Vedd észre a felbecsülhetetlen értékű kincset!
A nagy feladat az, hogy megértsük, egyéni és társadalmi szinten miként kombinálható a nyereségvágy a magasabb rendű értékek iránti elkötelezettséggel. Lehet úgy pénzt keresni, hogy közben kielégítjük az emberi természet magasabb rendű igényeit is?
A válaszhoz először érdemes megvizsgálnunk a profit keletkezésének néhány okát, amelyeket a szokásos közegükből - az alacsony, illetve közepes rendű szükségletek kielégítéséből - új környezetbe ültetünk, és megértjük, hogyan alkalmazhatók a lélek nemesebb igényei esetén.
A nyereség okaira való odafigyelés mellesleg a pénzkeresés demisztifikálásában is segít. Gyakran élünk ugyanis a gyanúperrel, miszerint a vagyon gyarapodása kizsákmányolással lehetséges, vagyis lényegében egyesek úgy keresnek pénzt, hogy elvesznek másoktól. (Ezt a hitet emeli piedesztálra az a mítosz is, amelyben a szegénység oka a gazdagság.)
A téma kapcsán a következő kérdéseket kell magunknak feltennünk: Milyen, a lelkem megérintő példákat tudok mondani a pénzkeresésre? Valójában mi történik ezekben az esetekben?
Íme, öt példa az én gyűjteményemből.
A Monopolyban az egyik szerencsekártyán a következő szöveg áll: „Vásárolsz egy vízfestményt a camdeni piacon, és nagy haszonnal túladsz rajta. Kapsz 200 000 fontot a banktól.” Ez az egyik legalapvetőbb pénzkeresési stratégiát tükrözi.
Egy kirakatban, limlomokkal körbevéve, az alkotó neve híján és keret nélkül egy kis festett vászonról hiányoznak a kívánatosság és az érték egyértelmű ismertetőjelei. A gyakorlott szem azonban észreveszi a piaci érték elsődleges jegyeit: egy bizonyos művész keze nyomát, a kivitelezés minőségét. Egy csendes, fényűző mayfairi, elegáns kertes galériában kiállítva, egy ismert nevet hirdető felirattal ellátva persze már mindenki láthatja róla, hogy sokat ér.
Az egyik idevágó erény tehát az előítélet-mentesség - nem a környezete alapján bírálunk el valamit, hanem az önértéke alapján mondunk róla véleményt, még ha ez szembe is megy számos társadalmi szokással. Pénzt pedig úgy kereshetünk, hogy a tárgyat a megfelelő másodlagos értékjelzőkkel látjuk el, és ezáltal újrapozicionáljuk.
Ebből kifolyólag a másik erény jelen esetben az, hogy tisztában vagyunk azzal, mi lenne a megfelelő kontextus. Mit kell tenni a tárggyal azért, hogy mások is egyből meglássák nyilvánvaló értékeit? A galériás példában már választ is adtunk a kérdésre. (Természetesen morális szempontból megvan a folyamatnak a maga ellentéte is a sarlatánság képében, amikor a másodlagos értékjelzőket valódi érték hiányában vetik be.)
Evelyn Waugh Utolsó látogatásának egyik fejezetében a főszereplő, Charles éppen Párizsban él, és együtt vacsorázik Rex Mottrammel - egy otromba és kapzsi parlamenti képviselővel, egy pénzügyi kalandorral.
Rex fizet, és Charles kedvenc éttermébe mennek. A maga csendes módján tökéletes a hely. Rexnek ízlik ugyan az étel, de elgondolkozik azon, hogy mennyivel több hasznot hozhatna a vendéglő, „ha valaki rendesen kézbe venné”. Tudjuk, ez mit jelentene. Az árakat felsrófolnák, az étterem elvesztené a valódi erényeit, hivalkodóvá, ízléstelenné válna, behódolna a pletykavilág és a divat elvárásainak. Chariest elfogja az utálat, mi pedig kísértésbe esünk, hogy gratuláljunk neki hozzá, és úgy érezzük: az üzleti szemlélet az ellenségünk, és csakis a Rex-hez hasonló, gyűlöletes, érzéketlen alakok asztalára tartozik. Attól félünk, hogy silánnyá tesz és lealacsonyít mindent; ami bájos és bensőséges, ezáltal pedig otromba tömegterméket kreál belőle. Ez pedig - nyilvánvalóan - igen veszélyes.
