10. EGYENLŐTLENSÉGEK A TŐKETULAJDON TERÉN 393
Most érkeztem el a legfontosabb kérdéshez. Vajon mi indokolja, hogy a belle époque-ot jellemző vagyoni egyenlőtlenség nem termelődött újra, és biztosak lehetünk-e abban, hogy ez a helyzet állandó és visszafordíthatatlan?
Először is szeretném leszögezni, hogy nincs végleges és tökéletesen kielégítő válaszom erre a kérdésre. A múltban több tényezőnek is fontos szerep jutott ebben a folyamatban, mint ahogy a jövőben sem lesz ez másképp, és egészen egyszerűen lehetetlenre vállalkozik az, aki matematikai bizonyossággal akar előrejelzéseket készíteni ebben a kérdésben.
Az 1914 és 1945 között elszenvedett sokkok következtében a vagyoni egyenlőtlenségek jelentősen csökkentek; ezt lehet a legkönnyebben megmagyarázni. A tőke egy sor súlyos csapást szenvedett el a háborúk és az azok nyomán bevezetett politikai intézkedések következtében, és így a tőke/ jövedelem arány összeomlott. Persze biztosan el tudnánk képzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben a sokkok a vagyoni hierarchia különböző szintjein elhelyezkedő összes vagyont arányosan érik, és ekkor a vagyoni egyenlőtlenségek változatlan szinten maradtak volna. Ám ekkor figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy a különböző vagyonok eredete más és más, ahogy a funkciójuk is. A hierarchia csúcsán a legtöbb vagyon hosszú ideje tartó felhalmozási folyamat eredménye, ezért sokkal több időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy ilyen jelentős vagyon újraképződjön, mint ameny-nyi a kis és közepes vagyonok létrejöttéhez szükséges.
A legmagasabb vagyonok egy bizonyos életmód finanszírozására szolgálnak. Márpedig az öröklési archívumokban gyűjtött részletes adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a két világháború között a járadékból élők nagy része nem változtatott elég gyorsan az életmódján, hogy kompenzálja az első világháború és az azt követő évtizedben a vagyonát és jövedelmét ért sokkok hatását. Így aztán kénytelenek voltak mindennapi kiadásaik fedezéséhez a tőkéjükhez is hozzányúlni, és így jóval kisebb vagyont hagytak a következő generációra, mint amekkorához annak idején ők jutottak. Ez pedig lehetetlenné tette a korábbi társadalmi egyensúly megőrzését. A párizsi adatok különösen sokatmondók ebben a tekintetben. Például a párizsiak leggazdagabb 1%-ának a tőkejövedelme a belle époque-ban nyolcvanszor, sőt akár százszor is meghaladta az átlagbért, így aztán miközben nagyon jól éltek, a jövedelmük egy kis részét újra befektették, ami növelte örökölt vagyonukat.140 1872-től 1912-ig ez a rendszer tökéletes egyensúlyban volt: a leggazdagabbak eleget adtak tovább a következő generációnak, hogy az is olyan életmódot folytasson, amihez az átlagbér nyolcvan-százszorosára vagy egy kicsivel többre volt szükség, és így a vagyoni koncentráció folytatódott. Ez az egyensúly a két világháború között egyértelműen felborult: a párizsiak leggazdagabb 1%-a továbbra is nagyjából ugyanúgy élt, mint elődei, ám a következő generációra már csak annyit hagyott, hogy abból csak az átlagjövedelem harminc-negyvenszeresének, az 1930-as évekre pedig már csupán a hússzorosának megfelelő összeg jutott életszínvonala fenntartására. A járadékból élők számára ez volt a vég kezdete. Alighanem ez volt a legfőbb ok, amely az 1914 és 1945 közötti időszak sokkjainak nyomán a vagyoni koncentráció csökkenéséhez vezetett, amelyet az összes európai országban (és kisebb mértékben az Egyesült Államokban is) megfigyelhettünk.
Meg kell említenünk azt is, hogy a legnagyobb vagyonok összetétele a másik ok, ami miatt ezekben a vagyonokban következett be a legnagyobb veszteség a két világháború következtében. A vagyonportfólió összetételére vonatkozó részletes közjegyzői adatok arra engednek következtetni, hogy az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban a külföldi aktívák a legjelentősebb vagyonoknak akár a negyedét is kitehették; ezeknek több mint a fele más államok által kibocsátott kötvény volt - köztük például a rövidesen fizetésképtelenséget jelentő Oroszországé. Bár sajnos nem állnak rendelkezésre olyan pontos adatok Nagy-Britanniát illetően, mint Franciaország vonatkozásában, de nem lehet kétség afelől, hogy a külföldi aktívák legalább ennyire fontos szerepet játszottak a legnagyobb brit vagyonok esetében is. A két világháború után a külföldi aktívák gyakorlatilag teljesen eltűntek mind Franciaországban, mind pedig Nagy-Bri-tanniában.
Hiba lenne azonban, ha túlértékelnénk ennek a tényezőnek a jelentőségét. A legnagyobb vagyonok tulajdonosainak gyakran sikerült a legjobb pillanatban átcsoportosítaniuk a vagyonukat. Az is meglepő, hogy az első világháború előtt milyen sokaknak és nem csak a leggazdagabbaknak voltak külföldi aktívái. Ha megvizsgáljuk a párizsi portfoliók összetételét a 19. század végén és a belle époque idején, láthatjuk, hogy mennyire diverzifikáltak és ilyen értelemben „modernek” ezek a portfoliók. A világháború előestéjén az ingatlanvagyon az aktíváknak egyharmadát tette ki (aminek kb. a kétharmada párizsi, és alig egyharmada vidéki ingatlan, ez utóbbinak egy kis része földbirtok). Eközben a pénzügyi aktívák a vagyon kb. kétharmadát tették ki, mely utóbbiak francia és külföldi részvényekből, illetve (állam és vállalati) kötvényekből álltak, viszonylag jól kiegyensúlyozva a vagyoni hierarchia minden szintjén (lásd 10.1. táblázat).141 A belle époque idején a járadékosok virágzó társadalma nem a múltból ismert statikus földtőkén alapult: éppen ellenkezőleg, felfogása a vagyon és a befektetés tekintetében bátran modernnek nevezhető. Az r > g kumulatív egyenlőtlenségi logikája azonban kérlelhetetlenül és tartósan növelte az egyenlőtlenségeket ebben a társadalomban, amelyben a szabad és versenyelvű piac, vagy a tulajdonjog körülbástyázása korántsem volt elegendő az egyenlőtlenségek csökkentéséhez, hiszen ezek amúgy is léteztek már. Ezt az egyensúlyt egyedül a tőkét és annak jövedelmét ért sokkok sorozata tudta aláásni, amely az első világháborúval kezdődött el.
Mire az 1914 és 1945 közötti időszak lezárult, számos európai országban, köztük Franciaországban megtörtént a vagyonok újraelosztása, amely aránytalanul nagy mértékben érintette a legnagyobb vagyonokat, különösen azokat, amelyek a nagy iparvállalatok részvényeiből tevődtek össze. Gondoljunk bizonyos vállalatok államosítására, amelyet az állam büntetésnek szánt (lásd a Renault már említett, emblematikus esetére), vagy a nemzeti szolidaritási adó intézményére. Ez egyszeri, progresszív adó volt, amely a megszállás idején szerzett vagyonokat terhelte. Az adókulcs nagyon magas volt, és addicionális teherként sújtotta az érintetteket.142
Magyarázat: 1912-ben az ingatlan a teljes párizsi vagyon 36%-át jelentette, a pénzügyi aktívák 62%-ot tettek ki, a bútorok és az értéktárgyak 3%-ot.
10. EGYENLŐTLENSÉGEK A TŐKETULAJDON TERÉN 393
Források: lásd piketty.pse.ens.fr/capital2Lc
Végső soron semmi meglepő sincs abban, hogy a vagyoni koncentráció 1910 és 1950 között valamennyi országban jelentősen csökkent, tehát nem a 10.1.-10.5. ábrán látható görbék csökkenő szakaszát nehéz megmagyarázni. Sokkal meglepőbb, sőt bizonyos tekintetben talán még érdekesebb is, hogy a jelek szerint a vagyoni koncentráció ez ideig nem heverte ki ezeket a sokkokat.
