonalon. Sehogy nem tudott kapcsolatba lépni vele, és ezt a tehetetlenséget szinte képtelen volt elviselni. Kérdések marcangolták belülről.

Ez azt jelenti, hogy Helena szakított vele?

Talált valaki mást?

Elege lett abból, hogy ugyanazzal a férfival élje le ugyanazt a huszonkilenc évet?

Miközben újabb lövések dördültek körülötte, és az emberek menekülni kezdtek az épületből, Barry felidézte az utolsó beszélgetésüket Helenával, és az ötletét, hogy keresse meg Slade-et.

Koncentrálj erre! Ha az elmúlt életeid nem csalnak, nincs sok időd, mielőtt pokoli tűzeső zúdul New Yorkra.

Kiseperte a fejéből a kaotikus gondolatokat, és felébresztette a számítógépét.

Amikor rákeresett a „Marcus Slade” névre, csak egy gyászjelentést talált a San Francisco Chronicle-ben, amely szerint Slade kábítószer-túladagolásban halt meg előző karácsonykor.

A fenébe!

Utána „Jee-Woon Chercover” nevére keresett rá, és több találatot is kapott. Chercover egy Apex Venture nevű brókercéget vezetett az Upper East Side-on. Barry lefotózta a weboldalon lévő elérhetőségeket, felkapta a kulcsát, és a lépcsőhöz rohant.

Lefelé menet felhívta az Apexet.

– Az összes vonalunk foglalt, kérjük, próbálja meg…

Átvágott a földszinti előcsarnokon, kivetette magát a késő délutánba, és amikor kifulladva a Nyugati 100. utcára ért, új üzenetet jelzett a telefonja:

 

Sürgősségi riasztás

BALLISZTIKUSRAKÉTÁKTARTANAKTÖBBCÉLPONTFELÉ. AZONNALVONULJANAKFEDEZÉKBE. EZNEMPRÓBARIADÓ.

Lapozzon lejjebb!

 

Jézus!

Bár emlékezett erre az idővonalra, az önazonossága az összes eddig leélt életét magába foglalta. Ez a több idővonalas látásmód sajnos azonnal odalesz, amint a rakéták célba érnek.

Felmerült benne, hogy mi van, ha csak ennyi maradt az életéből.

Mindenki életéből?

Fél óra ugyanabból a végtelen, ismétlődő rettenetből.

Valamiféle pokol.

Tizenöt emelettel feljebb, az utca túloldalán kitört egy ablak, és üvegcserepek záporoztak a járdára, nyomukban egy székkel és egy hajszálcsíkos öltönyt viselő férfival.

A férfi fejjel előre belezuhant egy kocsiba, amelynek a riasztója fültépően visítani kezdett.

Emberek rohantak el Barry mellett.

A járdán.

Az úton.

Egyre többen vetették ki magukat felhőkarcolókból, mert eszükbe jutott, milyen érzés nukleáris támadásban meghalni.

Egy civil védelmi sziréna is megszólalt, és embertömegek özönlöttek ki a környező épületekből patkányokként, hogy a mélygarázsban keressenek menedéket.

Barry beugrott a kocsijába, és beindította a motort. Az Apex az Upper East Side-on volt, a park túloldalán, alig hat háztömbnyire tőle.

Kikanyarodott az útra, de csak cammogni tudott az emberek között.

Ráhasalt a dudára, és végül kijutott az alig szellősebb Columbusra.

A forgalommal szemben haladt, és az első lehetőségnél lekanyarodott jobbra, hogy a lakóépületek közötti árnyékban száguldjon.

Bekapcsolta a szirénát, és még kétutcányi eszeveszett, hisztérikus emberen küzdötte át magát.

Utána már a Central Park közepén robogott, és ismét megpróbálta felhívni az Apexet.

A telefon ezúttal kicsengett.

Könyörgök, vegye fel valaki!

Csak csengett.

És csengett.

Túl sok ember jött-ment az ösvényen, úgyhogy Barry lekanyarodott a North Meadow-ra, és végigrobogott a baseballpályákon, amelyeken korábban játszott.

– Halló!

Barry a fékre taposott, megállította az autót a rét közepén, és kihangosította a mobilját.

– Ki beszél?

– Jee-Woon Chercover. Maga az, Barry?

– Honnan tudta?

– Sejtettem, hogy fel fog hívni.

Amikor utoljára találkoztak, ő és Helena lelőtték Jee-Woont Slade laboratóriumában.

– Hol van most? – kérdezte Barry.

– Az irodám az épület harmincadik emeletén van. A városra néz. Arra várok, hogy ismét meghaljak, mint mindenki. Maguk művelik ezt Helenával?

– Mi meg akarjuk akadályozni. Meg akartam keresni Slade-et…

– Tavaly meghalt.

– Tudom. Úgyhogy magát kell megkérdeznem. Amikor Helenával megtaláltuk Slade-et a hotelben, mintha arra célzott volna, hogy meg lehet semmisíteni a halott emlékeket. Valami másféle módszerrel. Mármint a székkel.

A vonal túloldalán csend lett.

– Arra gondol, amikor megöltek.

– Igen.

– Ami azután történt…

– Nézze, erre nincs idő. Ha tudja, árulja el, életbe vágó. Egy harmincéves hurokba kerültünk Helenával, és a memóriaszék emlékeit próbáljuk kitörölni a világ tudatából. Sehogy sem sikerül. Ezért jön el az apokalipszis újra meg újra. És mindig így lesz, hacsak nem…

– Egyet mondhatok, és csak ennyit tudok. Marcus hitt abban, hogy vissza lehet állítani egy idővonalat úgy, hogy ne legyenek halott emlékek. Egyszer meg is tette.

– Hogyan?

– Nem ismerem a részleteket. Nézze, fel kell hívnom a szüleimet. Oldják meg, ha meg tudják. Ez maga a pokol.

Jee-Woon lerakta. Barry az anyósülésre dobta a mobilját, és kiszállt a kocsiból. Leült a fűre, a lábára hajtotta a fejét.

Remegett.

Egész testében remegett.

A következő idővonalban nem fog emlékezni erre a beszélgetésre 2019. április 16-ig.

Már ha lesz következő idővonal.

Egy madár szállt le mellé, és nézte mozdulatlanul.

Az Upper East Side épületei ott tornyosultak a park mellett, és a város sokkal hangosabb volt a megszokottnál – lövések, kiabálás, légvédelmi szirénák, tűzoltóautók szirénái, rendőrautóké, mentőké olvadt fülsértő szimfóniává.

Támadt egy gondolata.

Méghozzá elég rossz.

Mi van, ha Helena meghalt 1986 és 1990 között, mielőtt meg kellett volna keresnie Barryt Portlandben? Múlhat a valóság sorsa azon, hogy egy embert ne üssön el a busz?

Vagy ha úgy döntött, hogy nem folytatja? Csak éli az életét, nem készíti el a széket, és hagyja, hogy a világ elpusztítsa önmagát? Nem igazán lehetne hibáztatni érte, de ez azt jelentené, hogy a következő valóság valaki másnak a választása lenne. Vagy nem lenne következő, ha a világnak sikerül megsemmisítenie önmagát.

A körülötte lévő épületek, a rét és a fák olyan fehérré váltak, amilyet Barry még nem látott. Denverben sem.

Semmi nem hallatszott.

