Az előzőekben meglehetős részletességgel ismertettem a jövedelmi és béregyenlőtlenségek alakulását Franciaországban és az Egyesült Államokban a 20. század folyamán. A következő lépésben megvizsgálom ezeket a változásokat abból a szempontból, hogy milyen mértékben tekinthetők reprezentatívnak a más fejlett és feltörekvő országokban zajló hosszú távú átalakulások tekintetében.
Ebben a fejezetben a vizsgálódást a munkajövedelmek egyenlőtlenségének dinamikájával kezdem: mivel magyarázható a béregyenlőtlenségek robbanása és a szupermendzserek „felemelkedése” az Egyesült Államokban 1980 után, és általánosabban fogalmazva: mi indokolja a különböző országokban tapasztalható eltérő historikus változásokat?
A következő fejezetekben megvizsgálom majd a tőketulajdon eloszlásának evolúcióját: miért és hogyan csökkent valamennyi országban - kiváltképpen Európában - a vagyon koncentrációja a belle époque óta? Az örökölt vagyonon alapuló, azaz a „tulajdonosi középosztály” kialakulása kulcsfontosságú e kutatás szempontjából, mivel ez a jelenség nagymértékben megmagyarázza a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenését a 20. század első felében és azt is, hogyan alakultak át a fejlett országok a járadékosok társadalmából a menedzserek társadalmává (kevésbé optimista megközelítésben hogyan alakult át a szuperjáradékosok társadalma a járadékosok társadalmának kevésbé extrém válfajává).
Mi az oka annak, hogy a munkajövedelmek — főképpen a bérek — terén fennálló egyenlőtlenségek társadalmanként és korszakonként eltérő mértékűek? A legelterjedtebb elmélet szerint ennek hátterében az oktatás és a technológia
közötti versenyfutás áll. A tiszteletköröket félretéve szögezzük le gyorsan: ez az elmélet nem ad magyarázatot minden kérdésre. Például egyáltalán nem ad kielégítő választ arra, hogy mi magyarázza a szupermenedzserek felemelkedését, vagy a béregyenlőtlenségek növekedését az Egyesült Államokban 1980 után. Ennek ellenére ez az elmélet érdekes és fontos adalékot szolgáltat bizonyos történeti változások megértéséhez, ezért ennek az elméletnek a tárgyalásával kezdem.
Az elmélet két hipotézisen nyugszik. Az első szerint egy adott munkavállaló bére a határtermelékenységével egyenlő, vagyis a hozzájárulásával az őt alkalmazó vállalat vagy hivatal kibocsátásához. A második hipotézis szerint a munkás termelékenysége mindenekelőtt a képzettségétől és az adott társadalomban az e képzettség iránt megnyilvánuló kereslettől, illetve a kínálattól függ. Ha például egy társadalomban kevés munkavállalónak van mérnöki végzettsége (vagyis a mérnökök „kínálata” alacsony), és az éppen aktuálisan működő technológia sok mérnöki munkát igényel (vagyis a „kereslet” magas), akkor jó eséllyel az alacsony kínálat és a magas kereslet összetalálkozásának eredményeként a mérnöki fizetések (más foglalkozásokhoz képest) nagyon magasak lesznek. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy jelentősek lesznek a bérkülönbségek a jól fizetett mérnökök és a többi munkavállaló között.
Ez az elmélet bizonyos értelemben korlátozottnak és naivnak nevezhető (a gyakorlatban egy adott munkavállaló termelékenysége távolról sincs kőbe vésve); nem objektív és nincs is az illető homlokára írva. Ráadásul gyakran inkább a társadalmi csoportok közötti erőviszonyok játszanak meghatározó szerepet a munkabérek kialakítása során. Ám ennek az egyszerű - vagy talán inkább leegyszerűsítő - elméletnek mégis megvan az az előnye, hogy két nagyon fontos társadalmi és gazdasági tényezőre hívja fel a figyelmet, amelyek még a komolyabb elméletek szerint is nagy szerepet játszanak a béregyenlőtlenségek kialakulásában. A képzettséggel kapcsolatos keresletre és kínálatra gondolok. A gyakorlatban a képzettség kínálata egyebek mellett az oktatási rendszer állapotától függ: például attól, hány ember szerezhet képesítést egy adott területen, milyen a képzés minősége, milyen mértékben kapcsolódnak hozzá megfelelő szakmai tapasztalatszerzési lehetőségek. A képzettség iránti keresletet viszont az adott társadalom által fogyasztott javak és szolgáltatások előállításához szükséges technológiák állapota határozza meg. Bármi is legyen a többi tényező, nyilvánvaló, hogy ez a két elem - egyrészt a képzési rendszer, másrészt a technológia állapota - játszik meghatározó szerepet, és minimum befolyásolják a különböző csoportok között kialakuló erőviszonyokat is.
Ez a két tényező persze számos más dologtól függ. Az oktatási rendszert alapvetően a közpolitika alakítja, amely meghatározza, hogy mely szakmák kapnak elsőbbséget, hogyan kell finanszírozni az oktatást, mibe kerüljön a képzés a diákoknak és a családjuknak, illetve hogyan lehet biztosítani a folyamatos tanulás lehetőségét. A technológiai fejlődés az innovációtól, illetve a találmányok gyakorlatba történő átültetésének a sebességétől függ. Ez a folyamat többnyire növeli az új tudás iránti keresletet és új szakmákat teremt. Ebből adódik végül is az oktatás és a technológia közötti versenyfutás gondolata: ha a képzettség kínálata nem növekszik ugyanolyan ütemben, mint a technológia által támasztott igények, akkor a legkevésbé képzett csoportok tagjai kevesebbet fognak keresni és kevésbé értékes munkát kapnak, és ez összességében a munkaegyenlőtlenségek növekedéséhez vezet. Ha ezt el akarjuk kerülni, az oktatási rendszernek megfelelő ütemben gondoskodnia kell az új képzési rendszerek létrehozásáról, és szintén elég gyorsan kell biztosítania az új szaktudás elsajátítását különösen az alacsonyabb iskolai végzettségűek esetében.
Vegyük szemügyre például a franciaországi béregyenlőtlenségeket. Korábban már volt arról szó, hogy a bérlétra viszonylag hosszú időn keresztül meglehetős stabilitást mutatott. Az átlagbér óriási növekedésen ment át a 20. század folyamán, de a legjobban és legrosszabbul fizetett decilis közötti különbség változatlan maradt. Hogyan lehetséges ez, miközben az oktatási rendszer sokkal demokratikusabbá vált ugyanezen időszak során? A leginkább kézenfekvő magyarázat szerint valamennyi képzettségi szint nagyjából ugyanolyan ütemben fejlődött, így aztán a béregyenlőtlenségek egészen egyszerűen feljebb tolódtak. Azok, akik korábban csak elemi iskolát végeztek, egy fokozattal feljebb kerültek az oktatási létrán és elvégezték az általános iskolát, aztán a középiskolát. Ám az a csoport, amelynek korábban be kellett érnie az érettségivel, most már egyetemi alap-, sőt mesterszakra jár. Másképpen fogalmazva: az oktatási rendszer demokratizálódása nem szüntette meg a képzettség terén meglévő egyenlőtlenségeket, így nem segítette elő a béregyenlőtlenségek mérséklődését sem. Igaz, hogy ha a demokratizálódásra nem került volna sor és azoknak a gyermekei, akik csak az általános iskolát végezték el (ami abban a korban minden egyes nemzedék háromnegyedét tette ki), továbbra is ugyanazon a szinten maradtak volna, a munka- és főleg a béregyenlőtlenségek sokkal nagyobbak lennének.
Térjünk most át az amerikai példára. Claudia Goldin és Lawrence Katz két folyamatot hasonlított össze az 1890 és 2005 közötti időszakban. Egyfelől a középfokú végzettséggel és a főiskolai végzettséggel rendelkező munkavállalók bére közötti különbségeket, másfelől a főiskolai diplomások számát. Goldin és Katz olvasatában a következtetés egyértelmű: a két görbe ellenkező irányba mozog. A bérkülönbségek, amelyek az 1970-es évekig meglehetős rendszerességgel csökkentek, 1980-tól kezdve hirtelen növekedni kezdtek. Ez pontosan akkor kezdődött, amikor a felsőfokú végzettséggel rendelkezők számának növekedése megállt, vagy legalábbis lelassult.71 A két kutató számára a következtetés egyértelmű: a béregyenlőtlenségek növekedését az Egyesült Államokban az okozza, hogy az ország nem ruház be eleget a felsőoktatásba. Egészen pontosan: túlságosan sok ember marad ki a szükséges képzésből, mert a családok nem engedhetik meg maguknak a magas képzési költségeket. Ezt a trendet tehát akkor lehetne megfordítani, ha az Egyesült Államok komoly összegeket fektetne a felsőoktatásba, hogy minél több ember szerezhessen felsőfokú diplomát.
A francia és az amerikai tapasztalatok tehát egybecsengenek: hosszú távon a munkaegyenlőtlenségek csökkentésének és egyúttal a munkaerő átlagos termelékenységének, valamint a gazdasági növekedés gyorsításának legjobb eszköze kétségkívül az, ha jelentős összegeket fektetünk az oktatásba. A bérek vásárlóereje azért növekedhetett ötszörösére egyetlen évszázad leforgása alatt, mert a munkaerő képzettsége a technológiai változásokkal karöltve lehetővé tette az egy főre eső kibocsátás megötszöröződését. Nem lehet kétség afelől, hogy hosszú távon a bérszínvonalak alakulását elsősorban az oktatás és a technológia határozza meg.
Ha az Egyesült Államok - vagy Franciaország - többet invesztálna a magas színvonalú szakmai képzésbe és növelné a hozzáférést a korszerű oktatási lehetőségekhez, ezzel egészen biztosan elősegítené az alacsony és közepes jövedelmek növekedését, és ezzel párhuzamosan a felső decilis részarányának csökkenését mind a bérek, mind az összjövedelem terén. A skandináv országok, amelyekben a béregyenlőtlenségek mérsékeltebbek, mint másutt, minden jel szerint ezt annak köszönhetik, hogy az oktatási rendszerük viszonylagosan demokratikus és befogadó.72 Az oktatás finanszírozása - főképpen a felsőoktatásé - valamennyi országban az előttünk álló évszázad legégetőbb kérdéseinek egyike. Sajnos az oktatás költségeivel és a hozzáféréssel kapcsolatos adatok mind az Egyesült Államokban, mind pedig Franciaországban nagyon korlátozottak. Mindkét ország nagy jelentőséget tulajdonít az iskoláknak és a szakképzésnek mint a társadalmi mobilitást elősegítő intézményeknek, de az oktatással és a meritok-ráciával kapcsolatos elméleti vita gyakran köszönő viszonyban sincs a valósággal és különösen azzal a ténnyel, hogy a legjobb iskolák a felvételik során általában a jobb társadalmi helyzetű diákokat részesítik előnyben. Erre a kérdésre a 13. fejezetben még visszatérek.