Természetesen igaz az is, hogy a tőke felhalmozásához hosszú, több generáción átívelő időre van szükség. Európában a belle époque idején megfigyelt vagyoni koncentráció sok-sok évtized, sőt több évszázad kumulatív folyamatának az eredménye. Ahogy azt már a második részben láttuk, egészen a 2000-10-es évekig kellett várni, hogy az ingatlanból és pénzügyi aktívákból álló összes magánvagyon szintje az éves nemzeti jövedelemben kifejezve nagyjából visszakerüljön oda, ahol közvetlenül az első világháború előtt állt. Valószínű az is, hogy a tőke/jövedelem arány újraépülése a gazdag országokban még be sem fejeződött.
Tévedés lett volna azt gondolni, hogy az 1914 és 1945 közötti időszak durva sokkjainak hatását tíz vagy húsz év alatt le lehet dolgozni, és hogy a vagyoni koncentráció már az 1950-60-as években visszatérjen arra a szintre, ahol 1910-ben volt. Ám az is igaz, hogy a vagyoni egyenlőtlenség újra növekedésnek indult az 1970-80-as években. Ezért lehetséges, hogy ez a felzárkózási folyamat, amely még a tőke/jövedelem arányénál is lassúbb, még mindig tart, és a vagyoni koncentráció valamikor a nem túl távoli jövőben visszatér a korábbi magas szintekre.
Egyszerűen nem telt el elég idő 1945 óta, és ez magyarázza, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek nem olyan nagyok, mint korábban. Ez az igazág fontos része, de nem maga az igazság. Amikor a vagyoni hierarchia felső decilisének, vagy még inkább felső centilisének a részarányát nézzük az összes vagyonban (ami 1910 körül egész Európában 60-70% körül volt, 2010-ben viszont csak 20-30%-os), egyértelműnek tűnik, hogy az 1914 és 1945 közötti sokkok olyan strukturális változásokat eredményeztek, amelyek miatt a vagyoni koncentráció egyszerűen nem kerülhet vissza a korábbi szintre. Egyáltalán nem csak mennyiségi kérdésről van szó, távolról sem. A 11. fejezetben újra felidézzük a Vautrin leckéjében elhangzó dilemmát, amely szerint egészen más életszínvonalat biztosíthatunk a magunk számára, ha jövedelmünk örökségből és nem munkából származik. Nyilvánvalóan a felső centilis számára messze nem ugyanazt jelenti a 60-70%-os részarány, mint a 20-30%-os. Az egyik esetben a jövedelmi hierarchia felső centilisében a magas tőkejövedelmek dominálnak, ez a járadékosok társadalma, amelyet a 19. század regényírói igen jól ismernek. A második esetben viszont a legnagyobb munkajövedelmek (az adott eloszlásban) nagyjából kiegyenlítik a tőkejövedelmeket (most már a csúcsvezetők társadalmában, vagy legalább is egy kevésbé egyenlőtlen társadalomban vagyunk). Hasonlóképpen a tulajdonosi középosztály, amelyre a nemzeti vagyon ne-gyede-harmada jut, nem a tizede vagy huszada (ami alig több mint a társadalom legszegényebb felének a vagyona), jelentős társadalmi átalakulásnak tekinthető.
Milyen strukturális változásokra került sor 1914 és 1945 között, illetve általánosabban a 20. század során, amelyek meggátolják, hogy a vagyoni koncentráció visszatérjen a korábbi nagyon magas szintekre, dacára annak, hogy a magánvagyonok virágzása csaknem olyan, mint a múltban volt? A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a kormányok a 20. században jelentősebb mértékben elkezdték adóztatni a tőkét és annak jövedelmét. Fontos azt is látni, hogy az 1900-10 körül megfigyelt nagyon erős vagyoni koncentráció hosszú időszak eredménye, melynek során sem háborúra, sem más katasztrófákra nem került sor (legalábbis a 20. század szélsőségesen erőszakos konfliktusaival összehasonlítva). Ráadásul ebben az időben jóformán adók sem voltak, hiszen az első világháborút megelőzően sem a tőkejövedelmeket, sem a vállalati nyereséget nem terhelte adó. Azokban a kisszámú esetekben, amikor mégis kellett adót fizetni, az adókulcsok voltak rendkívül alacsonyak. Tökéletes körülmények voltak ezek a jelentős vagyonok felhalmozásához és átörökítéséhez, mivel a vagyon által termelt jövedelemnek egy töredéke is elegendő volt a napi költségek fedezésére. A 20. század során az osztalékokat, kamatokat, a profitot és a bérleti díjat terhelő különböző adók megjelenésével ez a helyzet gyökeresen megváltozott.
Az egyszerűség kedvéért elsőként tételezzük fel, hogy 1900-10 előtt a tőkejövedelmet terhelő adó 0% volt (de biztosan nem érte el az 5%-ot), az 1950 és 1980 közötti évektől kezdve pedig a gazdag országokban 30% körüli szintre növekedett (ez valamennyire a 2000-10-es évekig is fennmaradhatott, bár az utóbbi évek tendenciája egyértelműen csökkenő, mivel főleg a kisebb országok a tőkéért folytatott verseny részeként csökkentik az adóikat). A 30%-os átlagos adókulcs az adózás előtti 5%-os hozamot 3,5%-os adózás utáni hozamra csökkenti, ami önmagában is elegendő ahhoz, hogy jelentős hosszú távú hatásokat váltson ki, főképpen, ha figyelembe vesszük a vagyonok felhalmozódásának és koncentrációjának kumulatív logikáját. A korábban leírt elméleti modelleket alkalmazva bizonyítható, hogy egy 30%-os effektív adókulcs, ha minden tőketípusra kiterjed, önmagában is megmagyarázza a vagyoni koncentráció csökkenését (ami nagyjából megfelelt a felső centilis részarányában bekövetkezett csökkenésnek, amint az a historikus adatokból látható).143
Hangsúlyoznunk kell, hogy a tőkejövedelmet terhelő adó feladata nem az, hogy csökkentse a vagyon felhalmozódását, hanem hogy viszonylag hosszú idő alatt megváltoztassa a vagyon eloszlásának szerkezetét. Az elméleti modell és a történeti adatok alapján is azt mondhatjuk, hogy a tőkejövedelmet terhelő adó kulcsának 0%-ról 30%-ra történő felemelése (amely a tiszta hozamot 5%-ról 3,5%-ra csökkenti), hosszú távon nem befolyásolja a teljes tőkeállomány alakulását azon egyszerű oknál fogva, hogy a felső centilis vagyoni részarányában bekövetkező csökkenést ellensúlyozza a középosztály növekvő vagyona. Pontosan ez történt a 20. században, még akkor is, ha időnként hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni.
Beszélnünk kell a progresszív adózás megjelenéséről a 20. században. Arról a technikáról van szó, amely a magasabb és különösen a legmagasabb jövedelmeket magasabb adókulccsal adóztatja. Ez volt legalábbis a helyzet az 1970-80-as évekig. Ezt egészíti ki a legnagyobb örökségeket terhelő örökösödési adó megjelenése. A 19. században az örökölt vagyon után fizetett adó elképesztően alacsony volt: szülő és gyermeke között végrendelet alapján sorra kerülő vagyonmozgást legfeljebb 1-2%-os kulcs terhelte. Egyértelmű, hogy az ilyen adó semmilyen komolyabb hatást nem gyakorol a tőkefelhalmozódás folyamatára - sokkal inkább a tulajdon védelme érdekében bevezetett nyilvántartás díjazásáról lehetett szó. A francia örökösödési adó 1901-től vált progresszívvá, de az egyenes ági örökösök esetén a legmagasabb kulcs nem haladta meg az 5%-ot (ráadásul ilyen magas adókulcsot évente legfeljebb néhány tucat esetben alkalmaztak). Ez a generációnként egyszer felszámított tétel nem fejthetett ki igazán nagy hatást a vagyoni koncentrációra, akármit is gondoltak erről a kor tőketulajdonosai. Egészen más a helyzet a 20-30%-os, vagy még magasabb adókulcsok esetén, amelyeket az 1914 és 1945 közötti katonai, gazdasági és politikai sokkhatások következtében kezdtek alkalmazni a legtöbb fejlett országban. Ennek az lett a következménye, hogy minden generációnak egy kicsit jobban össze kellett húznia magát, takarékosabban kellett élnie (vagy különösen jövedelmező befektetéseket kellett találnia, hogy a családi vagyon továbbra is olyan gyorsan növekedjen, mint az átlagjövedelem). Ennek a rétegnek tehát nehezebb lett megőriznie a korábbi életszínvonalát, ugyanakkor az alacsonyabbról indulók több esélyt kaptak a felemelkedésre, például úgy, hogy örökléskor kiárusított vállalatokat vagy aktívákat vásároltak fel. Egyszerű számításokkal is bizonyítható, hogy a progresszív örökösödési adó hosszú távon nagyon jelentősen csökkentheti a felső centilis részarányát az összvagyonban.144 A különböző országokban működő örökösödési re-zsimek segítenek megmagyarázni az országok közötti különbségeket. Indokolható például, hogy miért nagyobb a legmagasabb tőkejövedelmek koncentrációja (ami láthatólag az erősebb vagyoni koncentrációra utal) Németországban a második világháború óta, mint Franciaországban. Az ok talán abban rejlik, hogy az örökösödés esetében a legmagasabb adókulcs Németországban 15-20%, míg Franciaországban 30-40%.145
Az elméleti érvek és a számítások egyaránt arra engednek következtetni, hogy az adók egymagukban megmagyarázzák a megfigyelt változások legnagyobb részét, és akkor még más strukturális változást nem is vettünk figyelembe. Érdemes megismételni, hogy bár a vagyoni koncentráció jelenleg érzékelhetően alacsonyabb, mint az 1900-10-es években volt, mégis igen magasnak nevezhető. Nem kell ahhoz tökéletes és ideális adórendszer, hogy ide jussunk, vagy hogy megmagyarázzunk egy átalakulást, aminek a jelentőségét amúgy nem kell eltúlozni.
