2018. NOVEMBER 5.
A loft egy átalakított raktárépület harmadik emeletén volt San Francisco Dogpatch negyedében, egy volt hajógyártelepen.
Barry három sarokkal odébb parkolt le, és az épület bejáratához sétált.
A köd olyan sűrű volt, hogy elsimította a város éleit, szürkébe vont mindent, és szétszórta a lámpák fényét, éteri fénygömbökké változtatva őket. A látvány valamiért egy halott emlék színvilágára emlékeztette Barryt, de tetszett neki az ismeretlensége.
Egy kifelé tartó nő nyitotta ki az ajtót. Ő belépett mellette az előcsarnokba, felsétált két emeletet, és elindult a 7-es ajtó felé.
Bekopogott, várt.
Nem nyitottak ajtót.
Ismét bekopogott, ezúttal hangosabban, és pár pillanattal később egy férfi mély hangját hallotta.
– Ki az?
– Sutton nyomozó. – Barry hátralépett, és a kukucskáló elé tartotta a jelvényét. – Beszélhetnék önnel?
– Milyen ügyben?
– Nyissa ki az ajtót, kérem.
Eltelt öt másodperc.
Barry arra gondolt, nem fog beengedni.
Eltette a jelvényét, és hátralépett, hogy berúgja az ajtót, de ekkor a túloldalon kiakasztották a láncot, és félrecsúszott a retesz.
Marcus Slade állt a küszöbön.
– Miben segíthetek? – kérdezte.
Barry belépett mellette a kicsi, rendetlen lakásba, amelynek az ablakai egy hajógyárra néztek, az öbölre meg Oakland fényeire.
– Szép lakás – jegyezte meg, miközben Slade becsukta az ajtót.
A konyhaasztalhoz ment, és felvett róla egy 1990-es sportalmanachot, majd egy hatalmas könyvet, amelynek az volt a címe, hogy 35 év tőzsdeárfolyamainak zöld könyve az SRC-től.
– Könnyű kis olvasmányok? – mondta.
Slade idegesnek és ingerültnek tűnt. Kezét zöld kardigánja zsebében tartotta, szeme idegesen járt ide-oda, és rendszertelenül pislogott.
– Mivel foglalkozik, Mr. Slade?
– Az Ion Industriesnak dolgozom.
– Milyen minőségben?
– A kutatás és fejlesztésnél. A vezető kutatójuk asszisztense vagyok.
– És miket fejlesztenek? – kérdezte Barry, miközben végiglapozott pár frissen kinyomtatott oldalt: történelmi lottószámok államok szerint.
Slade odalépett, és kikapta a kezéből a papírokat.
– A tevékenységünk jellegével kapcsolatban titoktartási szerződés köt. Miért van itt, Sutton nyomozó?
– Egy gyilkosság ügyében nyomozok.
Slade felegyenesedett. – Kit öltek meg?
– Hát, ez benne a furcsa. – Barry Slade szemébe nézett. – Még nem történt meg.
– Nem tudom követni.
– Egy olyan gyilkosság miatt vagyok itt, ami ma fog bekövetkezni.
Slade nyelt egyet, és pislogott. – Mi köze ennek hozzám?
– A maga munkahelyén fogják elkövetni, és az áldozat neve Helena Smith. Ő a maga főnöke, ugye?
– Igen.
– Továbbá a nő, akit szeretek.
Slade a konyhaasztal túloldalán állt Barryhez képest. A szeme elkerekedett. Barry a könyvekre mutatott. – Szóval mindezt betanulta? Nem fogja tudni magával vinni őket.
Slade kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. Majd annyit mondott: – Megkérném, hogy most távozzon.
– Egyébként működött.
– Nem tudom, miről beszél…
– A terve. Olajozottan működött. Gazdaggá és híressé vált. De sajnos az, amit ma fog tenni, több milliárd ember szenvedéséhez vezet, és az általunk ismert idő és valóság végét jelenti.
– Ki maga?
– Csak egy New York-i zsaru. – Barry tíz hosszú másodpercig bámulta Slade-et.
– Tűnjön el!
Barry nem mozdult. Nem hallatszott más, csak Slade szaggatott lélegzése. A telefonja csipogott egyet az asztalon. Barry rápillantott, és „Helena Smith” üzenetét látta a kijelzőn.
