2018. NOVEMBER 4.
A kávézó a Hudson partjának egyik festői részén állt, a West Side autópálya árnyékában. Barry és Julia röviden és óvatosan megölelték egymást.
– Jól vagy? – kérdezte Julia.
– Igen.
– Örülök, hogy eljöttél.
Egy pincér odalibbent hozzájuk, hogy felvegye az italrendelésüket, és felszínesen csevegtek, amíg meg nem érkezett a kávé.
Vasárnap volt, kirajzottak a villásreggelizők, és a kezdeti kínos csend alatt Barry kényszeresen átpörgette az emlékeit.
A lánya tizenegy éve halt meg.
Julia nem sokkal később elvált tőle.
Ő soha nem találkozott Marcus Slade-del vagy Ann Voss Petersszel.
Soha nem tért vissza a múltjába, hogy megmentse Meghant.
A HESZ soha nem jelent meg a világában.
A valóság és az idő nem őrjített meg milliókat.
És ő soha nem találkozott Helena Smithszel. A közös életeik, amelyekben együtt próbálták megmenteni a világot a szék hatásától, halott emlékekké váltak.
Ez nem kérdéses. Érzi a csontjaiban.
Ez az idővonal az első, az eredeti.
Juliára nézett az asztal felett, és így szólt: – Nagyon örülök, hogy látlak.
Meghanről kezdtek beszélni, arról, hogy mit kezdett volna szerintük az életével, és Barry alig bírta megállni, hogy el ne mondja Juliának, amit tudott. Amit a saját szemével látott egy távoli, elérhetetlen emlékben. Hogy a lányuk elevenebb, érdekesebb és jobb ember lett volna, mint amilyennek valaha is képzelték.
Miközben kihozták az ételt, felidézte, milyen volt Meghannel együtt ülni az asztalnál. Szinte érezte a jelenlétét, mint egy fantomvégtagot. És bár ez fájt, nem törte úgy össze, mint korábban tette volna. Azért fájt a lánya halála, mert megtapasztalt valami gyönyörűt, ami elmúlt. És ugyanez volt a helyzet Juliával. Az összes veszteségével.
Amikor utoljára átélte ezt a pillanatot Juliával, az Adirondackshoz tett kirándulásukat idézték fel, a Felhőkönnyek tavát, a Hudson forrásvidékét.
És az a pillangó, ami nem hagyta békén, Meghanre emlékeztette.
Julia azt mondta: – Jobban nézel ki.
– Tényleg?
– Igen.
Késő őszre járt, és Barry arra gondolt, hogy ez a valóság egyre szilárdabbnak tűnik. Nem fenyegette a veszély, hogy egyszer csak minden felborul.
Kezdte megkérdőjelezni a többi idővonal emlékét. Még Helena is inkább halvány álomképnek tűnt, mint annak a nőnek, akit megérintett és akit szeretett.
Abban a pillanatban nem az az emléke tűnt valóságosnak, amelyben egy lökéshullám hamuvá porlasztotta az Upper West Side-ot. A város zaja, a körülötte ülő emberek, a tüdejéből ki-be áramló levegő tűnt valóságosnak.
A múlt rajta kívül mindenki számára állandó volt.
Egymásnak ellentmondó történetek nélkül.
Hamis emlékek nélkül.
A káosz és rombolás halott idővonalaira csak ő emlékezett.
Amikor kihozták a számlát, Julia ki akarta fizetni, de Barry elvette, és az asztalra dobta a bankkártyáját.
– Köszönöm, Barry.
Barry átnyúlt az asztal felett, és megfogta a volt felesége kezét, aki meglepett arcot vágott ettől az intim gesztustól.
– El kell mondanom neked valamit, Julia.
Barry a Hudsonra nézett. A víz felől fújó szellő kicsit csípősnek tűnt, a nap viszont melegen sütötte a férfi vállát, ami kellemes kontrasztot alkotott. Turistahajók úsztak fel-le a folyón. A felettük lévő autópályán szünet nélkül zúgott a forgalom. Az eget ezernyi repülőgép kondenzcsíkja hálózta be.
– Sokáig haragudtam rád.
– Tudom – mondta Julia.
– Azt hittem, Meghan miatt hagytál el.
– Talán. Nem tudom. Nem bírtam veled egy levegőt szívni abban a sötét időszakban.
Barry megrázta a fejét. – Szerintem, ha visszamehetnénk valahogy a halála előttre, ha megakadályozhattuk volna, akkor is szétváltak volna az útjaink. Szerintem nekünk csak ennyi idő jutott együtt. Lehet, hogy Meghan elvesztése lerövidítette a kapcsolatunkat, de ebben a pillanatban akkor sem lennénk már együtt, ha életben maradt volna.
– Tényleg így gondolod?
– Igen, és sajnálom, hogy olyan sokáig kapaszkodtam a haragomba. Sajnálom, hogy erre csak most ébredtem rá. Rengeteg tökéletes pillanatunk volt, és ezeket sokáig nem tudtam értékelni. Csak megbánással tudtam visszagondolni rájuk. Ezt akartam elmondani neked. Hogy nem változtatnék semmin. Örülök, hogy akkor érkeztél az életembe, amikor. Hálás vagyok az együtt töltött időnkért. Hálás vagyok Meghanért, és azért, hogy kettőnkből lett. Hogy nem jöhetett volna létre két másik emberből. Egyetlen másodpercét sem adnám oda semmiért.
Julia megtörölte a szemét. – Az elmúlt években azt hittem, azt kívánod, bár soha ne találkoztunk volna. Azt hittem, úgy érzed, tönkretettem az életedet.
– Csak fájt.
Julia megszorította a kezét. – Sajnálom, hogy minket nem egymásnak teremtettek, Barry. Ebben igazad volt, és minden mást is sajnálok.