Ahogy a könyv legelején már említettem, az egyik tipikus aggályunk a pénzzel kapcsolatban, hogy olyan, mint egy vírus. Általános, társadalmi szorongás. Ugyanakkor egy módfelett személyes félelem formájában is testet ölthet: ha nem adom el a lelkem, nem fogok annyit keresni, hogy kielégíthessem a szükségleteimet. Ha azt kérdezem magamtól, mekkora összeg kell a gyarapodásomhoz (és nem csak a boldogulásomhoz), riasztóan nagy szám jön ki. Hogyan juthatok ilyen sok pénzhez?
Fogalmazzunk másképp: attól félek, ha a szívem vágyait követem a munka terén, akkor abból nem lesz elég jövedelmem, hogy úgy élhessek, ahogyan szerintem kellene.
Ennek az aggálynak egy változata fogalmazódik meg a szerető szülő fejében is, amikor a gyermeke felnőttélettel kapcsolatos reményeit hallgatja. Hagyományosan ez valahogy így fest:
hétéves gyerek: Lesz öt Land Roverem és egy helikopterem és két medencém és egy nagy trambulinom és...
szülő: Ez csodásán hangzik. És miből veszed majd meg ezt a sok mindent? Lesz munkád is?
hétéves gyerek: Igen, én fogom vezetni az iskolabuszt.
Ez maga a gyermeki ártatlanság. Neki még fogalma sincs róla, hogy az elvégzett munka és a viszonzásul kapott pénz között összefüggés van. A hétéves gyerek úgy hiszi, hogy minél jobb móka valami, annál több jó származik belőle. Várakozásainak lényege a következő: „Vaskos ellenszolgáltatást akarok azért, hogy önmagamat adom, és élvezem.” Ez az oka annak, hogy az iskoláskorú gyerekek körében a sztársportoló és a szupermodell a két legnépszerűbb „karrierlehetőség”. Maga a vágy természetes. Sajnálatos módon azonban ezeken a területeken óriási tehetség vagy szerencse kell a sikerhez.
És létezik ennek a szülő-gyerek párbeszédnek egy anyagiasabb változata is, amely másfajta aggályokat ébreszt:
hétéves gyerek: Ingatlanügynök leszek.
szülő: Miért?
hétéves gyerek: Mert ők keresik a legtöbb pénzt.
A további kérdezősködés során kiderül, hogy a gyerek egy egyszerű, méretalapú feltevésnek megfelelően választott, miszerint: minél nagyobb valamit adunk el, annál több pénzt keresünk. Másfelől pedig az a hit vezérli a döntését, hogy a pénz egyenlő a boldogsággal. Ennek megfelelően ki is derül: a hétéves csak vonakodva jutott arra a megállapításra, hogy akármilyen jövedelmező is, bankrablónak lenni túl kockázatos. Persze, van valami patetikus abban az ártatlan meggyőződésben, miszerint a munkában egyedül az számít, mennyi pénzt keresünk.
Ezek a gyermekkori elképzelések azért fontosak, mert a bennük megjelenő világ alapjaiban egyszerűbb, mint az általunk ismert. Ott csak egy problémát kell megoldani: tedd, amit szeretsz - így jól megfizetnek majd, és gazdag leszel és teljesül a szíved vágya.
A valóságban azonban egyszerre két problémával kell megbirkóznunk: elég pénzt kell keresnünk (hogy kielégíthessük a valós szükségleteinket), és olyasmiket kell tennünk, amelyek segítenek megérteni, kik vagyunk, egyúttal pedig teljesítik azt a mélyről fakadó vágyunkat, hogy valami értelmeset cselekedjünk, és a közjót szolgáljuk. Igaz, ki lehet bújni ez alól úgy, hogy nem foglalkozunk a közjóval és azzal, van-e értelme annak, amit teszünk. És kibújhatunk alóla úgy is, hogy nem akarunk sok pénzt. Sokak számára azonban mindkettő fontos.
Meglehetősen mélyreható okokra vezethető vissza, hogy egyszerre kell foglalkoznunk azzal, mit birtokolunk, és mit teszünk. Mindkettő a gyarapodáshoz kapcsolódik.