Hosszú távon az oktatás és a technológia szerepe vitathatatlanul meghatározó, de az elméleti modell, amely szerint a munkabért mindig tökéletesen meghatározza az adott munkavállaló határtermelékenysége, azaz a képzettsége, sok szempontból korlátosnak tekinthető. Ne is időzzünk túl sokáig azon, hogy nem mindig elég a képzésbe invesztálni: előfordul, hogy az aktuális technológia nem tud mit kezdeni ezzel a tudáskínálattal. Ne időzzünk túl sokáig azon sem, hogy ez az elméleti modell, legalábbis a leginkább leegyszerűsítő formájában rendkívül instrumentalista és haszonelvű képet fest a képzésről. Ahogy az egészségügy alapvető célja nem az, hogy más szakterületeket egészséges munkavállalókkal lásson el, az oktatásé sem feltétlenül az, hogy felkészítse a diákokat arra, hogy a gazdaság más szektoraiban munkát kapjanak. Az egészségnek és az oktatásnak valamennyi emberi társadalomban önmagáért való értéke van: a civilizáció alapvető célja, hogy képesek legyünk az életünket jó egészségben leélni, ahogy az is, hogy tudást és műveltséget szerezzünk.73 Miért is ne képzelhetnénk el egy olyan ideális társadalmat, amelyben szinte minden tevékenység teljesen automatizált, és mindenki a lehető legnagyobb mértékben igénybe veheti az oktatás, a kultúra és az egészségügy kínálta javakat saját maga és a közösség javára; ahol mindenki lehetne tanár, író, színész, vagy néző, orvos vagy páciens? Ahogy azt a 2. fejezetben megjegyeztem, ez az út bizonyos mértékben már ki van jelölve az emberiség számára: a modern növekedés egyik jellemzője éppen az, hogy a kibocsátás és a munkaerő egyre nagyobb része az oktatásra, a kultúrára és a gyógyításra jut.
Az ideális társadalom eljövetelére még egy darabig várnunk kell, addig is azonban haladjunk tovább napjaink béregyenlőtlenségeinek megértésében. Ebben a szűkebb kontextusban a határtermelékenység elméletével éppen az a legnagyobb probléma, hogy nem képes megmagyarázni a béreloszlások sokféleségét az egyes országokban és történelmi időszakokban. Ha jobban meg akarjuk érteni a béregyenlőtlenségek dinamikáját, más tényezőket is tárgyalnunk kell, amilyenek például azok az intézmények és szabályok, amelyek az egyes országokban a munkaerőpiac működését szabályozzák. A munkaerőpiac ugyanis - sokkal inkább, mint más piacok -nem matematikai absztrakció, amelynek a működését teljes egészében természetes és megingathatatlan mechanizmusok, illetve hibátlan technológiai tényezők határozzák meg. Sokkal inkább egy specifikus szabályokból és kompromisszumokból álló társadalmi konstrukcióval állunk szemben.
Az előző fejezetben már szóltam a bérhierarchia összezsugorodásának vagy éppen kiszélesedésének több fontos „epizódjáról”, amelyeket elég nehéz megmagyarázni, ha csak a különböző képzettségi szintekkel kapcsolatos keresletre és kínálatra koncentrálunk. Például a két világháború során a béregyenlőtlenségek Franciaországban és az Egyesült Államokban is bekövetkezett összezsugorodásában szerepet játszottak a magán- és a közszférában lefolytatott bértárgyalások, amelyekben viszont az olyan speciális intézmények játszottak meghatározó szerepet, mint a National War Labor Board az Egyesült Államokban, amit kifejezetten ebből a célból hoztak létre. Említettem már a minimálbérek terén bekövetkezett változások szerepét a béregyenlőtlenségekben Franciaországban 1950 után. Itt három világosan megkülönböztethető szakaszról beszélünk: 1950 és 1968 között a minimálbért nem nagyon korrigálták és a bérlétra kiszélesedett; 1968 és 1983 között a minimálbér nagyon gyors emelkedésnek indult, a béregyenlőtlenségek pedig erősen összezsugorodtak, végül 1983 és 2012 között a minimálbér viszonylag lassan növekedett és a bérlétra tendenciaszerűen szélesedni kezdett.74 2013 elején a minimál órabér Franciaországban 9,43 euró.
Az Egyesült Államokban 1933-ban vezették be a szövetségi minimálbért, vagyis mintegy húsz évvel korábban, mint Franciaországban.75 Akár csak Franciaországban, a minimálbér változásai jelentős szerepet játszottak az amerikai béregyenlőtlenségek alakulásában. Meghökkentő, ha belegondolunk, hogy a vásárlóerő tekintetében a minimálbér a maximális szintjét csaknem ötven évvel ezelőtt érte el az óránkénti 1,60 dollárral (az 1968 és 2013 közötti infláció figyelembevételével ez 10,10 dollárt jelentene 2013-ban), egy olyan időszakban, amikor a munkanélküliség 4% alatt volt. 1980 és 1990 között, Reagan és az idősebb Bush elnökségének ideje alatt a szövetségi minimálbér 3,35 dollár maradt, vásárlóereje az infláció miatt jelentősen csökkent. Clinton elnöksége idején az 1990-es években a minimálbér 5,25 dollárra emelkedett, és ezen a szinten is maradt az ifjabb Bush elnöksége alatt. 2008 után az Obama-admisztráció intézkedéseinek köszönhetően több alkalommal is megemelkedett. 2013 elején a minimál órabér 7,25 dollár Amerikában, vagyis alig 6 euró, ami azt jelenti, hogy a francia minimálbérnek a kétharmadát sem éri el, miközben az 1980-as évek elejéig ennek éppen a fordítottja volt igaz (lásd 9.1. ábra).76 2013 februárjában Obama elnök az Unió helyzetéről szóló beszédében bejelentette azt a szándékát, hogy 2013 és 2016 között a minimálbért óránként 9 dollár körüli szintre emelje.77
Az Egyesült Államokban a legalacsonyabb bérek eloszlása szorosan követte a minimálbér alakulását: a béreloszlás alsó 10%-a és az átlagbér közötti különbség jelentősen növekedett az 1980-as években, majd számottevően csökkent az 1990-es években, mielőtt a 2000-es években ismét növekedni kezdett volna. Ám az eloszlás tetején az egyenlőtlenségek
9.1. ábra. Minimálbér Franciaországban és az Egyesült Államokban,
1950-2013
Magyarázat: 2013-as vásárlóerőre átszámítva a minimál órabér 3,8 $-ról 7,3 $-ra emelkedett 1950 és 2013 között az Egyesült Államokban és 2,1 euróról 9,4 euróra Franciaországban. Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
- például a bértömegből a felső decilisre jutó arány - az időszak során folyamatosan növekedtek. Nyilvánvaló, hogy a minimálbér befolyásolja a béreloszlás alját, de csak sokkal kisebb mértékben a tetejét, ahol már más erők működnek.
A minimálbér kétségkívül meghatározó szerepet játszik a béregyenlőtlenségek létrejöttében és evolúciójában - ezt támasztják alá a franciaországi és amerikai tapasztalatok is. Persze mindegyik országnak megvan a maga története ezen a téren és a maga egyedi kronológiája. Nincs ebben semmi meglepő: a munkaerőpiac szabályozása mindenütt attól függ, hogy az adott társadalom mit gondol a szociális igazságosságról, ez pedig szorosan kapcsolódik az illető ország történelmének társadalmi, politikai és kulturális vonulataihoz. Az Egyesült Államok 1950 és 1960 között a minimálbért a legalacsonyabb fizetések jelentős emelésére használta, de az 1970-es években már nem folyamodott ehhez az eszközhöz. Franciaországban ennek éppen az ellenkezője történt: a minimálbért az 1950-60-as évek során befagyasztották, az 1970-es években pedig sokkal sűrűbben nyúltak hozzá. A 9.1. ábra jól mutatja ezt az érzékelhetően nagy különbséget.
Tovább folytathatnám még az egyes országok példájának bemutatását. Nagy-Britanniában 1999-ben vezették be az országos minimálbért, amelynek szintje a francia és az amerikai között helyezkedett el: 2013-ban 6,19 font volt óránként (ami 8,05 eurónak felel meg78). Németországban és Svédországban nincs országos minimálbér, hanem a szakszervezetek feladata, hogy az egyes ágazatokban a munkaadókkal megállapodjanak ne csak a minimálbér, de a teljes bértábla vonatkozásában. 2013-as adatok szerint ezekben az országokban a minimál órabér számos ágazatban meghaladja a 10 eurót (tehát magasabb, mint más országokban, ahol az országos szinten megállapított minimálbér intézménye működik). Ettől függetlenül egyes kevésbé szabályozott ágazatokban, illetve ahol a szakszervezetek nem elég erősek, a minimálbér összege ennél sokkal alacsonyabb is lehet. Németország az egységes rendszer érdekében 2013-14 folyamán tervezi az országos minimálbér bevezetését. Természetesen egyáltalán nem az a célom, hogy az egyes országokra vonatkozóan megírjam a minimálbérek és a bértáblák történetét, vagy ezek hatását a béregyenlőtlenségekre. Csupán arra törekszem, hogy röviden bemutassam azokat az elveket, amelyek alapján általános érvénnyel elemezni lehet a bérek megállapítását szabályozó intézményeket.
Mi indokolja tulajdonképpen a minimálbért vagy a többé-kevésbé merev bértáblákat? A legelső indok egyszerűen az, hogy nem is olyan könnyű megállapítani egy adott munkavállaló határtermelékenységét. A közszférában, de a magánszektorban is egyértelmű: a munkások tucatjait, pláne ezreit alkalmazó szervezetekben egyáltalán nem egyszerű megállapítani, hogy mekkora az egyes munkatársak hozzájárulása a teljes kibocsátáshoz. Persze lehet a határtermelékenységet megbecsülni, különösen az ismétlődő lépésekből álló munkakörök esetében, amelyeket akárhány munkás végezhet. Például az összeszerelő szalag mellett dolgozó munkás vagy egy McDonald’s étterem kiszolgálója esetében a menedzsment ki tudja számolni, hogy egy újabb munkás beállítása mekkora addicionális bevételt hoz a vállalat számára. Ám ez a becslés csak közelítő lehet, ami több lehetséges termelékenységet eredményezne egyetlen szám helyett. Figyelembe véve ezt a fajta bizonytalanságot, hogyan lehet a béreket mégis megállapítani? Számos oknál fogva gondolhatjuk, hogy ha a cég vezetője szabad kezet kapna, hogy megállapítsa minden egyes munkatársának a havi bérét (vagy akár napit is), az nem csupán önkényességet és igazságtalanságot vinne a rendszerbe, de még csak nem is lenne hatékony a cég számára.
