Ez a könyv a jövedelem és a vagyon historikus dinamikájának szentelt tizenöt évnyi (1998-2013) kutatómunka eredménye, amelyet javarészt más tudósokkal közösen végeztem.

Röviddel a Les Hauts Revenus en France au XX^e siècle (Magas jövedelmek a 20. századi Franciaországban) című kötet megjelenése után (2001) az a szerencse ért, hogy Anthony Atkinson és Emmanuel Saez lelkes támogatóimmá váltak. Nélkülük ez a szerény, franciaországi keretek közé szánt vállalkozás soha nem ölthetett volna a jelenlegihez hasonló nemzetközi méreteket. Tony, aki egyetemi éveim alatt a példaképem volt, elsőként olvasta át a franciaországi egyenlőtlenségekről írt történeti áttekintésemet, és a vizsgálódás kiterjesztését javasolta Nagy-Britanniára és számos más országra is. A kutatás eredményeit két vaskos kötetbe foglaltuk. Ezek 2007-ben és 2010-ben jelentek meg: mind a mai napig ez a két, húsz ország adatait feldolgozó könyv tartalmazza a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulására vonatkozó legnagyobb adatbázist. Emmanuellel az Egyesült Államok helyzetét vizsgáltuk. Munkánk hatott a tengerentúli vitákra, hiszen nyíltan beszéltünk a népesség leggazdagabb 1%-ának szédítő ütemű jövedelemnövekedéséről, amely az 1970-80-as évek óta tart. Ezenkívül számos kutatást folytattunk közösen a jövedelem és a tőke optimális megadóztatásának elméleti megalapozásával kapcsolatban. Ez a könyv, amely nagymértékben táplálkozik ezekből a közös munkákból, sokat köszönhet Emmanuelnek.

Jelentős befolyást gyakorolt rám a könyv írásakor az is, hogy megismertem Gilles Postel-Vinay-t és Jean-Laurent Rosenthalt, akikkel közösen folytattunk történelmi kutatásokat a párizsi levéltárakban őrzött, a francia forradalomtól a napjainkig rendelkezésre álló örökösödéssel kapcsolatos iratokban. Így testközelben, rendkívül plasztikus módon tapasztalhattam meg a vagyon és a tőke mibenlétét, és hogy milyen nehézségekbe ütközik e vagyonok felmérése. Gilles és Jean-Laurent segítségével megértettem, hogy még ha figyelembe vesszük is a különbségeket, milyen sokrétű a hasonlóság

a „boldog békeidőket”, a belle époque-ot és a 21. századot jellemző tulajdonszerkezet között.

Köszönettel tartozom valamennyi doktorandusznak és ifjú kutatónak, akik e tizenöt év alatt segítették munkámat. Kutatói munkájuk és energiájuk teremtette meg a könyv létrehozásához szükséges pezsgő intellektuális légkört. Mindenekelőtt Facundo Alvaredo, Laurent Bach, Antoine Bozio, Clément Carbonnier, Fabien Dell, Gabrielle Fack, Nicolas Frémeaux, Lucie Gadenne, Julien Grenet, Élise Huilery, Camille Landais, Ioana Marinescu, Élodie Morival, Nancy Qian, Dorothée Rouzet, Stefanie Stantcheva, Juliana Londono Velez, Guillaume Saint-Jacques, Christoph Schinke, Aurélie Sotura, Mathieu Valdenaire és Gabriel Zucman nevét kell megemlítenem. Facundo Alvaredo hatékonysága, szigora és tehetsége nélkül a World Top Incomes Database elnevezésű adatbázis, amelyből a jelen mű nagymértékben merített, nem létezhetne. Camille Landais lelkesedése és precizitása nélkül a „adózási forradalmat” feldolgozó vállalkozásunk soha nem jöhetett volna létre. Gabriel Zucman alapossága és elképesztő munkabírása nélkül képtelen lettem volna végigvinni azokat a fejlett országok tőke/jövedelem arányainak historikus alakulására vonatkozó kutatásokat, amelyek e könyv gerincét adják.

Köszönetet szeretnék mondani a munkánk megvalósítását lehetővé tevő szervezeteknek is, elsősorban az École des hautes études en Sciences sociales-nak, ahol 2000 óta tanulmányi igazgató vagyok, illetve az École normale supérieure-nek, a párizsi École d’économie többi alapító szervezetével együtt és magának az École d’économie-nak is, amelynek 2005 és 2007 között első igazgatója voltam, illetve kezdetektől fogva tanára vagyok. Azzal, hogy ezek a szervezetek erejüket egyesítve vállalták, hogy ennek, a saját közvetlen érdekeiket jócskán meghaladó projektnek kisebbségi támogatói legyenek, hozzájárultak egy olyan közkincs létrehozásához, amely a maga szerény eszközeivel reményeim szerint hozzájárul majd a 21. század többpólusú gazdaságpolitikájának kialakításához.

Végül köszönetet kell mondanom három lányomnak, Juliette-nek, Débo-rah-nak és Hélene-nek a tőlük kapott szeretetért és támogatásért. Köszönöm Juliának, aki nemcsak a társam, de a legjobb lektorom is, a kötet elké-szülési folyamatában nyújtott nélkülözhetetlen és meghatározó fontosságú segítségét. Nélkülük ez a könyv soha nem születhetett volna meg.

„A társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”

Olvasói tájékoztató a könyvre, a módszertani függelékre és az internetes oldalra vonatkozóan

A szöveg és a jegyzetek túlterhelésének elkerülése végett a történelmi források, az irodalmi hivatkozások, a statisztikai módszerek és a matematikai modellek a http://piketty.pse.ens.fr/capital21c oldalon található módszertani függelékben érhetők el.

A technikai függelékben megtalálható a könyv valamennyi ábrájának elkészítéséhez felhasznált táblázat és adatsor, valamint a források részletes leírása és az alkalmazott módszerek is. A könyvben megjelölt és a jegyzetben feltüntetett irodalmi hivatkozások pusztán a legszükségesebbeket tartalmazzák, részletesebb leírásuk szintén a módszertani függelékben található. Ugyanitt gyűjtöttük össze az olyan táblázatokat és kiegészítő ábrákat is, amelyekre esetenként a jegyzetek hivatkoznak. A módszertani függelék és az internetes oldal célja, hogy kiegészítse a könyv olvasását, miközben megteremti a többszintű olvasási élmény lehetőségét.

Az érdeklődő olvasó ugyanitt megtalálja a fájlok összességét (általában Excel és Stata formátumban), az informatikai programokat, matematikai formulákat és egyenleteket, a könyv kiindulópontjait jelentő elsődleges források, technikai jellegű tanulmányok internetes linkjeit is.

A cél az volt, hogy a könyvet a különösebb előismeretekkel nem rendelkező olvasó is élvezni tudja, ugyanakkor a könyv egésze a módszertani függelékkel együtt egyetemi hallgatók és kutatók számára is kielégítő legyen. Ezzel a módszerrel ráadásul a módszertani függeléket, a táblázatokat és az ábrákat is napra kész adatokkal frissíthetem. Előre is köszönöm azoknak az olvasóknak és internethasználóknak, akik munkámat segítve e-mailben elküldik megjegyzéseiket és észrevételeiket a piketty@ens.fr címre.

Bevezetés

A vagyon eloszlása napjaink egyik leginkább vitatott kérdése. De mit tudunk valójában e jelenség alakulásáról hosszú időszak alatt? Vajon a magánvagyonok felhalmozásának dinamikája elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy a gazdagság egyre kevesebb kézben összpontosul, ahogy Marx gondolta a 19. században? Vagy talán a 20. századi Kuznetsnek kell igazat adnunk, aki úgy vélte, hogy a növekedés, a verseny és a technikai fejlődés kiegyensúlyozó erői a fejlődés előrehaladott korszakában csökkentik az egyenlőtlenséget és harmonikusabb viszonyokat hoznak létre az osztályok között? Mit tudunk tulajdonképpen a vagyon és a jövedelmek eloszlásának lezajlott változásairól a 18. század óta, és vajon milyen tanulságot vonhatunk le ezekből a 21. századra vonatkozóan?

Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a könyvben. Már a legelején le kell szögeznem, hogy az itt bemutatott válaszok tökéletlenek és hiányosak, ám az eddig megjelent elemzéseknél jóval szélesebb körű történeti, összehasonlító adatokra támaszkodnak, amelyek három évszázadot és több mint húsz országot ölelnek fel. Ezen túlmenően olyan új elméleti kereteket használnak, amelyek lehetővé teszik a gazdagság létrejöttének alapját jelentő mechanizmusok jobb megértését. A modern gazdasági növekedés és az ismeretek terjedése lehetővé tette, hogy elkerüljük a marxi apokalipszis eljövetelét, de nem változtatta meg a tőke és az egyenlőtlenség fundamentális szerkezetét - vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint ahogy azt a második világháborút követő optimista évtizedekben remélték. Ha a tőke hozama tartósan meghaladja a kibocsátás és a jövedelem növekedését - ahogy ez a 19. században is történt, és nagy valószínűséggel a 21. századra is jellemző lesz -, a kapitalizmus automatikusan olyan önkényes és fenntarthatatlan egyenlőtlenségeket teremt, amelyek aláássák a demokratikus társadalmak alapját képező meritokratikus értékeket. Léteznek azonban olyan eszközök, amelyek révén a demokrácia képes megfékezni a kapitalizmust, érvényesíteni a közérdek elsőbbségét a magánérdek

felett úgy, hogy eközben megőrzi a gazdasági nyitottságot és elkerüli a protekcionizmus és a nacionalizmus csapdáját. A könyv későbbi részeiben olyan javaslatokat fogalmazok meg, amelyek támaszkodnak a történelemből merített tapasztalatokra, és amelyek így egyfajta narratívává állnak össze.

Vita adatok nélkül?

A vagyon eloszlásáról folytatott intellektuális és politikai vita régóta bőséges előítéletből és szűkös tényekből táplálkozik.