Haladhatunk azonban más csapáson is. Jelenlegi formájában az étterem több dologban is rendkívül jól teljesít. Az is egyértelmű, hogy lényegesen jobb sok más helynél. A Charlesszal szimpatizáló olvasónak tehát arra kellene vágynia, hogy több hasonló vendéglő létezzen. Azt kellene kívánnia, hogy az itt tapasztaltak ne ritkaságnak, hanem alapvetőnek számítsanak. Ha viszont rákérdezünk, hogy mégis miért ritkaság a hely, efféle válaszokat kapunk: nem sokan tudják, hogyan lehet idáig eljutni. Pedig valahol a háttérben ott a tudás, hogy miként kell ezt a bizonyos éttermet olyan nagyszerűen működtetni - hogyan kell kifinomulttá és széppé tenni, miként kell a menüt összeállítani, mi a módja a kitűnő minőség fenntartásának, hogyan kell olyan atmoszférát teremteni, amely az emberek elegáns és megfontolt énjére hat.
Nekünk pedig arra kellene vágynunk, hogy ez a tudás mind szélesebb kör számára legyen hozzáférhető, így nagyobb befolyással lehet a világra. Az üzleti szemlélet arról szól, hogy kidolgozzuk, miként lehetne több helyen is meghonosítani ezeket a valóban pozitív jellemzőket. Hogyan tehetné magáévá ezt a fajta intelligenciát, mondjuk, egy bár vagy egy hotel vezetése? Számomra azért fontos az Utolsó látogatás példája, mert hosszú időre meghatározta a gondolkodásom. Úgy véltem, az üzleti szemlélet a Rex-féle alakok ügye, így aztán sosem kérdeztem meg magamtól, hogyan válhatnának versenyképessé a világban a számomra fontos dolgok. Észre sem vettem, és magamévá tettem egy végzetes szemléletmódot. Úgy hittem, a haszon az ellenségem - ilyenformán hatalmat és jelentőséget tulajdonítottam mindannak, amit nem szeretek.
Vedd észre a felbecsülhetetlen értékű kincset!
Tudat alatt azt feltételeztem, hogy a jó nem termelhet egyben nyereséget is: a legkitűnőbb filmek veszteségesek, a legnemesebb verseskötetek nem fogynak. Éppen ezért úgy gondoltam, a minőségi és tartalmas dolgok csak állami támogatással maradhatnak fenn. Abban bíztam, hogy a politikusok beavatkoznak a piacba, és biztonságos, versenymentes övezetet biztosítanak a szépségnek és az értéknek. Később rájöttem, hogy a politika alkalmatlan erre, mivel egy társadalom aktuálisan legfontosabb ügyeire reflektál, az ambiciózus politikusoknak pedig a választások megnyerésére kell fókuszálniuk - vagyis az ingadozó körzetekben élő, célzottan megszólított választói csoportok ügyeivel törődnek inkább. A magasztos értelemben vett politika központi ügye a szépség, a jóság és az igazság gyarapodásának segítése - ez tehát egy óriási, közös feladat. A politikai folyamatok szabta valós korlátok miatt azonban a kormányok nem válnak eme ideálok erős védőangyalaivá. Vagyis aki ezen a téren gyarapodást kíván látni, el kell kötelezze magát a kultúrát életre keltő piacok mellett. Ezt az elköteleződést pedig üzleti szemléletnek hívják.
Érdemes inspirációt merítenünk a Landmark Trust tevékenységéből is. Az 1980-as években alapították az Egyesült Királyságban, és immár Franciaországban, Olaszországban és az Egyesült Államokban is tevékenykedik. Az alapítványt azzal a céllal indították útjára, hogy olyan érdekes és szép épületeket mentsen és őrizzen meg, amelyek máskülönben összedőlnének vagy lerombolnák őket. A szóban forgó létesítményeknek jellemzően nincs olyan nagy történelmi vagy építészeti jelentőségük, amelyek állami beavatkozás révén a nemzeti örökség részeként való megóvást indokolttá tették volna. Így a cél az lett, hogy üzletszerűen hasznosítsák, vagyis úgy alakítsák át őket, hogy kellően magas áron értékesíthessék az ingatlanokat, ebből pedig fedezni lehessen a fenntartásukat.
