Aki itt lakott...
Hogy mennyire tartjuk magunkat jómódúnak - vagy nincstelennek -, az általában attól függ, hogy kihez viszonyítunk. A New York-i Upper East Side-on sétálva ágrólszakadtnak érzem magam, míg egy elszegényedett területen vagy külvároson áthajtani furcsán pozitívan hat rám. Ennek az az oka, hogy hajlamosak vagyunk a pillanatnyi környezetünknek megfelelően (át) értékelni az önmagunkról alkotott képünket.
Mivel a gazdagság iránti vágy jóformán egyetemes, és szinte mindig frusztrációval párosul, rendkívül fontos egyéni és kollektív szinten is, hogy szem előtt tartsuk a jómódúak problémáit és nehézségeit.
Hajlamosak vagyunk nem törődni ezzel, mondván: „Miért sajnálnám őket?” A cél azonban nem az, hogy erkölcsi igazságot szolgáltassunk. Ehelyett felkészítjük magunkat arra, hogy nem leszünk gazdagok, és arra is, hogy ne érezzünk terméketlen vágyat a gazdagság iránt.
Az örökölt vagyonhoz rossz beidegződések kötődnek: „Ezt én adtam neked; még a síron túlról is én irányítom az életed, és az én mércém szerint kell megítélned a létezésed; a lelked az enyém.” Nevezhetjük ezt „őseink irigységének” is. A siker mércéje igen magasan áll.
Aki öröklés révén lesz gazdag, hajlamos a bűntudatra. Egy gondolkodó elmében óhatatlanul felmerül a kérdés: „Miért én?” (persze az is probléma, bár más természetű, ha valaki nem éppen gondolkodó lény). Erre nincs egyenes válasz; szerencse, hogy az illető éppen azoknak a szülőknek a gyermekeként fogant meg - nem „érdemelte ki” a vagyonát, ezért úgy érzi, erkölcsileg nincs is joga hozzá.
Emellett ezek az emberek az irigység természetes céltáblái is. Folyamatosan támadják őket azok, akik úgy érzik: „Te könnyen megkapsz mindent, míg nekünk robotolnunk kell.” A nagy vagyonok örököseinek azt mondja az irigység hangja: „Gyűlöllek. Magamnak akarom azt, ami a tiéd. Te nem érdemied meg. Nekem járna. Szenvedned kell a bűntudattól, én viszont boldog lennék, ha az enyém lenne az, ami a tiéd.” Rettenetesen nyomasztó lehet, ha tudjuk, hogy ezt gondolják rólunk mások.
Akkor hát mi a megoldás? Hogyan kellene viszonyulnia a pénzéhez annak, aki nem kis vagyont örökölt?
1. Rengeteg jó létezik, amiből egyenlőtlenül és egyáltalán nem az emberi ész logikájának megfelelően részesedünk: az előnyös külső, az atletikus alkat, a jó egészség, a kiegyensúlyozott személyiség, a szellemi étvágy és a mentális képességek, a könnyed természetesség, a társas érintkezésre való hajlam és a szellemesség, a bölcs, szerető szülők... Az anyagi örökség csak egy a sok közül - nincs benne semmi különleges.
2. Mivel az illető „önhibáján kívül” örökölt, fontos lenne, hogy ne legyenek olyan irracionális érzései, miszerint felhatalmazást kapott vagy jogosult valamire.
3. Az emberek igazságtalanul ítélik meg. Ez azonban az élet természetes velejárója, nem csupán az örökség lehet az oka. Világunkban ez mindennapos jelenség; mivel mindenre és mindenkire vonatkozik, így az örökösök sem vonhatják ki magukat alóla.
Azt is látnunk kell, hogy a gazdagság ellenére ugyanúgy irigykedhetünk. Egy különösen érdekes bejegyzést olvashatunk a Londonba költözött gazdag amerikai társasági alak, Chips Channon naplójában az 1930-as évekből. Channon gyönyörű házban lakott, fényűző vacsorákat adott, és - látszólag legalábbis - a lehető leggondtalanabb és leglenyűgözőbb életet élte.
A következőt írja arról, amikor egy letaglózóan fenséges házban, a Rothschildok tulajdonában álló Mentmore Towersben szállt meg: „Attól tartok, megesz az irigység.” (Másnaposan ki is élte ellenérzéseit: összetörte az eredetileg Napóleon számára készített, aranyozott éjjeliedényt.)
Aki itt lakott...
...majd megette az irigység, amikor itt szállt meg.
