Sokat tanulhatunk azoktól, akik pénz híján is elégedett életet élnek. Mivel igazán rettegünk az oly sokakat érintő szegénységtől, egyéni és kollektív szinten is arra kellene törekednünk, hogy megragadjuk a nincstelenségben rejlő potenciális szépséget. Ez nem azt jelenti, hogy ne vegyünk tudomást a pénztelenséggel járó szenvedésről, hanem azt, hogy valamiféle választ adjunk szüntelen szorongásunkra. Felszabadító érzés lenne valamivel kevésbé félni.
Mi lehet jó a szegénységben, és van-e valami, amit anélkül tanulhatunk meg belőle, hogy átélnénk a nélkülözést? Furcsán hangozhat, de egykor az emberek tisztelték a nincstelenséget. Persze nem az éhhalált, a megaláztatást és a rettegést - hanem a tulajdonnal szembeni közönyt és a birtoklási vágy elutasítását. Assisi Szent Ferenc például úgy gondolta, hogy az önként vállalt szegénység egyértelműen jó. „Szent Ferenc... mindenekfelett megvetette a pénzt” - írja a szent életét elbeszélő 13. századi mű, A tökéletesség tükre szerzője. A kötet egy igen érdekes jelenetet is megörökít. Egy napon zarándok érkezik a templomba, ahol Ferenc tartózkodik, és áldozat gyanánt egy aranyérmét hagy az oltáron. Az egyik szerzetes kihajítja az érmét az ablakon, Szent Ferencnek azonban ennyi nem elég, és azt parancsolta neki, hogy emelje fel a földről a pénzt a szájával, és tegye egy szamár ürülékébe. Ekkor nagy félelem fogta el mindazokat, akik látták és hallották ezt, és attól fogva jobban megvetették a pénzt, mint a szamár ürülékét.
A pénznek ez a fajta megvetése egy komplex életszemléletből ered. A tulajdon és presztízs eszerint nemcsak lényegtelen, hanem szörnyen veszélyes is, mert természetüknél fogva züllésbe taszítanak.
Mit tanulhatunk az effajta aszketizmusból?
1. Ne legyünk megszállottak, és ne folyton csak a pénzszerzéssel és a költekezéssel foglalkozzunk! Ehhez azonban tudnunk kell, mi másra figyeljünk. Szent Ferenc azért vágyta a szegénységet, mert valami mást is szeretett: a természetet és az egyszerűséget. Minden gondolatát annak kívánta szentelni, hogy az Isten által alkotott természet rendjének részévé váljon. A napfény, egy madár, egy virág számára az ideális létezést testesítette meg. Az efféle dolgok szeretetében pedig nincs semmi birtoklási vágy.
2. Kifinomultabbá válhat az érzékelésünk. A nagyvilág zajától és küzdelmeitől eltávolodva valódi mivoltukban láthatjuk az embereket és a tárgyakat. Érzékeny megfigyeléseket olvashatunk Samuel Johnson „London” című korai költeményében, amit a szerző nagy szegénységben írt. Megjegyzi például, hogy mivel az emberek szeretnek füstöt belélegezni, voltak épületek, ahol agyagból csöveket (pipákat) készítettek, és földek, ahol füveket termesztettek; illetve hogy mivel sokan jobban érzik magukat attól, ha csillogó tárgyakat aggatnak a fejükre (a fülbevalókról beszél), mások egész életüket azzal töltik, hogy a földet túrva olyasmit keressenek, ami szokatlan mértékben veri vissza a fényt (a gyémánt), megint mások apró fülkéikben mindezeket fémrögökre (aranyra) cserélik. Johnson megfigyelte, hogy tulajdonképp számos evilági tevékenység meglehetősen furcsa, és éppen ennek a - szegénységben kialakult - szemlélet-módnak köszönhetően lett olyan hatalmas gondolkodó.
3. Függetlenné válhatunk: ha nem törődünk azzal, mit akarnak mások, magabiztosan, igaz szándékkal cselekszünk. Az ókori rómaiak imádták Cincinnatus történetét, aki bár nagy katona volt, a lehető legegyszerűbb életet élte: maga szántotta a földjét, és magában ette a kenyeret. Amikor veszély fenyegette a köztársaságot, a szükségállapotra tekintettel ideiglenesen teljhatalmat kapott. Az ellenség legyőzése után óriási vagyont szerezhetett volna, ő azonban visszatért szerény életviteléhez. A rómaiak a korrumpálhatatlan ember példaképeként tisztelték, mert semmit nem tudtak számára felajánlani, ami eltántorította volna az általa helyesnek vélt élettől. Nem volt megvehető, így bátran adhattak neki korlátlan hatalmat.
Tanulhatunk-e valamit ezekből a példákból? Pusztán a szegénység még nem garancia arra, hogy ezek az előnyök meg is jelennek, hiszen nem rögvest ütik fel a fejüket ott, ahol pénz hiány van. Inkább egy önként vállalt állapothoz köthetők: ahhoz, hogy hajlandók vagyunk lemondani arról, amire a többség vágyik. Eredőjük, hogy nem félünk a pénztelenségtől. És határozottan függnek valami mástól is: a belső biztonságérzettől. Cincinnatus mindenestül vissza tudta utasítani a siker értelmének tartott jutalmakat, mert más foglalkoztatta. Úgy is fogalmazhatunk, hogy lelki gazdagsága a fizikai vagyont jelentéktelenné tette számára. Ez pedig természetesen éppen az ellenkezője annak, ami a szegénységre általában jellemző. Ugyanez mondható el Samuel Johnsonról és Szent Ferencről is. Mindnyájan azért tudták jól kezelni a nincstelenséget, mert volt egy teljesen más jellegű belső tartalékuk, a méltóságnak egy olyan forrása, amihez a pénz nem tudott utat tömi.
Mindegyikük önként választotta a szerény életkörülményeket - pedig lehetett volna több pénzük. Dönthettek erről, és ez sokaknak nem adatik meg. Fizikai értelemben megtapasztalták ugyan a szegénységet, de lelkileg ez egészen más élményt nyújtott számukra.
A tanulság mégsem az, hogy jó szegénynek lenni. A példák szereplői nem mindennapi emberek, akik arra nevelnek, hogy annál kevésbé aggódjunk a pénz miatt, minél elkötelezettebbek vagyunk valami más iránt. Jómagam személy szerint szeretném legalább egy kicsit magamévá tenni ezt a tanulságot, és megnézni, mit üzen a pénzhez fűződő viszonyunkról. Ez azonban a pénzügyi aggályok legmélyére vezet minket; ahhoz a kérdéshez, hogy mit kezdjünk velük, vagyis összefüggésben áll mindennel, amiről eddig szó volt a könyvben.