Miután pontosan meghatároztam a továbbiakhoz szükséges fogalmakat és bemutattam, ténylegesen milyen nagyságrendeket értek el a munka és a tőke terén fennálló egyenlőtlenségek a különböző társadalmakban, eljött az idő, hogy megvizsgáljam az egyenlőtlenségek historikus alakulását a világban. Miért és hogyan változott meg az egyenlőtlenség szerkezete a 19. század óta? Az 1914 és 1945 között elszenvedett sokkok fontos szerepet játszottak abban, hogy az egyenlőtlenségek a 20. század során csökkentek, tehát ez a csökkenés távolról sem valamilyen harmonikus és spontán folyamat eredményeként következett be. Az egyenlőtlenségek növekedése az 1970-es évek óta nagyon különböző képet mutat az egyes országokban, ami újra csak az intézményi és politikai tényezők központi szerepére hívja fel a figyelmet.
Elsőként részletesen tárgyalom Franciaország esetét, amely különösen jól dokumentált a rendelkezésre álló historikus források gazdagságának köszönhetően. Ez az eset amúgy is viszonylag egyszerű - már amennyire az egyenlőtlenségek története egyszerű lehet -, és ami a legfontosabb, nagy vonalakban reprezentatívnak tekinthető számos európai országra nézve. „Európai” alatt a kontinentális Európát értem, bizonyos értelemben ugyanis Nagy-Britannia átmenetet jelent Európa és Amerika között. Érdekes egyébként, hogy az európai minta sok tekintetben megegyezik a Japán által bejárt úttal. Ezután áttérek az Egyesült Államok történetének vizsgálatára, végül az elemzést kiterjesztem a fejlett és feltörekvő országok egészére, már ahol a megfelelő történeti adatok rendelkezésre állnak.
A 8.1. ábrán két folyamatot ábrázoltunk, egyrészt a jövedelmi létra felső decilise részarányának alakulását a nemzeti jövedelemben, illetve a munkabérekben. Három tény azonnal szembetűnik.
Az első, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek Franciaországban a belle époque óta jelentősen csökkentek: a felső decilis részaránya a nemzeti jövedelemben az első világháború előestéjén még 45-50% volt, ma azonban csupán 30-35%-ot ér el.
15 százalékpontos csökkenésről van tehát szó a nemzeti jövedelemben, ami jelentősnek mondható; azt jelenti, hogy az éves kibocsátásból a lakosság leggazdagabb 10%-ára jutó rész egyharmadával csökkent, és ugyanennyivel növekedett a maradék 90%-ra eső hányad. Azt is hozzá kell tennünk, hogy a különbség, amelyről beszélünk, nagyjából megegyezik a lakosság alsó fele által a belle époque idején kapott jövedelem három-negyedével és mai jövedelmének több mint a felével.27 Fontos emlékeztetni arra is, hogy ebben a részben az elsődleges (vagyis az adózás és a transzferek előtti) jövedelmi egyenlőtlenségek alakulását tanulmányozom. A következő részben látni fogjuk, hogy az adózás és a transzferek milyen mértékben csökkentették még tovább az egyenlőtlenségeket. Ez a csökkenés azonban korántsem jelenti azt, hogy ma egalitárius társadalomban élnénk: sokkal inkább arról van szó, hogy a belle époque társadalma szélsőségesen egyenlőtlen volt; a történelem során tapasztaltak közül az egyik legegyen-
8.1. ábra. Jövedelmi egyenlőtlenségek Franciaországban, 1910-2010
Magyarázat: a 20. században Franciaországban csökkent az összjövedelmi (tőke- és munkajövedelmek együttesen) egyenlőtlenség, miközben a béregyenlőtlenség változatlan maradt.
lőtlenebb. Az a forma, amelyet az egyenlőtlenségek akkortájt öltöttek, és az a mód, ahogy megjelentek, szerintem ma már nehezen lenne elfogadható.
Másodszor a jövedelmi egyenlőtlenségek zsugorodása a 20. század folyamán teljes egészében a legmagasabb tőkejövedelmek csökkenésével magyarázható. Ha figyelmen kívül hagyjuk a tőkejövedelmeket és csupán a munkabér-egyenlőtlenségeket vizsgáljuk, megállapítható, hogy ezek mértéke hosszú távon meglehetősen állandó. Az 1900-10-es évekhez hasonlóan a 2010-es években is a munkabérlétra felső decilisére jut az összmunkabér nagyjából 25%-a. A rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy a béregyenlőtlenségek hosszú távon a létra alján is stabilak. A legrosszabbul fizetett 50% mindig is az összbérek kb. 25-30%-át kapta (e csoportban tehát az átlagos munkabér a teljes sokaság átlagbérének 50-60%-át tette ki), bár egyértelmű hosszú távú tendenciát nem állapíthatunk meg.28 A bérszínvonal persze jelentős változásokon ment át egy évszázad alatt, mint ahogy a munkaerő összetétele és képzettsége is alapvetően átalakult, ám a munkabérlétra nagyjából változatlan maradt. Ha nem történik meg a legmagasabb tőkejövedelmek zuhanása, a jövedelmi egyenlőtlenség nem csökkent volna a 20. században.
Ez a tény még inkább szembeötlő, ahogy a társadalmi hierarchia lépcsőin felfelé araszolunk. Vizsgáljuk meg a felső centilisben bekövetkezett változást (lásd 8.2. ábra29). Az egyenlőtlenség a belle époque idején érte el a csúcspontját, majd a legfelső centilis részaránya Franciaországban a 20. század folyamán a szó szoros értelmében összeomlott: 1900-10-ben még a nemzeti jövedelem 20%-át tette ki, a 2000-10-es évekre viszont 8-9%-os szintre zuhant, vagyis egy évszázad alatt több mint felére csökkent. Vagy egyharmadára - ha az 1980-as évek elején mért legalacsonyabb szintet vesszük figyelembe, amikor ennek a csoportnak a részaránya a nemzeti jövedelemben mindössze 7%-ot tett ki.
Ez az összeomlás tehát kizárólag a legmagasabb tőkejövedelmek csökkenése miatt következett be (durván fogalmazva a járadékosok bukása miatt). Ha csak a munkabéreket vesszük, látható, hogy a felső centilis részaránya hosszú távon szinte teljes egészében változatlan maradt, azaz végig az összes munkabér 6-7%-át tette ki. Az első világháború előestéjén a jövedelmi egyenlőtlenségek (amit a felső centilis részarányával mérünk) csaknem háromszor nagyobbak voltak, mint a munkabér-egyenlőtlenségek. Ma csupán egyharmaddal nagyobbak, és jóformán megegyeznek a munkabér-egyenlőtlenséggel. Ez olyannyira így van, hogy - helytelenül - azt gondolhatnánk, hogy a legmagasabb tőkejövedelmek lényegében eltűntek (lásd
8.2. ábra).
8.2. ábra. A járadékosok alkonya Franciaországban, 1910-2010
Magyarázat: a felső centilis (a jövedelmi hierarchia felső 1%-a) részarányának 1914 és 1945 között megfigyelt csökkenése a legmagasabb tőkejövedelmek zuhanásának következménye.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Foglaljuk össze az eddigieket! Az egyenlőtlenségek csökkenése a 20. század folyamán Franciaországban nagymértékben a járadékosok bukásával és a nagyon magas tőkejövedelmek összeomlásával magyarázható. A Kuznets-féle elmélet optimista előrejelzésével szemben nem fedezhető fel semmilyen általánosítható törvényszerűség, ami hosszú távon a jövedelmi egyenlőtlenség (különösen a munkabér-egyenlőtlenség) zsugorodására utalna. Ez tehát a vagyoneloszlás történeti dinamikájával kapcsolatos alapvető tanulság; kétségkívül a legfontosabb, amire a 20. század tanít bennünket. Ez annál is inkább így van, mert kis eltérésekkel ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg valamennyi fejlett országban.
A 8.1.—8.2. ábrából levonható harmadik következtetés, hogy az egyenlőtlenségek hosszú története távolról sem mindig békés mederben folydogál. Telis-tele van kanyarokkal és váratlan eseményekkel, hiába is igyekeznénk valamiféle elnyomhatatlanul szabályos tendenciát felfedezni, ami az egész folyamatot a „természetes” egyensúly felé tereli. Franciaországban és másutt az egyenlőtlenségek története mindig is kaotikus és politikával átitatott volt. A folyamatra nem csupán a társadalmi megrázkódtatások és a gazdasági tényezők voltak hatással, de számtalan társadalmi, politikai, katonai és kulturális jelenség is. A szocioökonómiai egyenlőtlenségek - azaz a különböző társadalmi csoportok között fennálló jövedelmi és vagyoni különbségek - egyszerre okai és következményei a más területeken végbemenő változásoknak. Az elemzés mindezen dimenziói is kibogozhatatlanul ösz-szefonódnak. Így hát a vagyon eloszlásának története egy a lehetőségek közül, amelyekkel az illető ország széles értelemben vett történelmét magyarázhatjuk.
Franciaország esetében szembeötlő az a tény, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek zsugorodása egyetlen kivételes időszakra koncentrálódik, nevezetesen az 1914 és 1945 közötti évekre. A felső decilis és a felső centilis részaránya az összjövedelmen belül a második világháború után érte el a mélypontot, és úgy tűnik, azóta sem sikerült kihevernie a háborús évek rendkívül erőteljes sokkhatását (lásd 8.1.-8.2. ábra). Az egyenlőtlenségeknek az elmúlt évszázadban bekövetkezett csökkenése nagymértékben a háború okozta káosz, illetve az ebből adódó gazdasági és politikai sokkhatások következménye. Szó sem volt fokozatos, konszenzuson alapuló, konfliktusoktól mentes fejlődésről a nagyobb egyenlőség irányába. A 20. században a háborúk törölték el a múltat és nyitottak tiszta lapot, nem pedig a konfliktusoktól mentes demokratikus vagy gazdasági racionalitás.
Melyek voltak ezek a sokkok? A második részben már tárgyaltam ezeket: a két világháború okozta pusztításokról, az 1930-as évek nagy gazdasági válsága által okozott csődökről, és főképpen az ebben az időszakban bevezetett különböző új közpolitikáknak (a lakbérek maximalizálásától kezdve az államosításig és a járadékosoknak az infláció által előidézett eutanáziájáig) a következményeiről van szó. 1914 és 1945 között ezek idézték elő a tőke/jövedelem arány zuhanását és a tőkejövedelmek által a nemzeti jövedelemben elfoglalt részarány komoly csökkenését. Márpedig a tőke jóval koncentráltabb, mint a munka, így aztán a tőkejövedelmek nagymértékben túlreprezentáltak a jövedelmi hierarchia felső decilisében (és főképpen a felső centilisben). Ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a tőkét, ezen belül is elsősorban a magántőkét 1914 és 1945 között ért csapások a felső decilis, és még inkább a felső centilis részarányának zuhanásához vezettek az összjövedelemben, ami összességében a jövedelmi egyenlőtlenségek lényeges összezsugorodását okozta.