Összességében a vállalat számára az tűnik hatékonynak, ha a bérek viszonylag stabilak, és nem hullámzanak folytonosan a vállalati eladások függvényében. A vállalat tulajdonosai és menedzsmentje általában sokkal többet keresnek, sokkal gazdagabbak, mint a munkásaik, ezért könnyebben elviselik, ha a jövedelmüket rövid távú sokkok érik. Ezzel szemben mindenki számára előnyös lehet, ha a munkaszerződésekbe egyfajta „bérgaranciát” foglalnak abban az értelemben, hogy a munkás havi fizetésének ösz-szege garantált. A napibér átalakítása havi bérré igazi forradalmi újítás volt, amely a 20. század folyamán mindegyik fejlett országban meghonosodott. Ezt az újítást aztán a törvény szentesítette és bekerült a munkavállalók és munkaadók közötti megállapodásokba. A 19. században még normának számító napibér fokozatosan eltűnt. Ez döntő lépés volt a munkásosztály kialakulásához vezető úton; a munkások ennek eredményeként megfelelő jogi státuszra és stabil, kiszámítható jövedelemre tettek szert. Ez nyilvánvalóan egyértelműen megkülönböztette őket a napszámosoktól és a darabbéresektől, akik a 18. és 19. század tipikus munkavállalói voltak.79
A fenti indoklás a bérek előre rögzítése mellett természetesen nem maradéktalanul meggyőző. A minimum bérek és rögzített bértáblák mellett szóló másik klasszikus érv az ún. „specifikus befektetések” problémája. Ahhoz ugyanis, hogy a munkások bizonyos, a vállalat számára szükséges lépéseket és feladatokat el tudjanak látni, bizonyos dolgokat meg kell tanulniuk, azaz be kell ruházniuk az illető vállalatba. Ezek a beruházások viszont más vállalatok számára nem vagy csak alig jelentenek értéket. Például a munkásoknak meg kell tanulniuk bizonyos eljárásokat, szervezeti megoldásokat vagy képességeket, amelyek az adott vállalat termelési folyamatához kapcsolódnak. Ha a béreket a vállalat egyoldalúan állapíthatja meg és bármikor önkényesen megváltoztathatja, tehát a munkások nem tudhatják előre, mekkora bért kapnak, nagyon valószínű, hogy nem fektetnek annyit a vállalatba, amennyi szükséges lenne. Ez is amellett szól, hogy előre kell rögzíteni a béreket.
Van egy másik „specifikus befektetés” típusú érv, amely a vállalat másfajta döntéseivel kapcsolatos. Ez nagyjából úgy foglalható össze, hogy célszerű a részvényesek hatalmát korlátozni (akiknek a szemlélete a közvélekedés szerint túlságosan rövid távú) és egyfajta hatalommegosztásos mechanizmust kialakítani, amelyben más, a vállalat működésében érdekelt felek (például a munkások) is részt vesznek. Ez a „rajnai kapitalizmus” modellje, amelyről volt már szó a második részben. Ez utóbbi alighanem fontosabb érv a rögzített bértáblák mellett.
Általánosabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy minél erősebb a munkáltatók alkupozíciója a munkavállalókkal szemben, és ahogy egyre távolodunk a legegyszerűbb elméleti modellekben leírt „tiszta és tökéletes” verseny feltételeitől, úgy válik egyre indokoltabbá, hogy a munkáltatók hatalmát korlátozzák és a béreket erőteljesen szabályozzák. Például ha a munkaadók kis csoportja egy helyi munkaerőpiacon monopszón helyzetben találja magát, vagyis ha nagyjából csak ők kínálnak egyedül munkalehetőséget, mondjuk (a helyi munkaerő „röghöz kötöttsége” miatt), akkor jó eséllyel mindent meg fognak tenni azért, hogy a lehető legnagyobb mértékben kihasználják a helyzetüket, és a munkabéreket a munkavállalók határtermelékenységénél jóval alacsonyabb szintre szorítsák le. Ilyen körülmények között a minimálbér rögzítése nemcsak igazságos, de hatékony eszköz is abban az értelemben, hogy a törvényes küszöb megállapítása közelebb viheti a gazdaságot a kompetitív egyensúlyhoz, és növelheti a foglalkoztatottságot. Ez a tökéletlen versenyen alapuló elméleti modell a minimálbér legkézenfekvőbb indoklása: biztosítékot jelent arra nézve, hogy a munkaadó ne tudja a versenyelőnyét egy bizonyos határon túl kihasználni.
Persze minden a minimálbér nagyságától függ; nem lehet megállapítani olyan összeget, amely nincs kapcsolatban az adott országot jellemző képzettségi szinttel és átlagos termelékenységgel. Az Egyesült Államokban 1980 és 2000 között - számos kutatás, köztük elsősorban a David Card és Alan Krueger által végzettek szerint - a minimálbér annyira alacsony szintre süllyedt, hogy esetleges emelése nem veszélyeztetett volna munkahelyeket, sőt a foglalkoztatottság talán még növekedett is volna a monop-szónia modell logikája szerint.80 A kutatások alapján valószínűnek látszik, hogy az Obama-adminisztráció által jelenleg előirányzott 25%-os minimálbér-emelés (azaz az eddig érvényes óránkénti 7,25 dollár 9 dollárra emelkedne) egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben vezetne munkahelyek megszűnéséhez. Természetesen a minimálbér nem emelhető a végtelenségig: az emeléssel párhuzamosan a foglalkoztatás szintjét érintő negatív hatások végül fokozatosan felülkerekednek. Ha a minimálbért kétszeresére vagy háromszorosára emelnénk, csodaszámba menne, ha ez nem következne be. Pontosabban fogalmazva: Franciaországban, ahol a minimálbér szintje (az átlagbérhez és a határtermelékenységhez képest) viszonylag magas, sokkal nehezebb lenne megindokolni egy jelentős minimálbér-emelést, mint az Egyesült Államokban. Ha Franciaországban növelni akarjuk az alacsony bérek vásárlóerejét, más eszközökhöz célszerű folyamodni, amilyen például a képzettséget javító oktatás, vagy az adóreform (ezek hatása ráadásul kiegészíti egymást). Természetesen a minimálbért befagyasztani sem érdemes. Igaz, a béremelések nem haladhatják meg a termelékenység növekedésének ütemét, de legalább ennyire egészségtelen az is, ha a (legtöbb) bér emelését a termelékenység növekedésének üteme alá szorítják. A különböző munkaerő-piaci intézményeknek és szakpolitikáknak megvan a maguk szerepe, mindegyiket a maga helyén kell alkalmazni.
Foglaljuk össze az eddigieket. Hosszú távon a bérek növelésének és a béregyenlőtlenségek csökkentésének legjobb eszköze a befektetés az oktatásba és a képzettségek növelésébe. Hosszú távon a minimálbérek és a bértáblák révén nem növelhetők a bérek ötszörösükre vagy tízszeresükre; ehhez az oktatásra és a technológiára van szükség. Ettől függetlenül persze a munkaerő-piaci szabályozás egyes időszakokban fontos szerepet játszik a bérek megállapítása terén akkor is, amikor az oktatás és a technológia előrehaladása egyébként megfelelő. Ráadásul ezek az időszakok viszonylag sokáig eltarthatnak, mert az egyéni szintű határtermelékenység csak hozzávetőlegesen határozható meg, másrészt a „specifikus befektetések” problémája és a tökéletlen verseny is ugyanebbe az irányba hat.
A határtermelékenységen alapuló, illetve az oktatás és a termelékenység versenyfutásáról szóló elmélet korlátai kétségkívül akkor válnak a leginkább szembeötlővé, amikor megpróbáljuk értelmezni a nagyon magas munkajövedelmeknek az Egyesült Államokban az 1980-as évek óta tartó robbanásszerű növekedését. Ebből az elméletből kiindulva a nagyfokú növekedésre magyarázat lehetne az ún. „képzettséget előnyben részesítő technológiaváltozás” (skill-biased technological change) gondolata, amelyet sok amerikai közgazdász vall. E szerint a nagyon magas munkajövedelmek egészen egyszerűen azért növekedtek az átlagbéreknél sokkal gyorsabban, mert a különleges képzettségek és az új technológia együttes hatására e munkavállalók sokkal termelékenyebbek, mint az átlag. Ennek a kissé tautolo-gikus magyarázatnak - hiszen így bármilyen torzulást a bérrendszerben meg lehet „magyarázni” valamilyen feltételezett technológiai változással -számos gyengéje van, ezért szerintem nem is túlságosan meggyőző.
Mindenekelőtt, ahogy már láttuk az előző fejezetben, a béregyenlőtlenségek növekedését az Egyesült Államokban elsősorban az eloszlás legmagasabb pontján - a felső 1% és még inkább a felső 0,1% esetében - bekövetkezett bérnövekedések okozzák. Ha a felső decilis egészét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a „9%” esetében is tapasztalható az átlagbérénél gyorsabb növekedés, ám ez messze elmarad az „1%” esetében bekövetkezett változástól. Konkrétan: a 100 000-200 000 dollár körüli javadalmazások alig növekedtek gyorsabban, mint az átlag, miközben az 500 000 dollár feletti bérek - és még inkább az évi egymillió dollár felettiek - a szó szoros értelmében felrobbantak.81 A nagyon magas szinteken megfigyelhető éles diszkontinuitás már önmagában is megkérdőjelezi a határtermelékenység elméletét;
az alkalmazott kritériumtól függetlenül nehéz bármilyen diszkontinuitást felfedezni a 9% és az 1% között az oktatás, az oktatási intézmények vagy a szakmai tapasztalat tekintetében. Az ember azt várná, hogy egy elmélet, amely a képzettség és a termelékenység „objektív” mérésén alapul, képes kimutatni, hogy a felső decilisen belül a bérnövekedés üteme nagyjából azonos, vagy legalábbis a növekedés az egyes csoportok esetében nem tér el olyan drámaian, mint ahogy a gyakorlatban tapasztalhatjuk.
Félreértés ne essék: egyáltalán nem tagadom, hogy mennyire alapvetően fontosak a felsőfokú oktatásba és képzésbe eszközölt beruházások, ahogy azt Katz és Golding bebizonyította. Feltétlenül szükség van arra, hogy a politika általában, és a megfelelő szakpolitikák konkrétan, hosszú távra könnyítsék meg a hozzáférést a felsőfokú képzéshez a lakosság minél szélesebb körei számára az Egyesült Államokban épp úgy, mint más országokban. Az ilyen intézkedések természetesen nagyon is kívánatosak, de minden jel szerint csak kismértékben tudták korlátozni a legmagasabb jövedelmeknek az 1980-as évek óta megfigyelt robbanásszerű növekedését.
Lényegében arról van szó, hogy az elmúlt évtizedekben két különböző jelenség együttes működésének tanúi vagyunk: adott egyrészt a bérkülönbség az egyetemi diplomával, illetve a gimnáziumi érettségivel rendelkezők (további tanulmányokat már nem folytatók) között, ahogy azt Goldin és Katz is bemutatja. Másrészt viszont az 1%, és még inkább a 0,1% javadalmazása a szó szoros értelmében vágtatni kezdett. Ez utóbbi nyilvánvalóan egészen egyedi jelenség, hiszen az egyetemi diplomások kategóriáján belül zajlik, és sok esetben olyan személyek között tesz különbséget, akik mindannyian hosszú éveken keresztül elitegyetemeken tanultak. Mennyiségi értelemben ez a második jelenség fontosabb, mint az első. Az előző fejezetben láttuk, hogy a felső centilis béreinek szárnyalása nagy, majdnem háromnegyed részben megmagyarázza a felső decilis részarányának növekedését az amerikai nemzeti jövedelemben az 1970-es évek óta.82 Éppen ezért nagyon fontos, hogy megfelelő magyarázatot találjunk erre a jelenségre - márpedig az oktatási vonal, úgy tűnik, erre nem alkalmas.