Figyelembe véve, hogy milyen sok mechanizmus befolyásolja ezeket a folyamatokat, továbbá a sok bizonytalanságot, ami az adószimulációk során megjelenik, túlzás lenne azt a következtetést levonni, hogy más tényezők ne játszottak volna jelentős szerepet a fent leírt változásokban. Az elemzésem során már rámutattam arra, hogy még legalább két tényező játszott fontos szerepet a múltban és fog a jövőben is, függetlenül attól, hogy az adórendszer milyen irányba fejlődik. Az első a tőke részarányának hosszú távon bekövetkező csökkenése a jövedelemben, ami valószínűleg kis mértékű lesz, illetve a tőkehozam hasonlóan kismértékű csökkenése. A második abból a várakozásból fakad, hogy bár a növekedés üteme a 21. században várhatóan lassulni fog, mégis valószínűleg magasabb lesz, mint az emberiség történelme során egészen a 18. századig megfigyelt rendkívül átlagos növekedési ütem (itt a növekedés tisztán gazdasági összetevőjéről, tehát a termelékenység növekedéséről beszélek, ami a tudás és a technológiai innováció következménye). Konkrétan, ahogy az a 10.11. ábráról leolvasható, valószínű, hogy az r - g különbség a jövőben alacsonyabb lesz, mint a 18. század előtt volt, részben, mert a tőkehozam alacsonyabb lesz (4-4,5% a 4,5-5% helyett), részben mert a növekedés gyorsabb lesz (0,1-0,2% helyett 1-1,5%). Mindez annak ellenére bekövetkezhet, hogy az országok között folytatódik az adóverseny, ami végül is az összes tőkét terhelő adó eltörléséhez vezethet. Ha hiszünk a szimulációknak, a tőkét terhelő adók eltörlése sem eredményezi az 1900-10-es évek rendkívül magas szintjeinek a visszatérését.
Ám korai lenne még örvendeznünk. Ez a helyzet mindentől függetlenül is a vagyoni egyenlőtlenségek nagyon jelentős növekedését jelentené (például a középosztály részaránya a nemzeti vagyonban megfeleződne, amit a választók nem biztos, hogy elfogadnának), másrészt ezek az elméleti kalkulációk rengeteg hibalehetőséget tartalmaznak, és léteznek más fontos tényezők is, amelyek éppen ellenkező irányba hathatnak, és akár még az 1900-10-es évek szintjénél is magasabbra lökhetik a tőke koncentrációját. Itt van például a negatív demográfiai növekedés lehetősége, ami a növekedés ütemét a 21. században, elsősorban a fejlett országokban, a 19. században tapasztalt szint alá csökkentheti. Ez korábban soha nem látott mértékben megnövelné a múltban felhalmozott vagyonok jelentőségét. Itt van még az a lehetőség is, hogy a tőkepiacok egyre hatékonyabbak lesznek -abban az értelemben, ahogy erről a közgazdászok beszélnek. Ezt azt jelentené, hogy a tőkehozam egyre inkább elválik az egyes befektetők adottságaitól és így szembemegy a meritokratikus értékekkel, egyszersmind felerősíti a r > g logikáját. A 12. fejezetben látni fogjuk azt is, hogy a pénzügyi globalizáció minden jel szerint egyre erősebb korrelációt teremt a hozam és az induló befektetés mérete között, ami a hozamok terén alakít ki olyan egyenlőtlenségeket, amelyek - egészen nyugtalanító módon - növelik a széttartást a vagyonok globális eloszlásában.
Foglaljuk össze az eddigieket. Az, hogy a tőke koncentrációja a 21. század elején az európai országokban jóval alacsonyabb, mint amilyen a belle époque idején volt, jórészt véletlenszerű események - nevezetesen az 1914 és 1945 között bekövetkezett sokkhatások - láncolatának és speciális, elsősorban a tőkejövedelem adózása területén létrehozott intézmények működésének a következménye. Ha ezek az intézmények végérvényesen szerepüket vesztik, nagy a veszélye annak, hogy ismét megjelennek a múltban megfigyelt vagyoni egyenlőtlenségekhez hasonló, vagy bizonyos körülmények között még azoknál is nagyobb különbségek. Semmi biztosat nem állíthatunk; az egyenlőtlenség bármelyik irányba elmozdulhat. Ezért most az örökösödés dinamikájával kell részletesebben foglalkoznom, majd ezt követően a vagyon globális dinamikájával. Egy következtetést azonban már most is levonhatunk: illúzió azt gondolnunk, hogy van valami a modern gazdasági növekedés természetében, vagy a piacgazdaság törvényeiben, amely garantálja a vagyoni egyenlőtlenségek csökkenését és valamilyen harmonikus stabilitás elérését.
Mint láttuk, a 21. század elején a tőke globális jelentősége nem igazán különbözik a 18. században megfigyelttől, csak a formája változott meg: az egykor volt földtőke ipari, pénzügyi és ingatlantőkévé vált. Azt is tudjuk, hogy a vagyon koncentrációja továbbra is magas, bár jóval kevésbé szélsőséges, mint egy évszázaddal ezelőtt. A lakosság szegényebb felének továbbra sincs semmije, de most már létezik az összvagyon negyedén-har-madán osztozó tulajdonosi középosztály, a leggazdagabb 10% részaránya pedig már csak az összvagyon kétharmada, nem kilenctizede. Azt is láttuk, hogy a tőkehozam és a gazdasági növekedés ütemének egymáshoz viszonyított mozgása és így a köztük lévő különbség, az r - g sok mindenre magyarázatot ad, például a felhalmozás logikájára is. Ez utóbbival magyarázható a vagyon nagyfokú koncentrációja, amely az emberiség egész történelmét jóformán végigkíséri.
Ám ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a kumulatív logikát, alaposan meg kell vizsgálnunk, milyen szerepet játszik az örökségek és a megtakarítások relatív súlyának hosszú távú evolúciója a tőke létrejöttében. Ez a kérdés rendkívül fontos, mivel ugyanaz a tőkekoncentráció többféle módon is kialakulhat. Előfordulhat, hogy a tőke globális szintje változatlan marad, ám eközben a szerkezete teljesen átalakul például azért, mert a korábbi, jórészt örökölt vagyon helyét átveszi a munkajövedelmekből az aktív élet folyamán megtakarított tőke. Egy lehetséges magyarázat erre a várható élettartam meghosszabbodása, ami a tőke felhalmozódásának lényegi növekedéséhez vezethetett; gondoljunk a nyugdíj-előtakarékosságra. Ez a feltételezett nagy átalakulás a tőke természetében valójában nem volt annyira radikális, mint ahogy sokan gondolják, sőt egyes országok esetében ilyen változásról nem is beszélhetünk. Minden jel arra mutat, hogy a 21. században az örökség szerepe ismét jelentősen növekedni fog, hasonlatosan a korábbi időszakokhoz.
