Értékes tudás, ha tisztában vagyunk vele, valójában mire is van szükségünk. Az egyértelműség itt az elhatározást erősíti: képes összefogni az ember energiáit.
A szükségletek és a vágyak között jellemzően azért teszünk különbséget, hogy lejjebb adjunk a kívánságainkból, és szerényebb (valamint ésszerűbb és elérhetőbb) célokat állítsunk magunk elé. Valóban kell egy tengerparti ház, egy sportkocsi vagy egy vacsora egy híres étteremben? Nem - ezek puszta vágyak. Kellemesek, de nem elengedhetetlenek. Ezért aztán ha pénzügyileg bölcsek akarunk lenni, ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy a vágyainkat hajhásszuk, és ehelyett a valódi szükségleteinkre kell fókuszálnunk.
A szükségletek ennél mélyebben gyökereznek - összefonódnak az ember szigorú értelemben vett élettörténetével. A „Szükségem van erre?” annak a kérdésnek egy változata, hogy mennyire fontos a szóban forgó dolog, mennyire játszik központi szerepet abban, hogy jobb önmagam lehessek, illetve valójában mire is való az életemben. Az effajta önvizsgálat célja az, hogy megkülönböztessük a szükségleteket a puszta kívánságoktól. A búzát az ocsútól elkülöníteni pedig igen hasznos.
Fontos látni ugyanakkor, hogy ez nem azonos a „szerény” és a „nagyzoló” közti különbségtétellel. Nem mindig a kisebbre, a kevesebbre, az olcsóbbra van szükségünk.
Egy kitűnő hegedűművésznek például lehet, hogy csillagászati árú vonóra van igénye. Ezt mégis joggal nevezhetjük vágy helyett szükségletnek. Itt kell hangsúlyoznom: a „szükséglet” nem az, ami a túléléshez kell. A hegedűművésznek azért van szüksége a vonóra, mert központi szerepet játszik az életében. A zenész élete jelentős részét annak szentelte, hogy magáévá tegye azt a tudást és érzékenységet, amelyet egy ilyen drága, kifinomult vonóval kifejezhet és meghálálhat. Ilyenformán ez a tárgy fontos és meghatározó szerepet tölt be az illető mindennapjaiban. Önmagát hazudtolná meg a művész, ha azt mondaná: „Jaj, ez nagyon drága, igazából nincs is szükségem rá.”
Mindebből az következik, hogy nem mindig engedhetjük meg magunknak azt, amire szükségünk van. Ez azonban valódi és komoly indok arra, hogy több pénzt keressünk. Ideális esetben akkor megfelelő a jövedelmünk, ha abból a tényleges szükségleteinket fedezni tudjuk.
Ha ebből az irányból közelítve megértjük a szükségletek mibenlétét, kiderül, mi siklik félre akkor, amikor valójában szükségtelen luxust hajszolunk. Az ugyanis nem segít abban, hogy fejlődjünk vagy gyarapodjunk. Nem feltétlenül értéktelen, de nem minden esetben tudjuk vagy érzékeljük, hogyan használhatnánk megfelelően.
A kapzsiság a modern erkölcs szótárának egyik központi fogalma. Nem azt jelenti, hogy valaki többre vágyik, mint amennyi másoknak van - pedig főként ebben az értelemben használjuk. Nem feltétlenül nagyravágyás az, ha egy szép házat a szépsége miatt szeretnénk - még akkor sem, ha esetleg jóval drágábbra vágyunk annál, mint amit a többség megengedhet magának.
Ennek sikeréhez először arra kell választ adni, hogy minek a részei a szükségletek, és minek a vágyak. Végeredményben azt kérdezzük: Mennyire bölcs - intelligens, gyakorlati szempontból fontos - hajszolni ezt a valamit? Az azonnali vágyódás ereje ugyanakkor csak nagyon hozzávetőleges, és néha igen félrevezető támpontot ad a kérdés megválaszolásához. Milyen és mekkora szerepe lesz az életemben az adott tárgynak? Mennyire központi a jelentősége abban, hogy jó életet éljek, és jobb önmagam lehessek?