A vagyon és a jövedelmek eloszlásával kapcsolatban nyilvánvalóan hiba lenne alábecsülni az intuitív tudás fontosságát, amely mindenfajta elméleti keretek és reprezentatív statisztika híján is mindannyiunkban jelen van. Látni fogjuk például, hogy a mozi és az irodalom, elsősorban a 19. századi regény, elképesztően pontos információkkal szolgál a különböző társadalmi csoportok életszínvonalára és vagyoni helyzetére nézve, ahogy az egyenlőtlenségek mélyen gyökerező szerkezetére és azok igazolására, illetve arra vonatkozóan is, hogy ezek milyen módon befolyásolták az egyes egyének életútját. Jane Austen és Honoré de Balzac regényei például megkapó képet festenek a vagyon eloszlásáról Nagy-Britanniában és Franciaországban az 1790 és 1830 közötti években. E két regényíró hiteles ismeretekkel rendelkezik az őket körülvevő társadalomban fennálló vagyoni hierarchiáról. Képesek megrajzolni annak rejtett körvonalait, ismerik azokat az óhatatlan következményeket, amelyeket e viszonyok szereplőik életére, házassági stratégiájukra, reményeikre és csalódásaikra gyakoroltak. Semmilyen statisztikához, tudós elemzéshez nem fogható az az éleslátás, az a kifejezőerő, amellyel e művészek és mások felvázolják az egyenlőtlenségnek ezeket a következményeit.

Valójában a vagyon eloszlásának kérdése túlságosan fontos probléma ahhoz, hogy tárgyalását pusztán a közgazdászokra, szociológusokra, történészekre vagy filozófusokra bízzuk. Ez a kérdés mindenki számára fontos - szerencsére. Az egyenlőtlenség kézzelfogható, húsba vágó valósága mindenki számára szembetűnő, aki átéli, és természetesen eltérő, sokszor egymással ütköző politikai ítéletek megfogalmazásához vezet. Paraszt és nemes, munkás és gyáros, pincér és bankár: mindegyik az általa elfoglalt egyéni megfigyelési pozícióból fontos dolgokat lát embertársai életkörülményeire, a hatalmi viszonyokra és a társadalmi csoportok között fennálló alá- és fölérendeltségre vonatkozóan, hogy ennek alapján aztán kialakítsa a saját elképzelését arról, hogy mit tart igazságosnak és mit nem. Az egyenlőtlenség kérdésének ezért mindig is lesz egy olyan alapvetően szubjektív és lélektani dimenziója, amely szükségképpen politikai konfliktushoz vezet, és ezt egyetlen bevallottan tudományos elemzés sem képes feloldani. A demokrácia helyét szerencsére soha nem fogja átvenni a szakértők köztársasága.

Az eloszlás kérdését azonban mégis helyes szisztematikusan és módszeresen vizsgálnunk. Pontosan meghatározott források, módszerek és fogalmak híján bármit lehet állítani — ahogy annak az ellenkezőjét is. Vannak, akik szerint az egyenlőtlenségek folyamatosan növekednek, a világ pedig ennek megfelelően egyre igazságtalanabbá válik. Mások szerint azonban az egyenlőtlenségek a maguk természetes módján csökkennek, valamilyen spontán harmónia alakul ki, és bármilyen beavatkozással ennek az áldott egyensúlynak a felborítását kockáztatjuk. A két tábor süketek párbeszédét folytatja egymással, miközben a saját intellektuális lustaságát a szemben álló fél hasonló restségével igazolja. Ezért nagyon is helye van a tökéletes tudományosságot talán nélkülöző, de azért szisztematikus és módszeres kutatásnak. A tudományos elemzés soha nem fog megálljt parancsolni az egyenlőtlenségek által óhatatlanul gerjesztett erőszakos politikai összecsapásoknak. A tudományos társadalomkutatás tökéletlen és hozzávetőleges, és mindig az is marad. Senki nem tűzheti ki céljául, hogy egzakt tudománnyá fejlesz-sze a közgazdaságtant, a szociológiát vagy éppen a történettudományt. Ám a tények és szabályszerűségek türelmes összegyűjtése, a gazdasági, társadalmi, politikai mechanizmusok higgadt elemzése információt szolgáltathat a demokratikus viták számára, hogy a megfelelő ismeretek birtokában ezek végre a megfelelő kérdésekkel foglalkozzanak. Az ilyen elemzés hozzájárulhat a fogalmak folytonos újradefiniálásához, a légből kapott állítások és a csalások leleplezéséhez, a lankadatlanul kérdező kritikai megközelítés kialakításához. Az én megközelítésem szerint ezt a szerepet játszhatják az értelmiségiek, köztük a társadalomtudósok, akik ugyanolyan állampolgárok, mint bárki más, ám abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy több időt szentelhetnek az ismeretek összegyűjtésének, mint bárki más (sőt abban a kiváltságban részesülnek, hogy ezért még fizetést is kapnak).

Márpedig meg kell állapítanunk, hogy bizony hosszú időn keresztül a vagyon eloszlásának szentelt társadalomtudományi kutatás viszonylag kisszámú szilárd tényen és bőséges, pusztán elméleti spekuláción alapult. Mielőtt pontosabban vázolnám azokat a forrásokat, amelyekre támaszkodtam, és amelyeket megkíséreltem ebben a kötetben feldolgozni, hasznos lehet, ha gyors áttekintést adok a témakörrel kapcsolatos gondolkodás történetéről.

Malthus, Young és a francia forradalom

A klasszikus politikai gazdaságtan megszületése idején, a 18. század végén, a 19. század elején Nagy-Britanniában és Franciaországban az elosztás már egyike volt az elemzésekben vizsgált legfontosabb kérdéseknek. Mindenki jól látta, hogy radikális átalakulás kezdődött el, főképpen az addig soha nem látott mértékű, folyamatos demográfiai növekedés, illetve a vidék elnéptelenedése és az ipari forradalom következtében. Vajon milyen hatást gyakorol majd ez a jelentős változás a vagyon eloszlására, a társadalom szerkezetére és az európai társadalmak politikai egyensúlyára?

Az 1798-ban megjelent Tanulmány a népesedés törvényéről szerzője, Thomas Malthus szerint teljesen nyilvánvaló volt, hogy a legfőbb veszélyt a túlnépesedés jelenti.¹ Meglehetősen gyér forrásait igyekezett a lehető legjobban feldolgozni, ezek között Arthur Young úti beszámolói voltak rá nagy hatással. Az írásaiban a francia vidék nyomorát ecsetelő angol mezőgazdász a forradalom előestéjén járta be a Francia Királyságot Calais-től Bretagne-on és a Franche-Comtén keresztül a Pireneusokig.

Távolról sem igaz, hogy ez a színes leírás csupa valótlanságot állított volna. Ebben az időben Franciaország népessége bőven meghaladta más európai országokét, így ideális megfigyelési terep volt. 1700 körül a Francia Királyság lakosainak száma több mint 20 millió, miközben Nagy-Bri-tannia lélekszáma alig haladta meg a 9 milliót (Angliáé pedig az 5 milliót). A 18. században, XIV. Lajos uralkodásának végétől XVI. Lajos bukásáig Franciaország lakossága folyamatosan és gyorsuló ütemben növekedett, így az 1780-as években már megközelítette a 30 milliót. Minden jel arra mutatott, hogy ez a korábban sohasem tapasztalt mértékű demográfiai növekedés hozzájárult a mezőgazdasági bérek stagnálásához és a földjáradék növekedéséhez az 1789-es robbanást megelőző évtizedekben. Bár hiba volna ebben látni a francia forradalom kitörésének egyetlen okát, mégis nyilvánvaló, hogy ez a folyamat jelentősen hozzájárult az arisztokrácia és a regnáló politikai rezsim népszerűtlenségének fokozódásához.

Young 1792-ben megjelent írása is hemzseg a nacionalista előítéletektől és félrevezető összehasonlításoktól. A nagy mezőgazdász ugyancsak elégedetlen volt a Franciaországban tapasztaltakkal, és undorral számolt be az általa meglátogatott fogadók állapotáról és a felszolgálók viselkedéséről. Bár megfigyelései gyakran banálisak és anekdotába illőek voltak, mégis úgy vélte, hogy ezek alkalmasak általános következtetések levonására. Leginkább az nyugtalanította, hogy az általa tapasztalt tömegnyomor politikai felforduláshoz vezethet. Young meg volt győződve arról, hogy egyedül az angol politikai rendszer — amelynek fő elemei az arisztokrácia és a közrendűek egymástól elválasztott törvényhozása (az alsó- és felsőház), valamint a nemesség vétójoga - teremti meg a felelős egyének által irányított harmonikus és békés fejlődés lehetőségét. Meg volt győződve továbbá arról is, hogy Franciaország a vesztébe rohan, amikor 1789-90-ben lehetővé tette, hogy ugyanabban a parlamentben ülésezzenek a társadalom különböző rétegeiből származó képviselők. Nem túlzás azt állítani, hogy a teljes szöveget áthatja a rettegés a francia forradalomtól. Mivel a vagyon eloszlásáról értekezve mindig is a politikához közeli területen járunk, az adott korszak osztály-előítéleteinek és érdekeinek figyelmen kívül hagyása nagyon nehéz feladat, bárkiről is legyen szó.

Malthus tiszteletes 1798-ban megjelent híres Tanulmányában még Young-nál is radikálisabb következtetésre jut. Honfitársához hasonlóan aggodalmát fejezi ki a Franciaország felől érkező új politikai áramlatokkal szemben, és a hasonló zavargások nagy-britanniai elharapódzásának megakadályozására azt javasolja, hogy azonnal szüntessék be a szegények bárminemű segélyezését, és szigorúan szabályozzák a születések számát a szegények körében, mert ha erre nem kerül sor, a túlnépesedés következtében az egész világ káoszba és nyomorba fullad. A malthusi jóslat túlzott pesszimizmusát csupán az teszi érthetővé, ha figyelembe vesszük, hogy milyen mértékű rettegés kerítette hatalmába az európai elitet az 1790-es években.