Persze. Két óra múlva találkozhatunk. Mi a gond?
Barry ekkor az ajtó felé indult.
Három lépésre volt tőle, amikor kattanást hallott. Majd még egyet, és még egyet.
Lassan megfordult, és Slade-re nézett, aki értetlenül meredt a .375-ös revolverre, amellyel pár óra múlva megölte volna Helenát. Felpillantott Barryre, akinek a földön kellett volna feküdnie. Ismét ráfogta a fegyvert, és meghúzta a ravaszt, de az ismét csütörtököt mondott.
– Korábban betörtem ide, amíg a munkahelyén volt – mondta Barry. – Üres töltényhüvelyeket tettem a fegyverbe. Látni akartam, mire képes.
Slade a hálószobája felé nézett.
– Nincsenek éles töltények a házban, Marcus. Vagyis, ez nem teljesen igaz – vette elő Barry a Glockot a hónaljtokjából. – Az én fegyveremben tele a tár.
A bár a Missionban van, egy otthonos, faborítású hely. Monk’s Kettle-nek hívják, az ablakai párásak belül a hidegtől és a ködtől. Helena legalább három életük során mesélt neki róla.
Barry kilépett a ködből, és végighúzta a kezét a haján, ami a fejéhez tapadt a párától.
Hétfő este van, elég késő, úgyhogy a bár szinte üres.
A pult túloldalán látta meg, ahol egyedül üldögélt, egy laptop felett görnyedve. Miközben odasétált hozzá, egyre idegesebb lett – erre nem számított.
A szája kiszáradt, a tenyere megizzadt.
Helena nagyon különbözik attól a dinamótól, akivel hat életet leélt. Foltos szemüveget, szürke kardigánt viselt, amelyből egy macska vagy kutya ezernyi kis szálat kihúzott, és még a haja is más volt – hosszabb, praktikusan lófarokba fogva.
Barry számára nyilvánvalóvá vált, hogy a memóriaszék iránti szenvedélye teljesen felőrölte, és ebbe belesajdult a szíve.
Helena semmivel nem jelezte, hogy észrevette volna, amikor felült mellé egy bárszékre.
A lehelete sörszagúnak tűnt, de mögötte érződött a felesége visszafogott, elemi illata, amiről akárhol felismerte volna, egymillió ember közül is. Barry igyekezett rá se nézni, de szinte minden erejét kiszívta belőle, hogy mellette ülhet. Amikor utoljára látta az arcát, egy fenyőkoporsó fedelét szegezte rá. Most csendesen üldögélt mellette, amíg Helena megírt egy e-mailt, és az együtt töltött életeikre gondolt.
A szép pillanatokra.
A csúnyákra.
A búcsúkra, a halálokra.
És az első találkozásokra, mint amilyen ez is volt.
Arra a hat alkalomra, amikor Helena ment oda hozzá abban a portlandi bárban, Barry huszonegy éves korában, fiatalon, csillogó tekintettel, gyönyörűen és félelmet nem ismerően.
Te olyannak tűnsz, mint aki meg akar hívni egy italra.
Barry elmosolyodott magában, mert Helena ebben a pillanatban kicsit sem tűnt olyannak, mint aki meg akarna hívni egy italra egy idegent. Úgy nézett ki, mint, nos, Helena – mélyen a munkájába temetkezett, és teljesen megfeledkezett a külvilágról.
A pultos odament, Barry rendelt, majd tovább ült a söre mellett, és azt kérdezte magától, hogy mit mond az ember a legbátrabb nőnek, akit valaha ismert, akivel féltucatnyi rendkívüli életet leélt, akivel megmentette a világot, aki megmentette őt minden elképzelhető értelemben, de akinek fogalma sincs az illető létezéséről?
Ivott egy korty sört, és lerakta a poharát. A levegő olyan elektromosnak tűnt, mint vihar előtt. Kérdések árasztották el az agyát…
Fel fogsz ismerni?
Hinni fogsz nekem?
Szeretni fogsz?
Végül rémülten, boldogan, kiélesedett érzékszervekkel, zakatoló szívvel Helena felé fordult, aki felnézett rá azzal a smaragdzöld szemével.
És Barry azt mondta…