Globális felmelegedés és a közösségi tőke

A másik fontos téma, amelyet az aranyszabállyal kapcsolatos megfontolások komolyan befolyásolnak, a globális felmelegedés és általában annak a veszélye, hogy a természeti tőke a 21. században lepusztulhat. Globálisan nézve nem kétséges, hogy ez a világ egyes számú hosszú távú problémája. A 2006-ban nyilvánosságra hozott Stern-jelentés szerint különböző forgatókönyvek alapján a környezeti károk mértéke két számjegyű lehet az éves globális GDP százalékában kifejezve. A közgazdászok között a vita főleg a körül zajlott, hogy milyen kamatlábbal kell a jövőbeni környezeti károkat diszkontálni. Az angol Nicholas Stern szerint alacsony, a növekedési ütemmel nagyjából azonos (évi 1-1,5%) kamatlábat kell alkalmazni. E feltételezés alapján a jövőbeni generációk nagy súllyal fogják a környezeti károkat kalkulációjukban figyelembe venni. Az amerikai William Nordhaus szerint azonban inkább a tőke átlagos hozamához (évi 4-4,5%) hasonló diszkontrátát kellene alkalmazni, és akkor a jövőbeli katasztrófák már nem tűnnek annyira aggasztónak. Tehát, még ha mindenki egyet is ért a jövőbeli károk tényleges költségeit illetően (ami persze ettől még rendkívül bizonytalan), egészen különböző következtetéseket von le belőle. Stern úgy látja, hogy az emberiséget fenyegető jólétkiesés olyan nagy, hogy teljesen indokolt, ha mostantól a globális GDP legalább öt százalékpontjának megfelelő összeget költünk a jövőbeli globális felmelegedés hatásainak kiküszöbölésére. Nordhaus teljesen ésszerűtlennek tartja ennyi pénz elköltését. Arra hivatkozik, hogy a jövő generációi nálunk sokkal gazdagabbak és termelékenyebbek lesznek. Biztosan kitalálnak majd valamilyen megoldást, de még azzal együtt is, ha esetleg kevesebbet fogyasztanak, ez a megoldás összességében biztosan kevesebb áldozatot kíván az emberiség jóléte szempontjából, mint a Stern által javasolt intézkedések. A szakértői számítások tehát inkább az érintettek eltérő elvi álláspontját tükrözik.

Hozzám inkább Stern, mintsem Nordhaus véleménye áll közelebb, akinek az optimizmusa vonzó és történetesen egybeesik az amerikai pozícióval, amely nem korlátozná a szén-dioxid-kibocsátást, ám nem meggyőző.²⁰⁷ Ráadásul úgy érzem, hogy a diszkontrátáról folytatott némiképp elvont vita elég távol esik a probléma lényegétől. Az Európában, de most már a Kínában és az Egyesült Államokban is folyó közpolitikai viták egyre inkább pragmatikus irányt vesznek, és arról szólnak, hogy nagy volumenű beruházásokra van szükség új, nem szennyező technológiák kifejlesztése és a különböző, megújítható energiaforrások hasznosítása érdekében, mely utóbbiakból épp elég van, hogy lehetővé tegyék a szénhidrogének kiváltását. Az „ökológiai élénkítésről” szóló vita elsősorban Európában zajlik, ahol nagyon sokan gondolják azt, hogy ez lenne a kivezető út a jelenlegi kilátástalan gazdasági helyzetből. Ez a stratégia annál is inkább vonzó, mert az államok jelenleg nagyon alacsony kamat mellett képesek hitelt felvenni. Ha a magánbefektetők nem akarnak fogyasztani és beruházni, akkor az állam miért ne invesztálhatna a jövőbe, hogy elkerülhessük a természeti tőke nagyon is valószínű lepusztulását?²⁰⁸

Ez a vita nagyon fontos a következő évtizedek szempontjából. Nem az államadósság - ami jóval kisebb, mint a magánvagyonok nagysága és valójában könnyedén felszámolható - a legnagyobb ok a fejfájásra. Ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy miként növelhetnénk a tudástőkét és hogyan akadályozhatnánk meg a természeti tőke lepusztulását. A természeti kincsek védelme sokkal komolyabb és súlyosabb probléma, mert nem lehet egy tollvonással megoldani (vagy egy tőkeadóval, ami végső soron szintén csak néhány tollvonás). Az igazi gyakorlati kérdés a következő. Tegyük fel, hogy Sternnek nagyjából igaza van, és hogy indokolt lenne évente a világ GDP-jének 5%-át a környezeti katasztrófák megelőzésére fordítani. Vajon tudjuk-e, hogy milyen befektetéseket kellene ebből a költségvetésből megvalósítani és hogyan kellene mindezt megszervezni? Ha állami beruházásokról beszélünk, akkor tudnunk kell, hogy hatalmas összegek forognak kockán, jóval nagyobbak, mint a gazdag országokban bármikor korábban megvalósított állami beruházások nagyságrendje.²⁰⁹ Ha a magánszektor beruházásairól beszélünk, tisztázni kell az állami finanszírozás feltételeit, a beruházásokból származó technológiák és szabadalmak tulajdonjogának részleteit. Vajon minden erőforrást az alkalmazott kutatásra kell összpontosítani, hogy gyors előrehaladást érjünk el a megújítható energiák előállítása terén, vagy inkább szigorúan szűkítsük le a tevékenységünket a szénhidrogén-kibocsátás korlátozására. A legbölcsebb kétségtelenül valamilyen kiegyensúlyozott stratégia lenne, amely minden rendelkezésre álló eszközt hasznosít.²¹⁰ Ám ezen a józan ész diktálta megállapításon túl azt kell mondanunk, senki nem tudja, hogy mi a jó válasz ezekre a kihívásokra, illetve arra, hogy az állam pontosan mit tegyen, hogy megakadályozhassuk a természeti tőke lepusztulását.

Gazdasági transzparencia és a tőke demokratikus ellenőrzése

Azt is nagyon fontos hangsúlyozni, a jövő egyik nagy kihívása az új tulajdonformák és a tőke demokratikus ellenőrzésének megteremtése. Az állami és a magántőke közötti határ korántsem annyira egyértelmű, mint a berlini fal leomlása óta eltelt időben sokan gondolják. Már most is számos olyan tevékenységi szféra van — az oktatás, az egészségügy, a kultúra, a média -, ahol a szervezet és a tulajdon meghatározó formái nagyon távol vannak a tiszta magántőke és a tiszta állami tőke kétpólusú modelljétől, amelyben az előbbit a kizárólag a részvényesek kezében lévő részvénytársaságok, az utóbbit pedig egy hasonló hierarchikus struktúra jellemez, amelyben az állam szuverén módon hozza meg a beruházási döntéseket. Természetesen számos köztes megoldás létezik, amelyek alkalmasak az egyéni tehetség, illetve a rendelkezésre álló információk mozgósítására. Amikor a közös döntésekre gondolunk, a piac és a választófülke csupán a két szélsőség. A részvétel és a kormányzás új formáinak kidolgozása még előttünk áll.²¹¹

A lényeg az, hogy a tőke demokratikus ellenőrzésének különböző formái nagymértékben függnek attól, hogy az érintett felek számára milyen mértékben állnak rendelkezésre a gazdasági információk. A gazdasági és pénzügyi transzparencia fontos az adópolitika számára, de még fontosabb szélesebb értelemben a demokratikus kormányzás és a részvétel szempontjából. Innen nézve nem is az egyéni szintű vagyonokra és jövedelmekre vonatkozó pénzügyi transzparencia számít, aminek önmagában nincs is jelentősége, legfeljebb amikor politikusokról van szó²¹², vagy olyan esetekben, amikor ez az egyetlen módja a bizalom megteremtésének.²¹³ A kollektív cselekvés érdekében a legfontosabb, hogy a legnagyobb részletességgel megismerhetők legyenek a magánvállalatok (és az állami szervezetek) pénzügyi adatai. A jelenlegi adatszolgáltatási szabályok alapján közzétett információk tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy az alkalmazottak vagy az egyszerű állampolgárok képet alkothassanak a vállalatok döntéseiről, arra pedig különösen alkalmatlanok, hogy az érintettek befolyásolhassák ezeket a döntéseket. Térjünk vissza a könyv elején leírt konkrét esethez, a mari-kanai platinabányához, ahol 2012 augusztusában harmincnégy sztrájkolót lőttek le. A bánya tulajdonosa, a Lonmin társaság közzétett pénzügyi adataiból nem lehet megállapítani, hogy a bánya által létrehozott vagyon pontosan hogyan oszlik meg a nyereség és a munkabérek között. Általában ez a helyzet a nyilvánosságra hozott vállalati mérlegekkel; az adatokat olyan általános statisztikai csoportosításokban tálalják, amelyekből a lehető legkevesebb információt lehet kihámozni a valóságról, míg a részletes információkat csak a befektetők kaphatják meg.²¹⁴ Így aztán könnyű azt mondani, hogy a munkavállalók és a képviselőik nincsenek tisztában a vállalat gazdasági helyzetével és ezért nem is tudnak érdemben részt venni a beruházási döntésekben. Valóságos számviteli és pénzügyi transzparencia, valamint információmegosztás nélkül nincs igazi gazdasági demokrácia. És ez megfordítva is igaz; ha a munkavállalóknak nincs valódi lehetőségük, hogy részt vegyenek a döntésekben (például tagság és szavazati jog a döntéshozó testületekben), a transzparenciának nem sok értelme van. Az információ nem öncél; az a dolga, hogy segítse a demokratikus intézmények munkáját. Ha azt akarjuk, hogy egy napon a demokrácia visszaszerezze az ellenőrzést a kapitalizmus felett, azzal kell kezdenünk, hogy a demokráciát és a kapitalizmust megtestesítő konkrét intézményeket újra és újra kitaláljuk.²¹⁵

Következtetések

Ebben a könyvben igyekeztem bemutatni mindazt, amit jelenleg történeti értelemben tudunk a vagyon és a jövedelem eloszlásáról a 18. századtól kezdve és kísérletet tettem arra, hogy megfogalmazzam azokat a tanulságokat, amelyek e tudás alapján a következő évszázadra nézve levonhatók.

A könyv olyan adatbázisra támaszkodik, amely minden korábban össze-gyűjtöttnél szélesebb körű, ám ennek ellenére mégis tökéletlen és nem teljes körű. Értelemszerű tehát, hogy a következtetéseim sem sziklaszilárd-ságúak és indokolt is, ha megkérdőjelezik, vitatják őket. A társadalomtudományi kutatásnak nem az a feladata, hogy matematikai bizonyosságokat állítson elő, amelyek helyettesíthetik a nyílt, demokratikus vitát, amelyben minden vélemény megnyilvánulhat.

A kapitalizmus fő ellentmondása: ^r > g

Kutatásom legfontosabb következtetése, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaságban, ha magára hagyják, erőteljes dinamikák működnek, amelyek a konvergencia irányába hatnak. Elsősorban a tudással és a képzettséggel kapcsolatos tényezőkre gondolok. Ám ezek mellett megtaláljuk a divergenciát erősítő ugyancsak erőteljes dinamikákat is, amelyek fenyegetést jelentenek a demokratikus társadalmakra és a társadalmi igazságosságnak azokra az értékeire, amelyek e társadalmak alapjait jelentik.

A leginkább destabilizáló tényező abból adódik, hogy a magántőke r hozama hosszú időn keresztül jelentősen meghaladhatja a jövedelmek és a kibocsátás g növekedési ütemét.

Az r > g egyenlőtlenségből adódóan a múltban felhalmozott vagyon gyorsabban nő, mint a kibocsátás és a munkabérek. Ez az egyenlőtlenség alapvető logikai ellentmondást fejez ki. A vállalkozó elkerülhetetlenül járadékossá válik, és egyre inkább fölébe kerekedik azoknak, akiknek nincs

másuk, mint a munkaerejük. Ha egyszer létrejön, a tőke gyorsabban termeli önmagát újra, mint ahogy a kibocsátás növekszik: a múlt felfalja a jövőt.

Ez a folyamat potenciálisan elborzasztó következményekkel járhat a vagyoni eloszlás hosszú távú dinamikájára nézve, főképpen, ha még azt is számításba vesszük, hogy a hozam a tőke induló nagyságától függően nagyon eltérő mértékben alakulhat, illetve hogy a vagyoni egyenlőtlenségek növekedése globális szinten zajlik.

Óriási problémáról van szó, amire nincs egyszerű megoldás. A befektetések az oktatásba, a tudásba és a nem szennyező technológiákba természetesen segítik a növekedést, de ezek nem elégségesek ahhoz, hogy elérjük az évi 4-5%-os növekedési ütemet. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy legfeljebb a felzárkózási szakaszban lévő országok - mint Európa volt a Trente Glorieuses idején, vagy Kína és a feltörekvő országok napjainkban — képesek ilyen ütemben növekedni. Minden okom megvan arra, hogy azt állítsam, a technológia élvonalában lévő országok - tehát egy napon majd az egész földkerekség — a választott gazdaságpolitikától függetlenül hosszú távon nem lesznek képesek évi 1—1,5%-nál gyorsabban növekedni.²¹⁶

4—5%-os átlagos tőkehozammal számolva ezért nagyon valószínű, hogy az r > g egyenlőtlenség a 21. században újra normává válik, mint ahogy az egész történelem folyamán egészen az első világháborúig az volt. Két világháborúra volt szükség a 20. században, hogy új helyzet álljon elő, amelyben a tőke hozama jelentősen csökkent. E helyzet nyomán kialakult az illúzió, hogy sikerült meghaladni a kapitalizmusnak ezt a fundamentális strukturális ellentmondását (r > g).

Természetesen a tőke hozamát meg lehet adóztatni olyan magas kulcsokkal, hogy a magántőke hozama a növekedési ütem alá csökkenjen. Ám ha ezt az intézkedést túlságosan drasztikusan és önkényesen hajtjuk végre, fennáll a veszélye annak, hogy lefullasztjuk a felhalmozás motorját, és tovább csökkentjük a növekedés ütemét. A vállalkozóknak nem lesz idejük arra, hogy járadékossá váljanak, mert egyszerűen nem lesznek vállalkozók.

