Az I.2. ábrán a második alakzat bizonyos értelemben egyszerűbb és átláthatóbb, divergenciát előidéző mechanizmusra utal, amely azonban kétségkívül még inkább meghatározó befolyást gyakorol a vagyon hosszú távú eloszlására. Az I.2. ábra a magánvagyon (ingatlan, pénzügyi és működő tőke az adósság levonása után) arányát mutatja az éves nemzeti jövedelemhez képest Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban 1870 és 2010 között. A legszembeötlőbb a magánvagyon jelentős nagysága a 19. század vége és a belle époque Európájában: a magánvagyonok értéke körülbelül hat-hét év nemzeti jövedelmének megfelelő szint körül mozog, ami ugyancsak soknak mondható. Az 1914 és 1945 közötti időszak sokkhatásainak következtében erős visszaesést tapasztalunk: a tőke/jövedelem arány 2-3-ra csökkent. Ezután az 1950-es évektől kezdődően folyamatos növekedést tapasztalunk, olyannyira, hogy a magánvagyonok a 21. század elejére az első világháborút megelőző virágzásukat megközelítő szintre kerülnek vissza: a magántőke 2000-10 között Nagy-Britannia és Franciaország esetében öt-hat éves nemzeti jövedelemnek megfelelő szintre érkezik vissza (Németországban ennél egy kicsit kisebb az arány, de mivel alacsonyabb szintről is indult, az emelkedő tendencia ugyanennyire egyértelműnek tekinthető).
I.2. ábra. A tőke/jövedelem arány Európában, 1870-2010
Magyarázat: Európában 1910-ben a magánvagyonok összesen hat-hét év, 1950-ben két-három év, 2010-ben négy-hat év nemzeti jövedelmének megfelelő nagyságúak. Források és adatsorok: lásd ptketty.pse.ens.fr/capital21c
Ez az U alakú görbe egy központi fontosságú átalakulásra utal, amely nagy szerepet kap ebben a könyvben. Látni fogjuk, hogy a magas tőke/ jövedelem arány újbóli megjelenése az elmúlt néhány évtizedben főleg azzal magyarázható, hogy az országok viszonylag alacsony növekedési rezsimre álltak át. Az pedig magától értetődik, hogy az alacsony növekedéssel jellemezhető gazdaságokban a múltban megszerzett vagyonok aránytalanul nagy jelentőségre tesznek szert, hiszen viszonylag alacsony összegű új megtakarítás is elég ahhoz, hogy a korábban felhalmozott tőkeállomány nagysága folyamatosan és jelentősen növekedjen.
Ha pedig a tőke hozama százalékosan tartósan és jelentősen meghaladja a gazdaság növekedésének ütemét (ami nem automatikusan igaz, ám alacsony növekedési ütem mellett valószínűsíthető), akkor erőteljesen megnövekszik a divergencia kockázata a vagyon eloszlása terén.
Ez az alapvető egyenlőtlenség, amely az r > g képlettel írható le, lényeges szerepet kap ebben a könyvben, tulajdonképpen a bemutatott gondolatmenet és az abból levont következtetések esszenciáját jelenti. A képletben r a tőke átlagos hozamát jelenti a tőke összegének százalékában kifejezve, vagyis a tőke éves hozamát, mely utóbbi alatt nyereséget, osztalékot, kamatot, bérleti díjat vagy más tőkejövedelmet értünk. A g pedig a növekedési ütemet jelöli, tehát a jövedelem vagy a kibocsátás éves növekedését.
Amikor a tőke hozama jelentős mértékben meghaladja a gazdasági növekedés ütemét - és látni fogjuk, hogy ez nagyjából mindig így volt a történelem során, legalábbis a 19. századig, és jó eséllyel újra természetessé fog válni a 21. században is -, akkor a múltban felhalmozott vagyon automatikusan gyorsabban fog növekedni, mint ahogy a kibocsátás és a jövedelmek növekednek. Ahhoz, hogy a tőkéjük a gazdaság egészénél gyorsabban növekedjen, az örökösöknek csak annyit kell tenniük, hogy a tőkejövedelmeik egy bizonyos részét megtakarítják. Ebben a helyzetben szinte elkerülhetetlen, hogy az örökölt vagyonok összege jóval meghaladja az életpálya során összegyűjtött megtakarítások összegét, és hogy a tőke koncentrációja rendkívül magas szinteket érjen el - olyan szinteket, amelyek vélhetően nem egyeztethetők össze a modern, demokratikus társadalmak alapját képező meritokratikus értékekkel és a társadalmi igazságosság elvével sem.
Ezt az alapvető, a divergencia irányába ható erőt egyébként más mechanizmusok tovább erősíthetik, például ha a megtakarítási ráta a vagyoni hierarchiában felfelé haladva erősen növekszik37, és még inkább, ha az ef-fektív átlagos hozam az egyén induló tőkéjének a nagyságával párhuzamosan emelkedik (márpedig látni fogjuk, hogy egyre inkább ez a helyzet). Az a tény, hogy a tőkehozam mértéke kiszámíthatatlan és önkényes, lehetővé teszi, hogy a vagyon számtalan módon gyarapodjon, ami szintén kihívást jelent a meritokratikus modellel szemben. Végül e tényezőket fokozhatja a Ricardo-féle szűkösségi elv működése: a magas ingatlan- vagy kőolajárak fokozhatják a trendszerű divergenciát.
Foglaljuk össze az eddigieket. A vagyonok felhalmozásának és eloszlásának folyamata során olyan erők szabadulnak fel, amelyek erőteljesen a divergencia, vagy legalábbis egy rendkívül magas fokú egyenlőtlenség irányába hatnak. Léteznek a konvergencia irányába ható erők is, amelyek bizonyos országokban vagy egyes korszakokban ugyan felülkerekedhetnek az előbbieken, ám a divergencia irányába ható erők bármelyik pillanatban újra felülkerekedhetnek, ahogy ez a 21. század kezdetén éppen megtörténni látszik, és ahogy az eljövendő évtizedekben valószerűsíthető demográfiai és gazdasági növekedési ütem csökkenése a jövőre nézve is sejteni engedi.
Az általam levont következtetések kevésbé apokaliptikusak, mint amit a Marx által vélelmezett végtelen felhalmozás és állandósult divergencia elve sugall (Marx elmélete implicite szigorúan abból indul ki, hogy hosz-szú távon a termelékenység növekedése zéró). Az általam felvázolt modellben a divergencia nem állandó, ez csak egy a vagyonok eloszlására vonatkozó lehetséges forgatókönyvek közül, ennek ellenére a lehetőségek túlságosan nagy örvendezésre nem adnak okot. Kiemelten hangsúlyozni kell, hogy a modellemben szereplő, a divergenciát előidéző legfontosabb erőt leíró r > g egyenlőtlenségnek semmi köze nincs a piac bármilyen tökéletlenségéhez. Éppen ellenkezőleg: közgazdasági értelemben minél „tökéletesebb” a tőkepiac, annál nagyobb eséllyel igazolódik be ez a forgatókönyv. El lehet képzelni olyan intézményeket és közpolitikát, amelyek képesek megállítani ennek a kérlelhetetlen logikának a hatásait — ilyen például a tőkére kivetett globális szintű progresszív adó. Ám az ilyen intézkedések erőteljes nemzetközi szintű koordinációt tételeznek fel. Sajnos nagyon is valószínűsíthető, hogy e problémára reagálva a tényleges intézkedések - köztük számos nacionalista indíttatású - a gyakorlatban sokkal szerényebbek és kevésbé hatékonyak lesznek.
Melyek a jelen kutatás földrajzi és történeti keretei? Amennyire csak lehetséges, kísérletet tettem arra, hogy vagyonok eloszlásának dinamikáját mind az egyes országokon belül, mind pedig az országok közötti összehasonlításban a 18. századtól kezdődően egyaránt elvégezzem. A gyakorlatban azonban a rendelkezésre álló adatok korlátolt volta sok esetben arra kényszerített, hogy alaposan leszűkítsem a vizsgálat terét. Ami a kibocsátás és a jövedelem országok közötti eloszlását illeti - ezt tárgyalja a könyv első része -, 1700-ig lehetett visszanyúlni, köszönhetően az Angus Madisson által összegyűjtött államháztartási adatoknak. Amikor a tőke/jövedelem arányt és a tőke-munka felosztást vizsgálom majd a második részben, kénytelen leszek alapvetően a fejlett országok esetére szorítkozni, és a megfelelő történeti adatok hiányában az itt megállapítottakat extrapolálni a szegény és feltörekvő országokra.
Amikor a jövedelmek és a vagyon egyenlőtlenségeinek változását vizsgálom a harmadik részben, szintén alkalmazkodnom kellett a rendelkezésre álló forrásokhoz. Igyekeztem vizsgálódásomat a lehető legtöbb szegény és feltörekvő országra kiterjeszteni elsősorban a WTID adatainak felhasználásával, hiszen ennek az adatbázisnak az a feladata, hogy a lehető legnagyobb mértékben lefedje az öt kontinenst. Ám nyilvánvaló, hogy a hosszú távú trendek sokkal jobban dokumentáltak a gazdag országokban. Ez tehát azt jelenti, hogy ez a könyv mindenekelőtt a legfontosabb fejlett országok: az Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia történelmi tapasztalatainak elemzésére épül.
Nagy-Britannia és Franciaország esete különösképpen fontos, hiszen ennek a két országnak a történeti forrásai a legteljesebbek egy nagyon hosszú időszak tekintetében. Nagy-Britanniában és Franciaországban számos becslés áll rendelkezésre a nemzeti vagyonra és annak szerkezetére vonatkozóan egészen a 18. század kezdetéig. Ez a két ország egyébként a 19. századnak és a 20. század elejének két legnagyobb gyarmati és pénzügyi hatalma volt. Fontos tehát, hogy vizsgáljuk ezeket az országokat annak érdekében, hogy megértsük a vagyonok globális eloszlásának dinamikáját az ipari forradalomtól kezdődően. Történelmük megkerülhetetlen kiindulópontot jelent az 1870 és 1914 közötti években lejátszódott, gyakran „első pénzügyi és kereskedelmi globalizációnak” nevezett időszak vizsgálatához is, ami egyébként érdekes párhuzamokat mutat a „második globalizációval”, amely az 1970-80-as évek óta tart. Olyan időszakról van szó, amelyik épp annyira izgalmas, mint amennyire elképesztő mértékű egyenlőtlenségekkel terhelt. Ebben a korszakban találják fel az elektromos izzót, ez a transzatlanti hajózás virágkora (a Titanic 1912-ben indul útjára), ekkor jelenik meg a mozi és a rádió, a gépkocsi és a nemzetközi pénzügyi befektetések is. Ne feledjük, hogy a 2000-10-es évekig kellett várni, amíg a fejlett országokban a tőzsdei kapitalizáció GDP-hez mért aránya elérte azt a szintet, ami Londont és Párizst jellemezte az 1900-as évek elején. Ez az összehasonlítás számos tanulságot hordoz a jelenlegi világ jobb megértéséhez.