Franciaország elsőként vezette be a jövedelemadót 1914-ben (a Szenátus 1890-től kezdődően folyamatosan megtorpedózta ezt a reformot, és így a törvényt végül csak néhány héttel a háború kirobbanása előtt, pattanásig feszült hangulatban 1914. július 15-én fogadták el). Így sajnos nem rendelkezünk éves adatokkal a jövedelem struktúráját illetően az azt megelőző időszakból. A 20. század első évtizedében az általános jövedelemadó bevezetése előtt számos becslés készült a jövedelmek eloszlásáról, amelyeket arra használtak, hogy felmérjék az adóból várható bevételeket. Így van valamilyen hozzávetőleges elképzelésünk arról, hogy milyen nagymértékben koncentráltak voltak a jövedelmek a belle époque idején, ám ezek a becslések nem elégségesek ahhoz, hogy az első világháború által okozott megrázkódtatásokat megfelelő történelmi összefüggésekbe tudjuk helyezni (ehhez a jövedelemadót néhány évtizeddel korábban kellett volna elfogadni30). Szerencsére az 1791 óta érvényben lévő örökösödési adóra vonatkozó adatok lehetővé teszik, hogy megvizsgáljuk a vagyonok eloszlásának változásait a 19. és 20. század során. Ennek alapján igazolható, hogy az 1914 és 1945 közötti évek sokkjai valóban meghatározó szerepet játszottak. Ezek az adatok ugyanis azt igazolják, hogy az első világháború előestéjén még semmi sem utalt a tőketulajdon koncentrációjának spontán csökkenésére - éppen ellenkezőleg. Ugyanezek a források azt is mutatják, hogy az 1900-10-es években a tőkejövedelmek adták a felső centilis jövedelmének nagy részét.
A gazdasági válság ellenére 1932-ben a tőkejövedelmek a jövedelmi hierarchia legfelső 0,5%-a számára még mindig a legfontosabb jövedelmi forrást jelentették (lásd 8.3. ábra31). Ám azóta a legmagasabb jövedelmek összetétele alapvetően megváltozott. Abban persze nem történt változás, hogy a munkajövedelmek a hierarchiában felfelé haladva fokozatosan eltűnnek, és a tőkejövedelmek az eloszlási hierarchia legfelső centiliseiben és ezrelékeiben egyre dominánsabbá válnak: ez a trendszerű jellegzetesség változatlan maradt. Van azonban egy meghatározó különbség: ma jóval feljebb kell lépkednünk a társadalmi hierarchiában ahhoz, hogy a tőkejövedelmek a munkajövedelmek fölé kerekedjenek. Jelenleg a tőkejövedelmek csak egy viszonylag szűk réteg, a jövedelmi eloszlás legfelső 0,1% esetében előzik meg a munkajövedelmeket. 1932-ben ez a társadalmi csoport ötször, a belle époque-ban pedig tízszer népesebb volt.
Tévedés ne essék: jelentős változásról van szó. A felső centilis meghatározó helyet foglal el bármely társadalomban (mind gazdasági, mind politikai értelemben), míg a felső ezrelékről ez sokkal kevésbé mondható el.32 Bár ez csak mennyiségi kérdés, mégis fontos: vannak pillanatok, amikor
8.3. ábra. A legmagasabb jövedelmek összetétele Franciaországban, 1932
Magyarázat: a jövedelmi hierarchia felső decilisében egyre feljebb haladva a munkajövedelmek aránya egyre kevésbé jelentős.
Forrás: lásd 8.1. ábra. Jegyzetek: (1) a „P90-95”-ben a 90. és 95. centilis közötti egyének száma található, a „P95-99”-ben a következő 4%, a „P99-99,5”-ben a következő 0,5% stb. (2) Munkajövedelmek: fizetés, bónusz, jutalom, nyugdíj. Tőkejövedelmek: osztalék, kamat, bérleti díj. Vegyes jövedelmek: nem munkaviszonyban és egyéni vállalkozóként foglalkoztatottak jövedelme.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
a mennyiségi kérdések minőségivé válnak. Ez a változás megmagyarázza azt is, hogy a jövedelmi hierarchia felső centilisének részaránya a nemzeti jövedelemből ma miért alig nagyobb, mint a részaránya az összes munkabérből: a tőkejövedelmek csak a felső ezrelék, illetve a felső tíz ezrelék esetében képviselnek jelentős súlyt, így aztán a felső centilis egészében viszonylag jelentéktelennek mondható.
A járadékosok társadalmát tehát jelentős mértékben a menedzserek társadalma váltotta fel. Az előző olyan társadalom volt, amelyben a felső cen-tilisben túlsúlyban voltak a járadékból élők (azok, akiknek elegendően nagy vagyonuk volt ahhoz, hogy a tőke éves hozamából éljenek). Az utóbbi viszont olyan, ahol a jövedelmi hierarchia csúcsát - beleértve a felső cen-tilist - nagyrészt a magas keresetű munkavállalók teszik ki (azaz olyan személyek, akik a munkájukból származó jövedelemből élnek). Azt is mondhatnánk - talán pontosabban, de kisebb lelkesedéssel -, hogy a szuperjáradékosok társadalmát egy olyan társadalom váltotta fel, amelyben valamivel jobb egyensúly jött létre a munka és a tőke által biztosított siker között. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez a nagy átalakulás, Franciaországban legalább is, egyáltalán nem járt együtt a munkabérlétra kiszélesedésével (ami összességében hosszú ideje stabil képet mutat: a munkavállalók sohasem alkottak olyan homogén tömböt, ahogy azt sokan időnként hajlamosak elképzelni). Ahogy már korábban említettem, ez az egész nagy átalakulás a legmagasabb tőkejövedelmek összeomlásával magyarázható.
Foglaljuk össze az eddigieket. Franciaországban a járadékból élők vagy legalábbis ennek a rétegnek a kilenctizede a hierarchiában a menedzserek mögé került, és nem a menedzserek előzték meg a járadékból élőket. Most már csak ennek a hosszú távú átalakulásnak az okait kellene megértenünk, amelyek korántsem annyira magától értetődők, mint amennyire első pillantásra gondolnánk. A 2. fejezetben láttuk, hogy a tőke/jövedelem arány szintje a 21. század elején visszatért a belle époque idején elért magasságokba. A járadékosok összeomlása 1914 és 1945 között e történet kézenfekvő része. Ám az, hogy a járadékosok reneszánsza miért maradt el, bonyolultabb, illetve bizonyos tekintetben fontosabb és érdekesebb része is ugyanennek a történetnek. Az erőteljesen progresszív jövedelem- és örökösödési adó (amely a dolog lényegét tekintve nem létezett 1920 előtt) lehetett az egyik olyan trendszerű tényező, amely korlátozta a vagyonok koncentrációját a második világháború után, és mind a mai napig meggátolja a járadékosok társadalmának újjászületését abban a szélsőséges formában, ahogy az első világháború előestéjén létezett. Látni fogjuk azonban, hogy egyéb tényezők is számottevő, sőt alkalmasint ugyanolyan fontos szerepet játszhattak ebben a folyamatban.
Először azonban foglalkozzunk egy kicsit azzal a ténnyel, hogy milyen sokszínűek a jövedelmi hierarchia felső decilisét alkotó társadalmi csoportok. A különböző alcsoportok határvonalai az idő folyamán elmozdultak; a tőkejövedelmek korábban a teljes felső centilisben meghatározók voltak, ma azonban ez már csak a felső ezrelékről mondható el. Ezen túlmenően azonban a tény, hogy manapság a felső decilisben különböző univerzumok léteznek egymás mellett, talán segít abban, hogy megértsük azokat a gyakran kaotikus rövid és középtávú változásokat, amelyek az adatok alapján kirajzolódnak. Az új adótörvények által megkövetelt adóbevallások gazdag historikus adatforrást jelentettek minden tökéletlenségük dacára. Ezek segítségével pontosan leírható és elemezhető a jövedelmi eloszlás felső részének sokszínűsége és evolúciója. Különösen szembetűnő, hogy minden olyan országban, amelyre nézve ilyen adatokkal rendelkezünk, a magas jövedelmű csoport összetételét ugyanazok az egymást keresztező görbék jellemzik, mint amelyeket a 8.3.—8.4. ábrán az 1932 és 2005 közötti Franciaországra vonatkozóan láthattunk: a munkajövedelmek részaránya minden esetben gyorsan csökken, ahogy a felső decilisben egyre feljebb haladunk, a tőkejövedelmek részaránya pedig erősen növekszik.
A felső decilis szegényebb felét egyértelműen a menedzserek népesítik be: az ő esetükben a munkajövedelmek általában az összjövedelem 80-90% közötti részét teszik ki.33 A felső decilis következő 4%-ában a munkajövedelmek részaránya enyhén csökken, de még mindig meghatározó: az összes jövedelem 70-80% közötti részét jelenti a két világháború között éppen úgy, mint ma (lásd 8.3.-8.4. ábra). Ebben a nagy 9%-os csoportban tehát (a legfelső centilis kivételével a felső decilis egésze) alapvetően a munkajövedelmükből élő személyek vannak, akik lehetnek magánvállalatok vezetői vagy mérnökei, vagy magas rangú hivatalnokok, vagy oktatók. Általában a társadalmat jellemző átlagbér két-háromszoro-sát keresik, mondjuk, egy havi 2000 eurós átlagfizetés esetén 4000 vagy 6000 eurót.
8.4. ábra. A magas jövedelmek összetétele Franciaországban, 2005
Magyarázat: 2005-ben Franciaországban a tőkejövedelmek dominánsak a lakosság legmagasabb jövedelmű 0,1%-a esetében, nem pedig a legmagasabb jövedelmű 0,5% esetén, mint 1932-ben.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Persze a munkakörök fajtái és az ehhez a szinthez megkövetelt képzettség is sokat változott az idő folyamán: a két világháború között a gimnáziumi tanárok, sőt karrierjük vége felé a tanárok is a 9%-hoz tartoztak: ma ehhez legalább egyetemi oktatónak vagy kutatónak kell lenni, de még jobb, ha valaki magas beosztású köztisztviselő.34 Régen egy művezető vagy egy jól képzett technikus nem járt messze attól, hogy beléphessen ebbe a rétegbe: ma legalábbis középvezetőnek, de egyre inkább valamilyen nagy hírű műszaki egyetemen vagy üzleti iskolában képesítést szerzett felsővezetőnek van erre esélye. Ugyanez vonatkozik a fizetési létra alsóbb lépcsőfokaira is: régen a legkevésbé jól fizetett, jellemzően az átlagbér felét (tehát 2000 eurós átlagfizetés esetén havi 1000 eurót) kereső munkavállalók a mezőgazdasági munkások és a háztartási alkalmazottak voltak. Később ennek a csoportnak a helyét átvették a textil- vagy élelmiszeriparban dolgozó kevésbé képzett munkások, akik között sok volt a nő. Mára ez a csoport ugyan még nem tűnt el teljesen, de a legalacsonyabb fizetésű munkavállalók most már általában a szolgáltatóiparban vannak, például pincérek és a bolti eladók, akik között itt is sok a nő. Bár a munkaerőpiac egy évszázad alatt teljesen átalakult, de a béregyenlőtlenségek struktúrája e hosszú idő alatt alig változott; a „9%” továbbra is közvetlenül a csúcs alatt van, az alsó 50% részaránya az összmunkabérből pedig nagyon hosszú ideje változatlan.