A második nehézség - ami egyébként kétségkívül a legnagyobb gond a határtermelékenység elméletével - az, hogy a nagyon magas fizetések elszakadására egyes fejlett országokban került sor, míg másokban viszont nem. Ebből arra következtethetünk, hogy az intézményi különbségek fontosabb szerepet játszanak, mint a technológiai fejlődéshez hasonló a priori univerzális okok.
Kezdjük az angolszász országokkal, miután tág értelemben a szupermenedzser felemelkedése javarészt angolszász jelenség. Az 1980-as évek óta a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben jelentősen növekedett az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában és Ausztráliában is (lásd 9.2. ábra). Sajnos nem állnak rendelkezésünkre valamennyi ország esetében külön idősorok a bér- és a teljes jövedelmi egyenlőtlenségekre vonatkozóan (olyanok, mint amilyenekkel Franciaország és az Egyesült Államok esetében dolgoztunk). Ám a legtöbb esetben vannak adataink, amelyek a teljes jövedelem összetételét mutatják. Ezekből a legtöbb országra nézve levonhatjuk azt a következtetést, hogy leginkább a legmagasabb jövedelmek robbanása magyarázza a felső 1% részarányának növekedését a nemzeti jövedelemben (legalább kétharmad részben). A maradék egyharmadot a robusztus tőkejövedelmek idézték elő. Valamennyi angolszász országban a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedését az elmúlt évtizedekben elsősorban a pénzügyi és reálszférában működő szupermenedzser felemelkedése okozta.
Ez a csoport egészére jellemző hasonlóság nem fedheti el azt a tényt, hogy a jelenség konkrét mértéke országról országra változik. A 9.2. ábra ebben a tekintetben teljesen egyértelmű. Az 1970-es években a felső cen-tilis részaránya a nemzeti jövedelemben nagyon hasonló volt a különböző
9.2. ábra. Jövedelmi egyenlőtlenségek az angolszász országokban,
1910-2010
Magyarázat: a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben az 1970-es évek óta valamennyi angolszász országban növekedést mutat, de a mérték eltérő.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c országokban: 6% és 8% között alakult a négy vizsgált angolszász országban. Az Egyesült Államok esete egyáltalán nem volt kiugró, sőt Kanada sokkal inkább kilógott a sorból a maga 9%-ával. A sort Ausztrália zárja, ahol ez a részarány az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején 5% volt. Harminc évvel később, a 2010-es évek elejére a helyzet teljesen megváltozott. Az Egyesült Államokban a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben csaknem 20%, Nagy-Britanniában és Kanadában mindössze 14-15%, Ausztráliában pedig alig 9-10% - (lásd 9.2. ábra83). Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban a felső centilis részarányának növekedése kétszer akkora volt, mint Nagy-Britannia és Kanada esetében, illetve háromszor akkora, mint Ausztráliában és Új-Zélandban.84 Ha a szupermenedzserek felemelkedése valóban kizárólag a technológia fejlődésének a következménye, nehéz megérteni, hogy mi okozhatta ilyen jelentős eltérések kialakulását az egyébként annyira hasonló országok között.85
Vizsgáljuk meg ezután a fejlett világ többi részét is, vagyis a kontinentális Európát és Japánt. Az első fontos megállapítás nyilvánvalóan az, hogy az 1980-as évek óta a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben ezekben az országokban az angolszász országokénál jóval kisebb mértékben növekedett. A 9.2. és a 9.3. ábra közötti összehasonlítás különösképpen figyelemreméltó.
9.3. ábra. Jövedelmi egyenlőtlenségek a kontinentális Európában és Japánban, 1910-2010
Magyarázat: az angolszász országokkal összehasonlítva a kontinentális Európában és Japánban a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben alig növekedett az 1970-es évek óta. Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Tagadhatatlan, hogy a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben ezekben az országokban is növekedett. Japánban nagyjából ugyanaz az átalakulás játszódott le, mint Franciaországban; az 1980-as évek elején a felső centilisre a nemzeti jövedelem alig 7%-a jutott, de a 2010-es évek elején ez az arány már a 9%-ot is meghaladta. Svédországban az 1980-as években a felső centilis részaránya alig haladta meg a 4%-ot (ez egyébként a World Top Incomes Database által rögzített legalacsonyabb szint bármely ország és időszak vonatkozásában), de a 2010-es évek elején már elérte a 7%-ot.86 Németországban a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben az 1980-as és a 2010-es évek eleje között eltelt időszakban 9%-ról 11%-ra emelkedett (lásd 9.3. ábra).
A többi európai országot vizsgálva nagyon hasonló változásokat tapasztalunk; a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben 2-3 százalékponttal növekedett az elmúlt harminc évben Észak- és Dél-Európában egyaránt. Minden más északi országhoz hasonlóan a magas jövedelmek részaránya Dániában is alacsony, ám a növekedés hasonló mértékű; az 1980-as években a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben alig 5% volt, míg 2000 és 2010 között már megközelítette a 7%-ot. Olaszországban és Spanyolországban Franciaországéhoz nagyon hasonló számokkal találkozhatunk,
9.4. ábra. Jövedelmi egyenlőtlenségek Észak- és Dél-Európában,
1910-2010
Magyarázat: az angolszász országokkal összehasonlítva a felső centilis jövedelmi részaránya Észak- és Dél-Európában az 1970-es évek óta alig növekedett.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c vagyis a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelem 7%-áról 9%-ára növekedett ebben az időszakban, vagyis kb. a nemzeti jövedelem 2 százalékpontjának megfelelő növekedés zajlott le (lásd 9.4. ábra). Az európai kontinenst szinte teljes egészében ugyanezek a mutatók jellemzik, természetesen Nagy-Britannia kivételével, hiszen ez az ország sokkal inkább az Egyesült Államokban megfigyelt utat járta be.87
Félreértés ne essék: a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése a nemzeti jövedelem 2-3 százalékpontjának mértékében Japánban és a kontinentális európai országokban szignifikánsnak nevezhető. A felső 1% bére érzékelhetően gyorsabban növekedett, mint az átlag; a felső centilis részaránya kb. 30%-kal növekedett, sőt azokban az országokban, amelyekben a kiindulópont alacsonyabb volt, a növekedés még ennél is markánsabb. A kortárs megfigyelő számára, aki az újságokban nap mint nap arról olvashatott vagy hallhatott, hogy a szupermenedzserek milyen elképesztő fizetésemeléseket kapnak, ez igazán mellbevágó lehetett. Ráadásul minderre olyan időszakban - 1990 és 2010 között - került sor, amikor az átlagjövedelmek stagnáltak, vagy legalábbis sokkal lassabban emelkedtek, mint korábban.
Minél magasabbra haladunk a jövedelmi létrán, a növekedés annál látványosabb. Ez ugyan viszonylag korlátozott számú embert érint, mégis nagyon szembeötlő, és egészen magától értődően merül fel a kérdés: mi indokolja a javadalmazásoknak ezeket a nagyon magas szintjeit? Vegyük a felső ezrelék, vagyis a leggazdagabb 0,1% részarányának növekedését a nemzeti jövedelemben először az angolszász országokban (lásd 9.5. ábra), majd a kontinentális Európa és Japán esetében (9.6. ábra). A különbség szembeötlő: az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedekben lezajlott változás - amelynek során a felső ezrelék részaránya a nemzeti jövedelemben 2%-ról majdnem 10%-ra növekedett - egyedülálló.88 Ám a legmagasabb jövedelmek mindenütt másutt is gyorsan növekedtek. Franciaországban és Japánban a felső ezrelék részaránya az 1980-as évek elején még alig haladta meg a nemzeti jövedelem 1,5%-át, a 2010-es évek elején már 2,5%-ra emelkedett, vagyis majdnem megduplázódott; Svédországban pedig ugyanebben az időszakban ugyanez a részarány alig 1%-ról a 2%-ára tornászta fel magát.
Hogy tisztábban lássuk a nagyságrendeket, idézzük fel, hogy amikor a nemzeti jövedelem 2%-ának megfelelő rész a lakosság 0,1%-ának jut, az azt jelenti, hogy e csoport tagjainak a jövedelme átlagosan az adott országot jellemző átlagjövedelem hússzorosát teszi ki (vagyis 600 000 euró,
9.5. ábra. A felső ezrelék jövedelmének részaránya az angolszász országokban, 1910-2010
Magyarázat: a felső ezrelék (vagyis a lakosság leggazdagabb 0,1%-a) részaránya a nemzeti jövedelemben jelentős növekedést mutat az 1970-es évek óta valamennyi angolszász országban.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
9.6. ábra. A felső ezrelék a kontinentális Európában és Japánban, 1910-2010
Magyarázat: az angolszász országokkal összehasonlítva a felső ezrelék részaránya a nemzeti jövedelemben a kontinentális Európában és Japánban alig növekedett az 1970-es évek óta. Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c ha az egy felnőtt lakosra jutó átlagjövedelem évi 30 000). A 10%-os részarány azt jelenti, hogy az érintettekre átlagosan az országos átlag százszorosa jut (3 millió euró, ha az átlag 30 000 euró).89 Arról se feledkezzünk meg, hogy a leggazdagabb 0,1% értelemszerűen 50 000 embert jelent egy 50 milliós felnőtt lakosságú országban (mint például Franciaországban a 2010-es évek elején). Így tehát egyszerre beszélünk egy nagyon elenyésző kisebbségről (az 1%-nak mindössze a tizedrészét teszi ki), amely ugyanakkor az adott ország társadalmi és politikai térképén igen jelentős helyet foglal el.90 A lényeg tehát, hogy valamennyi fejlett országban - beleértve a kontinentális Európát és Japánt is - ennek a csoportnak a vásárlóereje az 1990 és 2010 közötti évek során látványosan emelkedett, miközben az átlagos felnőtt vásárlóereje stagnált.
Makroökonómiai szempontból azonban a nagyon magas jövedelmek robbanásszerű növekedése ez idő szerint csak korlátozott jelentőségű a kontinentális Európában és Japánban is: persze a növekedés nagy mértékű, de túl kevés embert érint ahhoz, hogy a hatása megközelítse azt, amit Amerikában tapasztalhatunk. A kontinentális Európában és Japánban az 1%-hoz átkerülő jövedelem a nemzeti jövedelemnek csupán 2-3 százalékpontját teszi ki, szemben azzal a 10-15 százalékponttal, amit Amerikában láthatunk - a különbség tehát öt-hétszeres.91
A legegyszerűbben úgy fejezhetjük ki a két földrajzi terület közötti különbséget, ha azt mondjuk, hogy az Egyesült Államokban a jövedelmi egyenlőtlenségek a 2000-10-es években visszatértek az 1910-20-as évek rekord magaslataira (bár a jövedelem összetétele most már más, miután a munkajövedelmek súlya megnőtt a tőkejövedelmek rovására). Nagy-Bri-tanniában és Kanadában is a dolgok ebben az irányban haladnak. A kontinentális Európában és Japánban a jövedelmi egyenlőtlenségek mind a mai napig jóval alacsonyabb szinten maradtak, mint amilyenek a 20. század elején voltak, és valójában csak nagyon kismértékben változtak 1945 óta, ha a hosszú táv perspektívájából vizsgálódunk. A 9.2. és 9.3. ábra összehasonlítása egészen nyilvánvalóan alátámasztja ezt a megállapítást.
Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az elmúlt évtizedekben az Európában vagy Japánban végbement változásokat figyelmen kívül hagyhatnánk, éppen ellenkezőleg. Az ezen országok által bejárt út egy-két évtizedes késéssel emlékeztet az amerikaira, így aztán hiba lenne tétlenül nézni, amíg a változás eléri az egyesült államokbelihez hasonló makro-ökonómiai léptéket, hogy akkor aztán elkezdjünk vele komolyan foglalkozni.
Ám ettől még tény, hogy ez a jelenség egyelőre sokkal kevésbé meghatározó a kontinentális Európában és Japánban, mint az Egyesült Államokban, vagy bizonyos mértékben az angolszász országokban. Ez valamit elmond nekünk a folyamat hátterében dolgozó erőkről. A fejlett világ különböző régiói közötti divergencia annál is inkább érdekesebb, mert a technológiai változás mindenhol ugyanolyan volt: az információs technológia fejlődése nyilvánvalóan ugyanúgy érinti Németországot, Franciaországot, Svédországot vagy Japánt, mint az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát vagy Kanadát. Hasonlóképpen a gazdasági növekedés, vagy pontosabban az egy főre jutó kibocsátás növekedése, ami nem más, mint a termelékenység, egészen hasonlóan alakult a fejlett világ valamennyi országában pár tizedszázalékos eltéréssel.92 A jövedelmek eloszlása terén mutatkozó ennyire jelentős divergencia a különböző fejlett országok között tehát legalábbis magyarázatra szorul, márpedig a határtermelékenységgel, a technológia és az oktatás közötti versennyel operáló elméletek, úgy tűnik, erre nem képesek.
Hangsúlyoznom kell, hogy szemben azzal, amit sok ember gondol manapság, az Egyesült Államok nem volt mindig egyenlőtlenebb, mint Európa - távolról sem. Valójában a 20. század elején a jövedelmi egyenlőtlenségek Európában meglehetősen nagyok voltak. Ezt a megállapítást támasztja alá valamennyi mutató és az összes rendelkezésre álló historikus forrás is. A felső centilis részaránya az 1900-10-es években valamennyi európai országban meghaladta a nemzeti jövedelem 20%-át (lásd 9.2.-9.4. ábra). Ez nem csupán Nagy-Britanniára, Franciaországra, Németországra, de Svédországra, Dániára is érvényes (ami egyébként azt bizonyítja, hogy az északeurópai országok sem voltak mindig az egyenlőség éllovasai), továbbá általában minden olyan európai országra, amelyekre vonatkozóan ebben az időszakban becslésekkel rendelkezünk.93
Ez a hasonlóság a belle époque idején az európai társadalmakban a jövedelmek koncentrációja terén nyilvánvalóan magyarázatra szorul. Figyelembe véve, hogy a legmagasabb jövedelmek ebben az időszakban jórészt tőkejövedelmekből adódtak94, a magyarázatot elsősorban a tőke koncentrációjában kell keresnünk. Mi az oka annak, hogy a tőke ilyen erősen koncentrálódott az 1900-10-es évek Európájában?
Érdekes, hogy az egyenlőtlenség tekintetében nemcsak az Egyesült Államok és Kanada (ahol a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben durván 16-18% körül alakult a 20. század elején) maradt el az európai szinttől, de Ausztrália és Új-Zéland is, ahol a felső centilisre mindössze 11-12% esett. Ebben az időszakban tehát az Újvilág, a maga régebben és viszonylag újonnan benépesített területeivel együtt, teljes egészében jóval kevésbé volt egyenlőtlen, mint a belle époque Európája.
Érdekes az is, hogy az Európához képest meglévő sokféle társadalmi és kulturális eltérés dacára Japánt ugyanolyan nagyfokú egyenlőtlenség jellemezte a 20. század elején, hiszen a felső centilisre itt is kb. a nemzeti jövedelem 20%-a jutott. A rendelkezésre álló adatok nem teszik ugyan lehetővé a teljesen kielégítő összehasonlítást, de minden jel arra mutat, hogy az egyenlőtlenségek szerkezete és mértéke szempontjából Japán legalább annyira az Óvilág része volt, mint maga Európa. Meglepő, hogy a 20. század során végbement változások mennyire hasonlók voltak Japánban és Európában (lásd 9.3. ábra).
A későbbiekben még visszatérek azoknak az okoknak a taglalására, amelyek a belle époque idején tapasztalt nagyon erős tőkekoncentrációhoz vezettek, illetve azokhoz az átalakulásokhoz, amelyek a 20. század során a különböző országokban végbementek, és a koncentráció csökkenését eredményezték. Látni fogjuk, hogy az Európát és Japánt jellemző nagyobb vagyoni egyenlőtlenséget elég jól meg lehet magyarázni az Óvilágban zajló lassú demográfiai növekedéssel, ami szinte automatikusan a tőke erőteljesebb felhalmozásához és koncentrációjához vezetett.
Ebben a szakaszban azonban pusztán csak azoknak a változásoknak a nagyságrendjét szeretném hangsúlyozni, amelyek megváltoztatták az országok és kontinensek sorrendjét. Ehhez a legjobb, ha a felső decilis részarányának változását vizsgálom a nemzeti jövedelemben. A 9.7. ábrán az Egyesült Államokra és négy európai országra (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Svédország) vonatkozóan tüntettük fel a felső decilis részarányának változását a 20. század elejétől fogva. Az ábrán szereplő számok tízéves átlagok, amelyek jobban kihozzák a hosszú távú tendenciákat.95
Megállapíthatjuk, hogy az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban a felső decilis részaránya valamennyi európai országban a nemzeti jövedelem 45-50%-a körül alakult ki, míg az Egyesült Államokban csupán 40% körül. A két világháborút követően az Egyesült Államok Európánál egy kicsit egyenlőtlenebbé vált, a felső decilis részaránya mindkét kontinensen csökkent az 1914 és 1945 közötti időszak sokkhatásainak következtében, ám az európai (és a japán) csökkenés jóval nagyobb. Ez természetesen a vagyont ért jóval súlyosabb sokkok miatt alakult így. Az 1950 és 1970 közötti években a felső decilis részaránya meglehetősen stabil és eléggé hasonló is volt az Egyesült Államokban és Európában; kb. a nemzeti jövedelem 30-35%-a körül alakult. Az 1970-80-as években kezdődő erős divergencia következtében a 2000-10-es évekre az Egyesült Államokban a felső decilis részaránya
9.7. ábra. A felső decilis jövedelemrésze Európában és az Egyesült Államokban, 1900-2010
Magyarázat: az 1950 és 1970 közötti években a felső decilis részaránya a nemzeti jövedelem 30-35%-a körül alakult Európában és az Egyesült Államokban.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c a nemzeti jövedelemben 45-50%-ra emelkedett, ami nagyjából ugyanaz a szint, mint amelyen Európa állt az 1900-10-es években. Eközben az európai országok között viszonylag nagy eltéréseket figyelhetünk meg, kezdve a legegyenlőtlenebb Nagy-Britanniával, ahol a felső decilisre jutott a nemzeti jövedelem 41%-a, folytatva a sort a közepesen egyenlőtlen Németországgal és Franciaországgal, ahol az arány 35% körül alakult, egészen a leginkább egyenlő Svédországig, ahol a felső decilis részaránya a 30%-ot sem érte el.
Ha ebből a négy országból kiindulva - bár a módszer természetesen vitatható - megpróbálunk valamilyen európai átlagot számolni, akkor a két kontinens igen jól összehasonlíthatóvá válik: az 1900-10-es években az Európánál jóval kevésbé egyenlőtlen Egyesült Államokban az 1950-60-as években enyhén megnövekedtek az egyenlőtlenségek, amelyek a 2000-10-es évekre az európainál sokkal jelentősebb méreteket öltöttek (lásd 9.8. ábra).96
E hosszú távú áttekintéstől függetlenül az egyes országokat illetően természetesen rengeteg az egyedi történet és a társadalmi-politikai változásokhoz köthető folyamatos rövid és középtávú ingadozás, ahogy ezt a 8. fejezetben a francia és amerikai eset kapcsán elég részletesen bemutattam. A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, hogy ugyanezt minden ország esetében megtegyem.97
9.8. ábra. Jövedelmi egyenlőtlenségek: Európa és az Egyesült Államok,
1900-2010
Magyarázat: 1900-10 között az európai felső decilis részaránya a nemzeti jövedelemben nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban, a 2000-10-es években viszont ennek a fordítottja igaz.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Röviden azért szeretném megjegyezni, hogy a két világháború közötti időszak nagyjából mindenhol rendkívül mozgalmasan és kaotikusan zajlott, bár az események kronológiája természetesen országonként eltérő. Németországban a katonai vereséget gyorsan követte az 1920-as évek hiperinflációja, majd miután az egész világot sújtó gazdasági depresszió az országot válságba taszította, a nácik kerültek hatalomra. Érdekes, hogy a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben 1933 és 1938 között erős növekedésnek indult, ami épp az ellenkező irányt jelentette a többi országhoz viszonyítva. Ez a jelenség a hadiiparnak adott állami megrendelések hatására megugrott ipari profitról szól, illetve a jövedelmi hierarchia visszarendeződését tükrözi a náci uralom alatt. Azt is hozzá kell tennünk, hogy Németországban az 1950-es évek óta a felső centilis - és még inkább a legfelső ezrelék - részaránya jóval magasabb, mint a legtöbb kontinentális európai országban (főképpen Franciaországban) és Japánban, miközben az egyenlőtlenségek általában nem mutatnak lényegesen más képet. Ezt a jelenséget sokféleképpen magyarázhatjuk, és nem is olyan könnyű e magyarázatok között igazságot tenni (a későbbiekben erre még visszatérek).
Azt is hangsúlyoznom kell, hogy a német adózási adatok nagyrészt a 20. század mozgalmas történelméből adódóan sok esetben ugyancsak hiányosak, így aztán meglehetősen nehéz egészen pontosan körülhatárolni az egyes változásokat, és valódi összehasonlítást végezni más országokkal. A jövedelemadó intézményét a legtöbb német államban, köztük Poroszországban és Szászországban már viszonylag korán, az 1880-90-es években bevezették, ám a törvények és az adóstatisztikák csak az első világháborút követően váltak egységessé. A statisztikai forrásokban az 1920-as évek során jelentős hiányosságok mutatkoznak, az 1938 és 1950 közötti évekre vonatkozóan pedig egyáltalán nem állnak rendelkezésre. Így aztán lehetetlen elemezni a jövedelem eloszlását a második világháború alatt, illetve a közvetlenül utána következő időszakban.