A fehérség elhalványult, és a pokol száguldott végig a nyomában az Upper East Side-on. A forróság elviselhetetlenné vált, de csak fél másodpercig, amíg el nem égette Barry idegvégződéseit.

Látta, hogy többen futva próbálnak menekülni a végzetük elől.

Felkészült a tűz és a halál lávafalára, de a lökéshullám ért oda előbb, ami felfoghatatlan sebességgel repítette a rét fölé… egyre lassabban.

És lassabban.

És lassabban.

De nem csak őt.

Mindent.

Barry tudatánál maradt, miközben az idővonal mozdulatlanná merevedett; tíz méterrel a föld felett lebegett a lökéshullám törmelékeivel együtt – üveg- és acéldarabokkal, egy rendőrautóval, olvadó arcú emberekkel.

A tűzgolyó pár száz méterrel odébb állt meg, a North Meadow felénél, és a körülötte lévő épületek éppen a gőzzé válás útján haladtak – üvegestül, bútorostul, emberestül, mindenestül, az olvadó acélvázat leszámítva –, és a New York fölé emelkedő hatalmas halálfelhő a talajtól egy kilométerre dermedt meg.

A világ elkezdte elveszíteni a színét, és Barryben kérdések merültek fel a bizarr látvány kapcsán…

Ha anyagot sem létrehozni, sem megsemmisíteni nem lehet, hova tűnik majd ez a rengeteg anyag, amikor ez az idővonal megszűnik? Mi történt a halott idővonalak anyagával? Egy időkapszulában várakoznak a magasabb dimenziókban? És ha igen, mi az anyag idő nélkül? A nem megmaradó anyag? Hogy néz az ki egyáltalán?

Barry rádöbbent még valamire, mielőtt a tudata katapultált ebből a haldokló valóságból – arra, hogy ez a lelassulás azt jelenti, hogy Helena él valahol, és éppen a tartályban haldoklik, hogy megölje ezt az idővonalat, és újba kezdjen.

A gondolatra, hogy élhet, öröm árasztotta el. Abban reménykedett, hogy a következő idővonalon, ha csak egy pillanatra is, de találkozhat vele.

Barry egy hűvös szoba félhomályában feküdt. Csendes esőt hallott a nyitott ablakon át. Megnézte az óráját – este 9.30 volt Nyugat-Európában. Öt órával több, mint Manhattanben.

A feleségére nézett, aki mellette olvasott az ágyon.

– Fél tíz van – mondta.

Helena az előző idővonalon nagyjából délután 4.35-kor mászott be a tartályba, úgyhogy sebesen közeledik az ötödik 19/4/16-os évfordulójuk.

Barry abban a pillanatban úgy érezte, mintha csak egyetlen életet élt volna le. Ezt. Helena akkor robbant be az életébe, amikor huszonegy évesen egy portlandi bárban ült, és azóta elválaszthatatlanok voltak. Persze tudott a négy korábbi közös életükről is. A munkájukról. A szerelmükről. Arról, hogy mindegyik halállal végződött 2019. április 16-án, amikor a világ visszaemlékezett a memóriaszék létezésére, és arra, hogy mennyi szörnyűséget okozott. Az előző idővonalról, amit külön töltöttek. Helena a szülei mellett maradt Boulderben, egyedül készítette el a széket, és arra használta, hogy javítson az anyja életminőségén az Alzheimer elhatalmasodása után. De nem sikerült visszaszorítania a halott emlékek támadását, amelyek szerinte már bármelyik pillanatban rátörhetnek Barryre. Azt nem tudta, Barry mihez kezdett az előző életében, és ő sem. Még. Ebben azt próbálták megérteni, hogyan kezeli az agy a halott emlékeket, és még jobban elmélyedtek a szék részecskefizikájában. Még a CERN-nel is felvették a kapcsolatot abban a reményben, hogy a következő idővonalon hasznukra lesz.

De az volt a helyzet, hogy most sem sikerült jelentősebb előrelépést tenniük a jövő meghiúsítása felé. Csak ketten vannak egy rendkívül összetett problémával szemben. Valószínűleg megoldhatatlannal.

Helena becsukta a könyvét, és Barryre nézett. A tizenhetedik századi udvarházuk ablakán kopogó eső hangja volt talán a kedvenc hangja a világon.

Azt mondta: – Attól tartok, hogy amikor visszaemlékszel az előző idővonalra, úgy fogod érezni, hogy elhagytalak. Hogy elárultalak. Azt nem azért nem töltöttem veled, mert nem szerettelek, vagy nem lett volna rád szükségem. Remélem, hallod, amit mondok. Csak olyan életet szántam neked, amelyet nem árnyékol be a világ vége, és remélem, jól telt. Remélem, megtaláltad a szerelmet. Én nem. Mindennap hiányoztál. Mindennap szükségem lett volna rád. Magányosabb voltam, mint valaha.

– Biztosan azt tetted, amit tenned kellett. Tudom, hogy ez sokkal nehezebb neked, mint nekem.

Amikor Barry az órájára nézett, 9.34-ről épp 9.35-re váltott.

Helena elmondta neki, mire számíthat. Fejfájásra, arra, hogy átmenetileg elveszíti az öntudatát és az önuralmát. Arra, hogy a világ fenekestül felfordul. Barry valahol mégsem tudott hinni ebben. Nem mintha úgy gondolta volna, hogy Helena hazudik. Csak nehezére esett elképzelni, hogy a világ gondjai ott is elérhetik őket.

Fájdalmat érzett a szemgolyója mögött.

Éleset és vakítót.

A feleségére nézett. – Szerintem kezdődik.

Éjfélre már a sokéletű Barryvé vált, bár furcsa módon az előzőre, a New York-ira emlékezett vissza utoljára. Az emlékek, talán a mennyiségük miatt, ezúttal lassabban érkeztek, mint korábban.

A konyhában elsírta magát örömében, hogy Helena visszatért hozzá, és a felesége az ölébe ült a kis asztalnál, az arcát csókolgatta, a hajába túrt, és azt mondogatta, mennyire sajnálja, majd megígérte, hogy soha többé nem hagyja el.

– Szent ég! – mondta Barry. – Most jut eszembe.

– Mi?

Barry felnézett Helenára. – Igazam volt. Van kiút ebből az apokaliptikus hurokból. Slade tudta, hogy kell törölni a halott emlékeket.

– Te miről beszélsz?

– Az előző idővonal utolsó pillanataiban meg akartam keresni Slade-et. Tavaly karácsonykor meghalt, de Jee-Woonnal beszéltem. Azt mondta, Slade visszament, és új idővonalat kezdett, olyat, ami nem váltott ki halott emlékeket az évfordulóján.

– Te jó ég, hogyan?

– Jee-Woon nem tudta. Lerakta a telefont, és véget ért a világ.

A teáskanna fütyülni kezdett.

Helena odament, kikapcsolta a főzőlapot, és kitöltötte a vizet a teatojásokra.

– A következő idővonalon, amíg el nem jön az évforduló – mondta Barry –, én nem fogok emlékezni erre az egészre. Neked kell magaddal vinned ezt a tudást.

– Megteszem.