Ebben az esetben az, amit eladásra kínálnak - az élmény, hogy e helyek valamelyikében üdülhetünk -, igazán nagyszerű. Igen egyszerűen, mégis rendkívül ízlésesen festették ki és bútorozták be a szállásokat. Félő lehet, hogy az épületek karakterét és vonzerejét áldozzák fel azért, hogy üdülések értékesítésére használják őket, az alapítványt azonban olyan bölcsen vezetik, hogy a helyek valódi értékeit ragadják meg, és azt árulják. Megtalálták a módját annak, hogy valami jó gyarapodjon a piacon.
Szorosan ehhez kapcsolódik a kommodifikáció fogalma, amelyet ugyancsak gyakran használnak rossz, negatív értelemben, arra utalva, hogy szomorúan kellene szemlélnünk ezt a folyamatot. Valójában csak akkor kell elutasítanunk, ha nem megfelelő. A kommodifikáció egyszerűen annyit tesz, hogy egy korábban nem eladható élményt vagy tárgyat úgy alakítunk át, hogy szabvány szerint számszerűsíthetővé, osztályozhatóvá és értékesíthetővé váljon.
Amikor Edinburgh kb. 1785 és 1825 között kibővült az Újvárossal, „kommodifikálták” a telkeket és a házak terveit. Földdarabokat lehetett vásárolni, ahol speciális, részletesen meghatározott szempontok szerinti házakat lehetett építeni, az érdekeltségeket pedig fel lehetett osztani és tovább lehetett értékesíteni. Ebben az esetben a kommodifikáció nem vezetett a nemzet spirituális elzülléséhez, és nem mocskolt be semmi szépet a kereskedelem. Éppen ellenkezőleg: ez teremtette meg a gazdasági alapot olyan sorházak, terek és félkör alakú házsorok megépüléséhez, amelyek a maguk nemében az egyik legcsodálatosabb értéket képviselik az egész világon.
Az épületek szabvány szerinti osztályozása itt a roppant kifinomult városépítészeti elképzelések iránti érzékenységgel párosult - ami azt illeti, valójában ezeket az elképzeléseket kategorizálták. A tervek megalkotói történelmileg is szerencsésnek mondhatták magukat: az osztályozást és a szabványosítást rendkívül művelt közalkalmazottak végezték, akikben a kitűnő ízlés üzleti érzékkel párosult.
A kommodifikáció nem akkor siklik félre, ha a minőség osztályozását szabványosítják, vagy kialakul egy piac, ahol számszerűsítenek valamit, és kereskednek vele, hanem akkor, ha az osztályozás és a számszerűsítés nem azt az értéket tükrözi, amit a legjobb tudásunk szerint az adott dolognak tulajdonítunk. Egy szabványosított hotelszoba például általában lelketlen. Ennek az az oka, hogy a szállásadás lelketlen aspektusait szabványosítják. Ha bölcsebben és nagyobb hozzáértéssel közelítünk a kérdéshez, az otthonosság és az intim légkör is szabványosítható.
Iparosításnak nevezzük azt a folyamatot, amikor a korábban sok kis, független szolgáltató által végzett munkát a jelentős megtakarítás érdekében újjászervezik, integrálják. Az iparosítás klasszikus lépéseit követte az autógyártás is a korai időszakában. Eleinte sok kis cég működött, és mindegyik néhány kocsit épített. Aztán Henry Ford átalakította a termelést, hogy hatékonyabb módszerekkel több jármű készülhessen, amelyeket így lényegesen olcsóbban lehetett értékesíteni.
Ez itt a kommodifikáció és a nyereségvágy terméke.
A kisvállalkozásokra hajlamosak vagyunk afféle romantikus elfogultsággal tekinteni, míg az iparosítást kissé szomorú gazdasági szükségszerűségnek tartjuk, nem pedig olyasminek, amit nemesebb törekvéseinkkel kapcsolatban is hasznosíthatunk. Úgy véljük, az autógyártásban elfogadható, az emberi viszonyokban azonban nem.
Vegyük például a pszichoterápiát! Jelenleg temérdek kisvállalkozó működik ezen a területen. A pszichoterápiának számos különböző iskolája létezik, amelyek között igen komoly minőségi különbségek vannak, és mindegyiknek megvan a maga képzési programja. A szolgáltatás magánlakásokban vagy egymás mellett sorakozó konzultációs szobákban zajlik. A köztudatban az a kép alakult ki a pszichoterápiáról, hogy kissé titokzatos folyamat, amely bizonytalan haszonnal jár. A terapeutákra többnyire furcsán öltözködő és excentrikusan viselkedő egyénekként gondolunk. A szakma intézményesült fele szorosan kötődik az orvostudományhoz, és (ahogy az az orvostudománnyal lenni szokott) csak szélsőséges problémákkal foglalkozik. A pszichoterápia költséges, kicsit zavarba ejtő, lassú és megbízhatatlan.