Biztosan lesznek olyan olvasók, akik megütköznek azon, hogy milyen nagy figyelmet szentelek a francia eset tanulmányozásának, sőt előfordulhat, hogy nacionalizmussal vádolnak meg. Kénytelen vagyok tehát felsorakoztatni az indokaimat, hogy miért járok el így. Elsősorban a források gazdagságát kell említenem. A francia forradalom nem tudott ugyan egyenlő vagy éppen ideális társadalmat létrehozni, ám látni fogjuk, egyedülálló módon lehetővé tette, hogy figyelemmel kísérjük a lakosság vagyonának alakulását. Az 1790 és 1888 között bevezetett föld-, ingatlan- és pénzvagyon-nyilvántartási rendszer elképesztően modern és átfogó volt a maga korában. Ebből következik, hogy a hosszú időtávra vonatkozó örökösödési adatok valószínűleg Franciaországban a legbőségesebbek, és ezt a forradalomnak köszönhetjük.
A második ok, hogy itt kezdődött meg a legkorábban a demográfiai átalakulás, így kiváló kiindulópontot jelent, hogy megbecsüljük, mi vár a világ többi országára. Bár a francia népesség lélekszáma növekedett az elmúlt két évszázadban, a növekedés üteme meglehetősen lassú volt. A forradalom idején körülbelül 30 milliós népesség alig növekedett 60 millió fölé a 2010-es évek elejére; ettől függetlenül ugyanarról az országról beszélünk, amely lakosságának lélekszáma nagyságrendjében nem változott. Ösz-szehasonlításképpen az Egyesült Államok lakossága a Függetlenségi Nyilatkozat idején alig érte el a 3 milliót, de ez a szám 1900-10-re már 100 millióra nőtt, a 2010-es évek elején pedig már a 300 milliót is meghaladta. Nyilvánvaló, hogy amikor egy ország népessége 3 millióról 300 millióra növekszik (hogy a 19. századi nyugati terjeszkedés eredményeként bekövetkezett radikális területi növekedésről ne is beszéljünk), akkor valójában már nem beszélhetünk ugyanarról az országról.
Látni fogjuk, hogy az egyenlőtlenségek dinamikája és szerkezete nagyon másképpen alakul egy olyan országban, amelyben a lakosság százszorosára növekedett, szemben egy olyannal, ahol ez éppen csak megduplázódott. Az öröklés kérdése nyilvánvalóan sokkal kisebb súllyal esik latba az első, mint a második esetben. Az Újvilág jelentős demográfiai növekedéséből adódik, hogy a múltban felhalmozott vagyonok súlya mindig is kevésbé volt jelentős, mint Európában, ami magyarázatot ad arra, hogy az amerikai egyenlőtlenségek szerkezete miért annyira egyedi. Ugyanez elmondható arról is, ahogy az Egyesült Államokban az egyenlőtlenségekről és a társadalmi osztályokról vélekednek. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az amerikai modell bizonyos mértékben nem általánosítható (nem túl valószínű, hogy a világ lakossága százszorosára fog növekedni a következő két évszázad leforgása alatt), míg a francia modell inkább tipikusnak tekinthető, és így a jövőben bekövetkező változások megértése szempontjából is alkalmasabb vizsgálódási terepnek mutatkozik. Meg vagyok győződve arról, hogy a Franciaország, és általánosabban a ma fejlettnek nevezett európai, északamerikai, óceániai országok, illetve a Japán által bejárt út alapos elemzése számos fontos tanulsággal szolgál a vagyon globális jövőbeni alakulása tekintetében, ideértve az olyan feltörekvő országokat, mint Kína, Brazília, és India is, ahol kétségkívül hamarosan lassulni fog - vagy már lassulni is kezdett - a demográfiai és a gazdasági növekedés.
Végül Franciaország esete azért is érdekes, mert az alapvetően „burzsoá” francia forradalom nagyon hamar megteremtette a piaccal kapcsolatban a jogi egyenlőség egyfajta ideálját. Érdemes megvizsgálni, hogyan érintette ez az ideál a vagyon eloszlásának dinamikáját. Bár az 1688-as angol forradalom bevezette a modern parlamentarizmust, de nem nyúlt a királyság intézményéhez, érvényben tartotta az elsőszülöttségi jogot a földbirtokok vonatkozásában (egészen 1920-ig), illetve az örökölt nemesség politikai előjogait is mind a mai napig (a 2010-es években még mindig folyik a Lordok Házának megreformálásával kapcsolatos vita, ami, lássuk be, semmiképpen nem nevezhető elsietettnek). Az 1776-os amerikai forradalom bevezette ugyan a köztársasági elvet, de még majd egy évszázadig érvényben hagyta a rabszolgaságot, és csaknem két évszázadon keresztül törvényesnek tekintette a faji megkülönböztetést - a faji kérdés egyébként, úgy tűnik, mind a mai napig aránytalanul nagy hatást gyakorol az Egyesült Államok társadalmára. Az 1789-es francia forradalom bizonyos értelemben más forradalmaknál ambiciózusabb volt: minden törvényben rögzített előjogot megszüntetett, és kísérletet tett arra, hogy teljes egészében jog- és esélyegyenlőségen alapuló politikai és társadalmi rendet hozzon létre. A polgári törvénykönyv biztosította a teljes magántulajdonnal kapcsolatos jogegyenlőséget és a szerződéskötés szabadságát - legalábbis a férfiak számára. A 19. század végén és a belle époque-ban a konzervatív francia közgazdászok -mint például Paul Leroy-Beaulieu - gyakran használták ezt az érvet annak indoklására, hogy szemben az arisztokratikus és monarchikus Angliával, miért nincs szükség progresszív, netán konfiskáló jövedelem-, illetve vagyoni adókra a forradalom által egyenlővé tett köztársasági Franciaországban, amely a „kistulajdonosok” országa. Az általam összegyűjtött adatok viszont azt mutatják, hogy ebben az időben a vagyon koncentrációja majdnem olyan szélsőséges volt Franciaországban, mint Nagy-Britanniában, ami elég világosan mutatja, hogy pusztán a piacon biztosított jogegyenlőség nem alkalmas arra, hogy általános jogegyenlőséget teremtsen. Ezen a téren a francia tapasztalat ismét csak releváns a napjaink jelenségeinek vizsgálata során. Sok megfigyelő - Leroy-Beaulieu majd egy századdal ezelőtti elképzeléséhez hasonlóan - ma is azt gondolja, hogy elegendő a tulajdonnal kapcsolatos jogokat egyre teljesebb körben garantálni, elég a piacot minél szabadabbá, a versenyt pedig minél „tisztábbá és tökéletesebbé” tenni ahhoz, hogy egy igazságos, virágzó és harmonikus társadalom alakuljon ki. Valójában a feladat ennél sokkal összetettebb.
Mielőtt továbblépnénk, talán hasznos lehet, ha egy kicsit részletesebben kitérek a kutatást meghatározó elméleti és fogalmi keretekre, illetve arra az intellektuális háttérre, amely e kötet megírására ösztönzött.
Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy annak a generációnak vagyok a tagja, amely 1989-ben volt tizennyolc éves. Abban az évben nem csupán a francia forradalom kétszázadik évfordulóját, de a berlini fal leomlását is ünnepeltük. Azé a generációé, amelyik úgy vált felnőtté, hogy eközben hallgatta a kommunista diktatúrák összeomlásáról beszámoló híreket, és soha a legcsekélyebb nosztalgiát vagy vonzalmat sem érezte e rezsimek vagy a Szovjetunió iránt. Egy életre védettséget szereztem a hagyományos, ám szellemileg lusta, antikapitalista diskurzusok iránt, amelyek szószólói időnként mintha nem akarnának tudomást venni a kommunizmus történelmi kudarcáról, és akik gyakran nem is hajlandók semmilyen intellektuális eszközt igénybe venni ahhoz, hogy túllépjenek ezen. Egyáltalán nem célom, hogy önmagukban véve az egyenlőtlenségeket vagy a kapitalizmust elítéljem - annál is inkább, mert a társadalmi egyenlőtlenségek nem önmagukban jelentenek problémát, hiszen „a közösség szempontjából való hasznosság” igazolhatja létüket, ahogy az az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának első cikkelyében áll (a társadalmi igazságosság ezen definíciója pontatlan ugyan, de történelmi gyökerei vannak és ugyancsak tetszetős: fogadjuk el ezért átmenetileg -a későbbiekben visszatérek rá). Ami valójában foglalkoztat, hogy megpróbáljak a magam szerény eszközeivel részt venni abban a vitában, amelynek célja annak a legmegfelelőbb intézményi, közpolitikai és társadalomszerveződési működési módnak a kialakítása, amelynek révén igazságos társadalmi rendet hozhatunk létre. Szeretném azt is, ha ténylegesen és hatékonyan, mindenki számára érvényes jogállami keretek között lennénk képesek az igazságosság garantálására. Ezeket a kereteket demokratikus vita eredményeképpen az általánosan érvényes jogelvekből kell levezetni.
Talán ide tartozik az is, hogy huszonkét évesen átéltem a magam „amerikai álmát”, amikor friss doktorátussal a zsebemben egy bostoni egyetemen kezdtem el dolgozni. Több szempontból is meghatározó volt számomra ez az élmény. Életemben először léptem az Egyesült Államok földjére, és jólesett, hogy a munkámat ilyen gyorsan elismerték. Íme, egy ország, amelyik tudja, hogyan édesgesse magához azokat a bevándorlókat, akikre szüksége van. Mégis kis idő múltán tudtam, vissza akarok majd térni Franciaországba és egyáltalán Európába is, amit meg is tettem huszonöt évesen. Azóta néhány rövidebb külföldi tartózkodás kivételével nem is mozdultam ki Párizsból. Döntésem egyik oka érinti ezt a könyvet: nem teljesen győztek meg az amerikai közgazdászok. Nem arról van szó, hogy ne találtam volna őket nagyon okosnak, és számos barátra is leltem ebben az időben. De valami furcsa dolog történt: ebből a helyzetből nagyon jól láttam, hogy fogalmam sincs a világ gazdasági problémáiról (a disszertációm viszonylag absztrakt matematikai tételekről szólt), a szakma mégis nagy örömmel fogadott. Hamar megértettem, hogy Kuznets óta az egyenlőtlenségek dinamikájával kapcsolatban semmilyen módszeres történeti adatgyűjtésre nem került sor (amihez aztán rögtön hozzá is fogtam, amint visszatértem Franciaországba), ám a közgazdászok mégis egymás után sorakoztatták fel a tisztán elméleti eredményeket anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben tisztában lettek volna azokkal a tényekkel, amelyeket meg kellett volna magyarázniuk. És persze tőlem is ezt várták.