Ricardo: a szűkösség elve

A mából visszatekintve persze könnyű gúnyolódni ezeken a baljóslatú próféciákon, de látni kell, hogy a 18. század végén, a 19. század elején zajló gazdasági és társadalmi átalakulások objektíven szemlélve is elég jelentősek, majdhogynem traumatikusak voltak a korszakot átélők számára. Valójában a korszak valamennyi gondolkodója - nem csupán Malthus és Young -viszonylag sötét, mondhatni, apokaliptikus képet festett a vagyon eloszlásáról és a társadalomszerkezet hosszú távú fejlődéséről. Igaz ez a 19. század kétségkívül legbefolyásosabb két közgazdászára, David Ricardóra és Karl Marxra is. Mindketten úgy gondolták, hogy egy szűk társadalmi csoport - Ricardo szerint a nagybirtokosok, Marx szerint az ipari tőkések - elkerülhetetlenül a termelés és a jövedelem egyre növekvő szeletét fogja kihasítani a maga számára.²

A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei című művét 1817-ben publikáló Ricardo szerint a legfőbb problémát a föld árának és a földjáradék mértékének hosszú távú változásaai jelentik. Akárcsak Malthus, gyakorlatilag semmilyen statisztikai adatnak tekinthető forrást nem használt, ám ez a hiányosság egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy kora kapitalizmusának beható ismeretéről tegyen tanúbizonyságot. A portugál eredetű, zsidó bankárcsaládból származó szerző Malthusnál, Youngnál vagy Smith-nél nyilvánvalóan sokkal inkább mentes volt a politikai előítéletektől. Bár nagy befolyást gyakorolt rá a malthusi modell, gondolatmenetében egy lépéssel tovább ment. Elsősorban a következő logikai paradoxon foglalkoztatta: abban az esetben, ha mind a népesség, mind a kibocsátás tartósan növekszik, a rendelkezésre álló föld más javakhoz viszonyítva egyre inkább szűkössé válik. A kereslet és kínálat törvényének megfelelően ez a folyamat a föld árának és a földbirtokosoknak fizetett bérleti díjak folyamatos növekedéséhez kell hogy vezessen. Ennek következtében a földtulajdonosok a nemzeti jövedelem egyre nagyobb részére fognak szert tenni, a lakosság fennmaradó része pedig egyre kisebb részen lesz kénytelen osztozni, ami a társadalmi egyensúly felborulásához vezet. Ricardo szerint az egyetlen logikailag és politikailag kielégítő megoldás a földjáradék folyamatosan növekvő mértékű megadóztatása.

Látni fogjuk, hogy ez a borúlátó előrejelzés végül nem igazolódott be: bár a földjáradék szintje sokáig magas volt, a termőföld más vagyontárgyakhoz viszonyított értéke végül megállíthatatlanul hanyatlásnak indult, ahogy a mezőgazdaság nemzeti jövedelemben betöltött súlya fokozatosan csökkent. Mivel Ricardo az 1810-es években írta művét, nem láthatta előre az új évszázadban bekövetkező technológiai fejlődést, sem az ipari termelés növekedését, mint ahogy Malthushoz és Younghoz hasonlóan ő sem tudta elképzelni, hogy az emberiség valaha is képes lesz teljesen függetlenedni az élelmiszer-termelés kényszerétől.

A föld árára vonatkozó meglátása ennek ellenére rendkívül érdekes: a kiindulópontként használt „szűkösség elve” szerint ugyanis bizonyos árak sok évtizeden át akár szélsőséges módon is emelkedhetnek, ami önmagában is egész társadalmak destabilizálódásához vezethet. Az árrendszer kulcsszerepet játszik több millió egyén cselekedeteinek összehangolásában -vagy akár több milliárdéban is, ha a globális világgazdaság léptékében gondolkodunk. A probléma forrását az jelenti, hogy az árrendszernek ez a működése sem határokat, sem erkölcsi szempontokat nem vesz figyelembe.

Súlyos hiba lenne, ha a 21. századot jellemző vagyoneloszlás vizsgálata során figyelmen kívül hagynánk a szűkösség elvét - elég, ha a ricardói modellben a mezőgazdasági földek árát a nagyvárosi ingatlanok vagy éppen a kőolaj árával helyettesítjük be. Mindkét esetben - mindegy, hogy az 1970 és 2010 közötti időszakban megfigyelt tendenciákat a 2010 és 2050 közötti vagy a 2010 és 2100 közötti időszakra extrapoláljuk - olyan jelentős, országokon belüli és országok közötti gazdasági, társadalmi és politikai egyensúlyhiányokra bukkanunk, amelyek nem is állnak olyan távol a Ricardo által felvázolt apokalipszistől.

Elvben persze létezik a folyamat kiegyensúlyozására képes egyszerű, gazdasági mechanizmus: a kereslet és kínálat kölcsönhatása. Ha egy jószág kínálata elmarad a szükséges mértéktől, az ára is túl magas, akkor a kereslet e jószág iránt csökkenni fog, ami mérsékli az árakat. Másképpen fogalmazva: ha a városi ingatlanok vagy a kőolaj ára növekszik, akkor az emberek vidékre költöznek, illetve kerékpárra pattannak (esetleg mindkettőt megteszik). De azon túl, hogy ez a megoldás bizonyos fokú kellemetlenségekkel és bonyodalmakkal jár, az új egyensúly megtalálása több évtizedet is igénybe vehet, ami alatt az ingatlanok és a kőolaj tulajdonosai olyan mennyiségű követelést halmoznak fel a lakosság fennmaradó részével szemben, hogy lassacskán és visszavonhatatlanul az ő kezükben összpontosul minden birtokolható, beleértve a vidéki házakat és a kerékpárokat is.³

Nem kell azonban rögtön a legrosszabbra gondolni. Az olvasónak túl korai már most attól rettegnie, hogy 2050-ben a lakbérét talán a katari emírnek kell fizetnie: ezt a kérdést a maga idejében kell tárgyalni, az általunk kínált megoldás pedig ennél sokkal árnyaltabb és legalábbis valameny-nyire megnyugtató lesz. Azt azonban már most meg kell érteni, hogy a kereslet és kínálat mechanizmusa önmagában egyáltalán nem zárja ki ezt az eshetőséget, vagyis a vagyon eloszlásának jelentős és tartós polarizálódását, amelyet az egyes árarányokban bekövetkező szélsőséges változások idéznek elő - ez a Ricardo által bevezetett szűkösség elvének legfőbb üzenete. Ám semmi nem kényszerít arra, hogy a véletlen játékára bízzuk magunkat.

Marx: a végtelen felhalmozás elve

Amikor Marx 1867-ben, éppen egy fél évszázaddal Ricardo Alapelveinek kiadása után megjelentette A tőke első kötetét, a gazdasági és társadalmi környezet már egészen másképpen festett: a kérdés már nem az, hogy vajon a mezőgazdaság képes lesz-e az egyre növekvő népességet élelmiszerrel ellátni, vagy hogy a föld ára a csillagokig emelkedik-e, hanem az, hogy képesek leszünk-e megérteni az immáron teljes mértékben kialakult ipari kapitalizmus dinamikáját.

Ennek az időszaknak a legszembeötlőbb jelensége az ipari munkásság nyomora. A falvak a népesség számában és a mezőgazdasági termelésben bekövetkezett változások következtében villámgyorsan elnéptelenedtek, ám a gazdasági növekedés dacára - vagy talán részben éppen annak következtében - a városi munkások nyomortelepeken zsúfolódtak össze.

A munkaidő hosszú, a munkabér rendkívül alacsony volt. Az ancien régime falvainak nyomoránál bizonyos szempontból sokkal mélyebb, ráadásul jobban látható és így még döbbenetesebb városi nyomor ölt testet. A Germinal, a Twist Olivér vagy a Nyomorultak nem a regényírók képzeletének szülöttei, mint ahogy a nyolc év alatti gyerekek gyári munkáját tiltó 1841-es francia törvény, vagy az a rendelet sem, amelyik Nagy-Britanniában 1842-től megtiltotta a tíz évnél fiatalabbak dolgoztatását a bányákban. Dr. Villerm Franciaországban 1840-ben megjelent kötete, a Tableau de l’étatphysique et moral des ouvriers employés dans les manufactures (A gyárakban dolgozó munkások fizikai és szellemi körképe) hatására 1841-ben bevezetnek bizonyos ambiciózusnak egyáltalán nem nevezhető törvényi szabályozásokat. A könyv ugyanazt a gyászos állapotot írja le, amiről Engels 1845-ben publikált műve, A munkásosztály helyzete Angliában is beszámolt.⁴

Valójában minden ma rendelkezésre álló történelmi adat azt mutatja, hogy a 19. század második fele - vagy inkább utolsó harmada - előtt nem következett be a bérek vásárlóerejének jelentős növekedése. Az 1800-10-es évektől az 1850-60-as évekig a munkások bére nagyon alacsony, a 18. századhoz és a megelőző időszakokhoz hasonló, vagy időnként az alatti szinten stagnált. A fizetések Nagy-Britanniát és Franciaországot egyaránt jellemző, hosszú ideig tartó alacsony szintű stagnálása annál is inkább megdöbbentő, mert a gazdasági növekedés üteme ugyanebben az időszakban kifejezetten gyorsult. A nemzeti jövedelemben a tőkére jutó rész (ipari profit, földjáradék, bérleti díjak) - már amennyire a nem teljesen tökéletes forrásokból erre következtetni lehet - a 19. század első felében mindkét országban egyaránt erős növekedést mutat.⁵ Csupán a 19. század utolsó évtizedeiben került sor e részarány valamekkora mérséklődésére, amikor a bérek legalább részben behozták a gazdasági növekedéshez viszonyított lemaradásukat. Az általunk összegyűjtött adatok azonban azt mutatják, hogy az első világháború előtt nem történt szerkezeti változás az egyenlőtlenségek terén. A legtöbb, amit mondhatunk, hogy az 1870 és 1914 közötti években az egyenlőtlenség nagyon magas szinten stabilizálódott, de inkább bizonyos tekintetben egy vég nélküli egyenlőtlenségi spirál alakult ki, amit a vagyon egyre jelentősebb koncentrálódása jelzett. Nehéz megmondani, hova vezetett volna ez a pálya, ha nem szakítja meg az 1914-18-as világégés által előidézett gazdasági és politikai válság, amely történelmi távlatból, vagyis a jelenlegi helyzetből visszatekintve az egyetlen erő az ipari forradalom óta, amely képes volt az egyenlőtlenségeket mérsékelni.

A tőke és az ipari profit robogása és a munkajövedelmek stagnálása any-nyira nyilvánvaló igazság volt az 1840-50-es években, hogy bár még semmilyen országos statisztika nem állt rendelkezésre, mégis mindenki tökéletesen tisztában volt ezekkel a viszonyokkal. Ilyen körülmények között szerveződtek az első kommunista és szocialista mozgalmak. A központi kérdésfeltevés egyszerű volt: mire jó az ipari fejlődés, mire jó a sok műszaki innováció, a rengeteg munka, a tömeges népmozgások, ha az ipari növekedés fél évszázada után a tömegek helyzete még mindig nyomorúságos, és a legnagyobb törvényhozási vívmány, hogy a nyolc év alatti gyerekek nem dolgozhatnak az üzemekben? Az uralkodó gazdasági és politikai berendezkedés csődje nyilvánvalónak tűnt, az embereket pedig az a kérdés foglalkoztatta, hogy mi várható egy ilyen rendszertől hosszú távon.

