Kutatásunk azzal az eredménnyel zárult, hogy az örökölt vagyon visszatért Franciaországban. Vajon kiterjeszthető-e ez a megállapítás más országokra is? Tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló adatok nem teljes körűek, sajnos lehetetlen erre a kérdésre pontos választ adni. Egyetlen országban sincsenek a franciaországihoz hasonlóan gazdag és konzisztens források az örökösödésre vonatkozóan, de ezzel együtt is levonhatunk bizonyos következtetéseket. Először is, a más európai országokra, elsősorban Németországra és Nagy-Britanniára vonatkozóan összegyűjtött, nem teljes körű adatsorok alapján feltételezhető, hogy az örökölt vagyon áramot illetően Franciaországban a 20. század során megfigyelt U alakú görbe valójában egész Európára érvényesnek tekinthető (lásd 11.12. ábra).
Németország esetében a becslések, amelyek sajnos nagyon kevés év alapján készültek, arra engednek következtetni, hogy az örökölt vagyon áramban még jelentősebb törés következett be az 1914 és 1945 közötti
11.12. ábra. Örökölt vagyon áram Európában, 1900-2010
Magyarázat: az örökölt vagyon áram Franciaországban, Nagy-Britanniában és Németországban egyaránt egy U alakú görbét követ. Elképzelhető, hogy az ábrázolt periódus vége felé az ajándékozások értékét Nagy-Britanniában némileg alábecsültük.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
sokkhatások miatt, mint Franciaországban, hiszen amíg a vagyonáram 1910-ben a nemzeti jövedelem 16%-a körül alakult, 1960-ban már csak 2%-a volt. Ezt követően erős és folyamatos növekedés következett be az örökölt vagyon áramban, amely az 1980-90-es évektől kezdve felgyorsult és 2000-10-re már a nemzeti jövedelem 10—11%-át tette ki. Ez ugyan a franciaországi 2010. évi 15%-nál alacsonyabb, ám figyelembe véve, hogy Németország az 1950-60-as években alacsonyabb szintről indult, az örökölt vagyon áram visszapattanása valójában Németországban volt magasabb. Ráadásul a Franciaország és Németország közötti különbség teljes egészében megmagyarázható a tőke/jövedelem arány különbségével (vagyis a második részben vizsgált P hatással). Ha a magánvagyonok teljes összege Németországban a jövőben eléri a franciaországi szintet, akkor (minden más tényezőt adottnak véve) az örökölt vagyon áramok is azonosak lesznek. Érdekes az is, hogy az örökölt vagyon áramnak ez az erős visszapattanása Franciaországhoz hasonlóan nagyrészt az ajándékozások jelentős növekedésének köszönhető. Az 1970-80-as évekig az összes örökség kb. 10-20%-át jelentették a német hatóságok által hivatalosan rögzített ajándékozások, ami aztán fokozatosan egészen 60%-ig nőtt a 2000-10-es évekre. Végül pedig az 1910-ben megfigyelt, franciaországinál alacsonyabb német örökölt vagyon áram jelentős részben a belle époque-ban megfigyelhető na-
gyobb demográfiai növekedés következménye volt (az m hatás). Ugyanez megfordítva is igaz: ugyanis a 21. század elején Németországban tapasztalható demográfiai stagnálás következtében előfordulhat, hogy az örökölt vagyon áram a következő évtizedekben a franciaországinál magasabb szintet ér el.206 Persze ugyanez vonatkozik a többi olyan országra is, például Olaszországra és Spanyolországra, amelyekben szintén csökken a lakosság lélekszáma, illetve a születések száma. Sajnos azonban ezen országok esetében nem rendelkezünk megbízható historikus adatsorokkal az örökölt vagyon áramot illetően.
Nagy-Britannia vonatkozásában az első megállapításunk az, hogy az örökölt vagyon áram a belle époque idején nagyjából a franciaországival volt egyenlő: a nemzeti jövedelem 20-25%-át tette ki.207 Ez az arány kisebb mértékben csökkent le a világháborúk következtében, mint Franciaországban vagy Németországban. Ez egybecseng azzal, hogy a magánvagyonok állománya itt kevésbé volt érintett (P hatás), és a vagyonok felhalmozódása sem esett vissza annyira (g hatás). Az éves örökölt és ajándékozott vagyon áram nagyjából a nemzeti jövedelem 8%-ára esett vissza az 1950-60-as, majd 6%-ig süllyedt az 1970-80-as években. A visszapattanást 1970—80-tól kezdve lehet igazán megfigyelni, még ha nem is volt annyira erős, mint Franciaországban vagy Németországban. A rendelkezésre álló adatok szerint a brit örökölt vagyon áram a 2000-10-es években alig haladta meg a nemzeti jövedelem 8%-át.
Elméletben több magyarázat is kínálkozik erre a jelenségre. Az örökölt vagyon áram jóval alacsonyabb szintjét magyarázhatja például az, hogy a britek a magánvagyonok nagyobb részét fektették át nem ruházható nyugdíjalapokba. Ez azonban csak részleges magyarázat, mivel a nyugdíjalapok Nagy-Britannia összes magánvagyonának mindössze 15-20%-át jelentik. Meg kell említenünk, hogy az életciklus-vagyon egyáltalán nem feltétlenül előzi meg az átruházható vagyont; pusztán logikai szempontból e kétféle vagyont inkább össze kell adni, így az ország, amelynek lakói inkább nyugdíjalapokba történő befektetésekkel finanszírozzák a nyugdíjas éveiket, minden bizonnyal nagyobb összegben halmoznak fel más természetű magánvagyont, amelyet részben más országokban fektethetnek be.208
Az is lehetséges, hogy az alacsonyabb örökölt vagyon áram Nagy-Britan-niában bizonyos lélektani-viselkedési mintákkal függ össze, amelyek a megtakarításokkal és a családon belüli ajándékozással kapcsolatosak. Mielőtt azonban erre a következtetésre jutnánk, meg kell jegyezni, hogy a 2000-10-es években megfigyelt különbség teljes egészében magyarázható az ajándékozások alacsonyabb szintjével is. Nagy-Britanniában ez a szint stabilan az összes öröklés 10%-a körül maradt az 1970-80-as évek óta, miközben Franciaországban és Németországban a 2000-10-es évekre az ajándékozás a teljes összeg 60-80%-át tette ki. Ha figyelembe vesszük az ajándékozások dokumentálásának nehézségeit, illetve az országonkénti eltéréseket, akkor ez az eltérés több mint gyanús. Azt sem lehet kizárni ugyanis, hogy - legalábbis részben - a jelenség hátterében az ajándékok értékének alábecslése áll. A rendelkezésre álló adatok jelenlegi állapota sajnos nem teszi lehetővé, hogy teljes bizonyossággal eldöntsük, vajon a brit örökölt vagyon áramnak ez a kiemelkedően alacsony szintje valódi magatartásbeli különbséget jelent (ti. a jómódú britek nagyobb arányban élik fel a vagyonukat és kevesebbet ruháznak át az utódaikra, mint a franciák és németek), vagy egyszerűen csak egy statisztikai torzításról van szó. (Ha a Franciaországban és Németországban megfigyelt ajándékozás/öröklés hányadost alkalmaznánk, akkor a brit örökölt vagyon a 2000-10-es években a nemzeti jövedelem 15%-a körül alakult volna, éppen úgy, mint Franciaországban.)
Az Egyesült Államok esetében az öröklésre vonatkozóan rendelkezésre álló források még súlyosabb problémák elé állítottak bennünket. Az 1916-ban bevezetett szövetségi örökösödési adó mindig is csak az örökségek elenyésző részét érintette (általában alig 2%-át), és az ajándékozásra vonatkozó bejelentési kötelezettség is korlátozott volt, így aztán az örökösödési adó kapcsán kinyerhető statisztikai adatok sok kívánnivalót hagynak maguk után, és ezt a hiányt lehetetlen más forrásból pótolni. A nemzeti statisztikai hivatalok által végzett felmérések kivétel nélkül alábecsülik a hagyatékokat és az ajándékokat. Ezért azt hiszem, hogy a tudásunkban komoly fehér foltok vannak, amelyekről gyakran elfeledkeznek azok, akik az ilyen felmérések alapján dolgoznak. Franciaországban például azt találjuk, hogy a felmérések során bevallott ajándékozások és öröklések az adózási adatokból kalkulált értéknek alig a felét jelentik (pedig ez utóbbi is inkább a valódi vagyonáram alsó közelítése, mivel nem szerepelnek benne az olyan adómentes aktívák, mint az életbiztosítás). A megkérdezettek szemmel láthatólag hajlamosak elmulasztani, hogy bejelentsék, mit örököltek vagy kaptak ajándékként, inkább igyekeznek a saját vagyoni történetüket a lehető legkedvezőbb színben feltüntetni. Ez egyébként önmagában is érdekes adalék ahhoz, hogy a modern társadalmak tagjai hogyan vélekednek az örökségről.209 Számos országban, például az Egyesült Államokban is, sajnos lehetetlen összehasonlítani a felmérések adatait az adózási forrásokkal. Ám nincs okunk kételkedni abban, hogy a felmérések résztvevői legalább any-nyira alábecsülik az általuk kapott vagyonok értékét, mint Franciaországban, annál is inkább, mert az örökségekről kialakult közvélekedés legalább annyira negatív az Egyesült Államokban is.
Az amerikai források hiányossága miatt tehát rendkívül nehéz bármenynyire is pontos megállapításokat tenni az örökölt vagyon áram történeti evolúcióját illetően az Egyesült Államokban. Ez részben magyarázat arra is, hogy miképpen alakulhatott ki az 1980-as években e kérdéssel kapcsolatban két egymással szöges ellentétben álló elmélet az amerikai közgazdászok között, mely aztán éles vitába torkollott. Az egyik oldalon Modiglianit találjuk, aki az életciklusvagyon-elmélet kidolgozója, és azt állította, hogy az örökölt vagyon a teljes amerikai tőke mindössze 20-30%-a. A másik oldalon pedig az ún. Kotlikoff-Summers-tézist találjuk, amely szerint az örökölt vagyon a teljes tőke legalább 70-80%-a. Amikor az 1990-es évek elején ifjú egyetemistaként először találkoztam ezekkel a munkákkal, ez a két ellentétes álláspont teljesen letaglózott: hogy fordulhat elő, hogy ennyire különböző eredményre jutnak komoly tudós hírében álló közgazdászok? Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy mindkét tábor elég rossz minőségű, az 1960-as évek végére és az 1970-es évek elejére vonatkozó adatokra támaszkodott. Ha a ma rendelkezésre álló adatok fényében vizsgáljuk meg ezeket a becsléseket, arra a megállapításra jutunk, hogy az igazság valahol a kettő között van, de sokkal közelebb a Kotlikoff-Summers-féle becsléshez; az örökölt vagyonok vitathatatlanul az amerikai összvagyon legalább 55-60%-át tették ki az 1970-80-as években.210 Általánosabban, ha megpróbáljuk megbecsülni az örökölt vagyon részarányának változásait az Egyesült Államokban a 20. század során - hasonlóan ahhoz, ahogy azt a 11.7. ábrán Franciaország esetében tettük (persze jóval teljesebb adatforrásokkal dolgozva) -, egy kevésbé karakteres U alakú görbét kapunk; az örökségek aránya kissé alacsonyabb lesz, mint Franciaországban volt a 20. században vagy a 21. század elején, az 1950 és 1970 közötti években pedig egy kicsit magasabb. Ennek legfőbb oka a nagyobb amerikai demográfiai növekedés, ami egyszerre jelenti a nemzeti jövedelemhez viszonyított alacsonyabb tőkeállományt (P hatás), illetve azt, hogy a vagyonok kevésbé öregedtek el (m és p hatás). Hiba lenne azonban túlértékelni ezt a különbséget; az örökség Amerikában is fontos szerepet játszik. És ami a legfontosabb, az Európa és Amerika közötti különbséget semmilyen örök érvényű kulturális különbség nem indokolja; úgy tűnik, hogy elsősorban a demográfiai struktúra, illetve a népesség növekedésének különbségei állnak a jelenség hátterében. Amennyiben a lakosság növekedése egy napon lassulni kezd az Egyesült Államokban is, ahogy azt a hosszú távú előrejelzések alapján feltételezhetjük, nagy valószínűséggel az örökölt vagyon épp úgy ott is visszapattan, mint Európában.