Ez jelentős mértékben különbséget tesz Németország és a többi, a háborúban súlyosan érintett ország között, mint például Japán és Franciaország, hiszen az utóbbiak esetében az adóhivatalok a háború alatt rendületlenül dolgoztak és készítették a statisztikákat, mintha mi sem történt volna. Ha a valóságban a németországi változások az időszak során csak egy kicsit is hasonlítottak a két említett országban zajló folyamatokhoz, akkor nagyon valószínű, hogy a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben 1945-ben érte el a történelmi mélypontját (ez volt az „anno zero”, vagyis a „nulla év” [utalás Roberto Rossellini Germania anno zero című filmjére], mikor a németországi vagyonok és a belőlük származó jövedelmek lényegében a nullával váltak egyenlővé), majd újra rohamos emelkedésnek indultak 1946-47 között. Így aztán amikor a német adózási statisztikák 1950-ben visszatértek a normális kerékvágásba, a jövedelmi piramis már részben az 1938-hoz hasonló képet mutatott. Mivel csak hiányos forrásokkal rendelkezünk, nehéz ennél többet mondani. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Németországban az elmúlt évszázad során számos területi változás zajlott le, mint például 1990-91-ben az újraegyesítés, ráadásul a többi országban bevett éves helyett csak három évente tesznek közzé teljes körű adózási adatokat, láthatjuk, hogy ugyancsak sok tényező nehezíti a német eset alapos vizsgálatát.98
Vizsgáljuk meg most a szegény, illetve a feltörekvő országok esetét. Sajnos ezen országok esetében a fejlett országokénál jóval korlátozottabban állnak rendelkezésre historikus adatok, amelyek pedig a vagyoneloszlás hosszú távú dinamikájának tanulmányozásához elengedhetetlenek. Ám szerencsére több olyan szegény és feltörekvő országot is találunk, amelyek esetében össze lehetett állítani hosszú idősorokat, és ez lehetővé teszi, hogy legalább hozzávetőlegesen összehasonlítsuk ezeket az országokat a fejlett országokban megfigyelt változásokkal. Nem sokkal azt követően, hogy az anyaországban bevezették a progresszív jövedelemadó intézményét, a britek úgy döntöttek, hogy ugyanígy járnak el néhány gyarmatuk esetében is. Így aztán a Nagy-Britanniában 1909-ben bevezetetthez nagyon hasonló szerkezetű adórendszert vezettek be 1913-ban Dél-Afrikában, illetve 1922-től kezdve Indiában (amelynek akkor a mai Pakisztán még része volt). A holland gyarmatosítók hasonlóan jártak el Indonéziában az 1920-as években. A két világháború között több dél-amerikai országban is bevezették a jövedelemadó valamilyen formáját, mint például 1932-ben Argentínában. Erre a négy országra — Dél-Afrikára, Indiára, Indonéziára és Argentínára — vonatkozóan tehát rendre 1913, 1922, 1920 és 1932 óta többé-kevésbé teljes körű forrásokkal rendelkezünk egészen a 2000-10-es évekig. Ezek az adatok nagyon hasonló természetűek, mint a fejlett országokra vonatkozóan rendelkezésre állók, így aztán ugyanazt a módszert alkalmazhattuk a feldolgozás során, főleg amikor a 20. század elejétől kezdve a nemzeti jövedelemre vonatkozó becsléseket készítettük.
Az egyes becsléseket a 9.9. ábrán tüntettük fel, ám érdemes kiegészítésül néhány megjegyzést tennem. Mindenekelőtt kiemelném azt a meghökkentő eredményt, miszerint a felső centilisek részaránya a nemzeti jövedelemben a nagyságrendek tekintetében nagyjából ugyanaz, mint amelyekkel a fejlett országokban találkoztunk. A legnagyobb egyenlőtlenségeket mutató időszakokban, például az 1910-es és 1940-es évek során, a felső cen-tilis részaránya a négy vizsgált országban a nemzeti jövedelemben kb. 20%: Indiában 15-18%, Dél-Afrikában, Indonéziában és Argentínában pedig 22-25% is. A leginkább egalitárius időszakaszokban, mint amilyenek az 1950 és 1970 közötti évek voltak, a felső centilis részaránya országonként változó mértékben 6% és 12% közé esik vissza (Indiában alig 5-6%, Indonéziában és Argentínában 8-9%, Dél-Afrikában pedig 11-12%). Az 1980-as évek óta a felső centilis részaránya mindenhol újra növekedésnek indult, és így 2000-10-ben a nemzeti jövedelem 15% körüli részét tette ki (Indiában és Indonéziában 12-13%-ot, Dél-Afrikában és Argentínában pedig 16-18%-ot).
A 9.9. ábrán feltüntettünk két olyan országot is, Kínát és Kolumbiát, amelyekre vonatkozóan rendelkezünk ugyan adózási forrásokkal, de csak az 1980-as évek közepe óta.99 Kínában a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben gyorsan nőtt az utóbbi évtizedek során, de a bázis az 1980-as évek közepén meglehetősen alacsony volt, szinte a skandináv országokat
9.9. ábra. Jövedelmi egyenlőtlenségek a feltörekvő országokban, 1910-2010
Magyarázat: a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben azt mutatja, hogy a feltörekvő országokban az 1980-as években az egyenlőtlenségek megnövekedtek, de 2000-10 körül nem érték el az Egyesült Államokban megfigyelt szintet.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c idézi. A felső centilis részaránya ebben az időben a rendelkezésre álló források szerint a nemzeti jövedelem 5%-át tette ki, ami nem is olyan meglepő, tekintve, hogy kommunista országról van szó, ahol a bérlétra nagyon zsúfolt, a magántőke pedig jóformán nem létezett. A kínai egyenlőtlenségek az 1980-as évektől kezdve gyorsan növekedtek, a gazdaság liberalizációjával és gyors növekedésével párhuzamosan. Becsléseink szerint a felső decilis részaránya a 2000-10-es években a nemzeti jövedelem 10-15%-a körül, vagyis az indiai és indonéziai szintnél alacsonyabban alakult (amelyek inkább Nagy-Britanniára vagy Kanadára hasonlítanak a maguk 12-14%-ával), másfelől a Dél-Afrikát, Argentínát és az Egyesült Államokat jellemző 16-18%-os aránytól jelentősen elmarad.
Kolumbia viszont a World Top Incomes Database rendszerében szereplő országok között az egyik leginkább egyenlőtlen: a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben az 1990 és 2010 közötti évek során 20% körül alakult, de egyértelmű trendről nem beszélhetünk (lásd 9.9. ábra). Itt nyilvánvalóan még az Egyesült Államokban a 2000-10-es években tapasztalhatónál is szélsőségesebb egyenlőtlenségekről van szó, legalábbis ha az árfolyamnyereséget figyelmen kívül hagyjuk. Ha nem, akkor az amerikai egyenlőtlenségek az elmúlt évtizedben valamivel meghaladják a kolumbiai szintet.
Ismét emlékeztetnem kell azonban az olvasót azokra a korlátokra, amelyek megnehezítik a szegény és feltörekvő országok jövedelmi egyenlőtlenségeinek dinamikáját jellemző adatok összeállítását, illetve összehasonlítását a fejlett országok adataival. Az itt bemutatott adatok inkább a nagyságrendek érzékeltetésére alkalmasak, és minden igyekezetem dacára a tudásunk e téren elég szegényesnek mondható. Csupán néhány feltörekvő ország esetében rendelkezünk adózási adatokkal az egész 20. századra vonatkozóan, amelyek azonban gyakran hiányosak. - Különösen igaz ez az 1950 és 1970 közötti időszakra, amikor a legtöbb ország függetlenné vált (például Indonézia). Komoly munkák folynak jelenleg is, hogy a WTID adatbázist más országokkal, elsősorban az indokínai, észak-afrikai, illetve közép- és nyugat-afrikai volt francia és brit gyarmatokkal kiegészítsük, de gyakran nagy nehézséget okoz, hogy a gyarmati időkből származó és a napjainkban használatos formában gyűjtött adatokat egységesen értelmezzük.100
Ha léteznek is adózási adatok, a belőlük levonható következtetések eléggé korlátozottak, ugyanis a kevésbé fejlett országokban a jövedelemadó csak a lakosság egészen elenyésző kisebbségét érinti, így aztán bár meg tudjuk becsülni a felső centilis részarányát a nemzeti jövedelemben, de a felső decilisét már nem. Ahol az adatok lehetővé teszik, mint például Dél-Afrika esetében, bizonyos részidőszakokban, arra a megállapításra jutottunk, hogy a felső decilis részaránya a legmagasabb ponton akár a nemzeti jövedelem 50-55%-át is elérhette, ami a legnagyobb egyenlőtlenségeket mutató fejlett országokban megfigyeltekre emlékeztet. Ilyen volt Európa az 1990-10-es években, vagy az Egyesült Államok a 2000-10-es években.
Meglátásom szerint egyébként az adózási adatok minősége az 1990-2000-es évektől kezdve valamennyire romlásnak indult, ami részben a digitalizálás megjelenésének a következménye. Innentől kezdve ugyanis az adóhatóságok felhagytak a részletes adóstatisztikák közlésével, amire korábban nekik maguknak is szükségük volt. Ez néha paradox módon azt jelenti, hogy az információs kor eljövetelével az adatforrások minősége romlott (ilyen jelenségekkel a fejlett országokban is találkozhatunk).101 Ezt a tendenciát erősíti az is, hogy a progresszív jövedelemadó sokat vesztett a népszerűségéből sok országban és a nemzetközi szervezetek körében is.102 Tipikusnak mondható India esete, ahol a 2000-es évek elején teljesen felhagytak az 1922 óta megszakítás nélkül publikált részletes jövedelemadó-statisztikák közzétételével. Így aztán azzal a furcsa jelenséggel találjuk szemben magunkat, hogy Indiában nehezebb a legmagasabb jövedelmek változását vizsgálni 2000 óta, mint a 20. században.103
Az adatok és a demokratikus átláthatóság hiánya már csak azért is sajnálatos, mert a vagyon és a gazdasági növekedés hozadékának eloszlása legalább annyira fontos a szegény és feltörekvő országokban, mint a fejlettekben. Azt is érdemes kiemelni, hogy a hivatalos adatokból ismert nagyon gyors ütemű növekedés a feltörekvő országokban - főleg India és Kína esetében - szinte kizárólag a termelési statisztikákban jelenik meg. Amikor a jövedelmek növekedését akarjuk mérni a háztartási adatok alapján, gyakran nehéz beazonosítani a gazdasági növekedésnek azt az ütemét, amelyet a hatóságok közzétettek. Persze az indiai és a kínai jövedelmek valóban nagy ütemben növekednek, de nem olyan gyorsan, mint ahogy azt a növekedésre vonatkozó hivatalos statisztikák alapján gondolnánk. Ez a feltörekvő országok növekedésében tapasztalható paradoxon, amit „fekete lyuknak” is neveznek, nyilvánvalóan fejfájásra ad okot. Adódhat a kibocsátás növekedésének túlbecsléséből (gyakran találkozunk ilyen természetű ösztönzéssel a hatóságok részéről) vagy a jövedelmek növekedésének alábecsléséből, hiszen a háztartásokra vonatkozó kutatásoknak is megvannak a maguk nehézségei - de a legvalószínűbb, hogy a jelenségben mindkét ok közrejátszik. A hiányzó jövedelmet az is magyarázhatja, hogy a kibocsátás növekményének aránytalanul nagy része a legjobban javadalmazott egyéneknek jut, akiknek a jövedelme nem mindig jelenik meg az adózási adatokban.