Hogyan kereshetünk pénzt úgy, hogy közben... 131
Mégis, ha távolról szemléljük, egyértelműen fontos emberi tevékenység. A kiindulópontja az, hogy rengetegen szenvednek lelki bajoktól. Tönkretesszük a kapcsolatainkat, elkeserít az életünk, meghiúsítjuk saját reményeinket, és tehetetlen dühöt érzünk. A „csendes kétségbeesés” és az „elillanó élet” kifejezések jól leírják, általában miként látjuk magunkat. Élünk ugyan, elboldogulunk, de jóval többre vágyunk ennél. A pszichoterápia vezérelve szerint lehet valódi segítséget nyújtani. Ha megtaláljuk a lelkivilágunkkal való törődés megfelelő módját, könnyíthetünk ezeken a terheken. Kielégítőbb kapcsolatokat ápolhatunk, jobban megválaszthatjuk, hogy milyen irányba tereljük az életünket, és konstruktívabban használhatjuk a képességeinket.
Henry Ford (és a Ford T-modell) megközelítését a lelki szükségleteinkre is alkalmazhatjuk. A pszichoterapeutáknak jobb kutatási és képzési lehetőségei lennének, ha stabilabb lenne az életpályájuk. A közvélemény hozzáállásán is lehetne javítani, ha lennének források a hirdetésekre, ha elérhetnénk, hogy megragadjanak a köztudatban bizonyos témák, ha a konzultációs szobák elegánsabbak lennének, a terapeuták státusa magasabbá, a személyiségük pedig kifinomultabbá válna. És igen, többet is lehetne keresni ezen a területen. Lépték és a szervezettség kérdése az egész. Ez az iparosítás bölcsessége.
A Nikomakhoszi ethika elején Arisztotelész bemutatja az eszközök és a célok alapvető kapcsolatát: „Minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul.” Vagyis nem érthetünk meg teljesen egy-egy tevékenységet vagy vizsgálódást addig, amíg nem tudjuk, miféle jót céloz.
Először a célt kell megértenünk, hogy lássuk, milyen eszközök szükségesek az eléréséhez.
A tevékenységek nagyon gyakran több szinten szerveződnek. Arisztotelész ezt egy ma már nosztalgikusnak tűnő példával magyarázza - de a maga korában természetesen jelentős ipari technológiáról beszélt: „több [...] tudomány egyazon képesség alá tartozik - például a zablát s egyéb lószerszámot gyártó mesterség a lónevelés szakmája alá, ez utóbbi viszont s általában minden, a háborúval összefüggő cselekvés a hadtudomány alá”. A hadtudomány pedig a politika, vagyis a jó társadalmak nagyobb és fontosabb tudománya alá.
Az érvelés logikája világos: a ló irányításához az a megfelelő zabla, amelyikkel az állat jobban irányítható. A lószerszámgyártás azonban - jelentős részben - a hadászat kérdéskörébe tartozik. Ebben a kontextusban a ló megfelelő irányíthatósága azt jelenti, hogy katonai hadműveletekben hatékonyan harcolhatunk vele. A „hatékonyságot” itt nem a lovas határozza meg. A hadászat művészete állapítja meg, mit várnak el a lovasságtól. A hadászat pedig a politika része. Vagyis a harc csak egy távolabbi cél elérését szolgálja: nem a csatatéren kell minél gyakorlottabbá válnunk, hanem az államnak kell biztonságban lennie és gyarapodnia - ez nem a hadászat, hanem a politika ügye.
Egy szó, mint száz, minden szinten fel kell tenni a kérdést: Miféle jót szolgálunk? Milyennek kell lennie a szóban forgó dolognak, ha azt akarjuk, hogy igazán hasznos és fontos legyen számunkra?
Kulcsfontosságú, hogy Arisztotelész a célt jónak tartja. Miféle jóra irányul a tevékenység vagy vizsgálódás? Ezért központi szerepű ez a fejtegetés az etikában, a jóra vonatkozó tudás keresésében. És ezért van az, hogy a pénzkérdés mindig etikai kérdés is.