A jó megoldást az éves progresszív tőkeadó jelenti. Alkalmazásával elkerülhető a vég nélküli egyenlőtlenségi spirál kialakulása, miközben megőrizhetők a versenyben rejlő erők és az eredeti tőkefelhalmozásra való folytonos ösztönzés. Felvetettem például egy olyan adó bevezetésének lehetőségét, ahol az 1 millió eurónál kisebb vagyonoknál alkalmazott adókulcs évi 0,1—0,5%, 1 és 5 millió eurós vagyonoknál 1%, 5 és 10 millió eurós vagyonoknál 2% lenne, a több százmilliós vagy több milliárd eurós vagyonok esetén pedig akár az évi 5—10%-ot is elérhetné. Ezzel az intézkedéssel meg lehetne fékezni a globális vagyoni egyenlőtlenségek korlátlan növekedését, ami jelenleg olyan, hosszú távon fenntarthatatlan ütemben halad, hogy az akár még az önszabályozó piac leglelkesebb zászlóvivőit is aggodalommal töltheti el. Ráadásul a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen hatalmas vagyoni egyenlőtlenségeknek nem túl sok közük van a vállalkozó szellemhez, és tulajdonképpen a növekedés elősegítése szempontjából is haszontalan. Nem hasznosak a közösség szempontjából sem, hogy az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata első cikkelyének szép megfogalmazását idézzük, amellyel e könyvet nyitottam -„A társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak."

A probléma az, hogy ez a megoldás nagyon magas szintű nemzetközi együttműködést és regionális politikai integrációt tételez fel, ami nem elérhető a mostani nemzetállamok számára, amelyek korábbi társadalmi kompromisszumok eredményeképpen alakultak ki. Sokan aggódnak, hogy a magasabb szintű együttműködés felé haladva, például az Európai Unión belül, akár a már meglévő vívmányok is áldozatul eshetnek (kezdve mindjárt a szociális állammal, amelyet a tagországok a 20. századi sokkokra válaszul építettek fel), anélkül hogy bármi újat sikerülne létrehozni a hatalmas piacon kívül, amely az egyre tisztább és tökéletesebb versenyre épül. Márpedig a tiszta és tökéletes verseny semmit sem változtat az r > g egyenlőtlenségen, ami korántsem a piac vagy a verseny „tökéletlenségéből” adódik, hanem pont megfordítva. Valóban van ilyen kockázat, de véleményem szerint nincs más megoldás a kapitalizmus feletti ellenőrzés visszaszerzésére, csak ha minden tétünket a demokráciára tesszük, ami Európában egyenlő az európai szintű demokráciával. Más, nagyobb politikai közösségek, például az Egyesült Államok vagy Kína, több lehetőség között válogathatnak. A globálissá vált gazdaság körülményei között egyre kisebbnek számító európai országok esetében a nemzeti bezárkózás csupán a mostaninál nagyobb csalódáshoz és kiábrándultsághoz vezethet. A nemzetállam továbbra is a megfelelő keret, hogy számos szociális és adópolitikai eszközt modernizáljunk, illetve kifejlesszük a kormányzás, valamint a közösségi és a magánvagyon közötti átmenetet jelentő, osztott tulajdon új formáit. Mindezek az előttünk álló évszázad fontos kihívásai. Ám a globális tulajdonosi kapitalizmus hatékony szabályozása csakis a regionális politikai integráció szintjén képzelhető el.

A politikai és történelmi gazdaságtan felé

Zárásképpen a közgazdaságtanról és általában a társadalomtudományokról szeretnék néhány szót ejteni. Ahogy azt a bevezetésben már kifejtettem, a közgazdaságtanra mint a társadalomtudományok egyik ágára tekintek a történelem, a szociológia, az antropológia és a politikatudományok mellett. Remélem, hogy ebben a könyvben sikerült világossá tennem, mit is értek ez alatt. Nem nagyon szeretem a „közgazdaság-tudomány” kifejezést, mert rettentő arrogánsnak találom, hiszen olyan színben tünteti fel a közgazdaságtant, mintha a tudománynak valamilyen magasabb szintjére hágott volna fel, ami megkülönbözteti más társadalomtudományoktól. Sokkal kedvesebb számomra a „politikai gazdaságtan” talán kissé elavult fogalma, ami világossá teszi azt az egyetlen dolgot, ami a közgazdaságtant megkülönbözteti a többi társadalomtudománytól, nevezetesen, hogy e tudományágnak politikai, normatív és erkölcsi célja van.

A politikai gazdaságtan a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy tudományosan, de minimum racionálisan, szisztematikusan és módszeresen tanulmányozza az állam ideálisnak gondolt szerepét egy ország gazdasági és társadalmi szerveződésében. A kérdés, amelyre a választ keresi, a következő: milyen az a közpolitika és melyek azok az intézmények, amelyek közelebb visznek az ideális társadalomhoz? Ez a szinte kérkedően vállalt ambíció, hogy a jót és a rosszat akarjuk tanulmányozni, akár mulatságos is lehet, hiszen ezekben a kérdésekben mindenki szakértőnek tartja magát. És az sem kétséges, hogy gyakran kudarcot vallunk az ilyen törekvéseinkben. Mégis szükség van rá, sőt elengedhetetlenül fontos, hiszen túlságosan könnyű megoldás a társadalomtudósok számára, ha kívül helyezkednek a nyilvános vitákon és a politikai összecsapásokon, megelégedve azzal, hogy az ott elhangzottakat, vagy a többi kolléga adatait kommentálják vagy cáfolják. A társadalomtudósoknak, miként minden értelmiséginek, sőt még inkább minden állampolgárnak részt kell vennie a közpolitikai vitákban. Nem elégedhetnek meg azzal, hogy olyan hangzatos, de absztrakt elveket ismételgessenek, mint az igazságosság, a demokrácia és a világbéke. Választaniuk kell és állást kell foglalniuk az egyes intézmények és szakpolitikák mellett vagy ellen, legyen az a szociális állam, az adózás vagy az államadósság. Mindenki politizál a maga módján. A világot nem lehet felosztani a politikai elitre egyfelől, és a véleményezők és a nézőközönség nagy csoportjára másfelől, akiknek csupán annyi a dolguk, hogy négy- vagy ötévente elmenjenek szavazni. Szerintem illúzió az az elképzelés, hogy a kutató és az állampolgár más erkölcsi univerzumban él; az előbbi az eszközökkel foglalkozik, az utóbbi a célokkal. Bár érteni vélem, de végső soron veszélyesnek tartom az ilyen nézeteket.

A közgazdászok túlságosan sokáig igyekeztek saját identitásukat tudományosnak vélt módszereik keretei között meghatározni. Ezek a módszerek főleg a matematikai modellek mértéktelen használatára támaszkodnak, ami gyakran csak ürügy, hogy felmehessenek az előadói pódiumra, füg-geltlenül attól, hogy van-e igazi mondanivalójuk. Túl sok energia pazaro-lódott már el, és még most is pazarolódik tisztán elméleti spekulációkra anélkül, hogy egyértelműen tisztáznánk az értelmezésre váró gazdasági jelenségeket, vagy azokat a társadalmi és politikai problémákat, amelyeket meg kellene oldani. Manapság hatalmas divatja van a közgazdasági kutatók körében az ellenőrzött kísérleteken alapuló empirikus módszereknek. Mértékkel alkalmazva ezek a módszerek hasznosak lehetnek és dicséretet érdemelnek azért, hogy néhány közgazdászt a konkrét kérdések és a terep realitásai felé irányítottak (épp ideje volt). Ám ezek az új módszerek is néha áldozatul esnek némely tudományos illúziónak. Rengeteg időt lehet például azzal eltölteni, hogy igazoljunk egy tiszta és igaz ok-okozati viszonyt, s közben elfeledkezünk arról, hogy maga a vizsgált kérdés nem túlságosan érdekes. Ezek a módszerek sokszor oda vezetnek, hogy figyelmen kívül hagyjuk a történelemből levonható tanulságokat és elfelejtjük, hogy mégis csak a történelmi tapasztalat a legfontosabb ismeretforrásunk. Nem lehet újrajátszani a 20. század történelmét úgy, mintha az első világháború soha nem történt volna meg, vagy mintha soha nem hozták volna létre a jövedelemadót, netán a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert. A történelem oksági viszonyait persze nagyon nehéz teljes bizonyossággal feltérképezni. Biztosak lehetünk abban, hogy valamely esemény egy bizonyos intézkedés eredményeképpen következett be? Vagy lehetséges, hogy valamilyen más ok is állt a háttérben? Ennek ellenére a történelemből és még inkább az elmúlt évszázad tanulmányozásából levonható tanulságok - legyenek bármennyire tökéletlenek — felbecsülhetetlen értékűek és semmivel nem helyettesíthetők, és nincs az az ellenőrzött kísérlet, amely fontosságban felér ezekhez. A közgazdászoknak, ha hasznosak akarnak lenni, mindenekelőtt meg kell tanulniuk, hogy pragmatikusabban válasszák meg a módszereiket; hogy felhasználjanak minden rendelkezésre álló eszközt és így szorosabban működjenek együtt a társtudományokkal.

És másfelől a többi társadalomtudósnak nem szabad kizárólag a közgazdászokra bízniuk a gazdasági tények vizsgálatát, és futólépésben távozni, amint az útjukba kerül egy számsor, vagy beérni azzal, hogy minden statisztika végül is csak társadalmi konstrukció, ami természetesen fontos állítás, de önmagában semmit nem bizonyít. Ez lehet igaz, de nem elég. A kétféle reakció viszont a legvégén ugyanazt jelenti: kivonulunk a vitából és átengedjük a terepet másoknak.

A legszegényebbek érdekei

„Amíg a modern társadalom osztályainak jövedelmét nem vagyunk képesek a tudomány eszközeivel vizsgálni, hiábavaló minden kísérlet, hogy hiteles gazdaság- és társadalomtörténetet írjunk.” Ezzel a szép mondattal kezdődik Jean Bouvier, François Furet és Marcel Gillet 1965-ben közösen írt könyve (Mouvement du profit en France au XIX^e siècle), amely a profit alakulásával foglalkozik Franciaországban a 19. században. Ez a könyv mind a mai napig érdekes egyfelől, mert minden hibájával és erényével együtt szép példája a szeriális történetírásnak, amely 1930 és 1980 között virágzott Franciaországban [alapvetően a gazdasági mutatók hosszabb időszakon keresztüli elemzésére épülő irányzat]. Másrészt mert emlékeztet bennünket François Furet intellektuális pályafutására, ami világosan megmutatja azokat a jó és rossz okokat, amelyek végül is ennek a kutatási programnak az elhalásához vezettek.

Furet pályája elején, ifjú és ígéretes történészként egy általa alapvető fontosságúnak tartott téma kutatásába kezdett, ami a „modern társadalom különböző osztályainak jövedelme” elnevezést kapta. Könyve szikár és minden előítélettől mentes, elsősorban anyagot gyűjt, amelyekből tényeket igyekszik megállapítani. Mégis ez volt az első és utolsó műve ebben a témában. Az 1977-ben Jacques Ozouffal írt csodálatos könyvében (Lire et écrire), amelyet a „francia írásbeliség Kálvintól Jules Ferryig tartó történetének” szentelt, ismét találkozhatunk ugyanezzel a lelkesedéssel az idősorok összeállítása iránt, de a tárgy ezúttal nem az ipari nyereség, hanem az írástudók, a tanítók száma és az oktatási kiadások számszerűségei. Furet-t legfőképpen a francia forradalom politikai és kultúrtörténetével kapcsolatos munkái tették híressé, amelyekben hiába keresünk a „modern társadalom különböző osztályainak jövedelmére” utaló nyomokat. Ebben a művében ez a nagy tudós mintha elfordult volna mindenféle gazdasági és politikai témától, amiben közrejátszhatott az a tény, hogy az 1970-es években elkeseredett küzdelmet folytatott a Sorbonne-on a francia forradalom marxista kutatóival (akik elég dogmatikusak voltak, viszont ők alkották a többséget az egyetemen). Sajnálatosnak tartom, hogy ez így történt, mert szerintem lehetséges a különböző megközelítések összeegyeztetése. A politika és az eszmék természetesen valamennyire függetlenek a gazdasági és társadalmi folyamatoktól. A parlamentáris intézményrendszer és a jogállam mindig több volt, mint a burzsoá intézmények, amelyeket a marxista gondolkodók a berlini fal leomlását megelőzően annyira szerettek megbélyegezni. Ám az is nyilvánvaló, hogy az árak, a bérek, a jövedelmek és a vagyonok evolúciója befolyásolja a politikai percepciók és attitűdök kialakulását, ezek a képzetek pedig alakítják az intézményeket, a szabályokat és azokat a szakpolitikákat, amelyek végső soron a gazdasági és társadalmi változásokat formálják. Lehetséges, sőt elengedhetetlen, hogy a megközelítésünkben egyszerre legyen jelen a gazdasági és a politikai, a társadalmi és a kulturális, a bér és a vagyon. Az 1917 és 1989 közötti kétpólusú vitákat már egyértelműen magunk mögött hagytuk. A kapitalizmus és a kommunizmus összeütközése, ahelyett hogy ösztönözte volna a közgazdászokat és történészeket, sőt a filozófusokat a tőke és az egyenlőtlenségek kutatására, inkább terméketlenné tette ezeket a vitákat.²¹⁷ Legfőbb ideje, hogy túllépjünk ezeken a vitákon és az ilyen indíttatású kutatásokon, amelyek szerintem még mindig velünk vannak.