Mondjuk ki nyíltan: a közgazdaság-tudománynak túl kellene lépni azon a gyerekes szenvedélyén, amit a matematika, a tisztán elméleti, gyakran nagyon is ideológiai spekulációk iránt érez. Ez ugyanis háttérbe szorítja a történeti kutatást, és az együttműködést más társadalomtudományokkal. A közgazdászok nagyon gyakran jelentéktelen matematikai problémákkal foglalatoskodnak, amelyek csak számukra érdekesek. Ezzel a megszállott szenvedéllyel a matematika iránt könnyű a tudományosság látszatát kelteni, és nem kell bajlódni azzal, hogy megválaszoljuk azokat a sokkal összetettebb kérdéseket, amelyekkel a való világ szembesít bennünket. Van egy nagy előnye, ha az ember Franciaországban egyetemi közgazdász: errefelé ezt a szakmát nem becsülik túl sokra az egyetemi és intellektuális körökben, mint ahogy egyébként a politikai és pénzügyi elit soraiban sem. A francia közgazdászok így kénytelenek túllépni a más diszciplínák iránt érzett megvetésükön, fel kell hagyniuk azzal az egyébként teljesen abszurd elképzeléssel, hogy egy felsőbbrendű tudományosságot képviselnek, még akkor is, ha nagyjából fogalmuk sincs semmiről. Tegyük hozzá, hogy éppen ebben rejlik e diszciplína, és általában véve a társadalomtudományok szépsége: mélyről indulunk, időnként nagyon mélyről, így reménykedhetünk abban, hogy jelentős fejlődést érhetünk el. Franciaországban a közgazdászok, azt hiszem, az egyesült államokbe-lieknél egy kicsit jobban igyekeznek, hogy meggyőzzék történész és szociológus kollégáikat, illetve általában véve a külvilágot, hogy amit csinálnak, az fontos (bár ez nem mindig sikerül). Amikor Bostonban tanítottam, az volt az álmom, hogy az École des hautes études en sciences sociales-on dolgozhassak, abban az iskolában, amelyet többek között olyan nevek fémjeleznek, mint Lucien Febvre, Fernand Braudel, Claude Lévi-Strauss, Pierre Bourdieu, Françoise Héritier vagy Maurice Godelier. Nem tudom, bevallhatom-e ezt annak kockázata nélkül, hogy sovinisztának fogják megbélyegezni a társadalomtudományról alkotott elképzeléseimet, de nem tagadom, hogy ezeket a tudósokat többre becsülöm, mint Robert Solow-t vagy akár Simon Kuznetst. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy a társadalomtudományok az 1970-es évek óta jórészt felhagytak a vagyon eloszlásával és a társadalmi osztályokkal kapcsolatos kutatásokkal, pedig a jövedelmek, a bérek, az árak és a vagyon kérdése egészen az 1970-80-as évekig előkelő helyet foglalt el a történelmi és szociológiai kutatási programokban. Mindenesetre remélem, hogy mind a társadalomtudományok hivatásos művelői, mind pedig azok, akik egyszerűen csak érdeklődnek e kérdések iránt, érdekes olvasnivalót találnak ebben a könyvben. Elsősorban azokra gondolok, akik szeretik azt mondani magukról, hogy egyáltalán nem konyítanak a közgazdaságtanhoz, ám ennek ellenére igencsak határozott véleményük van a jövedelmi és vagyon-egyenlőtlenségről, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
Igazság szerint a közgazdaságtannak soha nem lett volna szabad azzal próbálkoznia, hogy más társadalomtudományi diszciplínáktól elkülönüljön, hiszen csak ezekkel együttműködve képes a fejlődésre. Még a társadalomtudományok összessége is túl keveset tud ahhoz, hogy ilyen ostoba választóvonalakat húzzunk. Ahhoz, hogy egyáltalán remélhessük, hogy jobban megértjük a vagyon eloszlásának és a társadalmi osztályok szerkezetének dinamikáját, nyilvánvalóan pragmatikusnak kell lennünk, tehát minden eljárást és megközelítést latba kell vetnünk, legyenek azok történettudományi, szociológiai, politikai vagy éppen közgazdasági természetűek. Az alapkérdésekből kell kiindulnunk, ezekre kell megkísérelnünk választ találni: a „felségterületre” vonatkozó csip-csup viták érdektelenek vagy másodlagosak. Számomra ez a könyv legalább annyira történelem-, mint közgazdasági könyv.
Ahogy azt a korábbiakban már említettem, a munkámat azzal kezdtem, hogy forrásokat kutattam fel, amelyek alapján historikus adatsorokat tudtam összeállítani a jövedelmek és a vagyon eloszlására vonatkozóan. A könyv további részében időnként az elméletre, absztrakt modellekre és fogalmakra hivatkozom majd, de igyekeztem ezekkel csínján bánni, vagyis éppen csak annyira használni ezeket, hogy segítsék a vizsgált változások jobb megértését. Például a jövedelem, a tőke, a gazdasági növekedés üteme és a hozam absztrakt fogalmak - elméleti konstrukciók, nem pedig matematikai bizonyosság. Ugyanakkor be fogom bizonyítani, hogy ezek az absztrakt fogalmak lehetővé teszik a történelmi valóságok újszerű vizsgálatát, már ha közben megőrizzük az értelmezésükhöz szükséges kritikai szemléletünket. Néhány egyenletet is fogok alkalmazni, mint például az a = r x P (ami azt mutatja, hogy a nemzeti jövedelemből a tőkére jutó rész megegyezik a tőke hozamának és a tőke/jövedelem hányadosának a szorzatával), vagy a P = s/g törvényt (amely szerint a tőke/jövedelem hányados hosszú távon egyenlő a megtakarítási ráta és a növekedési ráta hányadosával). Arra kérem a matematika iránt mérsékelten lelkesedő olvasót, hogy ne hajítsa rögtön sarokba a könyvet: elemi egyenletekről van szó csupán, amelyeket egyszerű, intuitív módon meg lehet magyarázni, és amelyek jó megértéséhez semmiféle különleges technikai előképzettség nem szükséges. Mindenekelőtt azt próbálom majd igazolni, hogy ez a minimális elméleti keret mindenki számára elegendő, hogy megértsenek olyan dolgokat, amelyekről első pillantásra nyilvánvaló, hogy fontos történelmi változások.
A könyv a továbbiakban négy részben és azokon belül tizenhat fejezetben folytatódik. Az első, két fejezetből álló rész, amely a Jövedelem és tőke címet viseli, tisztázza azokat az alapvető fogalmakat, amelyeket azután a könyvben számtalan alkalommal fogok használni. Az 1. fejezet például bemutatja a nemzeti jövedelem, a tőke és a tőke/jövedelem arány fogalmát, majd nagy vonalakban leírja a jövedelem és a termelés globális eloszlásának történeti evolúcióját. A 2. fejezet részletesen taglalja a népesség és a kibocsátás növekedésének változását az ipari forradalom óta. Az első részben lényegében semmilyen új fogalmat nem vezettek be, így ha valaki ismeri ezeket a fogalmakat, illetve járatos a 18. század óta megfigyelt globális növekedés általános történetében, akár rögtön a második részhez lapozhat.
A második rész, A tőke/jövedelem arány változásai címet viseli és négy fejezetből áll. Célja annak vizsgálata, hogy a 21. század folyamán várhatóan hogyan alakul a tőke/jövedelem arány hosszú távú trendje, illetve ugyanez a nemzeti jövedelemből a munkára, illetve a tőkére jutó részt illetően. A 3. fejezet mindenekelőtt a tőke metamorfózisával foglalkozik a 18. század óta a hosszú távon leginkább dokumentált Nagy-Britannia és Franciaország esetéből kiindulva. A 4. fejezet Németország és Amerika esetére tér ki. Az 5. és a 6. fejezet a rendelkezésre álló adatok által szabott határok között kiterjeszti ki ugyanezeket a vizsgálatokat a földkerekség egészére. Ugyanitt tanulságokat próbálok megfogalmazni ezeknek a történelmi tapasztalatoknak az alapján, hogy megbecsülhessem a tőke/jöve-delem arány és a nemzeti jövedelemből a tőkére, illetve a munkára jutó hányad várható tendenciáit a következő évtizedekben.
A harmadik, Az egyenlőtlenségek szerkezete című rész hat fejezetet tartalmaz. A 7. fejezetben bemutatom azoknak az egyenlőtlenségeknek a nagyságrendjét, amelyek egyfelől a gyakorlatban a munkajövedelmek eloszlása terén, másfelől a tőketulajdon és a tőkéből származó jövedelmek terén fennállnak. A 8. fejezet ezt követően az egyenlőtlenségek historikus változásait taglalja Franciaország és az Egyesült Államok esetének összehasonlításából kiindulva. A 9. és a 10. fejezet kiterjeszti ezeket a vizsgálatokat mindazokra az országokra, amelyekről historikus adatokkal rendelkezünk (főképpen a WTID adatbázisára támaszkodva), külön vizsgálva a munkával, illetve a tőkével kapcsolatos egyenlőtlenségeket. A 11. fejezet az örökösödés jelentőségének hosszú távon lezajlott változásaival foglalkozik, végül pedig a 12. fejezet a vagyon globális eloszlásának várható alakulását fejtegeti a 21. század első néhány évtizedében.
Az utolsó, vagyis a negyedik rész, amely A tőke szabályozása a 21. században címet kapta, négy fejezetből áll. Ennek célja, hogy normatív és szakpolitikai következtetéseket vonjon le a megelőző részekből, amelyek elsősorban a tények bemutatását és a megfigyelt változások okainak megértését szolgálták. A 13. fejezet kísérletet tesz egy az új körülményekhez igazodó szociális állam körvonalainak felvázolására. A 14. fejezet a progresszív jövedelemadó újragondolását veti fel a múlt tapasztalatai és a jelenlegi tendenciák alapján. A 15. fejezet leírást ad arról, hogy milyen lehetne a 21. századi követelményekhez igazodó progresszív tőkeadó, és összehasonlítja ezt az elméletileg lehetséges eszközt más esetleges szabályozási módozatokkal, amelyek a gyakorlati politikai folyamatok eredményeként kerülhetnek felszínre, kezdve az európai vagyonadótól, a kínai tőkeszabályozáson át az amerikai bevándorlási szabályok reformjáig, illetve a protekcionizmus újjáéledéséig számos országban. A 16. fejezet az államadósság gyötrő problémájával és ehhez kapcsolódóan a közösségi vagyon optimális felhalmozásának problémájával foglalkozik olyan körülmények között, amikor esetleg a természeti tőke leépülésével kell szembenéznünk.