A konklúzióm pedig a következő: minden alkalommal, amikor a tőkehozam jelentősen és tartósan magasabb, mint a gazdaság növekedési üteme, jószerivel szükségszerű, hogy az örökségek, azaz a múltból származó vagyonok jelentőségükben a megtakarítások, vagyis a jelenből származó vagyonok fölé kerekedjenek. Szigorúan logikai alapon történhetne ez másképpen is, de az ebbe az irányba ható tényezők rendkívül erősek. Az r > g egyenlőtlenség tulajdonképpen azt jelenti, hogy a múlt tendenciaszerűen „felfalja” a jövőt: a múltból származó vagyonok mindenféle befektetett munka nélkül is automatikusan gyorsabban növekednek, mint a munkából megtakarítások révén származó vagyon. Szinte elkerülhetetlen, hogy ez a folyamat a múltban kialakult egyenlőtlenségek, tehát végső soron az örökölt vagyon súlyának aránytalan és tartós növekedéséhez vezessen.
Ha a 21. századot valóban lassú demográfiai és gazdasági növekedés és magas tőkehozam fogja jellemezni (az utóbbi esetében figyelembe véve a tőkéért mint erőforrásért az országok közötti verseny felerősödését is), akkor legalábbis azokban az országokban, amelyekben ezek a feltételek fennállnak, az örökölt vagyon jelentőségét tekintve pont olyan lesz, mint a 19. században volt. Ennek az előszele már érzékelhető Franciaországban és több más európai országban is, ahol a gazdasági növekedés már jelentősen lelassult az elmúlt évtizedekben. Ez a tendencia - elsősorban az európait meghaladó demográfiai növekedés következtében - jelenleg kevésbé érzékelhető az Egyesült Államokban. Ám ha a következő évszázad során a növekedés többé-kevésbé mindenhol lassulni kezd, ahogy azt egyébként az ENSZ központi demográfiai forgatókönyve jósolja (melyet más gazdasági előrejelzések igazolnak), nagyon valószínű, hogy az örökölt vagyon jelentősége az egész világban növekedni fog.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a 21. század egyenlőtlenségeinek szerkezete ugyanolyan lesz, mint a 19. században. Részben azért nem, mert a vagyoni koncentráció kevésbé szélsőséges (ezért, legalábbis rövid távon, több lesz a kis és közepes járadékos, mint a nagyon gazdag), részben pedig azért nem, mert a munkajövedelmi létra meredekebb lesz (a szupermenedzser felemelkedése miatt), végül pedig azért nem, mert úgy tűnik, hogy a vagyon és a jövedelem közötti korreláció erősebb, mint a múltban volt. A 21. században egyszerre lehet valakiből szupermenedzser és „közepes méretű” járadékos: az új meritokratikus rend kifejezetten lehetővé teszi az ilyesmit, ami persze a kis- és közepes bérű munkavállalók kárára megy, különösen azokéra, akiknek nincs, vagy csak nagyon csekély tőkejövedelmük van.
Kezdjük az elején. Valamennyi társadalomban két fő út vezet a vagyon felhalmozásához: a munka és az örökösödés.146 Izgalmas kérdés, hogy e két lehetőség közül melyik jellemzi inkább a vagyoni hierarchia felső decilisét és centilisét.
Vautrin Rastignacnak tartott leckéjében, amelyet a 7. fejezetben ismertettem, a válasz egyértelmű. Rastignac a tanulás és a munka révén soha nem fogja tudni előteremteni a kényelmes és elegáns élet feltételeit, ezért az egyetlen reális stratégia: feleségül venni Victorine kisasszonyt és megkaparintani az örökségét. Amikor elkezdtem ezt a kutatást, az egyik legelső kérdés, amit megfogalmaztam, az volt, hogy vajon mennyire egyezik a 19. századi francia társadalom valósága azzal, amit Vautrin írt le a számunkra, és főleg meg akartam érteni, hogyan és miért fejlődik ki az ilyen társadalom az idő folyamán.
Kezdjük vizsgálódásunkat azzal, hogy megnézzük, hogyan változott hosszú távon az évente örökölt vagyon nagysága, vagyis mekkora volt az egyes években az örökségeknek és az ajándékoknak az együttes összege a nemzeti jövedelemhez viszonyítva. Ily módon képet alkothatunk arról, mekkora múltban képződött vagyon kerül évente átadásra az adott évben megkeresett jövedelemhez képest. (Ne felejtsük, a munkajövedelmek önmagukban az éves nemzeti jövedelem nagyjából kétharmadát teszik ki, a tőkejövedelmek pedig részben az örökösöknek átadott tőkét honorálják.)
A hosszú távon folyamatosan rendelkezésre álló adatok vonatkozásában messze Franciaországban a legjobb a helyzet, így a vizsgálódásomat is itt kezdem. Látni fogjuk, hogy a minta, amellyel találkozunk, valamennyire más európai országokra is érvényes. Végül megvizsgálom, hogy a megállapításaim milyen mértékben terjeszthetők ki a világ egészére.
A 11.1. ábra az örökölt vagyon éves áramát (flow) mutatja 1820 és 2010 között.147 Két tény azonnal jól beazonosítható. Először is, a 19. század során az adott évben örökölt vagyon összege a nemzeti jövedelem 20-25%-át tette ki, és a trend a század vége felé enyhén emelkedő. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez nagyon magas arány, és tükrözi azt a tényt, hogy a tőkeállomány csaknem teljes egészében örökségből származik. Nem véletlenül merül fel unos-untalan az örökség kérdése a 19. századi regényekben; nem arról van szó, hogy az írók, különösen Balzac, akit nyomasztottak az adósságai, különleges érdeklődést tanúsítottak volna e kérdés iránt. Sokkal inkább arról, hogy az örökség valóban központi helyet foglalt el a 19. század társadalmában, mint gazdasági áramlás és mint társadalomformáló erő. Ráadásul a jelentősége cseppet sem csökkent az idő folyamán,
11.1. ábra. Az örökölt vagyon éves árama a nemzeti jövedelem százalékában, Franciaország, 1820-2010
Magyarázat: az örökölt vagyon áram a 19. században, egészen 1914-ig a nemzeti jövedelem 20-25%-át tette ki, az 1950-es években 5% alá zuhant, majd 2010-re már újra 15%-ra emelkedett.
Források és adatbázisok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
éppen ellenkezőleg; 1900-10 körül, a belle époque-ban az örökölt vagyon egy kicsit nagyobb súllyal esik latba, mint az 1820-as években, Vautrin, Rastignac és a Vauquer penzió idejében: ekkor már a nemzeti jövedelem 20%-a helyett 25%-ot tesz ki.
Az 1910 és 1950 közötti időszakban aztán az örökölt vagyon áram látványosan lecsökkent, majd az 1950-es éveket követően folyamatos emelkedésnek indult; sőt az 1980-as évektől kezdve fel is gyorsult. A 20. század folyamán mindkét irányban igen nagy kilengéseket tapasztaltunk. Az örökölt és elajándékozott vagyon éves árama viszonylag stabil volt - legalábbis első megközelítésben a később bekövetkező sokkokkal összehasonlítva -egészen az első világháborúig, majd 1910 és 1950 között hirtelen ötödé-re-hatodára esett vissza. Ebben az időben alig érte el a nemzeti jövedelem 4-5%-át. Ezt követően azonban - az 1950 és a 2000-10 közötti években -három-négyszeresére nőtt, és mostanra már ismét a nemzeti jövedelem 15%-ának felel meg.
A 11.1. ábra szemléletesen mutatja, milyen változások mentek végbe egyrészt az örökségek társadalmi megítélésében, másrészt alapvetően magukban a vagyonokban, de nagymértékben tükrözi azokat a változásokat is, amelyek az egyenlőtlenségek szerkezetében következtek be. Hamarosan látni fogjuk, hogy az örökölt vagyon áramban bekövetkezett visszaesés - ami az 1914 és 1945 közötti időszak sokkjainak a következménye -majdnem kétszer olyan nagy volt, mint a magánvagyonokban általában megfigyelhető csökkenés. Az örökölt vagyonok súlyának összeomlása nem egyszerűen a vagyonok összeomlásának a következménye (bár nyilván a két jelenség összefügg). A gondolat, hogy az örökölt vagyonok korának vége, talán még jobban beivódott a közvéleménybe, mint az, hogy maga a kapitalizmus véget ért. Az 1950-60-as években az örökösödés és az ajándékozás értéke csupán a nemzeti jövedelem néhány százalékpontjával volt egyenlő, így aztán egyáltalán nem tűnt ésszerűtlennek, ha valaki úgy vélekedett, hogy az örökösödés mint olyan el is tűnt, és hogy a tőke, bár vesztett jelentőségéből, valójában az egyén megtakarításainak az eredménye. Több nemzedék, elsősorban az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején született ún. baby-boom generáció nőtt fel ebben a meggyőződésben, bár a percepciók kissé meghaladták a valóságot. E generáció tagjai - akik közül sokan ma is élnek - számára ez magától értetődőnek és normálisnak tűnt.