Egész éjjel ébren maradtak, és csak hajnalban merték bekapcsolni a tévét. Ez volt a leghosszabb idő, amennyivel hagyták túlcsúszni az idővonalat az évfordulón. Úgy tűnt, mintha a bolygó összes nukleáris fegyverét kilőtték volna, és az Egyesült Államok, Oroszország és Kína valamennyi nagyvárosát eltalálták volna. Még az USA szövetségeseinek központjait is célba vették, beleértve Londont, Párizst, Berlint és Madridot. Helena és Barry otthonához képest Glasgow-t érte a legközelebbi találat, kétszáz kilométerre északra. De ők egyelőre biztonságban voltak. A szél Skandinávia felé fújt.

Hajnalban kisétáltak a hátsó kertbe, hogy Helenát a deprivációs tartályba tegyék. Tizenöt évvel korábban vették meg az ingatlant, és minden négyzetcentiméterét felújították. A ház több mint háromszáz éves volt, a környékről kilátás nyílt az Északi-tengerre, látszott a Cromarty-öblöt szegélyező félsziget, a másik irányban pedig az északi Felföld hegyei emelkedtek.

Egész éjszaka esett, mindenről csepegett a víz.

A nap még nem bukkant fel a tengerből, de az ég már derengett. A hírekben elhangzó szörnyűségek ellenére minden döbbenetesen normálisnak tűnt. A birkák, amelyek őket nézték a legelőkről. A hideg csend. A nedves föld illata. A moha a kőfalakon. A lábnyomaik a kavicsos ösvényen.

Megálltak a laborrá alakított vendégház bejáratánál, és visszanéztek a házra, ahol az életüket töltötték, és amit soha többé nem fognak látni. Barry ezt szerette legjobban az összes eddigi lakóhelyük közül.

– Van tervünk, ugye? – kérdezte.

– Igen.

– Lemegyek veled – mondta Barry.

– Ne, inkább nézd a réteket, amíg vége nem lesz. Te imádod ezt a kilátást.

Helena megcsókolta Barryt.

Barry letörölte a könnyeit.

A következő életükben Barry épp az istálló felé sétált Helenával. Az éjszakai levegő édeskésnek tűnt, a völgyet körülvevő dombok világítottak a csillagok alatt.

– Még mindig semmi? – kérdezte Helena.

– Semmi.

Odaértek egy deszkapajta ajtajához, és beléptek, majd végigmentek az üres bokszok előtt, amelyekben több mint tíz éve nem tartottak lovakat.

A bejáratot két tolóajtó mögé rejtették. Helena beütötte a kódot, és leereszkedtek a csigalépcsőn a hangszigetelt pincébe.

A cella két oldalát kőfal védte, a másik kettőt pedig szellőzőlyukakkal ellátott ultraerős üveg. A cellában vécé, zuhanyzó, egy kis asztal meg egy ágy is volt, amelyen ott feküdt Marcus Slade.

Becsukta a könyvet, amelyet olvasott, és felnézett a rabtartóira.

Ezen az idővonalon San Franciscótól harminc percre volt az otthonuk, hogy Slade közelében lehessenek, és felkészülhessenek erre a pillanatra. Elrabolták, mielőtt karácsonykor túladagolhatta volna magát, és elhozták erre a tanyára.

Slade a pajta alatti cellában ébredt fel, ahol azóta is tartották.

Barry odahúzott egy széket az üveghez, és helyet foglalt rajta.

Helena a cella körül járkált.

Slade őket nézte.

Nem mondták meg neki, miért van itt. Nem beszéltek az előző idővonalakról vagy a memóriaszékről. Semmiről.

Slade felállt az ágy végéről, és odament az üveghez. Melegítőnadrágban, póló nélkül bámult le Barryre. A szakálla bozontos volt, a haja zsíros és kócos, a tekintete ijedt és haragos.

Barry, miközben az üveg túloldaláról nézte, nem tudta nem megsajnálni, annak ellenére, amiket a férfi a korábbi idővonalakon elkövetett. Slade-nek fogalma sem volt róla, miért van ott. Barry és Helena többször is megnyugtatták afelől, hogy nem áll szándékukban bántani, de a szavaik kétségkívül üresen csengtek.

Barrynek, ha őszinte akart lenni magával, be kellett ismernie, hogy nagyon zavarja, amit tenni készülnek. De feltétel nélkül bízott a felesége jövőbe látásában és a memóriaszékben. Még akkor is, amikor Helena azt mondta neki, hogy el kell rabolniuk egy Marcus Slade nevű embert, mielőtt belehal a kábítószer-túladagolásba a dogpatchi lakásában.

– Micsoda? – kérdezte Slade. – Elmondanák végre, miért csinálják ezt?

– Pár pillanat múlva – felelte Helena – mindent meg fog érteni.

– Ez meg mi a fenét…

Slade orrából csorogni kezdett a vér. Hátratántorodott, a halántékára szorította a kezét, az arca eltorzult a fájdalomtól, és ekkor Barry is kétrét görnyedt a kínszenvedéstől.

Eljött az évforduló pillanata, és mindkét férfi felnyögött, amikor a korábbi életeik letámadták őket.

***

Slade már az ágya végén ült. A tekintetéből eltűnt a félelem. Még a testbeszédében is megjelent egy korábban nem látott magabiztosság és tartás.

Mosolygott, és bólogatni kezdett.

– Barry – mondta. – Örülök, hogy látlak, Helena.

Barry szédült. Egy dolog meghallgatni, mi történt az emberrel a korábbi idővonalakon, és teljesen más visszaemlékezni a halott lányára és arra, ahogy a világ újra meg újra elpusztította önmagát. Arra, ahogy a Central Park közepén haldoklott a lökéshullám elérkeztekor. Az utolsó idővonalára még nem emlékezett. Helena elmesélte neki, hogy Skóciában játszódott, és Barry ott mondta el neki az ötletét, de az emlékei olyan lassan csepegtek csak, mint az intravénás folyadék.

Barry Slade-re nézett, és így szólt: – Emlékszel még a manhattani hoteledre?

– Persze.

– Emlékszel arra az éjszakára, amikor ott meghaltál? Hogy mit mondtál Helenának közvetlenül előtte?

– Ehhez jól jönne egy kis emlékeztető.

– Azt mondtad, hogy Helena ki tudná törölni a régebbi idővonalak halott emlékeit, ha képes lenne úgy utazni, mint te.

– Á! – Slade ismét elmosolyodott. – Ti ketten készítettetek egy saját széket.

Helena vette át a szót: – Miután meghaltál a hotelben, a DARPA közbelépett, és mindent elvitt. Eleinte jól mentek a dolgok, de 2019. április 16-án, hat idővonallal ezelőtt elterjedt ez a technológia. A világ tele lett memóriaszékekkel. A tervrajza kikerült a WikiLeaksre. A valóság folyamatosan változott. Én visszaugrottam harminchárom évet, hogy új idővonalat kezdjek, és esélyem nyíljon meggátolni, hogy a halott emlékek előtörjenek. De mindig előtörnek. A világ mindig visszaemlékszik a székre, bármit is teszünk.

– Szóval kiutat kerestek? Egy visszaállítást?

– Igen.

– Miért?

– Mert pontosan az történt, amiről beszéltem neked. Pandora szelencéjének fedele kinyílt. És nem tudom visszazárni.

Slade a csaphoz ment, vizet locsolt az arcára.

Visszasétált az üveghez.

– Hogyan tudjuk leállítani a halott emlékek megjelenését? – kérdezte Helena.

– Egyik életemben megöltél. A másikban elraboltál. Szóval, hadd kérdezzem meg, miért segítenék én neked?

– Talán mert még maradt benned egy szemernyi emberség?