És még egy zárógondolat: meglehetős arroganciára vallott volna, ha valaki 1913-ban kiad egy könyvet A tőke a 20. században címmel. Remélem, az olvasó megbocsátja, hogy 2013-ban úgy döntöttem, kiadom A tőke a 21. században című könyvemet. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mekkora képtelenség megjósolni, hogy milyen formát ölt majd a tőke 2063-ban vagy éppen 2113-ban. Ahogy azt már említettem, és ahogy azt majd bőségesen lesz alkalmam bemutatni, a jövedelmek és a vagyon története mindig is mélyen átpolitizált, kaotikus és kiszámíthatatlan volt, amit nagyban befolyásolnak az egyes társadalmak egyenlőtlenségről alkotott elképzelései, illetve azok az elképzelések, amelyeket a társadalmak az egyenlőtlenségekről, az azok mérését és kezelését célzó közpolitikákról és intézményekről kialakítanak. Senki sem sejtheti, hogy milyen fordulatok következnek majd be ezen a téren a következő évtizedekben. Mindazonáltal a történelemből merített tanulságok segítenek, hogy egy kicsit jobban megértsük, milyen választásokkal szembesülünk az előttünk álló évszázadban és milyen fejlődési dinamikákra számíthatunk. Végső soron ezzel a könyvvel, amelynek pusztán logikai értelemben A tőke a 21. század hajnalán címet kellene viselnie, az egyetlen célom az volt, hogy az elmúlt évszázadok tapasztalatai alapján szerény útravalót fogalmazzak meg a jövőre nézve. Mivel a történelem mindig a saját útját járja, csak a jövő dönti el, hogy a múltból leszűrt tanulságok mennyire hasznosak. Azzal kínálom tehát e tanulságokat az olvasónak, hogy nem táplálok különösebb illúziókat a tekintetben, hogy igazán átlátnám valódi jelentőségüket.
I. RÉSZ
JÖVEDELEM ÉS TŐKE
2012. augusztus 16-án a dél-afrikai rendőrség beavatkozott a Johannesburghoz közeli marikanai platinabánya munkásainak és tulajdonosainak, a londoni székhelyű Lonmin társaság részvényeseinek munkaügyi konfliktusába. A rendfenntartó erők éles lőfegyverekkel támadtak a sztrájkolókra, ennek következtében harmincnégy bányász életét vesztette.1 Az ehhez hasonló helyzetekben az összeütközést jövedelmi kérdések váltották ki: az adott esetben a bányászok havi 500 eurós bérük megduplázását szerették volna elérni. A drámai események után a társaság végül is 75 eurós béremelésre tett javaslatot.2
Ez az esemény is felhívja a figyelmet arra, hogy a termelés eredményének a bér és a profit, vagyis a munkajövedelem és a tőkejövedelem közötti felosztása mindig is az elosztási kérdések középpontjában állt. Már a hagyományos társadalmakban is a társadalmi egyenlőtlenség alapja és a lázadások leggyakoribb oka a földbirtokos és a paraszt, a termőföld tulajdonosa és a megművelője, a bérbeadó és a bérbe vevő érdekellentétében gyökerezett. Az ipari forradalom felerősítette a tőke-munka konfliktusát, talán azért, mert a termeléshez a korábbiaknál több tőkére volt szükség (gépek, természeti erőforrások stb.), vagy talán azért is, mert meghiúsultak az igazságosabb elosztásba és a demokratikusabb társadalmi rendbe vetett remények - de erre a későbbiekben még visszatérek.
A Marikanában lezajlott tragikus esemény számos korábbi erőszakos cselekmény sorába illeszkedik. 1886. május elsején a chicagói Haymarket Square-en, illetve 1891. május elsején az észak-franciaországi Fourmies-ben a rendfenntartó erők halálos lövéseket adtak le a béremelést követelő sztrájkolókra. Vajon a tőke és a munka erőszakos összeütközése a múlt árnya csupán, vagy kulcskérdés marad a 21. században is?
A könyv első két részében az összjövedelem munka és tőke közötti felosztásával, illetve e részarányok változásaival foglalkozom a 18. századtól kezdődően. Átmenetileg figyelmen kívül hagyom a munkajövedelmen belüli egyenlőtlenségek kérdését (például a munkás, a mérnök vagy
az üzemvezető jövedelmének összehasonlítását), ahogy a tőkejövedelem szerkezeti egyenlőtlenségeit is (például egy kis-, közepes vagy nagyrészvényes, illetve a földbirtokos esetében). Ezekre a kérdésekre a könyv harmadik részében térek vissza. Nyilvánvaló, hogy a gazdagság eloszlása e két dimenziójának - azaz a „tényező” alapú eloszlásnak, amelynél a munkára és a tőkére mint a termelés tényezőire tekintünk, amelyek absztrakt és homogén kategóriák, illetve az „egyéni” eloszlásnak, amelynél figyelembe vesz-szük a munka- és tőkejövedelmek eloszlásának egyenlőtlenségeit az egyén szintjén - mindegyike alapvetően fontos a gyakorlatban, ezért valójában csak e két dimenzió együttes vizsgálatával érthetjük meg az eloszlás kérdését.3
Vegyük észre, hogy 2012 augusztusában a marikanai bányászok nem csupán a Lonmin-csoport túlzottnak ítélt profitja miatt kezdtek sztrájkba, hanem a bánya igazgatójának kiugróan magas jövedelme, azaz az ő jövedelme és a munkások jövedelme közötti különbség miatt is.4 Nyilvánvaló, hogy ha a tőketulajdon szigorúan egyenlően lett volna elosztva, és ha valamennyi munkavállaló a fizetésén felül azonos mértékben részesedett volna a nyereségből, lényegében senkit nem érdekelt volna, hogyan osztják fel a megtermelt összjövedelmet a profit és a munkabérek között. A tőke-munka felosztás legfőképpen azért kavar ilyen sokszor vihart, mert a tőketulajdon szélsőséges módon koncentrálódik. Valójában minden országban sokkal nagyobbak a vagyoni, illetve a tőkejövedelmek terén tapasztalható egyenlőtlenségek, mint azok, amelyek a munkajövedelmek terén állnak fenn. Ezt a jelenséget az okokkal együtt a harmadik részben tárgyalom. Először azonban a munka- és tőkejövedelmek terén fennálló egyenlőtlenségeket adottnak tekintve azzal foglalkozom, hogy nagy vonalakban milyen a nemzeti jövedelem felosztása a tőke és a munka között.
Szeretném egyértelműen tisztázni: a célom a valós helyzet minél pontosabb bemutatása, és nem az, hogy a munkavállalóknak muníciót szolgáltassak a tulajdonosok elleni fellépéshez. Nyilvánvaló, hogy a dolog szimbolikus jelentősége folytán a tőke és a munka közötti egyenlőtlenség erős érzelmeket vált ki. Mivel ez a jelenség erőteljesen ütközik az igazságosról és igazságtalanról széles körben elfogadott vélekedésekkel, nem meglepő, hogy ezek az érzelmek időnként fizikai erőszakba torkollnak. Akiknek semmi másuk nincs, csak a munkaerejük, és akik gyakran igen szerény körülmények között élnek (hogy az olyan nyomorúságos viszonyokról ne is beszéljünk, mint amilyenek a 18. századi parasztok vagy éppen a Marika-nában dolgozó bányászok életkörülményeit jellemezték), azoknak nehéz elfogadni azt a tényt, hogy a tőke tulajdonosai - akik között olyanok is vannak, akik vagyonuknak legalább egy részét örökölték - helyzetük folytán képesek a munkások által megtermelt vagyon tekintélyes részének megszerzésére. A tőkére jutó hányad esetenként akár igen nagy is lehet -a teljes termelési érték egynegyede vagy akár a fele is az olyan tőkeintenzív ágazatokban, mint például a bányászat. Sőt még több is a lokálisan létrejövő monopóliumoknak köszönhetően.
Persze könnyű belátni, hogy ha a vállalat által megtermelt jövedelmet teljes egészében a munkabérekre fordítanák, és a tőkére semmi sem jutna, nehéz lenne tőkét találni az új beruházások finanszírozására, legalábbis abban a felállásban, ahogy a gazdaság a mostani időszakban működik (persze el lehet képzelni másfélét is). Arról nem is beszélve, hogy azt sem nevezhetnénk igazságosnak, ha az átlagnál többet megtakarítók semmilyen jutalomhoz nem jutnának - feltételezve természetesen, hogy javarészt a megtakarításokban meglévő egyenlőtlenségek határozzák meg a vagyoni különbségeket. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a „tőkejövedelemnek” nevezett részt bátran „vállalkozói” munkajövedelemnek is nevezhetjük, s mint olyat, más munkatípusú jövedelmekhez hasonlónak kell tekintenünk. Ez a klasszikus érv további vizsgálatra érdemes. Minden tényezőt figyelembe véve mi tehát a helyes arány a tőke és a munka között? Biztosak lehetünk-e abban, hogy a piacgazdaság és a magántulajdon „szabadságára” épülő gazdaságban mintegy varázsütésre létrejön az optimális szint? Milyen lehet az ideális arány a tőke és a munka között egy ideális társadalomban? Mi a módja annak, hogy erről a kérdésről értelmesen gondolkodjunk?
Ha akárcsak a legszerényebb előrehaladást szeretnénk elérni e kérdések megválaszolása terén, és legalábbis annak érdekében, hogy megkíséreljük kialakítani egy amúgy időtlen idők óta meddőnek tűnő vita fogalmi kereteit, célszerű, hogy néhány tényt tisztázzunk annyira pontosan és gondosan, amennyire ez csak lehetséges. Mit tudunk pontosan arról, hogyan változott a jövedelem felosztása a tőke és a munka között a 18. század óta? Sokáig a közgazdászok között széles körben elterjedt - és a tankönyvekbe kissé kritikátlanul bevezetett - nézet szerint a munka és a tőke relatív aránya a nemzeti jövedelemben hosszú távon meglehetős stabilitást mutat, általában kétharmad-egyharmad arányban a munka javára.5 A megfelelő történelmi távlatnak és a rendelkezésre álló új adatoknak köszönhetően azonban ma már világos, hogy a valóság ennél sokkal összetettebb.