A szegény és feltörekvő országokkal kapcsolatban sajnos nem rendelkezünk megbízható historikus adatokkal az örökölt vagyonra és annak változásaira vonatkozóan. Hihetőnek tűnik az a feltételezés, hogy amennyiben a demográfiai és gazdasági növekedés csökkenésnek indul, ami nagy valószínűséggel be fog következni a jövő század során, az örökölt vagyon mindenhol ugyanolyan jelentőségre tesz szert, mint amilyen a lassú növekedésű országok esetében a világtörténelem során mindig is tapasztalható volt. Ha valahol negatív demográfiai növekedés következne be, ott az örökség jelentősége soha nem látott méreteket ölthet. Ez persze nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni. A kínai növekedési ütem alapján érthető, hogy az örökölt vagyon áram jelenleg miért mutat olyan alacsony értéket. Az aktív korban lévő kínaiak számára, akiknek a jövedelme mostanában évi 5-10%-kal növekszik, a vagyon legmeghatározóbb eleme az esetek túlnyomó többségében a saját megtakarítás, nem pedig a nagyszülőktől származó örökség, akiknek a jövedelme amúgy is sokkal kevesebb volt, mint az övék. Az örökölt vagyon világméretű visszapattanása kétségkívül a 21. század második felének nagyon fontos problémája lesz, de a következő évtizedekben ez a kérdés elsősorban Európát, és kisebb mértékben az Egyesült Államokat fogja érinteni.
Egészen eddig a vagyoni egyenlőtlenségek dinamikáját túlságosan szűk, nemzeti szemszögből vizsgáltam. Igaz, több alkalommal utaltam arra, hogy milyen nagy szerepet játszottak a brit és francia állampolgárok külföldi aktívái a 19. században és a 20. század elején, de ez biztosan nem elegendő, hiszen a vagyonok nemzetközi szintű egyenlőtlensége főképpen a jövő szempontjából fontos. Ezért a továbbiakban a vagyoni egyenlőtlenségek dinamikáját globális szinten fogom vizsgálni, és a vizsgálatba bevonom a folyamatot jelenleg meghatározó legfontosabb tényezőket. Fel kell tennünk a kérdést: fennáll-e az a veszély, hogy a pénzügyi globalizáció a tőke soha nem látott mértékű koncentrációjához vezet a jövőben? Netán lehetséges, hogy ez már meg is történt?
Először az egyéni vagyonokkal foglalkozom: vajon az újságokban szupergazdagoknak nevezett egyének vagyoni részaránya növekedni fog a 21. században? Aztán az országok közötti egyenlőtlenségekkel folytatom: vajon a mai gazdag országokat felvásárolják a kőolajtermelő országok, netán Kína, vagy a saját szupergazdagjaik? Ám mindenekelőtt egy olyan kérdéssel kell kezdenem, ami eddig nem kapott elég figyelmet, de nagyon fontos szerepet játszik a következő elemzésekben - a tőkehozam egyenlőtlenségeivel.
Számos közgazdasági modell indul ki abból, hogy a tőke hozama mindenki számára ugyanannyi, függetlenül attól, hogy mennyire nagy vagy kicsi a kérdéses tőke. Ám ez korántsem biztos, hogy így van: teljes mértékben
elképzelhető, hogy a nagyobb vagyonok tulajdonosai átlagosan magasabb hozamot tudnak elérni, mint a kisebb vagyonok tulajdonosai - több okból kifolyólag is. Nyilvánvaló, hogy ha valakinek 10 millió eurója van, jóval többet tud költeni arra, hogy vagyonkezelők és pénzügyi tanácsadók szolgáltatásait vegye igénybe, mint az, akinek 100 000 euró az összvagyona. Akinek meg egymilliárd eurója van, az még a 10 millió eurós vagyon tulajdonosánál is többet költhet ilyen célra. Ha ezek a pénzügyi közvetítők valóban képesek arra, hogy jobb befektetési lehetőségeket kutassanak fel, akkor ezen a téren is érvényesülhet a méretgazdaságosság, ami megnöveli a nagyobb portfóliók átlagos hozamát. A második ok az, hogy a nagy vagyonok birtokában könnyebb kockáztatni és türelmesnek lenni, mint ha jóformán semmink sincs. E két ok miatt - és minden jel arra mutat, hogy az első a gyakorlatban fontosabb a másodiknál - nagyon valószínűnek tűnik, hogy 4%-os átlagos tőkehozam esetén a nagyobb vagyonok tulajdonosai ennél jóval többet, akár évi 6-7%-ot is elérhetnek, miközben a szerényebb vagyonok tulajdonosainak meg kell elégedniük esetleg csak évi 2-3%-os hozammal. Látni fogjuk, hogy szerte a világon a legnagyobb vagyonok (köztük az örökölt vagyonok) az elmúlt évtizedek során olyan nagy ütemben növekedtek (évi 6-7%-kal), ami jóval meghaladta a vagyonok átlagos növekedési ütemét.
Nyilvánvaló, hogy ez a mechanizmus automatikusan erőteljes széttartást idéz elő a tőke eloszlásában. Amennyiben a globális vagyoni hierarchia felső decilisének vagy centilisének a vagyona strukturális okokból gyorsabban gyarapodik, mint az alsóbb deciliseké, a vagyoni egyenlőtlenség magától értetődően korlátlanul növekedhet. Az egyenlőtlenségnek ez a folyamata az új globalizált gazdaság keretein belül soha nem látott méreteket ölthet. A kamatos kamat törvénye okán, melyről az 1. fejezetben szó volt, ez a mechanizmus nagyon gyors széttartást eredményezhet, és ha semmi nincs, ami az útját állja, a nagyon nagy vagyonok rendkívüli méreteket ölt-hetnek néhány évtizeden belül. A tőkehozam egyenlőtlenségei olyan divergenciát előidéző mechanizmussá állnak össze, amely jelentősen felerősíti az r > g egyenlőtlenség hatását. Az r - g különbség tehát úgy lehet magas a legnagyobb vagyonok esetében, hogy az összes vagyon és a gazdaság egészének tekintetében nem feltétlenül az.
Szigorúan logikai szempontból az egyetlen „természetes” fékezőerő - a közvetlen politikai beavatkozásról most nem beszélve - ismét csak a növekedés lehet. Ha a globális gazdaság növekedési üteme gyors, a legmagasabb vagyonok növekedési üteme korlátok között marad, azaz nem sokkal lesz magasabb, mint a jövedelem és a vagyon átlagos növekedési üteme. Konkrétan: ha az éves globális növekedés az 1990 és 2012 közötti időszakhoz hasonlóan 3,5% körül lesz 2012 és 2030 között is, a legnagyobb vagyonok növekedése ugyan gyorsabb lesz a többi tényezőnél, de mindenesetre nem annyira látványosan gyorsabb, mintha a globális gazdaság növekedési üteme csupán évi 1-2% lenne. Ne feledjük, hogy a jelenlegi globális növekedésnek van egy nagy demográfiai összetevője is, és azt se, hogy a fejlődő országok szupergazdagjai gyors ütemben zárkóznak fel a világ leggazdagabb embereihez. Ez azt a benyomást kelti, hogy a gazdagok csoportja gyors átalakuláson megy keresztül, amire válaszul a fejlett országokban sok emberben erősödik a lemaradás érzete, és az ezzel kapcsolatos frusztráció sok minden másnál erősebb lehet. Hosszabb távon azonban, ha és ameny-nyiben a szegény országok felzárkóznak a gazdagokhoz és a globális növekedés lassul, a tőkehozam egyenlőtlenségei ennél sokkal nagyobb problémát fognak jelenteni. Ugyancsak hosszú távon az országokon belüli vagyoni egyenlőtlenségek több okot adnak majd a fejfájásra, mint a vagyonok egyenlőtlen eloszlása az országok között.
A tőkehozam egyenlőtlenségeinek vizsgálatát a nemzetközi vagyoni rangsor bemutatásával kezdem. Ezután áttérek a nagy amerikai egyetemek alapítványi vagyonainak hozamára. Ez inkább csak eseti bizonyíték, mindenesetre alkalmas arra, hogy transzparensen és tárgyilagosan megvizsgáljuk a portfólió méretének szerepét a hozamegyenlőtlenségek alakulásában. Ezután az állami vagyonalapok hozamára térek rá, különös tekintettel a kőolajtermelő országok és Kína esetére, ami végül visszavezet bennünket az országok közötti vagyoni egyenlőtlenségek kérdéséhez.
A közgazdászok általában nem sokra becsülik a vagyoni rangsorokat, melyeket az amerikai Forbes magazin és a hozzá hasonlók állítanak össze szerte a világon. Nem vitás, hogy ezekben sok a torzítás és - enyhén szólva - komoly módszertani problémákkal is küzdenek. Ugyanakkor megvan az előnyük, hogy legalább léteznek, és megkísérlik kielégíteni azt a nagyon is legitim és sürgető társadalmi igényt, hogy napjaink egyik legfontosabb kérdéséről - a vagyonok globális eloszlásáról és annak időbeni evolúciójáról - tájékoztatást kapjunk. Hozzáteszem, néha nem árt, ha a közgazdászok is olvassák ezeket. Persze tudnunk kell, hogy a vagyonok globális dinamikájáról nagyon kevés megbízható adattal rendelkezünk. A nemzeti kormányok és statisztikai hivatalok egyáltalán nem tudnak lépést tartani a tőke globalizációjával, és az eszköztáruk - például az egy adott országra korlátozódó háztartási felmérések - egyáltalán nem teszi lehetővé a 21. század elején zajló változások alapos vizsgálatát. A magazinok által készített vagyoni rangsorokon persze van mit javítani, például úgy, hogy egybevetik ezeket más hivatalos statisztikákkal, adózási és banki adatokkal. Mindenesetre abszurd és kontraproduktív lenne úgy tenni, mintha nem is léteznének, annál is inkább, mert jelenleg a hivatalos források nemzetközi szinten eléggé összehangolatlanok. Éppen ezért a továbbiakban azzal foglalkozom, hogy milyen hasznos következtetések levonására alkalmasak ezek a vagyoni rangsorok.