– Az emberiség megérdemli, hogy kiléphessen az idő börtönéből. Megérdemli a valódi fejlődés lehetőségét. A te életműved a szék volt. Az enyém az, hogy ezt az emberiségnek adtam.

Barry érezte, hogy elönti a harag.

– Marcus, hallgass ide! – mondta. – Semmilyen fejlődés nincs. A világ ebben a pillanatban emlékszik vissza a memóriaszék létezésére, és ezek a halott emlékek nukleáris apokalipszist váltanak ki.

– Miért?

– Mert az ellenségeink azt hiszik, hogy az Egyesült Államok megváltoztatta a történelmet.

– Tudjátok, minek tűnik ez? – kérdezte Slade. – Kamunak.

Barry felállt, és az üveg felé indult. – Én ezer életre elegendő szörnyűséget láttam. Majdnem meghaltunk Helenával Denverben, amikor a rakéták becsapódtak. Végignéztem New York pusztulását. Több százmillió embernek van négy külön emléke arról, ahogy meghalt a nukleáris holokausztban.

Helena Barryre nézett, és felemelte a telefonját. – Most érkezett meg a figyelmeztetés. Indulnom kell a laborba.

– Csak egy másodpercet várj! – felelte Barry.

– Túl közel vagyunk San Franciscóhoz. Ezt már megbeszéltük.

Barry Slade-re nézett az üvegen át. – Mit jelentsen ez a speciális utazási mód?

Slade hátralépett, és leereszkedett az ágyra.

Barry utánaszólt: – Én majdnem hetven évet leéltem, hogy ezt megkérdezhessem, és te csak a padlót bámulod?

Érezte, hogy Helena megérinti a vállát. – Muszáj mennem.

– Várj!

– Nemtudok. Szeretlek. Találkozunk a világ fenekén. Utánajárunk a mini féreglyukaknak. Nincs más lehetőségünk, nem?

Barry megfordult, és megcsókolta. Helena csattogó léptekkel felszaladt a csigalépcsőn.

Barry kettesben maradt Slade-del a pincében.

Elővette a telefonját, és megmutatta Slade-nek a nukleáris riasztást.

Slade elmosolyodott. – Mint már mondtam, te megöltél, elraboltál, valószínűleg most is hazudsz nekem…

– Esküszöm, hogy igazat mondok.

– Bizonyítsd be, hogy ez nem hamis riasztás, amit te küldtél a telefonodra. Hagyd, hogy a saját szememmel lássam, vagy menj a picsába.

– Erre nincs időnk.

– Nekem rengeteg időm van.

Barry az ajtóhoz lépett, elővette a kulcsot, és kinyitotta a lakatot.

– Mi az? – kérdezte Slade. – Azt hiszed, ki tudod verni belőlem?

Barry mit sem szeretett volna jobban, mint addig csapkodni a fejét a kőfalhoz, amíg semmi nem marad belőle.

– Menjünk – mondta.

– Hova?

– Megnézni a világ végét.

Felmentek a lépcsőn, el a bokszok mellett, ki a pajtából, majd addig gyalogoltak a magas fűben, amíg fel nem értek a dombtetőre.

A hold fenn volt, a vidék ragyogott. Nyugaton, több kilométerre tőlük ott hullámzott a Csendes-óceán.

Délre San Francisco világított.

Egy darabig csendben ültek.

Utána Barry megkérdezte: – Miért ölted meg Helenát az első idővonalon?

Slade felsóhajtott. – Semmi voltam. Senki. Alvajártam egész életemben. Utána megkaptam ezt az… ajándékot vagy lehetőséget. Hogy elölről kezdjem. Gondolj rólam, amit akarsz, de én nem tartottam meg magamnak a széket.

A Golden Gate híd felett egy fehéren izzó gömb világította be az eget és a tengert, fényesebben, mint a déli verőfény. Olyan vakító volt, hogy Barry elkapta a tekintetét. Amikor visszafordult, a lökéshullám már az üzleti negyed felé haladt.

Amikor a második rakéta is felrobbant Palo Alto felett, Slade-re nézett. – Szerinted hány ember halt meg egyetlen töredékmásodperc alatt? És hányan halnának kínhalált a következő órákban a sugármérgezéstől, ha Helena nem indítaná újra az idővonalat? Egész Amerikában ugyanez történik. A szövetségeseink nagyvárosaiban is. Mi pedig Oroszországra és Kínára zúdítjuk az arzenálunkat. Ide juttatott bennünket a nagy álmod. És ez már az ötödik alkalom. Hogy tudsz ilyen nyugodtan ülni, miközben ennyi ember vére tapad a kezedhez? Te nem a fejlődést segíted, Marcus. Te kínzol minket. A fajunknak nem marad jövője ezután.

Slade kifejezéstelen arccal nézte, ahogy két tűztorony fáklyaként emelkedik az égbe. San Francisco, Oakland és San Jose lámpái kialudtak, de a városok haldokolva izzottak.

Az első rakéta hangja odaért hozzájuk, és ágyúszóként verődött vissza a dombokról. Megremegett alattuk a talaj.

Slade megdörzsölte csupasz karját. – Ahhoz kell visszamennetek, ami először történt.

– Azt már próbáltuk. Többször is. Helena visszament 1986-ba…

– Ne lineárisan gondolkozz. Nem ennek az idővonalnak az elejére. Nem az utolsó öt-hatéra. Ahhoz az eseményhez kell visszatérned, ami először történt, az eredetiben.

– Az eredeti idővonal már csak halott emlék.

– Pontosan. Vissza kell menned, hogy újraindítsd. Csak így akadályozhatod meg, hogy az emberek visszaemlékezzenek.

– De halott emlékeket nem lehet leképezni.

– Próbáltátok már?

– Nem.

– Az lesz a legnehezebb dolog az életetekben. Valószínűleg kudarcot vallotok, és belehaltok. De lehetséges.

– Honnan tudod?

– Helena találta ki, hogyan lehet, a fúrótornyomon.

– Ez nem igaz. Ha így lenne, már…

Slade felnevetett. – Próbálj követni, Barry! Szerinted honnan tudom, hogy működik? Amint felfedeztük a technikát, felhasználtam. Visszamentem egy halott emlékbe, és újraindítottam az idővonalat azelőtt, hogy ő kitalálta volna. – Csettintett egyet. – És puff, ezzel el is felejtette a technikát. Ő is, és mindenki más is.

– Miért?

– Mert aki ismerte, megtehette volna ugyanazt, amit most ti akartok. Elvehette volna tőlem a széket, mintha nem is létezett volna. – Barry szemébe nézett; pupillájában ott izzott az égő városok visszfénye. – Egy senki voltam. Egy drogos. Elvesztegettem az életemet. A szék különleges emberré tett. Lehetőséget adott arra, hogy megváltoztassam a történelem menetét. Ezt nem tehettem kockára. – Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – És ebben a megoldásban van némi elegancia, nem gondolod? A felfedezés segítségével kitörölni magát a széket.

– Melyik esemény indította be ezt az egészet?

– Én 2018. november 5-én öltem meg Helenát az eredeti idővonalon. Menj vissza minél közelebb ahhoz a dátumhoz… és akadályozz meg.

– De hogyan…

Újabb fényvillanás világította be a tengert százhatvan kilométerre délre.