Először is a tőke-munka felosztás a 20. században nagymértékben ingadozott. Ehhez képest a bevezetésben már röviden említett 19. századi változások (a tőkére jutó rész növekedése a század első felében, amit enyhe csökkenés, majd az arányok stabilizálódása követett) ehhez képest mérsékelteknek tűnnek. Összességében elmondható, hogy 1914 és 1945 között a gazdaságot ért sokkok - az első világháború, az 1917-es bolsevik forradalom, az 1929-es nagy gazdasági világválság, a második világháború, az új szabályozási és adószabályok és a tőkemozgások korlátozása - következtében az 1950-60-as években az összjövedelemből a tőkére jutó arány mértéke történelmi mélypontra süllyedt. Nem sok idő elteltével azonban a tőke magához tért, a rá eső jövedelem aránya gyorsuló ütemben emelkedett azt követően, hogy Margaret Thatcher 1979-ben Nagy-Britanniában, Ronald Reagan pedig 1980-ban az Egyesült Államokban győzött a választásokon. Ez indította el azt a folyamatot, amit konzervatív forradalomnak nevezünk. Ezt követte a szovjet blokk összeomlása 1989-ben, majd a pénzügyi globalizáció és dereguláció az 1990-es években. Mindezek a 20. század első felében megfigyeltekkel szemben határozottan ellentétes irányú politikai folyamatokat indítottak el. Így aztán 2010-re a 2007-08-ban kezdődő válság ellenére is a tőke 1913 óta nem látott mértékben virágzásnak indult. A vagyonok helyreállításának folyamata korántsem csupán negatív változás, hiszen részben természetesnek és kívánatosnak mondható, ugyanakkor megváltoztatta azt, ahogy a tőke-munka felosztásáról a 21. század elején gondolkodunk, egyszersmind azt is, hogy milyen változásokat várunk az elkövetkező évtizedekben.
Ha a 20. századon túllépve nagyon hosszú időtávokban gondolkodunk, akkor a stabil tőke-munka felosztásáról szóló elképzelést valahogyan össze kell egyeztetnünk azzal a ténnyel, hogy magának a tőkének a természete is radikálisan megváltozott (a 18. században a tőke még földbirtok és más ingatlanok formáját öltötte, míg a 21. században ezek helyét a pénzügyi tőke vette át). Nem is beszélve arról, hogy a közgazdászok körében széles körben elterjedt az a nézet, amely szerint a modern feltételek között a gazdasági növekedés előfeltétele főként a „humán tőke”. Első ránézésre azt gondolnánk, hogy ebből az következik, hogy növekszik a nemzeti jövedelemből a munkára jutó rész. És valóban: nagyon hosszú távon felfedezhető az a tendencia, hogy növekszik a munkára jutó rész, ám ez a növekmény viszonylag szerény: a tőkére (a humán tőkét nem számítva) eső rész a 21. század elején alig valamivel kisebb, mint amilyen a 19. század elején volt. A tőke szerepének fokozódását a fejlett országokban manapság főleg a népesség és a termelékenység növekedésének alacsony üteme magyarázza, amelyet a magántőkét objektíve kedvezményező politikai rezsimek erősítenek fel.
Ezen átalakulások megértését leghatékonyabban a tőke-jövedelem felosztás változásának (vagyis a teljes tőkeállomány arányának az évente megtermelt jövedelemhez képest) elemzése könnyíti meg, szemben azzal, ha figyelmünket kizárólag a tőke-munka felosztására összpontosítanánk (vagyis, hogy a megtermelt jövedelem hogyan oszlik meg a tőke és a munka között). A múltban a tudósok főleg ez utóbbira összpontosítottak, nem utolsósorban azért, mert nem rendelkeztek elegendő adattal, hogy mással foglalkozzanak.
Mielőtt az eredményeket ismertetném, érdemes lépésről lépésre haladnom. A könyv első részének célja az alapvető fogalmak tisztázása, így az első fejezet hátralévő részében a nemzeti termék és jövedelem, a tőke és a munka, a tőke/jövedelem arány koncepciójának ismertetése következik. Ezután fogom elemezni a legáltalánosabb szinten a jövedelem eloszlásának változásait az ipari forradalom óta. A második fejezet vizsgálódásai az elemzés további részében központi szerepet játszó kérdéssel foglalkoznak: a növekedési ütem historikus változásairól adnak képet.
Az alapvetések lefektetése után a továbbiakban a második rész a tőke/ jövedelem arány, illetve a jövedelem tőke-munka közötti felosztás dinamikájával foglalkozik. A 3. fejezetben azokat a változásokat veszem szemügyre, amelyek a tőke összetételében és a tőke/jövedelem arányban mentek végbe a 18. századból kezdődően - a két legismertebb példából, Nagy-Bri-tannia és Franciaország esetéből kiindulva. A 4. fejezet Németország, majd főképpen az európai nézőpontot jól kiegészítő Amerika esetét tanulmányozza. Az 5. és 6. fejezet zárásképpen megkísérli a vizsgálatok kiteijeszté-sét a fejlett országok összességére, illetve amennyire lehetséges, a földkerekség egészére. Ennek során kísérletet teszek arra is, hogy bizonyos következtetéseket vonjak le a tőke/jövedelem arány és a jövedelem tőke és munka közötti felosztásának jövőbeni általános dinamikájára nézve a 21. század során.
Először is tisztázzuk a könyvben nagyon gyakran hivatkozott nemzeti jövedelem fogalmát. Definíció szerint a nemzeti jövedelem azoknak a bármilyen jogi formában megjelenő jövedelmeknek az összessége, amelyekkel egy adott ország lakói egy adott év alatt rendelkeznek.
A nemzeti jövedelem szorosan kötődik a közpolitikai viták során gyakran emlegetett bruttó nemzeti össztermék (GDP) fogalmához. Két fontos különbséget azonban ki kell emelnünk. A GDP egy adott ország területén egy év alatt előállított termékek és szolgáltatások összességét méri. A nemzeti jövedelem kiszámításához a GDP értékéből először is ki kell vonnunk a termeléshez szükséges tőke értékcsökkenését, vagyis többek között az épületek, berendezések, gépek, járművek, számítógépek adott év során bekövetkező amortizációját. Jelentős összegről van szó, a legtöbb országban a GDP 10%-áról, ám ez senki számára nem jelent jövedelmet: az amortizálódott tőkét ugyanis helyettesíteni kell, vagy helyre kell állítani azelőtt, hogy a munkavállalók bérének, a részvényesek osztalékának kifizetésére, vagy új befektetések indítására kerülne sor. A tőke helyreállításának elmulasztása esetén vagyonvesztés következik be, ami a tulajdonosoknál negatív jövedelemként manifesztálódik. A bruttó nemzeti összterméket a tőke értékcsökkenésével csökkentve a nettó nemzeti termék nagyságát kapjuk meg, ami általában a GDP 90%-át jelenti. A továbbiakban erről a tételről mint „hazai kibocsátásról” vagy „hazai termelésről” fogok beszélni.
Ezután következik a külföldről kapott nettó jövedelmek számbavétele (az ország helyzetétől függően hozzá kell adni a külföldről beérkezetteket, vagy le kell vonni a külföldre fizetetteket). Például egy olyan országban, ahol a vállalatokat és a tőkét külföldi tulajdonosok birtokolják, könnyen előfordulhat, hogy magas lesz a nemzeti össztermék, de sokkal alacsonyabb lesz a nemzeti jövedelem, hiszen az elsőből még le kell vonnunk a külföldre „távozó” profitot és a bérleti díjakat. Fordított esetben azonban, amikor egy ország jelentős tőkével rendelkezik más országokban, a nemzeti jövedelem jelentősen meghaladhatja a nemzeti összterméket.
Erre a két különböző helyzetre a későbbiekben hozok majd példákat a kapitalizmus történetéből, vagy éppen napjainkból. Azt azonban rögtön meg kell jegyeznem, hogy az effajta, nemzetközi szintű egyenlőtlenségek komoly politikai feszültségek forrásai lehetnek. Nem kis dologról beszélünk, ha egy ország egy másik ország számára dolgozik; ilyenkor a területén megtermelt javak jelentős részét tartósan osztalék vagy bérleti díj formájában külföldieknek kell átengednie. Gyakran ahhoz, hogy egy ilyen rendszer - egy bizonyos pontig - egyáltalán fennmaradhasson, politikai dominanciára van szükség, mint például a gyarmati időkben, amikor Európa lényegében a világ többi részének nagy hányadát birtokolta. Kutatásunk egyik központi kérdése tehát az, hogy milyen mértékben és milyen feltételek mellett állhat elő ismét ez a helyzet a 21. században, esetlegesen újszerű földrajzi konfigurációban, például úgy, hogy Európa a birtokos helyett a birtokolt szerepét tölti be. Az öreg kontinensen jelentősek a félelmek ezzel kapcsolatban - hogy mennyire indokoltak, arra a későbbiekben még visszatérek.
Egyelőre érjük be azzal a megállapítással, hogy e téren jelenleg mind a fejlett, mind a feltörekvő országok az általános vélekedésnél sokkal kiegyensúlyozottabb helyzetben vannak. Akár Franciaországot, az Egyesült
Államokat, Németországot vagy Nagy-Britanniát, Kínát, Brazíliát, Japánt vagy Olaszországot tekintjük, a nemzeti jövedelem nem sokban tér el a nemzeti összterméktől - legfeljebb 1-2%-os különbségről beszélhetünk. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy ezekben az országokban a be- és kiáramló profit, kamat, osztalék, bérleti díj stb. nagyjából kiegyenlítődik olyan módon, hogy a fejlett országokban a külföldről kapott és oda kifizetett jövedelmek mérlege enyhén pozitív. Első becslésként elmondhatjuk, hogy ezen országok lakói a pénzügyi és ingatlanbefektetéseik révén nagyjából annyi vagyonnal rendelkeznek a világ többi részén, mint amennyit a világ többi része az ő országukban birtokol. A közkeletű meggyőződéssel ellentétben Franciaországot nem a kaliforniai nyugdíjalapok vagy a Bank of China birtokolja, mint ahogy az Egyesült Államok sem japán vagy német befektetők tulajdona, de olyan erős a félelem az ilyen helyzetek kialakulásától, hogy a hasonló fantazmagóriák sokszor felnagyítják a valóságot. A tőkékkel kapcsolatos egyenlőtlenség jelenleg sokkal inkább országon belüli, mint nemzetközi jelenség: a szegényeket és gazdagokat ez sokkal inkább a határokon belül állítja egymással szembe, azaz a feszültségek kevésbé jelentkeznek az országok között. Ez azonban nem volt mindig így a történelemben, és jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon a 21. században nem inkább a múltban már megtapasztalt jelenségekkel találkozunk majd, tekintve, hogy egyes országok - Japán, Németország, a kőolajtermelő országok és kisebb mértékben Kína is -az elmúlt években nagy mennyiségű követelést halmoztak fel más országokkal szemben (jóllehet, ez egyelőre messze elmarad a gyarmati időkből ismert rekord magasságú szintektől). Látni fogjuk azt is, hogy az országok közötti kereszttulajdonlás jelentős növekedése (azaz, amikor az egyes országok jelentős mértékben rendelkeznek vagyonokkal más országokban) teljes joggal erősítheti a kisemmizettség érzését, még akkor is, ha a nettó pozíciók összességükben nullához közeliek.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az egyes országok esetében a nemzeti jövedelem lehet több vagy kevesebb, mint a nemzeti össztermék, attól függően, hogy a külföldről kapott és fizetett jövedelmek egyenlege pozitív vagy negatív:
nemzeti jövedelem = hazai kibocsátás + külföldről kapott nettó jövedelmek6.