Ahogy azt már a bevezetésben is említettem, léteztek tisztán technikai okai is a szeriális történetírás korai „halálának”. Az adatok összegyűjtéséhez és feldolgozásához kapcsolódó nehézségek kétségkívül megmagyarázzák, hogy ezek a munkák (beleértve a Le Mouvement du profit en France au XIX^e siecle-et is) végső soron nagyon kevés teret engednek a történelmi értelmezésnek, és ettől eléggé száraz olvasmánnyá válnak. A megfigyelt gazdasági változások, illetve a politika- és társadalomtörténet közötti kapcsolatok elemzése gyakran csekély. Amit az olvasó kap, az a források és a nyers adatok aprólékos leírása. Ezeknek ma már sokkal inkább az Excel-táblázatok-ban és az online adatbázisokban van a helyük.

Azt is gondolom, hogy a szeriális történetírás bukása összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy a kutatási program abbamaradt, mielőtt elérte volna a 20. századot. A 18. és a 19. századot vizsgálva még lehetséges azt gondolni, hogy az árak, a bérek, a jövedelmek és a vagyonok alakulása valamilyen autonóm gazdasági logikát követ, és nem vagy csak csekély kapcsolatban van a politikai vagy a kulturális folyamatok logikájával. A 20. századot vizsgálva azonban ez az illúzió azonnal szertefoszlik. Elég egy gyors pillantást vetnünk a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek vagy a tőke/ jövedelem arány görbéire, hogy belássuk: a politika mindenütt jelen van, és hogy a gazdasági és politikai események kibogozhatatlanul összefonódnak, ezért tanulmányozásuk is csak együtt lehetséges. Ezért kell a maguk konkrétságában tanulmányozni az államot, az adókat és az államadósságot, túllépve azokon a leegyszerűsítő és absztrakt elképzeléseken, amelyek a gazdasági infrastruktúrát és a politikai felépítményt magyarázzák.

Az egészséges mértékű specializálódás természetesen helyes, és ezért nem is kifogásolható, ha egyes tudósok olyan kutatásokat folytatnak, amelyeknek nincs közük statisztikai idősorokhoz. Sokféleképpen lehet társadalomtudományi kutatásokat folytatni, és nincs is mindig szükség adatgyűjtésre, ami (el kell ismernem) amúgy sem igényel túl nagy fantáziát. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a társadalomtudományok művelőinek, az újságíróknak, a szakszervezeti aktivistáknak, pártállástól függetlenül valamennyi politikusnak, és legfőképpen az állampolgároknak komolyan foglalkozniuk kell a pénzzel, a pénz mérésével, és az ezekhez kapcsolódó tényekkel, illetve a pénz történetével. Akiknek sok van belőle, mindig meg fogják tudni védeni az érdekeiket. Azzal biztosan nem használunk a szegényeknek, ha hátat fordítunk a számoknak.

Jegyzetek

Bevezetés

¹    Thomas Malthus (1766-1834) angol közgazdász Adam Smith (1723-1770) és David Ricardo (1772-1823) mellett a „klasszikus” iskola egyik meghatározó képviselőjeként ismert.

²    Létezik persze egy sokkal optimistább liberális iskola is: Adam Smith is közéjük tartozik, bár az igazat megvallva ő nem nagyon foglalkozik azzal az eshetőséggel, hogy a vagyon eloszlása terén tapasztalható egyenlőtlenség hosszabb távon túlságosan megnövekedne. Ugyanez a megállapítás igaz a természetes kiegyenlítő folyamatok működését hirdető Jean-Baptiste Sayre is (1767-1832).

³    A másik lehetőség természetesen a szűkös javak kínálatának növelése, például új lelőhelyek (esetleg új, lehetőleg környezetkímélő energiaforrások) felkutatásával, vagy a városi lakosság „sűrítésével” (például egyre magasabb felhőkarcolók építésével), ami azonban másféle problémákat vet fel, viszont szintén évtizedeket vesz igénybe.

⁴    Marx későbbi barátja és munkatársa, Friedrich Engels (1820-1895) egészen közelről szemlélte vizsgálata tárgyát: 1842-ben Manchesterben telepedett le, ahol az édesapja gyárát igazgatta.

⁵    A történész Robert Allen felvetette, hogy a jövedelmi stagnálás hosszú időszaka kapja az „Engels-féle szünet” nevet. Lásd R. Allen: Engels’ pause: a pessimist’s guide to the British industrial revolution, Oxford University, 2007. Lásd még: R. Allen: Engels’ pause: technical change, capital accumulation, and inequality in the British industrial revolution, Explorations in Economic History, 2009.

⁶    A szöveg pedig így folytatódik: „Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.” (MEM, 4. köt. 441. p.) A német filozófus és közgazdász Karl Marx (1818-1883) óriási hatását kétségkívül részben irodalmi tehetsége és páratlan vitakészsége is magyarázza.

⁷    Marx 1847-ben adja ki A filozófia nyomorúsága című kötetét, amelyben Proudhon néhány évvel korábban megjelent, A nyomorúság filozófiája című könyvét teszi nevetség tárgyává.

⁸    A 6. fejezetben még visszatérünk Marx és a statisztika viszonyára. Röviden annyit azért elmondhatunk: Marx időnként megpróbálta korának rendelkezésre álló statisztikai eszközeit a lehető legjobban mozgósítani (amelyek bár némileg fejlődtek Malthus és Ricardo óta, de objektíve még mindig meglehetősen kezdetlegesek voltak), legtöbbször azonban inkább csak ötletszerűen, így a rendkívül világos stílusban kifejtett elméleti fejtegetéseivel ezek egyáltalán nem voltak összhangban.

⁹    S. Kuznets: Economie growth and income inequality, The American Economic Review,

1955.    A Trente Glorieuses a második világháború után következő, rendkívüli növekedéssel jellemzett három évtized francia elnevezése, amit elsősorban a kontinentális Európában használnak.

¹⁰    R. Solow: A contribution to the theory of economic growth, Quarterly Journal of Economics,

1956.

¹¹    Lásd S. Kuznets: Shares of Upper Income Groups in Income and Savings, NBER, 1953. Simon Kuznets amerikai közgazdász 1901-ben született Ukrajnában. 1922-ben telepedett le az Egyesült Államokban, ott is halt meg 1985-ben. Tanulmányait a Columbia Egyetemen végezte, majd a Harvard oktatója lett. A nevéhez fűződnek az első amerikai államháztartási számlák és az első, egyenlőtlenséggel foglalkozó történelmi adatsorok.

¹²    A jövedelembevallások gyakran csak a népesség és a jövedelem egy részét érintik. A teljes jövedelem méréséhez nagyon fontos, hogy rendelkezésre álljanak az államháztartási számlák.

¹³    Másképpen fogalmazva, a legszegényebb amerikaiak 90%-át kitevő középső és alsó néprétegek részaránya a nemzeti jövedelemben jelentősen nő: 1910 és 1920 között 50-55%-kal, az 1940-es évek végén pedig 65-70%-kal.

¹⁴    Lásd S. Kuznets: Shares of Upper Income Groups, 12-18. pp. Ezt a görbét időnként „fordított U görbének” is nevezik (inverted-U-curve). A Kuznets által leírt mechanizmus alapja az az elképzelés, hogy a szegény mezőgazdasági szektorban dolgozó lakosság fokozatosan a gazdag ipari szektorba áramlik (először csak a népesség egy része jut hozzá az ipari szektor által teremtett gazdagsághoz, ami növeli az egyenlőtlenséget, majd egy idő után ezek mindenki számára elérhetővé válnak, ami viszont csökkenti ezt), ám magától érthető, hogy ez a nagyban stilizált mechanizmus általánosabb szintre emelhető (többek között például a munkaerő fokozatos áramlása esetén az ipar különböző szektorai vagy a többé-kevésbé keresett foglalkozások között).

¹⁵    Érdekes, hogy Kuznetsnek nincs olyan adatsora, amely a 19. századi egyenlőtlenségek növekedését igazolná, ezt egyszerűen evidenciának tekinti (ahogy egyébként a korszak legtöbb más gondolkodója is).

¹⁶    Ahogy ő maga fogalmaz: „This is perhaps 5 per cent empirical information and 95 per cent speculation, some of it possibly tainted by wishful thinking”. (Ez talán 5%-ban empirikus információ és 95%-ban spekuláció, amit részben eltorzít az a fajta gondolkodás, ami szeretné, ha a dolgok úgy alakulnának, ahogy vélelmezzük.) Uo., 24-26. pp.

¹⁷    „The future prospect of underdevelopped countries within the orbit of the free world.” (A fejletlen országok jövője a szabad világon belül van.) Uo., 26. p.

¹⁸    Ezek az 1960-70-es évek óta a kutatásban és az oktatásban egyaránt előszeretettel alkalmazott modellek abból a feltevésből indulnak ki, hogy mindenki ugyanolyan fizetést kap, ugyanakkora vagyonnal és jövedelemmel rendelkezik, és definíció szerint a növekedés vívmányaiból minden társadalmi csoport ugyanolyan mértékben részesül. A valóságnak ez a leegyszerűsítése bizonyos nagyon speciális problémák vizsgálatakor indokolható, ugyanakkor nyilvánvalóan nagymértékben leszűkíti a vizsgálható közgazdasági kérdések körét.

¹⁹    Az 1970-80-as évek előtt a statisztikai hivatalok csak ritkán készítettek a jövedelemre és a háztartások költségvetésére vonatkozó felméréseket, ráadásul hajlamosak alaposan alábecsülni a jövedelmeket, ami már csak azért is nagyon problematikus, mert a felső deci-lis gyakran a nemzeti jövedelemnek akár felét is birtokolhatja. Az adókkal kapcsolatos adatok még a korlátaikkal együtt is a legalkalmasabbak a magas jövedelmek kimutatására és a visszatekintésre egy egész évszázadra.

²⁰    Lásd T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XX^e siècle : inégalités et redistributions 19011998, Grasset, 2001. Ennek összefoglalását lásd Income inequality in France, 1901— 1998, Journal of Political Economy, 2003.

²¹ Lásd A. Atkinson, T. Piketty: Top Incomes over the 20th Century: A Contrast Between Continental-European and English-Speaking Countries, Oxford Univerity Press, 2007; Top Incomes: A Global Perspective, Oxford University Press, 2010.

²²    Lásd T. Piketty, E. Saez: Income inequality in the United States, 1913-1998, The Quarterly Journal of Economics, 2003.

²³    A teljes bibliográfiai referencialista az online módszertani függelékben érhető el. Összefoglalásként lásd továbbá az alábbi cikket: A. Atkinson, T. Piketty és E. Saez: Top incomes in the long-run of history, Journal of Economic Literature, 2011.

²⁴    Természetesen ebben a könyvben nincs módunk valamennyi ország esetét részletesen tárgyalni, hiszen itt sokkal inkább a szintézisre törekszünk. Az érdeklődő olvasó azonban megtalálja a teljes adatsorokat a WTID honlapján (http://topincomes. parisshoolofeconomics.eu) és a fentebb említett módszertani könyvekben és cikkekben. Számos szöveg és dokumentum elérhető a könyv módszertani függelékében is: http://piketty.pse.ens.fr/capital21c.

²⁵    A WTID jelenleg éppen olyan átalakuláson megy keresztül, amelynek eredményeképpen létrejön majd az egymást kiegészítő három adatalcsoportot egyesítő World Wealth and Income Database (WWID). Ebben a könyvben a jelenleg rendelkezésre álló legfőbb elemeket mutatjuk be.

²⁶    Bár az élők vagyonára kivetett éves adóhoz elkészített vagyonnyilatkozatokat is fel lehet használni, de ezek az adatok hosszú távon ritkábban állnak rendelkezésre, mint az öröklésre vonatkozók.

²⁷    Lásd a következő úttörő műveket: R. J. Lampman: The Share of Top Wealth-Holders in National Wealth, 1922-1956, Princeton University Press, 1962; A. B. Atkinson, A. J. Harrison: Distribution of Personal Wealth in Britain, 1923-1972, Cambridge University Press, 1978.

²⁸ Lásd T. Piketty, G. Postel-Vinay és J.-L. Rosenthal: Wealth concentration in a developing economy: Paris and France 1807-1994, American Economic Review, 2006.

²⁹    Lásd J. Roine, D. Waldenström: Wealth concentration over the path of development: Sweden, 1873-2006, Scandinavian Journal of Economics, 2009.

³⁰    Lásd T. Piketty: On the long-run evolution of inheritance: France 1820-2050, École d’économie de Paris, 2010 (az összefoglaló változatot a Quarterly Journal of Economics jelentette meg 2011-ben).

³¹    Lásd T. Piketty, G. Zucman: Capital is back: wealth-income ratios in rich countries, 17002010, École d’économie de Paris, 2013.

³²    Lásd főképpen R. W. Goldsmith: Comparative National Balance Sheets: A Study of Twenty Countries, 1688-1978, The University of Chicago Press, 1985. A teljes hivatkozások megtalálhatók az online módszertani függelékben.

³³ Lásd A. H. Jones, American Colonial Wealth: Documents and Methods, Arno Press, 1977.

³⁴    Lásd A. Daumard: Les Fortunes françaises au XIX^e siècle. Enquête sur la répartition et la composition des capitaux privés à Paris, Lyon, Lille, Bordeaux et Toulouse d’après l’enregistrement des déclarations de successions, Mouton, 1973.

³⁵    Lásd főképpen F. Simiand: La Salaire, l’évolution, sociale et la monnaie, Alcan, 1932; E. Labrousse: Esquisse du mouvement des prix et des revenus en France au XVIII^e siècle, 1933; J. Bouvier, F. Furet és M. Gilet: Le mouvement du profit en France au XIX^e siècle. Matériaux et études, Mouton, 1965.

³⁶    Vannak tisztán intellektuális okok is, amelyek az árak, a jövedelmek és a vagyon változásának szentelt közgazdaságtan- és társadalomtörténet (amit néha „szeriális történelemnek” is neveznek) hanyatlását indokolják. Az én megközelítésemben ez egy sajnálatos és visszafordítható folyamat, amelyekre a későbbiekben még visszatérek.