– Menj! – mondta Slade. – Ha nem éred utol Helenát, mielőtt meghalna a tartályban, nem fogsz emlékezni arra, amit mondtam, a következő…

Barry már futásnak is eredt lefelé a domboldalon a ház irányába, a telefon után kutatva a zsebében, botladozva, bukdácsolva, de végül sikerült felhívnia Helenát.

A füléhez tartotta a mobilt, miközben az otthonuk fényei felé rohant.

Csörgés.

Csörgés.

Ekkor ért oda a második robbanás hanghulláma.

A telefon még mindig csörgött.

Hangpostafiók.

Barry eldobta a készüléket. A ház elé ért.

Felüvöltött: – Helena! Várj!

A házuk masszív udvarház volt a völgyben kanyargó patak mellett.

Barry felrohant a tornácára, és Helena nevét kiabálva berontott a bejárati ajtón. Végigszaladt a nappalin, útközben felborítva egy kisasztalt, amelyről leesett egy vizespohár, és szilánkokra tört.

– Helena, állj!

Leszaladt a lépcsőn a föld alatti laboratóriumba. Megkapták a választ. Vagy legalábbis birtokába jutottak valaminek, amihez nem kell újabb harminchárom év. Slade arckifejezése nem egy aljas ember ábrázatáról tanúskodott a távoli nukleáris tüzek fényében, hanem olyasvalakiéről, aki hirtelen megértette, mit tett. Mennyi fájdalmat okozott.

Barry lelépett az utolsó lépcsőfokról a laborba. Helenát már nem látta, ami azt jelentette, hogy a deprivációs tartályban volt. Ezt a terminál is megerősítette vörösen villogó üzenetével: DMT KIVÁLASZTÁSAÉSZLELVE.

Barry odaért a deprivációs tartályhoz, az ajtajára tette a kezét, hogy kinyissa…

A világ csikorogva lelassult.

A labor elszíntelenedett.

Barry befelé üvöltött, meg kellett ezt akadályoznia, megkapták a választ.

De mozdulni sem tudott. Beszélni sem tudott.

Helena eltávozott, és vele együtt odalett ez a valóság is.

Barry arra ébredt, hogy az oldalán fekszik, teljes sötétségben.

Amikor felült, a mozgásra bekapcsolódott felette egy világítópanel, először halványan, majd egyre fényesebben egy apró, ablaktalan szobában, amelyben egy ágy, egy ruhásszekrény és egy éjjeliszekrény állt.

Barry ledobta a takarót, és bizonytalanul kimászott az ágyból.

Az ajtóhoz ment, és kilépett egy steril folyosóra. Az tizenöt méterrel odébb összefutott három másikkal, a túloldalán pedig egy nappaliba torkollott egy szinttel lejjebb.

Barry egy teljesen felszerelt konyhát látott.

Egy pingpongasztalt és biliárdasztalokat.

És egy nagy tévét, amelynek képernyőjén ki volt merevítve egy női arc. Halványan ismerősnek tűnt, de nem tudta felidézni a nevét. Élete teljes története ott sejlett valahol az elméjében, de képtelen volt hozzáférni.

– Helló?

A hangja visszhangot vert.

Nem jött válasz.

Elindult a folyosón, és elhaladt egy falra erősített tábla mellett a következő mellékfolyosó előtt.

2. szárny – 2. szint – Labor

Majd egy újabb mellett.

1. szárny – 2. szint – Irodák

Utána lement a lépcsőn a földszintre.

Egy enyhén lejtő előtérben találta magát, amely lépésről lépésre hidegebbé vált, és egy űrhajó szigetelésére is alkalmasnak tűnő ajtóban végződött.

 

Szél: ÉK 56,2 m/h; 90,45 km/h

Hőmérséklet: –51,9 °F; –46,6 °C

Szélhőmérséklet: –106,9 °F; –77,2 °C

Páratartalom: 27%

A lába fázott így zokniban, és odalent olyannak tűnt a szél hangja, mint valami kísértet üvöltése. Barry megfogta a kilincset, és a mellékelt ábra alapján lefelé nyomta, majd elfordította.

A zárak sora kinyílt, az ajtó elfordult a zsanérjain.

Barry kitárta, mire a leghidegebb levegő csapta arcon, amit valaha is beszívott. Mintha körmök szántottak volna végig a bőrén. Érezte, hogy azonnal megdermednek tőle az orrában a szőrszálak, és amikor beszívta, fulladozni kezdett a fájdalomtól.

Odakint ösvényt látott kanyarogni az állomástól a jégsapka felé; a világ sötétségbe burkolózott, a hópelyhek repeszként csapódtak az arcába.

Alig pár száz méterre látott el, de a hold fényénél ki tudott venni még néhány épületet a közelben. Egy sor nagy, henger alakú tartályt, amelyekről gyanította, hogy víztisztítók lehetnek. Egy imbolygó tornyot, amely vagy egy állvány, vagy fúrótorony lehetett. Egy teleszkópot, amelyet összehajtottak a viharban. Különböző méretű járműveket sínpályákon.

Nem bírta tovább. Egyre merevebb ujjaival megfogta az ajtót, és becsukta. A zárak a helyükre csúsztak.

Besétált az előtérből a makulátlan és üresnek tűnő kutatóállomásra. Az arca még mindig égett a hidegtől.

Csak a keresztnevét tudta, és csak halvány fogalmat tudott alkotni önmagáról.

A tévé előtt egy nyitott DVD-tokot látott, meg egy távirányítót. Leült az egyik kanapéra, megfogta a távvezérlőt, és elindította a lejátszást.

A képernyőn látható nő pont ott ült, ahol most ő, vállán takarókkal, az előtte lévő asztalon egy gőzölgő csésze teával.

A kamerába mosolygott, és kisimított az arcából egy fehér tincset. Barry szíve ugrott egyet a látványától.

– Ez fura – nevetett a nő idegesen. – Ezt 2019. április 16-án kellene látnod, a kedvenc napunkon a történelemben. Most áll át a tudatod és minden emléked az előző idővonalról. Vagy most kéne átállnia. Minden új idővonalon egyre lassabban és szeszélyesebben érkeznek meg az emlékeid. Néha egész életeket elfelejtesz. Úgyhogy először is azért készítettem ezt a videót, hogy szóljak neked, hogy ne félj, mert valószínűleg nem érted, mit keresel egy antarktiszi kutatóállomáson. Másodszor azért, mert mondani akarok valamit annak a Barrynek, aki az összes idővonalra emlékszik, és aki nagyon különbözik attól, akivel most élek. Úgyhogy kérlek, állíts le addig, amíg meg nem jönnek az emlékeid.

Barry megállította a videót.

Olyan némaság honolt odabent.

Csak a szél süvöltése hallatszott.

Kiment a konyhába, és főzött egy csésze kávét, miközben egyre jobban összeszorult a mellkasa.

Érzelmek vihara közeledett felé a látóhatár mögül.

A feje lüktetett, az orra vérezni kezdett.

A portlandi bár.

Helena.

Ahogy lassan felfedte a kilétét.

Az ezredfordulón megvették ezt a régi kutatóállomást.

Átalakították, és iderepítették a széket meg az összes alkatrészét egy magángépen, egy 737-esen, amely elég nehezen szállt le a futópályára.