A felső 9%-ban orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, étteremtulajdonosokat és más, nem alkalmazotti munkaviszonyban dolgozó vállalkozókat találunk, akiknek a száma a felső „1%” közelébe érve egyre jobban nő, ahogy ezt a 8.3.-8.4. ábra elkülönítve ábrázolt „vegyes jövedelmek” (a nem alkalmazotti státuszban lévő foglalkoztatottak jövedelme, amely munka-és tőkejövedelemből áll) görbéje is mutatja. A vegyes jövedelmek az összjövedelem 20-30%-át jelentik a felső centilis közelében, de a hierarchiában tovább haladva felfelé és a legfelső centilisbe érve, súlyuk csökkenni kezd, és a tiszta tőkejövedelmek (bérleti díj, kamatok és osztalékok) veszik át a vezető szerepet. Ahhoz, hogy valaki bejusson a felső 9%-ba vagy akár csak az „1%” alsó rétegeibe, tehát hogy az átlagjövedelem négy-ötszörösét kereshesse (mondjuk, egy 2000 eurós átlagjövedelem esetén 8000-10 000 eurót), orvosnak, ügyvédnek vagy sikeres étteremtulajdonosnak kell lenni. Ezek száma összemérhető (valójában a fele) a csoportban szereplő nagyvállalati csúcsvezetők számával.35 Az 1% sztratoszférájának eléréséhez, tehát hogy az átlagnál több tucatszor magasabb jövedelmünk legyen (ami lehet évi több százezer, esetleg több millió euró is), mindez nem elég: ehhez már jelentős vagyon tulajdonosának kell lenni.36
Érdeklődésre tarthat számot, hogy csak közvetlenül a világháborúk utáni első években fordult elő (Franciaországban 1919-20-ban, majd 1945-46-ban, tehát mind a kétszer egy nagyon rövid időszakban), hogy ez a hierarchia megfordult, és a vegyes jövedelmek átmenetileg meghaladták a tiszta tőkejövedelmeket a felső centilis magasabb régióiban. Ez a jelenség valószínűleg összefügg azzal, hogy az újjáépítéshez kapcsolódóan nagyon gyorsan halmozódtak fel új vagyonok.37
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a felső decilis mindig is két különböző univerzumra bomlik: egyrészt a munkajövedelmek által egyértelműen dominált 9%-ra, másrészt pedig arra az 1%-ra, ahol a tőkejövedelmek fokozatosan uralkodóvá válnak (az adott korszaktól függően különböző sebességgel és súllyal). Az átmenet e két csoport között mindig fokozatos, a határok pedig elmosódottak, a különbségek azonban ezzel együtt is egyértelműek és szisztematikusak.
Például a tőkejövedelmek nyilvánvalóan nem hiányoznak a 9% jövedelméből sem, ám ezek sokkal inkább kiegészítő jellegűek, azaz nem tekinthetők az érintett csoport alapvető jövedelemforrásának. Egy 4000 eurós fizetéssel rendelkező vezető például havi 1000 euróért kiadhatja a lakását (vagy ő maga lakhat benne, így nem kell havi 1000 eurós lakbért fizetnie: a két eset pénzügyi szempontból gyakorlatilag nem különbözik). Ebben az esetben az illető összjövedelme havi 5000 euró, aminek 80%-át munkajövedelem, 20%-át pedig tőkejövedelem alkotja. A 80%/20%-os munka/ tőke arány viszonylag jellemzőnek tekinthető a „9%” jövedelemszerkezetében a két világháború között épp úgy, mint a 21. század elején. Ezeknek a tőkejövedelmeknek egy része takarékszámlákon elhelyezett összegekből, életbiztosításból vagy pénzügyi befektetésből is származhat, de a legtöbb esetben ingatlanhoz köthető.38
A legfelső 1% esetében éppen fordított tendenciát találunk: itt a munkajövedelmek szerepe válik fokozatosan kiegészítő jellegűvé, és ezzel párhuzamosan a tőkejövedelemből lesz egyre inkább a legfontosabb jövedelemforrás. Egy másik érdekes szabályszerűség: ha a tőkejövedelmeket tovább bontjuk ingatlanból (bérleti díj) és ingó vagyonból származó jövedelemre (osztalék és kamatok), azt látjuk, hogy a tőkejövedelem a felső decilisben alapvetően ez utóbbiból származik (ráadásul elsősorban osztalékokból). Például Franciaországban 1932-ben és 2005-ben is a tőkejövedelmek részaránya a 9% esetében 20%, de a jövedelmi hierarchia legmagasabb 0,01%-ának esetében már 60%. A jelentős növekedés mindkét esetben teljes egészében a pénzügyi aktívákból származó jövedelemmel magyarázható (szinte kizárólag az osztalékokhoz kötődik): az ingatlanból származó jövedelmek az összjövedelem 10%-a körül stagnálnak, sőt a felső centilisben súlyuk inkább csökken. Ez a szabályszerűség azzal magyarázható, hogy a legnagyobb vagyonok alapvetően pénzügyi aktívákból tevődnek össze (elsősorban részvényekből és üzletrészekből).
Ezeken az érdekes szabályszerűségeken túl azonban beszélni kell az itt felhasznált adózási adatok mint források korlátairól. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a 8.3.-8.4. ábrán kizárólag a jövedelembevallásokban szereplő tőkejövedelmeket vettük számításba. Ezzel a tényleges nagyságukat nyilvánvalóan alábecsüljük: egyrészt mert létezik adóelkerülés (köny-nyebb a tőkejövedelmet elrejteni, mint a béreket, például úgy, hogy az érintettek olyan országban nyitnak bankszámlát, amelyik nem működik együtt a számla tulajdonosának országával). Egy másik ok az olyan adózási szabályokban keresendő, amelyek teljesen törvényes lehetőséget adnak arra, hogy a tőkejövedelmek egész kategóriái mentesüljenek a jövedelemadó megfizetése alól (márpedig a jövedelemadózás alapelve Franciaországban és mindenütt máshol éppen az, hogy minden jövedelemre vonatkozik). Mivel a tőkejövedelmek a felső decilisben felülreprezentáltak, az a tény, hogy a tőkejövedelmeket nem teljes körűen vallják be, azt eredményezi, hogy a felső decilis és centilis jövedelmi arányát, amely a 8.1.—8.2. ábrán látható, és amelyet kizárólag a jövedelembevallások alapján kalkuláltunk, alulbecsültnek tekinthetjük. Ez épp úgy igaz Franciaországra, mint az általunk vizsgált többi országra. Ezek a részarányok természetesen csak közelítőnek tekinthetők, és elsősorban a nagyságrendek tisztázása érdekében fontosak (ez egyébként valamennyi gazdasági és társadalmi statisztikára elmondható), ezért az a legjobb, ha úgy kezeljük őket, mint az egyenlőtlenségek tényleges nagyságára vonatkozó alsó becslést.
Franciaország esetében össze tudjuk hasonlítani a jövedelembevallások alapján kiszámolt jövedelmet más forrásokkal (például az államháztartási számlákkal és más olyan forrásokkal, amelyek közvetlenebbül mérik a vagyon eloszlását). Ezt elvégezve megállapíthatjuk, hogy mennyi korrekcióra van szükség a valóságosnál alacsonyabb értékben bevallott tőkejövedelmek esetében. Ennek alapján úgy látjuk, hogy a tőkejövedelmeknek a nemzeti jövedelmen belüli részarányát akár több százalékponttal (5%, ha magas adóelkerülést valószínűsítünk, de mindenesetre nem kevesebb, mint 2-3%) is emelni kell, ami azért nem csekélység. Pontosabban fogalmazva: a jövedelmi hierarchia felső decilisének részaránya, ami a 8.1. ábra szerint az 1900-10-es években a nemzeti jövedelem 45-50%-a volt, a 2000-10-es években pedig nagyjából 30-35%-ra csökkent, a valóságban a belle époque-ban kétségkívül közelebb járt, vagy még kis mértékben meg is haladta az 50%-ot, ma pedig ugyancsak valamivel magasabb, mint 35%.39 Úgy tűnik, ez nem befolyásolja jelentősen a jövedelmi egyenlőtlenségek általános evolúcióját, még akkor sem, ha a törvényes és törvénytelen adóelkerülés inkább növekedett az elmúlt évtizedekben, mint csökkent. Az adóelkerülés legfőképpen az adóparadicsomok megjelenésével futott fel, erre a későbbiekben még visszatérek. Ettől függetlenül sem szabad elfelejtenünk, hogy a köny-nyen mobilizálható vagyonoknak a ténylegesnél alacsonyabb szinten történő bevallása a 20. század elején és a két világháború között épp annyira része volt a mindennapoknak, mint manapság. Minden jel arra mutat, hogy az akkori kormányok erőfeszítései, például hogy megkövetelték az osztalék és kamatszelvények másolatának bemutatását, semmivel sem voltak hatékonyabbak, mint a ma működő kétoldalú megállapodások.
Első ránézésre úgy tűnik tehát, hogy ha figyelembe vesszük a legális és nem legális adóelkerülést, akkor az egyenlőtlenség szintje azonos mértékben emelkedik meg a különböző időszakokban, és így elhanyagolható mértékben módosítja az általam beazonosított idősorokat és trendeket.
Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy ez idáig nem tettünk kísérletet arra, hogy ezeket a korrekciókat módszeresen és konzisztensen érvényesítsük az összes ország esetében. Ez egy nagyon komoly korlátra hívja fel a figyelmet a World Top Incomes Database-t illetően, mivel így az általunk kidolgozott adatsorok kétségkívül alábecsülik - talán nem túlságosan nagy mértékben - az egyenlőtlenségek növekedését a legtöbb országban 1970 után, kiváltképpen ami a tőkejövedelmek szerepét illeti ebben a folyamatban. A jövedelembevallások valójában egyre kevésbé tekinthetők megbízható forrásnak a tőkejövedelmek vizsgálatakor. Éppen ezért kell más, kiegészítő forrásokat is felhasználnunk. Ilyenek lehetnek azok a makrogazdasági adatok (mint amilyeneket a második részben használtam a tőke/ jövedelem arány változásának és a nemzeti jövedelem tőke- és munkajövedelem közötti felosztásának vizsgálatánál) vagy egyes mikroökonómiai források (amelyek alapján a következő fejezetekben a vagyoneloszlásokat közvetlenül fogom vizsgálni).
A tőke adózására vonatkozó eltérő szabályok torzulást okozhatnak a nemzetközi összehasonlítások során is. Általánosságban a különböző országokban nagyon hasonló módon kezelik a bérleti díjakat, a kamatokat és az osztalékot.40 Nem mondható el ugyanez viszont az árfolyamnyereség kezeléséről. Például a francia adózási adatok nem teljes körűen és nem konzisztensen veszik számba az árfolyamnyereséget (éppen ezért a saját számításaim során egyszerűen figyelmen kívül hagytam ezt a tételt), az amerikai adatok azonban viszonylag teljes képet adnak erről a tételről. Ez az eltérés végső soron jelentős különbségekhez vezethet, mivel éppen az árfolyamnyereség, főképpen az, amit a részvények eladása során realizálnak, a tőkejövedelmeknek az a formája, amely legmagasabb jövedelmeken belül koncentrálódik (néha még az osztalékoknál is jobban). Ha például a 8.3.-8.4.