³⁷    Ez a magától értetődően destabilizáció mechanizmus (minél gazdagabb valaki, annál inkább nő a vagyona) Kuznetst nagyon aggasztotta, ebből született 1953-as könyvének címe is: Shares of Upper Income Groups in Income and Savings, National Bureau of Economic Research. Számára azonban még nem állt rendelkezésre a megfelelő történelmi távlat a teljes elemzés elvégzéséhez. Ez a divergencia irányába ható erő egy másik klasszikusnak számító kötet központi témáját is adja: J. Meade: Efficiency, Equality, and the Ownership of Property, Allen & Unwin, 1964 és A. Atkinson, A. Harrison: Distribution of Personal Wealth in Britain, 1923-1972, id. mű, ami bizonyos értelemben az előző logikai meghosszabbítása. Kutatásainkkal közvetlenül ezeknek a szerzőknek a nyomdokain járunk.

I. rész. Jövedelem és tőke

¹    Lásd: South African police open fire on striking miners, New York Times, 2012. augusztus 17.

²    Lásd a vállalat hivatalos közleményét: Lonmin seeks sustainable peace at Marikana, 2012. augusztus 25, www.lonmin.com. A dokumentum szerint a bányászok jövedelme a konfliktus előtt havi 5405 rand volt, amit a béremelés 750 randdal növelt meg (1 afrikai rand kb. 0,1 eurónak felel meg). Ezek az adatok megegyeznek a sztrájkolok által elmondottakkal és a sajtóban közöltekkel.

³    A „tényezők szerinti” eloszlást néha funkcionális vagy makroökonómiai eloszlásnak is nevezik, az „egyéni” eloszlást pedig személyes vagy mikroökonómiai néven emlegetik. Valójában azonban az eloszlás két dimenziója egyszerre vonatkozik mikroökonómiai (vagyis a vállalatok és egyéni ágensek szintjén vizsgálandó) és makroökonómiai (vagyis nemzetgazdasági vagy világgazdasági szinten értelmezett) mechanizmusokra.

⁴    A sztrájkolók szerint ez a jövedelem elérte az évi egymillió eurót (ami kb. kétszáz bányász jövedelme), sajnos azonban a vállalat honlapján erre vonatkozó információ nem áll rendelkezésre.

⁵    Kb. 65-70%-ot tesznek ki a fizetések és az egyéb munkajövedelmek, 30-35%-ot pedig a profit, a bérleti díjak és más tőkejövedelmek.

⁶    A nemzeti jövedelmet „nettó nemzeti terméknek” is nevezik (szembeállítva a tőke értékcsökkenését magában foglaló bruttó nemzeti termékkel, a GDP-vel). E könyvben azonban a jóval egyszerűbb és intuitívabb „nemzeti jövedelem” kifejezést használjuk. A külföldről származó nettó jövedelem a külföldről kapott és a külföldre fizetett jövedelem különbségeként határozható meg. Ezek az ellentétes irányú jövedelemáramlások elsősorban tőkejövedelmet foglalnak magukban, de ide tartoznak a munkajövedelmek és az egyirányú transzferek is (például a migránsok esetében az anyaország felé). Lásd az online módszertani függeléket.

⁷    A globális jövedelmet természetesen úgy definiálhatjuk, mint az egyes országok jövedelmének összességét, a globális termék pedig az egyes országok nemzeti termékének összessége.

⁸    Angolul a national wealth vagy a national capital fogalmakat használjuk. Igyekszünk elkerülni a nemzeti javak kifejezés használatát, hiszen franciául a richesse kifejezés - sokkal inkább, mint az angol wealth szó - gyakran kétértelműen használt, időnként forgalom, flow (az egy év alatt megtermelt javak), stock, vagyis állomány jellegű (egy bizonyos időpontban birtokolt összes javak) értelemben használjuk. A 18. és a 19. században a francia szerzők gyakranfortune nationale-ról (nemzeti vagyonról), az angol szerzők pedig national estate-ről beszéltek (tegyük hozzá, hogy az estate szó angolul a vagyon összességét jelenti, legyen szó ingatlanjavakról - real estate - vagy más típusú javakról - personal estate). Akárhogy is nevezzük, ugyanazt értjük alatta.

⁹    Az eszközök és követelések kategóriáinak meghatározására alapvetően a nemzeti számvitelre vonatkozó, jelenleg érvényben lévő nemzetközi szabályokat alkalmazzuk, az online módszertani függelékben részletesen tárgyalt néhány apró eltéréssel.

¹⁰    Az országonkénti részletes adatok megtalálhatók az online módszertani függelék táblázataiban.

¹¹    A gyakorlatban a medián jövedelem (vagyis az a jövedelemhatár, ami alatt a lakosság felének jövedelme elhelyezkedik) általában 20-30%-kal alacsonyabb, mint az átlagjövedelem. Ez abból adódik, hogy az eloszlási görbe felső része sokkal elnyújtottabb, mint az alsó része vagy a közepe, ami az átlagot felfelé tolja (a mediánt viszont nem). Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem az adózás és átcsoportosítás előtti átlagjövedelemnek felel meg. A gyakorlatban a fejlett országok lakói a jövedelmek harmada és fele közötti összeget adókra, levonásokra és különböző hozzájárulásokra fordítják, ami lehetővé teszi közszolgáltatások, az infrastruktúra, a társadalmi védelem, az egészségügyi és az oktatási költségek jó részének finanszírozását. Az adók és a közköltségek kérdésével főképpen a negyedik részben foglalkozom.

¹²    E hatalmas tömegen belül a (pénzügyi eszközök közé tartozó) bankjegyek és a pénzérmék elenyésző mennyiséget képviselnek: lakosonként csupán néhány száz eurót; néhány ezret, ha beleértjük az aranyat, az ezüstöt és az értéktárgyakat is, ami összességében a vagyon 1—2%-át teszi ki. Részleteket lásd az online módszertani függelékben. Látni fogjuk azt is, hogy az állami vagyon jelenleg megközelíti az államadósságot, éppen ezért nem abszurdum az az álláspont, hogy a háztartások birtokolják ezeket a vagyonelemeket is a pénzügyi aktíváik révén.

¹³    Az a = r x p egyenlet „a egyenlő r-szer P”-ként olvasandó. A P=600% egyébként megegyezik a p=6-tal, mint ahogy az a=30% megegyezik az a=0,30-dal, és az r=5% annyit tesz, mint r=0,05.

¹⁴    A profitráta fogalmánál szívesebben használom a tőkehozam kifejezést, egyrészt mivel a profit csak egy azon jogi formák közül, amelyekben a tőkejövedelem megjelenhet, másrészt mert a profitráta kifejezést sokszor kétértelműen használták, időnként a megtérülési rátát nevezték így, néha - hibásan - a jövedelemből vagy a kibocsátásból a tőkére eső részt (vagyis az a-t) értették alatta, nem pedig az r-et, ami ugyancsak különböző. Az is előfordul, hogy a nyereség kifejezést használják az a profitrész jelölésére. Néha határrátának is nevezik.

¹⁵    A kamat a tőkejövedelmek egészen különleges formája, sokkal kevésbé jellemző, mint például a profit, a bérleti díj vagy az osztalék (amelyek a tőke átlagos szerkezetét tekintve mennyiségi értelemben is sokkal jelentősebbek, mint a kamat). A kamatláb (ami egyébként a kölcsönfelvevő személyétől függően nagyon változó lehet) tehát nem reprezentatív, az átlagos tőkehozam tekintetében gyakran jóval alacsonyabb: ez a fogalom akkor lesz hasznos a számunkra, amikor az államadósság nagyon specifikus esetét fogom vizsgálni.

¹⁶    Az itt megadott éves kibocsátás alatt a vállalati hozzáadott értéket kell érteni, ami a termékek és szolgáltatások eladásának összege (bruttó árbevétel) és a termékek és szolgáltatások más vállalatoknak fizetendő bekerülési költsége közötti különbség (termelőfelhasználás). A hozzáadott érték méri az illető vállalat hozzájárulását az ország hazai termékéhez. Definíció szerint a hozzáadott érték azt az összeget is jelenti, amellyel a vállalat rendelkezik, hogy kifizesse a munkabért, illetve a termelésben lekötött tőke hozamát. Jelen esetben a tőke értékcsökkenésének levonása utáni hozzáadott értékről (vagyis miután levontuk azokat a költségeket, amelyek a tőke és a berendezések elhasználódásával kapcsolatosak) és értékcsökkenés utáni profitról beszélünk.

¹⁷    Lásd főképpen R. Griffen: The Growth of Capital, 1889. Részletesebb bibliográfiai információért lásd az online módszertani függeléket.

¹⁸    A nemzeti vagyon és a nemzeti jövedelem fogalmainak előnye, hogy kiegyensúlyozottabb képet adnak egy ország gazdagodásáról, mint a bruttó hazai termék, ami bizonyos értelemben jóval „termelésközpontúbb” megközelítést képvisel. Például ha egy természeti katasztrófa következtében a vagyon egy része megsemmisül, a tőke leértékelődése csökkenti a nemzeti jövedelmet, míg a GDP az újjáépítési munkákból kifolyólag növekedni fog.

¹⁹    A második világháború óta működő hivatalos rendszerek történetéről lásd bővebben az ENSZ-nél 1993-ban elfogadott rendszer (ami az SNA 1993 nevet viselte és elsőként adott a vagyonmérlegek meghatározásához összehangolt definíciót) egyik kiemelkedő művelője tollából: A. Vanoli: Une histoire de la comptabilité nationale, La Découverte, 2002. Lásd továbbá R. Stone kiváló beszámolóját: The Accounts of Society (Nobel Memorial Lecture, 1984, megjelent a Journal of Applied Econometricsben, 1986. Stone a háború utáni brit és ENSZ-számlák egyik úttörője) és F. Fourquet: Les comptes de la puissance - Histoire de la comptabilité nationale et du plan, Recherches, 1980 (a Trente Glorieuses francia számláin közreműködők beszámolóinak gyűjteménye).

²⁰    Angus Maddison (1926-2010) brit közgazdász, szakterülete az államháztartási számlák nagyon hosszú időszakra szóló globális rekonstrukciója. Megjegyzendő, hogy Maddison történeti adatsorai kizárólag a termelési folyamra (GDP, lakosság és lakosonkénti GDP) vonatkoznak, és nem foglalkoznak a nemzeti jövedelemmel, a jövedelem felosztásával a tőke és a munka között, sem a tőkeállománnyal. A termelés és a jövedelem globális eloszlásának fejlődéséről lásd még François Bourguignon és Branko Milanovic úttörő munkáit. Bővebben lásd az online módszertani függeléket.

²¹    Itt az 1700-as évektől kezdődő adatsorokkal dolgozunk, de Maddison becslései egészen az ókorig nyúlnak vissza. Ezek szerint Európa az 1500-as évek körül kezdett előnyre szert tenni, míg 1000 körül Ázsia és Afrika (főképpen az arab világ) járt az élen. Lásd bővebben az online elérhető S1.1., S1.2. és S1.3. kiegészítő ábrát.

²²    A magyarázat egyszerűsítése végett az Európai Unióhoz soroljuk az olyan kis európai országokat, mint Svájc, Norvégia vagy Szerbia, amelyek ugyan még nem tagjai az Európai Uniónak, de a környezetükben EU-tagállamok vannak (az Unió stricto sensu lakossága 2012-ben 510 millió, nem pedig 540 millió). Ugyanígy Fehéroroszországot és Moldáviát az orosz/ukrán tömbhöz soroltuk. Törökország, a Kaukázus és Közép-Ázsia az ázsiai blokkba került. A részletes, országonkénti adatok online elérhetők.

²³    Lásd az online elérhető S1.1. kiegészítő táblázatot

²⁴    Ugyanez vonatkozik Ausztráliára és Új-Zélandra is (alig 30 millió lakos, vagyis a világ lakosságának kevesebb, mint 0,5%-a, lakosonként 30 000 eurós GDP-vel), ezeket az egyszerűség kedvéért Ázsiához soroltuk. Lásd az online elérhető S1.1. kiegészítő táblázatot.

²⁵    Az amerikai GDP átváltására használt 1,30-as árfolyammal tehát az Egyesült Államok egyszeriben kb. 10%-kal szegényebbnek tűnik, egy főre jutó GDP-je 40 000 euró alá süllyed és a 35 000 eurót közelíti (ami egyébként jól mérné az Európába látogató amerikai turista vásárlóerejét). Lásd az S1.1. online elérhető kiegészítő táblázatot. Az ICP-ből (International Comparison Program) származó, vásárlóerő-paritásra vonatkozó hivatalos becsléseket egy nemzetközi szervezetekből álló konzorcium készíti (többek között a Világbank, az Eurostat részvételével), amelyekben minden országot elkülönítve kezelnek. Vannak persze különbségek az eurózónán belül is (az itt feltüntetett 1,20-as euró/ dollár paritás átlagosnak számít). Lásd az online módszertani függeléket.

²⁶    A dollár vásárlóereje az euróhoz képest 1990 óta tendenciaszerűen csökken, ennek az oka abban keresendő, hogy az infláció kicsit magasabb volt az Egyesült Államokban (évi 0,8%, ami 20 év alatt 20%-ot jelent). A devizaátváltási árfolyamok átlagát az 1.4. ábra mutatja éves szinten, ezért a rövid távon jellemző nagyfokú változékonyság nem érzékelhető.

²⁷    Lásd az online módszertani függeléket.

²⁸    Ez az, amivel általában találkozhatunk - az ún. Balassa-Samuelson-modell, ami egyébként elég jól magyarázza a szegény országok esetében a gazdag országokat meghaladó mértékű VEP (vásárlóerő-paritás)-korrekciót. A gazdag országokban azonban a dolgok kevésbé egyértelműek: a világ leggazdagabb országa (az Egyesült Államok) VEP-korrekciója az 1970-ig 1-nél nagyobb volt, de az 1980-as évektől kezdve 1-nél kisebb. A mérési hibán túl magyarázat lehet az is, hogy az elmúlt időszakban az Egyesült Államokban a fizetések tekintetében jelentős egyenlőtlenség volt megfigyelhető, ami az alacsonyan képzett munkaerőt igénylő, nemzetközi kereskedelemben nem szereplő szolgáltatások árát lefelé mozdította el (hasonlóan a szegény országokban megfigyeltekhez).