Magukkal vittek egy csapat részecskefizikust, akiket egy korábbi idővonalon néztek ki maguknak, és akiknek fogalmuk sem volt a munkájuk valódi természetéről. Fél méter átmérőjű lyukakat fúrtak kétezer-ötszáz méter mélyen a jégsapkába, és nagy érzékenységű fénydetektorokat engedtek le több mint másfél kilométer mélyre a jég alá. Ezeket a neutrínók észlelésére tervezték, az univerzum legrejtélyesebb részecskéire. A neutrínók nem rendelkeznek töltéssel, csak nagy ritkán lépnek kölcsönhatásba a normál anyaggal, és általában az olyan kozmikus események következtében jelennek meg (ezeket jelezve), mint a szupernóvák, a galaxismagok és a fekete lyukak. Amikor a neutrínók becsapódnak egy földi atomba, egy müon nevű részecskét hoznak létre, ami szilárd anyagban a fénynél is gyorsabban terjed, és fénykibocsátást vált ki a jégben. Ők a szilárd jégben áthaladó müonok fényhullámait keresték.

Barry elmélete az volt a korábbi idővonalakról, hogy ha apró fekete lyukak és féreglyukak jelennek meg és tűnnek el, amikor valakinek a tudata visszatér egy korábbi emlékébe, akkor ezek a detektorok észlelni fogják a fekete lyukakból kirepülő neutrínók létrehozta müonokat.

De semmire nem jutottak.

Semmit nem fedeztek fel.

A részecskefizikusok hazamentek.

Hat élet alatt próbálták mélyebben megérteni a memóriaszék rejtélyét, de csak elodázni tudták az elkerülhetetlent.

Barry felnézett a képernyőre, amelyen Helena mozdulatlanul gesztikulált.

Ekkor érték el a korábbi idővonalak emlékei. A denveri életüké, a maine-ié. Barry élete Helena nélkül New Yorkban, a közös életük Skóciában. De maradtak még üres foltok. Az utolsó, San Francisco melletti idővonalról is bevillant egy-két emlék, de nem mind – az utolsó napjait, a világ végét nem tudta felidézni.

Folytatta a lejátszást.

– Szóval visszaemlékeztél? Remek. Ezt csak akkor fogod látni, ha én már nem vagyok.

Barry könnyezni kezdett. Furcsa érzés töltötte el. Míg ennek az idővonalnak a Barryje tudta, hogy Helena meghalt, a korábbi idővonalaké csak most döbbent rá az elvesztésére.

– Sajnálom, drágám.

Barry felidézte azt a napot, amikor Helena nyolc héttel azelőtt meghalt. Akkorra szinte gyermekké vált, eltűnt az elméje. Neki kellett etetnie, öltöztetnie, fürdetnie.

De ez még mindig jobb volt, mint közvetlenül előtte, amikor még Helena is tudatában volt a saját elmezavarának. Tiszta pillanataiban olyannak írta le ezt az érzést, mintha eltévedt volna egy álomszerű erdőben – önazonosságtudat nélkül, azt sem tudva, hol jár és mikor. Vagy éppen teljesen biztosra vette, hogy tizenöt éves, és Boulderben él a szüleivel, és megpróbálta összeegyeztetni a környezetét azzal a hellyel, idővel és énjével. Még az a kérdés is felmerült benne, hogy az anyja is ezt érezte-e az utolsó évében.

– Ez az idővonal volt a legjobb, mielőtt az elmém elkezdett szétesni. Az összes életemből. Emlékszel arra az útra… szerintem az első közös életünkben… amikor megnéztük a királypingvinek vándorlását? Emlékszel, mennyire beleszerettünk ebbe a kontinensbe? Mennyire úgy éreztük itt, mintha csak mi lennénk a világon? Elég stílszerű, nem? – Elfordult a kamerától, és így szólt: – Mi van? Ne féltékenykedj! Ezt te fogod megnézni egy szép napon. Akkor minden pillanatunkra emlékezni fogsz, mind a száznegyvenöt közös évünkből.

Újra a kamerára pillantott. – El kell mondanom, Barry, hogy nem húztam volna idáig nélküled. Nem próbáltam volna meg újra és újra megakadályozni az elkerülhetetlent. De ma abbahagyjuk. Mint most már tudod, elveszítettem az alkalmasságomat, hogy leképezzem az emlékeket. Slade-hez hasonlóan én is túl sokszor használtam a széket. Úgyhogy nem fogok visszamenni. És még ha te vissza is térnél egy olyan pontra az idővonalon, amikor az elmém fiatal és érintetlen volt, akkor sem lenne arra garancia, hogy rá tudnál venni a szék elkészítésére. De minek is tennéd? Mindennel megpróbálkoztunk. A fizikával, farmakológiával, neurológiával. Még Slade-del is. Ideje elismernünk, hogy kudarcot vallottunk, és hagynunk, hogy a világ elpusztítsa önmagát, ha már annyira ezt akarja.

Barry látta, ahogy ő is belép a képbe, és leül Helena mellé. Átkarolta a felesége vállát. Helena hozzábújt, fejét a mellkasára hajtotta. Szürreális érzés volt felidézni azt a napot, amikor a felesége úgy döntött, rögzít egy üzenetet annak a Barrynek, aki valamikor felbukkan majd benne.

– Négy évünk van a világ végéig.

– Négy évünk, öt hónapunk és nyolc napunk – mondta Barry a tévében. – De ki számolja?

– Ezt az időt együtt fogjuk tölteni. Most már emlékszel rá. Remélem, gyönyörű lesz.

Az volt.

Két jó évük maradt, mielőtt Helena elméje teljesen elborult, és ez idő alatt úgy élhettek, hogy nem nyomasztotta őket a világ megmentésének terhe. Egyszerűen és csendesen éltek. Kisétáltak a jégsapkára, hogy nézzék a sarki fényt. Játszottak, filmeket néztek és főzőcskéztek a földszinten. Időnként elutaztak Új-Zéland déli szigetére vagy Patagóniába. Egyszerűen együtt voltak. Ezernyi apró pillanatban, amelyek miatt megérte élni.

Helenának igaza lett. Az ő életének is ezek voltak a legjobb évei.

– Furcsa – folytatta a felesége. – Te most látod ezt, feltehetően négy év múlva, bár biztosan meg fogod nézni korábban is, hogy lásd az arcomat és halld a hangomat, miután elmegyek.

Így történt.

– De ez a pillanat éppen olyan valóságosnak tűnik számomra, mint neked a tiéd. Mindkettő valóságos lenne? Csak a tudatunk teszi? El tudom képzelni, ahogy ott ülsz négy év múlva, bár ebben a pillanatban itt vagy mellettem, és úgy érzem, mintha átnyúlhatnék a kamerán keresztül, és megérinthetnélek. Bárcsak megtehetném! Több mint kétszáz évet leéltem, és most úgy érzem, Slade-nek igaza volt. Az, ahogyan a valóságot megtapasztaljuk, csak az evolúció velejárója. Az, ahogyan különbséget teszünk a múlt, a jelen és a jövő között. De elég intelligensek vagyunk ahhoz, hogy tisztában legyünk ezzel, miközben átéljük, úgyhogy az ilyen pillanatokban, amikor el tudlak képzelni, ahogy pontosan itt ülsz, engem hallgatsz, szeretsz, és hiányzom neked, ez kínszenvedés. Mert én be vagyok zárva az én pillanatomba, és te is a tiédbe.