Ezzel szemben a fiatalabb generációk, elsősorban az 1970-80-as években született korcsoportok már valamennyire megtapasztalhatták, hogy az örökség ismét milyen nagy jelentőséget kap az életükben, ahogy rokonaik és barátaik életében is. Az ő esetükben az ajándék a szülőktől, már ha volt, a korábbi generációkhoz képest sokkal nagyobb mértékben dönti el, hogy valakiből lesz-e tulajdonos, ha igen, hány éves korban, és mekkora lesz az a bizonyos vagyon. Az ő életüket, szakmai pályafutásukat, családi és egyéni választásaikat sokkal inkább befolyásolja az a tény, hogy számíthatnak-e örökségre vagy sem. Az örökölt vagyon visszatérésének folyamata még nem fejeződött be, valójában most is zajlik (az örökölt vagyonok árama 2000-10-ben nagyjából félúton van kb. az 1950-es évek mélypontja és az 1900-10-es évek csúcspontja között). Egyelőre azonban sokkal kisebb szerepet játszik a közgondolkodás formálásában, mint az előző nagy átalakulás, amely továbbra is meghatározza az emberek gondolkodását. Ez azonban néhány évtizeden belül gyökeresen megváltozhat.
A 11.1. ábrával kapcsolatban néhány dolog tisztázásra szorul. Az első, hogy az egyik egyén által a másiknak ajándékozott vagyont (mindegy, hogy az ajándékozásra sokkal vagy kevéssel az ajándékozó halála előtt kerül sor) szerepeltetjük az örökölt vagyonok áramában, hiszen a vagyonátadásnak ez a módja mindig is nagy szerepet játszott Franciaországban és másutt is.
Az ajándékozott és az örökölt vagyon értéke egymáshoz képest sokat változott az idő folyamán, így ha az ajándékozott vagyont figyelmen kívül hagynánk, az erősen torzítaná az elemzést, megnehezítené a térbeli és időbeli összehasonlításokat. Szerencsére az ajándékozások - azzal együtt is, hogy a nagyságuk minden valószínűség szerint enyhén alulbecsült - viszonylag jól dokumentáltak Franciaországban, amit sajnos nem feltétlenül mondhatunk el más országok esetében.
Még ennél is fontosabb, hogy a gazdag francia történeti források lehetőséget adnak arra, hogy az örökölt vagyonok áramát két különböző módon, egymástól teljesen független adatokból kiindulva, és teljesen eltérő módszerek alkalmazásával számoljuk ki. Így láthatjuk, hogy milyen erős a megfelelés a kétfajta áram között (az egyiket „adózásinak”, a másikat „gazdaságinak” nevezem). Ez megnyugtatóan igazolja a történeti adatok bizonyító erejét. Másfelől módunk nyílik arra is, hogy a folyamatban részt vevő tényezőket alkotóelemeikre bontva elemezzük.148
Tág értelemben kétféle módon is megbecsülhetjük az örökölt vagyonok áramát egy adott országban. Kiindulhatunk közvetlenül az örökölt és ajándékozott vagyonok regisztrált áramából (felhasználva például az adózási adatokat: ezt nevezem „adózási áramnak”). Vagy vesszük a magánvagyon állományát és annak alapján kiszámíthatjuk az elméletileg valószínűsíthető éves vagyoni áramokat (ezt nevezem „gazdasági áramnak”). Mindkét módszernek megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Az első módszer közvetlenebb, ám az adózási adatok sok országban nem eléggé teljes körűek, így az eredmény nem mindig kielégítő. Ahogy már említettem, Franciaországban az öröklések és ajándékozások dokumentálása különösen korán elkezdődött (egészen a forradalomig nyúlik vissza), és szokatlanul széles körű (elméletileg valamennyi vagyonátruházásra vonatkozik, kevés kivételtől eltekintve, beleértve azokat is, melyeket csak kismértékű adó terhel, illetve teljesen adómentesek); így az adózásinak nevezett módszer alkalmazható. Az adózási adatokat ugyanakkor korrigálni kell, hogy a bejelentési kötelezettség alól mentesülő, egészen kisösszegű örökségeket is számításba tudjuk venni. Ennél fontosabb egyes, szintén illetékmentesen örökölhető aktívák figyelembevétele, amilyenek például az életbiztosítási kötvények, melyek 1970 óta növekvő népszerűségnek örvendenek (így ma az összes magánvagyon csaknem egyhatodát teszik ki Franciaországban).
A gazdasági áramok módszerének az az előnye, hogy a kiindulópontot nem az adózási adatok jelentik, ezért sokkal teljesebb képet ad a vagyonátruházásokról, hiszen eltekinthetünk az egyes országok adórendszereinek sajátosságaitól. Ideális esetben egy adott ország esetében párhuzamosan alkalmazható a két módszer. Ráadásul mód nyílik arra is, hogy értelmezzük a 11.1. ábrán feltüntetett kétféle görbe közötti különbséget (a gazdasági áram görbéje egy kicsit mindig nagyobb, mint az adózásié). Ez utóbbi lényegében az adóelkerüléssel és a bürokratikus rendszerek hiányosságaival magyarázható. Lehetnek azonban más okok is, mint például az adatok vagy a módszerek inkonzisztenciája. A hosszú távú mozgások - és engem elsősorban ezek érdekelnek - az alkalmazott módszertől függetlenül tökéletesen konzisztensek.
A gazdasági megközelítés előnye, hogy arra kényszerít bennünket, együtt vizsgáljuk az örökölt vagyonok áramát és annak történeti változásait mindenütt meghatározó három tényezőt.
Általában igaz, hogy az öröklések és ajándékozások éves árama, amit a nemzeti jövedelemben mért százalékos arányként fejezünk ki és by-nal jelölünk, három tényező szorzataként számítható ki:
by = p x m x p,
ahol P a tőke/jövedelem arány (vagy pontosabban fogalmazva az öröklés útján átadható összes magánvagyon - közösségi vagyon értelemszerűen nem - és a nemzeti jövedelem aránya), az m a halálozási ráta, a p pedig az elhalálozás kori átlagos vagyon és az élők átlagos vagyonának aránya.
Ez a felbontás egyszerű számviteli azonosság: alapértelmezésben helytől és időtől függetlenül mindig igaz. Ennek a képletnek a segítségével számoltuk ki a 11.1. ábrán bemutatott gazdasági áramot is. Az örökölt vagyon áramának ez a felbontása három tényezőre valójában tautológia, ám véleményem szerint hasznos tautológia, hiszen ennek révén tisztázhatóvá válik egy kérdés, amely a múltban sok félreértésre adott okot, jóllehet nem is olyan rettenetesen bonyolult dologról van szó.
Vegyük szemügyre egyesével ezeket a tényezőket. Az első a tőke/jöve-delem P aránya. Ennek a hatása nyilvánvaló: ha az adott társadalomban az örökölt vagyon szintje magas, az értelemszerűen feltételezi, hogy a magánvagyonok összességének a szintje is magas kell hogy legyen.
A második tényező, vagyis az m halálozási ráta hasonlóan nyilvánvaló mechanizmust ír le. Minden más tényezőt állandónak tekintve, az örökölt vagyon árama annál nagyobb lesz, minél magasabb a halálozási ráta. Egy olyan társadalomban, amelyben mindenki örökké él, az m mortalitási ráta szigorúan 0, így öröklés sincs. És a by örökölt vagyonáram is 0 lesz, függetlenül attól, hogy mekkora a P tőke/jövedelem arány.
A harmadik tényező, vagyis az elhalálozás kori átlagos vagyon és az élők átlagos vagyonának g aránya szintén ugyanilyen könnyen átlátható evidenciát jelent.149
Tegyük fel, hogy az elhalálozáskor fennálló vagyon átlagos nagysága ugyanakkora, mint a lakosság egésze által birtokolt vagyon átlagos nagysága. Ebben az esetben g=1, a by örökölt vagyon áram pedig egyszerűen az m halálozási ráta és a P tőke/jövedelem arány szorzatával lesz egyenlő. Abban az esetben például, ha a tőke/jövedelem P aránya 600% (a magánvagyon állománya hat év nemzeti jövedelmének felel meg), és ha a felnőtt lakosság halálozási rátája évi 2%150, az éves örökölt vagyon áram automatikusan a nemzeti jövedelem 12%-ával lesz egyenlő.