²⁹    Lásd az online elérhető S1.2-es kiegészítő táblázatot.

³⁰    A könyvben a hivatalos becslések alkalmazása mellett döntöttünk az elmúlt időszak vizsgálatakor, de lehet, hogy a következő ICP-vizsgálatok átértékelik majd a kínai GDP-t. A Maddison/ICP vitáról bővebben lásd az online módszertani függeléket.

³¹    Lásd az online elérhető S1.2. kiegészítő táblázatot. Az Európai Unió részesedése 215-ről 255-re növekedett, az Egyesült Államoké és Kanadáé 20%-ról 24%-ra, Japáné pedig 5%-ról 8%-ra.

³²    Ez persze nem jelenti azt, hogy a kontinensek határai hermetikusan záródnának: az itt megadott nettó áramok a kontinensek közötti jelentős keresztrészesedéseket fednek el.

³³    Ez az afrikai kontinensre vonatkozó átlagos 5% viszonylag stabilnak tűnik az 1970 és 2012 közötti időszak egészét vizsgálva. Ám megjegyzendő, hogy a kiáramló tőkejövedelem nagyságrendileg háromszorosa a beáramló külföldi segélyek összegének (a mérték egyébként vita tárgya). Ezekről a becslésekről lásd bővebben az online módszertani függeléket.

³⁴    Másképpen fogalmazva: a globális termelésben Ázsia és Afrika része 1913-ban nem érte el a 30%-ot, a globális jövedelem tekintetében pedig közelebb volt a 25%-hoz. Lásd az online módszertani függeléket.

³⁵    Az 1950-es évek óta jól ismert tény, hogy a fizikai tőke felhalmozásával csak részben magyarázható a hosszú távú termelékenységnövekedés, a legfontosabb ok az emberi tőke és az új ismeretek felhalmozódása. Lásd mindenekelőtt R. Solow: A contribution to the theory of economic growth, id. cikk. Az újabban megjelent cikkek, mint például

C. Jones és P. Romer: The new Kaldor facts: ideas, institutions, population and human capital, American Economie Journal: Macroeconomics, 2010 és R. Gordon: Is U.S. économie growth over? Faltering innovation confronts the six headwinds, NBER Working Paper, 2012. Mindezek jó kiindulási pontot jelentenek a hosszú távú növekedés feltételeivel foglalkozó bőséges szakirodalom megismeréséhez.

³⁶    Egy nemrégiben készült tanulmány szerint az a statikus nyereség, ami abból származik, hogy Kína és India megnyitotta piacait a világkereskedelem előtt, a világ GDP-jében csupán 0,4%-os növekedést jelentett, míg Kína esetében a GDP-jének 3,5%-áról, India esetében pedig a GDP-jének 1,6%-áról van szó. Figyelembe véve a szektorok és az országok közötti óriási redisztributív hatást (úgy, hogy a vesztesek száma mindegyik országban igen nagy), nehéz a kereskedelmi nyitást (amit az országok valamilyen oknál fogva erősen szorgalmaznak) csupán ezekkel a nyereségekkel igazolni. Lásd az online módszertani függeléket.

³⁷    Az egyes részidőszakok részletesebb adataiért lásd az online elérhető S2.1. kiegészítő ábrát.

³⁸    Egy jellegzetes példa az Európa lakosságának harmadát elpusztító 1347-es nagy pestisjárvány, amely több évszázad lassú növekedésének eredményét semmisítette meg.

³⁹    Figyelembe véve a népesség elöregedését, a felnőtt lakosság arányának globális növekedési üteme még nagyobb volt: évente 1,9% 1990 és 2012 között (a felnőttek aránya a világ lakosságában 57%-ról 65%-ra nőtt ebben az időszakban, 2012-ben nagyjából 80% Európában és Japánban, Észak-Amerikában pedig 75%). Lásd az online módszertani függeléket.

⁴⁰    Ha egy nőre 1,8 (élve)születés jut, vagyis felnőttenként 0,9 gyermek, akkor a népesség egy generáció alatt 10%-kal csökken, vagyis évente kb. 0,3%-kal. Ha egy nőre átlagosan 2,2 gyerek, tehát egy felnőttre 1,1 gyerek jut, az egy emberöltő alatt 10%-os, vagyis 0,3%-os népességnövekedést von maga után. 1,5 gyermek/nő arány esetén a növekedés -1,0% évente, 2,5 gyermek/nő arány esetén +0,7%.

⁴¹    Lehetetlen e könyv keretein belül az országos és regionális szintű demográfiai viselkedés (tág értelemben többek között a születésszám, házasságkötések, családszerkezet) változásával és variációival foglalkozó nagyszámú történelmi, szociológiai és antropológiai munkáról beszámolni. Megemlítenénk azért Emmanuel Todd és Hervé Le Bras francia, európai és globális kartográfiára és családszerkezetre vonatkozó munkáit, L’Invention de la France, 1981, újra kiadva: Gallimard, 2012, illetve L’Origine des systèmes familiaux, Gallimard, 2011. Teljesen más szempontokat követő munka Gosta Esping Andersené, aki a jóléti államok különböző típusaival, továbbá a családi élet és a karrier összehangolását segítő politikai intézkedések növekvő szerepével foglalkozik (lásd például Trois Leçons sur l’État providence, Seuil, 2008).

⁴²    Az országonkénti részletes adatsorokat lásd az online módszertani függelékben.

⁴³    A világ lakosságának növekedési rátája a központi forgatókönyv szerint 2070 és 2100 között 0,1%-os lesz, -1,0% az alacsony és +1,2% a magas becslés szerint. Lásd az online módszertani függeléket.

⁴⁴    Lásd P. Rosanvallon: La société des égaux, Seuil 2011, 131-132. pp.

⁴⁵    2012-ben Fekete-Afrika átlagos GDP-je kb. 2000 euró lakosonként, ami kb. 150 eurós havi jövedelmet jelent (lásd 1. fejezet 1.1. táblázat). Ám a legszegényebb országokban (például a Kongói Demokratikus Köztársaság, Nigéria, Csád és Etiópia) ennek a jövedelemnek a harmada, a leggazdagabbakban (Észak-Afrika szomszédos államai) viszont ennek háromszorosa jut egy főre. Lásd az online módszertani függeléket.

⁴⁶    Maddisonnak az erre az időszakra vonatkozó becslései (amelyek a többinél kevésbé megbízhatók) azt mutatják, hogy 1700-ban a „kiindulópont” még alacsonyabb volt Észak-Amerikában és Japánban (jobban megközelítette a világ, mint Nyugat-Európa átlagát), így aztán esetükben az 1700 és 2012 között az átlagos jövedelem teljes növekedése inkább harmincszoros, mint hússzoros lehetett.

⁴⁷    Hosszabb távon az egy személy által ledolgozott munkaórák száma nagyjából a felére csökkent (bár az országok között e tekintetben jelentős különbségek voltak), így a termelékenység növekedése nagyjából kétszer akkora volt, mint az egy lakosra jutó kibocsátásé.

⁴⁸    Lásd az online elérhető S2.2. kiegészítő táblázatot.

⁴⁹    Az érdeklődő olvasó a módszertani függelékben historikus adatsorokat talál a mai pénzben kifejezett átlagjövedelmekre vonatkozóan számos országot illetően a 18. század elejétől kezdve. A 19. és 20. századi Franciaország élelmiszerei, ipari termékei és szolgáltatásai árával kapcsolatban részletesebben különböző forrásokból (elsősorban a Jean Fourastié által kiadott hivatalos mutatókból és árjegyzékekből származó), valamint a vásárlóerő növekedését bemutató elemzést lásd T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XX^e siècle, i. m., 80-92. pp.

⁵⁰    Minden attól függ persze, hogy hol veszi az ember a répát - a szerző itt az átlagos mutatóról beszél.

⁵¹ T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XX^e siècle, i. m., 83-85. pp.

⁵²    Uo., 86-87. pp.

⁵³    Franciaország és az Egyesült Államok példáján a szolgáltatások különböző rétegeinek a 19. század végétől a 20. század végéig tartó időszakban vett történelmi konstrukciójának elemzéséhez lásd T. Piketty: Les créations d’emploi en France et aux États-Unis. Services de proximité contre petits boulots? Les Notes de la Fondation Saint-Simon, 1997. Lásd még: L’emploi dans les services en France et aux États-Unis: une analyse structurelle sur longue période, Économie et statistique, 1998. Megjegyzendő, hogy a hivatalos statisztikákban a gyógyszeripart az iparhoz, nem pedig az egészségügyi szolgáltatásokhoz sorolják, akárcsak például az autóipar és a repülőgépgyártás is az iparhoz, nem pedig a közlekedési szolgáltatásokhoz tartozik. Kétségkívül helyénvalóbb lenne a tevékenységeket a céljuk szerint csoportokba sorolni (mint például egészségügy, közlekedés, lakás), és teljesen elfelejteni a mezőgazdaság/ipar/szolgáltatás felosztást.

⁵⁴    Csak a tőke értékcsökkenését - az elhasználódott épületek és berendezések helyettesítését - veszi figyelembe a termelési költségeken alapuló kalkuláció. A köztulajdonban lévő tőke értékcsökkenéstől mentes hozamát azonban közmegegyezés szerint nulla értéken rögzítik.

⁵⁵    Lásd az online módszertani függeléket.

⁵⁶    Hervé Le Bras és Emmanuel Todd sem mondanak mást, amikor az oktatás széles körű elterjedésével jellemezhető 1980 és 2010 közötti időszakot Franciaországban „kulturális Trente Glorieuses”-nek nevezik, szembeállítva az 1950 és 1980 közötti „gazdasági Trente Glorieuses”-zel.

⁵⁷    Igaz, hogy a növekedés nullához közeli volt a 2007 és 2012 közötti években a 2008-09-es recesszió következtében. A részletes, Nyugat-Európára, Észak-Amerikára (bár ezek az adatok kis eltérést mutatnak az itt megadottakhoz képest Európa és Amerika egészét tekintve) és az egyes országokra vonatkozó kiegészítő adatokat lásd az online elérhető S2.2. kiegészítő táblázatban.

⁵⁸    Lásd R. Gordon: Is US economic growth over? Faltering innovation confronts the six headwinds, NBER Working Paper, 2012.

⁵⁹    Később (a 11. fejezetben) még visszatérek erre a kérdésre.

⁶⁰    Hangsúlyoznunk kell, hogy 1990 és 2012 között, ha pusztán a felnőtt lakosságra jutó kibocsátás növekedését vizsgáljuk, a globális egy főre eső kibocsátás 2,1%-ra becsült növekedési üteme 1,5%-ra csökken. Ez logikusan következik abból, hogy a demográfiai növekedés a kérdéses időszakban 1,3%-ról 1,9%-ra emelkedett. Ez lehetővé teszi, hogy ne csak a teljes lakosság, de ezen belül a felnőtt lakosság lélekszámát is kiszámoljuk. Ebből is látszik a demográfiai kérdések fontossága, amikor a globális kibocsátás 3,4%-os növekedesi ütemét alkotóelemeire bontjuk. Lásd az online módszertani függeléket.

⁶¹    Csak Afrika és India nem tudja behozni a lemaradást. Lásd az online módszertani függeléket.

⁶²    Lásd 1. fejezet 1.1.—1.2. ábra.

⁶³    A IV. év germinál 25-ei törvény (1796. április 14.) megerősíti a frank ezüstparitását, a XI. év germinál 17-ei (1803. április 7.) pedig kettős paritást rögzített: a frank 4,5 gramm sterlingezüstöt és 0,19 gramm aranyat ér (az arany/ezüst értékének aránya 1/15,5). A Francia Központi Bank megalapítása után néhány évvel, egy 1803-ban kiadott rendelettel válik hivatalossá a franc germinal elnevezés. Lásd az online módszertani függeléket.

⁶⁴    Az 1816 és 1914 között érvényben lévő aranystandard értelmében a font sterling 7,3 gramm sterlingaranyat ért, vagyis pontosan a frank aranyparitásának 25,2-szeresét. Van ugyan néhány, az ezüst-arany bimetallizmushoz és ennek fejlődéséhez kapcsolódó bonyodalom, de ezek tárgyalásától most eltekintünk.

⁶⁵    1971-ig a font sterling 20 shillingre volt osztható, ami egyenként 12 pennyt ért (vagyis egy font 240 pennyt). A guinea 21 shillinget ért, vagyis 1,05 fontot. Időnként használják a hétköznapi beszélgetésekben is, főleg a szabadfoglalkozások honoráriumai esetén, vagy néhány előkelő üzletben. Franciaországban a livre tournois 20 dénárra, vagy 240 garasra volt osztható, egészen az 1795-ös decimális reformig. Ettől fogva a frank 100 centime-ra volt osztható, amit időnként sous-nak, garasnak hívtak a 19. században. A 18. században a Lajos-arany 20 livre tournois-t érő érme, ami nagyjából 1 font sterlingnek felel meg. Használják ezen kívül még az écu-t, vagyis tallért, ami 1795-ig 3 livre tournois-t ér, 1795 és 1878 között pedig egy 5 frankot érő érmét jelent. Ha megnézzük, hogy a korszak regényírói milyen könnyedén váltanak egyik egységről a másikra, azt kell gondolnunk, hogy a korszakban élők tökéletesen tisztában voltak ezekkel az árnyalatokkal.

⁶⁶    Az általunk hivatkozott átlagos nemzeti jövedelem itt az egy felnőttre jutót jelenti, ami adek-vátabb ebben az esetben, mint az egy lakosra jutó. Lásd az online módszertani függeléket.