Ezen a ponton kapcsolódott be a vitába Marx. A népek tavasza, azaz az Európa-szerte kirobbanó forradalmak előestéjén, 1848-ban lát napvilágot A Kommunista Párt kiáltványa, azaz a Kommunista kiáltvány. „Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísértete”⁶ - ezzel a híres mondattal kezdődik a rövid, lényegre törő szöveg, hogy a nem kevésbé híres forradalmi jóslattal záruljon: „A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen.”

A következő két évtizedben Marx kísérletet tett arra, hogy a kapitalizmust és annak elkerülhetetlen bukását első ízben tudományos elemzésben tárgyalja, amelynek eredményeit egy vaskos kötetben foglalta össze. Ez igazolta volna a fenti következtetést. Ám műve befejezetlen maradt: A tőke első kötete megjelent ugyan 1867-ben, de Marx 1883-ban, a következő két kötet befejezése előtt meghalt. Ezeket az írásokat barátja, Engels sokszor homályos kézirattöredékek alapján állította össze és tette közzé Marx halála után.

Ricardóhoz hasonlóan Marx is a kapitalista rendszer belső logikai ellentmondásainak elemzéséből kiindulva építette fel munkáját. Megkülönbözteti magát a piacot önszabályozó rendszerként értelmező polgári/közép-osztálybeli közgazdászoktól, akik szerint a piac automatikusan, szélsőséges helyzetek nélkül megtalálja az egyensúlyi állapotát (a Smith-féle „Láthatatlan kéz” és a Say nevéhez fűződő „törvény” mintájára, amely szerint a kínálat létrehozza a saját keresletét), illetve az utópista szocialista, prou-dhonista gondolkodóktól, akik szerinte megelégedtek azzal, hogy bemutatták a munkások nyomorúságos helyzetét, ám a jelenlegi gazdasági folyamatok valódi tudományos elemzésével adósok maradtak.⁷ Összefoglalásként tehát azt mondhatjuk, hogy Marx a ricardói tőke-ár modellből és a szűkösség elvéből kiindulva továbblépett a tőke dinamikájának alaposabb elemzése terén, egy olyan világot ábrázolva, amelyben a tőke elsősorban ipari tőkét (gépeket, berendezéseket) jelent, nem pedig termőföldet, így tehát végtelenül sok halmozható fel belőle. Legfőbb konklúzióját a „végtelen felhalmozás” elvének nevezhetjük, ami tulajdonképpen azt az elkerülhetetlen tendenciát jelenti, hogy a tőke végtelen mértékben halmozható fel és eközben egyre kevesebb kézben koncentrálódik úgy, hogy e folyamatnak nincsenek természetes korlátai. Ebből adódik Marx apokaliptikus látomása: vagy a tőke hozamának kell folyamatosan csökkennie (ami lefullasztja a felhalmozás motorját és erőszakos konfliktushoz vezet a kapitalisták között), vagy pedig vég nélkül növekedni fog a tőkére jutó hányad a nemzeti jövedelemben (ami záros határidőn belül a munkások összefogásához és lázadásához vezet). Bármelyik is következzen be, sem stabil társadalmi-gazdasági, sem politikai egyensúly kialakítására nincs lehetőség.

A Ricardo által előre jelzetthez hasonlóan ez a sötét jövő sem vált valóra. A 19. század utolsó harmadától kezdve a bérek végre növekedésnek indultak: általánossá vált a vásárlóerő növekedése, alapvetően megváltoztatva ezzel a viszonyokat, még ha az egyenlőtlenségek továbbra is szélsőségesek maradtak, sőt bizonyos tekintetben az első világháborúig még tovább is növekedtek. Bár bekövetkezett a kommunista forradalom, de csak Európa legelmaradottabb országában, ahol az ipari forradalom éppen csak elkezdődött (Oroszországban), miközben a legfejlettebb európai országok egészen más, a lakosság számára szerencsésebb szociáldemokrata irányban indultak el. Elődeihez hasonlóan, Marx is teljesen figyelmen kívül hagyta a tartós technológiai fejlődés és a termelékenység folyamatos növekedésének lehetőségét - vagyis azt az erőt, amelyről beigazolódott, hogy bizonyos mértékben képes ellensúlyozni a magántőke felhalmozódásának és koncentrációjának folyamatát. Igaz, neki sem álltak rendelkezésére olyan statisztikai adatok, amelyekkel talán árnyalhatta volna az előrejelzéseit. Bizonyára csorbította éleslátását az is, hogy 1848 előtt rögzítette következtetéseit - még az előtt, hogy elkezdte volna azokat a kutatásokat, amelyek igazolhatták volna az előzőeket. Nyilvánvaló, hogy az olyan politikailag forrongó helyzet, amelyben Marx dolgozott, gyakran elhamarkodott, leegyszerűsítő következtetések levonására csábít. Ez jól mutatja, mennyire fontos, hogy az elméleti gondolatmenetek mögé a lehető legteljesebb körű történeti forrásokat sorakoztassuk fel: ez az, amit Marx a lehetőségeihez mérten sem igazán kísérelt meg.⁸ Arról nem is beszélve, hogy szinte egyáltalán nem vizsgálta a magántőkét teljes mértékben felszámoló társadalmi berendezkedés politikai és gazdasági működésének problémáját - holott ez igazán rendkívül összetett kérdés, ahogy ezt aztán be is bizonyították azok a drámai következmények, amelyek az ilyen társadalmak kialakítására törekvő totalitárius rezsimek erőfeszítéseit kísérték.

Látni fogjuk azonban, hogy e korlátai ellenére a marxi elemzés bizonyos tekintetben mind a mai napig megőrizte érvényességét. Először is, Marx egy igazán fontos kérdés megválaszolásával kezdi: a vagyon elképesztő koncentrálódását elemzi az ipari forradalom időszakában a rendelkezésére álló eszközökkel oly módon, ami sok mai közgazdász számára is követendő példa lehetne. Ráadásul a Marx által bevezetett elv a vagyon végtelen felhalmozásáról a 21. században épp oly fontos meglátás, mint amilyen a 19. században volt, sőt bizonyos tekintetben még Ricardo szűkösségről szóló elméleténél is nagyobb fejfájásra ad okot. Attól kezdve, hogy a lakosság lélekszámának és a termelékenység növekedésének az üteme viszonylag alacsony szintre kerül, a múltban felhalmozott vagyon súlya magától értetődően megnő, különösen ha szélsőséges méreteket ölt és társadalmilag destabilizálóvá válik. Másképpen fogalmazva, az alacsony ütemű növekedés nem képes megfelelőképpen ellensúlyozni a végtelen felhalmozás marxi elvét: a kialakuló egyensúly talán nem annyira apokaliptikus, mint ahogy Marx jósolta, de azért eléggé nyugtalanító. A felhalmozásnak van ugyan egy felső határa, ám ez a pont épp elég magasan van ahhoz, hogy destabilizáló hatású legyen. Látni fogjuk, hogy a marxi logikát támasztja alá a magánvagyonok nagyon magas aránya az éves nemzeti jövedelemhez képest, amelyet az 1970-80-as évek óta tapasztalunk Európa valamennyi gazdag országában és Japánban.

Marx után Kuznets: rémtörténetből tündérmese

Ricardo és Marx 19. századi elemzései után Simon Kuznets 20. századi elméletére áttérve azt mondhatjuk összefoglalóan, hogy a közgazdaságtan a kétségkívül túlzottan apokaliptikus jóslatokat megelégelve áttért a nem kevésbé túlzó tündérmesékre, vagy legalábbis a happy enddel végződő jövőképek kidolgozására. Kuznets elmélete szerint a jövedelmi egyenlőtlenségek a kapitalizmus fejlett korszakában automatikusan csökkenni kezdenek az adott ország által folytatott gazdaságpolitikától vagy az ország jellegzetességeitől függetlenül, míg végül egy elfogadható szinten állandósulnak. Az 1955-ben napvilágot látott elmélet valójában a francia Trente Glorieuses, a háború utáni dicsőséges harminc év elvarázsolt világát vetíti előre: Kuz-nets azt sugallja, hogy csak türelmesen meg kell várni, hogy a hosszú ideig tartó növekedés áldása mindenkihez eljusson.⁹ Egy angolszász kifejezés remekül összefoglalja a kor közhangulatát: Growth is a rising tide that lifts all boats (A növekedés dagálya minden hajót felemel). Ebbe a derűlátó korszakba jól illeszkedik Robert Solow 1956-ban megjelent elemzése, amelyben kifejti a „kiegyensúlyozott növekedési pályáról” szóló elméletét. Ebben felsorolja azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a gazdaság „kiegyensúlyozott növekedési pályára álljon”. Olyan pályáról van tehát szó, amelyben az összes tényező - a kibocsátás, a jövedelmek, a profit, a bérek, a tőke, az eszközárak - ugyanabban az ütemben növekszik, és így valamennyi társadalmi csoport azonos mértékben az átlagtól különösebben nem eltérő módon részesedik a növekedés hozadékából.¹⁰ Kuznets elképzelése tökéletes ellentéte a ricardói vagy marxi egyenlőtlenségi spirálnak és tagadja a 19. század apokaliptikus jóslatait.