ábrán feltüntettük volna az árfolyamnyereséget, a felső ezrelék legfelső tizedében a tőkejövedelem aránya az összjövedelemben nem 60%, hanem sokkal inkább 70—80% lenne (attól függően, hogy melyik évről beszélünk).41 A torzítások elkerülése végett az Egyesült Államokra vonatkozó eredményeket az árfolyamnyereség figyelembevételével és anélkül is bemutatjuk.
A jövedelembevallásokat illetően a másik fontos korlátot az jelenti, hogy ez a forrás nem tartalmaz semmilyen információt a vagyonok eredetéről, amelyekből származó jövedelmek a bevallásban megjelennek. Képet kapunk arról a jövedelemről, amely az adófizető által az adott pillanatban tulajdonolt tőkéből származik, de semmit nem tudunk meg arról, hogy ez a tőke örökségből származik-e, vagy az illető a munkajövedelméből ku-porgatta össze az élete során, netán valamilyen más tőke van a háttérben. Másképpen fogalmazva: a tőkejövedelmek azonos képet mutató egyenlőtlensége teljesen eltérő valóságos helyzetekből adódhat, és mi soha semmit nem tudnánk meg ezekről, ha kizárólag az adóbevallásokra támaszkodnánk. A nagyon magas tőkejövedelmek esetében a vagyonok általában annyira nagyok, hogy elég nehéz elképzelni, hogy valaki ezeket csupán a munkajövedelméből gyűjtögette össze (még akkor is, ha egy igazán magas beosztású menedzserről vagy vezetőről lenne szó). Minden jel arra mutat tehát, hogy ezen a téren az örökség fontos szerepet játszik. A következő fejezetekből ki fog derülni, hogy az örökség és a megtakarítás fontossága egymáshoz viszonyítva nagyon sokat változott a történelem folyamán, éppen ezért ezt a kérdést érdemes tovább vizsgálni. Ez is egy olyan eset, amikor olyan forrásokra is szükségünk van, amelyek közvetlenül kapcsolatba hozhatók az örökösödés kérdésével.
Vizsgáljuk hát tovább a jövedelmi egyenlőtlenségek változását Franciaországban a 20. században. 1914 és 1945 között a jövedelmi hierarchia felső centilisének részaránya szinte folyamatosan csökkent, és így az 1914-es 20%-ot is meghaladó szintről 1945-re fokozatosan 7%-ra szorult vissza (lásd 8.2. ábra). Ez a folyamatos zsugorodás a tőkét (és a tőkéből származó jövedelmeket) érő sokkok hosszú és lényegében szünet nélküli folyamatának a következménye. Ezzel ellentétben a jövedelmi hierarchia felső deci-lisének részarányában a csökkenés sokkal kevésbé volt folyamatos. Nyilván csökkent az első világháború idején, ám ezt egy bizonytalan visszazárkózás követte az 1920-as években, majd egy éles és nehezen megmagyarázható emelkedés 1929 és 1935 között, aztán egy igazi zuhanórepülés 1936 és 1938 között, végül az összeomlás a második világháború évei alatt.42 A felső decilis részaránya, amely 1914-ben a nemzeti jövedelem 45%-át is meghaladta, 1944-45-re 30% alá zuhant.
Ha az 1914 és 1945 közötti időszak egészét vizsgáljuk, a kétféle csökkenés tökéletesen konzisztens egymással: a felső decilis részaránya becsléseim szerint 18 százalékponttal lett kisebb, amiből nagyjából 14 százalékpont a felső centilist érintette.43 Másképpen fogalmazva: az „1%”-ra esik az egyenlőtlenségek 1914 és 1945 között bekövetkezett csökkenésének háromnegyed része, a „9%”-ra pedig a maradék egynegyed. Nincs is ebben semmi meglepő, ha arra gondolunk, hogy milyen nagyfokú a tőke koncentrációja az 1% esetében, amelynek tagjai ráadásul gyakrabban fektettek kockázatosabb eszközökbe.
Ebben az időszakban azonban vannak elsőre még meglepőbb különbségek is: hogyan lehetséges, hogy a felső decilis részaránya az 1929-es válság során, legalább 1935-ig jelentős növekedést mutatott, miközben a felső centilis részaránya csökkent, főleg 1929 és 1932 között?
Ha közelebbről - évről évre haladva - vesszük szemügyre az adatokat, mindezek a jelenségek igen jól magyarázhatók. Tanulságos ismét áttekinteni a két világháború közötti kaotikus időszakot, amikor a társadalmi feszültségek igen magas fokra hágtak. A történtek megértéséhez tudnunk kell, hogy a 9% és az 1% nagyon különböző jövedelemből élt. Az 1% jövedelmének nagyobb része tőkejövedelem volt, főleg a csoport vagyonát alkotó cégek részvényeiből és kötvényeiből származó kamat és osztalék. Ez az oka annak, amiért a felső centilis részaránya a nagy gazdasági világválság idején csökkent, hiszen a vállalati nyereségek zuhantak, és egyik vállalat a másik után ment csődbe.
A 9%-on belül viszont számos menedzser volt, akik a nagy gazdasági világválság egyes számú nyertesei voltak, már ha a többi társadalmi csoporttal hasonlítjuk össze őket. Sokkal kevésbé érintette őket a munkanélküliség, mint a beosztottaikat, tehát soha nem tapasztalták meg azt a rendkívül magas részleges vagy teljes munkanélküliséget, amely az ipari munkásokat sújtotta. Kevésbé érintette őket a vállalati nyereségek csökkenése, mint azokat, akik a jövedelmi létrán felettük álltak. A 9% társadalmi csoportjába tartozó közepes beosztású köztisztviselők és a tanárok egész jól átvészelték a válságot. Nem sokkal korábban - 1927 és 1931 között - részesültek fizetésemelésben (persze ne feledjük, hogy az állami alkalmazottak, különösen a fizetési létra tetején, erősen megszenvedték az első világháborút és az 1920-as évek elejének inflációját). Ezeket a középszintű tisztviselőket általában nem fenyegette a munkanélküliség, olyannyira, hogy a közszféra bértömege 1933-ig nominálisan nem is változott (csak 1934-35 között csökkent valamennyire, amikor Pierre Laval miniszterelnök kísérletet tett a köztisztviselői javadalmazás csökkentésére). Eközben a magánszektorban a munkabérek 1929 és 1935 között 50%-ot is meghaladó mértékben csökkentek. A Franciaországon végigsöprő rendkívüli defláció - 1929 és 1935 között az árak összesen 25%-kal csökkentek, miközben a kereskedelem és a kibocsátás is összeomlott - jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban. Akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy meg tudták őrizni a munkahelyüket és a nominális jövedelmüket, tehát elsősorban a köztisztviselők, azoknak a gazdasági válság idején az árak zuhanása következtében megnőtt a vásárlóerejük, és a csökkenő árak miatt a reáljövedelmük is. Hozzá kell tennünk azt is, hogy a 9% bizonyos tőkejövedelmei - jellemzően a bérleti díj -, amelyek nominális értelemben igen merevek, szintén növekedtek a defláció következtében, így aztán e csoport jövedelmének a reálértéke jelentősen megnőtt, viszont az 1% által korábban kapott osztalékok jószerével eltűntek.
Mindezen okokból kifolyólag a 9% részaránya a nemzeti jövedelemből 1929 és 1935 között erősen megemelkedett, sokkal nagyobb mértékben, mint amennyire az 1%-é csökkent, így aztán összességében a felső decilis egészének részaránya a nemzeti jövedelemben 5 százalékpontnál is nagyobb növekedést mutat (lásd 8.1.-8.2. ábra). A folyamat teljesen ellenkező irányt vett a Népfront (Front populaire) hatalomra kerülésével; a munkabérek a Matignon-egyezményt követően nagymértékben növekedtek. Ez és a frank 1936 szeptemberében bekövetkezett leértékelése inflációt indított el, ami mind a 9%, mind az 1% részarányának csökkenéséhez vezetett.44
Az előző levezetés arra is rámutat, hogy miért érdemes a jövedelmeket centilisekre bontani. Ha a két világháború közötti időszak dinamikáját a Gini-indexhez hasonló egyetlen szintetikus mutatóval akartuk volna vizsgálni, nem sokra jutottunk volna: nem tudtunk volna különbséget tenni tőke- és munkajövedelem, illetve rövid és hosszú távú változás között. Franciaország esetében az 1914 és 1945 közötti időszakot az teszi annyira bonyolulttá, hogy bár az általános tendencia viszonylag egyértelmű (a felső decilis részaránya nagymértékben csökkent a nemzeti jövedelemben, amelyet a felső centilis részarányának összeomlása idézett elő), erre az általános mintára az 1920-30-as évek folyamán több kisebb ellenkező irányú mozgás rakódott rá. Hasonló komplexitással találkozhatunk más országok esetében is a két világháború közti időszakban, természetesen az egyes országok történetére jellemző sajátosságokkal. Az Egyesült Államokban például a defláció 1933-ban Roosevelt hatalomra kerülésével ért véget, így a fent leírt fordulat nem 1936-ban, hanem 1933-ban következett be. Az egyenlőtlenség története minden országban politikával átitatott - és kaotikus.
Általában amikor a jövedelem és a vagyon eloszlásának dinamikájával foglalkozunk, fontos, hogy megkülönböztessük a különböző időtávokat. Ebben a könyvben elsősorban a hosszú távú, fundamentális trendekkel foglalkozunk, amelyek sok esetben csak harminc, negyven vagy még több év elteltével válnak érzékelhetővé, ahogy ezt láthattuk például a tőke/jövede-lem arány trendszerű növekedésének példáján, ami Európában a második világháború óta végbement. Ez a folyamat tehát idestova hetven éve tart, ám csak nagyon nehezen lehetett volna, mondjuk, tíz vagy húsz évvel ezelőtt észlelni, hiszen annyi más dolog rakódott rá (és persze használható adatok sem voltak). Ám a hosszú távú szemlélet sem indokolja, hogy elfeledkezzünk a rövid távú trendekről, amelyek ugyan sok esetben végül is kioltják egymást, ám mindazok számára, akik átélik őket, teljesen érthető módon ezek jelentik a korszak legfontosabb fejleményeit. Hogyan is lehetne ez másképp, ha meggondoljuk, hogy ezek a „rövid” távú jelenségek gyakran elég hosszú ideig is eltarthatnak, akár tíz-tizenöt évig is, vagy még tovább, ami egy emberi élet hosszához képest jelentősnek mondható.