Barry megtörölte a szemét, előtolultak a két utolsó közös évükhöz fűződő érzelmek és a két utolsó magányos hónapjának nyomasztó érzései. Csak azért várta ki ezt a hetedik évfordulót, hogy megtudja, milyen érzés, ha többszörös múltja van az embernek. Hogy teljesen megértse önmagát. Egy dolog, ha elmondják az embernek, hogy volt egy lánya. És teljesen másmilyen felidézni a nevetését. Azt, amikor először a karjában tartotta. Alig tudta elviselni ezeknek a pillanatoknak a teljességét.

– Ne gyere vissza értem, Barry!

De már megtette. Aznap reggel, amikor a másik oldalára fordult, és holtan találta Helenát maga mellett, visszament a székkel egy hónapot, hogy még egy kicsit vele lehessen. És amikor meghalt, ismét. És ismét. Tízszer megölte magát a tartályban, hogy elhalassza a következő hónapok csendjét és magányát ezen a helyen nélküle.

Helena így folytatta: – „Ismét megelőzött engem, most abban, hogy előbb hagyta itt ezt a különös világot. Nincs jelentősége. Az olyan embereknek, mint mi, akik hiszünk a fizikában, a múlt, a jelen és a jövő különválasztásának csupán akkora a jelentősége, mint egy bevallottan makacs illúziónak.” Ezt Einstein mondta a barátjáról, Michele Bessóról. Gyönyörű, nem? Szerintem igaza volt.

A tévében lévő Barry elsírta magát.

A másik Barry is sírt.

– Azt mondanám, megérte egy széket készíteni véletlenül, amely elpusztítja a világot, mert az utamba sodort téged, de ez csúnya dolog lenne. Ha 2019. április 16-án arra ébrednél, hogy a világ valamiért nem emlékszik vissza, és nem ér véget, remélem, nélkülem is folytatod, és csodálatos lesz az életed. Keresd meg a boldogságot. Velem megtaláltad, ami azt jelenti, hogy létezik. Ha a világ visszaemlékszik, mi megtettük, ami tőlünk telt, és ha egyedül éreznéd magad a végén, Barry, tudd, hogy melletted vagyok. Talán nem a te időpillanatodban. De ebben igen. A szívemmel.

Helena megcsókolta a mellette ülő Barryt, és csókot dobott a kamera felé is.

A képernyő elsötétült.

Barry átkapcsolt a hírekre, és végignézte egy űzött BBC-bemondó utolsó öt másodpercét, aki arról beszélt, hogy többszörös rakétatámadás érte az Egyesült Államokat. Utána kikapcsolta a tévét.

Barry kiment az előtérbe, és elindult az ajtó felé, ami a gyilkos hidegtől védte.

Élt benne egy ősrégi emlék Juliáról. A felesége akkor még fiatal volt, és ő is. Meghan is ott volt, a Felhőkönnyek tavánál kempingeztek az Adirondacksban.

Az a pillanat olyan közelinek tűnt, mintha szinte meg tudná érinteni. Az örökzöldek illata. A lánya hangja. De az emlék fájdalma fekete felhőként ülte meg a lelkét.

Az utóbbi időben nagy filozófusokat és fizikusokat olvasott. Platóntól Arisztotelészig. Newton abszolút idejétől Einstein relativitásáig. Csak egyetlen tényt tudott levonni az elméletek és filozófiák kakofóniájából – hogy nincs fogalma senkinek semmiről. Ezt Szent Ágoston fogalmazta meg tökéletesen a negyedik században: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.”

Néha egy folyónak tűnt, amely elfolyik mellette. Máskor olyasvalaminek, aminek ő a felszínén sodródik. Néha úgy érezte, mintha már megtörtént volna, és ő csak a szilánkjait érzékelné egyik pillanatról a másikra, és a tudata csak egy tű lenne egy hanglemez vájatában, amely folyamatosan létezik az elejétől a közepén át a végéig.

Mintha a döntéseink, a sorsunk meg lennének határozva az első lélegzetvételünktől.

Megnézte a kijelzőt az ajtó mellett:

 

Szél: Csendes

Hőmérséklet: –83,9 °F; –64,4 °C

Szélhőmérséklet: –83,9 °F; –64,4 °C

Páratartalom: 14%

 

De az ilyen éjjeleken, egy nyugtalan elme és a kísérteties álmok éjjelén, az idő másodlagosnak tűnt a fő mozgatórugója, az emlékezet mellett. Lehet, hogy az emlékezet a kiindulási pont, és belőle születik meg az idő.

Az emlék fájdalma már elmúlt, és Barry nem bánta, hogy megjelent. Már eleget élt ahhoz, hogy tudja, miszerint azért fájt ez az emlék, mert sok-sok éve, egy halott idővonalon tökéletes pillanatot élt át.

Nem számított, hogy mennyi az idő. A következő hat hónapban mindig éjszaka volt.

A szél elhalt, de a hőmérséklet szempillafagyasztó mínusz hatvan fokosra csökkent. A kutatóállomás pár száz méterre állt tőle, az volt az egyetlen mesterséges fényfolt a sarkvidék hatalmas sivatagában.

Nem léteztek körülötte említésre méltó tájékozódási pontok. Csak lapos, hófehér, szél formálta jég húzódott a szélrózsa minden irányában.

Odakint üldögélt a tökéletes mozdulatlanságban, és lehetetlennek tűnt számára, hogy a világ többi része darabokra hullott. És az még furcsábbnak, hogy egy olyan szék miatt, amelyet az általa szeretett nő valójában véletlenül hozott létre.

Helena ott volt eltemetve mellette: a jég alatt, egy méter húsz centi mélyen, egy koporsóban, amelyet Barry fenyődeszkákból készített a műhelyben. Egy kis keresztet is ácsolt a legjobb tölgyfából, amelyet talált, és sírfeliratot is faragott bele – az elmúlt két hónap alatt ez az egy éltette.

 

Helena Gray Smith

Született 1970. július 19-én, a coloradói Boulderben

Meghalt 2019. február 14-én, az Antarktiszon

Bátor, gyönyörű zseni volt,

Barry Sutton szerelme,

Barry Sutton megmentője.

 

Végignézett a jégsapkán.

A szél se mozdult.

Semmi.

A világ tökéletesen dermedt volt.

Mintha kívül esett volna az időn.

Meteorok jelentek meg az égen, és a déli látóhatáron táncolni kezdett a déli fény – a zöldek és sárgák villódzó szalagja.

Barry lenézett a lyukba, amelyet Helenáé mellé ásott.

Nagy levegőt vett, majd lecsúsztatta a lábát a jégverem oldala mentén, és leereszkedett a síkság szintje alá.

A válla a gödör két oldalához ért, és volt ott egy kis járat az ő lyuka és Helenáé között, hogy átnyúlva megérinthesse a fenyőkoporsót.

Jó érzéssel töltötte el, hogy ismét mellette lehet. Vagyis amellett, ami egykor Helena volt.

A sírja nyílása keretbe fogta az éjszakai égboltot.

Az Antarktiszról olyan az űrt nézni, mint az űrből. Az ilyen éjszakákon – amikor nincs szél, nincs hold, még idő se – a Tejút sávja mennyei tűznek tűnik; olyan színekben tündököl, amelyeket máshonnan nem lehet látni a földről.

Az űr azon kevés helyek egyike volt, ahol az idő logikusnak tűnt számára. Barry intellektuálisan tudta, hogy ha bármilyen tárgyra ránéz, akkor a múltba tekint vissza. A saját kezénél ez egy nanoszekundumba – a másodperc egymilliárdod részébe – telik, míg a fény információt közvetít a szemének. Amikor a pár száz méterre lévő kutatóállomásra nézett, olyan épületet látott, amely 2640 nanoszekundummal korábban létezett.