Ahhoz, hogy Kuznets elméletének jelentős, az 1980-90-es évekig, sőt bizonyos értelemben mind a mai napig tartó befolyását igazán értelmezni tudjuk, hangsúlyoznunk kell, hogy ezen a területen az ő nevéhez fűződik az első alapos statisztikai háttérre támaszkodó elmélet. Ugyanis egészen a 20. század közepéig nem készültek jövedelemeloszlással foglalkozó historikus adatsorok, amikor is 1953-ban éppen Kuznets tette közzé monumentális művét, Shares of Upper Income Groups in Income and Savings (A felső jövedelmi csoportok részesedési aránya a jövedelemben és a megtakarításokban) címmel. Ebben a szerző ugyan kizárólag az Egyesült Államok adatait dolgozza fel egy harmincöt éves időszakban, 1913 és 1948 között, mégis nagyon jelentős teljesítményről van szó, hiszen a 19. század szerzői számára két teljesen elérhetetlen adatforrást mozgósított: egyrészt az Egyesült Államokban 1913-ban bevezetett szövetségi jövedelemadóhoz felhasznált adóbevallásokat, másrészt pedig saját korábbi becsléseit az Egyesült Államok nemzeti jövedelmére vonatkozóan. Soha a történelem során ilyen ambiciózus kísérletre még nem került sor, amelynek célja a társadalmi egyenlőtlenség feltérképezése volt.¹¹

Feltétlenül meg kell értenünk, hogy e két fontos, egymást kiegészítő forrás nélkül egész egyszerűen lehetetlen nyomon kísérni a jövedelemeloszlás terén tapasztalható egyenlőtlenségeket és azok változásait. Bár a nemzeti jövedelem becsléssel történő megállapítására Nagy-Britanniában és Franciaországban a 17. század végén, a 18. század elején történtek már kísérletek, amelyek aztán a 19. században megsokszorozódtak, de itt inkább egymástól elszigetelt becslésekről volt még szó. A 20. században és a két világháború közötti időszakban készültek el az első, nemzeti jövedelmet összesítő éves adatsorok olyan kutatók munkájának eredményeként, mint Kuznets és John W. Kendrick az Egyesült Államokban, Arthur Bowley és Colin Clark Nagy-Britanniában vagy L. Dugé de Bernonville Franciaországban. Ezzel az adatforrással lehetségessé vált az adott ország teljes jövedelmének mérése. Ahhoz, hogy a magas jövedelmek által a nemzeti jövedelemben elfoglalt részarányt mérni lehessen, jövedelembevallásra van szükség: ez az adatforrás akkor vált elérhetővé, amikor az első világháború után gyakorlatilag mindenhol bevezették a progresszív jövedelemadót (az Egyesült Államokban 1913-ban, Franciaországban 1914-ben, Nagy-Britanniában 1909-ben, Indiában 1922-ben, Argentínában pedig 1932-ben).¹²

Még ha nem is jövedelemadó, vannak már statisztikák (például a 19. századi Franciaországban az ajtók és ablakok száma megyénként, ami egyébként egyáltalán nem érdektelen adat), de ezek semmit nem árulnak el a jövedelmekről. Tovább megyek, az érintett személyeknek sok esetben egészen addig, amíg nem kellett bevallást készíteniük, gyakran amúgy is csak homályos elképzeléseik voltak a saját jövedelmükről. Ugyanez vonatkozik a társasági adóra és a vagyonadóra is. Az adózás nem csupán annak az eszköze, hogy általa mindenki hozzájáruljon a közös terhekhez és közösségi projektumokhoz úgy, hogy ennek a hozzájárulásnak az eloszlása a lehető legméltányosabb legyen: valójában e folyamat révén létrehozhatók csoportosítások, kialakíthatók ismeretek és megteremthető a demokratikus átláthatóság is.

Ezek az adatok tették tehát lehetővé Kuznets számára, hogy kiszámolja a jövedelmi hierarchia minden egyes decilisének és a felső centiliseknek a részesedését a teljes amerikai nemzeti jövedelemben. Vajon ennek alapján milyen megállapításokra jut? Megállapítja, hogy 1913 és 1948 között az Egyesült Államokban a jövedelmi egyenlőtlenségek jelentősen csökkennek. Az 1910-20-as években például az eloszlás legfelső decilise, vagyis az amerikaiak leggazdagabb 10%-a az éves nemzeti jövedelemnek évente 45-50%-os részét hasította ki magának, míg az 1940-es évek végén ugyanez a felső decilis a nemzeti jövedelemnek már csak 30-35%-ával rendelkezett. Ez a csaknem 10 százalékpontos csökkenés jelentősnek mondható: például az Amerika szegényebb fele által kapott jövedelem felével egyenlő.¹³Az egyenlőtlenségek csökkenése világos és kétségbevonhatatlan. Ez a meglehetősen nagy jelentőségű megállapítás óriási hatást gyakorolt a világháború utáni gazdasági vitákra, nagy visszhangot váltott ki az egyetemeken és a nemzetközi szervezetekben is.

Malthus, Ricardo, Marx és sok más gondolkodó évtizedeken keresztül beszélt az egyenlőtlenségekről anélkül, hogy akár csak minimális mértékben használt volna fel konkrét forrásokat; semmilyen módszerrel nem rendelkeztek, amelyekkel össze lehetett volna hasonlítani a különböző korszakok jellegzetességeit, alátámasztani vagy elvetni az egymással versengő feltevéseket. És most, először a történelem során, a kezünkben van egy objektív adatbázis. Persze nem tökéletes, de legalább létezik. Ráadásul az elvégzett munka elképesztően jól dokumentált: a Kuznets által 1953-ban publikált kötet a lehető legátláthatóbb módon közöl minden részletet a forrásokra és a módszerekre vonatkozóan úgy, hogy bármelyik számítás megismételhető legyen. A hab a tortán pedig az, hogy Kuznets jó hír hozója: az egyenlőtlenségek csökkennek.

Kuznets-görbe: örömhír a hidegháború idején

Igazság szerint azonban Kuznets tökéletesen tudatában volt annak, hogy mennyire véletlenszerű volt a legmagasabb amerikai jövedelmek 1913 és 1948 közötti csökkenése. Az egyik fő ok a nagy gazdasági világválság és a második világháború által előidézett többszörös sokkhatások, azaz egyáltalán nem valamiféle természetes vagy automatikus folyamatokról volt szó. Az 1953-ban publikált vaskos kötetében Kuznets részletesen elemzi az adatsorokat, és óva inti az olvasót mindenféle elhamarkodott általánosítástól. Ám 1954 decemberében az Amerikai Közgazdasági Társaság elnökeként az egyesület detroiti kongresszusán tartott előadásában kollégái számára az előző évben megjelent könyv eredményeinek sokkal optimistább értelmezését javasolja, mint amilyenre ő korábban vállalkozott. Ebből az előadásból, amely 1955-ben Economic growth and income inequality (Gazdasági növekedés és jövedelmi egyenlőtlenségek) címmel jelent meg, születik meg a Kuznets-görbeként emlegetett elmélet.

Ezen elmélet szerint az egyenlőtlenségek mindig az ún. haranggörbe-eloszlást követik, vagyis az iparosodási folyamat és a gazdasági fejlődés kezdetén növekvő, egy idő után pedig csökkenő pályán mozognak. Kuznets szerint az egyenlőtlenségeknek az iparosodás első fázisaiban megfigyelhető természetes növekedését, ami az Egyesült Államokban nagyjából a 19. században lezajlott, az egyenlőtlenségek erőteljes csökkenése követi. Ennek a szakasznak a kezdete az Egyesült Államokban eszerint a 20. század első felére tehető.

Az 1955-ös szöveg olvasása sok mindent megvilágít. Miután a szerző több ízben óvatosságra int és felhívja a figyelmet azoknak a külső sokkoknak a súlyos hatására, amelyek az amerikai egyenlőtlenségek közelmúltban bekövetkezett csökkenéséhez vezettek, szinte gyermeki ártatlansággal a gazdasági fejlődés belső logikájára tereli a szót, ami mindenféle gazdaságpolitikai beavatkozás és külső sokkhatás nélkül ugyanehhez az eredményhez vezethet. Az az alapgondolat, hogy az iparosodás első időszakában az egyenlőtlenségek nőnek (csupán a társadalom egy szűkebb csoportja részesedik az iparosodás vívmányaként megteremtett új gazdagságból), ám a fejlődés egy előrehaladottabb szakaszában automatikusan bekövetkezik ezeknek az egyenlőtlenségeknek a csökkenése (a lakosság egyre jelentősebb hányada részesedik a gazdasági növekedés gyümölcseiből¹⁴).

E feltevés szerint ez a „fejlett szakasz” az ipari országokban a 19. század végén, a 20. század elején kezdődött, így az egyenlőtlenségek 1913 és 1948 között bekövetkezett csökkenése az Egyesült Államokban egy általánosabb jelenség konkrét megvalósulása, ami elvileg valamennyi más országban, köztük a fejletlen, jelenleg szegénységben sínylődő, gyarmati múltjukkal küzdő országokban is meg fog valósulni. A Kuznets 1953-ban megjelent könyvében leírtak rövid idő leforgása alatt nagy erejű politikai fegyverré váltak.¹⁵ Kuznets egyébként tökéletesen tisztában volt elmélete erősen spekulatív voltával.¹⁶ Miközben elnöki üzenetében az amerikai közgazdász kollégáinak bemutatta ezt a rendkívül optimista elméletet -akik készséggel, kritika nélkül hallgatták, hogy aztán tovább hirdessék a neves honfitársuk által hozott jó hírt -, Kuznets már tisztában volt azzal, hogy elméletének óriási hatása lesz: így született meg a „Kuznets-görbe”. Mivel biztos akart lenni abban, hogy mindenki megérti a felfedezés jelentőségét, Kuznets kiemelten hangsúlyozta, hogy az optimista előrejelzések tétje az, hogy sikerüljön a fejlődésben elmaradt országokat „a szabad világ pályáján”¹⁷ tartani. Nagyon tág értelemben azt mondhatjuk, hogy a Kuznets-görbe a hidegháború terméke.

Félreértések elkerülése végett fontos hangsúlyozni, hogy a Kuznets által elvégzett munka, az amerikai államháztartási számlák és az első, az egyenlőtlenségek történeti alakulását leíró adatsorok létrehozása ugyancsak figyelemre méltó teljesítmény, és könyvei - sokkal inkább, mint cikkei - olvasásakor az is nyilvánvalóvá válik, hogy Kuznets kutatói ethoszát nem illetheti bírálat. A háború után a fejlett országokban lezajlott jelentős növekedés egyébként is alapvető fontosságú esemény volt, az pedig, hogy ebből a növekedésből minden társadalmi csoport részesült, még fontosabb. Egészen természetes, hogy a közhangulat meglehetősen optimista volt a Trente Glorieuses, a rohamos fejlődés harminc esztendeje alatt, míg a 19. századot jellemző, a vagyon eloszlásának dinamikájáról szóló apokaliptikus előrejelzések veszítettek népszerűségükből.

Ugyanakkor ki kell mondani, hogy a Kuznets-görbe elvarázsolt elmélete nagyobbrészt téves előfeltevésekkel jött létre, empirikus háttere pedig rendkívül gyenge lábakon állt. Látni fogjuk, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek erőteljes csökkenése, amely 1914 és 1945 között csaknem minden fejlett országban bekövetkezett, mindenekelőtt a világháborúk és az ezekből adódó durva gazdasági és politikai sokkhatások következménye (főleg a nagy vagyonok birtokosai számára), és nem sok köze van a szektorok közötti mobilitás békés folyamatához, amit Kuznets leírt.