A franciaországi egyenlőtlenségek története, akárcsak bármelyik másik országé, telis-tele van efféle rövid és középtávú mozgásokkal, és távolról sem csak a két világháború közötti szélsőségesen kaotikus időszakban. Idézzük fel ezek közül a legfontosabb „epizódokat”. A két világháború alatt a munkabérlétra összetorlódott, amit aztán közvetlenül a háborúk utáni időszakban (az 1920-as években, majd az 1940-es évek végén és az 1950-60-as években) a béregyenlőtlenségek visszarendeződése és a bérlétra újbóli kiszélesedése követett. Meglehetősen nagyléptékű változást kell elképzelnünk: a munkavállalók legjobban fizetett 10%-ának részaránya az összjövedelemből mindkét háború alatt kb. 5 százalékponttal csökkent, amit ez a csoport a háború után egy az egyben visszaszerzett (lásd 8.1. ábra45). A bértáblák mind a közszférában, mind a magánszektorban szűkültek; a két világháborúban ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött: a háború alatt a gazdasági aktivitás gyengül, az infláció gyorsul, a reálbérek és a vásárlóerő csökkenésnek indul. A skála alján található bérek azonban emelkednek, és többnyire nagyobb védettséget élveznek az inflációtól, mint a felső csoportok. Ha az infláció elég magas, ez elég jelentős változásokat képes előidézni a bérek eloszlásában. Miért indexálják nagyobb mértékben az alacsony és közepes fizetéseket, mint a magasabbakat? Azért, mert a munkásokban él egyfajta érzés a társadalmi igazságosságot és a méltányosságot illetően, ezért aztán a kevésbé jó helyzetben lévők valamekkora védettségben részesülnek, hogy életszínvonaluk ne csökkenjen túlságosan, míg az inkább jobb helyzetben lévőktől azt várják, hogy halasszák el igényeik érvényesítését a háború végéig. Ez nyilvánvalóan így történt a köztisztviselői bértábla esetében, és feltehetően - legalábbis részben - valami nagyon hasonló történhetett a magánszektorban is. A tény, hogy a fiatal és alacsonyan képzett munkaerő jelentős része bevonult a hadseregbe - és sokan közülük hadifogságba estek -, a háború idején biztosan javította az alacsony és közepes bérű munkások relatív pozícióit a munkaerőpiacon.
Mindenesetre a béregyenlőtlenségek összeszűkülését minden esetben visszafordította a háború utáni időszak, éppen ezért akár figyelmen kívül is hagyhatnánk. Ám azokban a munkásokban, akik átélték ezt a korszakot, a béreloszlás változásai mély nyomokat hagytak. Arról nem is beszélve, hogy a munkabérlétra újbóli kiszélesedése mind a köz-, mind a magánszférában a világháború utáni évek legfontosabb politikai, társadalmi és gazdasági kérdése volt.
Ha ezek után megvizsgáljuk az egyenlőtlenségek történetét Franciaországban 1945 és 2010 között, három jól megkülönböztethető szakasszal találkozunk: a jövedelmi egyenlőtlenségek erősen növekedtek 1945 és 1967 között (a felső decilis részaránya a nemzeti jövedelemből a 30%-nál alacsonyabb szintről 36-37%-ra tornázta fel magát). Aztán az egyenlőtlenségek 1968 és 1983 között nagymértékben csökkentek (a felső decilis részaránya visszaesik 30%-ra). Végül 1983 után újra folyamatosan növekedtek, így a felső decilis részaránya 2000-10 között már kb. 33% (lásd 8.1. ábra). Nagyjából ugyanezeken a szakaszokon mentek keresztül a béregyenlőtlenségek a felső centilis vonatkozásában is (lásd 8.2.-8.3. ábra). Most is arról van szó, hogy ezek a növekedések és csökkenések többé-kevésbé kioltják egymást, ami könnyen arra csábíthat bennünket, hogy ne foglalkozzunk velük, hanem inkább az 1945 és 2010 között összességében megfigyelhető hosszú távú hozzávetőleges stabilitásra összpontosítsunk. Ha kizárólag a nagyon hosszútávú változások foglalkoztatnak bennünket, akkor azt mondhatjuk, hogy a 20. század Franciaországát meghatározó jelenség a béregyenlőtlenségek 1914 és 1945 között végbement erőteljes összezsugorodása, amit egy viszonylagos stabilitás követett. Valójában mindkét nézőpont a maga jogán legitim és fontos. Ezért kell a különböző időtávokat egyformán számon tartanunk: figyeljünk a hosszú távú tendenciákra, de ne feledjük a rövid és középtávú változásokat sem. A második részben a tőke/jövedelem arány és a tőke-munka felosztás változásának vizsgálatakor már érintettem az időtávok fontosságát (lásd elsősorban a 6. fejezet).
Érdekes mozzanat, hogy a tőke-munka felosztás tendenciaszerűen ugyanabba az irányba mozog, mint a munkajövedelmi egyenlőtlenségek, sőt a kettő rövid és középtávon felerősíti egymást, bár ez hosszú távon nem feltétlenül igaz. Mind a két világháború idején csökkent a tőke részesedése a nemzeti jövedelemből (és a tőke/jövedelem arány is csökkent), valamint a béregyenlőtlenségek is zsugorodtak. Általánosságban elmondható, hogy az egyenlőtlenség tendenciaszerűen „prociklikus” (vagyis a gazdasági ciklussal megegyező irányba halad, szemben a „kontraciklikus” változásokkal): a gazdasági fellendülés idején a nemzeti jövedelemben jellemzően nő a profitra jutó rész, a magas jövedelmek - a jutalmakat és bónuszokat is ideértve - sok esetben gyorsabban növekednek, mint az alacsony és közepes nagyságú bérek. A gazdaság lassulása vagy recesz-sziók idején (márpedig a háború tekinthető úgy, mint ezeknek valamilyen szélsőséges formája) számos, gazdaságon kívüli, elsősorban politikai tényező gondoskodik arról, hogy e mozgásokat ne kizárólag a gazdasági ciklus határozza meg.
A franciaországi egyenlőtlenségek 1945 és 1967 között megfigyelt számottevő növekedését a nemzeti jövedelemben a tőkére jutó rész és a béregyenlőtlenségek meredek emelkedése váltotta ki, miközben a gazdaság gyorsan növekedett. A politikai légkörnek is nyilván megvolt a maga szerepe: az ország az újjáépítéssel volt elfoglalva, az egyenlőtlenség csökkentése nem volt prioritás, főképpen azért nem, mert mindenki tisztában volt azzal, hogy az egyenlőtlenségek a háború alatt drámai mértékben csökkentek. Az 1950-60-as években a menedzserek, a mérnökök és más jól képzett alkalmazottak fizetése gyorsabban növekedett, mint a bérlétra alacsony és középső fokán lévők bére, de kezdetben, úgy tűnt, ez senkit sem zavart különösképpen. 1950-ben bevezették a nemzeti minimálbért, amit aztán a későbbiekben csak nagyon ritkán emeltek, így az egyre távolodott az átlagbértől.
A dolgok hirtelen megváltoztak 1968-ban. Az 1968. májusi eseményeket a diákok elégedetlensége és olyan kulturális-társadalmi ügyek indították el, amelyeknek kevés közük volt a bérekhez (bár sok embernek lett elege az egyenlőtlenségre épülő és a növekedést hajszoló gazdasági modellből, és ez játszott valamekkora szerepet a válságban). Ám a mozgalom leginkább kézzelfogható politikai eredménye mégis a béreket érintette. A válság felszámolása érdekében Charles de Gaulle kormánya aláírta a minimálbér 20%-os növelését is tartalmazó Grenelle-megállapodást. 1970-ben a minimálbért hivatalosan is (bár csak részlegesen) indexálták az átlagbérhez. Az 1968 és 1983 között egymást váltó kormányok mindegyike kötelességének érezte a minimálbér évenkénti emelését, hogy csillapítsa a társadalmipolitikai légkört. Így aztán a minimálbér vásárlóereje összességében 1968 és 1983 között több mint 130%-kal növekedett, miközben az átlagbér csak nagyjából 50%-kal. Mindez a béregyenlőtlenség jelentős összezsugorodását eredményezte. A szakítás az előző időszakkal tehát éles és egyértelmű volt; 1950 és 1968 között a minimálbér vásárlóereje alig 25%-kal növekedett, miközben az átlagbér több mint kétszeresére nőtt.46 Az alacsony bérek jelentős növekedése miatt 1968 és 1983 között a munkabértömeg sokkal gyorsabban növekedett, mint a kibocsátás, és ez okozta a nemzeti jövedelemből a tőkére jutó rész számottevő csökkenését (amiről már szó volt a 2. fejezetben), illetve a jövedelmi egyenlőtlenségek jelentős összezsugorodását is.
A folyamat 1982-83-ban visszafordult. Az 1981 májusában megválasztott új szocialista kormány nyilvánvalóan szerette volna tartani a korábbi irányt, de egyáltalán nem volt könnyű a minimálbért kétszer gyorsabban emelni, mint az átlagbért (különösen, ha ez utóbbi maga is gyorsabban növekedett, mint a kibocsátás). Így aztán 1982-83-ban a kormány úgy döntött, hogy „a megszorítások felé fordul”: a béreket befagyasztották, és végleg feladták a minimálbér éves emelésének politikáját. Az eredmények nem is várattak sokat magukra: a profit részaránya a nemzeti jövedelemben az 1980-as évek további részében megugrott, a fizetési egyenlőtlenségek ismét növekedésnek indultak, a jövedelmi egyenlőtlenségek szintén, de még gyorsabb ütemben (lásd 8.1.-8.2. ábra). A fordulat legalább akkora, mint 1968-ban, csak éppen az ellentétes irányba.
Hogyan minősítsük az egyenlőtlenségek növekedésének 1982-83-ban elindult szakaszát Franciaországban? Csábító lenne a hosszú táv nézőpontjáról egyszerű mikrojelenségnek nevezni, a korábbi trend megfordulásának, különösen azért, mert a profit részaránya a nemzeti jövedelemben 1990-re visszatért az 1968. május előtti szintjére.47 Ez azonban több oknál fogva is hiba lenne. Először is azért, mert ahogy azt a könyv második részében már tárgyaltam, a nyereségre jutó hányad 1966-67 folyamán történelmi csúcsot döntött annak köszönhetően, hogy a tőke részaránya a második világháborút követően elindult folyamat eredményeképpen visszatért a korábbi szintekre. Ha a tőkejövedelmek között a nyereség mellett - ahogy egyébként helyes - figyelembe vesszük a bérleti díjakat is, akkor láthatjuk, hogy a nemzeti jövedelemben a tőkére jutó rész növekedése az 1990-2000-es években valójában tovább folytatódott. Ennek a hosszú távú jelenségnek a helyes értelmezéséhez az szükséges, hogy elhelyezzük a tőke/jövedelem arány ugyancsak hosszú távú evolúciójának kontextusában. Ez utóbbi 2010-re végül is lényegében elért ugyanarra a szintre, mint ahol az első világháborút megelőzően volt. Lehetetlen a maga teljességében értékelni a vagyonok újbóli virágzásának összes következményét, ha egyszerűen csak azt vizsgáljuk, hogyan érintette mindez a felső decilis részarányát az összjövedelmen belül. Először is a tőkejövedelmek alábecslése okán némileg alábecsüljük a legmagasabb jövedelmek növekedését is. Másfelől viszont az igazi kérdés az örökölt vagyonok szerepének újbóli megjelenése. Ez utóbbi folyamat viszonylag friss, és csak akkor tudunk vele megfelelőképpen foglalkozni, ha közvetlenül tanulmányozzuk az örökölt vagyonnak mint olyannak változó szerepét és jelentőségét.