A legrégebbi és legmódszeresebb ezek közül az amerikai Forbes magazin által 1987 óta publikált, éves rangsor a világ milliárdosairól. Az újságírók minden lehetséges forrást felhasználnak, hogy összeállíthassanak egy minél teljesebb listát azokról - bárhol is éljenek a világon -, akiknek a tiszta vagyona meghaladja az egymilliárd dollárt. 1987 és 1995 között a rangsor élén egy japán milliárdos állt, akinek a helyét aztán 1996 és 2009 között egy amerikai, majd végül 2010-től egy mexikói vette át. A Forbes szerint a földkerekségen 1987-ben alig 140 dollármilliárdos élt, 2013-ra azonban a számuk megtízszereződött és már meghaladta az 1400 főt. Az összvagyon mennyisége még nagyobb mértékben növekedett; az 1987-es 300 mil-liárdról 5400 milliárdra, vagyis majdnem hússzorosára duzzadt 2013-ra (lásd 12.1. ábra). Az inflációt és az 1987 óta lezajlott globális gazdasági növekedést figyelembe véve ezeket a látványos számokat, bár minden évben a világ összes újságja hivatkozik rájuk, nehéz értelmezni. Ha a világ lakosságához és a globális magánvagyon teljes összegéhez hasonlítjuk (melynek alakulását a második részben vizsgáltuk), akkor a következő, valamivel jobban értelmezhető eredményekre jutunk. 1987-ben a világ minden 100 millió lakójára 5, 2013-ban azonban már 30 milliárdos jutott. Ezekre a milliárdosokra 1987-ben az összes magánvagyon mindössze 0,4%-a esett, 2013-ra viszont már több mint 1,5%. Ezzel megdőlt a globális pénzügyi válság és a Lehman Brothers csődje előtti 2008-as rekord (lásd 12.2. ábra).211 Bár az adatok efféle leírása természetesen nem nevezhető igazán tudományosnak, és egyébként sem meglepő, hogy a világ összlakosságához viszonyítva hatszor annyi tagot számláló csoport részaránya a világ vagyonán belül négyszer nagyobb.
Ezeknek a vagyonrangsoroknak csakis úgy adhatunk használható értelmezési keretet, ha megvizsgáljuk, hogyan alakult a világ lakossága egy meghatározott részének, mondjuk, a felnőtt populáció leggazdagabb húszmilliomod részének a vagyona. Az 1980-as évek végén 150 felnőttről beszélünk a 3 milliárdból, 2010-ben pedig 225-ről a 4,5 milliárdból. Ekkor válik láthatóvá, hogy e csoport tagjainak az átlagos vagyona az 1987-es alig 1,5 milliárd dollárról 2013-ra közel 15 milliárdra nőtt, ez pedig az inflációt
12.1. ábra. A világ milliárdosai a Forbes magazin rangsora alapján, 1987-2013
Magyarázat: 1987 és 2013 között a világ dollármilliárdosainak száma a Forbes magazin becslései szerint 140-ről 1400-ra növekedett, az összvagyonuk pedig 300 milliárd dollárról 5400 milliárdra.
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
40
35
30
25
20
15
10
5
0
12.2. ábra. Milliárdosok a világ lakosságához és az összvagyonához viszonyítva, 1987-2013
Magyarázat: 1987 és 2013 között a 100 millió felnőtt lakosra jutó milliárdosok száma 5-ről 30-ra növekedett, a világ összvagyonából birtokolt részük pedig 0,4%-ról 1,5%-ra. Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c leszámítva 6,4%-os éves átlagos növekedést jelent.212 Ha ezek után szemügyre vesszük a világ lakosságának leggazdagabb százmilliomod részét, ami az 1980-as évek végén 30 felnőtt a 3 milliárdból, és 45 a 2010-es 4,5 mil-liárdból, akkor még jelentősebb, az inflációt leszámítva 6,8%-os éves növekedést kapunk. Összehasonlításképpen - ahogy ezt a 12.1. táblázatban feltüntettük - az egy felnőtt lakosra jutó átlagos vagyon a földtekén évente 2,1%-kal nőtt, míg a globális átlagjövedelem évi 1,4%-kal.213
Összefoglalva: az 1980-as évek óta a globális vagyonok átlagosan egy kicsit gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek (a tőke/jövedelem aránynak erről az emelkedő trendjéről beszéltünk a második részben), a legnagyobb vagyonok viszont jóval nagyobb mértékben gyarapodtak, mint az átlagvagyon. Ez az az új információ, amelyre a Forbes magazin rangsorai rávilágítanak - már amennyiben hitelesnek fogadjuk el ezt a forrást.
Látni fogjuk, hogy a pontos következtetések nagymértékben függnek a referenciaként kiválasztott évtől, illetve időszaktól. Például ha az 1987 és 2013 közötti időszak helyett az 1990 és 2010 között eltelt éveket vizsgáljuk, a legnagyobb vagyonok reálnövekedése évi 6-7% helyett mindössze 4% lesz.214 Ez abból adódik, hogy az 1990-ben a tőzsdék és az ingatlan-
12.1. táblázat. A világ legnagyobb vagyonainak növekedési üteme,
1987-2013
Magyarázat: 1987-től 2013-ig a legnagyobb globális vagyonok évente 6-7%-kal növekedtek, míg a világon az átlagvagyon 2,1%-kal, az átlagjövedelem pedig 1,4%-kal. Valamennyi esetben a növekedési ráták az infláció levonása után értendők (az infláció mértéke 1987 és 2013 között évi 2,3% volt).
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
piacok világszerte csúcsot döntöttek, miközben a 2010. év ebben a tekintetben meglehetősen gyenge volt (lásd 12.2. ábra). Ezzel együtt bármelyik évet is választjuk, a legnagyobb vagyonok trendszerű növekedése mindig jóval - legalább kétszer - magasabb volt, mint az átlagos jövedelem és az átlagos vagyon esetében. Ha a legfelső milliomodok részarányának változásait vizsgáljuk a világ összvagyonában, arra a megállapításra juthatunk, hogy ez egy harminc évnél rövidebb időszak alatt több mint megháromszorozódott (lásd 12.3. ábra). E vagyonok nagysága ugyan az összes vagyonhoz képest viszonylag kicsi, ám a széttartás üteme igen látványos. Ha ez a folyamat akadálytalanul tovább folytatódna, ezek a nagyon kislétszámú csoportok a világ összes vagyonának igencsak jelentős részét tudhatnák magukénak a 21. század végére.215
Vajon ez a következtetés kiterjeszthető-e a vagyonok globális eloszlásának szélesebb szegmenseire is, mely esetben a széttartás üteme sokkal gyorsabb lenne. A Forbes és más magazinok által összeállított listákkal az első nagy baj, hogy túlságosan kevés emberre terjednek ki ahhoz, hogy valóban érdekesek legyenek makrogazdasági szempontból. A széttartás gyors ütemétől és bizonyos vagyonok szélsőséges nagyságától függetlenül ezek az adatok csak néhány száz (esetenként néhány ezer) emberre terjednek ki az
12.3. ábra. A nagyon jelentős vagyonok részaránya a világ összvagyonában,
1987-2013
Magyarázat: 1987 és 2013 között a felső húszmilliomod vagyona a világ összvagyonának 0,3%-áról 0,9%-ára nőtt, a felső százmilliomod vagyona pedig 0,1%-ról 0,4%-ra. Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
egész világon, akiknek a vagyona kicsit meghaladja a globális vagyon 1%-át.216 Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a listáknak a globális tőke 99%-áról nincs mondanivalójuk.217
Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni és megkíséreljük megbecsülni a világ vagyoni hierarchiája felső decilisének, centilisének vagy ezrelékének a részarányát a globális vagyonban, szükségünk van olyan adózási és statisztikai adatokra, mint amilyenekkel a 10. fejezetben már találkoztunk. Akkor bemutattam, hogy az 1980-90-es évektől kezdve valamennyi fejlett országban a vagyoni egyenlőtlenségek tendenciaszerűen növekednek, így aztán semmi meglepő nem lenne abban, ha ugyanezt látnánk globális szinten is. Sajnos a rendelkezésre álló források minőségét sokféle bizonytalanság rontja. (Előfordulhat, hogy alábecsüljük a fejlett országokban zajló trendnövekedést, számos feltörekvő ország esete pedig talán fel sem dolgozható, mert valamirevaló progresszív adózási rendszer hiányában a statisztikák any-nyira elégtelenek.) Így aztán a jelenlegi helyzetben nagyon nehéz valamennyire is pontos becslésekkel élni a globális vagyoni hierarchia felső de-cilisének, centilisének és ezrelékének változó részarányaira vonatkozóan.
Néhány éve több nemzetközi pénzügyi szervezet is - reagálva a növekvő társadalmi igényre - megkísérelte továbbfejleszteni a magazinokban megjelenő vagyoni rangsorokat. Így jöttek létre az ún. „globális vagyoni jelentések”, melyek nem csupán a milliárdosok vagyonával foglalkoznak. Az egyik legnagyobb svájci bank, a Crédit Suisse 2010 óta minden évben nagyon igényes jelentést állít össze a vagyonok eloszlásáról a világ teljes lakosságára vonatkozóan.218 Más bankok, brókercégek és biztosítótársaságok - például a Merrill Lynch vagy az Allianz - a világ milliomosaira specializálódtak (ez a híres HNIW, a High net worth individuals kategória). Minden intézmény a saját jelentéséhez ragaszkodik, amelyet lehetőség szerint kifogástalan nyomdai és grafikai kivitelezésben ad közre. Persze van azért abban valami ironikus, hogy ezek a nagyrészt vagyonkezelésből élő szervezetek veszik át az állami statisztikai hivatalok szerepét, hogy a vagyonok globális eloszlásáról objektív információkat állítsanak elő. Azt is hozzá kell tenni, hogy e jelentések készítői gyakran igen bátor és nem is mindig feltétlenül meggyőző hipotézisekre és becslésekre alapoznak, hogy a „globális nézőponthoz” leginkább hasonlítható eredményre jussanak a vagyonok eloszlását illetően. Mindenesetre vizsgálódásaik legtöbbször csak a korábbi néhány évre, legfeljebb egy évtizedre korlátozódnak. E rövid időtáv azonban sajnos egyáltalán nem teszi lehetővé a hosszú távú trendek elemzését, de még azt sem, hogy valamennyire megbízhatóan felismerjünk trendeket a globális vagyoneloszlásban, hiszen a felhasznált adatok annyira esetlegesek.219
Hasonlóan a Forbes típusú magazinok listáihoz ezeknek a jelentéseknek is megvan az az előnyük, hogy legalább léteznek, és felhívják a figyelmet arra, hogy a nemzeti és nemzetközi ügynökségek - illetve szélesebb értelemben sok közgazdász - nem látják el a tőlük joggal elvárt feladatokat. Pedig a demokratikus átláthatóság érdekében nagy szükség lenne erre; ha nincsenek megbízható információk a vagyon globális eloszlásáról, mindenki azt mond, amit akar, a különböző fantazmagóriák pedig szabadon szárnyalhatnak. Akármilyen tökéletlenek legyenek is ezek a jelentések, annyi hasznuk biztosan van, hogy - amíg jobbra nem telik - valamilyen keretet teremtenek a közéleti viták számára.220
Ha elfogadjuk azt a globális megközelítést, amivel ezek a jelentések készültek, és összevetjük a különböző becsléseket, nagyjából az alábbi következtetésre juthatunk: a 2010-es évek elején a globális vagyoneloszlás egyenlőtlensége megfelelt az 1900-10-es évek körül az európai társadalmakban megfigyelt szintnek. A felső ezrelék vagyona jelenleg a globális vagyon 20%-át teszi ki, a felső centilisé nagyjából az 50%-ot, a felső decilisé pedig 80-90%-ot. Másfelől a világ lakossága szegényebb felének kétségkívül a globális összvagyon 5%-ánál kisebb rész jut.