Az eloszlás kérdése újra a közgazdasági elemzés középpontjában

Ez a kérdés nem csupán történeti okokból fontos. Az 1970-es évek óta a fejlett országokban a jövedelmi egyenlőtlenségek jelentős növekedése figyelhető meg, kiváltképpen az Egyesült Államokban, ahol a jövedelmek koncentrációja 2000-10 között elérte - sőt kissé meghaladta - az 1920-as években tapasztalt szintet. Ezért fontos, hogy megértsük, mi és hogyan vezetett az egyenlőtlenségek csökkenéséhez a köztes időszakban. A szegény, illetve feltörekvő országok, elsősorban Kína nagyon gyors gazdasági növekedése nyilvánvalóan nagy szerepet játszott a nemzetközi szinten mért egyenlőtlenség-csökkenésben, hasonlóan a fejlett országokban a háború utáni időszak gazdasági fellendülése alatt megfigyeltekhez. Ám ez a folyamat a feltörekvő országokban nagy aggodalmat váltott ki, nem is beszélve a fejlett országokról. Hozzá kell tennünk azt is, hogy az utóbbi évtizedekben a pénz-, a kőolaj- és az ingatlanpiacokon megfigyelt nagymértékű egyensúlyhiány érthető módon megrendítette a „kiegyensúlyozott fejlődési pályába” vetett hitet, amely Solow és Kuznets szerint minden gazdasági tényező azonos ütemű növekedését ígérte. Vajon 2050-ben vagy 2100-ban a világot a brókerek, a csúcsvezetők, a jelentős vagyonok tulajdonosai irányítják majd, vagy inkább a kőolajtermelő országok, netán a Bank of China fogja birtokolni. Esetleg az adóparadicsomok lépnek az előtérbe, amelyekben e szereplők közül számosan rejtik majd el a vagyonukat? Teljesen abszurd lenne, ha nem gondolkodnánk el ezen a kérdésen, pusztán azzal nyugtatva magunkat, hogy a növekedés hosszú távon természetes módon „kiegyenlítődik” majd.

Bizonyos szempontból most, a 21. század elején nagyon hasonló helyzetben találjuk magunkat, mint a 19. század első felében élt elődeink: elképesztő átalakulásokat élünk át, és igencsak nehéz megjósolni, hogy néhány évtized múlva hogyan fog alakulni a vagyon nemzetközi szintű, illetve az egyes országokon belüli eloszlása. A 19. századi közgazdászoknak hatalmas érdeme, hogy az eloszlás vizsgálatát közgazdasági elemzésük középpontjába állították, és igyekeztek válaszokat találni a hosszú távú folyamatok alakulására. Bár ezek a válaszok nem minden esetben voltak kielégítők, de mindenképpen elismeréssel kell adóznunk azért, hogy a jó kérdéseket tették fel. Valójában semmi okunk nincs arra, hogy bízzunk abban, hogy a növekedés automatikusan kiegyensúlyozott lenne. Nagyon is itt az ideje, hogy az egyenlőtlenségek vizsgálata újra a közgazdasági elemzések előterébe kerüljön, és hogy ismét feltegyük azokat a kérdéseket, amelyeket első ízben a 19. században fogalmaztak meg. A közgazdászok túlságosan hosszú ideig elhanyagolták a vagyon eloszlásának kérdését, egyrészt a Kuznets-féle optimista következtetések okán, másrészt azért, mert a szakma semmivel nem magyarázható lelkesedést tanúsított az olyan matematikai modellek iránt, amelyek alapjául az ún. reprezentatív ágens koncepciója szolgált.¹⁸ Ahhoz, hogy az eloszlás kérdését valóban vissza tudjuk helyezni a vizsgálat középpontjába, azzal kell kezdenünk, hogy a lehető legtöbb historikus adatot gyűjtjük össze, amelyek segítségével megérthetjük a múltban és a jelenben lejátszódó folyamatokat. Akkor van esélyünk ugyanis a mozgásban lévő mechanizmusok és a jövőben várható fejlemények pontosabb leírására, ha először türelmesen felvázoljuk a tényeket és a szabályszerűségeket, illetve összevetjük a különböző országokban tapasztaltakat.

A könyvben felhasznált forrásokról

Ez a könyv két nagy forrástípusra támaszkodik, amelyek együttesen lehetővé teszik a vagyoneloszlás történeti dinamikájának elemzését: az egyik a jövedelmi egyenlőtlenségre és annak eloszlására, a másik a vagyonok eloszlására és a vagyonnak a jövedelmekhez mért arányára vonatkozik.

Kezdjük a jövedelmekkel. Lényegében azt lehet mondani, hogy kutatásom egész egyszerűen Kuznetsnek az Egyesült Államok 1913 és 1948 közötti jövedelmi egyenlőtlenségek változását vizsgáló újító, úttörő munkájának idő- és térbeli kiterjesztését jelenti. Ez a kiterjesztés lehetővé teszi a Kuznets által feltárt (és egészen pontos) tendenciák tágabb kontextusba helyezését, ami egyszersmind erőteljesen megkérdőjelezi e szerző optimizmusát a gazdasági fejlődés és a vagyon eloszlása közötti kapcsolatot illetően. Furcsa módon soha senki nem vette a fáradságot, hogy módszeresen tovább vigye Kuznets eredményeit, részben kétségkívül azért, mert az adózással kapcsolatos történeti és statisztikai adatok vizsgálata egyfajta tudományos „senki földjének” tekinthető: túl történeti a közgazdászoknak, túl közgazdasági a történészeknek. Nagy kár, mivel a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulását csak hosszú távon lehet vizsgálni, és ennek alapjául csakis az adózásra vonatkozó adatok szolgálhatnak.¹⁹

Kuznets módszerét először Franciaországra alkalmaztam, ennek az eredményeit foglalja össze az első, 2001-ben megjelent kötet.²⁰ Ezután néhány kollégámmal egyesítettük erőinket — akik közül elsősorban Anthony Atkinson és Emmanuel Saez nevét kell megemlítenem —, ami lehetővé tette, hogy egy sokkal magasabb, nemzetközi szintre emelhessem a vizsgálódásaimat. Anthony Atkinson néhány más országéval együtt Nagy-Britannia esetét is vizsgálta, közös munkánk eredménye a 2007-ben és 2010-ben kiadott, hasonló tárgyú tanulmányokat tartalmazó két kötet, amely több mint húsz ország adatait dolgozza fel, és így valamennyi kontinensre kiterjed.²¹Emmanuel Saez, akivel egy fél évszázaddal meghosszabbítottuk Kuznets Egyesült Államokra vonatkozó adatsorait²², saját maga is feldolgozta több fontos ország esetét, amelyek között Kanada és Japán is szerepelt. Számos kutató járult hozzá ehhez a közös munkához: többek között Facundo Alvaredo Argentína, Spanyolország és Portugália esetével, Fabien Dell Németországéval és Svájcéval foglalkozott, Abhijit Baneijee-vel közösen pedig India vizsgálatán dolgoztunk együtt. Nancy Qiannak köszönhetően fel tudtam dolgozni Kína esetét is. És még más példákat is tudnék idézni.²³

Minden esetben igyekeztünk ugyanazokat a forrásokat, eljárásokat és fogalmakat felhasználni: a felső jövedelmi deciliseket és centiliseket a jövedelembevallásokból származó adózási adatok alapján - az adatok és a fogalmak idő- és térbeli homogenitása érdekében számos korrekció elvégzése után - határoztuk meg; a nemzeti jövedelmet és az átlagjövedelmet az államháztartási számlák szolgáltatták, ami esetenként kiegészítésre vagy kiterjesztésre szorult. Az adatsorok kezdete általában a jövedelemadó bevezetésének időpontja (számos országban ez 1910-20 között valósult meg, esetenként 1880-90 között, mint Japánban vagy Németországban, más esetekben pedig később). Az adatsorokat állandóan frissítjük és így ezek jelenleg a 2010-es évek elejéig terjednek.

Végül említést kell tennünk a közel harminc, a világ minden tájáról származó kutató munkája gyümölcseként létrejött World Top Incomes Database-ről (WTID), ami a legfontosabb azon források között, amelyeket ennek a könyvnek a megírásához felhasználtam. A WTID a jelenleg elérhető legnagyobb történeti adatbázis a jövedelmi egyenlőtlenségek történeti evolúciójának tárgykörében.²⁴

A források második legfontosabb típusa, amelyek felhasználásával a könyvemet indítom, a vagyonra vonatkozik, ezen belül az eloszlással és a jövedelmekhez mért viszonnyal. A vagyonból jövedelem is származik, ezért fontos, hogy már akkor is foglalkozzunk vele, amikor a dolgok jövedelmekkel kapcsolatos aspektusait tanulmányozzuk. Ne feledjük, hogy a jövedelem mindig két alkotóelemből áll, egyrészt a munkajövedelemből (ide tartoznak többek között az alkalmazotti vagy tisztviselői bérek vagy fizetések, a jutalom, a bónusz, a nem munkaviszonyból származó jövedelem és az egyéb, munkavégzésért járó jövedelem, ha annak besorolását a törvény munkajövedelemként határozza meg), másrészt pedig a tőkejövedelemből (többek között a bérleti díj, az osztalék, a kamat, a profit, az árfolyamnyereség, a jogdíj, vagy más olyan jövedelmek, amelyek egyszerűen valamilyen föld, ingatlan, ipari vagy egyéb tőke birtoklásából adódnak, függetlenül attól, hogy milyen jogi formában jelennek meg). A WTID-ből származó adatok rengeteg információt tartalmaznak a tőkejövedelmek 20. században bekövetkezett alakulásáról, mégis elengedhetetlen, hogy ezeket az adatokat kiegészítsük más forrásból származó, közvetlenül a vagyonra vonatkozó adatokkal. Itt három, egymást kiegészítő történeti adatforrást és módszertani megközelítést kell megkülönböztetnünk.²⁵

