Apám minden pénzügyekkel kapcsolatos iratot egy felnyitható fedelű íróasztalban tartott. Időről időre rajtakaptam, hogy résnyire felemeli az asztallapot, és betöm a nyíláson egy maréknyi feltépett borítékot és gyűrött papírt. Az alsóbb fiókokban kötegekben álltak a számlák, a dokumentumok, a formanyomtatványok, a kézzel írt levelek és listák, a lepecsételt iratok és a jegyzettömbökből kitépett lapok. Láttam a szégyent és a bűntudatot rajta, amikor egy újabb adagot süllyesztett el a fiókban.
Úgy gondoltam, egyszerű tökéletes rendben tartani a papírokat. A 14. születésnapomhoz közeledve - évi 26 fontos jövedelem birtokában, mindennemű adótehertől, számlafizetési kötelezettségtől, valamint a pénzzel kapcsolatos szégyenérzettől és félelemtől mentesen - áttekinthető nyilvántartást vezettem az eseti kiadásaimról.
Íme, az első néhány sor 1980 októberéből:
Elégedetten időzött a tekintetem a sorokon. A kézírásom gyönyörű volt. Mostanra azonban már nagyon is jól ismerem a saját, rémálomszerű labirintusra emlékeztető pénzügyes fiókomat, amelyet csakis komoran és aggodalommal lehet kinyitni. Sosem találom meg benne azt az információt vagy dokumentumot, amire szükségem lenne. Minél sürgősebben kell valami, annál eszeveszettebben keresem, és annál inkább összekeverednek az irathalmok. Örvénybe kerültem, amely egyre gyorsabban húz lefelé. Az életem romokban hever. Elönt a düh és a kétségbeesés. Legszívesebben két marékkai szórnám ki az ablakon a papírokat, majd megadnám magamat a küszöbönálló katasztrófának - legyen az akár válás, szegénység vagy börtön.
De miért? Miért olyan hihetetlenül nehéz egyszerű, áttekinthető és kezelhető rendben tárolnom az iratokat? Miért nem tudok normális betekintést biztosítani magamnak abba, hogy hol tartok, merrefelé haladok, mennyit költöttem és mennyit tettem félre (vagy mennyivel tartozom)? Unalmas számomra válogatni, nyilvántartást vezetni, dokumentumokat rendszerezni és űrlapokat kitölteni? Egyszerűen csak lusta vagyok? Általában kedvelem a pepecselős, monoton feladatokat, amelyek korlátok közé szorítanak. Magamra kell szólnom, hogy hagyjam abba a sudokut, és túlzásba viszem a puzzledarabok szortírozását (szeretem szétválogatni őket aszerint, hogy hány fülük és bevágásuk van, és milyen az elrendezésük). Ha Monopolyt játszom, mániákusan ragaszkodom ahhoz, hogy tökéletes rendben legyenek a pénzeim és a kártyáim. Vagyis, bár az első reakcióm (akárcsak a hozzám közel állóknak) az, hogy lustasággal vádolom magam, és azt erőltetem, hogy az egysíkúsága ellenére is boldogulnom kell valamivel, valójában a problémáim nem a restségben gyökereznek, vagy abban, hogy könnyen unatkozni kezdek. Tudniillik a lustaság és az imalom nem ok, hanem tünet.
Az ok a következő: pszichológiai szempontból veszélyesnek tűnik ehhez közelíteni, éppúgy, ahogy az elektromos főzőlaphoz érve is ösztönösen elrántjuk a kezünket. Pszichológiai - lelki, szellemi - okokból vonakodunk attól, amit lélekölőnek tartunk. Más szóval, ez a félelem mélyről fakad, és igen komoly. Felül kell kerekedni rajta, ám ha félreértjük, a küldetés lehetetlenné válik.
Félek rendet rakni a pénzügyes fiókomban - ugyanúgy, ahogy tartok a magasságtól is. Tudom, hogy nem kellene szoronganom, de ez a félelem pontosan olyannak tűnik, mint a valódi rettegés. A tériszonyos ember még akkor is úgy érzi magát, mint aki fejest készül ugrani a halálba, ha biztonságban van. Valóban rémisztő élmény ez a számára.