Ám ez nem minden. Az 1990-es években Franciaországban egy meghökkentő új jelenség bontakozott ki. Arról van szó, hogy a nagyon magas fizetések, különösen a legnagyobb vállalatok és bankok vezetői számára biztosított fizetési csomagok elképesztően magas szintekre emelkedtek -igaz, még nem olyan magasra, mint az Egyesült Államokban, de ettől még hiba lenne nem a helyén értékelni ezt a jelenséget. Az 1980-90-es években a felső centilisnek jutó fizetések részaránya még nem érte el a 6%-ot; az 1990-es évek második felében aztán növekedésnek indult és 2010 elejére 7,5-8%-ot ért el. Egy évtized alatt tehát korántsem elhanyagolható mértékű, csaknem 30%-os emelkedés zajlott le. Ha még feljebb araszolunk a fizetési és jutalmi létrán és a legfelső 0,1% vagy 0,01%-ot vizsgáljuk, még jelentősebb növekedést fogunk tapasztalni: tíz év alatt az érintettek vásárlóereje 50%-nál is többel emelkedett.48 Mivel eközben a gazdasági növekedés nagyon alacsony volt, és a munkavállalók nagy többségének a jövedelme stagnált, a legmagasabb fizetések emelkedése nem maradt észrevétlen. Ennek az alapvetően új jelenségnek a valódi megértéséhez vizsgálódásunkat a nemzetközi szintre is ki kell terjeszteni.
Most áttérek az Egyesült Államokra, hiszen a „szupermenedzserek” alosztálya itt jelent meg elsőként az elmúlt évtizedek során. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy olyan adatokat állítsak elő, amelyek a lehető legnagyobb mértékben összehasonlíthatók a francia idősorokkal. A 8.5.-8.6. ábra pontosan ugyanolyan adatsorokat tartalmaz az Egyesült Államokat illetően, mint amilyenekkel a 8.1.-8.2. ábrán a francia helyzetet illusztráltuk: a cél az volt, hogy a két sor közül az elsővel összehasonlítsuk a top decilis és centilis részarányát az összbértömegben, másodikkal pedig magukat a bérlétrákat vessük egybe. Hozzá kell tennünk azt is, hogy a szövetségi jövedelemadót
8.5. ábra. Jövedelmi egyenlőtlenség az Egyesült Államokban, 1910-2010
Magyarázat: a felső decilis részaránya a nemzeti jövedelemben az 1970-es éveket jellemző kevesebb, mint 35%-ról 50% körülire növekedett 2000 és 2010 között.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
8.6. ábra. A felső jövedelmi decilis lebontása, Egyesült Államok, 1910-2010
Magyarázat: a felső decilis részarányának az 1970-es évek óta megfigyelhető növekedése elsősorban a felső centilis részarányának növekedéséből fakad.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c 1913-ban vezették be az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bírósággal folytatott hosszas küzdelem után.49 Az amerikai jövedelembevallásokból származó adatok, jóllehet kevésbé részletezettek, összességükben nagyon jól összevethetők a francia adatokkal. Az amerikai bevallások alapján az összjövedelmekkel kapcsolatos idősorok 1913-tól kezdődően összeállíthatók, de a munkajövedelmekről csak 1927 óta rendelkezünk információval, így a béreloszlást bemutató idősorok 1927 előtti része kevésbé megbízható.50
Az Egyesült Államok és a Franciaország által bejárt út több hasonlóságot, de ugyanakkor több fontos különbséget is mutat. Kezdjük az amerikai nemzeti jövedelemből a felső decilisnek jutó rész általános evolúciójával (lásd 8.6. ábra). A leginkább szembeötlő az, hogy az Egyesült Államok a 20. század elejétől napjainkig jóval egyenlőtlenebbé vált Franciaországnál - és tulajdonképpen egész Európánál is -, annak ellenére, hogy az időszak elején az egyenlőtlenségek az Egyesült Államokban még kisebbek voltak. Az amerikai esetet az teszi bonyolulttá, hogy e folyamat vége nem egy korábbi helyzet visszatérését jelenti; az Egyesült Államokban az egyenlőtlenségek a 2010-es évek elején mennyiségi értelemben éppolyan szélsőségesek, mint amilyenek az 1900-10-es évek Európáját jellemezték, ám ennek az egyenlőtlenségnek a szerkezete nyilvánvalóan egészen más.
Haladjunk sorjában. Először is a belle époque-ban a jövedelmi egyenlőtlenségek jóval nagyobb méreteket öltöttek Európában, mint az Egyesült Államokban. A rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint az 1900-10-es években az Egyesült Államokban a jövedelmi hierarchia felső decilisének jutott a nemzeti jövedelem 40%-a, míg Franciaországban 45-50%-a (Nagy-Britan-niában pedig minden valószínűség szerint még ennél is több). A jelenség hátterében két különbség húzódik meg: egyfelől a tőke/jövedelem arány, illetve a nemzeti jövedelemből a tőkére jutó rész magasabb volt Európában; másfelől a tőketulajdon terén fennálló egyenlőtlenségek valamivel kevésbé voltak szélsőségesek az Újvilágban. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az 1900-10-es években Amerikában testet öltött volna a pionírok egalitárius társadalmának mitikus ideálja. Valójában az Egyesült Államok már ebben az időszakban is nagyon egyenlőtlen társadalom volt, sokkal egyenlőtlenebb, mint a mai Európa. Elég belelapoznunk Henry James műveibe, vagy belegondolnunk abba, hogy az 1912-es Titanic luxusát élvező ellenszenves Hockey-félék egyáltalán nemcsak James Cameron képzeletében, de a valóságban is éltek, és bizton kijelenthetjük, hogy nem csupán Párizsban és Londonban, de Bostonban, New Yorkban és Philadelphiában is létezett a járadékosok társadalma. Ám a tőke (és következésképpen a belőle húzott jövedelem) némileg kevésbé egyenlőtlenül oszlott el az Egyesült Államokban, mint Franciaországban vagy Nagy-Britanniában. Konkrétan: kevesebb volt az amerikai járadékos, és nem is annyira gazdag (az amerikai átlagjövedelemhez képest), mint Európában. Ennek oka azonban magyarázatra szorul.
A jövedelmi egyenlőtlenségek az 1920-as években az Egyesült Államokban erőteljesen megnövekedtek. A folyamat a csúcspontját az 1929-es összeomlást közvetlenül megelőző időszakban érte el, ekkor a nemzeti jövedelem 50%-a jutott a felső decilisnek, ami már némileg magasabb volt, mint az európai szint. Ennek az volt az oka, hogy az európai tőkét 1914 óta ért sokkok éreztették a hatásukat. Ám az amerikai egyenlőtlenség nem ugyanolyan volt, mint az európai; az árfolyamnyereségek már akkor meghatározó szerepet játszottak a legmagasabb amerikai jövedelmek alakulásában. Az ok az 1920-as évek tőzsdei fellendülése (8.5. ábra).
A nagy gazdasági világválság hatására, amelyet az Egyesült Államok különösen megszenvedett, majd a második világháború évei alatt, amikor az egész ország felsorakozott a háború győztes befejezése (és a válság leküzdése) érdekében, a tengerentúlon jelentősen összezsugorodtak a jövedelmi egyenlőtlenségek, bizonyos tekintetben hasonlóan az akkori európai helyzethez. Ahogy azt már a második részben is láthattuk, az amerikai tőkét ért sokkok hatása távolról sem volt csekély: a háború ugyan fizikai értelemben vett károkat és rombolást nem okozott, de a gazdasági válság nagy sokk volt, amelyet továbbiak követtek. Konkrétan a szövetségi kormány által az 1930-40-es években hozott adótörvényeket érdemes kiemelni. Ha az 1910 és 1950 közötti éveket összességében vizsgáljuk, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy az egyenlőtlenségek összezsugorodása érzékelhetően kisebb volt az Egyesült Államokban, mint Franciaországban (és általában mint Európában). Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok az első világháború előtt az egyenlőtlenségek tekintetében kevésbé magas szinten volt, mint Európa, majd a második világháborút követően még a legalacsonyabb pontján is magasabban állt, mint Európa. Az 1914 és 1945 közötti időszak Európában a járadékosok társadalmának öngyilkosságát jelentette, erről az Egyesült Államokban szó sem volt.
Az 1950-es évektől kezdve az 1980-as évekig az Egyesült Államok történetének leginkább egalitárius szakaszát élte: a jövedelmi hierarchia felső decilisére esett - a mai franciaországi viszonyokhoz hasonlóan - nagyjából az amerikai nemzeti jövedelem 30-35%-a. Ezt az időszakot emlegeti Paul Krugman meglehetős nosztalgiával, amikor a gyerekkora Amerikájáról mint a „szerethető Amerikáról” beszél.51 A Mad Men-sorozat és De Gaulle tábornok neve által fémjelzett 1960-as években az Egyesült Államok társadalma - legalábbis a fehér bőrűek szemszögéből nézve - egyenlőbb volt, mint Franciaországé (ahol a felső decilis részaránya drámaian -35% fölé - megnövekedett).
Az 1980-as évektől aztán az egyenlőtlenségek soha nem látott robbanása zajlott le az Egyesült Államokban. A nemzeti jövedelemből a felső decilis-nek jutó rész az 1970-es évek 30-35%-áról a 2000-es évekre fokozatosan 45-50%-ra növekedett, ami tehát az amerikai nemzeti jövedelem 15 százalékpontjának megfelelő emelkedést jelent (lásd 8.5. ábra). A görbe emelkedésének meredeksége igencsak figyelemreméltó, ezért joggal merül fel a kérdés: vajon meddig folytatódhat az ilyen gyors növekedés: ha például a dolgok így folytatódnának, a felső decilis részaránya a nemzeti jövedelemben 2030-ra elérhetné a 60%-ot.