Először is, ahogy a jövedelemadó bevezetése nyomán elkészült jövedelembevallások lehetőséget teremtettek a jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálatára, a vagyonadó bevezetésével megjelenő vagyonnyilatkozatok a vagyoni egyenlőtlenségek fejlődésének vizsgálatához jelentenek eszközt.²⁶ Ezt a módszert Robert Lampman vezette be 1962-ben az Egyesült Államokban az 1922 és 1956 között kialakult vagyoni egyenlőtlenségek vizsgálatára, majd Anthony Atkinson és Alan Hamson 1978-ban Nagy-Britanniában tette ugyanezt az 1923 és 1972 között lezajlott változások tanulmányozá-sára.²⁷ Ezeket a munkákat nemrégiben frissítették és kiterjesztették más országokra, többek között Franciaországra és Svédországra. Sajnos ezen a területen kevesebb országra vonatkozóan állnak rendelkezésre adatok, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek tekintetében. Ám bizonyos esetekben lehetséges jóval messzebbre visszanyúlni, esetenként akár a 19. század elejéig, mivel jóval régebb óta létezik vagyonadó, mint jövedelemadó. Franciaország esetében a különböző korszakok államhivatalai által összegyűjtött adatok és a Gilles Postel-Vinay-vel és Jean-Laurent Rosenthallal közösen a levéltárakban összegyűjtött óriási számú egyéni bevallás alapján a forradalom koráig visszamenőleg tudtunk homogén adatsorokat előállítani a vagyoni koncentrációra vonatkozóan.²⁸ Ennek alapján az első világháború által okozott sokkhatást egy sokkal hosszabb időre kiterjedő történelmi kontextusba tudtuk elhelyezni, mint a jövedelmi egyenlőtlenségekre vonatkozó adatsorok esetében (amelyek sajnálatos módon sok esetben csak 1910 körül indulnak). A Jesper Roine és Daniel Waldenström által végzett, svéd történeti forrásokat feldolgozó kutatások is sok érdekes tanulsággal szolgáltak.²⁹

A vagyoni egyenlőtlenségek vizsgálatán belül az örökösödésre és vagyonra vonatkozó adatforrások vizsgálatával nyomon tudjuk követni az örökségek és a megtakarítások súlyának változásait az összes vagyonon belül csakúgy, mint a vagyoni egyenlőtlenségek dinamikáját. Viszonylag teljes körű munkát tudtunk végezni Franciaország esetében, ahol a bőségesen rendelkezésre álló történeti források kivételesen alkalmas rálátást tettek lehetővé az örökségek mintázatának hosszú távú alakulására.³⁰ Ezt a kutatást egyik vagy másik részletében munkatársaimmal együtt kiterjesztettük más országokra is, főképpen Nagy-Britanniára, Németországra, Svájcra és az Egyesült Államokra. Ezek az anyagok alapvetően fontos szerepet játszanak a jelen könyvben, mivel a vagyoni egyenlőtlenségek tartalma nem ugyanaz, ha az előző generációktól örökbe kapott vagyonokról vagy megtakarításokról beszélünk. Ebben a könyvben nem csupán az egyenlőtlenségek nagysága mint olyan foglalkoztat, hanem főképpen az egyenlőtlenségek szerkezete, vagyis a különböző társadalmi csoportok jövedelmi és vagyoni diszparitásainak eredete, illetve a különböző gazdasági, társadalmi, morális és politikai érvrendszerek, amelyekkel e diszparitások létét igazolták vagy támadták. Az egyenlőtlenség önmagában nem feltétlenül rossz: a központi kérdés az, hogy vajon megfelelően indokolható-e, van-e oka a létezésének.

Végül, de nem utolsósorban az adatok azt is lehetővé teszik, hogy megvizsgáljuk a nemzeti vagyon teljes állományának (legyen az föld-, ingatlan-, ipari vagy pénzügyi tőke) nagyon hosszú távon bekövetkező változásait. Ezt a vagyont az egyes országok esetében kifejezhetjük úgy is, mint az éves nemzeti jövedelem többszörösét, azaz hány évnyi nemzeti jövedelem volt szükséges e vagyon létrejöttéhez. A tőke/jövedelem arány ilyen globális szintű vizsgálatának megvannak a maga korlátai - minden esetben ajánlott a vagyoni egyenlőtlenségek egyéni szintű vizsgálata is, illetve nyomon követni azt is, hogy a tőke létrejöttében mekkora szerepet játszik az öröklés, illetve a megtakarítás. Mindazonáltal a tőke/jövedelem arány lehetőséget ad arra, hogy képet alkossunk a tőke szerepéről az adott társadalom egésze szempontjából. Ráadásul látni fogjuk, hogy a különböző időszakokból származó becslések összegyűjtésével és összevetésével egyes országokban - főleg Nagy-Britannia és Franciaország esetében - az elemzésekkel egészen a 18. századig visszamehetünk, ami segít bennünket abban, hogy megértsük az ipari forradalom szerepét a tőke létrejöttének kontextusában. Itt elsősorban a Gabriel Zucmannal nemrégiben közösen összegyűjtött történeti adatokra támaszkodom.³¹ Tágabb értelemben ez a kutatás tulajdonképpen Raymond Goldsmith 1970-es években végzett munkájának a kiterjesztése és általánosítása, aki az érintett országok vagyonmérlegét állította össze.³²

A korábbi munkákhoz képest az e könyvben foglaltak legfontosabb újdonsága, hogy kísérletet tettem a történeti források lehető legteljesebb körű és módszeres összegyűjtésére, így lehetővé vált a jövedelmi és va-gyoneloszlások hosszú távú dinamikájának vizsgálata. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy munkám során a korábbi szerzőkhöz viszonyítva kettős előnnyel rendelkeztem: értelemszerűen hosszabb történelmi távlatból vizsgálódhattam (márpedig látni fogjuk, hogy bizonyos hosszú távú tendenciák csak akkor mutatkoznak meg világosan, hogy ha rendelkezésre állnak a 2000-10-es évek adatai is, ami azzal magyarázható, hogy egyes sokkok, amelyek a világháborúkkal magyarázhatók, nagyon hosszú időn keresztül fennmaradtak); másrészt az információtechnológia fejlődésének köszönhetően különösebb nehézség nélkül elvégezhető a nagy tömegű historikus adatok összegyűjtése és feldolgozása.

Anélkül, hogy a technológiának túlzottan nagy szerepet tulajdonítanék az eszmetörténet fejlődésében, mégis úgy vélem, hogy ezekre a tisztán technikai jellegű kérdésekre érdemes röviden kitérnünk. Tény ugyanis, hogy Kuznets idejében, de akár még az 1980-as években is sokkal nehezebb volt a nagy tömegű historikus adatok feldolgozása, mint manapság. Ne feledjük, hogy amikor Alice Hanson Jones az 1970-es években összegyűjtötte a gyarmati idők amerikai vagyoni statisztikáit,³³ vagy Adeline Daumard ugyanezt tette a 19. századi francia hasonló nyilvántartásokkal,³⁴a munka nagy részét manuálisan, kartotékokkal dolgozva kellett elvégezni. Amikor mai szemmel újraolvassuk ezeket a figyelemre méltó kutatásokat, vagy François Simiand vizsgálatát a bérek alakulásáról a 19. században, vagy Ernest Labrousse munkáját az árak és a jövedelmek alakulásáról a 18. században, netán Jean Bouvier és François Furet tanulmányát a profit alakulásáról a 19. században, nyilvánvalóan látszik, hogy ezeknek a kutatóknak komoly technikai jellegű nehézségekkel kellett szembenézniük az adatok összegyűjtése és feldolgozása során.³⁵ Ezek a nehézségek sok esetben felemésztették energiájuk jó részét, sőt időnként lehetetlenné is tették az elemzést és az értelmezést, annál is inkább, mert komoly korlátokat állítottak a nemzetközi és időbeli összehasonlítás útjába. A múlthoz viszonyítva tehát ma sokkal könnyebben tanulmányozhatjuk a vagyon eloszlásának történetét. Ez a könyv sokat köszönhet a technológia fejlődésének a kutatómunka területén.³⁶

A könyv legfontosabb eredményei

Melyek a fontosabb eredményei kutatómunkámnak, amely ezen újszerű historikus adatokra épült? Az első megállapításom az, hogy ebben a témakörben óvakodnunk kell mindenféle közgazdasági determinizmustól a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségeket illetően. A vagyon eloszlásának története mindig is mélyen átitatott politikával, azaz nem korlátozható tisztán gazdasági mechanizmusok működésére. Az egyenlőtlenségek csökkenése a legtöbb fejlett országban 1900 és 1950 között például mindenekelőtt a háborúk és az általuk okozott megrázkódtatás miatt bevezetett közpolitikai intézkedések hatására következett be. Hasonlóképpen az egyenlőtlenségek 1980 utáni újbóli növekedése nagyrészt annak a több évtizedes politikai fordulatnak a következménye, amely elsősorban az adózás és a pénzügyek terén végbement. Az egyenlőtlenségek történetét a gazdasági, politikai, társadalmi aktorok vélekedése alakítja arról, hogy mi igazságos és mi nem. Fontosak az ezen aktorok között kialakuló erőviszonyok és az így megszülető kollektív döntések. A döntésben így vagy úgy minden aktor valamilyen módon szerephez jut.

A második lényegi megállapítás szerint a vagyon eloszlásának dinamikája erőteljes mechanizmusokat rejt, amelyek hatására hol a konvergencia, hol pedig a divergencia folyamata erősödik fel. Ráadásul nem létezik semmilyen természetes és spontán folyamat, amely megakadályozná, hogy a destabilizáló, az egyenlőtlenségeket konzerváló tényezők tartósan fennmaradjanak.

Kezdjük a konvergencia irányába mutató folyamatokkal, vagyis azokkal, amelyek az egyenlőtlenségek csökkenéséhez vezetnek. Ezek közül a legnagyobb ereje a tudás terjedésének és az oktatásba, képzésbe fektetett befektetéseknek van. A kereslet és a kínálat játéka, akárcsak a tőke és a munka mobilitása, ami ennek a törvénynek egyik változata, ugyancsak hathatnak ebbe az irányba, de sokkal kisebb erővel, ráadásul sokszor nem egyértelmű, következményeiben ellentmondásos módon. Az ismeretek és a készségek terjedése az a központi mechanizmus, ami egyszerre vezet a termelékenység növekedéséhez és az egyenlőtlenségek csökkenéséhez, az egyes országokon belül épp úgy, mint nemzetközi szinten. Jól látjuk ezt néhány, korábban szegény ország, elsősorban Kína előrehaladásán. A termelési módok átvételével és a gazdag országok képzettségi szintjének elérésével a kevésbé fejlett országok nagy haladást értek el a termelékenység terén, és növelték nemzeti jövedelmüket. Ezt a felzárkózást elősegítheti a kereskedelmi nyitás is, de alapvetően az ismeretek terjesztéséről és a tipikusan közjószágnak számító tudás megosztásáról van szó, nem pedig egy piaci mechanizmusról.