Kérdezd meg magadtól: „Mennyire lesz jó nekem, ha hozzájutok?” Más szóval, a szükséglet és a vágy közötti különbségtétel egyenesen az identitással, az erkölccsel és az élet értelmével kapcsolatos kérdések mélyére hatol. Nem kezelhetjük megfelelő módon a pénzt, ha ezeket nem gondoljuk komolyan végig.
Jómagam például sokat nézegettem egy 18. századi asztalkát egy helyi régiségüzlet kirakatában. A nappalinkban van egy kanapé a kandallóval szemben. A kanapé mindkét végén áll egy-egy asztalka, rajtuk egy-egy lámpa. Nagyon tetszik ez az elrendezés. Ha vacsoravendégeket hívunk, itt szolgáljuk fel az aperitifet. Szeretem, hogy elegáns és meglehetősen ünnepélyes szoba. Úgy érzem, a jellemem egy lényeges szeletét mutatja meg, és valami igazán fontosat árul el az életszemléletemről. A társasági élettel és a társalgással kapcsolatos elképzeléseimet tükrözi. Valójában azonban a két asztalunk nem igazán illik egymáshoz. Az egyik sokkal szebb, mint a másik. Az üzlet kirakatában eladásra kínált darab lényegesen jobban illene a szoba elrendezéséhez és stílusához. Mindent egybevetve tehát azt mondom, szükségünk van arra az asztalra. Habár teljesen nyilvánvaló, hogy meg tudunk lenni nélküle, úgy érzem, helyénvaló azt állítani, hogy kellene nekünk. Valami rendkívül lényegesre akarom használni az életemben. Ez nem csak véletlenszerű nyereségvágy. Része annak, hogy az általam fontosnak vélt, komolyan vett értékeket megtestesítő környezetet teremtek. Megbecsülöm az asztal különleges tulajdonságait és értékét.
Ezzel együtt azt is tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak - de mégsem akarok lemondani a rá való vágyakozásról. Nem akarom áltatni magam azzal, hogy mivel nem tudom megfizetni, nem is számít, megkapom-e vagy sem.
Fontos megértenünk, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a szükséglet-vágy és az egyszerű-kifinomult vagy az olcsó-fényűző ellentétpárok közé. Méghozzá igen fontos okból. A szükséglet és a vágy közti különbségtétel pszichológiai természetű, és az egyéni gyarapodással, a legjobb énünk keresésével függ össze. Az egyszerű és a kifinomult megkülönböztetése a tárgyak összetettségével kapcsolatos. Az olcsó és a drága szembeállításának pedig az árakhoz és a kereslethez van köze.
Szükségem van erre az asztalra, még akkor is, ha tudnék nélküle élni.
Így aztán az általam javasolt alapvető stratégia (a fontossága ellenére) szembemegy az ösztönökkel: először úgy kell feltérképeznünk a szükségleteinket, hogy nem törődünk az árakkal. Mivel nagyon is valószínű, hogy van, amit - bár szükségünk van rá, de - nem engedhetünk meg magunknak. Az is elképzelhető, hogy noha megfizethető valami, és vágyunk is rá, mégis rossz ötlet megvenni. Valójában éppen ezzel a módszerrel szabadíthatjuk fel a fontosabb terveinkhez szükséges forrásokat. Belső hierarchiát kell tehát felállítanunk, ami tulajdonképpen egyfajta értekezés vagy beszámoló arról, miként képzeljük el életünkben a gyarapodást és a fejlődést.
A modern kultúra szembetűnő szerencsétlensége, hogy a szükségleteket a fizikai túléléssel azonosítjuk. Amire szükségünk van, ahhoz alapvetően elidegeníthetetlen jogunk fűződik, ám az teljesen más kérdés, hogy megkapjuk-e, amire vágyunk.
A szükségleteket három nagy csoportra oszthatjuk:
A magasabb rendű szükségletek közé tartoznak: a mély barátságok, a küldetéstudat, az egyéni stílus, az érzelmi érettség.
A közepes rendű szükségletekhez sorolható: a jól fizetett állás, a divatos ruhák, az egzotikus utazások, az ismeretség magas státusú emberekkel.
A magasabb rendű szükségleteket nehéz leírni és azonosítani, mert elég összetettek és megfoghatatlanok. Ettől azonban még szükségletek - vagyis nélkülözhetetlenek a gyarapodás szempontjából. Mégis gyakran a nyilvánvalóbb igényeknek rendeljük alá őket.