Arisztotelész az emberi vállalkozások szempontjából óriási jelentőségű témát dolgoz fel. Az üzleti gondolkodásba ezt a lélektelennek ható „vertikális integráció” néven emelték be, ami azt jelenti, hogy különböző cégek különféle komponensekkel egymással párhuzamosan látnak el egy mindnyájuk fölött álló tulajdonost. Valójában azonban Arisztotelésztől származik az elképzelés - habár az ő modelljében nem egy iparmágnás, hanem egy magasabb rendű cél érdekében tevékenykedik mindenki.
A művészet az egyik olyan terület, amelynek nagy szüksége lenne az effajta vertikális integrációra. Pillanatnyilag vannak, akik azt mondják magukról, hogy „érdeklődnek a művészet iránt”, majd művészeti iskolába mennek, kidolgozzák az ötleteiket, és később kiállítási lehetőségeket keresnek. A galériák ezalatt eladható alkotások után kutatnak, és próbálják reklámozni a művészeket, a gyűjtők pedig a saját ösztöneiket követik, és ki tudja, mi okból, karriert teremtenek bizonyos alkotóknak azáltal, hogy megveszik a műveiket. Egy ponton azután a közintézmények felkarolnak és végül rendkívül fontos figuraként kanonizálnak néhány művészt. Menet közben működésbe lép néhány népszerűsítő mechanizmus is - kritikák jelennek meg az újságokban, interjúkat közölnek a magazinok és így tovább. Valahol a háttérben pedig viták folynak a művészet természetéről és értékéről.
Arisztotelész modelljével összehasonlítva azonban ez a rendszer kaotikus. Kevés figyelmet kap a mögöttes probléma: Miféle jót szolgál valójában a művészet, és hogyan maximalizálható ennek a jónak a felhalmozása? A kérdések megválaszolása a galériák és a művészeti iskolák számára meghatározott célt jelölhetne ki, ez pedig utóbbiaknak segítene a hallgatók toborzásában.
Mi következik az efféle példákból és elemzésekből? Nem kifejezetten az a célom, hogy pénzszerzési stratégiákba próbáljak bevezetést nyújtani. Elvégre ez nem egy pénzkeresési tanácsadó könyv. Mások sikere miatt azonban gyakran olyannyira elkámpicsorodunk, hogy igazán hasznos észben tartani azt a kulcsfontosságú különbségtételt, amelyre a fentebbiek mutatnak rá. Lehet pénzt keresni nagyon jó dolgokkal. Vagyis mindig azt kell kérdeznünk magunktól, mivel keresi valaki a pénzt - nem csak azt, hogy mennyije van. Aki azzal szerez vagyont, hogy valóban az emberiség érdekeit szolgálja, a barátunk - úgy értem, elméletileg. Vagyis nem kell pénzellenesnek lenni ahhoz, hogy kritikusan viszonyulhassunk a vagyongyarapodás számos forrásához.
Ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, amely igen fontos az életben - úgy érzem, mégsem kap elég figyelmet. A kérdés arra vonatkozik, hogyan pozícionáljuk magunkat mások gazdasági sikereivel és kudarcaival kapcsolatban. Rengeteg olyan beszélgetést folytatok, amelyekben a másik fél pénzpárti vagy pénzellenes. Arra jutottam azonban, hogy határozottsággal tölt el, ha a fentebbiekhez hasonló esettanulmányokat készítek. Tudom, miért és mikor csodálom a vagyongyarapodást, és ez megadja nekem azt a szabadságot, hogy ha kell, anélkül lehetek kritikus, hogy úgy érezném: egyszerűen csak a keserűség beszél belőlem.
Itt említek meg egy másik, ezzel járó előnyt is. A munkámból adódóan gondolkodnom kell arról, hogyan növelhetnék a bevételeiket a magukat az üzleti szemlélettől függetlennek tartó egyetemi karok. Ezt sok kollégám nyomasztó megalkuvásnak tartja. Az esettanulmányok viszont olyan módszereket mutatnak be, amelyek nemesebbé tehetik a piaci szerepvállalást és a profitorientáltságot, és ez segít abban, hogy ezentúl másra figyeljünk. Nem esszük meg az egyetemi Rex Mottramek tanácsait, inkább valamelyest olyanok próbálunk lenni, mint a Landmark Trust.
Nem naivitás azt gondolni, hogy lehet egyszerre a profitra és valami alapvetően jó dolog megtételére törekedni. Egyszerűen csak bonyolult a feladat - de ez így is van rendjén, hiszen a munka az összetett kérdések megoldásáról szól.
VII. Helyünk a nagy egészben