Szigorúan elméleti értelemben létezhetnek más, a nagyobb egyenlőség irányába mutató potenciális erők is. Azt gondolhatjuk például, hogy a termelési eljárások fejlődése a történelem során egyre inkább olyan irányba halad, amelyben felértékelődik a foglalkoztatottak szakképzettsége, így a munkára eső jövedelemrész tendenciaszerűen növekszik, és ezzel együtt a tőkére eső rész csökken. Ezt a hipotézist az „emberi tőke felértékelődésének” is nevezhetnénk. E koncepció szerint a technológiai ráció útján előrehaladva az emberi tőke automatikusan győzedelmeskedni fog a pénz-és az ingatlantőke fölött, a tehetséges menedzserek diadalmaskodnak az

elhízott részvényeseken, a hozzáértés pedig a származáson. Ily módon az egyenlőtlenségek alapja is sokkal inkább az érdem lesz, rigiditásuk oldódik (ha a mértékük nem is lesz feltétlenül kisebb): a gazdasági ésszerűség végső soron automatikusan a demokratikus racionalitáshoz vezet.

Egy másik, jelenleg széles körben elterjedt optimista hiedelem szerint a várható élettartam közelmúltban bekövetkezett meghosszabbodása az „osztályharcot” a „korosztályok harcává” alakítja át (ami sokkal kevésbé megosztó, hiszen élete során mindenki egyszer fiatal, később pedig öreg lesz). A vagyon felhalmozását és eloszlását tehát ma már nem egyfelől az öröklött vagyon, másfelől a pusztán a munkaerejükkel rendelkező dinasztiák engesztelhetetlen összeütközése határozza meg, hanem sokkal inkább az életciklus megtakarítási logikája: fiatal korában mindenki igyekszik vagyont gyűjteni idős napjaira. E felfogás szerint az orvostudomány fejlődése és az életminőség javulása alapvetően átalakította a tőke természetét.

Sajnos azonban látni fogjuk, hogy ez a két optimista hiedelem (az emberi tőke hipotézis és az osztályharcot felváltó korosztályharc) nagyrészt csupán a képzelet szüleménye. Pontosabban fogalmazva, ezek az átalakulások pusztán logikai alapon lehetségesek és valamennyire reálisak is, de hatásuk sokkal kevésbé erőteljes, mint ahogy azt időnként hajlamosak vagyunk gondolni. Csekély számú bizonyíték szól amellett, hogy egy nagyon hosszú időszakaszt vizsgálva a nemzeti jövedelemből a munkára eső hányad valóban jelentős mértékben növekedett volna: a „nem humán” tőke éppen olyan elengedhetetlen a 21. században, mint amilyen a 18. vagy a 19. században volt, és azt sem zárhatjuk ki, hogy az idő folyamán még inkább azzá válik majd. Ugyanakkor ma éppen úgy, mint korábban, a vagyoni egyenlőtlenségek az egyes korosztálycsoportokon belül állnak fenn, és az örökölt vagyon a 21. század elején épp oly fontos szerepet játszik, mint Balzac Goriot apójának idejében. Hosszú távon a nagyobb egyenlőség felé ható legfontosabb erő továbbra is a tudás és a képzettség terjedése maradt.

A konvergencia és a divergencia erői

Függetlenül attól, hogy mennyire erős a tudás és a képzettség terjedése, különösen mint az országok közötti egyenlőtlenségek mérséklése irányába ható tényezők, ezeket esetenként ellensúlyozzák, sőt maguk alá is gyűrik az ellenkező irányba ható, az egyenlőtlenségeket felerősítő tényezők. Nyilvánvaló, hogy ha elmaradnak a megfelelő szintű befektetések a képzésbe, az teljes társadalmi csoportokat akadályozhat meg abban, hogy részesüljenek a gazdasági növekedés áldásaiból. A növekedés károkat okozhat egyes társadalmi csoportoknak, és kedvezményezhet más csoportokat. Példa erre az a folyamat, amelynek során a kínai munkások átveszik az amerikai, francia stb. munkások helyét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a konvergencia irányába ható legfontosabb erő - a tudás terjedése - csak részben természetes és spontán folyamat: nagyrészt függ az oktatáspolitikától, hogy mennyire széleskörűek a hozzáférési lehetőségek, milyenek az oktatás területén működő intézmények.

Ebben a könyvben a divergencia irányába ható nagyon is potens erőkre helyezem a hangsúlyt, amelyek annál is inkább aggasztók, mert egy olyan világban is kialakulhatnak, ahol a megfelelő kompetenciák terjesztése érdekében tett befektetések megvalósultak, és ahol a piacgazdaság hatékony működésének (már ahogy a közgazdászok erről a fogalomról beszélnek) látszólag valamennyi feltétele együtt áll. Melyek ezek az erők? Egyrészt gyorsan megtörténhet, hogy a legmagasabb jövedelmű csoportok elkülönülnek a társadalom többi részétől (bár ez e pillanatban inkább lokális probléma); ennél fontosabbak azok az erők, amelyeket a vagyon felhalmozásának és koncentrációjának folyamata hoz létre olyan körülmények között, amikor a növekedés gyenge, a tőke hozama pedig magas. Ez a második folyamat az elsőnél potenciálisan sokkal nagyobb mértékben destabilizáló hatású, és hosszabb távon a legnagyobb fenyegetést jelenti a vagyon egyenlőbb eloszlására nézve.

Vágjunk is mindjárt a téma közepébe. Az I.1. és I.2. ábrán két olyan mintát vázolok fel, amelyek mindegyike e széttartó folyamatok jelentőségét mutatja. Az ábrázolt változások minden esetben „U alakú görbét” követnek, vagyis először csökkenő az egyenlőtlenség, aztán növekszik. Ennek alapján azt is gondolhatnánk, hogy a két ábra hasonló valóságot ír le. De erről szó sincs: a görbék alapjául szolgáló jelenségek teljesen eltérnek egymástól, egészen más gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat jeleznek. Az első ábra az Egyesült Államokban megfigyelt jövedelmi egyenlőtlenséget ábrázolja, míg a második a tőke/jövedelem arányt néhány európai országban (Japán nem szerepel ezen az ábrán, de a jelenség ott is hasonló). Nem zárható ki persze, hogy ez a két, a divergencia irányába ható erő a 21. században összeér - látni fogjuk, hogy valójában részben ez már meg is valósult, és a későbbiekben olyan globális jelenséggé válhat, amelynek eredményeként az egyenlőtlenség korábban soha nem látott mértékűvé növekszik és radikálisan új szerkezetet kap. Jelenleg azonban e két jól látható mintázat két egymástól jól megkülönböztethető jelenséget tükröz.

Az I.1. ábra az mutatja, hogy mekkora a súlya a jövedelmi hierarchia legfelső decilisének az amerikai nemzeti jövedelemben 1910 és 2010 kö-

Magyarázat: a felső jövedelmi decilis amerikai nemzeti jövedelemben elfoglalt része az 1910-20-ban tapasztalható 45-50%-ról 35% alá esett vissza az 1950-es években (ahogy ezt a csökkenést Kuznets is megfigyelte), hogy az 1970-es években jellemző 35% alatti szintről 2000-10 között ismét 45-50%-ra emelkedjen.

zött. Ebben az esetben tulajdonképpen a Kuznets által az 1950-es években kidolgozott adatsorok kiterjesztéséről van szó. Láthatjuk azt, amit Kuznets is megfigyelt: az egyenlőtlenségek jelentős csökkenését 1913 és 1948 között, amikor a felső decilis nemzeti jövedelemben elfoglalt része majdnem 15 százalékponttal csökkent: míg az 1910-20-as években a nemzeti jövedelem 45-50%-a esett erre a csoportra, az 1940-es évek végére ez 30-35%-ra csökkent. Az egyenlőtlenség aztán ezen a szinten stabilizálódik 1950 és 1970 között. Ezt követően egy nagyon gyors, ellenkező irányú mozgást - az egyenlőtlenségek növekedését - figyelhetünk meg az 1980-as évektől kezdve, olyannyira, hogy a 2000-es évekre a felső decilis részaránya a nemzeti jövedelemben ismét 45-50% körül alakult. A fordulat mértéke igencsak figyelemreméltó. Természetesen felmerül a kérdés, hogy meddig folytatódhat ez a tendencia.

Látni fogjuk, hogy az egyenlőtlenség e látványos növekedése nagyrészt a nagyon magas munkajövedelmek addig soha nem látott robbanásával magyarázható, ami mindenekelőtt a nagyvállalati felsővezetők valódi elkülönülésével jár a lakosság többi részétől. Az egyik lehetséges magyarázat szerint a csúcsvezetők szakértelme és termelékenysége hirtelen ugrásszerűen megnövekedett. Egy másik, számomra sokkal hihetőbb magyarázat szerint - amely, mint a későbbiekben látni fogjuk, sokkal inkább összhangban van a megfigyelt tényekkel - ezek a vezetők nagyjában-egészé-ben olyan helyzetben vannak, hogy sok esetben mindenféle korlát nélkül képesek a saját jövedelmüket megállapítani, teljesen függetlenül a munkájuk termelékenységétől, amit amúgy sem könnyű a nagyvállalati szervezetben pontosan meghatározni. Ezt a jelenséget elsősorban az Egyesült Államokban, kisebb mértékben pedig Nagy-Britanniában figyelhetjük meg, és azokkal a társadalmi és pénzügyi normákkal magyarázhatjuk, amelyek ebben a két országban az elmúlt évszázadban kialakultak. Ez a tendencia jelenleg korlátozottabban van jelen más fejlett országokban (Japánban, Németországban, Franciaországban és a kontinentális Európa más országaiban), ám a trend itt is ugyanaz. Túlzás lenne persze a jelenség lehető legtüzetesebb vizsgálata és elemzése nélkül azt állítani, hogy a fent leírtak mindenhol az Egyesült Államokhoz hasonló méreteket öltenek majd. Megjegyzem, egy ilyen vizsgálódás nem is lenne olyan egyszerű, ha figyelembe vesszük a rendelkezésre álló adatok korlátozott voltát.

Rövid tartalom

Köszönetnyilvánítás