Amennyiben az elhunytak vagyona átlagosan kétszer akkora, mint az élőké, vagyis ha g=2, akkor éves szinten az örökölt vagyonok a nemzeti jövedelem 24%-át teszik ki (továbbra is P=6 és m=2%-kal számolva), ami kb. a 19. század végén, a 20. század elején megfigyelt helyzetet jelenti.
Jól látható, hogy a g arány a vagyon korprofiljától függ. Minél inkább jellemző, hogy a kor növekedésével nő az átlagos vagyon, annál nagyobb lesz a g arány, és annál nagyobb lesz az örökölt vagyon áram.
Más a helyzet egy olyan társadalomban, amelyben a vagyon elsődleges célja a nyugdíjban leélt évek finanszírozása, azaz az idősek az aktív életükben felhalmozott tőkét nyugdíjas éveik során felélik (például úgy, hogy egy nyugdíjalap havonta kifizetéseket teljesít számukra). Ez a lényege az olasz-amerikai Franco Modigliani által az 1950-es években kidolgozott életciklusvagyon-elméletnek (life-cycle wealth). Ilyenkor a g arány értelemszerűen nulla, hiszen a halála pillanatában már lényegében senkinek sincs érdemleges továbbadható vagyona. Ebben a szélsőséges esetben, ahol g=0, eltűnik az öröklés, bármekkora értéket vegyen is fel a P és az m. Szigorúan logikailag elképzelhetünk egy olyan világot, amelyben a magánvagyon jelentős (tehát a P nagyon magas), de a vagyonok legnagyobb része nyugdíjalapokban vagy azokhoz hasonló struktúrákban van, amelyek az érintettek halálakor megszűnnek (az angol annuitized wealthnek megfelelő, nem örökölhető életjáradékról van szó). Ilyen esetekben az örökölt vagyon áram nulla lesz, vagy legalábbis nagyon alacsony szinten marad. Modigliani elmélete a társadalmi egyenlőtlenségeknek egy kellemesen megnyugtató, egydimenziós változatát kínálja. Eszerint a vagyoni egyenlőtlenség nem más, mint a munkajövedelmi egyenlőtlenségek időbeni átalakítása (a menedzserek aktív életük folyamán nagyobb megtakarításokat halmoznak fel a nyugdíjas éveikre, mint a munkások, de összességében mindkét csoport halála napjáig feléli a tőkéjét). Ez az elmélet nagy népszerűségnek örvendett a Trente Glorieuses idején, amikor például a Talcott Parsons nevével fémjelzett amerikai funkcionalista szociológia szívesen ábrázolta úgy a világot, mint amit főképpen a menedzserekből álló középosztály népesít be, és ahol az örökölt vagyon jószerivel semmilyen szerepet nem játszik.151 A baby-boom idején születettek között mind a mai napig rendkívül népszerű ez a felfogás.
Az örökölt vagyon áram három tényezőre bontása (by = p x m x P) fontos azért is, hogy az öröklésről és annak változásairól történelmi összefüggésben beszélhessünk. Ezen tényezők mindegyike ugyanis a vélelmeknek és az - egyébként teljesen plauzibilis - gondolatmeneteknek egy-egy fontos csoportját testesíti meg, melyek alapján sok ember - különösen a második világháborút követő optimista évtizedekben - arra a következtetésre jutott, hogy az örökségek ideje lejárt, vagy legalábbis a jelentőségük fokozatosan és gyorsulva csökken. Ezek az emberek úgy vélték, hogy ez a folyamat valamiképp a történelem logikus és természetes csúcspontjának tekinthető. Ám az örökölt vagyon fokozatos eltűnése korántsem eleve elrendelt, ahogy a francia példa is egyértelműen bizonyítja. Az ott megfigyelt U alakú görbe valójában az p, m és P tényezők U görbéinek összesített következménye. Tény, hogy a három tényező részben véletlenszerű okok miatt egy időben fejtette ki a hatását, ami felerősítette az összesített trend kilengéseit. Ez különösképpen igaz az 1950-60-as évekre, amikor az örökölt vagyon áram különösen alacsony volt. Ez lehetett az oka annak, hogy sok ember úgy vélte, az örökölt vagyonok lényegében már el is tűntek.
A második részben részletesen bemutattam, hogy a P tőke/jövedelem arány valójában U alakú görbét ír le. Az erre vonatkozó optimista vélekedés világos és hihető: az örökölt vagyon azért veszíti el idővel a jelentőségét, mert maga a vagyon is elveszti azt (a vagyonról itt tárgyi értelemben beszélünk, azaz a tulajdonolható, a piacon elcserélhető, az örökösöknek a tulajdonra vonatkozó törvényi feltételek mellett átadható vagyonról -egyszóval nem a humán tőkére gondolunk). Logikai szempontból semmi nincs, ami miatt ez az optimista hiedelem ne lehetne tökéletesen helytálló olyannyira, hogy teljesen áthatja a humán tőkével kapcsolatos modern elmélet egészét (ideértve Gary Becker munkásságát), még akkor is, ha explicit módon nem is kerül mindig kimondásra.152 Ám a dolgok nem így alakultak, vagy legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt sok ember gondolná. Tény, hogy a földtőke ingatlan-, ipari és pénzügyi tőkévé alakult át, de semmit sem veszített jelentőségéből. Ezt bizonyítja az is, hogy a 21. század elején a tőke/jövedelem arány visszatérni látszik a belle époque-ban és az azt megelőző időszakokban megfigyelt magaslatokba.
Bizonyos mértékig technológiainak jellemezhető okok következtében a tőke mind a mai napig meghatározó szerepet játszik a kibocsátási folyamatban, és így a társadalmi életben is. Bármilyen kibocsátás megkezdése előtt meg kell előlegezni azokat a pénzeszközöket, amelyekből fedezni lehet a berendezések és az irodák, a tárgyi és immateriális befektetések költségeit és persze a lakhatásét is. Tagadhatatlan, hogy a képzettségek és a szakértelem sokat fejlődött a történelem során, ugyanakkor a nem humán tőke is hasonló mértékű fejlődésen ment keresztül. Ezen az alapon aligha lehet arra számítani, hogy az örökölt vagyon eltűnik.
A második tényező, mellyel magyarázni lehetne az örökségek korának természetes alkonyát, a várható élettartam meghosszabbodása lehet, amely csökkenti az m halálozási rátát és kitolja az örökösödés várható időpontját (és csökkenti az örökség nagyságát). A halálozási ráta hosszú távon valóban csökkent: kevesebben halnak meg évente abban a társadalomban, ahol a várható élettartam nyolcvan év, mint az olyanban, ahol hatvan. Minden más tényezőt változatlannak véve, adott P és p mellett, abban a társadalomban, melyben a halálozási ráta alacsony, az örökölt vagyon áram a nemzeti jövedelem százalékában kisebb lesz. Franciaországban más országokhoz hasonlóan a halálozási ráta folyamatosan csökkent a történelem folyamán. A 19. században, egészen az 1900-as évek elejéig 2,2% körül alakult, majd a 20. század során folyamatos csökkenésnek indulva153 2000-10-ben végül 1,1—1,2% körüli értéken állapodott meg. Ez azt jelenti, hogy a halálozási ráta egy évszázad alatt majdnem a felére esett vissza (lásd 11.2. ábra).
Nagy hiba lenne azonban, ha azt gondolnánk, hogy a halálozási ráta csökkenése elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy az örökölt vagyon elveszti a jelentőségét a gazdaságban. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a halálozási ráta a 2000-10-es években Franciaországban ismét növekedésnek indult, és a hivatalos demográfiai előrejelzések szerint ez a tendencia folytatódik egészen a 2040-50-es évekig, amikor is a felnőtt halálozás kb. 1,4—1,5% körül fog stabilizálódni. Ezt a jelenséget az magyarázza, hogy a korábbinál népesebb - ám az azt követő generációkéhoz hasonló létszámú154 - babyboom nemzedék nagyjából ebben az időszakban közeledik életútja végéhez. Konkrétan: a baby-boom, amely trendszerűen megnövelte a korcsoportok méretét, átmenetileg csökkentette a halálozási arányt azon egyszerű oknál fogva, hogy a lakosság egyre fiatalabb és nagyobb lett. A francia demográfiai mutatók szerencsére rendkívül egyszerűek, és így könnyű
11.2. ábra. Halálozási ráta Franciaországban, 1820-2100
Magyarázat: a halálozási ráta a 20. században csökkent Franciaországban, és valószínűleg enyhén növekedni fog a 21. században (a baby-boom-hatás következtében).