Konkrétan: a 4,5 milliárd felnőtt lakost számláló földteke leggazdagabb 0,1%-át jelentő kb. 4,5 millió felnőtt vagyona átlagosan 10 millió euró, ami hozzávetőlegesen a globális átlagvagyon kétszázszorosát (60 000 euró felnőttenként) és az összes vagyon majdnem 20%-át teszi ki. A leggazdagabb 1%, tehát nagyjából kb. 45 millió felnőtt vagyona átlagosan 3 millió euró (ebben a csoportban azok szerepelnek, akiknek a személyes vagyona több mint 1 millió euró). Ez az átlagvagyon ötvenszerese, és rájuk esik az össz-vagyon 50%-a.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ezek a becslések - a globális össz- és az átlagvagyon tekintetében is - rendkívül bizonytalanok, így ezeket még a könyvben szereplő többi statisztikánál is nagyobb mértékben csak nagyságrendekként, a gondolkodást segítő támpontként érdemes figyelembe
221
venni.
Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez az erős vagyoni koncentráció, amely sokkal nagyobb, mint az országhatárokon belül megfigyelt szintek, nagyrészt a nemzetközi egyenlőtlenségekből adódik. Világszinten az átlagos vagyon alig éri el az egy felnőttre jutó 60 000 eurót, így aztán a fejlett országok lakosai - köztük a tulajdonosi középosztály tagjai - nagyon gazdagnak tűnhetnek a globális rangsort tekintve. Ugyancsak emiatt nem lehetünk biztosak abban, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek a földteke egészét tekintve valóban növekednek: elképzelhető, hogy a szegényebb országok felzárkózása a gazdagabbakhoz átmenetileg ellensúlyozza a divergenciát erősítő tényezők hatását. A rendelkezésre álló adatok alapján erre a kérdésre egyelőre nem tudunk kielégítő választ adni.222
A rendelkezésre álló információk viszont arra mutatnak, hogy a globális vagyoni hierarchia csúcsán a divergencia irányába ható tényezők már most is rendkívül erőteljesek. Ez a megállapítás nem csupán a Forbes magazin milliárdosaira vonatkozik, hanem minden valószínűség szerint a kisebb, 10 vagy 100 millió eurós vagyonokra is. Márpedig az ekkora vagyonnal rendelkezők csoportja jóval népesebb; a felső ezrelékbe tartozók (4,5 millió személy átlagosan 10 millió euró összegű vagyonnal) részaránya a globális vagyonban nagyjából 20%, ami azért jóval több, mint a Forbes milliárdosainak 1,5%-a.223 Meg kell értenünk az e csoportban működő széttartás mechanizmusát, ami elsősorban az ilyen nagyságú portfoliók esetében meglévő hozamkülönbségektől függ. Ez fogja eldönteni, hogy a hierarchia csúcsát érintő divergencia elég erős-e ahhoz, hogy az országok közötti felzárkózás hatását ellensúlyozza. Vajon a divergencia folyamata csak a milliárdosok között működik, vagy pedig a közvetlenül alattuk elhelyezkedő csoportoknál is?
Ha például a felső ezrelék vagyona évente 6%-kal gyarapodik, miközben a világban a vagyonok átlagosan csak 2%-kal növekednek, akkor harminc év elteltével ez a csoport megháromszorozza részarányát a globális vagyonon belül. A felső ezrelékre jutna ebben az esetben az összvagyon 60%-a, amit a jelenlegi politikai berendezkedés mellett elég nehéz elképzelni, kivéve, ha addigra sikerül működésbe hozni valamilyen kivételesen hatékony elnyomó rendszert, vagy egy hasonlóan hatékony meggyőzési technikát, esetleg mind a kettőt. Még akkor is, ha e csoport vagyona évente csak 4%-kal gyarapodik, részaránya harminc év múlva majdnem megduplázódna és elérné a globális vagyon 40%-át. Megint csak arról beszélünk, hogy ebben az esetben a vagyoni hierarchia csúcsán működő széttartás jóval erősebb lenne, mint a felzárkózás és a konvergencia globális szintű hatása. Az eredmény az lenne, hogy a felső vagyoni decilis és centilis részaránya jelentősen növekedne úgy, hogy az eloszlás a közép-, illetve felső középosztályok kárára rendeződne át. Márpedig a középosztály ilyen elszegényedése nagy valószínűséggel éles politikai reakciót váltana ki. Persze ebben a pillanatban lehetetlen teljes bizonyossággal megmondani, hogy ennek a forgatókönyvnek van-e bármekkora realitása. Azt azonban tudnunk kell, hogy az r > g egyenlőtlenséget felerősítik azok az egyenlőtlenségek, melyek a tőkehozamok terén az induló portfóliók méretkülönbségei miatt alakulnak ki. Ez potenciálisan olyan globális vagyonfelhalmozódást és eloszlást eredményezhet, ami politikai értelemben robbanásveszélyes egyenlőtlenségi spirálok kialakulásához vezet. Ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk, csak a vagyonra kivetett globális progresszív adó (amelynek legalábbis az olyan jelentősebb regionális gazdasági zónákat kellene érintenie, mint Európa vagy Észak-Amerika) tud hatékonyan gátat szabni egy ilyen folyamatnak.
A Forbes milliárdosokat felsorakoztató listájának egyik leginkább figyelemreméltó tanulsága az, hogy egy bizonyos küszöbérték felett valameny-nyi - örökölt vagy vállalkozásból származó - nagy vagyon elképesztően gyorsan növekszik, függetlenül attól, hogy az adott vagyon tulajdonosa dolgozik vagy sem. Persze nem lehetnek illúzióink az ilyen szűk körre vonatkozó és elég gyenge minőségű adatokkal dolgozó kutatásokból levonható következtetések pontosságát illetően. Maga a tény azonban ettől függetlenül érdekes.
Vegyünk egy-két különösen egyértelmű példát a világ vagyoni hierarchiájának a legtetejéről. Nézzük Bill Gates vagyonát, aki a világ vezető operációs rendszerének, a Microsoftnak az alapítója, és a vállalkozásból szerzett vagyon igazi megszemélyesítője. Ő vezette a Forbes rangsorát több mint tíz éven keresztül. Nos, az ő vagyona 1990 és 2010 között 4 milliárd dollárról 50 milliárd dollárra növekedett.224 A L’Oréal céget Eugen Schueller alapította, aki egy egész sor hajfestéket dolgozott ki, melyekkel, mint egy kései César Birotteau, nagy üzleti sikereket ért el. Leánya, Liliane Bettencourt a cég kijelölt örököse. Az ő vagyona a Forbes szerint 2 milliárdról 25 milliárd dollárra gyarapodott.225 Mindkét esetben a vagyon gyarapodása több mint 13%-os évi átlagos növekedésnek felel meg 1990 és 2010 között, ami az infláció levonása után 10-11%-os reálhozamot jelent.
Liliane Bettencourt soha életében egy percet sem dolgozott, ám vagyona így is ugyanolyan ütemben gyarapodott, mint a feltaláló Bill Gatesé, a high-tech vállalkozó zsenié, akinek a vagyona egyébként töretlenül ugyanúgy növekszik azóta is, hogy felhagyott a munkával. Ha egyszer egy vagyon megszületik, a gyarapodása a saját logikáját követi, és pusztán a méretéből fakadóan akár évtizedeken keresztül is gyors ütemben növekedhet. Tudnunk kell, hogy bizonyos küszöbérték fölött a méretgazdaságossággal és a kockázat-haszon lehetőségekkel kapcsolatos hatások felerősödnek pusztán azáltal, hogy a tőkejövedelem nagyobb része újratőkésedik. Egy ilyen szintű vagyon birtokában valaki kiválóan élhet úgy, hogy költségei csupán a vagyon összegének néhány tized százalékát teszik ki, így valójában csaknem teljes egészében újra befektetheti a jövedelme legnagyobb részét.226 Ez egy elemi, de azért fontos közgazdasági összefüggés, melynek drámai következményei vannak a vagyon felhalmozásának és eloszlásának hosszú távú dinamikájára nézve. A pénz jellemzően képes önmaga reprodukálására. Ez a kegyetlen igazság nem kerülte el Balzac figyelmét sem, amikor a tésztagyáros ellenállhatatlannak tűnő felemelkedéséről így ír: „Goriot polgártárs sok pénzt zsebelt be ebben az esztendőben, s a bőséges forgótőke birtokában később ura lett a piacnak”227.
Hozzá kell tennünk azt is, hogy Steve Jobsnak - aki a közvélekedés szerint még Bill Gatesnél is inkább a csodált, tehetséges, a vagyonát teljes mértékben megérdemlő vállalkozó megtestesítője - 2011-ben, pályája és cége, az Apple tőzsdei karrierjének csúcsán mindössze 8 milliárd dollárja volt. Ez csupán egyhatoda a Microsoft-tulajdonos vagyonának (jóllehet sokak szerint Bill Gates messze nem volt annyira kreatív, mint Jobs), és egy-harmada Liliane Bettencourt-énak. A Forbes listáján egy tucat, Jobsnál gazdagabb személyt találunk, aki örökölte a vagyonát. Nyilvánvaló, hogy a vagyon nem egyszerűen érdem kérdése, csupán arról van szó, hogy az örökölt vagyonok hozama pusztán az induló méretek okán gyakran nagyon magas.
Sajnos azonban nem tudunk tovább lépni, mert a Forbes-féle adatok túlságosan korlátozottak a szisztematikus elemzésekhez, amelyektől valóban hiteles eredményeket várhatnánk (szemben az amerikai egyetemi alapítványokra vonatkozó adatokkal, amelyekkel hamarosan folytatom). Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a magazinok módszerei mélyen alábecsülik az örökölt vagyonok nagyságát. Az újságírók nyilván nem férnek hozzá adózási és más hivatalos forrásokhoz, melyek révén pontosabb kalkulációkat végezhetnének. Megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a lehető legtöbb forrásból adatokat gyűjtsenek. Telefon, e-mail és más eszközökkel összegyűjtenek olyan adatokat, amelyek másutt nem érhetők el, de ezek az adatok nem mindig megbízhatók. Semmi baj nincs ezzel a gyakorlatias megközelítéssel, ami végül is elkerülhetetlen, ha egyszer az állam nem végez megfelelő adatgyűjtést például úgy, hogy megkövetelné az éves vagyonnyilatkozatokat. Ezek valóban hasznosak lennének a köz számára, mellesleg könnyen lehetne automatizálni a feldolgozásukat a modern technológiák segítségével. Így aztán tudnunk kell, hogy ezek az újságírói technikák esetlegesek. Ők többnyire a tőzsdén jegyzett nagyvállalatok adataiból dolgoznak és összeállítják a részvényesek listáját. Ezzel az eljárással a dolog természeténél fogva sokkal nehezebb felmérni az örökölt vagyonok nagyságát, amelyek gyakran különböző portfóliókba vannak befektetve, mint a vállalkozói, illetve más, születőben lévő vagyonokat, melyekre sokkal jellemzőbb, hogy egy cégben koncentrálódnak. A legjelentősebb, akár több tízmilliárd dollárt is elérő örökölt vagyonok esetében többnyire feltételezhető, hogy a pénz legnagyobb része a családi vállalatban marad (mint például a Bettencourt család esetében a L’Oréalban vagy a Walton családnál a Wal-Martban). Ilyen esetekben viszonylag épp olyan könnyen lehet felbecsülni az örökölt vagyonokat, mint Bill Gates vagy Steve Jobs vagyonát. Ám ez nem minden vagyoni szinten van így: az 1—10 milliárdos sávban (a Forbes szerint minden évben a világon több száz új vagyon ér el ide), vagy még inkább lejjebb, a 10-100 millió eurós szinten, az örökölt vagyonok jelentős része viszonylag diverzifikált portfóliókban van befektetve. Ilyenkor az újságíróknak nehezebb dolguk van (különösen azért, mert ezek az egyének sokkal kevésbé akarnak a nyilvánosság előtt megjelenni, mint a vállalkozók). Éppen ez az egyszerű statisztikai torzítás az oka annak, hogy ezek a rangsorok hajlamosak alábecsülni az örökölt vagyonok méretét.