Világszinten a külföldről kapott és külföldre fizetett jövedelmek kiegyenlítik egymást, mivel a jövedelem definíció szerint megegyezik a kibocsátással:
globális jövedelem = globális kibocsátás7.
A jövedelem és a kibocsátás, e kétéves áram (flow) típusú fogalom egyezősége számviteli azonosság, ám egy fontos igazságra világít rá. Egy adott évben globálisan nem lehetséges, hogy a teljes jövedelem összege meghaladja az újonnan létrejött vagyon mértékét (a globális szintről van szó: egy-egy ország természetesen vehet fel külföldről hitelt). Ennek a fordítottja is igaz: a termelési értéket így vagy valamilyen jövedelem formájában fel kell osztani a munka és a tőke között: történhet ez bérek, fizetések, honoráriumok, bónuszok formájában (azaz a munkavállalók és mások kapják, akik munkájukkal vettek részt a termelés folyamatában); vagy profit, osztalék, kamat, bérleti díj, jogdíj vagy más címen (azaz a termelésben felhasznált tőke tulajdonosainak történt kifizetések formájában).
Foglaljuk össze az eddigieket. Függetlenül attól, hogy egy vállalat, egy ország vagy a világgazdaság számláit vizsgáljuk, a kibocsátás és az azzal kapcsolatos jövedelmek mindig feloszthatók tőke- és munkajövedelmekre:
nemzeti jövedelem = tőkejövedelmek + munkajövedelmek.
De mit is jelent valójában a tőke? Hol húzhatók meg a határai és milyen formában jelenik meg, hogyan változott az összetétele az idő folyamán? Ezt a kutatásunk szempontjából központi kérdést a továbbiakban részletesen tárgyalom; a következő alapvetéseket azonban már most célszerű leszögezni.
Amikor ebben a könyvben bármilyen megszorítás nélkül „tőkét” említek, kizárom a közgazdászok által — szerintem hibásan — „humán tőkének” nevezett fogalmat, vagyis a munkaerőt, annak képzettségét, az oktatást és az egyéni képességeket. Ebben a könyvben a tőkét úgy definiálom, mint a birtokolható és valamilyen piacon cserére bocsátható nem-humán aktívák összességét. A tőke ily módon ingatlantőkét (ideértve a lakás célú épületeket, házakat) és a vállalatok, illetve az államapparátus által használt pénz-és professzionális tőkét (gyárakat, berendezéseket, gépeket, szabadalmakat stb.) jelenti.
Több oka is van annak, hogy a humán tőkét nem tekintem tőkének abban az értelemben, ahogy ezt a fogalmat használom. A legkézenfekvőbb ok, hogy a humán tőkét nem birtokolhatja egy másik személy, nem bocsátható cserére a piacon (legalábbis tartósan biztosan nem), ami alapvetően különbözteti meg más tőkeformáktól. Természetesen egy munkaszerződés keretein belül bérbe lehet adni a munkaerőt, de valamennyi modern jogi rendszerben ez csupán időlegesen, időben és a felhasználás módjában korlátozva lehetséges. Ez alól kivételt képeznek persze a rabszolgatartó társadalmak, ahol valaki egy másik személy teljes és kizárólagos birtokosa lehet, sőt akár annak a humán tőkének is, amelyet ezen személy utódai jelentenek. Ezekben a társadalmakban a rabszolgákat el lehet adni a piacon, sőt öröklés tárgyai lehetnek, és bevett dolog a rabszolgák értékét a vagyon többi tényezőjével együtt számon tartani. Bővebben kitérek majd arra, hogyan működött mindez, amikor az Egyesült Államok déli államainak magántőkeösszetételét fogom vizsgálni az 1865 előtti időszakban. De ezeken a szélsőséges eseteken kívül, amelyeket a priori meghaladottaknak minősíthetünk, nincs sok értelme a nem humán és a humán tőke összeadásának. A vagyon e két formája a történelemben sokáig alapvető és egymást kiegészítő szerepet játszott a gazdasági növekedésben és fejlődésben - nincs ez másképp a 21. században sem. Ám ahhoz, hogy megértsük a növekedés folyamatát és az általa előidézett egyenlőtlenségek szerkezetét, fontos, hogy gondosan különbséget tegyünk a humán és nem humán tőke között, és e kettőt egymástól elkülönítve tárgyaljuk.
A nem humán tőke, amit az egyszerűség kedvéért ebben a könyvben tőkének nevezek, a vagyon valamennyi olyan formáját magában foglalja, amelyeket a priori birtokolhat valamely személy (vagy személyek csoportja), ezek tartósan átruházhatók vagy valamely piacon cserére bocsáthatók. A gyakorlatban a tőkét magánszemélyek birtokolhatják (ilyenkor magántőkéről beszélünk), vagy az állam, illetve különböző állami szervek (ekkor állami tőkéről van szó). Meg kell említenünk a kollektív tulajdon átmeneti formáit is, amelyeket valamilyen specifikus feladat elvégzésére létrejött „erkölcsi személyek” (mint például alapítványok, egyházak) birtokolnak - erre is visszatérek még a későbbiekben. Magától értetődő, hogy a magánszemélyek által birtokolható és nem birtokolható vagyont egymástól elválasztó határ változatos formákat öltött az időben és a térben haladva egyaránt, ahogy ezt a rabszolgaság szélsőséges példája jól illusztrálja. Ugyanez vonatkozik az olyan dolgokra is, mint a levegő, a tenger, a hegyek, a műemlékek és a tudás is. Némely magánérdekeltségek szeretnék ezeket birtokolni, sokszor az önös érdekeket leplezve hatékonysági érvekre hivatkozva, ám egyáltalán nem biztos, hogy ez valóban a közérdeket szolgálja. A tőke mindenesetre nem véglegesen kialakult koncepció, sokkal inkább egy adott társadalom fejlettségének és a benne működő társadalmi viszonyoknak a kifejeződése.
Az egyszerűség kedvéért ebben a könyvben a tőke és vagyon szavakat egyenértékű fogalomként, egymásnak tökéletesen megfeleltethető szinonimaként használom. Némely definíció szerint a tőke szó alatt pusztán az ember által létrehozott vagyon különböző formáit (mint például épületek, gépek, berendezések) értjük, kizárva tehát a termőföldet és a természeti erőforrásokat, amelyek felhalmozás nélkül kerültek az ember birtokába. A termőföld eszerint a vagyon egyik elemének tekinthető, ám nem képezi a tőke részét. A probléma az, hogy nem mindig egyszerű elválasztani egy épület értékét az általa elfoglalt földterület értékétől. Látni fogjuk, hogy még ennél is nagyobb bonyodalmat jelent a szűzföldek értékének elválasztása (abban a formában, ahogy az ember évszázadokkal vagy évezredekkel korábban rájuk bukkant) a mezőgazdasági használatba vett földeken elvégzett számos állagjavító beavatkozás (mint például a lecsapolás, öntözés, trágyázás) értékétől. Ugyanezek a problémák jelennek meg a természeti erőforrások esetében (amilyen például a kőolaj, a gáz vagy a ritkaföld-fémek), amelyeknek az önmagukban vett értékét sokszor nagyon nehéz elválasztani azon beruházások értékétől, amelyek célja az új lelőhelyek feltárása és a kitermelésre történő előkészítése. Éppen ezért a vagyon ezen formáit is tőkének tekintem — ami persze nem jelenti azt, hogy ne érdekelne a vagyon eredete, főleg ami a felhalmozott és a szerzett vagyon között húzódó határt illeti.
Egyes definíciók szerint a tőke szót kizárólag a termelési folyamatban közvetlenül részt vevő vagyonelemekre alkalmazhatjuk. Például az aranyat a vagyon, nem pedig a tőke részének kell tekintenünk, mivel pusztán értékőrző funkciójában használhatjuk. Az effajta leszűkítés azonban szerintem nem kívánatos, de nem is túl praktikus: az arany esetenként, például az ékszergyártásban, az elektronikában vagy a nanotechnológiában a termelésben felhasznált tényező. A tőke mindezen formáiban mindig is kettős szerepben tűnik fel, egyrészt értékőrző, másrészt termelési tényezőként, ezért számomra sokkal egyszerűbbnek tűnt, ha nem alkalmazok szigorú distinkciót a vagyon és a tőke fogalma között.
Ugyancsak nem tűnt célszerűnek a lakás céljára szolgáló ingatlanok kizárása a tőke definíciójából azon a címen, hogy ezek nem „produktívak” abban az értelemben, ahogy a vállalatok és az állami szervek által szakmai célokra használt gyárak, irodaépületek, gépek, berendezések „produktívak”. Valójában a vagyon valamennyi itt felsorolt formája hasznos és produktív, tükrözi a tőke két fő gazdasági funkcióját. Ha egy pillanatra elfeledkezünk az értékőrzőként játszott szerepéről, a lakás célú ingatlan hasznos lehet, mint „lakhatási szolgáltatást” nyújtó tőkejószág, amelynek az értéke azzal a díjjal egyezik meg, amelyet az ilyen ingatlan bérbeadásával lehet elkérni. Az árukat és szolgáltatásokat előállító vállalatok és az állami szervek (amelyeknek gyárakra, hivatalokra, gépekre, infrastruktúrára van szükségük) szempontjából a többi tőkejószág játssza a termelési tényező szerepét. Látni fogjuk a későbbiekben, hogy a 21. század elején e két fő funkció mindegyike megközelítőleg a tőkeállomány felét jelenti a fejlett országok esetében.