Több szempontból is érdemes megvizsgálni ezeket a változásokat. Mindenekelőtt fel kell idéznünk, hogy a 8.5. ábrán bemutatott adatsorok -mint ahogy a World Top Incomes Database valamennyi adatsora is - kizárólag az adóbevallásokban megjelenő jövedelmekre épülnek, és semmilyen korrekciót nem tartalmaznak a tőkejövedelmek alábecslése miatt, ami pedig a legálisan vagy illegálisan be nem jelentett rész miatt indokolt lehet. Az amerikai államháztartási számlákon rögzített (főleg az osztalékokból és kamatokból származó) és a jövedelembevallásokban megjelenő tőkejövedelmek között egyre nagyobbak az eltérések, másfelől az adóparadicsomok ugrásszerű fejlődésére való tekintettel (az oda be- és onnan visszaáramló pénzeket minden bizonnyal nem is rögzítik az államháztartási számlákon) nagyon valószínű, hogy a 8.5. ábra alábecsüli a felső decilis részarányának valódi növekedését az összjövedelemben. Ha összevetjük a különböző rendelkezésre álló forrásokat, arra a következtetésre juthatunk, hogy a 2008-as válság előestéjén a felső decilis részaránya az amerikai nemzeti jövedelemben valószínűleg némileg meghaladhatta az 50%-ot és ez a 2010-es évek elején újra megtörténhetett.52
Persze a tőzsdei láz és az árfolyamnyereség csak részben ad magyarázatot a felső decilis részarányának tendenciaszerű növekedésére az elmúlt harminc-negyven évben. Nem vitás, hogy az árfolyamnyereségek az Egyesült Államokban példa nélkül álló magaslatokba emelkedtek a 2000-es dotkom buborék idején és 2007-ben is. Mindkét esetben az árfolyamnyereség önmagában 5 százalékpontot magyaráz a felső decilisre a nemzeti jövedelemből jutó részarány növekedéséből. A korábbi rekordot, azaz a nemzeti jövedelem kb. 3 százalékpontjának megfelelő árfolyamnyereséget 1928-ban, az 1929-es tőzsdekrach előestéjén jegyezték fel. Ám az ehhez hasonló kiugró szintek nem maradhatnak fenn sokáig, ahogy azt a 8.5. ábrán látható nagyon jelentős éves ingadozások is mutatják. A tőzsdei árak folyamatos rövid lejáratú hullámzásai jelentősen megnövelik a felső decilisre jutó részarány mozgásának volatilitását (ahogy az egész amerikai gazdaság vola-tilitását is fokozzák), viszont nem nagyon befolyásolják az egyenlőtlenség trendnövekedését. Még ha egész egyszerűen figyelmen kívül hagynánk is az árfolyamnyereséget (ami persze szintén nem a legmegfelelőbb megoldás, ha belegondolunk abba, hogy az Egyesült Államokban milyen nagy jelentősége van az effajta jövedelemnek), a felső decilis részarányának növekedése akkor is szinte ugyanannyira számottevő marad: az 1970-es években megfigyelt 32% körüli szintről indulva 2010-re a 46%-ot is meghaladta, ami tehát a nemzeti jövedelem 14 százalékpontjának felel meg (lásd 8.5. ábra). Az árfolyamnyereségek 1-2%-nak megfelelő addicionális nemzeti jövedelmet jelentettek a felső decilis számára az 1970-es években és kb. 2-3%-ot 2000 és 2010 között (a kivételesen jó és rossz éveket figyelmen kívül hagyva). A trendnövekedés tehát 1 százalékpont körüli, ami nyilván a semminél több, de nem is túl sok, összehasonlítva azzal a 14 százalékpontos növekedéssel, ami a felső decilisre jutott az árfolyamnyereség figyelembevétele nélkül.53
A változásoknak az árfolyamnyereség figyelembevétele nélküli elemzése jobban feltárja az amerikai egyenlőtlenségek növekedésének trendszerű jellegét. Az 1970-es évek végétől a 2010-es évek elejéig a felső decilisre jutó részarány (az árfolyamnyereséget figyelmen kívül hagyva) rendszeresen és folyamatosan növekedett: az 1980-as években átlépte a 35%-os küszöböt, majd az 1990-es években már a 40%-ot, és végül a 2000-es évekre a 45%-ot is elhagyta (lásd 8.5. ábra54). Sokkal inkább figyelemreméltó az a tény, hogy a 2010-ben elért szint (tehát, hogy a felső decilisre az árfolyamnyereség figyelmen kívül hagyásával az amerikai nemzeti jövedelem több mint 46%-a jut) már szignifikánsan magasabb, mint 2007-ben, a pénzügyi válságot közvetlenül megelőző időszakban volt. A 2011—12-re vonatkozó előzetes adatok szerint a növekedés még mindig folytatódik.
Itt egy nagyon fontos ponthoz érkeztünk: az előzőekből kitűnik, hogy a pénzügyi válságtól mint olyantól, nem várhatjuk, hogy véget vessen az amerikai egyenlőtlenségek trendszerű növekedésének. Közvetlenül a tőzsdei összeomlás után az egyenlőtlenségek növekedése természetesen mindig lelassul, míg a tőzsdei fellendülés felgyorsítja ezt a folyamatot. A Lehman Brothers csődjét követő időszak, azaz 2008-09-es évek, ahogy a dotkom buborék kipukkanását követő 2001-02 sem igazán volt alkalmas a tőzsdézésre. Az árfolyamnyereség ezekben az években valóban zuhanásszerűen csökkent. Ám a rövid távú ingadozások nem változtatták meg a hosz-szú távú trendet, amelyet egészen más erők mozgatnak. Ezek logikájával szeretnék foglalkozni a következőkben.
A jelenség jobb megértése érdekében érdemes a jövedelmi hierarchia felső decilisét három csoportra osztani: leggazdagabb 1%, az azt követő 4%, illetve az alsó 5% (lásd 8.6. ábra). Szembeötlő, hogy az egyenlőtlenségek növekedése alapvetően az „1%” miatt következett be, amelynek a részaránya a nemzeti jövedelemben az 1970-es években még csak 9%-ot, a 2000-10-es években viszont már kb. 20%-ot tett ki (erős éves ingadozásokkal, amelyek az árfolyamnyereséggel magyarázhatók). Ez összességében tehát 11 százalékpontos növekedést jelent. Igaz, az „5%” (amelynek az éves jövedelme 2010-ben háztartásonként 108 000 és 150 000 dollár között alakult), illetve a „4%” (amelynek a jövedelme 150 000 és 352 000 dollár között mozgott) szintén jelentősen gazdagodott: az első csoport részaránya az amerikai nemzeti jövedelemből 11%-ról 12%-ra nőtt, míg a második csoporté 13%-ról 16%-ra tornázta fel magát55. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy ezek a társadalmi csoportok az 1980-as évek óta az amerikai gazdaság átlagos növekedésénél jóval nagyobb mértékben gyarapodtak, ami ugyancsak számottevő változásnak nevezhető.
Ezeknek a felső társadalmi csoportoknak a tagjai között sok olyan egyetemi közgazdász is megtalálható, akik azt gondolják, hogy az Egyesült Államok gazdasága igazán remekül működik, és kiváltképp jól és pontosan jutalmazza a tehetséget és az érdemet. Ez nagyon jól érthető emberi reak-ció.56 A valóság azonban az, hogy a társadalmi hierarchiában fölöttük elhelyezkedők még szerencsésebbnek mondhatják magukat: a felső decilisnek jutó addicionális 15 százalékpontból kb. 11 százalékpont - vagyis kb. a növekedés háromnegyed része - a leggazdagabb 1%-ot gazdagította (vagyis azokat, akiknek az éves jövedelme 2010-ben meghaladta a 352 000 dollárt), és ennek kb. a fele a leggazdagabb 0,1%-nak (tehát az évi 1,5 millió dollárt meghaladó jövedelműeknek) jutott.57
Láttuk, hogy a pénzügyi válság önmagában nem gyakorolt hatást az egyenlőtlenségek trendnövekedésére. Lehet, hogy az ok-okozati kapcsolat éppen fordított? Lehetséges, hogy az amerikai egyenlőtlenségek növekedése hozzájárult a 2008-as pénzügyi válság kirobbanásához? Figyelembe véve, hogy a felső decilis részaránya az amerikai nemzeti jövedelemből az elmúlt évszázad során két alkalommal emelkedett kiugróan magas szintre - egyszer 1928-ban, tehát az 1929-es válságot közvetlenül megelőző időszakban, másodszor pedig 2007-ben, vagyis a 2008-as válság előestéjén -, ez a kérdés óhatatlanul felmerül.
Véleményem szerint egyáltalán nem vitatható, hogy az egyenlőtlenségek növekedése hozzájárult az amerikai pénzügyi rendszer meggyengüléséhez. Az ok nagyon egyszerű: az egyenlőtlenségek növekedésének következtében az alsó és középső osztályok vásárlóereje lényegében stagnál, így kézenfekvő volt, hogy ezek a szerény lehetőségekkel rendelkező háztartások el fognak adósodni, annál is inkább, mert a gátlástalan bankok és pénzügyi közvetítők - miután kiszabadultak a szabályozórendszer fogságából és jó üzleti lehetőségeket láttak a tehetősek által a rendszerbe pumpált óriási megtakarítások kihelyezésében - egyre lazább feltételek mellett kínálták a hiteleket.58
E gondolatmenetet alátámasztandó nem hagyhatjuk figyelmen kívül az amerikai nemzeti jövedelemben bekövetkezett óriási - nagyjából 15 százalékpontos - átcsoportosítást az amerikai lakosság legszegényebb 90%-ától a leggazdagabb 10%-hoz az 1970-es évek óta. Konkrétan arról van szó, hogy ha vesszük az amerikai gazdaság teljes növekményét a válságot megelőző 30 évben, azaz 1977 és 2010 között, láthatjuk, hogy ennek a növekménynek csaknem a háromnegyede a leggazdagabb 10%-nak jutott. A leggazdagabb 1%-ra önmagában a teljes növekmény 60%-a esett, így az alsó 90% jövedelme csak kevesebb, mint 0,5%-kal növekedett évente.59 Ezek az adatok egyszerre megcáfolhatatlanok és mellbevágók: bármit is gondoljon az ember a jövedelmi egyenlőtlenségek alapvető létjogosultságáról, az ilyen adatokat feltétlenül érdemes közelebbről megvizsgálni.60 Nehéz elképzelni, hogy egy gazdaság, illetve társadalom, amelyben a társadalmi csoportok közötti divergencia ennyire szélsőséges, hosszú távon működőképes marad.
Persze ha az egyenlőtlenségek növekedésével párhuzamosan az amerikai gazdaság kivételesen gyors ütemben növekedett volna, minden egészen másképpen festene. Sajnos azonban nem erről volt szó: a gazdaság bővülése szerényebb volt, mint a korábbi évtizedekben, így aztán az egyenlőtlenségek növekedése lényegében az alacsony és közepes jövedelmek stagnálásához vezetett.
A jövedelmeknek ez a különböző társadalmi csoportok között végbement átcsoportosítása (amelynek mértéke megfelelt az amerikai nemzeti jövedelem 15%-ának) majdnem négyszer akkora volt, mint az Egyesült Államok által a 2000-es évek során felhalmozott, egyébként jelentős kereskedelmi deficit (ami az Egyesült Államok nemzeti jövedelme nagyjából 4%-ának felelt meg). Azért érdekes ez az összehasonlítás, mert a hatalmas amerikai kereskedelmi mérleghiány, amely másfelől többletként csapódott le a kínai, japán és német kereskedelmi mérlegben, sokak értelmezésében az egyik fő okozója volt azoknak a „globális egyensúlytalanságoknak”, amelyek a 2008-as válságot megelőző években destabilizálták az amerikai és a globális pénzügyi rendszert. Ez persze teljes mértékben lehetséges -ugyanakkor nagy hibát követnénk el, ha figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy a belső amerikai egyensúlytalanságok négyszer nagyobbak voltak, mint a külsők. Szerintem ebből jogosan lehet azt a következtetést levonni, hogy bizonyos problémák megoldását jobb lenne Amerikán belül, nem pedig Kínában vagy más országokban keresni.