Vannak olyan, a francia Challenges-hez hasonló magazinok, melyek bevallott célja, az ún. „irányító” vagyonok összeírása. Ezek olyan vagyonok, amelyek tulajdonképpen egyetlen magánvállalat részvényeiből állnak. A diverzifikált portfóliókkal az újság nem is foglalkozik. A probléma csak az, hogy nehéz pontosan meghatározni, mit is értsünk az „irányító” vagyon kifejezés alatt: milyen küszöbértéket kell átlépnie ahhoz, hogy az adott befektetés a vállalat összvagyonán belül már ne portfólió, hanem irányító jellegű legyen? Függ-e ez a vállalat méretétől, és ha igen, akkor pontosan hogyan? Nekem úgy tűnik, hogy az újságok igencsak gyakorlatiasak a listára felvett vagyonokat illetően. Először is az újságírónak tudomást kell szereznie az adott vagyon létezéséről. Másodszor a vagyon bizonyos követelményeknek meg kell hogy feleljen; a Forbes esetében a vagyoni értéknek meg kell haladnia az egymilliárd, a Challenges-nél és sok más ország hasonló sajtótermékénél az illetőnek az ország ötszáz leggazdagabb embere közé kell tartoznia. A gyakorlatias megközelítés érthető, de a mintavétel esetlegessége komoly problémákat okozhat, amikor az országok vagy a különböző időszakok között akarunk összehasonlításokat tenni. Aztán ezek a listák - mindegy, hogy a Forbes, a Challenges vagy más magazinok rangsorairól beszélünk - soha nem teszik egyértelművé, hogy mi a megfigyelés egysége (elvben egyénekről van szó, de időnként teljes családok kapcsolhatók az illető vagyonhoz, ami megint csak torzításhoz vezet, hiszen eltúlozza a vagyonok értékét). Nem kétséges, hogy ez így nem valami meggyőző bázis az olyan érzékeny kérdés tanulmányozásához, mint amilyen az örökölt vagyon szerepe a tőke létrejöttében vagy a vagyoni egyenlőtlenségek evolúciójában.228
Ezekben a magazinokban sok esetben jelen van egyfajta ideológiai torzítás is abban az értelemben, hogy e listák készítői nem is nagyon tagadják, hogy ünnepelni akarják a vállalkozókat, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy túlértékelik e csoport jelentőségét. Nem bántani akarom a Forbest, de gyakran úgy hangzik, sőt azt is állítja magáról, mintha egyfajta himnusz lenne a vállalkozóhoz és az érdemmel megszolgált vagyonhoz. A lap tulajdonosa, a szintén milliárdos Steve Forbes, aki kétszer is sikertelenül pályázott arra, hogy a Republikánus Párt elnökjelöltje legyen, egyébként örökösnek sem utolsó: nagyapja alapította a lapot 1917-ben, innen származik az unoka által is gyarapított Forbes-vagyon. A lapban szereplő listák egyébként néha három csoportot határoznak meg a milliárdosok között: a tiszta vállalkozók, a tiszta örökösök és a részleges örökösök, akik jól sáfárkodnak a rájuk bízott vagyonnal. A Forbes adatai szerint a három csoport nagyjából egyforma, bár a magazin azt is megjegyzi, hogy a tiszta örökösök száma csökken, a részleges örökösöké viszont nő. A baj az, hogy a Forbes soha nem adott pontos definíciót a három csoportra vonatkozóan (különösen nem a tiszta és részleges örökösöket elválasztó határvonalat illetően), és soha nem adott információt az örökölt vagyon nagyságára nézve.229 Így aztán meglehetősen nehéz értelmezni, hogy mit is jelent pontosan a lap által említett tendencia.
Mindezen nehézségeket figyelembe véve mit lehet mondani az örökösök és a vállalkozók arányáról a legnagyobb vagyonok tulajdonosai között? Ha a Forbes által megállapított kategóriák közül a fő- és mellékállású örökösöket egy csoportba vonjuk össze (feltételezve, hogy az utóbbiak vagyona felerészt örökségből áll), és ha ehhez hozzávesszük, hogy a módszertani torzítások miatt az örökölt vagyonok értéke inkább alábecsült, akkor egyértelműen arra a következtetésre jutunk, hogy ennek a csoportnak a vagyona teszi ki a világ legnagyobb vagyonainak több mint a felét. A 60-70% körüli arány reálisnak tűnik, ami egy kicsit alacsonyabb szintet jelent, mint a belle époque idején Franciaországban becsült 80-90%-os arány. Erre magyarázatul szolgálhat a világgazdaság jelenlegi gyors növekedési üteme, ami azzal jár, hogy a feltörekvő országokban keletkező új vagyonok gyorsan a ranglistákra kerülnek. Ez azonban pusztán feltételezés, amit nem igazolhatunk teljes bizonyossággal.
Úgy vélem, nagyon is itt az ideje, hogy megpróbáljunk túllépni az érdem és vagyon körül folyó, gyakran terméketlen vitán. A kérdés szerintem nem ez. Senki nem vonja kétségbe, hogy a társadalomban szükség van vállalkozókra, felfedezésekre és innovációkra. Ezekből éppen olyan sok volt a belle époque-ban is - gondoljunk csak az automobilra, a mozira, az elektromos áramra -, mint manapság. Egyszerűen arról van szó, hogy a vállalkozások fontosságára hivatkozva nem lehet igazolni minden vagyoni egyenlőtlenséget, főleg a szélsőségesen nagy különbségeket. Az r > g egyenlőtlenség, amelyet felerősítenek a tőkehozamnak az induló vagyon nagyságától függő egyenlőtlenségei, a vagyon túlzott és tartós koncentrációjához vezethet. Bármennyire is indokolhatók induláskor a vagyoni egyenlőtlenségek, egy idő után a vagyonok növekedni kezdenek, aztán mintegy örök életűvé válnak minden ésszerű korláton és bárminemű racionális megfontoláson túl, ami ezen vagyonok társadalmi hasznosságát illeti.
A vállalkozók így fokozatosan járadékosokká válnak nem csupán egyik generációról a másikra, hanem már a saját életpályájuk során, annál is inkább, mert a várható élettartam folyamatosan növekszik. Ha valakinek remek ötletei vannak negyvenévesen, nem jelenti feltétlenül azt, hogy kilencven-évesen is lesznek, mint ahogy azt sem, hogy ez a kreativitás átöröklődik a következő generációra. A vagyon viszont még mindig ott lesz, sőt húsz év alatt akár tízszeresére is növekedhet, ahogy azt Bill Gates vagy Liliane Bettencourt példája is mutatja.
Ez az a gondolatmenet, amellyel leginkább indokolható egy olyan éves progresszív adó bevezetése, melyet az egész világon fellelhető legnagyobb vagyonokra kellene kivetni. Ez az egyetlen eszköz, amellyel demokratikus úton kézben lehet tartani ezt a potenciálisan robbanásveszélyes folyamatot úgy, hogy nem korlátozzuk a vállalkozói dinamizmust és a liberalizált nemzetközi gazdasági együttműködést. Ezt a lehetőséget a korlátokkal együtt a könyv negyedik részében veszem szemügyre.
A vagyonadó mint megoldás végre lehetővé tenné azt is, hogy túllépjünk a vagyonok erkölcsi hierarchiájáról szóló terméketlen vitán. Minden vagyon részben jogos, és részben potenciálisan szélsőségesen nagy. A vitathatatlan lopás épp olyan ritka, mint a vitathatatlan érdem. A tőkére kivetendő progresszív adónak éppen az lenne az előnye, hogy a különböző helyzeteket rugalmasan, konzisztensen és kiszámíthatóan kezeli, biztosítva ezzel a nagy vagyonok feletti demokratikus ellenőrzés lehetőségét - ami önmagában sem akármekkora vívmány lenne.
Túlságosan is gyakran fordul elő, hogy a nagy vagyonokkal kapcsolatos közéleti vita néhány ellentmondást nem tűrő és teljesen önkényes állításra szorítkozik az érintettek viszonylagos érdemeit illetően. Eléggé bevett szokás például, hogy szembeállítják a libanoni származású, de mexikói Carlos Slimet Bill Gatesszel. Az előbbi a világ jelenlegi legnagyobb - ingatlanokból és távközlési aktívákból álló - vagyonának a tulajdonosa, aki a nyugati sajtó vádjai szerint a nagy vagyonát monopoljáradékból szerezte (amit a mexikói kormány - természetesen korrupt módon - biztosított számára). Vele szemben áll Bili Gates, az egykori listavezető, akit az érdemdús vállalkozó mintaképének állítanak be ugyanezek a sajtótermékek. Már-már azt gondolhatnánk, hogy személyesen Bill Gates fejéből pattant ki a teljes informatika mikroprocesszorostul, és hogy akár tízszer ilyen gazdag is lehetne, ha a világ teljes egészében megfizette volna a határtermelékenységét és általában a hozzájárulását az emberiség jólétéhez (szerencsére azonban a jó nép élvezheti tevékenységének „pozitív externáliáit”, mióta visszavonult). Nem kétséges, hogy a Bill Gatest övező valóságos kultusz abból a jelek szerint elfojthatatlan igényből fakad, amivel a modern demokratikus társadalmak valamiképp értelmezni szeretnék az egyenlőtlenségeket. Őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy pontosan hogyan gazdagodott meg Carlos Slim és Bill Gates, és biztosan nem venném a bátorságot, hogy összehasonlítsam érdemeiket. Van egy halvány sejtésem, hogy Bill Gates is szinte monopolhelyzetben volt az operációs rendszerével (mint ahogy nagyon sok más vállalkozó ebben az iparágban a telekommunikációtól a Face-bookig szintén monopoljáradékra alapozta a vagyonát). Azt gondolom továbbá, hogy Gates munkáját ezernyi mérnök és alapkutatásokat végző tudós támogatta, akik nélkül az ő innovációinak esélyük sem lett volna, hogy megszülessenek. Ezek az emberek nem védték le jogi úton az általuk elért tudományos eredményeket. Egy szó, mint száz, számomra nem nagyon meggyőző ez az erős kontraszt Gates és Slim között a tények teljes ismerete nélkül.230
Bill Gates előtt 1987 és 1994 között a Forbes listáját két japán milliárdos (Josiaka Cucumi és Taikicsiro Mori) vezette, de az ő nevüket a nyugat-európai közvélemény jószerivel már el is felejtette. Sokan nyilván úgy gondolják, hogy ezek az emberek a vagyonukat annak az ingatlanpiaci és tőzsdei buboréknak köszönhették, amely akkortájt dagadt a Felkelő Nap országában, no meg egy-két elegánsnak nem nevezhető ázsiai típusú üzleti machinációnak. Ám az 1950 és 1980 közötti éveket jellemző japán növekedés a történelemben egészen egyedülálló volt, sokkal nagyobb, mint ami az Egyesült Államokban 1990 és 2010 között lezajlott, és joggal gondolhatjuk, hogy ebben a vállalkozóknak is jutott valamilyen szerep.