A társas ösztönnel, a közösségben elfoglalt státussal és az emberi érintkezéssel - a társadalomhoz tartozással - kapcsolatos közepes rendű szükségletek gyakran igen szorosan összefonódnak a pénzzel. Bizonyos értelemben ezek a leggyakrabban kívánt javak, és pontosan ez az a terület, ahol úgy tűnik, hogy a pénz és a boldogság összefügg, mert a pénz közvetlenül arra használható, hogy még több közepes rendű szükségletünket elégítsük ki. Ironikus módon azonban a közepes rendű javakat hajhászó ember délibábot kerget. Azaz minél többet szerez, annál inkább rájön, milyen keveset birtokol.
Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című művében tökéletes példát hoz erre: találkozunk egy unalmas, irritáló alakkal, és elfog a vágyakozás, hogy a megfelelő összejövetelekre járjunk, ahol a megfelelő emberekkel ismerkedhetünk. Aztán eljutunk egy ilyen eseményre, de a megfelelő emberek nem hívnak meg minket a sajátjukra. Végül mégis meginvitálnak, de rájövünk, hogy a házigazda sokkal jobb vacsorákat is szokott adni. Végül aztán oda is meghívnak - és ismét találkozunk az unalmas, irritáló alakkal az első partiról.
Pénzügyi szempontból kulcsfontosságú előrelépés az egyének és a társadalmak életében, hogy a középrendű javak hajszolása helyett képesek legyünk a magasabb rendűekre fókuszálni. Olykor lazítanunk kell a státushoz és az eleganciához hasonló, középrendű szükségletek iránti ragaszkodásunkon, hogy nemesebbekkel foglalkozhassunk. Semmivel sem kerül többe, csak szabadabban kell gondolkodni hozzá.
A magasabb rendű szükségletek gyakran indirekt módon elégíthetők ki. Ehhez időre, szellemi kapacitásra és intelligenciára, valamint arra van szükség, hogy valamelyest törődjünk mások gondolataival és életével.
Ahhoz, hogy elolvassuk A mansfieldi kastélyt (csak hogy továbbvigyem a Jane Austen-vonalat) vagy a Háború és békét, nemcsak a mű egy - szinte potom áron beszerezhető - példányára van szükség, hanem időre is, hogy lassan és átgondoltan haladhassunk vele; lelki nyugalomra, hogy az olvasáshoz egy órával korábban feküdjünk le, vagy elnyúljunk a kádban, esetleg leüljünk egy kávézóban vagy parkban ahelyett, hogy idegesen feszengenénk és jönnénk-mennénk. Mindezen felül pedig ész is kell ahhoz, hogy alaposan el tudjunk mélázni az olvasottakon.
Ezek a művek ugyanis csak akkor elégítik ki a magasabb rendű szükségleteinket, ha igazán átadjuk magunkat nekik.
A magasabb rendű szükségletek nem a nagyravágyásról és a hencegésről szólnak. Az, hogy megértsenek, hogy értékes dolgokat alkothassunk, hogy közelről megismerhessünk másokat, hogy finomítsunk az érzéseinken: mind hétköznapi igény. És - függetlenül attól, hogy kielégítjük-е őket vagy sem - mind elhasználódnak, ahogy napjaink a nyilvánvalóbb szükségleteinkkel való törődéssel telnek.