Ez azonnalinak tűnt, és a praktikus oldalát nézve az is volt.

De amikor Barry az éjszakai eget nézte, olyan csillagokat látott, amelyeknek a fénye egy, száz vagy egymillió év alatt ért el hozzá. A mélyűrt figyelő teleszkópok olyan csillagok tízmilliárd éves fényét látják, amelyek nem sokkal az univerzum megszületése után álltak össze.

Barry nemcsak az űrt szemlélte, hanem a múltat is.

Már jobban fázott, mint miközben kisétált a sírokhoz, de még nem eléggé. Ki kellett cipzároznia a kabátját, és levennie magáról pár réteget.

Felült, lehúzta a jobb kesztyűje külső részét, és beletúrt a zsebébe.

Kivett belőle egy palack whiskyt, amelyet a teste és a ruházata rétegei között lévő levegő valamennyire melegen tartott. Odakint, a szabadban dúlt a hideg ahhoz, hogy egy perc alatt szilárdra fagyjon.

Utána elővette az oxys dobozt. Abban öt darab 20 milligrammos tabletta volt, amelyek, ha nem is ölik meg azonnal, mindenképpen mélyen el fogják altatni, amíg a hideg végez vele.

Kinyitotta a dobozt, és a szájába borította a tablettákat, majd több korty jéghideg whiskyvel öblítette le őket, amely forrónak tűnt, amikor a gyomrába ért.

Kényszeresen álmodozott erről a pillanatról azóta, hogy Helena meghalt.

Elviselhetetlenül magányosnak érezte magát nélküle, és úgy tűnt, semmit nem tartogat ezek után számára a világ, még akkor sem, ha megmarad. Már nem akarta tudni, hogy mi fog történni.

Visszafeküdt a sírba, és arra gondolt, hogy vár még egy kicsit a kabátja kicipzározásával, amíg meg nem érzi a szer első hatását, amíg meg nem jelenik benne egy emlék.

Azt hitte, már az összesre visszaemlékezett, de ekkor eszébe jutottak az előző idővonala utolsó pillanatai.

Slade azt mondta…

– Ahhoz kell visszatérned, ami először történt.

– Azt már próbáltuk. Többször is. Helena visszament 1986-ba…

– Ne lineárisan gondolkozz! Nem ennek az idővonalnak az elejére. Nem az utolsó öt-hatéra. Ahhoz az eseményhez kell visszatérned, ami először történt, az eredetiben.

– Az eredeti idővonal már csak halott emlék.

– Pontosan. Vissza kell menned, hogy újraindítsd. Csak így akadályozhatod meg, hogy az emberek visszaemlékezzenek. Én 2018. november 5-én öltem meg Helenát az eredeti idővonalon. Menj vissza minél közelebb ahhoz a dátumhoz… és akadályozz meg.

Szent ég!

Barry már emlékezett arra, ahogy lerohant a domboldalon, miközben Helena nevét kiabálta. Ahogy a keze megdermedt a deprivációs tartály ajtaján, miközben az idővonal véget ért.

Mi van, ha Slade-nek igaza volt? Ha azok az idővonalak még mindig léteznek? Vegyük csak a Felhőkönnyek taváról szóló emlékét. Barry tisztán látta maga előtt Juliát és Meghant. Emlékezett a hangjukra. Mi van, ha képes újraindítani egy halott emléket pusztán azáltal, hogy a tudata életet és tüzet lehel a szürkeségbe?

Van esélye annak, hogy mindenki másnak a tudatát is visszaküldheti abba a halott idővonalba?

És ha vissza tudna térni, nemcsak egy korábbi idővonalba, hanem az eredetibe, akkor nem maradnának meg a későbbi idővonalak hamis emlékei.

Mert nincsenek olyan idővonalak, amelyek az eredeti előtt születtek.

Olyan lesz, mintha mindez meg sem történt volna.

Már bevette a tablettákat. Valószínűleg olyan fél órája maradt, talán kicsit több, mielőtt a gyógyszer átveszi felette az uralmat.

Teljesen éberen felült a sírjában.

Zakatoltak a gondolatai.

Lehet, hogy Slade hazudott, de ha itt maradna, és megölné magát Helena holtteste mellett, miközben belefojtja magát az emlékeibe, az nem ugyanaz a fetisizáló nosztalgia lenne, mint Meghannél? Csak egy újabb példája az elérhetetlen múlt utáni vágyódásnak?

***

Miután visszaért az állomásra, Barry felkapott egy sisakot és a tabletet, amellyel távolról is irányítani lehetett a terminált. Bemászott a székbe, és ráhúzta a MEG-mikroszkópot a sisakra, ami halkan zümmögni kezdett.

Futólépésben tette meg az utat Helena sírjától az állomásig, és úgy saccolta, olyan tizenöt perce maradhatott, mielőtt az oxy hatni kezd.

Már többször leélte az eredeti idővonal eseményeit – Juliával, Meghannel, a lánya halálával, a válásával, nyomozóként dolgozva New Yorkban. A fejében a halott emlékek átfedték egymást, az összes élete szürke, szellemszerű tablónak tűnt. De minél régebbi volt egy idővonal, annál sötétebbé vált, mint a hordóban hagyott whisky. Barry végül körözni kezdett a legrégebbi idővonal körül – ami sötétebbnek tűnt a legborongósabb noirnál is, és az eredetiség szinte érezhető gravitációját sugározta.

Felébresztette a tabletet, és létrehozott egy új fájlt, hogy felvegye az emléket.

Kezdett kifutni az időből.

2018. november 5-ére egyáltalán nem emlékezett. Az csak egy dátum volt a fejében Slade-ről és arról a beszélgetésről, amelyet Helenával folytatott sok-sok élettel azelőtt.

De november 4. Meghan születésnapja volt. És Barry pontosan tudta, merre járt aznap.

Elindította a felvételt, és felidézte.

Miután végzett, megvárta, hogy a program kiszámolja az emlék szinapszisainak számát. Felmerült benne, hogy ha ez a szám túl alacsony lesz, akkor kénytelen lesz beletúrni a szoftverbe, és kikapcsolni a tűzfalat, ami több időbe telne, mint amennyije maradt.

A tableten megjelent egy szám.

121.

Éppenhogy csak elérte a biztonságos zónát.

Barry rögzítette az injektort a bal alkarjára, és betöltötte a vegyületkoktélt az eszközbe.

Folyamatosan azt képzelte, hogy már érzi az oxy hatását, miközben beprogramozta az emlékreaktiváló sorozatot a terminálba, de hamarosan már meztelen volt, és befelé mászott a tartályba.

Miközben a hátán lebegett a vízben, magára húzta a csapóajtót.

A gondolatai ezerfelé szaladtak.

Ez nem fog sikerülni, egyszerűen meghalsz a tartályban.

A világ kapja be, mentsd meg Meghant.

Mássz ki, és halj meg a feleséged mellett, ahogy az elmúlt két hónapban tervezgetted.

Nem szabad feladnod. Helena is ezt akarná.

Bal alkarja alig érezhetően bizseregni kezdett. Barry lehunyta a szemét, és mély levegőt vett, miközben az a gondolat futott át a fején, hogy nem ez lesz-e az utolsó.