Ahelyett azonban, hogy a vagyonok erkölcsi hierarchiájával bíbelődnénk, ami gyakran amúgy is csak a nyugati felsőbbrendűségi érzet megnyilvánulása, szerintem sokkal hasznosabb lenne, ha megpróbálnánk megérteni a vagyonok fejlődési dinamikájának általános törvényeit, és az egyének erkölcseit félretéve azokkal a szabályozási kérdésekkel foglalkoznánk - elsősorban az adózás terén -, amelyek mindenkire egyformán vonatkoznak a nemzetiségüktől függetlenül. 2006-ban Franciaországban Lakshmi Mittal acélmágnás felvásárolta a világ második legnagyobb acélipari csoportját, az Arcelor-t, amit a francia sajtó kiváltképp rosszul fogadott. Ez a neheztelés 2012 őszén ismét előtérbe került, amikor Mittalt azzal vádolták, hogy nem fejleszti eléggé a vállalat florange-i gyárát. Indiában mindenki meg van arról győződve, hogy ezt az ellenségességet, legalábbis részben, a mágnás bőrszíne okozta. Biztosak lehetünk abban, hogy nincs igazuk? Valóban, Mittal stílusa elég kemény, feltűnő életmódja pedig sokszor kavar botrányt. A teljes francia sajtó élesen bírálta Mittalt kacsalábon forgó londoni palotái miatt, melyek szerintük „háromszor annyiba kerültek, mint a florange-i befektetések”.231 Ez a nagy felháborodás azonban határozottan elhalkul, ha egy hazai bokorban termett milliárdos, Arnaud Lagardère Párizs elegáns elővárosában, Neuilly-sur-Seine-ben költ a házára ugyanennyit, vagy él hasonlóan fényűző életet. Ő nem kifejezetten ismert arról, hogy említésre méltó érdeme vagy társadalmi hasznossága lenne, ám a francia kormány történetesen akkoriban készült meglepni őt egy egymilliárd eurós csekkel, cserébe a részvénycsomagjáért az EADS (European Aeronautic, Defense and Space Co.) vállalatban, amely a világ egyik vezető repülőgépgyártó csoportja.
Lássunk egy utolsó, még szélsőségesebb példát. 2012 februárjában a francia igazságszolgáltatás 200 köbméter mennyiségben javakat (többek között luxusautókat, értékes régi festményeket) vitetett el az egyenlítői-guineai diktátor fia, Teodorin Obiang Foch sugárúti házából. Tény, hogy az illető úr jövedelme legfőbb forrását az a részvénycsomag jelentette, amelyet vitatható körülmények között szerzett egy, a guineai fakitermelésre jogot kapott vállalatban, amely valójában ellopta ezeket az erdőket Egyenlítői-Guinea lakosaitól. Az ügy azonban bizonyos tekintetben példaértékű, és mindenki okulására szolgálhat, mert úgy tűnik, hogy a magántulajdon egy kicsit kevésbé szent annál, mint ahogy azt mondogatni szokás. Eszerint, ha a hatóságok nagyon akarnak, el tudnak igazodni azoknak az üres, „postafiókcégeknek” az útvesztőjében, melyek révén Teodorin Obiang a vagyonát igazgatta. Nem kételkedhetünk abban, hogy Párizsban vagy Londonban könnyűszerrel találhatnánk olyanokat - legyenek orosz oligarchák vagy katari milliárdosok -, akik a vagyonukat a természeti javak eltulajdonításából szerezték. Talán a kőolaj, a földgáz vagy a bauxit vonatkozásában az eset nem annyira egyértelmű lopás, mint Teodorin Obiang fakitermelése; talán a jogi eszközök igénybevétele is indokoltabb, amikor egy szegény országot lopnak meg, mint amikor egy kevésbé szegényt.232 Talán az olvasó egyetért velem abban, hogy ezek az esetek összességükben nem is nagyon különböznek egymástól; ugyanannak a sorozatnak a tagjai, de gyakran előfordul, hogy egy vagyon inkább gyanús, ha a tulajdonos bőrének a színe nem fehér. A bíróságok természetesen nem tudják feltárni minden ebül szerzett jószág vagy indokolatlan vagyongyarapodás körülményeit. A tőke megadóztatása kevésbé pontatlan és sokkal szisztematikusabb eszköz lenne a kérdés kezelésére.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a tőke hozamában gyakran kibogozhatatlanul jelen vannak olyan elemek, mint az igazi vállalkozói munka (ami a gazdasági fejlődés elengedhetetlen előfeltétele), a szimpla szerencse (valaki a jó pillanatban van a jó helyen, hogy egy nyereséggel kecsegtető jószágot jó áron megvehessen) és a vitathatatlan lopás. A vagyonok felhalmozódásának önkényessége sokkal szélesebb kategória, mint az öröklés önkényessége. A tőkehozam a természeténél fogva volatilis és kiszámíthatatlan; könnyűszerrel eredményezhet többévnyi bérnek megfelelő árfolyamnyereséget (vagy veszteséget). A vagyoni hierarchia csúcsán ezek a hatások még szélsőségesebbek - mindig is azok voltak. 1926-ban, az Ibikusz-ban Alekszej Tolsztoj a következőképpen festi le a kapitalizmus borzalmait: 1917-ben Szentpéterváron a könyvelő Simon Nyevzorov betöri a neki állást kínáló régiségkereskedő koponyáját, és így jut egy kisebb vagyonhoz. Maga a régiségkereskedő egyébként úgy gazdagodott meg, hogy korábban fillérekért felvásárolta a forradalom elől menekülő arisztokraták javait. Nyevzorov alig hat hónap alatt megtízszerezi a kezdőtőkéjét azzal a kártyabarlanggal, melyet új barátjával, Rtyiscsevvel működtetnek. Nyevzorov az élősködő, semmirekellő ember mintapéldánya, alacsony, jelentéktelen alak. Személye az élő bizonyítéka annak, hogy a vagyon és az érdem nagyon távol is állhatnak egymástól: a felhalmozás kiindulópontja néha egy bűncselekmény, az önkényes mértékű hozam pedig gondoskodik arról, hogy az eredendő bűn gyümölcse sokáig életben maradjon.
A tőkehozam egyenlőtlenségeinek jobb megértéséhez, hasznos lehet, ha -mindenféle személyes kérdésen túllépve - megvizsgáljuk, hogy mi történt az amerikai egyetemi alapítványok vagyonával az elmúlt évtizedek során. Azoknak a nagyon ritka eseteknek az egyikével van dolgunk ugyanis, amikor teljes körű, viszonylag hosszú időszakra vonatkozó adatokkal rendelkezünk a befektetésekről és az elért hozamokról az induló tőke nagyságához képest.
Jelenleg több mint nyolcszáz olyan állami és magánegyetem található az Egyesült Államokban, melyeknek saját alapítványuk van. Ezeknek a nagysága néhány tízmillió dollártól (például a 2012-ben a 785. helyen álló North
Iowa Community College alapítványi vagyona 11,5 millió dollár) akár néhány tízmilliárd dollárig terjedhet. A lista első helyét évek óta a Harvard foglalja el (a 2010-es évek elején kb. 30 milliárd dolláros vagyonnal), ezt követi a Yale (majdnem 20 milliárdnyi vagyonnal), majd a Princeton és a Stanford 15 milliárdot meghaladó összeggel. Ezek után sorakozik az MIT és a Columbia 10 milliárdnál alig kisebb, majd a chicagói és a pennsylvaniai egyetem a maga 7 milliárdos vagyonával. A 2010-es évek elején tehát nagyjából nyolcszáz amerikai egyetem osztozik 400 milliárd dollárnak megfelelő vagyonon (ami átlagosan egyetemenként 500 millió dollárnál egy kicsit kevesebbet, és 100 millió eurónál valamivel alacsonyabb mediánt jelent). Ez persze az amerikai háztartások magánvagyonának 1%-át sem éri el, de mégiscsak jelentős pénzről van szó, ami minden évben komoly jövedelmet biztosít az amerikai egyetemeknek, vagy legalábbis egy részüknek.233 Főképpen azonban - és valójában ez a számunkra igazán érdekes mozzanat - az amerikai egyetemek rendszeresen megbízható és részletes adatokat közölnek alapítványi vagyonuk alakulásáról, ami lehetővé teszi, hogy elemezzük az egyes egyetemi alapítványok által elért éves hozamokat. Ilyesmit a magánvagyonok többségéről egyáltalán nem mondhatunk el. Az adatokat az 1970-es évek vége óta gyűjti az amerikai egyetemek szakmai egyesülete, amely 1979 óta minden évben vastag kötetekben hozza nyilvánosságra a feldolgozott adatokat.
A 12.2. táblázatban tüntettük fel az ezekből az adatokból levonható legfontosabb következtetéseket.234 Mindenekelőtt látható, hogy az amerikai
12.2. táblázat. Az amerikai egyetemek alapítványi vagyonának hozama,
1980-2010
Magyarázat: 1980 és 2010 között az amerikai egyetemek alapítványi vagyonának az átlagos reálhozama 8,2% volt. Ez a ráta annál magasabb, minél nagyobb volt az induló vagyon. A feltüntetett hozamok az adminisztratív és pénzügyi költségek, valamint az infláció levonása után értendők (ez utóbbi 1980 és 2010 között évente 2,4% volt).
Források és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
egyetemi alapítványi vagyonok átlagos hozama az elmúlt évtizedek során nagyon magas volt: 1980 és 2010 között átlagosan évi 8,2% (ha pedig csak az 1990 és 2010 közötti alperiódust vizsgáljuk, akkor 7,2%235). Persze a hozam minden évtizedben hullámzott, előfordult, hogy nagyon gyenge vagy akár negatív is volt, mint például 2008-09-ben, mint ahogy voltak nagyon erős évek is, amikor az átlagos hozam jóval meghaladta a 10%-ot. Az igazán fontos megállapítás azonban az, hogy ha tíz-, húsz- vagy harmincéves átlagokat vonunk, akkor a Forbes milliárdoslistája esetében megfigyelthez hasonló, rendkívül magas hozamokat tapasztalunk.