⁶⁷    Az átlagos évi jövedelem az 1850-es évek Franciaországában 700-800 frank, 1900 és 1910 között pedig 1300-1400 frank körül alakul. Lásd az online módszertani függeléket.

II. rész. A tőke/jövedelem arány változásai

¹    A becslések szerint (főképpen King és Petty Nagy-Britanniában, Vauban és Boisguille-bert Franciaországban) a mezőgazdasági kiszolgáló épületek és állatállomány a ma „egyéb hazai tőkeként” osztályozott tőke nagyjából felét képviselte a 18. században. Ha ezektől eltekintünk és csak az iparra és a szolgáltatásokra koncentrálunk, megfigyelhető, hogy a más, nem-mezőgazdasági tőke fejlődése éppen olyan jelentős, mint a lakáscélú ingatlanoké (ha nem még jelentősebb).

²    Birotteau ingatlanspekulációja a Madeleine-templom környékén jó példa ehhez.

³    Említhetnénk Goriot apó tésztaüzemét vagy Birotteau illatszergyárát.

⁴    Az ehhez kapcsolódó részletes adatsorok online elérhetők.

⁵    Lásd az online módszertani függeléket.

⁶    Nagy-Britannia és Franciaország kereskedelmi és fizetési mérlegének részletes éves adatsorai megtalálhatók az online módszertani függelékben.

⁷    A két ország nettó külföldi pozíciói majdnem mindig a nemzeti jövedelem -10%-a és + 10%-a között ingadoztak az 1950-es évek óta, vagyis tízszer, hússzor alacsonyabb szinten voltak, mint a belle époque-ban. A nettó külföldi pozíciók mérési problémái, amelyekkel manapság találkozunk, alapvetően nem kérdőjelezik meg ezt az állítást.

⁸    Pontosabban fogalmazva 1700-ban egy éves átlagos 30 000 eurós jövedelemhez inkább 210 000 eurónyi átlagos jövedelem tartozott volna (ami nagyjából hét, nem hat év jövedelemnek felel meg), amiből 150 000 euró termőföldként (ez nagyjából öt évnyi jövedelemmel egyenlő, ha beleértjük a mezőgazdasági épületeket és az állatállományt is), 30 000 euró lakóingatlanba fektetett tőkeként, 30 000 euró pedig egyéb hazai tőkeként jelenik meg.

⁹    Ebben az esetben is 1910-ben a 30 000 eurós átlagjövedelem mellett a vagyon inkább 210 000 euró nagyságrendű lehetett (vagyis hét év jövedelmének felelt meg), míg a más hazai tőkeelemek inkább a 90 000 eurót (három évnyi jövedelem) közelítették meg a 60 000 euró (vagyis két évnyi jövedelem) helyett. Az itt szereplő számokat nem véletlenül egyszerűsítettem és kerekítettem. A részletesebb adatokért lásd az online módszertani függeléket.

¹⁰    Pontosabban fogalmazva: a közösségi aktívák a nemzeti jövedelem 93%-át, az államadósság pedig a 92%-át teszi ki Nagy-Britanniában, vagyis a nettó közösségi vagyon + 1%; a francia közösségi eszközök értéke a nemzeti jövedelem 145%-át, az adósságok pedig a 114%-át teszik ki, vagyis a nettó közösségi vagyon +31%. A két országra vonatkozó részletes éves adatokért bővebben lásd az online módszertani függeléket.

¹¹    Lásd F. Crouzet: La Grande Inflation. La monnaie en France de Louis XVI à Napoléon, Fayard, 1993.

¹²    1815 és 1914 között Nagy-Britannia elsődleges költségvetési többlete átlagosan a GDP 2-3 százalékpontjával volt egyenlő, vagyis éppen az adósság kamatainak finanszírozására volt elegendő (az oktatás összköltségvetése ebben az időben a GDP 2 százalékpontját sem érte el). Az elsődleges és másodlagos deficit, illetve az államkötvények hozamának alakulásáról az időszakra vonatkozó részletes, éves bontású adatsorokat lásd az online módszertani függelékben.

¹³    Ez a két fizetési kötelezettség alapvetően megmagyarázza a 19. századi Franciaország államadósságának növekedését. Az összegekre és a forrásokra vonatkozó információért lásd az online módszertani függeléket.

¹⁴    1880 és 1914 között az államadósság kamatai Franciaországban meghaladták a briteknél megfigyelt kamatot is. A két ország államháztartási hiányára vonatkozó részletes adatsorokért lásd az online módszertani függeléket.

¹⁵    Ricardo A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei (1817) című művében nem minden kétséget kizáróan tárgyalja ezt a kérdést; a témával kapcsolatban lásd G. Clark érdekes történelmi elemzését: Debts, deficits, and crowding out: England, 1716-1840. European Review of Economie History, 2001.

¹⁶    Lásd R. Barro: Are government bonds net wealth? Journal of Political Economy, 1974; illetve Government spending, interest rates, prices, and budget deficits in the United Kingdom, 1701-1918, Journal of Monetary Economics, 1987.

¹⁷    Lásd P. Samuelson: Economics, 8. kiad. 1970. 831. p.

¹⁸    Lásd C. Andrieu, L. Le Van és A. Prost: Les Nationalisations de la Libération: de l’utopie au compromis, FNSP, 1987. és T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XX^e siècle, i. m., 137-138. pp.

¹⁹    Sokat segít a megértésben, ha újraolvassuk a becsléseket Nagy-Britannia nemzeti vagyonára vonatkozóan a 20. század különböző időpontjaiban, hiszen a közösségi aktívák és tartozások formái és nagysága szélsőséges mértékben változott. Lásd mindenekelőtt H. Campion: Public and Private Property in Great Britain, Oxford University Press, 1939; J. Revell: The Wealth of the Nation. The National Balance Sheet of the United Kingdom, 1957-1961, Cambridge University Press, 1967. Giffen idejében ez a kérdés fel sem vetődött, annyira magától értetődő volt a magántőke vezető szerepe. Ugyanezt a változást figyelhetjük meg Franciaországban, például Divisia, Dupin és Roy által 1956-ban publikált A la recherche du franc perdu című műben, amelynek harmadik, Franciaország vagyonának szentelt kötete (La Fortune de la France) nem minden nehézség nélkül igyekszik a Colson által a belle époque-ban közölt becsléseket az időszakra alkalmazni.

²⁰    A hosszú távú változások jobb megértése érdekében az itt bemutatott ábrák csak az évtizedes átlagértékeket tüntetik fel, és figyelmen kívül hagyják a pusztán néhány évig tartó szélsőséges eseteket. A teljes, éves adatsorokért lásd az online módszertani függeléket.

²¹    Az 1913 és 1950 között jellemző átlagos 17%-os infláció nem veszi figyelembe az 1923-as év adatait, amikor az árak az év eleje és vége között százmilliószorosukra növekedtek.

²²    Majdnem holtversenyben az élbolyhoz tartozó, évente kb. 8 millió járművet értékesítő General Motors, Toyota és Renault-Nissan vállalatokkal. A francia állam a Volkswagen és a Peugeot utáni harmadik legnagyobb európai autógyártó, a Renault tőkéjének még mindig nagyjából 15%-át birtokolja.

²³    Figyelembe véve a források szűkösségét, az is lehetséges, hogy ez az eltérés részben statisztikai hibákból is adódik. Lásd az online módszertani függeléket.

²⁴    Lásd például M. Albert: Capitalisme contre capitalisme, Seuil, 1991.

²⁵    Lásd például G. Duval: Made in Germany, Seuil, 2013.

²⁶    Lásd az online módszertani függeléket.

²⁷    Ricardo korszakához viszonyítva az az igazi különbség, hogy az 1800-as évek elejének brit tőkései elég gazdagok voltak ahhoz, hogy az államháztartási hiány finanszírozásán túl további magánmegtakarításokat generáljanak, és így a nemzeti tőke érintetlen maradjon. Az 1914 és 1945 közötti évek európai államháztartási deficitjei azonban olyan környezetben keletkeztek, ahol a magántőke és a magánmegtakarítások sorozatban szenvedtek el sokkokat, így az állam eladósodása fokozta a nemzeti tőke csökkenésének folyamatát.

²⁸    Lásd az online módszertani függeléket.

²⁹    Lásd A. De Tocqueville: Az amerikai demokrácia, 2. köt. (1840), 2. rész, 19. fej. és 3. rész, 6. fej.

³⁰    A 3.1.-3.2., 4.1., 4.6. és 4.9. ábrán a pozitív külföldi pozíciókat nem árnyékoltuk (feltüntetve azokat az időszakokat, amikor a nettó tőkepozíció pozitív volt). A negatív pozíciókat viszont árnyékoltuk (ezek azok az időszakok, amikor az illető ország nettó külföldi pozíciója negatív volt). Az ábrák elkészítéséhez felhasznált teljes idősorok megtalálhatók az online módszertani függelékben.

³¹    Lásd az S4.1.-S4.2. online elérhető kiegészítő ábrát.

³²    Meg kell jegyeznünk, hogy a nettó külföldi tőkének ez a megközelítése elfedi az országok közötti kereszttulajdonlást, amire a következő fejezetben még visszatérek.

³³    Az európaiak 19. századi, egyesült államokbeli befektetései által kiváltott reakciókról lásd például M. Wilkins: The History of Foreign Investment in the United States to 1914, Harvard University Press, 1989, 16. fejezet.

³⁴    Északon alig néhány tízezer rabszolga élt. Lásd az online módszertani függeléket.

³⁵    Ha minden személyt alanyként kezelünk, akkor a rabszolga (aki az egyének közötti adósság szélsőséges formájaként is értelmezhető) nem növeli a nemzeti vagyont, éppen úgy, ahogy bármilyen más természetű magán- vagy államadósság sem növeli (az adósságok valaki számára tartozások, más valaki számára követelések, végső soron tehát kiegyenlítik egymást, azaz végösszegük nulla).

³⁶    1848-ban a felszabadult rabszolgák száma a francia gyarmatokon 250 000 főre tehető, ami az Egyesült Államok rabszolgáinak 10%-át sem éri el. De az Egyesült Államokhoz hasonlóan a jogi egyenlőtlenség különböző módjai a formális felszabadulás után itt is még hosszú ideig fennmaradtak: például Réunion szigetén a volt rabszolgáknak 1848 után kötelező volt bemutatniuk egy munkaszerződést, amely igazolta, hogy cselédként vagy ültetvényen dolgoznak. Ennek hiányában letartóztathatták és börtönbe vethették őket mint csavargókat. A korábbi állapothoz képest, amikor a szökött rabszolgákat üldözték és elfogásuk után visszaszolgáltatták tulajdonosaiknak, az előrelépés természetesen valóságos volt, ám a változtatás nem a meglévő rezsimmel való teljes szakítást, inkább annak valamifajta puhítását jelentette.

³⁷    Lásd az online módszertani függeléket.

³⁸    Például ha a nemzeti jövedelem 70% munkajövedelemből és 30% tőkejövedelemből áll, és ha ezeket a jövedelmeket 5%-os rátával tőkésítjük, akkor az emberi tőkeállomány értéke tizennégy év nemzeti jövedelmének fog megfelelni, a nem humán tőkeállomány hat évnyinek, a kettő összessége pedig értelemszerűen húsz év jövedelmével lesz egyenlő. A nemzeti jövedelem inkább a 18. századi európai valóságnak megfelelő 60-40%-os megosztásával tizenkét és nyolc év, összesen pedig ismét csak húsz év jövedelmének megfelelő összeghez jutunk.

³⁹    Az 5.1. és 5.2. ábrán feltüntetett európai tőke/jövedelem arányokat a kontinens négy legjelentősebb gazdaságáról (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország) rendelkezésre álló adatok alapján, az egyes országok nemzeti jövedelmét figyelembe véve számoltuk ki. Ez a négy ország összességében a nyugat-európai GDP háromnegyedét, illetve az európai kétharmadát adja. Ha a kalkulációban más országok adatait is figyelembe vettük volna (különösen Spanyolországét), a tőke/jövedelem arányának növekedése az elmúlt évtizedekben még jelentősebb lenne. Lásd az online módszertani függeléket.

⁴⁰    A P = s/g egyenlet olvasata: „P az s és g hányadosával egyenlő”. Egyébként a P=600% ugyanaz, mintha P=6-ot mondanánk, mint ahogy s=12% nem más, mint s=0,12, illetve a g=2% pontosan ugyanazt jelenti, mint g=0,02. Az s megtakarítási ráta a valódi új megtakarításokat jelenti a tőke értékcsökkenésétől mentesen, ezt osztjuk el a nemzeti jövedelemmel. A későbbiekben még visszatérek erre.

⁴¹    Előfordul, hogy a teljes gazdasági növekedés elemeit külön jelölik: az egy főre jutó nemzeti jövedelem növekedését g-vel, a népesség növekedési rátáját pedig n-nel. Ebben az esetben a fent bevezetett egyenlet P = s /(g + n) alakot ölt. Mivel nem akarjuk túlbonyolítani a jelöléseket, ezért a gazdaság globális növekedését egyszerűen g-vel jelöljük, és továbbra is a P = s/g képlet alkalmazásánál maradunk.

⁴²    A jövedelem 12%-a a tőke 12/6 = 2%-át jelenti. Általánosabban fogalmazva: s megtakarítási ráta és P tőke/jövedelem arány esetén a tőkeállomány s/P szerint fog növekedni.

⁴³    A P tőke/jövedelem arány dinamikáját és a P = s/g irányába mutató konvergenciát leíró elemi matematikai egyenletet az online módszertani függelék tartalmazza.

⁴⁴    1970-ben a németországi 2,2-től az egyesült államokbeli 3,4-ig. A teljes adatsorokat lásd az online elérhető S5.1. táblázatban.

⁴⁵    2010-ben 4,1 Németországban és az Egyesült Államokban, 6,1 Japánban és 6,8 Olaszországban. Az évente megadott értékek évi átlagokat jelölnek (például a 2010-es érték a 2010. január 1. és 2011. január 1. közötti átlagos vagyon értékét jelenti). A 2012-13-ra vonatkozó első rendelkezésre álló becslések ettől alig különböznek. Lásd az online módszertani függeléket.