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c bemutatni a demográfiai változások következményeit. A 19. században a lakosság lélekszáma szinte stagnált, a várható élettartam hatvan év körül mozgott, így az átlagos lakos negyven évnél alig hosszabb felnőtt életszakaszra számíthatott, a halálozási ráta ezért közel volt az 1/40-hez, vagyis kb. 2,2%-nak felelt meg. A hivatalos előrejelzések szerint a 21. században a lakosság létszáma ismét stabilizálódni fog, a várható élettartam pedig nyolcvanöt év körül lesz, ami nagyjából hatvanöt év felnőtt életszakaszt jelent. A halálozási ráta 1/65 körül fog alakulni, ami az alacsony demográfiai növekedést figyelembe véve nagyjából 1,4-1,5%-ot jelent. Hosszú távon egy Franciaországhoz hasonlóan fejlett, ám demográfiai értelemben stagnáló országban, ahol a lakosság növekedése alapvetően az elöregedésnek köszönhető, a felnőtt halálozási ráta egyharmad körüli csökkenésével lehet számolni.
A halálozási ráta várható növekedése a 2000-10-es és a 2040-50-es évek közötti időszakban, melynek az oka a baby-boom generáció elöregedése, a szakmai konszenzus szerint tisztán matematikai természetű, ám ettől még fontos jelenség. Részben megmagyarázza ugyanis, hogy miért volt alacsony az örökölt vagyon áram a 20. század második felében, és miért fog nagymértékben újra növekedni a következő évtizedekben. Más országokban ez a jelenség még erőteljesebb lesz. Azokban az európai országokban, ahol a lakosság száma jelentős csökkenésnek indult, vagy hamarosan csökkenni fog - főleg Németországban, Olaszországban vagy Spanyolországban, és természetesen Japánban -, ez a jelenség a felnőtt halálozási ráta jóval nagyobb növekedésével jár a 21. század első felében, ami egyúttal az örökölt vagyon áramot is megnöveli majd. Az emberek tovább fognak élni, de előbb-utóbb azért meghalnak; csak a korcsoportok létszámának jelentős és állandó növekedése csökkentheti a halálozási rátát és ezzel együtt az örökölt vagyon áramot. Ha viszont a várható élettartam meghosszabbodása a korcsoportok létszámának stabilizálódásával párosul, mint Franciaországban, netán rosszabb esetben - ahogy az számos fejlett országban megfigyelhető - a korcsoportok létszáma csökken, az örökölt vagyon áram drámaian felerősödik. Abban a szélsőséges esetben, amikor az adott országban minden korcsoport létszáma egyik generációról a másikra a felére csökken (például mert a házaspárok úgy döntenek, hogy csak egy gyermeket vállalnak), a halálozási ráta - és ezzel együtt az örökölt vagyon áram - soha nem látott magasságokba emelkedhet. Fordított esetben, minden más tényezőt állandónak véve, egy olyan országban, ahol a korcsoportok létszáma egy emberöltő alatt megduplázódik, mint ahogy az a világ számos országában történt a 20. században, sőt helyenként, főként Afrikában még most is előfordul, a halálozási ráta nagyon lecsökken, az örökölt vagyon pedig nem sokat számít (minden más tényezőt adottnak véve).
Tekintsünk most el azoktól a hatásoktól, amelyeket a korcsoportok létszámának változásai idéznek elő - ezek fontosak, de jellegük a dolog lényegét tekintve átmeneti, ha csak azt nem gondoljuk, hogy hosszú távon a földkerekség lakosainak a száma végtelenül nagy vagy végtelenül kicsi lesz. Ehelyett inkább a hosszú távra helyezem a hangsúlyt, és ezért feltételezem, hogy a korcsoportok létszáma állandó. Vajon milyen hatást gyakorol a várható élettartam megnövekedése az örökölt vagyonokra? Nem kérdés, hogy a hosszabb várható élettartam trendszerűen alacsonyabb halálozási rátára fordítható le. Franciaországban, ahol a 21. század során az átlagos várható élettartam 80-85 év körül lesz, a felnőtt lakosság halálozási rátája a 19. században jellemző 2,2%-kal szemben, amikor a várható élettartam épp csak meghaladta a hatvan évet, évi 1,5% körül fog állandósulni. Az elhalálozás kori életkor növekedése hasonló mértékben megnöveli az örökléskori életkort is, tehát az örökösök életkorát, amikor az örökséghez hozzájutnak. A 19. században ez általában harmincéves kor körül volt, a 21.
században inkább ötvenéves kor körül lesz. Ahogy azt a 11.3. ábra is mutatja, az elhalálozás kori és örökléskori átlagéletkor különbsége mindig harminc év körül volt abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy gyermekek születésekor jellemzően ez a szülők átlagos életkora - ezt hívják „emberöltőnek”, vagy generációs évek számának -, bár hozzá kell tenni, hogy ez a szám most, a 21. század elején enyhe emelkedésnek indult.
Vajon kijelenthetjük-e, hogy az elhalálozás kori és örökléskori életkor kitolódása szükségképpen együtt jár az örökölt vagyon jelentőségének csökkenésével? Nem feltétlenül; egyrészt azért nem, mert — ahogy azt majd a későbbiekben látjuk - az ajándékozás gyakoribbá válása az élők között részben kompenzálja ezt a jelenséget, másrészt pedig azért nem, mert lehetséges, hogy az emberek ugyan később örökölnek, de az örökölt vagyon nagyobb, mivel a korosodó társadalomban a vagyonok is egyre „korosabbak”. Konkrétan: a halálozási ráta hosszú távon elkerülhetetlen, trendszerű csökkenését az idősebbek vagyonának szintén trendszerű növekedése kompenzálhatja, így aztán a p x m szorzat végső soron változatlan marad, vagy legalábbis sokkal kevésbé csökken, mint ahogy azt sokan várnák. Pontosan ez történt Franciaországban is: az elhalálozás kori átlag-vagyon és az élők átlagvagyonának p aránya jelentősen növekedett az 1950—60-as évek óta. A vagyonnak ez a fokozatos „elöregedése” szolgál
11.3. ábra. Átlagos elhalálozás kori és örökléskori életkor Franciaországban,
1820-2100
Magyarázat: az elhalálozás kori átlagéletkor alig 60 évről majdnem 80 évre növekedett a 20. század során, az örökléskori átlagéletkor pedig 30 évről 50 évre változott.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
leginkább magyarázatul arra, hogy miért növekedett meg az örökölt vagyonok jelentősége az elmúlt évtizedekben.
Egészen pontosan arról van szó, hogy a p x m szorzat - ami definíció szerint az évente örökléssel átruházott vagyonok százalékos arányát mutatja a teljes magánvagyon összegéhez képest - a halálozási ráta folyamatos csökkenése ellenére is egyértelmű növekedésnek indult az elmúlt évtizedekben, ahogy az a 11.4. ábráról egyértelműen leolvasható. A vagyonátadások éves aránya, amit a 19. század közgazdászai szerettek devolúciós (átruházási) rátaként emlegetni, az 1820-as évektől az 1910-es évekig viszonylag állandó volt; kb. 3,3-3,5%-os arányt mutatott, vagyis az értéke 1/30 körül alakult. Ebben az időszakban azt is mondták, hogy egy vagyon átlagosan harmincévente cserél gazdát, vagyis egy generáció során egyszer. Ez ugyan így eléggé leegyszerűsítő, és túlságosan statikus, ám a kor realitásai alapján valamennyire indokoltnak tekinthető.155 Az éves örökölt vagyon áram jelentősen csökkent 1910 és 1950 között, hogy az 1950-es években 2%-ot alig meghaladó szinten állandósuljon, majd ismét folyamatos növekedésnek induljon, és 2000-10-re meghaladja a 2,5%-ot is.