A képzeletünk azt mondja - őrjítő, de rendkívül logikus módon -, hogy a pénz a megoldás. Jobban viszonyulnék a pénzhez, ha több lenne belőle. Csakhogy nem lehet belőle több, mert rosszul állok hozzá. A káosz pedig a pénzhez fűződő boldogtalan viszony eredménye. A fejetlenséggel járó zavarodottság és szorongás pedig tovább rontja a helyzetet. A művészetnek ugyanakkor éppen az az egyik elsődleges célja (bár ezt gyakran figyelmen kívül hagyják), hogy segítsen szembenézni a mindennapi lelki problémáinkkal, és segédkezzen legyőzni őket.
Talán egy kicsit kár érte.
Első pillantásra nem gondolnánk, hogy Vergilius, a római költő az, akihez érdemes segítségért fordulnunk, mégis így van. A Római Birodalom első éveiben (a legfőbb patrónusa Augustus volt) Vergilius tankölteményt írt a földművelésről Georgica címmel. Ez afféle kézikönyv, amely elmagyarázza, mikor kell szántani, hogyan kell méheket tartani és szőlőt művelni. Itt és most azért fontos, ahogy Vergilius bemutatja művében a gazdálkodás apró, de aggasztó dilemmáinak magasztosságát, báját és hasznát, valamint a velük járó hétköznapi, rutinszerű tevékenységeket. A kötet nem az eleve földműveléssel foglalkozóknak szól elsősorban, hanem azoknak, akik úgy érzik, hogy talán lusták és könnyen elunják a dolgokat - és akik lehetőség szerint nem szeretnek egyszerre erről a sok különböző kérdésről elmélkedni.
Vergilius úgy szólítja meg őket, hogy azt mondja: bizonyos feladatokat önmagukért is szerethetünk (függetlenül a végeredményüktől). Ebben a szellemiségben előszeretettel beszélt egyébként a 18. századi német író, Johann Wolfgang von Goethe is a kettős könyvvitel szépségéről: a bejövő összegekről és a kiadásokról a nyilvántartás-vezetés módja felé terelte a figyelmet, bemutatva, hogy ez a nyilvánvalóan unalmas és fárasztó feladat lelki szempontból azért hasznos, mert akkurátusságra ösztönöz.
Vergilius művelt kultúrájának abszolút központi figurájaként írta a Georgicát - rendkívül karizmatikus, érzelmi, illetve erkölcsi szempontból is meghatározó alak volt. Státusát arra használja költeményében, hogy a figyelmet jelentéktelennek tűnő gyakorlati témákra irányítsa - például arra, hogy mivel foglalkozzunk, ha esik (számozzuk meg a gabonászsákjainkat, fonjunk kosarat, javítsuk meg az ekét, daráljunk búzát). A roppant gyakorlatias tanácsokat pedig az istenekről és az élet értelméről való értekezéssel keveri, az apró-cseprő dolgok a nagyszabásúakkal együtt szerepelnek. Ilyenformán megérthetjük, miért és hogyan járul hozzá valami az eredendő jóhoz, miközben látszólag mellékes teendőket végzünk. Már nem is tűnik hiábavalónak az egész.
Azt gondolhatjuk, hogy könnyebben kezelhető egy terhes kötelesség, ha kiemeljük és kizárjuk az életünkből. Azt hiszem, ez az üzenete apám csapódva záruló íróasztalának is: az irritáló, unalmas, kimerítő és kellemetlen feladatokat le lehet lakatolni, hogy ne fertőzzék meg létünk többi részét. Vergilius és Goethe ennek az ellenkezőjét vallják. Profán, bonyolult és soha véget nem érő tevékenységeket terelnek a szemünk elé.
A Georgica egyik könyvében Vergilius a munka ritmusáról értekezik. Ősz van:
Eként jár körben a parlagi munka,
S perdül az év a szokott pályán az előbbi nyomába.
Mert amidőn késő levelét a borág veti földre,
Vagy rideg északi szél berkünk díszét lekopasztja,
Akkor már a serény gazdák a jövőre figyelnek,
S görbe kacorjával Sátumusnak be-bejárják
Tarlott szölleiket, nyesegetve s a sort alakítva.
Hantod először törd, a levágott gallyat először
Égesd föl, hordd elsőnek fészerbe karóid,
110 Hogyan aggódjunk kevesebbet a pénz miatt?
Ám legutóbb szüretelj [...]