Az, hogy miként éljük az életünket, kulcsfontosságú abból a szempontból, kik is vagyunk. Az, hogy mire fordítjuk a szellemi energiánkat, mire használjuk az érzelmi tartalékainkat, hol tanúsítunk bátorságot, merészséget, óvatosságot vagy elkötelezettséget, mind-mind a létezés fontos eleme, és elkerülhetetlenül összefonódik a munkával és a pénzkereséssel is. Szükségünk is van rájuk azért, hogy olyasmik mellett kötelezzük el magunkat, amelyek megérdemlik, hogy a tőlünk telhető legtöbbet nyújtsuk. A legfontosabb képességeinket nem akarjuk az élet margójára űzni és a hétvégékre tartogatni.
Ugyanígy, ahogy már érveltem mellette, nem értelmetlen fontolóra venni azt sem, hogy mire kell a pénz. Nagyon fontosak - legalábbis olykor - azok a tulajdonszerzésre vonatkozó alkalmak és lehetőségek, amelyeket a pénz tesz elérhetővé számunkra.
Öntudatlanul ugyan, de gyakran így képzeljük el az elégedettség és a jövedelem kapcsolatát:
Gondoljunk a tőkeáttétellel működő, szűk kör számára elérhető, magas kockázatot vállaló befektetési alapok (hedge fund) menedzsereire, akik igen komoly sikerdíjat kapnak olyasmiért, aminek látszólag nincs önértéke. Vagy jusson eszünkbe a tanító, aki segít, hogy megjöjjön a félénk gyerekek önbizalma, ám a fontos és hasznos munkáért igen szerény fizetést kap.
Az ideális, utópisztikus gazdaságban a kapcsolat így festene:
Egyénileg éppen ezt igyekszünk megvalósítani a saját életünkben. Mivel azonban az önérték nemcsak számunkra, hanem ténylegesen is hasznos, ezzel egyben a közjót is szolgáljuk. Nem kapzsiság tehát arra vágyni, hogy sok pénzt keressünk, ha olyasmivel kívánjuk elérni, ami valóban hasznos mások számára is.
Amikor az 1980-as évek végén Londonba költöztem, úgy tűnt, mindenki pénzt keres - kivéve engem. Nem sokkal korábban szereztem meg az egyetemi diplomámat filozófia szakon. Nem tudtam, mihez kezdjek az életemmel. Egy aprócska (két és félszer másfél méteres) szobán osztoztam az unokatestvéremmel, egy lepusztult környéken álló házban, a Temzétől délre. Alkalmi jelleggel pincérként dolgoztam - és dühösen sírtam a megaláztatástól, amikor a vendégek annak ellenére türelmetlenkedtek, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtottam, az étel késésének pedig semmi köze nem volt hozzám.
Elkezdtem a doktori iskolát, amitől még inkább eladósod-tam. Az esti szemináriumok után eljártunk sörözni, ilyenkor gyakran elköltöttem a metrójegy árát, és kilométereket kellett gyalogolnom hazáig a rideg, pusztuló városi környezetben. Barátom, Chris, aki fantasztikus sikereket ért el Nietzsche-kutatásaiban, szerzett egy részmunkaidős árufeltöltői állást a Harrods áruházban. Elmesélte a bátyja szarkasztikus reakcióját: „Ennyi mindent tudsz az élet értelméről, közben meg azzal foglalkozol, hogy a lekvárosüvegek címkéi biztosan kifelé nézzen.” A testvére elég drasztikus módon arra mutatott rá, hogy bizonyos, nagyon is valóságos érdemek nem találkoznak egykönnyen a gazdaság elvárásaival. Chris több pénzt akart. De nem csak ennyire vágyott. Egy olyan világban akart élni, ahol jobb terep - mondhatjuk akár azt is, hogy jobb piac - nyílik a tehetségének.
Itt egy általános aggállyal találjuk szembe magunkat, miszerint a „kapitalizmus” hibás rendszer, vélhetően azonban mégis hosszú időre megragadunk benne. Gyakran igen kegyetlennek tűnik, de nincs egyértelmű kiút. Ez a gondolat mélységesen szomorúvá tesz minket, ezért néhány olyan módszert mutatok be, amelyek segítségével valamelyest reménytelibbnek érezhetjük a helyzetet, ha az összképet szemléljük.
A személyes és az általános aggályok összefüggnek egymással. Ugyanazt a problémát célozzák: túlságosan nehéznek tűnik az, hogy anyagilag is gyarapodjunk, és közben jó emberek maradjunk. Attól tartunk, hogy a kettő egyszerre lehetetlen.