A 12.2. táblázatban feltüntetett hozamok nettó reálhozamot jelentenek; olyan hozamot, melyek az árfolyamnyereségek, az infláció, illetve az adók (utóbbiak mértéke egészen elhanyagolható, tekintve hogy nonprofit alapítványokról van szó) és a kezelési költségek levonása után értendők. Ez utóbbiak tartalmazzák mindazok fizetését az egyetemen vagy az egyetemen kívül, akik részt vesznek az alapítvány befektetési stratégiájának végrehajtásában. A tőke valódi, tiszta hozamáról beszélünk tehát abban az értelemben, ahogy azt a könyv korábbi részében meghatároztuk, vagyis arról a hozamról, melyet a tőke birtoklása önmagában biztosít, minden munkatevékenységtől függetlenül.
A 12.2. táblázatból egyértelműen levonható második megállapítás az, hogy az elért hozam erősen függ a tőke induló nagyságától. Az az ötszáz egyetem, amelyiknek a vagyona nem éri el a 100 millió dollárt, az 1980 és 2010 közötti időszakban 6,2%-os hozamot ért el (1990 és 2010 között pedig 5,1%-ot), ami azért épp elég magas és jóval meghaladja azt, amit a magánvagyonok összességükben ebben az időszakban elértek.236 A hozam aztán az alapítvány nagysága szerint a rangsorban felfelé haladva egyre növekszik. Az a hatvan egyetemi alapítvány, amelynek a vagyona meghaladja az 1 milliárd eurót, az 1980 és 2010 közötti időszakban 7,8%-os hozamot ért el (az 1990 és 2010 közötti részidőszakban pedig 10,0%-ot, ami a kisebb vagyonú egyetemek által elért hozam duplája).237
Ami a különböző egyetemi alapítványok befektetési stratégiáját illeti, láthatjuk, hogy mindegyikük erősen diverzifikált portfóliókkal dolgozik, amelyekben többségben vannak az amerikai és külföldi részvények és vállalati kötvények (az államkötvények, főleg az amerikai állam által kibocsátottak, keveset fizetnek, ezért a részarányuk általában nem éri el a 10%-ot, a nagy egyetemi alapítványok esetében pedig egyenesen hiányoznak a befektetések közül). Ahogy felfelé haladunk az alapítványok mérete szerinti rangsorban, az „alternatív befektetési stratégiák” egyre szaporodnak. Ezek olyan magas hozamú befektetések, mint amilyenek például a zártkörű kockázati tőketársaságok és tőzsdén nem jegyzett külföldi részvények (melyek nagy szakértelmet igényelnek), továbbá a spekulatív tőkealapok (hedge funds) és a különböző származékos (derivatív) ügyletek, ingatlan, nyersanyag, például energia, természeti erőforrások és ezekhez kapcsolódó pénzügyi termékek (melyek szintén nagyon speciális ismereteket igényelnek, és potenciálisan nagyon nagy hozammal kecsegtetnek).238 Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket az „alternatív befektetéseket”, melyeknek egy közös tulajdonságuk biztosan van, ti. messze kívül esnek a mindenki számára hozzáférhető részvény- és kötvénybefektetési stratégiákon, azt találjuk, hogy részarányuk az összes befektetésen belül az 50 millió eurónál kisebb alapítványi vagyonok esetében csupán 10%, 50 és 100 millió euró között 25%, 100 és 500 millió között 35%, 500 millió és 1 milliárd között 45%, a felett pedig 60%. A teljesen nyilvános és nagyon részletes, mindenki számára rendelkezésre álló adatok segítségével egyértelműen megállapítható, hogy az alternatív befektetések révén érhető el az évi 10%-ot is meghaladó reálhozam, miközben a kisebb vagyonú intézmények kénytelenek 5%-os hozammal beérni.
Érdekes, hogy a hozamok éves volatilitása nem feltétlenül növekszik az induló vagyon méretével; a Harvard vagy a Yale által elért hozam ugyan ingadozik az átlag körül, de nem sokkal nagyobb mértékben, mint a kisebb intézmények befektetéseinek a hozama, ha pedig több évre átlagolunk, a nagyobb induló vagyonok átlagos hozama szisztematikusan magasabb, mint a kisebbeké, és a különbség nagyjából állandó. A nagyobb alapítványi vagyon magasabb hozama tehát nem feltétlenül a nagyobb kockázatvállalás számlájára írható, hanem sokkal inkább a magasabb színvonalú vagyonkezelési stratégia eredménye, ami tartósan jobb eredményeket hoz.239
Hogyan lehet ezeket a tényeket megmagyarázni? A válasz a portfólió-menedzsmenttel kapcsolatos méretgazdaságosságban keresendő. A Harvard például jelenleg kb. 100 millió dollárt fizet ki évente vagyonkezelésre. Ez a tekintélyes összeg a legkiválóbb vagyonkezelők díjazására megy, akik képesek arra, hogy megtalálják a legnagyobb nyereséggel kecsegtető befektetési lehetőségeket szerte a világon. Ám a Harvard alapítványának méretéhez viszonyítva - ami nagyjából 30 milliárd dollár - ez a díj éves szinten mindössze 0,3%. Abban az esetben, ha e vagyonkezelők munkájának eredményeképpen a hozam nem 5%, hanem 10% lesz, a Harvardnak nyilván bőven megéri, hogy kifizesse ezt az összeget. De egy olyan egyetem vonatkozásában, amelynek az alapítványi vagyona csupán 1 milliárd dollár, fel sem merül, hogy kifizethetne 100 millió dollárt, az alapítványi vagyon 10%-át vagyonkezelésre. Egyetlen egyetem sem költ 1%-nál többet vagyonkezelésre, a legtöbb általában kevesebb mint 0,5%-ot fizet. Így az 1 milliárdos alapítványi vagyont minden bizonnyal 5 millió dollárért menedzselik, amiért nem lehet az alternatív befektetések terén legkiválóbb szakembereket alkalmazni, ha ők 100 millió dollárba kerülnek. A North Iowa Community College a maga 11,5 millió dolláros alapítványi vagyonával maximum 115 000 dollárt tud vagyonkezelésre fordítani, ami a piaci árak ismeretében egy félállású vagy negyedállású szakember szerződtetésére lehet elég. Persze ez az egyetem még mindig jobb helyzetben van, mint a vagyoni eloszlás mediánján található amerikai állampolgár, aki az alig 100 000 dolláros vagyonával legfeljebb a saját maga vagyonkezelési tehetségére, illetve talán a sógora befektetési tanácsaira számíthat. Persze a pénzügyi tanácsadók és vagyonkezelők sem tévedhetetlenek (és akkor még nagyon diplomatikusan fogalmaztunk), de mivel mégiscsak képesek felkutatni a legjobban jövedelmező befektetéseket, összességében az ő szerepük magyarázza a legnagyobb alapítványi vagyonok kiemelkedő hozamát. Ezek az eredmények azért figyelemre méltók, mert egyértelműen és konkrétan bizonyítják, hogy a legjobb hozamokat a legnagyobb induló vagyonokkal lehet elérni, ami értelemszerűen növeli az egyenlőtlenségeket a hozamok terén. Ezek a magas hozamok alapozzák meg javarészt a legnagyobb amerikai egyetemek virágzását, mindenesetre sokkal inkább, mint az egykori diákok adományai, amelyek kisebb szerepet játszanak; jó esetben az alapítványi vagyon éves hozamának tizedét-ötödét érhetik el.240
Ezeket a megállapításokat azért nem árt óvatosan kezelni. Túlzás lenne például, ha azt gondolnánk, hogy ezek a számok alkalmasak arra, hogy megbecsüljük velük a globális vagyoni egyenlőtlenségek alakulását a következő évtizedekben. Először is az egyetemi alapítványok ezeket a nagyon magas hozamokat az 1980 és 2010 közötti időszakban érték el, ami egybeesett a globális eszközárak (részvény és ingatlan) hosszú távú visszapattanásának időszakával, ami nem feltétlenül folyatódik a jövőben. Ez utóbbi esetben az előzőekben említett hosszú távú hozamok minden bizonnyal valamennyire csökkenni fognak.241 Ezenkívül valószínű, hogy a méretgazdaságosság csak a nagyon nagy értékű portfólióknál játszik igazán jelentős szerepet, a „szerényebb”, a 10 vagy 50 millió eurós vagyonok esetében ennek a hatása mérsékeltebb, márpedig a korábbiakban láttuk, hogy ez utóbbi vagyonok összesített súlya a globális összvagyonban sokkal nagyobb, mint a Forbes listáin szereplő milliárdosok vagyonának a súlya. Végül függetlenül a vagyonkezelési díjaktól, a hozamok nyilvánvalóan azon is múlnak, hogy az illető alapítványok ki tudják-e választani a legmegfelelőbb szakembereket. Egy család viszont nem úgy működik, mint egy intézmény: bármikor előfordulhat, hogy egy tékozló fiú elszórja az örökségét, ami a Harvard Corporation esetében nyilván nem fog előfordulni, ha másért nem, mert egy csomó ember állna elő, hogy meggátolja ezt. Ám a családi vagyonokat érhetik ilyen „sokkok”, és ez egyszersmind azzal is jár, hogy az egyéni vagyonok terén fennálló egyenlőtlenségek valószínűleg nem nőnek a végtelenségig, inkább egy bizonyos idő után a vagyoni eloszlás megtalál valamilyen egyensúlyi pontot.
Ezek a gondolatmenetek azonban nem igazán megnyugtatók. Meglehetősen nagy gondatlanságról tanúskodna, ha kizárólag abban bíznánk, hogy - miképp a múltban mindig is - a családi vadhajtások a jövőben is megakadályozzák a milliárdosok elszaporodását. A korábbiakban már említettem, hogy elegendő egy viszonylag szerény r — g különbség, és a vagyon-eloszlás terén fennálló egyenlőtlenségek egészen szélsőséges mértéket ölthetnek. Nem is szükséges, hogy az éves hozam elérje a 10%-ot valamennyi nagy vagyon esetén: már egy kisebb különbség is elegendő ahhoz, hogy hatalmas egyenlőtlenségi „sokk” következzen be.