Fő baj az is, meg ez is.
Mondandója egy cseppet sem láttatja a többinél könnyebbnek az általa leírt feladatokat. Ehelyett felmagasztalja az efféle munkát azáltal, hogy összekapcsolja a létezés nemesebb aspektusaival. Szót ejt a mitológiáról, az évszakokról és a helyi vallásról, elbeszéli, milyen bölcs és előrelátó a jó földműves, és mekkora odaadásra van szükség a szántás-vetés minden lépéséhez.
Kulcsfontosságú párhuzamban áll ez a pénzügyeink rendben tartásáért végzett szakadatlan munkával. Képzeljük magunk elé a modem Vergiliust, aki a pénzügyi év ritmusáról beszél: Most, hogy már távozóban vannak az utolsó fecskék, és az első téli szélviharok rázzák házad fedelét, eljött az ideje, hogy átválogasd a bankszámlakivonatokat és a bizonylatokat. A munkából hazafelé menet nézz be egy ószereshez, és vásárolj két fadobozt, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy A4-es lapokat pakolhass beléjük! És miközben a nap lemegy, térj be egy papírboltba is egy nagy köteg sárgásbarna irattartóért, amely a remény színe! Vacsorázz korán, aztán terítsd ki magad elé az összes papírt a szőnyegre! Válogasd Őket két halomba, ahogyan az istenek is szétválasztják az igazat és az igaztalant, majd rakd sorba őket dátum szerint! Dolgozz lassan, és amikor elkészülsz, mutass be italáldozatot Apollónak, aki szereti a tisztaságot és a rendet! A második éjszakán azután állítsd elméd a számlálás szolgálatába, a harmadikon pedig szenteld időd az űrlapok kitöltésének! Ekképpen munkád egyenletesen oszlik el az idény során.
Vergilius nagyra becsüli a tanítást - azt feltételezi, hogy művelt, érdekes, értelmes, érzékeny (vagyis normális) emberek vagyunk. És nem szidalmazva vagy bosszantón, hanem költő és filozófus módjára próbál engedelmességre bírni.
Végeredményben művészi tevékenységet végzünk ilyenkor -a politika művészetének egy mellékágát, a háztáji pénzügyek művészetét űzzük. Azáltal, hogy ezt művészetnek nevezzük, megértjük, hogy több különböző indíték és cél találkozik ebben a munkában. A rendnek megvan a maga esztétikuma, a szabályossággal és az áttekinthetőséggel összefüggésben álló fizikai szépsége - gondoljunk csak a periódusos rendszer gyönyörűségére, egy matematikai egyenlet eleganciájára vagy arra, hogyan illeszkedik egy hang egy szonátába! Ez a klasszikus szépség.
Úgy vélem, rendkívül fontos különválasztani a rendrakást és a számvetést - pszichológiailag ezek ugyanis nagyon különböző tevékenységek. A rendrakást úgy kell végezni, mintha egy kagyló- vagy képeslapgyűjteménnyel vagy valaki más papírjaival dolgoznánk. Ami pedig a számvetést illeti, úgy gondolom, a legjobb fokozatosan, fázisonként haladni. Nem lehet mindent egy időben megoldani. Az egyszerűen lehetetlen. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor például idegen nyelvet, egy új sportot akarunk tanulni, vagy egy új hangszeren kívánunk játszani. Fennáll a veszélye, hogy túl hamar és túl nagy elánnal akarunk eredményre jutni. Ezzel hiábavalóvá tesszük erőfeszítéseinket, és kisebbítjük kezdeti sikereinket.
Költeményében Vergilius arra törekszik, hogy csökkentse a távolságot a között, amit el kell végeznünk és aminek az elvégzéséért csodálat jár. A kulturális jelentőség és vonzerő köpönyegét kanyarítja a hétköznapi tevékenységek köré, hogy csábítóbbnak tűnjenek - olyasminek, amivel szívesen azonosulunk. Ez a jó és hasznos művészet ismertetőjele -hozzásegít ahhoz, hogy élvezzük azt, amit fontos és üdvös megtennünk.
VI. Hogyan kereshetünk pénzt úgy, hogy közben jó emberek maradunk?