Egy szép utcában álló, elegáns ház magasabb rendű szükségletet elégít ki, habár ezt gyakran összekeverik a közepes rendű, szociális igénnyel. A félreértésre sok esetben a puccos és a sznob szavak használata világít rá. Ezek a kifejezések a rongyrázásra - azaz a középrendű szükségletekkel kapcsolatos problémákra -utalnak. Valaki felsőbbrendűnek akarja érezni magát, ezért nagy házat vesz; más a felső tízezerrel szeretne vegyülni, ezért elegáns étterembe megy, vagy jegyet vált az operába; megint más azt szeretné, hogy műveltnek tartsák, ezért műalkotásokat gyűjt. A puccos és sznob szavakban érezhető kritika lényegében annak szól, hogy mindezt pusztán a státusszerzés kedvéért csinálják. Ha ez valóban így van, a bírálat jogos. Többnyire azonban ezek a kifejezések az otromba támadások eszközei. Sokan nem látják be, hogy az opera, az étterem, a ház vagy a műalkotások iránti rajongás fakadhat magasabb rendű szükségletekből is. A kritika mögött általában az áll, hogy a „magasabb rendű igények” valójában mindig a státusról szólnak. Ez pedig tévedés, bár az tény, hogy a helyzet elég faramuci, mert gyakran fordul elő, hogy valaki kizárólag a státus miatt vásárol meg olyan javakat, amelyeknek magasabb rendű szükségleteket kellene kielégíteniük. A megoldás azonban nem az, hogy magukat a javakat szapuljuk, hanem az, hogy sokkal jobban odafigyelünk arra, mi motiválja az embereket, és nagyobb hozzáértéssel ismerjük fel az értékes és az értéktelen indítékokat. Ennek a kulcsa pedig az, hogy világosan lássuk a különbséget a közép- és a magasabb rendű igények között.
Könnyen lehet, hogy a státus hajszolása megkerülhetetlen emberi ösztön. Ha pedig így van, akkor az átformálására kellene törekednünk ahelyett, hogy hiábavaló kísérletekkel próbáljuk megszüntetni, ezzel ugyanis a megfelelő dolgokhoz kapcsolhatnánk. Alapvetően nem bűn csodálni vagy irigylésre méltónak tartani valakit. Azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy miért csodáljuk az illetőt és mit irigylünk tőle. Ha valakinek azért magas a státusa, mert bölcs, nagylelkű, van szépérzéke, és a legjobbat hozza ki másokból, akkor teljes mértékig meg is érdemli a pozícióját. Ha ezeket a tulajdonságokat irigyeljük tőle, és arra törekszünk, hogy mi is a magunkénak mondhassuk őket, akkor az irigység produktív szerepet tölt be az életünkben. Ha viszont az alapján tulajdonítunk státust valakinek, hogy milyen a bankkártyája, az autója vagy hova járt iskolába, akkor a pozíció nincs összhangban az érdemekkel. Általánosságban elmondható, hogy az irigységet hajlamosak vagyunk kártékonynak és kerülendőnek tartani, pedig ha a megfelelő irányba terel minket, értékes is lehet.
A státus csoportjelenség: azért létezik, mert egy-egy csoporton belül az emberek hajlamosak lenézni egymást és felnézni egymásra, csodálni és megvetni a másikat. Egyeseket mindenki a lehető legjobb jellemnek tart, másokról mindenki úgy gondolja, hogy számos hiányosságuk van. Az azonban változó, kinek milyen pozíció jut. Egy durva, rosszindulatú csoportban a státusokat szörnyű módszerekkel állapítják meg. A leggonoszabb, legszívtelenebb, legostobábban arrogáns személyé lesz a legmagasabb pozíció. Egy igényes, komoly csoportban a státus az egyén belső értékeivel áll összhangban.
Vagyis elszántan kell törekednünk a megfelelő társaság megtalálására. Egymagunk nem befolyásolhatjuk az egész társadalom státusosztó gyakorlatát. Abban ugyanakkor bízhatunk, hogy választott környezetünkben helyénvaló módon jelölik ki a helyünket, vagy elérhetjük, hogy így legyen.
A státussal kapcsolatos szorongás a pénzügyi aggályok táptalaja. A státus önmagában sem nem jó, sem nem rossz. Azon múlik minden, hogy mit látunk a legjellemzőbb jelének - ez az abszolút felszínes dolgoktól (egy autó márkája vagy a hajszín) a legbölcsebben kiválasztott és legfontosabb tulajdonságokig (éleslátás, kedvesség) bármi lehet. A kötelességünk önmagunkkal és másokkal szemben is ugyanaz: megpróbálni afelé billenteni a mérleget, hogy felszínes dolgok helyett a lényegi jellemzők alapján határozzuk meg egy-egy ember státusát. Ha ezt tesszük, azon kaphatjuk magunkat, hogy kevesebbet aggódunk a pénz miatt, és arra fordítunk figyelmet, amire valóban kell: a jó élet valódi alapjaira.