Azt is tudnunk kell, hogy a vagyonos családok egyre igényesebb jogi megoldásokat dolgoztatnak ki, melyek célja a családi vagyon megőrzése. Gondolok a különböző „bizalmi kéz” és alapítványi formákra, melyek létrehozása gyakran adóoptimalizálási megfontolásokból történik, de sok esetben egyszerűen csak arról van szó, hogy a tulajdonos korlátozni akarja a későbbi nemzedékek cselekvési szabadságát a vagyont illetően. Másképpen fogalmazva: a gyarló ember és az örökké élő alapítványok közötti határvonal nem annyira egyértelmű, mint gondolnánk. A következő generációk jogainak korlátozását elvben jelentősen leszűkítette két évszázaddal ezelőtt az entails megszüntetése (lásd 10. fejezet). Ám ezt a gyakorlatban azért meg lehet kerülni, ha a szükség úgy hozza. Néha nagyon nehéz megkülönböztetni a tisztán családi alapítványt a valóban karitatív célokat szolgáló alapítványtól, mivel az érintett családok néha mind a két célra használják ezeket. Gondosan ügyelnek arra is, hogy fenntartsák az ellenőrzést a vagyonuk felett azután is, hogy valamilyen alapítványba bevitték.242 Gyakran nem egyszerű megállapítani, hogy pontosan milyen jogokkal rendelkeznek a gyermekek és a rokonok ezekben a nagyon összetett jogi struktúrákban, mivel a fontos részletek csak elvétve nyilvánosak, arról nem is beszélve, hogy némely családi alapítvány, amely alapvetően az öröklés feltételeinek a szabályozására jött létre, párhuzamosan működhet egy másik, karitatív célokat szolgáló alapítvánnyal.243 Érdekes az is, hogy az adóhatóságnak bejelentett adományok értéke mindig érzékelhetően csökken, amikor megszigorítják az ellenőrzést (például amikor az ajándékozónak okmányokkal kell bizonyítania az ajándékozás tényét, vagy amikor az alapítványoknak részletes pénzügyi beszámolókat kell készíteniük, bizonyítandó közhasznú tevékenységüket és azt, hogy a magáncélú pénzfelhasználás nem halad meg egy bizonyos összeghatárt). Mindez azt látszik alátámasztani, hogy ezekben a szervezetekben a magáncélú és közhasznú tevékenység nemritkán összekeveredik.244 Végül pedig nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy az alapítványok milyen arányban szolgálnak valóban közérdekűnek minősíthető célokat.245
Az egyetemi alapítványok által elért hozamok elemzése arra hívja fel a figyelmet, hogy érdemes foglalkozni a tőke tiszta hozamával és az inflációnak az egyenlőtlenségeket növelő hatásával is. Az 1. fejezetben láttuk, hogy az 1980-as évek óta az infláció nagyjából évi 2% körül stabilizálódott a fejlett országokban; ez az új norma ugyan jóval alacsonyabb, mint a 20. század során megfigyelt inflációs csúcsok, ám jóval magasabb, mint a 19. században, egészen 1914-ig megfigyelt zéró vagy megközelítőleg zéró infláció. A feltörekvő országokban az infláció jelenleg magasabb, mint a fejlett országokban (sok esetben meghaladja az 5%-ot). A kérdés tehát a következő: vajon milyen következményekkel jár, ha az infláció 0% helyett 2% vagy éppen 5%?
Sokan úgy vélik, hogy az infláció csökkenti a tőke átlagos hozamát. Ez azonban tévedés, mivel az átlagos eszközár (az ingatlanok vagy a pénzügyi aktívák ára) általában ugyanolyan gyorsan nő, mint a fogyasztói árak. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol a tőkeállomány hat év nemzeti jövedelmének felel meg (P=6), és ahol a tőke részaránya a nemzeti jövedelemben 30% (a=30%), így az átlagos hozam 5% (r=5%). Ezek után képzeljük el, hogy ennek az országnak az addig 0%-os inflációja évi 2%-ra nő. Valóban igaz lenne, hogy az átlagos tőkehozam 5%-ról 3%-ra csökken? Természetesen nem. Első közelítésben azt mondhatjuk, hogy ha a fogyasztói árak évi 2%-kal növekednek, akkor valószínű, hogy az eszközárak is átlagosan évi 2%-kal fognak növekedni, vagyis nem lesz se árfolyamveszteség, se -nyereség, a tőke hozama pedig továbbra is évi 5% marad. De az igaz, hogy az infláció megváltoztatja ennek az átlagos hozamnak az eloszlását az ország lakosai között. A probléma az, hogy a gyakorlatban az infláció által előidézett újraelosztások mindig összetettek, többdimenziósak, jórészt nem lehet előrelátni és ellenőrzés alatt tartani őket.
Időnként felvetődik bennünk az a gondolat, hogy az infláció a járadékosok ellensége, és lehetséges, hogy részben ez magyarázza, miért viszonyulnak a modern civilizációk pozitívan az inflációhoz. Ez részben igaz, legalábbis abban az értelemben, hogy az infláció arra kényszeríti az embereket, hogy minimális mértékben ugyan, de foglalkozzanak a vagyonukkal. Inflációs körülmények között, aki csak üldögél a pénzeszsákján, rövidesen megtapasztalja, hogyan olvad el a pénze, még akkor is, ha a vagyont nem terheli adó.246 Ebben az értelemben az infláció valóban a lusta gazdagokra vagy pontosabban a be nem fektetett vagyonra kivetett adó. Ám ahogy már többször megjegyeztem, elegendő a vagyont ingatlanba, részvénybe vagy más reálaktívákba fektetni, és máris kivédtük az infláció hatását. Az egyetemi alapítványok által elért hozamok elemzése egyértelműen igazolja ezt. A nagy vagyonok könnyen érhetnek el magas reálhozamokat, függetlenül attól, hogy az infláció 0% vagy 2%.
Még az sem kizárt, hogy az infláció inkább javítja a nagy vagyonok helyzetét a kisebb vagyonokhoz képest, mivel megnöveli a vagyonkezelők és a pénzügyi közvetítők szerepét. Ha valaki 10 vagy 50 millió euró feletti vagyonnal rendelkezik, talán nem tudja megfizetni a Harvard által foglalkoztatott vagyonkezelőket, de azért elég pénze van, hogy igénybe vegye egy pénzügyi tanácsadó szolgáltatásait az inflációs veszteség elkerülése érdekében. Ha valakinek csak 10 ezer vagy 50 ezer eurója van, a pénzügyi tanácsadója (már ha megengedheti magának) által javasolt portfólió nem lesz túl változatos; ritkábban is fog vele találkozni. Ennek a csoportnak a tagjai amúgy is hajlamosak arra, hogy megtakarításaik nagy részét nem, vagy alig kamatozó folyószámlákon, vagy takarékbetétekben tartsák, ami alig fizet többet, mint az infláció. Hozzá kell tenni azt is, hogy egyes befektetési lehetőségek összeghatárhoz kötöttek, így a kis befektetők számára többnyire nem is elérhetők. Ez utóbbi, tehát hogy a legjövedelmezőbb befektetéshez a lakosság többsége jószerivel nem tud hozzáférni, sokkal általánosabb probléma, mint az, hogy a leggazdagabb magánszemélyek és intézmények számára alternatív befektetési lehetőségek állnak rendelkezésre. Egyes pénzügyi termékek esetében a belépési korlát nagyon magas (akár több százezer euró), így aztán a kis befektetőknek be kell érniük kevésbé vonzó lehetőségekkel (a közvetítők így viszont többet kérhetnek a nagy befektetőktől a szolgáltatásaikért).
Ezek a mérethatások különösen fontosak az ingatlanok esetében. Valójában a lakosság legnagyobb része számára ez a legfontosabb eszközkategória. A legtöbb embernek úgy tűnik, hogy az a legegyszerűbb befektetés, ha saját lakóingatlant vesz. Ez megvéd az inflációtól, hiszen az értéke általában legalább ugyanolyan gyorsan nő, mint a fogyasztói árak, egyúttal a tulajdonosnak nem kell lakbért sem fizetnie, ami tulajdonképpen 3-4%-os éves hozamnak felel meg. De ha valakinek 10 ezer vagy 50 ezer eurója van, nem elég elhatároznia, hogy lakást vesz: egyáltalán nem biztos, hogy lesz rá módja. Tételezzük fel, hogy valakinek 100 vagy 200 ezer eurója van, nagyvárosban él és nem a bérhierarchia felső 2-3 centiliséhez tartozik. Az ő számára nehéz feladat lehet, hogy házat vagy lakást vegyen, még akkor is, ha hajlandó hosszú távra magas kamat mellett eladósodni. Ezért azok, akik kis kezdőtőkével indulnak, gyakran bérlők maradnak; hosszú éveken keresztül, vagy esetleg egész életükben magas lakbért fizetnek (ami lehetővé teszi, hogy az ingatlan tulajdonosa realizálja a magas hozamot), miközben a bankban lekötött megtakarításaik jó esetben talán nem értéktelenednek el az infláció következtében.
Ugyanakkor azok, akiknek nagyobb az induló vagyona egy örökségnek vagy ajándéknak köszönhetően, vagy elég magas a fizetésük, netán mind a kettő, sokkal könnyebben válnak ház- vagy lakástulajdonossá, és élvezik a 3-4%-os reálhozamot és még többet is takaríthatnak meg, hiszen nem kell lakbért fizetniük. A vagyoni különbségek természetesen mindig is meghatározták, hogy ki képes ingatlanhoz jutni.247 Elvben megoldás lehet, hogy valaki befektetési célra vesz egy kisebb lakást, vagy más tőkekategóriákba fekteti a pénzét. Ám a modern kori infláció nem könnyíti meg a helyzetét; a 19. században, amikor az infláció zéró volt, egy kisbefektető is képes volt arra, hogy államkötvények vásárlásával 3-4%-os reálhozamot érjen el. Manapság a legtöbb kisbefektető nem tud ilyen hozamokat elérni.
Foglaljuk össze az eddigieket. Az infláció legfontosabb hatása nem az, hogy csökkenti a tőke átlagos hozamát, hanem hogy újra elosztja. Az infláció hatásai valóban összetettek és sokdimenziósak is, de minden jel arra mutat, hogy ez az újraelosztás inkább a kisebb vagyonokat érinti hátrányosan, míg a nagyobbak hasznot húznak belőle, tehát éppen az ellenkezője történik annak, mint amit általában mindenki kívánatosnak tartana. Tény azonban, hogy az infláció valamennyivel csökkentheti a tiszta tőkehozamot azzal, hogy mindenkinek több pénzt kell fordítania a vagyonkezelésre. Ezt a történelmi hatást össze lehet hasonlítani a tőke értékcsökkenésének nagyon hosszútávú növekedésével, ami gyakoribb befektetési döntéseket, illetve a régebbi aktívák újakkal történő helyettesítését teszi szükségessé.248 Mindkét esetben a korábbinál egy kicsivel többet kell dolgozni ugyanazért a hozamért; azt is mondhatjuk, hogy a tőke „dinamikusabbá” vált. Ez azonban a járadék elleni küzdelemnek egy eléggé indirekt és nem is túl hatékony módja: minden jel arra mutat, hogy a tőke tiszta hozamában bekövetkező kisebb csökkenés jóval elmarad a hozamok terén fennálló egyenlőtlenségek növekedésétől, és egyébként sem a legnagyobb vagyonokra jelent veszélyt. Az infláció révén a járadék egyáltalán nem tűnik el; alighanem inkább fokozza az egyenlőtlenségeket a tőke eloszlása terén.
Félreértés ne essék: nem javaslom a visszatérést az aranystandardhoz vagy a zéró inflációhoz. Bizonyos körülmények között az inflációnak lehetnek pozitív hozadékai, még ha jóval szerényebbek is, mint ahogy azt időnként hajlamosak vagyunk feltételezni. Visszatérek még erre a kérdésre, amikor majd a központi bankok szerepével foglalkozom a pénzteremtésben, elsősorban pénzügyi válságok idején, illetve a nagy államadósság kapcsán. A szerényebb vagyoni helyzetű emberek számára is van ezért lehetőség, hogy megtakarításaikat jövedelmező módon kamatoztassák anélkül, hogy vissza kellene menniük időben a 19. századba a zéró infláció és az államkötvények korába. Tudnunk kell azonban, hogy az infláció rendkívül pontatlanul célzó fegyver, amely ráadásul gyakran ellentétes hatást vált ki, mint amit várnak tőle, ha például a cél az lenne, hogy megakadályozzuk a visszatérést a járadékosok társadalmába és általánosságban véve csökkentsük a vagyoni egyenlőtlenségeket. A tőke progresszív megadóztatása sokkal megfelelőbb eszköz mind a demokratikus átláthatóság, mind a valódi hatékonyság szempontjából.