⁴⁶    Ha például megváltoztatjuk az árindexet (hiszen többféle van, és egyik sem tökéletes), az országok sorrendje máris a feje tetejére áll. Lásd az online módszertani függeléket.

⁴⁷    Lásd az online elérhető S5.1. ábrát.

⁴⁸    Pontosabban fogalmazva: az idősorok alapján a magántőke és a nemzeti jövedelem aránya az 1970-ben fennálló 299%-ról 2010-re 601%-ra növekedett, miközben a kumulált megtakarítási rátát figyelembe véve 299%-ról 616%-ra kellett volna emelkednie. Az eltérés a nemzeti jövedelem 15%-ának megfelelő egy 300%-os növekedés esetében, tehát alig 5%: a megtakarítások árama a magántőke/nemzeti jövedelem arány növekedésének 95%-át magyarázza az 1970 és 2010 közötti Japánban. A valamennyi országra kiterjedő részletes számítások online elérhetők.

⁴⁹    Amikor egy vállalat visszavásárolja a saját részvényeit, a részvényesei számára lehetővé teszi, hogy árfolyamnyereséget realizáljanak, ami általában alacsonyabb kulccsal adózik, mintha ugyanezt az összeget a vállalat osztalékként fizette volna ki. Fontos megjegyezni, hogy ugyanez igaz akkor is, amikor a vállalatok más vállalatok részvényeit vásárolják fel, és így végső soron az üzleti szektor a pénzügyi instrumentumok vásárlásával árfolyamnyereséghez juttatja a magánembereket.

⁵⁰    A P = s/g törvény úgy is felírható, hogy az s a bruttó (nem pedig a nettó) megtakarítási rátát jelenti: ebben az esetben azonban a törvény P = s/(g + ö) képletre módosul (ahol a ö a tőkének a tőkeállomány százalékában kifejezett értékcsökkenését jelenti). Például ha a bruttó megtakarítási ráta s=24%, és a tőke értékcsökkenése ö=2%, a növekedési ütem g=2, akkor a tőke/jövedelem arány P = s/(g + ö) = 600% lesz. Lásd az online módszertani függeléket.

⁵¹    Ha g=2%-os növekedéssel számolunk, akkor s=1%-os nettó megtakarítást kellene tartós fogyasztási cikkekre költeni az éves nemzeti jövedelemből, hogy a tartós fogyasztási cikkek állománya elérje a nemzeti jövedelem P = s/g = 50%-át. A tartós fogyasztási cikkeket ugyanakkor gyakran kell cserélni, így aztán a bruttó kiadások ennél jóval magasabbak lesznek. Például ha átlagosan öt éves helyettesítési periódussal számolunk, akkor a nemzeti jövedelem 10%-ának megfelelő összeget kell tartós fogyasztási cikkekre fordítani pusztán csak az elhasználódott javak helyettesítésére, és évi 11% kell ahhoz, hogy 1%-os nettó költést, illetve a nemzeti jövedelem 50%-ának megfelelő egyensúlyi állományt lehessen generálni a tartós fogyasztási cikkek terén (továbbra is g=2%-os növekedés mellett). Lásd az online módszertani függeléket.

⁵²    A világ aranykészletének összértéke hosszú időn keresztül csökkent (a 19. században a magánvagyonok 2-3%-át jelentette, míg a 20. század végén ugyanez a 0,5%-ot sem érte el). A válságok idején általában emelkedik, mert az arany ilyenkor menedék funkciót tölt be. Jelenleg a magánvagyon 1,5%-át adja, aminek kb. az ötöde a központi bankoknál van. Mindezek ugyan látványos hullámzások, de a teljes tőkeállomány értékéhez viszonyítva mégiscsak másodlagosak. Lásd az online módszertani függeléket.

⁵³    Még ha ez nem is jelent számottevő különbséget, a koherencia biztosítása érdekében megjegyzem, hogy a 3. és 4. fejezetben bemutatott historikus idősorok, illetve az 1970 és 2010 közötti időszakra vonatkozó itt bemutatott adatok esetében ugyanazokat az egyezményes szabályokat alkalmaztam; a tartós fogyasztási cikkeket nem tekintjük a vagyon részének, miközben az értéktárgyak az „egyéb belföldi tőke” kategóriában szerepelnek.

⁵⁴    A könyv negyedik részében visszatérek még az állam adózással, transzferekkel és újraelosztással kapcsolatos tevékenységére, főképpen arra, ami ennek az egyenlőtlenségekre, illetve a tőke felhalmozására és eloszlására gyakorolt hatását illeti.

⁵⁵    Lásd az online módszertani függeléket.

⁵⁶    A nettó közösségi beruházás jellemzően elég alacsony (általában a nemzeti jövedelem 0,5%-a és 1%-a körül alakul, amiből 1,5-2% a bruttó közösségi beruházás és 0,5-1% a közösségi tőke értékcsökkenése), így aztán a negatív közösségi megtakarítás alig tér el a költségvetési hiánytól (vannak azért kivételek: Japánban magasabb a közösségi beruházás aránya, így aztán a közösségi megtakarítás a jelentős állami deficit dacára is enyhén pozitív mérleget mutat). Lásd az online módszertani függeléket.

⁵⁷    Az alulbecslést a közösségi vagyonelemeket érintő, ebben az időszakban lebonyolított tranzakciók kis száma magyarázhatja. Lásd az online módszertani függeléket.

⁵⁸    1870 és 2010 között a nemzeti jövedelem átlagos növekedési üteme 2-2,2% körül alakult Európában (amiből 0,4-0,5%-ot a lakosság növekedése magyaráz), és 3,4% az Egyesült Államokban (amiből 1,5% magyarázható a lakosság lélekszámának növekedésével). Lásd az online módszertani függeléket.

⁵⁹    Egy tőzsdén nem jegyzett vállalat értékelése, amelynek a részvényeit a tranzakciók kis száma miatt nehéz eladni, illetve sokáig tart az érdekelt vevő felkutatása, akár 10-20%-kal is alacsonyabb lehet, mint egy tőzsdén jegyzett vállalaté, amelynek a részvényei akár egy napon belül is gazdát cserélnek.

⁶⁰    Az államháztartási számlákra vonatkozó egységes nemzetközi normák - amelyeket egyébként én is alkalmazok ebben a könyvben - előírják, hogy az aktívákat és a passzívákat szigorúan a mérlegkészítés napján érvényes piaci értéken kell figyelembe venni (vagyis azon az áron, amit a vállalat kapna értük, ha úgy döntene, hogy eladja ezeket az aktívákat). Ezt az értéket, egyéb információ híján, azon tranzakciók során alkalmazott árak alapján becsülik meg, amelyekre a mérlegkészítés időpontjához időben legközelebb került sor. A vállalatok által a mérlegük közzététele során alkalmazott saját számviteli normák nem feltétlenül ugyanilyenek, ráadásul országonként eltéréseket mutatnak, ami számtalan nehézséget okoz a pénzügyi és számviteli, illetve adózási szabályozás során. A számviteli szabályozás összehangolásának kulcsfontosságú kérdésére a könyv negyedik részében még visszatérek.

⁶¹    Lásd például a Ricol Lasteyrie független könyvvizsgáló cég Profil financier du CAC 40 című, 2012. június 26-án kiadott jelentését. A Tobin-féle Q hasonló szélsőséges variációit figyelhetjük meg valamennyi országban és tőzsdén.

⁶²    Lásd az online módszertani függeléket.

⁶³    A német kereskedelmi többlet a GDP 6%-át jelentette a 2010-es évek elején, ami lehetővé tette, hogy az ország jelentős összegben halmozzon fel követeléseket a világ többi részével szemben. Összehasonlításként: a kínai többlet az ország GDP-jének 2%-a (a kereskedelmi mérlegtöbblet mindkét esetben nagyjából 170-180 milliárd euró, de a kínai GDP a német háromszorosa: 3000 milliárd euró helyett körülbelül 10 000 milliárd eurót tesz ki). Jegyezzük meg, hogy öt év német kereskedelmi mérlegtöbbletéből a teljes párizsi ingatlanvagyont, és további öt évnyi többlettel a párizsi tőzsde 40 legnagyobb vállalatát is fel lehetne vásárolni. Ez a jelentős többlet azonban sokkal inkább a német versenyképesség változó sikerességének a következménye, nem pedig valamilyen tudatos felhalmozó politikáé. Lehetséges például, hogy az elkövetkező években a német belföldi kereslet növekedni fog, ami a kereskedelmi mérlegtöbblet csökkenéséhez vezet. A kőolajtermelő országok viszont egyértelműen külföldi aktívák felhalmozására törekednek. Az ő esetükben a kereskedelmi mérlegtöbblet meghaladja a GDP 10%-át (például Szaúd-Arábia és Oroszország esetében), sőt akár ennek a többszörösét is néhány kisebb exportőr ország esetében. Lásd a 12. fejezetet és az online módszertani függeléket.

⁶⁴    Lásd az online elérhető S5.2. kiegészítő ábrát.

⁶⁵    Spanyolország esetében 2000 körül sokan felfigyeltek az ingatlanpiaci és tőzsdei indexek nagyon erős növekedésére. Megfelelő precíz viszonyítási pont híján azonban nagyon nehéz meghatározni, hogy az árak emelkedése mikortól válik valóban túlzottá. A tőke/ jövedelem arány előnye, hogy olyan viszonyítási pontot jelent, amelynek segítségével az időben és a térben is összehasonlításokat tehetünk.

⁶⁶    Lásd az online elérhető S5.3.-S5.4. ábrát. Hangsúlyozni kell, hogy a központi bankok és a statisztikai hivatalok által összeállított mérlegek csak a primer pénzügyi aktívákat tartalmazzák (váltók, részvények, kötvények és egyéb értékpapírok), a származékos ügyleteket nem veszik figyelembe (amelyek a primer aktívákhoz indexált biztosítási szerződések, vagy inkább fogadások, attól függően, hogy miként tekintünk erre a problémára), ennek következtében az összesített nagyság még magasabb lesz (az alkalmazott meghatározástól függően húsz-harminc év nemzeti jövedelmének megfelelő szintet ér el). Azt is látnunk kell azonban, hogy a pénzügyi eszközök és források hatalmas tömege, amelyeknek a szintje ma jóval magasabb, mint a múltban bármikor (a 19. században és az első világháborúig a pénzügyi aktívák és passzívák összessége nem haladta meg négy-öt év nemzeti jövedelmét), definíció szerint nem befolyásolja a nettó vagyon szintjét (semennyivel sem jobban, mint egy sportesemény során tett fogadás, amely ugyancsak nincs hatással a nemzeti vagyonra). Lásd az online módszertani függeléket.

⁶⁷    A Franciaországban a világ más országai által birtokolt pénzügyi eszközök például 2010-ben a nemzeti jövedelem 310%-ának feleltek meg, miközben a francia népesség más országokban birtokolt pénzügyi eszközei a nemzeti jövedelem 300%-ával voltak egyenlők, amiből tehát egy negatív, -10%-os pozíció adódik. Az Egyesült Államok a nemzeti jövedelem -20%-ának megfelelő negatív pozíciója azt jelenti, hogy a világ egyéb országai 120%-nak megfelelő pénzügyi eszközzel rendelkeznek az Egyesült Államokban, miközben az amerikaiak külföldi érdekeltségei 100%-nak felelnek meg. Az országonkénti részletes adatsorokat lásd az online elérhető S5.5.—S5.11. ábrán.

⁶⁸    A japán és a spanyol buborék közötti fő különbség az, hogy Spanyolország jelenlegi nettó külföldi vagyoni pozíciója nagyjából egy év nemzeti jövedelmének megfelelő negatív értéket mutat (ami meglehetősen nehéz helyzetet idéz elő az országban), miközben Japáné kb. hasonló mértékű, de pozitív egyenleget mutat. Lásd az online módszertani függeléket.

⁶⁹    Figyelembe véve a jelentős amerikai kereskedelmi deficitet, az Egyesült Államok nettó pozíciójának sokkal negatívabbnak kellene lennie, mint amilyen a valóságban. Ez az eltérés egyrészt a külföldön birtokolt amerikai aktívák (főképpen részvények) nagyon magas megtérülésével, másrészt pedig a passzívák (főképpen az amerikai államadósság fedezésére kibocsátott államkötvények) nagyon alacsony hozamával magyarázható. Ebben a témakörben lásd bővebben P. O. Gourinchas, H. Rey munkáit az online függelékben. Ugyanakkor a német nettó pozíciónak sokkal magasabbnak kellene lennie, mint amilyen valójában, amit a külföldön befektetett aktívák alacsony megtérülése indokol (ami részben a jelenlegi bizalmatlan légkör következménye). A fejlett országok által 1970 és 2010 között felhalmozott külföldi eszközök teljes és részletes, a kereskedelmi mérleg és a külföldi portfolió megtérülésének hatását egymástól elválasztva tárgyaló elemzéséért lásd az online módszertani függeléket (főképpen az S5.13. táblázat).

⁷⁰    Valószínű például, hogy az amerikai kereskedelmi deficit jelentős része egyszerűen az adórezsim szempontjából kellemesebb területekre kihelyezett leányvállalatok fiktív transz-fereiből tevődik össze, amelyek aztán külföldön realizált nyereségként kerülnek vissza az országba (és ami ezáltal helyreállítja a fizetési mérleg egyensúlyát). Látni fogjuk, hogy a különböző könyvelési furfangok mennyire más színben tudják feltüntetni a legalapvetőbb gazdasági jelenségeket is.