Foglaljuk össze: a nemzeti vagyon vagy a nemzeti tőke fogalma az általam használt definíció szerint minden olyan jószág piaci értékének összege, amelyeket egy adott ország lakosai és kormánya egy adott pillanatban birtokolnak, feltéve, hogy e javak valamilyen piacon cserére bocsáthatók.8 Ez tehát a nem pénzügyi eszközök (lakóingatlanok, földek, kereskedelmi árukészlet, épületek, gépek, berendezések, szabadalmak és más, közvetlenül birtokolt professzionális eszközök) és a pénzügyi eszközök (többek között bankszámlák, befektetési alapok, kötvények, részvények, mindenfajta pénzügyi befektetés, biztosítási kötvények, nyugdíjalapok stb.) ösz-szege, amelyből le kell vonni a pénzügyi kötelezettségeket (adósságot).9 Ha pusztán a magánszemélyek által birtokolt eszközökre és kötelezettségekre korlátozzuk a figyelmünket, akkor a magánvagyon vagy a magántőke ösz-szegéhez jutunk. Amennyiben az állam és az állami hivatalok (például helyhatósági egységek, a társadalombiztosítás) követeléseit és tartozásait is figyelembe vesszük, akkor megkapjuk az állami/közösségi vagyon vagy állami/közösségi tőke összegét. E definíció szerint tehát a nemzeti vagyon a következők összegét jelenti:
nemzeti vagyon = magánvagyon + közösségi vagyon.
Jelenleg a közösségi vagyon a legtöbb fejlett országban nagyon alacsony (sőt negatív, hiszen esetenként az államadósság meghaladja az állami aktívák értékét), ezért szinte mindenhol a teljes nemzeti vagyont jóformán teljes egészében a magánvagyon teszi ki. Ez azonban nem mindig volt így, ezért a két fogalom megkülönböztetése nagyon fontos.
Hangsúlyozni kell, hogy bár az általam alkalmazott tőkefogalomból kizártam a nem rabszolgatartó társadalmakban piaci cserére nem bocsátható emberi tőkét, ám az előző nem szűkíthető le a pusztán fizikai értelemben vett tőkére (azaz a földre, épületekre, infrastruktúrára és más, materiálisan létező javakra). A tőke kategóriájába sorolom az immateriális javakat is, például a szabadalmakat és más szellemi tulajdont, amelyek nem pénzügyi aktívák (ha a magánszemély közvetlenül tulajdonolja a szabadalmat), vagy gyakorta pénzügyi aktívák (ha a magánszemély a szabadalommal rendelkező vállalatok részvényeit tulajdonolja). Általánosabban fogalmazva az immateriális tőke számos formáját a vállalatok tőzsdei kapitalizációja keretében vesszük figyelembe. Egy vállalat tőzsdei értéke gyakran a hírnevétől, a márkái ismertségétől függ, netán adatfeldolgozó-rendszerétől és vállalatszervezési módjától, azoktól a materiális és immateriális befektetéseitől, amelyekkel növelni tudja termékei és szolgáltatásai piaci láthatóságát és attrak-tivitását, vagy éppen a kutatásra és fejlesztésre szánt kiadásaitól. Mindezek tükröződnek a részvények árában és más vállalati aktívák értékében, és így részét képezik a nemzeti vagyonnak is.
Nyilvánvalóan bőven vannak bizonytalan és önkényes elemei is annak a folyamatnak, amelynek során a pénzügyi piacok egy adott pillanatban beárazzák egy magánvállalat vagy akár egy teljes szektor immateriális tőkéjét, amit jól illusztrált az internetbuborék 2000-ben átélt kipukkanása, a 2007-08 óta zajló pénzügyi válság, vagy általánosabban a tőzsde elképesztő mértékű volatilitása. A jelen gondolatmenet céljaira annyit kell tudnunk, hogy ez a tőke valamennyi formájára, és nem csupán az immateriá-lis tőkére igaz. Mindegy, hogy egy épületről, egy vállalatról, egy ipari vagy szolgáltató szektorban működő cégről van szó, a tőke értékének meghatározása mindig nagyon nehéz feladat. Látni fogjuk azonban, hogy ha egy-egy aktíva talán nem is, de egy adott ország egészének nemzeti vagyona általánosságban mindig bizonyos szabályszerűségeket követ.
Tegyük hozzá azt is, hogy egy ország nemzeti vagyona a hazai tőkéből és külföldi tőkéből áll össze:
nemzeti vagyon = nemzeti tőke = hazai tőke + nettó külföldi tőke.
A hazai tőke az adott ország területén található tőkeállomány (ingatlan, vállalatok stb.) értéke. A nettó külföldi tőke - vagy nettó külföldi eszközök - az adott ország más országokkal szembeni vagyoni helyzetét mutatja, vagyis az ország lakóinak más országokban birtokolt aktívái és a más országok lakói által az adott országban birtokolt aktívák közötti különbséget. Az első világháború előestéjén Nagy-Britannia és Franciaország jelentős külföldi aktívákkal rendelkezett világszerte. Látni fogjuk, hogy az 1980-as évek óta tartó pénzügyi globalizáció egyik jellegzetessége, hogy számos ország a nullához meglehetősen közeli nettó vagyoni helyzettel rendelkezik, ám ezek az összegek abszolút értelemben meglehetősen nagyok. Másképpen fogalmazva, számos ország rendelkezik nagy befektetésekkel más országokban, ám ez utóbbiak is rendelkeznek befektetésekkel az előbbiekben, így aztán ez a két pozíció kiegyenlíti egymást, aminek az eredményeképpen az országok nettó pozíciója közel esik a nullához. A világ egészét tekintve magától értetődik, hogy az összes nettó pozíció egyenlege nulla, azaz a világ teljes vagyona megegyezik az összesített „hazai” tőkével.
Most, hogy a jövedelem és a tőke fogalmát tisztáztuk, áttérek az ezeket összekötő első alapvető törvény ismertetésére. Kezdjük a tőke/jövedelem arány meghatározásával.
A jövedelem flow, tehát áram jellegű fogalom. Az egy adott időszakon belül (ami általában egy év) termelt és elosztott javak mennyiségét jelenti.
A tőke stock, tehát állományi jellegű fogalom. Az elmúlt évek során felhalmozott vagy megszerzett vagyon összegével egyenlő.
Egy adott országban a meglévő tőkeállomány nagyságát a legkézenfekvőbb és a leginkább célravezető módon úgy lehet mérni, ha ezt az állományt elosztjuk az éves jövedelemárammal. Ezt a tőke/jövedelem hányadost vagy arányt P-val jelölöm.
Abban az esetben például, ha egy ország tőkéjének összértéke hat év nemzeti jövedelmével egyenlő, akkor P=6 (vagy P=600%).
Jelenleg a fejlett országok tőke/jövedelem aránya általában öt és hat közé esik úgy, hogy a tőke majdnem kizárólag magántulajdonban van. Franciaországban, akárcsak Nagy-Britanniában, Németországban vagy Olaszországban, az Egyesült Államokban és Japánban, az egy főre jutó nemzeti jövedelem a 2010-es évek elején kb. 30 000-35 000 euró volt, miközben a (tehermentes) magánvagyonok összege egy főre jellemzően 150 000200 000 euró körül alakult, azaz öt vagy hat évnyi nemzeti jövedelemnek felel meg. Vannak persze országonként érdekes eltérések Európán belül éppen úgy, mint Európán kívül: például a P Japánban és Olaszországban meghaladja a hatot, míg az Egyesült Államokban és Németországban öt alatt marad; az állami vagyon csak néhány országban pozitív előjelű, míg másokban negatívba csúszik. A következő fejezetekben ezt majd részletesebben fogom vizsgálni, most csak a nagyságrendjükre kell figyelni a tisztánlátás érdekében.10
Az a tény, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem éves szintje a fejlett országokban a 2010-es évek elején 30 000 euró körül van (ez havi 2500 eurót jelent), nem jelenti természetesen azt, hogy mindenki ennyi pénzt keres. Ahogy az lenni szokott, az átlagjövedelem mögött is hatalmas különbségek rejlenek: a gyakorlatban sokak jövedelme elmarad a havi 2500 eurótól, míg másoké akár tízszeresen is meghaladja ezt. Ezek a jövedelmi egyenlőtlenségek egyrészt a munkajövedelmi egyenlőtlenségekből adódnak, másrészt pedig abból, hogy a tőkejövedelmek eloszlása még egyenlőtlenebb -ez utóbbi pedig a vagyon szélsőséges koncentrációjának a következménye. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem csak annyit jelent, hogy mindenki havi 2500 eurót kapna, ha a teljes kibocsátás, azaz a nemzeti jövedelem összegének megváltoztatása nélkül lehetséges lenne a jövedelmi egyenlőtlenségeket megszüntetni.11
Hasonlóképpen a hat évnyi nemzeti jövedelemmel egyenlő, 180 000 eurós egy főre jutó magánvagyon nem jelenti azt, hogy mindenki ekkora tőkével rendelkezik. Sokan jóval kevesebbet tudhatnak magukénak, míg mások több millió vagy több tízmillió eurós tőkét birtokolnak. A lakosság jelentős részének felhalmozott vagyona igen csak szűkös, például néhány ezer eurós, két heti vagy egy havi fizetésnek megfelelő folyószámla-egyenlegre korlátozódik. Másoknak a vagyona negatív, hiszen előfordulhat, hogy az általuk birtokolt javak értéke nem éri el adósságaik összegét. Megint mások jelentős, akár tíz vagy húsz évnyi jövedelmüknek megfelelő vagy még annál is tekintélyesebb vagyonnal rendelkeznek. Az ország egészét figyelembe vevő tőke/jövedelem arány semmit nem árul el az országon belüli egyenlőtlenségekről. A P arra azért alkalmas, hogy képet adjon az adott társadalomban meglévő tőke fontosságáról, ezért az egyenlőtlenségek vizsgálatához első lépésként szükséges ennek a számnak a megismerése. A könyv második részének fő célja, hogy bemutassam, miért és hogyan alakult ki, illetve hogyan változott az idő folyamán a tőke/jövedelem arány az egyes országokban.
Ahhoz, hogy tisztábban lássuk, milyen formákat ölt mai világunkban a vagyon, tudnunk kell, hogy a tőkeállomány a fejlett országokban jelenleg két, nagyjából egyenlő részre oszlik: egyrészt a lakás célú ingatlanokra, másrészt a vállalatok és az állam által használt működő tőkére. Összefoglalva mondjuk azt, hogy a 2010-es években a fejlett országokban minden lakos évente átlagban 30 000 euró összegű jövedelemmel rendelkezett, és kb. 180 000 eurós vagyont birtokolt, amiből 90 000 eurót lakóingatlan formájában, 90 000 eurót pedig részvények, kötvények, megtakarítások vagy egyéb beruházások formájában.12 Léteznek persze érdekes eltérések az egyes országok között, amelyeket majd a következő fejezetben elem-zek, de az első nekifutásra hasznos kiindulópont, hogy a két vagyoni összetevő nagyságrendje lényegében azonos.
Most már bemutathatom a kapitalizmus első alaptörvényét, amellyel a tőkeállomány a tőkejövedelmek áramához kapcsolható. A p tőke/jövedelem arány tulajdonképpen egyszerűen kapcsolódik a nemzeti jövedelem tőkére eső részéhez, amit a-val jelölök a következő egyenlet szerint:
a = r x p,
ahol az r a tőke átlagos hozamát jelöli %-ban kifejezve.