Foglaljuk össze az eddigieket. A várható élettartam meghosszabbodásával az öröklésre egyre később kerül sor, ám ezt ellensúlyozza az a tény, hogy nemcsak a társadalom, de a vagyon is „öregszik”. Ebben az értelemben az a tár-
11.4. ábra. Örökölt vagyon áram és halálozási ráta Franciaországban,
1820-2010
Magyarázat: 2000 és 2010 között az öröklött és ajándékozással átruházott vagyonok minden évben a magánvagyon 2,5%-át jelentik, míg a halálozási ráta mindössze 1,2%. Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
sadalom, amelyben az elhalálozás kori életkor egyre magasabb, nagyon különbözik attól, melyben az emberek örökké élnek, és így az öröklés gyakorlatilag megszűnik. A várható élettartam meghosszabbodásával az élet egyes fontos állomásai is későbbre tolódnak: tovább tanulunk, később állunk munkába, később örökölünk, később megyünk nyugdíjba és később halunk meg - ám mindez nem változtat szükségképpen az örökölt vagyon relatív súlyán a munkajövedelemhez képest, vagy legalábbis jóval kisebb mértékben, mint ahogy azt sokan gondolják. Az, hogy csak idősebb korban juthatunk az örökölt vagyonhoz, arra kényszerít, hogy többször váltsunk foglalkozást, mint a múltban. Ezt azonban ellensúlyozza az örökölt vagy ajándékba kapott vagyonok nagyobb összege. Így sokkal inkább fokozati különbségről van szó, nem pedig egy új civilizáció létrejöttéről, mint ahogy azt néhányan gondolják.
Érdemes közelebbről tanulmányozni a p, tehát az elhalálozás kori átlagos vagyon és az élők átlagos vagyona közötti arány alakulását, melyet a 11.5. ábrán mutatok be. Először is azt kell megjegyezni, hogy az 1820-tól napjainkig tartó két évszázad során Franciaországban a holtak (átlagban) mindig
11.5. ábra. Az elhalálozás kori átlagos vagyon és az élők átlagos vagyonának aránya Franciaországban, 1820-2010
Magyarázat: 2000 és 2010 között az elhalálozás kori vagyon 20%-kal haladta meg az élők vagyonát, ha nem vesszük figyelembe az elhalálozás előtti ajándékozásokat; ha viszont igen, akkor az arány több mint kétszeres.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c gazdagabbak voltak, mint az élők; a g mindig nagyobb volt, mint 100%, kivéve a második világháború körüli időszakot (1940-50), amikor ez az arány (amit nem korrigáltam az elhalálozást megelőzően tett ajándékozással) éppen 100% alá esett. Ne feledjük, hogy Modigliani életciklusvagyon-elmélete szerint a vagyon felhalmozásának legfőbb oka, különösen az elöregedő társadalmakban, a nyugdíjas évekre való felkészülés, tehát hogy az idősek nyugdíjas éveik során felélhessék megtakarításaik legnagyobb részét, így amikor meghalnak, nem marad utánuk említésre méltó vagyon. Ez a híres „Modigliani-háromszög”, melyet minden közgazdász hallgató megtanul az egyetemen. Eszerint a vagyon összege először a korral növekszik, mert az egyének a visszavonulásukra gondolva takarékoskodnak, aztán viszont csökken. A g arány ezért nulla, vagy ahhoz közeli, de sokkal kevesebb, mint 100%. Ám ez a fejlett országokra vonatkozó elmélet a tőkéről és annak evolúciójáról, bármennyire is plauzíbilis, egyszerűen nem ad magyarázatot a tényekre, hogy finoman fogalmazzak. A takarékoskodás a nyugdíjas évekre csak egy az okok közül és nem is a legfontosabb, amiért az emberek vagyont halmoznak fel; például a családi vagyon átörökítése mindig is nagyon fontos volt. A gyakorlatban a különböző típusú, életjáradékokra jogosító, de a leszármazottakra át nem örökíthető vagyonok (annuitized wealth) a franciaországi magánvagyon kevesebb, mint 5%-át jelentik. Ez az arány legfeljebb 15-20%-ot ér el az angolszász országokban is, ahol egyébként a nyugdíjalapok a legfejlettebbek. Ez persze korántsem jelentéktelen arány, de nem elegendő ahhoz, hogy radikálisan megváltoztassa az örökségről való gondolkodást (ti. az a funkciója, hogy az emberek vagyont halmozzanak fel, ugyanis az életciklus típusú megtakarítás inkább kiegészíti, de biztosan nem helyettesíti az átörökíthető vagyont).156 Természetesen nagyon nehéz megmondani, miként alakult volna a vagyonfel-halmozás struktúrája a 20. század során az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer működése nélkül, mely a nyugdíjasok túlnyomó többsége számára kielégítő életszínvonalat biztosított. Ráadásul sokkal megbízhatóbban és igazságosabban, mint ahogy ezt a pénzügyi befektetésekbe eszközölt megtakarításoktól várhattuk volna, már csak azért is, mert ezek értéke a háború után összeomlott. Elképzelhető, hogy ha nincs állami nyugdíjrendszer, a vagyonfelhalmozás általános szintje - amit a tőke/jövedelem arány mér - talán még magasabb lett volna, mint jelenleg.157 Mindenesetre napjainkban a tőke/jövedelem arány nagyjából ugyanakkora, mint a belle époque idején volt (amikor a várható élettartam rövidsége miatt a nyugdíjas évek finanszírozására szánt megtakarítás is jóval szerényebb volt). Az át nem örökíthető vagyon súlya pedig csak egy kicsivel nagyobb része az össz-vagyonnak, mint egy évszázaddal ezelőtt.
Meg kell említenünk azt is, hogy az elmúlt két évszázad során az élők közötti ajándékozások súlya végig jelentős volt, de csak az utóbbi évtizedekben öltött igazán látványos méreteket. Az éves ajándékozások összértéke az 1820-as évektől az 1860-as évekig az évente megörökölt vagyonok 30-40%-át jelentette (ebben az időben az ajándékozás leginkább hozomány formájában történt, melynek felhasználását gyakran a házassági szerződésekben rögzített különböző előírások korlátozták). 1870 és 1970 között az ajándékozások értéke enyhén csökkent, majd az örökségek értékének 20-30%-a körül stabilizálódott. Ezt követően ismét erőteljesen és folyamatosan növekedett; az 1980-as évekre az arány elérte a 40%-ot, az 1990-es évekre a 60%-ot, a 2000-10-es évekre pedig már a 80%-ot is meghaladta. Most, a 21. század elején az ajándékozással átadott vagyon majdnem olyan jelentős, mint az öröklés. Az ajándékozás az örökölt vagyon áramnak csaknem a felét teszi ki, ezért fontos, hogy ezeket is pontosan számba vegyük. Ha ugyanis az elhalálozás előtti ajándékozást nem szerepeltetnénk, akkor 2000-10-ben az átlagos elhalálozás kori vagyon alig 20%-kal haladta volna csak meg az élők átlagos vagyonát. Ám ez csupán annak a következménye, hogy az elhunytak vagyonuk felét még életükben elajándékozták. Ha az elhalálozás kori vagyonok kiszámításakor figyelembe vesszük az elhalálozás előtti ajándékozásokat, akkor a korrigált p arány valójában meghaladja a 220%-ot: a holtak vagyona több mint duplája az élőkének. Látható, hogy ismét az ajándékozások aranykorát éljük, sokkal inkább, mint a 19. században.
Érdekes, hogy a 19. századhoz hasonlóan az ajándékozások az esetek többségében ma is a szülők és gyermekeik között zajlanak, sokszor ingatlanbefektetés formájában. Erre általában az ajándékozó halála előtt tíz évvel kerül sor (ez a különbség az elhalálozás időpontjához képest hosszú idő óta viszonylag állandónak tűnik). Az ajándékozások súlyának növekedése az 1970-es évek óta így aztán azt eredményezte, hogy a kedvezményezettek átlagéletkora némiképp csökkent, a 2000-10-es években az öröklés pillanatában a kedvezményezettek átlagéletkora a 45-50 évhez volt közel, de az ajándékozás esetében ez inkább csak 35-40 év. A 19. századhoz, illetve a 20. század elejéhez képest a különbség ezért kisebb, mint amit a 11.3. ábra sugall.158 Az ajándékozás az 1970-es évektől kezdve egyre nagyobb népszerűségnek örvend, és jóval megelőzte azoknak az adókedvezményeknek a bevezetését, amelyek célja az 1990-2000-es évektől kezdve épp ezeknek az ajándékozásoknak és az ehhez hasonló tevékenységeknek az ösztönzése volt. E népszerűség legkézenfekvőbb magyarázata, hogy a megfelelő anyagi körülményekkel rendelkező szülőkben fokozatosan tudatosult, hogy a megnövekedett várható élettartam miatt gyermekeik 35-40 éves koruk helyett inkább csak 45-50 éves korukban, esetleg később juthatnak a családi vagyonhoz. Bármi is legyen a valódi ok, a tény az, hogy a megnövekedett ajándékozási kedv, ami sok más európai országban, köztük Németországban is megfigyelhető, döntő szerepet játszik abban, hogy az örökségek a mai társadalomban ismét fontos szerephez jutottak.