India esetében az adóbevallások alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a felső centilis részarányának növekedése a nemzeti jövedelemben önmagában megmagyarázza az 1990 és 2000 között lezajlott növekedésben előállt „fekete lyuk” egynegyedét-egyharmadát.104 Az adózási adatokban a 2000-es években bekövetkezett minőségromlás miatt nem lehet rendesen elvégezni a közelmúltban lezajlott növekedés megfelelő társadalmi felbontását. Kína esetében pedig a hivatalos adóstatisztikák még kezdetlegesebbek, mint India esetében. A dolgok jelenlegi állása szerint a 9.9. ábrán feltüntetett becsléseknél megbízhatóbbat nem tudtunk összeállítani.105 Nagyon fontos lenne, hogy e két országban, de persze mindenütt másutt, a hatóságok teljes körű statisztikákat állítsanak össze és tegyenek közzé. Ha ez megtörténne, talán arra a következtetésre jutnánk, hogy az indiai és kínai egyenlőtlenségek gyorsabban növekedtek, mint korábban gondoltuk.
Akárhogy is, de látni fogjuk, hogy bármilyen tökéletlenek is a szegény és feltörekvő országok adóhatóságai által közzétett adatok, a magas jövedelmek részaránya a nemzeti jövedelemben - ezen adatok alapján számolva - sokkal magasabb és reálisabb, mint amit a háztartási felmérések alapján kapunk. Az adóbevallások alapján például azt láthatjuk, hogy Kolumbiában a felső centilis részaránya a 2000-10-es években egymagában meghaladta a nemzeti jövedelem 20%-át (Argentínában is csaknem 20%). Lehetséges, hogy a tényleges egyenlőtlenségek még ennél is jelentősebbek.
A tény azonban az, hogy az ezen országokban összeállított háztartás-statisztikák szerint a legmagasabb bejelentett jövedelmek sok esetben alig érik el az átlagjövedelem négy-ötszörösét (ami azt jelenti, hogy senki sem mondható igazán gazdagnak). Így aztán a felső centilis részaránya a nemzeti jövedelemben az 5%-ot sem éri el - ami azt bizonyítja, hogy a felmérések eléggé megbízhatatlanok. Tudjuk, hogy a háztartások felmérése gyakran az egyetlen eszköz, amely a nemzetközi szervezetek (különösen a Világbank) és a kormányok rendelkezésére áll az egyenlőtlenségek mérésére. Ám a kép, amelyet ezek a felmérések a vagyon eloszlásáról sugároznak, torz és indokolatlanul pozitív. Ha ezeket az egyenlőtlenségre vonatkozó felmérésekből származó hivatalos adatokat nem egészítik ki az adóbevallásokból és más állami forrásokból módszeresen gyűjtött adatokkal, lehetetlen felosztani a gazdasági növekedés többletét az egyes társadalmi csoportok, a jövedelmi hierarchia centilisei és decilisei között. Ez egyébként épp annyira igaz a fejlett, mint a szegény és feltörekvő országokra is.
Térjünk vissza azonban a béregyenlőtlenségeknek robbanásszerű növekedésére az Egyesült Államokban az 1970-es évek óta, ami kisebb mértékben Nagy-Britanniában és Kanadában is megfigyelhető. A korábbiakban már láttuk, hogy a határtermelékenységen, illetve a technológia és az oktatás közötti versenyfutáson alapuló elméletek nem bizonyultak túlságosan meggyőzőnek. A nagyon magas javadalmazások rendkívüli módon koncentrálódtak a béreloszlás felső centilisében, sőt a legfelső ezrelékében, de ez az egyes országokat nem egyformán érintette (Japánt és a kontinentális Európát sokkal kevésbé, mint az Egyesült Államokat). Azt gondolhatnánk, hogy a technológiai változások az eloszlás egész felső részét sokkal egyenletesebben érintik, és egyformán megjelennek az azonosan fejlett országok mindegyikében. Az, hogy a 2000-10-es években az Egyesült Államokban a jövedelmi egyenlőtlenségek a szegény és feltörekvő országokban az időszaktól függetlenül soha nem tapasztalt magasságokba értek fel - például meghaladják az Indiában vagy Dél-Afrikában az 1920-30-as, az 1960-70-es vagy 2000-10-es években tapasztaltakat -, szintén kétségeket támaszt a tekintetben, hogy csak a termelékenységből objektíve adódó egyenlőtlenségekről van szó. Valóban komolyan gondolhatja valaki, hogy a képzettségen és az egyéni termelékenységen alapuló egyenlőtlenség nagyobb méreteket ölt a 21. század elején az Egyesült Államokban, mint Indiában, ahol a lakosság fele néhány évtizede (vagy talán még most is) írástudatlan volt, vagy az apartheid ideje alatt és az apartheidet követően Dél-Afrikában? Ha ez igaz lenne, az elég rossz hír lenne az amerikai oktatási intézmények számára, amelyeknek a színvonalán és a hozzáférhetőségén nyilván akadna javítanivaló, de azért kétségkívül nem szolgáltak rá efféle súlyos elmarasztalásra.
A számomra legmeggyőzőbbnek tűnő magyarázat a legmagasabb amerikai jövedelmek drasztikus emelkedésére azonban nem ez, hanem a következő: először is a legnagyobb fizetéseket a nagyvállalatok felsővezetői kapják. Az ő esetükben már az is naivitás, ha egyéni „termelékenységről”, vagy annak objektív megalapozottságáról beszélünk. Az olyan feladatkörök esetén, ahol a munkafolyamat ismétlődik, ilyen például egy összeszerelő szalag mellett dolgozó munkás, vagy egy gyorséttermi kiszolgáló, lehet valamilyen hozzávetőleges elképzelésünk a „határtermékről”, amelyet egy további munkás vagy eladó beállításával elérhetünk (bár a becslésekben azért elég nagy lesz a hibahatár). Ám az egyedi, specifikus munkakörök esetében ez a hibahatár szükségképpen nagyobb lesz. Ha a standard közgazdasági modellt a tökéletlen információ hipotézisével kiegészítjük -ami ebben az összefüggésben különösképpen indokolt -, az „egyéni határtermelékenység” fogalmát már nagyon nehéz meghatározni. Inkább arról van szó, hogy ez a fogalom valamilyen tisztán ideológiai konstrukcióvá válik, ami alkalmas arra, hogy hívei igazolják vele a magasabb státuszt.
Példaképpen képzeljünk el egy nagy, 100 000 főt foglalkoztató, az egész világban telephelyekkel rendelkező nemzetközi vállalatot, amelynek az éves árbevétele 10 milliárd euró, ami tehát alkalmazottanként 100 000 eurót jelent. Tegyük fel, hogy a javak és szolgáltatások vásárlása az árbevétel felét teszi ki (ami a gazdaság egészét tekintve nagyjából jellemzőnek tekinthető), így a vállalat hozzáadott értéke, amiből a közvetlenül felhasznált munka és a tőke ellenértékét fedezni tudja, 5 milliárd euró (ami alkalmazottanként 50 000 eurót tesz ki). A vállalat pénzügyi igazgatójának - vagy a helyetteseinek, esetleg a marketingigazgatónak és a csapatában dolgozóknak - adandó fizetés meghatározásához elvileg meg kellene becsülni az egyes beosztásokban foglalkoztatottak határtermelékenységét, vagyis azt, hogy milyen mértékben járulnak hozzá az 5 milliárd eurós hozzáadott érték megteremtéséhez: évi 100 000 euróval, 500 000 euróval vagy 5 millió euróval? Természetesen erre a kérdésre lehetetlen pontos és objektív választ adni. Persze ki lehet próbálni több pénzügyi igazgatót is például úgy, hogy mindegyik egy éves mandátumot kapna, ezalatt kellene meghatározni, hogy a 10 milliárd eurós árbevételen belül mekkora rész köszönhető az adott igazgató tevékenységének. Könnyen belátható, hogy így legfeljebb csak nagyon hozzávetőleges kalkulációhoz jutnánk, amelynek a hibahatára még egy viszonylag stabilnak tekinthető gazdasági környezetben is meghaladná az adott beosztásban előirányzott javadalmazás maximumát.106 Arról nem is beszélve, hogy az ilyesfajta kísérletezés különösen reménytelen, ha figyelembe vesszük a vállalatok számára folyamatosan változó gazdasági környezetet, de az adott vállalat tevékenységének változó jellegét és végül az egyes munkakörök pontos tartalmának változását is.
Tekintettel ezekre az információs és kognitív nehézségekre, mégis hogyan állapítják meg a gyakorlatban a szóban forgó javadalmazásokat? Az esetek többségében a felettesek szabják meg a díjazás mértékét, a piramis legfelső szintjén pedig a vezetők fizetését maguk az érintettek, vagy az igazgatóság tagjaiból alakított javadalmazási bizottság állapítja meg. Ez utóbbi tagjai általában hasonló nagyságrendű javadalmazást kapnak (más nagyvállalatok vezetőiként). Vannak olyan vállalatok, amelyeknél a részvényesek közgyűlése évente megszavazza a felsővezetők javadalmazását, de az ilyen pozíciók száma viszonylag kevés, tehát a szavazás korántsem az összes vezetőre vonatkozik. Mivel, mint láthattuk, egyáltalán nem könnyű pontosan megbecsülni az egyes menedzserek hozzájárulását a vállalat kibocsátásához, az egész folyamat olyan döntéseket eredményez, amelyek javarészt önkényesek és a hierarchikus kapcsolatoktól, valamint az érintettek alkupozíciójától függnek. Mindenféle rosszindulat nélkül feltétezhetjük, hogy ha valaki maga dönthet a fizetése nagyságáról, inkább vastagon fog fogni a ceruzája, vagy legalábbis előfordulhat, hogy a valóságosnál nagyobb saját határtermelékenységet állít magáról. Mindez nagyon is emberi reakció, főleg olyan helyzetben, ahol a rendelkezésre álló információ objektíven is nagyon is tökéletlen. Nem akarjuk azzal vádolni a felsővezetőket, hogy „a kezük a kasszában matat”, de ez még mindig adekvátabb metafora a helyzet leírására, mint Adam Smith „láthatatlan keze”, amelyet a piaccal kapcsolatban használt. A valóságban ugyanis a „Láthatatlan kéz” nem létezik, mint ahogy „tiszta és tökéletes verseny” sem. A piac mindig speciális intézményekben ölt testet, amilyen például a vállalati hierarchia, vagy a javadalmazási bizottságok.