Természetesen nem akarom azt állítani, hogy a 2008-as pénzügyi válság, vagy szélesebb értelemben a globális pénzügyi rendszer krónikus instabilitásának egyetlen vagy akárcsak a legfontosabb oka az egyenlőtlenségek növekedése lenne. Szerintem az instabilitás okai között az amerikai egyenlőtlenségek növekedésénél potenciálisan fontosabb lehet a tőke/jövedelem arány - főképpen Európát jellemző - trendszerű növekedése, ami óriási mértékben felduzzasztotta a globális vagyoni pozíciókat.61
Térjünk vissza az egyenlőtlenség növekedésének okaira az Egyesült Államokban. Elsőként a béregyenlőtlenségek soha nem tapasztalt mértékű növekedését kell megemlíteni, kiváltképp a bérlétra legmagasabb fokán megjelenő rendkívül magas javadalmazást. Ennek kedvezményezettjei elsősorban a nagyvállalati felsővezetők (lásd 8.7.-8.8. ábra).
Általánosságban elmondható, hogy a béregyenlőtlenségek az Egyesült Államokban az elmúlt évszázad során több fontos átalakuláson mentek keresztül: az 1920-as években a bérhierarchia kiszélesedett, az 1930-as években viszonylag stabil maradt, majd a második világháború alatt az egyenlőtlenségek nagymértékben összezsugorodtak. Ezt a „zsugorodási időszakot” a kutatók alaposan tanulmányozták. Megállapításaik szerint a folyamatban nagy szerepet játszott az 1941 és 1945 között a National War Labor Board (Háborús Munkaerő Hivatal) néven működő szövetségi hatóság, amely kizárólagos jogot kapott mindenfajta béremelés jóváhagyására, de általában csak a legalacsonyabb fizetések esetén hagyott jóvá emeléseket. Például a hivatal a vezetői fizetéseket módszeresen befagyasztotta, és még a háború végén is csak szerény mértékű növekedést engedélyezett.62 Az 1950-60-as években a béregyenlőtlenségek viszonylag mérsékelt, a franciaországinál alacsonyabb szinten stabilizálódtak: a felső decilis részaránya nagyjából 25%,
8.7. ábra. Magas jövedelmek és magas bérek az Egyesült Államokban,
1910-2010
Magyarázat: a jövedelmi egyenlőtlenségek 1970-es évek óta megfigyelhető növekedése nagyrészt a béregyenlőtlenségek növekedésével magyarázható.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
8.8. ábra. A felső centilis átalakulása az Egyesült Államokban
Magyarázat: a jövedelmi hierarchia legfelső 1%-ában 1970 óta megfigyelhető növekedés nagyrészt a bérlétra legfelső 1%-ának fizetésnövekedésével magyarázható.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c a felső centilisé pedig kb. 5-6% volt. Az 1970-es évek közepétől kezdve aztán a felső 10%, és még inkább a legfelső 1% részaránya a munkajövedelmekben gyorsabban nőtt, mint az átlagbér. A felső decilis részaránya ösz-szességében 25%-ról 35%-ra nőtt; ezt a 10 százalékpontos növekedést kétharmad részben a nemzeti jövedelemből a felső decilisre jutó részarány növekedése magyarázza (lásd 8.7.-8.8. ábra).
A fentiekhez érdemes néhány szót hozzáfűzni. Először is a béregyenlőtlenségek példa nélkül álló növekedését láthatóan nem ellensúlyozta a megnövekedett bérmobilitás az egyén karrierje során.63 Fontos dologról beszélünk, mivel a nagyobb mobilitásra gyakran hivatkoznak azok, akik szerint a nagyobb egyenlőtlenség nem is olyan nagy probléma. Valójában azonban, ha mindenki az életének egy részében nagyon magas fizetésért dolgozna (például ha az élete során egy éven keresztül a jövedelmi hierarchia legfelső centiliséhez tartozna), akkor a kiemelkedően magas jövedelmek szintjének növekedéséből nem feltétlenül következne, hogy a munkajövedelmi egyenlőtlenségek az egyén élete folyamán valóságosan növekedtek. A mobilitással kapcsolatos érv ismerős; bár a gyakorlatban nem igazán lehet igazolni. Jelen esetben azonban az amerikai kormányzati adatoknak köszönhetően jól mérhetjük az egyenlőtlenségek alakulását úgy, hogy eközben figyelembe vesszük a mobilitást: nagyon hosszú időtávra (tíz, húsz, harminc évre) ki lehet számolni az átlagbéreket az egyén szintjén. Azt látjuk, hogy a béregyenlőtlenségek növekedése minden esetben, a referenciaidőszak hosszától függetlenül, azonos mértéket mutat.64 Másképpen fogalmazva tehát, sem a McDonald’s eladóival, sem a detroiti munkásokkal, sem a chicagói egyetemi oktatókkal, sem pedig a Kaliforniában dolgozó középvezetőkkel nem fordul elő, hogy aktív életük során egy évet a nagy amerikai cégeknél vezető beosztásban töltenének el. Nem hiszem, hogy bárkiben komolyan felmerült volna ennek az ellenkezője, de azért a biztonság kedvéért nem árt, ha minderre szisztematikus számításokkal is bizonyítékkal tudunk szolgálni.
Mindamellett persze az a tény, hogy az amerikai jövedelmi egyenlőtlenségek növekedését elsősorban a béregyenlőtlenségek példa nélkül álló növekedése okozta, korántsem jelenti azt, hogy a tőkejövedelmek semmilyen szerepet ne játszottak volna ebben a folyamatban. Nagyon fontos, hogy ne essünk abba a tévhitbe, miszerint a tőkejövedelmek teljesen eltűntek az amerikai társadalmi hierarchia csúcsáról.
Valójában az Egyesült Államokban a tőkejövedelmek terén az 1980-as évek óta tartó nagyon erős és növekvő egyenlőtlenségek a jövedelmi egyenlőtlenségek egyharmadára adnak magyarázatot, ami egyáltalán nem elhanyagolható mérték. Manapság épp úgy, mint korábban, az Egyesült Államokban épp úgy, mint Franciaországban, vagy Európában, a tőkejövedelmek jelentősége annak mértékében emelkedik, ahogy felfelé haladunk a jövedelmi létrán. A különböző korszakok és a földrajzi különbségek csupán fokozatbeli eltéréseket okoznak: ez utóbbiak ugyan jelentősek lehetnek, de az általános elven mit sem változtatnak. Edward Wolff és Ajit Zacharias felhívja a figyelmet arra, hogy a felső centilisen mindig különböző társadalmi csoportok osztoznak - némelyiknek a tőkejövedelme nagyon magas, némelyiknek a munkajövedelme; az utóbbi azonban nem nyomja el az előbbit65.
Franciaországhoz hasonlóan, csak még nagyobb mértékben a különbség mindössze annyi, hogy napjaink Amerikájában még magasabbra kell felkapaszkodni a jövedelmi hierarchiában, hogy a tőkejövedelmek a munkajövedelmek fölé kerekedjenek. 1929-ben a tőkejövedelmek - elsősorban az osztalékok és az árfolyamnyereség - jelentették a jövedelmi hierarchia legfelső 1%-a számára a legfontosabb tételt (lásd 8.9. ábra). 2007-ben már egészen a jövedelmi hierarchia legfelső 0,1%-a szintjéig kell eljutni, hogy ugyanez elmondható legyen (lásd 8.10. ábra). Ismét hangsúlyoznom kell, hogy mindez abból adódik, hogy az árfolyamnyereséget beszámítjuk a tőkejövedelmek közé: e nélkül egészen a 0,01%-ig a bérek jelentik a legfontosabb jövedelmi forrást.66
Végül még ki kell térnünk arra a tisztázásra váró - talán legfontosabb -kérdésre, hogy vajon a nagyon magas jövedelmek és a nagyon magas fizetések növekedése a „szupermenedzserek” korának eljövetelét jelenti-e. Azokról a felsővállalati vezetőkről van szó, akik a történelemben példa nélküli nagyságú jövedelemcsomagokat alkudtak ki a maguk számára. Vegyük a tőzsdei cégek öt legmagasabban javadalmazott vezetőjét (többnyire csak az ő esetükben írja elő a törvény a közzétételt a vállalati éves beszámolókban). Ha csupán őket nézzük, arra a paradox következtetésre juthatunk, hogy nincs elég csúcsvezető, akinek a jövedelmével meg lehetne magyarázni a nagyon magas jövedelmekben bekövetkezett növekedést, és ezért talán nem is tudjuk igazolni azokat a jövedelmi változásokat, amelyeket az amerikai jövedelembevallások alapján figyeltünk meg.67 Ám a valóság az, hogy a nagy amerikai cégeknél nemcsak öt, de sokkal több olyan vezető van, aki a jövedelme alapján a felső 1%-ba (azaz 352 000 dollárnál többet keresett 2010-ben) vagy akár a felső 0,1%-ba tartozik (azaz évi 1,5 millió dollárnál többet keresett).
8.9. ábra. A magas jövedelmek összetétele az Egyesült Államokban, 1929
Magyarázat: a munkajövedelmek fokozatosan háttérbe szorulnak, ahogy a jövedelmi hierarchia felső decilisében felfelé haladunk.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
8.10. ábra. A magas jövedelmek összetétele az Egyesült Államokban, 2007
Magyarázat: 1929-ben az Egyesült Államokban a felső 1% számára a tőkejövedelmek jelentették a legfontosabb jövedelmi forrást, 2007-ben azonban ez már csak a lakosság legfelső 0,1%-ról mondható el.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
A közelmúltban végzett kutatások alapján, amelyek összehasonlították a jövedelembevallásokat és a vállalati munkabér-nyilvántartásokat, bátran ki lehet jelenteni, hogy a 2000-10-es években a legfelső 0,1% tagjainak legnagyobb része - ami 60% és 70% közötti arányt jelent a meghatározástól függően - vállalati csúcsvezető. Ehhez képest a sportolók, színészek, művészek és egyéb területen tevékenykedők 5%-ban képviseltetik magukat ebben a csoportban.68 Ebben az értelemben az újonnan formálódó amerikai egyenlőtlenségek sokkal inkább a „szupermenedzserek”, mint a „szupersztárok” felemelkedését jelentik.69
Érdekes az is, hogy a pénzügyi szakmák (bankok és más pénzügyi vállalkozások vezetői és pénzpiaci kereskedők) képviselői kétszer olyan gyakran fordulnak elő a legmagasabb jövedelműek között, mint a gazdaság többi szereplői (a legfelső 0,1%-ban 20%-os arányban szerepelnek, jóllehet a pénzügyi szektor csupán 10%-át adja a GDP-nek). Persze ezzel együtt is látnunk kell, hogy a legmagasabb jövedelmi csoportok 80%-a nem a pénzügyi területről származik, illetve hogy a nagyon magas amerikai jövedelmek arányának növekedése mindenekelőtt a pénzügyi és a reálszférában működő nagyvállalatok vezetőinek jutó fizetési csomagok robbanásszerű emelkedésével magyarázható.
Az amerikai adótörvényekkel és a közgazdasági logikával összhangban a szupermenedzserek bérébe felvettem a jutalmakat, a bónuszokat és a részvényopcióik értékét is (ez utóbbi nagy szerepet játszott a béregyenlőtlenségek növekedésében, ahogy az a 8.9. és 8.10. ábráról leolvasható).70 A jutalmak, bónuszok és a részvényopcióik értékének nagyon szélsőséges kilengései magyarázzák a magas fizetésekben megfigyelhető jelentős ingadozást a 2000-10-es évek folyamán.