Például ha a p=600% és r=5%, akkor a = r x p = 30%13.
Másképpen fogalmazva: ha a vagyon egy adott társadalom hat év nemzeti jövedelmével egyenlő, és a tőke átlagos hozama évi 5%, akkor a nemzeti jövedelemben a tőkére eső rész 30%-ot tesz ki.
Az a = rx p egyenlet tisztán számviteli azonosság. Alapértelmezésben minden társadalomra és minden korra igaz. Akár tautológiának is nevezhetnénk, mégis a kapitalizmus első alapvető törvényéről beszélünk, mivel egészen egyszerű és áttekinthető módon kapcsolja össze a kapitalista rendszer vizsgálatához szükséges három legfontosabb fogalmat: a tőke/jövede-lem arányt, a jövedelemből a tőkére eső részt és a tőke hozamát.
A tőkehozam számos közgazdasági elmélet központi fogalma. Például a marxi elemzés hangsúlyozza a profitráta tendenciaszerű csökkenését - ez a történelmi előrejelzés azonban, mint látni fogjuk, nagymértékben tévesnek bizonyult, jóllehet egy érdekes megérzés áll a hátterében. A tőkehozam kérdése számos más elméletben is nagy szerepet játszik. Mindenesetre ezzel a fogalommal azt mérjük, hogy jogi formától függetlenül (legyen az nyereség, bérleti díj, osztalék, jogdíj vagy árfolyamnyereség) mekkora a tőke egy éves hozama, a befektetett tőke értékének százalékában kifejezve. A profitrátánál14 tágabb, a kamatlábnál15 pedig még tágabb fogalomról van tehát szó, jóllehet mind a kettő a tőkehozam részét képezi.
A tőkehozam természetesen rendkívül eltérő képet mutathat a különböző befektetési típusok esetében. Van olyan vállalat, amelyik évente 10%-osnál is magasabb hozamot képes generálni, miközben más vállalatok lehetnek veszteségesek (negatív hozamot produkálnak). Sok országban a részvények hosszú távon átlagosan 7-8% közötti hozamot produkálnak. Az ingatlan-és kötvénybefektetések hozama gyakran nem haladja meg a 3-4%-ot, az államadósság utáni reálkamat általában még ennél is alacsonyabb. Az a = r x p egyenlet azonban semmit nem mond ezekről az árnyalatokról: mindössze azt mutatja meg, hogyan kapcsolódik össze ez a három fogalom, és ezzel egyfajta keretet ad a vitához.
Például 2010 körül a fejlett országokban a nemzeti jövedelemből a tőkére eső rész (például profit, kamat, osztalék, bérleti díj stb.) nagyjából a nemzeti jövedelem 30%-a körül mozog. Egy 600%-os vagyon/jövede-lem arány esetén ez azt jelenti, hogy a tőkehozam átlagosan kb. 5%.
Ennek értelmében a fejlett országokban jelenleg mért, egy főre jutó 30 000 eurós nemzeti jövedelem hozzávetőlegesen 21 000 euró munkajövedelemre (70%) és 9000 euró tőkejövedelemre (30%) bontható fel. Minden lakos átlagosan 180 000 eurós vagyonnal rendelkezik, és a lako-sonkénti éves tőkejövedelem 9000 euró, ami tehát 5%-os éves tőkehozamot jelent.
Ismét hangsúlyozni kell, hogy most is csak átlagokról beszélek: vannak, akik az évi 9000 eurót jóval meghaladó összegű tőkejövedelemmel rendelkeznek, míg másoknak egy fillér tőkejövedelmük sincs, ehelyett inkább adósságaikat kénytelenek törleszteni, illetve bérleti díjat fizetnek a lakásért, amelyben élnek. Az országok között is jelentős különbségek figyelhetők meg, arról nem is beszélve, hogy a tőkejövedelmek részarányának megállapítása sok esetben gyakorlati és elvi nehézségekbe ütközik, hiszen vannak olyan jövedelemkategóriák - például az önfoglalkoztatásból származó, illetve a vállalkozói jövedelem -, amikor nehéz pontosan elhatárolni egymástól a tőkéből, illetve a munkából származó jövedelmet, aminek következtében az összehasonlítás esetenként félrevezető lehet. Ilyen esetekben a jövedelemből a tőkére jutó hányad megbecslésére a legjobb módszer az lehet, ha valamilyen plauzíbilis hozammal dolgozunk. Jelenleg elégedjünk meg azzal, hogy a fent említett nagyságrendeket (P=600%, a=30%, r=5%) tipikusnak tekinthetjük.
A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy az agrártársadalmakban a mezőgazdasági termőföld átlagos hozama jellemzően 4-5% körül alakul. Jane Austen és Balzac regényeiben a föld mint tőke éves hozama kb. 5% - ami egyébként igaz az államkötvényekre is -, vagyis a föld értéke kb. húsz évnyi bérleti díj összegének felel meg, ami annyira evidens, hogy ezekben a könyvekben jóformán említés sem történik erről a tényről.
A korabeli olvasók kivétel nélkül mind tudták, hogy kb. egymillió frank értékű tőkével kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy évi 50 000 frank jövedelme legyen. A 19. századi regények íróinak és olvasóinak a vagyon és az éves hozam megfeleltetése evidenciaszámba ment, így az egyikről könnyedén ugrottak át a másikra, azaz egymást váltogatva mintegy szinonimaként használták ezeket a kategóriákat, mintha két, mindenki által tökéletesen ismert nyelvet beszélnének.
Most, a 21. század elején nagyjából ugyanezekkel a 4-5%-os hozamokkal találkozunk az ingatlanbefektetések esetében - talán időnként kevesebbel, főleg amikor az árak nagyon gyorsan emelkednek, miközben a bérleti díjak nem tartanak lépést ezzel az emelkedéssel. Például 2010-ben egy egymillió euró értékű nagy párizsi lakást általában havi 2500 euróért lehetett kiadni, ami évente 30 000 eurós bérleti díjat, azaz mindössze 3%-os éves hozamot biztosít a tulajdonosnak. A csupán munkajövedelemmel rendelkező bérlőnek mindazonáltal ez jelentős összeg, ám a tulajdonos számára nem rossz jövedelem. A rossz - vagy esetleg jó - hír (attól függ, melyik oldalon állunk) az, hogy ez mindig így volt. Az effajta bérleti díj általában enyhe emelkedést mutat, amíg a tőkehozam el nem éri a 4%-ot (ami a fenti példa esetében kb. 3000-3500 eurós havi bérleti díjat, éves szinten pedig 40 000 eurót jelent). Valószínűsíthető, hogy a példában szereplő bérlő által fizetett bérleti díj a jövőben növekedni fog. Ez az éves bérleti díj a tulajdonos számára egy esetleges árfolyamnyereséggel, azaz tőkenyereséggel is kiegészülhet hosszú távon, ami a lakás értékének növekedéséből adódhat. Ugyanilyen vagy még magasabb megtérülést találunk a kisebb lakások esetén. Egy 100 000 euró értékű lakás havi 400 eurós bérleti díjat hozhat a tulajdonosnak, ami éves szinten 5000 eurót jelent (5%). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy valaki, aki egy ehhez hasonló lakás tulajdonosa és lakója, ennek megfelelő bérleti díjat takaríthat meg, amit aztán más célokra fordíthat.
A vállalkozásokba fektetett tőke a természeténél fogva jóval magasabb kockázattal jár, így az átlagos hozam is többnyire magasabb. A különböző országokban a tőzsdén jegyzett társaságok tőzsdei kapitalizációja általában 12-15 évnyi nyereségnek felel meg, ami 6-8% közötti - általában adózás előtti - éves hozamot jelent.
Az a = r x P egyenlet lehetővé teszi a tőke súlyának elemzését egy ország, vagy akár az egész világ vonatkozásában, és lehetőséget ad egy magánvállalkozás pénzügyi kimutatásainak elemzésére is. Képzeljünk el például egy vállalatot, amelyik 5 millió euró értékű tőkét használ (irodák, infrastruktúra, gépek formájában), és éves szinten egymillió euró értékben állít elő javakat. Ebből az összegből 600 000 euró megy a bérekre, 400 000 euró pedig a profit.16 Ennek a vállalkozásnak a tőke/jövedelem aránya P=5 (a tőkéje kb. ötéves kibocsátással egyenértékű), a tőkerész a=40%, a tőkehozam pedig r=8%.
Képzeljünk most el egy másik vállalkozást, amelyik kevesebb, mondjuk, 3 millió euró tőkét használ, ám több munka felhasználásával ugyanakkora, tehát egymillió eurónyi kibocsátást ér el (azaz 700 000 eurót fordít a fizetésekre, 300 000 euró a profit). Ennél a cégnél P=3, a=30%, r=10%.
A második vállalat az elsőnél kevésbé tőkeintenzív, ám nyereségesebb (a tőkehozam lényegesen magasabb).
A P, az a és az r mértéke minden országban jelentős különbségeket mutat az egyes vállalatok között. Vannak tőkeintenzív ágazatok - a kohászat és az energiaipar tőkeintenzívebb például, mint a textilipar vagy az élelmiszeripar, az ipar pedig általában véve tőkeintenzívebb, mint a szolgáltatások. Jelentős eltérések vannak az azonos szektorban tevékenykedő cégek között is, az általuk választott technológia, illetve a piaci helyzet függvényében. A P, az a és az r szintje az egyes országokban attól is függ, hogy mekkora a lakóingatlanok, illetve a természeti erőforrások részaránya az össztőkén belül.
Fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy az a = r x P törvény nem tájékoztat arról, mi határozza meg ezt a három értéket, sőt arról sem, hogy az illető országban mi befolyásolja a tőke/jövedelem arányt; ez utóbbi bizonyos értelemben azt mutatja, hogy az adott társadalom mennyire „kapitalista”. E kérdés megválaszolásához újabb fogalmakat és kapcsolatokat kell megismernünk, elsősorban a megtakarítási, a beruházási, illetve a növekedési ütem fogalmát. Így jutunk el a kapitalizmus második alaptörvényéhez, amely szerint egy országban a P annál magasabb, minél magasabb a megtakarítási és minél alacsonyabb a növekedési ütem. Erre a későbbiekben még visszatérek. Jelenleg az a = r x P törvény egyszerűen azt jelenti számunkra, hogy bármilyenek is legyenek azok a gazdasági, társadalmi, politikai erők, amelyek meghatározzák a (P) tőke/jövedelem arány, a (a) jövedelemből a tőkére jutó rész és a (r) tőkehozam szintjét, ezek nem mozoghatnak egymástól függetlenül. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy kettő szabadon változhat, három már nem.