Ez azért korántsem jelenti azt, hogy a vezetők és a bizottságok ké-nyük-kedvük szerint állapíthatják meg a fizetésüket, és egyetlen törekvésük, hogy az minél több legyen. A vállalatirányítás milyensége az egyes országokban működő intézményektől és szabályoktól függ, amelyek általában nem túlságosan egyértelműek és nem is hibátlanok. Ettől függetlenül azért működnek bizonyos fékek és ellensúlyok. Az egyes társadalmak érvényesítenek bizonyos normákat, amelyek befolyásolják a felső vezetők és a részvényesek (vagy az ő nevükben eljáró, gyakran intézményi befektetők, például pénzügyi vállalkozások és nyugdíjalapok), valamint széles ér-
telemben a társadalom tagjainak a nézeteit. Ezek a társadalmi normák bizonyos hiedelmeket tükröznek például a tekintetben, hogy mekkora az adott egyén hozzájárulása a vállalat kibocsátásához, vagy általában az ország gazdasági növekedéséhez. Figyelembe véve az ezzel kapcsolatos nagyfokú bizonytalanságot, nem is olyan meglepő, hogy a vonatkozó vélekedések korszakonként és országonként változnak, és jelentős hatást gyakorol rájuk az adott társadalom történelme is. A lényeg, hogy egyetlen vállalat sem mehet tartósan szembe az adott országban fennálló társadalmi normákkal.
Azt hiszem, hogy valamilyen ehhez hasonló elméleti megfontolás nélkül ugyancsak nehéz feladat, hogy megmagyarázzuk azokat a nagyon nagy különbségeket, amelyek, mondjuk, az Egyesült Államok (és kisebb mértékben a többi angolszász ország) és a kontinentális Európa országai és Japán között a felsővezetői javadalmazás terén fennállnak. Másképp fogalmazva: az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában azért növekedtek olyan drasztikusan a béregyenlőtlenségek, mert az amerikai és a brit vállalatok az 1970-es évektől kezdve sokkal megengedőbbek lettek a kiugróan magas jövedelmek iránt. A társadalmi normák Japánban és az európai társadalmakban is ilyen irányba változtak, de ez a folyamat jóval később kezdődött (valamikor az 1980-90-es években), és ezért mind a mai napig jóval enyhébben érezteti hatását. Most, a 2010-es évek kezdetén egy több millió eurós fizetés még mindig jóval nagyobb megütközést kelt Svédországban, Németországban, Franciaországban, Japánban vagy Olaszországban, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Ez távolról sem volt mindig így: elég, ha felidézzük, hogy az Egyesült Államok társadalma az 1950-60-as években jóval egalitáriusabb volt a franciánál, főképpen a bérhierarchiát illetően. Az 1980-as évek óta azonban fordult a kocka, és minden jel arra mutat, hogy a felsővezetői fizetések terén bekövetkezett változások meghatározó szerepet játszottak a béregyenlőtlenségek evolúciójában szerte a világon.
Az a megközelítés, amely a felsővezetői fizetéseket a társadalmi normák és az elfogadottság alapján magyarázza, a priori hihetőnek tűnik, ám ezzel a nehézségeket csak egy másik szintre helyezi. Meg kell ugyanis magyaráznunk, honnan jönnek ezek a társadalmi normák és hogyan változnak, mik ezek a hiedelmek és percepciók, ami nyilvánvalóan legalább annyira szociológiai, pszichológiai, kultúrtörténeti és politikai kérdés, mint szigorúan véve közgazdasági. Az egyenlőtlenségek kérdése a tág értelemben vett társadalomtudomány tárgyköre, nem egyetlen ágé. Korábban már volt szó az 1970-80-as évek angolszász „konzervatív forradalmáról”, amelynek egyik hozadéka éppen az volt, hogy a társadalom nagyobb toleranciát tanúsít a nagyon magas felsővezetői fizetésekkel szemben. Ezt a forradalmat részben az indította el, hogy az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában sokan aggódni kezdtek amiatt, hogy ez a két ország lemarad a többi fejlett ország mögött. Ez az érzés annak ellenére vált általánossá, hogy az európai országok és Japán gyors növekedése valójában az 1914 és 1945 közötti időszak sokkjainak jóformán egyenes következménye volt. Természetesen nem ez volt az egyetlen ok, a folyamatban más tényezők is szerepet játszottak.
A félreértések elkerülése végett, még véletlenül sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenfajta béregyenlőtlenséget a tisztességes javadalmazással kapcsolatos társadalmi normák határoznak meg. Ahogy már említettem, a határtermelékenység, illetve az oktatás és a technológia közötti versenyfutás elmélete hosszú távon képes arra, hogy hihető magyarázatot kínáljon a béreloszlások hosszú távú alakulására - legalábbis a bérek egy bizonyos szintjéig és bizonyos pontossággal. A technológia és a képzettségek kijelölik azokat a kereteket, amelyeken belül a bérek legnagyobb része meghatározható. Ám mivel bizonyos munkakörök, különösen a felső vezetésben, egyre egyedibbé válnak - az ilyen munkakörök határtermelékenységének a megbecslése csak egyre nagyobb hibahatár mellett lehetséges. Ilyenkor a képzettség-technológia kettős logikájának a magyarázó ereje csökken, a társadalmi normáké növekszik. Ez persze mindössze a foglalkoztatottak töredékére, talán néhány százalékára, de nagyon valószínűen kevesebb, mint 1%-ra igaz országonként és korszakonként eltérő mértékben.
Egyáltalán nem volt mindig magától értetődő, de ettől még nagyon fontos tény, hogy az összes bér felső centilisének részaránya kimondottan nagy határok között mozoghat az országoktól és a korszakoktól függően, ahogy ezt a gazdag országokban az 1970-80-as évek óta megfigyelt nagyon sokszínű változások is igazolják. A szupermenedzserek javadalmazásának robbanása természetesen nem független a vállalatok méretétől és attól, hogy a munkakörök a vállalaton belül egyre sokszínűbbé válnak. A nagy szervezetek irányítása egyre összetettebb feladat, de nem csak erről van szó. Az sem kizárt, hogy a felső jövedelmek robbanása egyfajta „meritokrata extremiz-mussal” is magyarázható, ami alatt azt értem, hogy a modern társadalmaknak, különösen az amerikainak mintha belső szükséglete lenne, hogy egyeseket „győzteseknek” kiáltson ki és elhalmozzon minden földi jóval. Mintha az ilyen döntés az érintettek belső értékeiről szólna, nem pedig arról, hogy hová születtek, vagy milyen a hátterük. A későbbiekben erre még visszatérek.
Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a felsővezetők által élvezett rendkívül bőkezű juttatások erőteljesen növelhetik a divergenciát a vagyoni egyenlőtlenségek terén. Ha a legjobban fizetett alkalmazottak olyan helyzetbe kerülnek, hogy megállapíthatják saját jövedelmüket (egy bizonyos mértékig legalábbis biztosan), az eredmény növekvő egyenlőtlenség lesz. Nagyon nehéz megjósolni, hová vezethet ez a folyamat. Térjünk vissza újra a korábbi gondolatkísérletünkhöz, amikor egy 10 milliárd eurós árbevétellel működő nagyvállalat pénzügyi igazgatójának esetét vizsgáltuk. Nehéz elképzelni, hogy a vállalat felsővezetői javadalmazásokkal foglalkozó bizottsága egy szép napon hirtelen úgy dönt, hogy az illető vezető határtermelékenysége évi 1 milliárd vagy akár csak 100 millió euró (már csak azért sem, mert nem maradna elég pénz a teljes menedzsment kifizetésére). Ugyanakkor elképzelhető, hogy lesznek, akik szerint teljesen elfogadható, ha valaki 1 millió, 10 millió vagy esetenként akár 50 millió eurót tegyen zsebre évente, hiszen az egyéni határtermelékenység mértéke annyira bizonytalan, hogy semmilyen magától értetődő korlát nem szab gátat ennek a tendenciának. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a jövőben az Egyesült Államokban a felső centilis részaránya az összes bérben 15-20%-ot, 25-30%-ot, vagy akár még ennél is magasabb szintet fog elérni.
A legjobb bizonyíték a „felelős vállalatirányítás” kudarcára - és arra, hogy a magas vezetői fizetések a termelékenységre hivatkozva semmilyen racionális alapon nem indokolhatók - éppen az, hogy az egyes vállalatokról gyűjtött adataink (amelyek a fejlett országokban a tőzsdén jegyzett vállalatok esetében könnyen rendelkezésre állnak) alapján nagyon nehéz megmagyarázni az egyes vállalatok teljesítményében meglévő különbségeket. Ha nézzük a különböző teljesítménymutatókat, mint például az árbevétel növekedése, a nyereség stb. a különbségeket inkább más eltérések összegeként lehet meghatározni. Ezek egy része a vállalatok működése szempontjából külső tényező (például a gazdaság általános állapota, a nyersanyagárak alakulása, az árfolyam ingadozásai, a versenytársak átlagos teljesítménye), egy másik olyan, amit „nem externális” ingadozásoknak nevezhetünk. A menedzsment teljesítménye csupán az utóbbiakra van hatással. Ha a javadalmazás megállapítása a határtermelékenység alapján történik, azt várhatnánk, hogy a jövedelemcsomagok nagyságát az első kategóriába tartozó tényezők ingadozásai egyáltalán nem - vagy csak elenyésző mértékben - befolyásolják, azaz csak a második típusú - nem externális - tényezők alakulásától függhetne. Ám a helyzet az, hogy ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: a vezetők javadalmazása akkor a legmagasabb, amikor az eladások vagy a nyereség külső okok következtében növekszenek. Ez az összefüggés különösen az amerikai vállalatok esetében
feltűnő. Bertrand és Mullainhatan ezt a jelenséget nevezi „mázlipénznek”
(pay for luck).107
A negyedik részben még visszatérek erre a kérdésre és kísérletet teszek a kiterjesztésére is. Látni fogjuk, hogy a hajlandóság a „mázlipénz” kifizetésére időszakonként és országonként nagyon nagy különbségeket mutat. Az adótörvények, különösen a legmagasabb adókulcsok változása nagy szerepet játszik abban az értelemben, hogy egyfajta védőhálónak tekinthető, ha magas, ha viszont alacsony, visszaélésre ösztönöz (egy bizonyos pontig legalábbis). Az adótörvények változása is az egyenlőtlenséggel kapcsolatos társadalmi normák függvénye, de ha egyszer a folyamat elindul, már a saját törvényei irányítják. Például a legmagasabb adókulcsok drasztikus csökkentése 1980 után az angolszász országokban (erre annak ellenére került sor, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok volt az első két ország, ahol a nagyon magas jövedelmeket jószerivel szemérmetlennek minősítették, és ezért a legmagasabb adókulcsok konfiskáló jellegűek voltak) teljesen átalakította a felsővezetői javadalmazás rendszerét, hiszen ez utóbbiakat erőteljesen arra ösztönzi, hogy nagyon magas jövedelemcsomagokat alkudjanak ki maguknak. Meg fogom vizsgálni azt is, hogy az e folyamatot erősítő mechanizmus hogyan segíti elő egy másik, alapvetően politikai természetű erő létrejöttét, amely szintén a divergencia irányába hat. A legmagasabb adókulcsok csökkentése a felsővezetői fizetések robbanásához vezetett, ami viszont növelte e változás kedvezményezettjeinek a politikai befolyását. Ők abban érdekeltek, hogy ezek az adókulcsok továbbra is alacsonyak maradjanak, vagy talán még csökkenjenek is. Ezért a nyereségük egy részét arra használják, hogy politikai pártokat, lobbistákat és agytrösztöket finanszírozzanak.