A történet lényege egyszerű: hiába volt meg mindene, Channon is az elkeseredett irigység prédájává lett. A tanulság pedig az, hogy a pénz nem tesz olyan szabaddá, mint ahogy azt mi gondolnánk. Ha a magunkévá tesszük ezt a gondolatot és szem előtt tartjuk, pszichológiai védőhálóként működik majd. Ők is szenvednek. A vagyonuk így nem lehet megoldás az én problémáimra.
A sok pénz lebontja a cselekvés korlátait. Aki biztos vagyonnal rendelkezik, azt tesz, amit akar. És - akármilyen rettenetes is - ez az út többnyire boldogtalansághoz vezet. A vágy és a gyarapodás viszonya igencsak tökéletlen. A vágy célja az élvezet. A jó élet eredményessége ezzel szemben azon múlik, hogy mennyi pozitív dolgot teremtünk. Ha pedig lehetőségünk nyílik rá, hogy bármelyik kívánságunkat teljesítsük, az éppen az értékes célok eléréséhez szükséges erőfeszítések, a koncentráció, az elkötelezettség, a türelem és az önfeláldozás ellenében hat.
Aki nap mint nap megengedheti magának, hogy étteremben ebédeljen és két üveg pezsgőt igyon, tartózkodnia kell mindettől, ha normális életet akar. Vagyis minden nap le kell győznie az újabb és újabb kísértést. Az ebéd és a pezsgő gondolata elsőre nagyon vonzónak tűnhet. Mégsem vezetnek sehová. Az illető minden nap repülőre szállhatna, hogy elutazzon valahová - de minek? Ma este Velencében alszom. Nem is, Párizs nagyon kellemes, talán oda kellene mennem? Ugyanakkor soha semmi nem elég. Túl kicsi a magánrepülőm. Nem tetszik a szigetem alakja. Boldog családot akarok, és huszonhárom szeretőt. Ha nem kedvelek valakit, a földbe akarom tiporni, és meg is tehetem. A kormány el akarja venni a pénzem. Nem bízom az ügyvédeimben és a pénzügyi tanácsadóimban: csak az foglalkoztatja őket, hogy mennyit tudnak kisajtolni belőlem.
Többnyire úgy véljük, hogy a gazdagok - legalábbis akik maguk szerezték a vagyonukat - kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Ez azonban nem teljesen igaz. Pénzt keresni csak az első lépés.
Számos példát ismerünk a történelemből, amikor valaki a vagyonát egészen pompás célokra használta. Igazán nagy teljesítményről akkor beszélhetünk, ha azt vesszük górcső alá, ki mihez kezd a pénzével. Egy gazdag ember például ezt építtette:
Milyen szellemi és gazdasági erők egyesülésének köszönhetően emelték ezt az épületet?
Ez a könyvtár, amely ma már olvasóterem, kiállta az idő próbáját, és - az elegancia és a bölcsesség találkozásának szimbólumaként - rengeteg embert inspirált. Természetesen kellett hozzá pénz is, de ennél lényegesen többre volt szükség. Többeknek is lenne elegendő pénzük ahhoz, hogy megismételjük ezt a teljesítményt, mégsem ebben a ligában versenyeznek. Ők a forrásaikhoz mérten alulteljesítenek. Egy napjainkban emelt, hasonló épület fizikai értelemben talán nem lenne ilyen előkelő, valami másféle magasztosságnak azonban kellene lennie benne. Természetesen varrnak a filantrópiának efféle lenyűgöző példái. Ez ugyanakkor probléma a gazdagok számára, hiszen igen fontos lenne felnőniük az efféle példákhoz - és gyakran tisztában is vannak azzal, hogy képtelenek rá.
A tanulság tehát nem az, hogy sajnálnunk kellene a módos embereket. Inkább próbáljunk meg valami olyasmivel foglalkozni, ami Jane Austennak is tetszett volna: a méltóságunkkal.
A Büszkeség és balítélet talán leghíresebb jelenete az, amelyben Elizabeth Bennet visszautasítja Mr. Darcy első lánykérését. Ezzel a tettével számba veszi a gazdagok problémáit. A férfi önző módon büszke; azt hiszi, bármit megkaphat, amit akar; lenézi Elizabeth családját (akik kedvességet érdemelnének), és úgy gondolja, nagy szívességet tesz a nőnek, hogy jobb belátása ellenére szemet huny a köztük lévő társadalmi különbségek felett. Elizabeth bámulatosan őrzi meg a méltóságát azzal, hogy átlátja, mi a baj Darcyval. A legkevésbé sem pusztán a vagyona a gond. Még véletlenül sem csapná be a férfit csupán azért, hogy gazdag legyen.