⁷¹    Nehéz bármilyen összehasonlítást végezni az ókori társadalmakkal, ám a kevés rendelkezésre álló becslés szerint a föld értéke időnként ennél is magasabb lehetett, például az ókori Rómában hat év nemzeti jövedelmének felelhetett meg R. Goldsmith szerint (Pre-Modern Financial Systems. A Historical Comparative Study, Cambridge University Press, 1987, 58. p.). A kis ősi társadalmakban a nemzedékek közötti vagyoni mobilitásra vonatkozó becslések (M. Borgerhoff, S. Bowles: Intergenerational wealth transmission and the dynamics of inequality in small-scale societies, Science, 2009) alapján azt mondhatjuk, hogy az átörökíthető vagyon nagysága erősen függ a gazdasági tevékenységtől (vadászat, pásztorkodás, földművelés stb.).

⁷²    Lásd az online módszertani függeléket.

⁷³    Lásd harmadik rész, 12. fejezet.

⁷⁴    A nemzeti jövedelem részét nem képezik az államadósság fedezésére kibocsátott államkötvények kamatai (hiszen ebben az esetben egy egyszerű átcsoportosításról van szó), amelyek tehát olyan tőkejövedelemnek számítanak, amelyik nem képezi a nemzeti vagyon részét (hiszen az államadósság aktívaként jelenik meg az államkötvény tulajdonosai, és passzívaként az állam számára). Ezeket a kamatokat tehát nem vettük számításba a 6.1.—6.4. ábra elkészítésekor. Ha mégis figyelembe vennénk, a tőkerész egy kicsit, általában 1-2 százalékponttal magasabb lenne (azokban az időszakokban, amikor az államadósság különösen nagy méreteket öltött, 4-5 százalékponttal kellene megnövelnünk a tőkerészt). A teljes adatsorokért lásd az online módszertani függeléket.

⁷⁵    Az egyik módszer szerint a nem alkalmazotti viszonyban dolgozó munkavállalókhoz ugyanazt az átlagos munkajövedelmet rendeljük, mint a bérből élők esetében, vagy a másik módszer szerint a nem alkalmazotti viszonyban dolgozó munkavállalókhoz ugyanazt az átlagos tőkehozamot rendeljük, mint más tőkeformák esetében. Lásd az online módszertani függeléket.

⁷⁶    Az egyes fejlett országokban az 1950-60-as években az egyéni vállalkozások a hazai kibocsátás 30-40%-át adták (ami még az 50%-ot is meghaladhatta a 19. században és a 20. század elején), az 1980-90-es évekre viszont 10% körülire süllyedt (ez a drasztikus csökkenés elsősorban a mezőgazdaság jelentőségének háttérbe szorulását tükrözi vissza). Azóta ez az arány nagyjából ezen a szinten stabilizálódott, bár időnként megfigyelhető enyhe emelkedés (nagyjából 12-15%), elsősorban az aktuálisan érvényben lévő adószabályok által nyújtott előnyök vagy éppen hátrányok függvényében. Lásd az online módszertani függeléket.

⁷⁷    A 6.1.-6.2. ábrán bemutatott adatok Robert Allen Nagy-Britanniára és a saját, Franciaországra vonatkozó történelmi munkáimból származnak. A forrásokra és az alkalmazott módszerekre vonatkozó valamennyi információ elérhető az online módszertani függelékben.

⁷⁸    Lásd még az online elérhető S6.1.-S6.2. kiegészítő ábrát, amelyekről a jövedelemből a tőkére jutó rész Nagy-Britanniában és Franciaországban megfigyelhető legmagasabb és legalacsonyabb szintjét lehet leolvasni.

⁷⁹    Lásd elsősorban harmadik rész, 12. fejezet.

⁸⁰    Nagy-Britanniában és Franciaországban az államkötvények utáni kamat a 18. és a 19. században jellemzően 4-5% körül alakult. Időnként 3%-ra csökkent (mint például a gazdasági növekedés lassulásakor a 19. század végén). Néha 5-6%-os, vagy még magasabb szintre emelkedett, főképpen a politikailag túlfűtött időszakokban, amikor az állam költségvetési hitelességével kapcsolatban kétségek merültek fel, mint például a francia forradalmat megelőző évtizedekben vagy a forradalom alatt. Lásd F. Velde, D. Weir: The financial market and government debt policy in France 1746-1793, Journal of Economic History, 1992. Lásd még K. Béguin, Financer la guerre au XVII^e siecle. La dette publique et les rentiers de l’absolutisme, Champ Vallon, 2012. A részletes történelmi adatsorok megtalálhatók az online módszertani függelékben.

⁸¹    A Franciaországban forgalmazott livret A nevű takarékbetétkönyv nominális kamata alig érte el a 2%-ot 2013-ban, ami 0-hoz közeli tényleges hozamot jelent.

⁸²    Lásd az online módszertani függeléket. A folyószámlán elhelyezett összegek a legtöbb országban kamatoznak, amit azonban Franciaországban törvényi szabályozás tilt.

⁸³    Például egy 5%-os nominális kamat 10%-os infláció esetén -5%-os reálkamatot jelent, miközben egy 15%-os nominális kamat 5%-os infláció esetén +10%-os reálkamatnak felel meg.

⁸⁴    Csupán az ingatlanvagyon az összes aktívák kb. felét teszi ki, a pénzügyi eszközökön belül pedig a reálaktívák súlya általában több mint 50%, gyakrabban akár 75% is lehet. Lásd az online módszertani függeléket.

⁸⁵    Ahogy már az 5. fejezetben említettem, ez a megközelítés a hozamba beleérti azt a strukturális árfolyamnyereséget, ami a fel nem osztott nyereség kapitalizációjából adódik, és ami a részvények árában is visszatükröződik, és ami a hosszú távú hozam fontos komponense a részvények esetében.

⁸⁶    Másképpen fogalmazva: az, hogy az infláció 0%-ról 2%-ra nő egy olyan világban, ahol a tőke megtérülése eredetileg 4%, nem feltétlenül egyenlő egy, a tőke hozamára kivetett 50%-os adóval, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az ingatlanok és a részvények ára is évi 2%-kal fog növekedni, és csak a háztartások által birtokolt eszközök egy egészen elenyésző hányada — nagyjából a készpénzkészlet és a nominális eszközök egy része — fogja megfizetni az inflációs adót. A harmadik rész 12. fejezetében visszatérek még erre a kérdésre.

⁸⁷ Lásd P. Hoffman, G. Postel-Vinay és J.-L. Rosenthal: Priceless Markets. The Political Economy of Credit in Paris 1660-1870, University of Chicago Press, 2000.

⁸⁸    A nulla rugalmasság szélsőséges esetében a hozam, és így a tőkére jutó jövedelemrész is, egy egészen enyhe többlettőke esetén is azonnal nullára zuhan.

⁸⁹    A végtelen rugalmasság szélsőséges esetében a hozam nem változik, így a tőkére jutó jövedelemrész a tőke/jövedelem aránnyal megegyező ütemben nő.

⁹⁰    Bebizonyítható, hogy a Cobb-Douglas-típusú termelési függvény a következő matematikai formulát követi: Y = F(K,L) = K“L^{1 -} “ , ahol Y a kibocsátás, K a tőke és L a munka. Más matematikai egyenletekkel is leírható az a helyzet, amikor a helyettesítési rugalmasság 1-nél nagyobb vagy kisebb. A végtelen rugalmasság esete egy lineáris termelési függvénynek felel meg: a termelést az Y = F(K,L) = rK + vL alapján számíthatjuk ki (másképpen a tőke r hozama nem függ a termelésben részt vevő tőke és munka mennyiségétől, éppen úgy, mint ahogy a munka v hozama sem, ami nem más, mint a fajlagos munkabér, ami ebben az esetben szintén állandó). Lásd az online módszertani függeléket.

⁹¹ Lásd C. Cobb, P. Douglas: A theory of production, American Economic Review, 1928.

⁹²    Bowley számításai szerint a tőkére jutó jövedelemrész a teljes időszak alatt a nemzeti jövedelem kb. 37%-át képviselte, a munkára jutó jövedelemrész pedig 63%-át tette ki. Lásd A. Bowley: The Change in the Distribution of National Income, 1880-1913, Clarendon Press, 1920. Ezek a becslések összhangban állnak a saját megállapításaimmal a kérdéses időszakra vonatkozóan. Lásd az online módszertani függeléket.

⁹³    Lásd J. Kuczynski: Labour Conditions in Western Europe 1820 to 1935, Lawrence & Wishart, 1937. Ugyanebben az évben Bowley naprakésszé téve és kiterjesztve publikálja újra a munkáját: lásd A. Bowley: Wages and Income in the United Kingdom since 1860, Cambridge University Press, 1937. Lásd továbbá Gesichte der Lage der Arbeiter unter dem Kapitalismus, 38 köt. Berlin, 1960-1972. A 32., 33. és 34. kötetet a szerző Franciaországnak szenteli. Kuczynski hiányosságai ellenére mind a mai napig megkerülhetetlen történelmi forrást jelentő adatsorainak elemzéséhez lásd T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XX^e siècle, i. m., 677-681. pp. A további hivatkozásokért lásd az online módszertani függeléket.

⁹⁴    Lásd F. Brown: Labour and wages, Economie History Review, 1939.

⁹⁵    Lásd J. M. Keynes: Relative movement of wages and output, Economie Journal, 1939, 48. p. Megjegyzendő, hogy ebben az időszakban a tőke-munka felosztás stabilitásának szószólói még nem tudtak megállapodni abban, hogy mi is lehet ennek az aránynak a tényleges szintje. Keynes például ebben a cikkben amellett érvel, hogy a jövedelmeknek a manual labor (ami egyébként hosszú távon eléggé nehezen meghatározható) kategóriájába jutó része stabilan a nemzeti jövedelem 40%-a körül alakult az 1920-30-as években.

⁹⁶    A hivatkozásokra vonatkozó további információkért lásd az online módszertani függeléket.

⁹⁷    Lásd az online módszertani függeléket.

⁹⁸    Ez egyrészt a Cobb-Douglas-típusú termelési függvény 1 - a kitevőjének növekedésével valósulhat meg (illetve az a csökkenésével), vagy az általánosabb termelési függvényekben lezajló, az 1-nél nagyobb, illetve kisebb helyettesítési rugalmasságnak megfelelő, hasonló változásokkal. Lásd az online módszertani függeléket.

⁹⁹    Lásd az online módszertani függeléket.

¹⁰⁰ Lásd J. Bouvier, F. Furet és M. Gilet: Le Mouvement du profit en France au XIX^e siècle, i. m.

¹⁰¹    Lásd F. Simiand: Le Salaire, l’évolution sociale et la monnaie, i. m.; E. Labrousse: Esquisse du mouvement des prix et des revenus en France au XVIII^e siècle, i. m. A Jeffrey Williamson és kollégái által gyűjtött, a földjáradék és a munkabérek hosszú távú alakulására vonatkozó történelmi adatsorok szintén azt bizonyítják, hogy a nemzeti jövedelemből a földjáradékra eső rész aránya növekedett a 18. századtól kezdve a 19. század elejéig. Lásd az online módszertani függeléket.

¹⁰²    Lásd A. Chabert: Essai sur les mouvements des prix et des revenus en France de 1789 à 1820, Librairie de Médicis, 1945-1949, 2. köt. Lásd továbbá G. Postel-Vinay: À la recherche de la révolution économique dans les campagnes (1789-1815), Revue économique, 1989.

¹⁰³    Egy vállalat által előállított hozzáadott érték a javak és szolgáltatások értékesítéséből származó bevétel (vagyis az értékesítés árbevétele) és a más vállalatoknak fizetett beszerzési ár (termelő fogyasztás) különbségét jelenti. Ahogy azt a neve is jelzi, ez az ösz-szeg azt az értéket méri, amit a vállalat a termelési folyamat során hozzáad, azaz előállít. A hozzáadott értékből lehet aztán a munkabéreket kifizetni, a fennmaradó rész pedig definíció szerint a vállalat nyereségét jelenti. A tőke-munka felosztás vizsgálatakor leggyakrabban a nyereség és a munkabér közötti felosztásra koncentrálnak, és elfeledkeznek a bérleti díjakról.

¹⁰⁴    A népesség hosszú távú és tartós növekedésének fogalma sem volt tisztább, és az igazat megvallva ma is elég nagy zűrzavar van még a fejekben ezzel kapcsolatban, ezért ebben a kérdésben az ún. stabilizációs elmélet vált általánosan elfogadottá. Lásd 2. fejezet.

¹⁰⁵    Az egyetlen olyan eset, amikor a tőke hozama nem tart a nulla felé, a teljes mértékben automatizált gazdaságban lehetséges - ekkor a munka és tőke közötti helyettesítési rugalmasság végtelenül nagy, és így a termelésben csak tőkét használnak. Lásd az online módszertani függeléket.

¹⁰⁶    Az adózással kapcsolatos legérdekesebb adatok A tőke 1. kötetének 10. függelékében találhatók. Néhány vállalati mérleg alapján Marx elemezte a nyereségre jutó jövedelem részarányát és a kizsákmányolási rátát (lásd az online módszertani függeléket). A Bér, ár, profit (1865) című munkájában Marx egy erősen tőkeigényes üzem mérlegének példáját hozza fel, ahol a nyereség eléri a hozzáadott érték 50%-át (vagyis megegyezik a bérekkel). Még ha nem is mondja ki explicit módon, úgy tűnik, hogy véleménye szerint általában ezek a számok voltak jellemzők kora iparosított gazdaságára.

¹⁰⁷    Lásd 1. fejezet.

¹⁰⁸    Egyes közelmúltban napvilágot látott elméleti modellek megkísérlik kifejteni ezt a megérzést. Lásd az online módszertani függeléket.

¹⁰⁹    Arról nem is beszélve, hogy némely amerikai közgazdász (kezdve mindjárt Modiglianival) abból indult ki, hogy a tőke természete teljesen megváltozott (az életciklus-vagyon-elmélet szerint), miközben a britek (például Kaldor) a vagyont továbbra is az öröklés szemszögéből vizsgálták. A következő részben visszatérek még erre az igen fontos kérdésre.

III. rész. Az egyenlőtlenségek szerkezete

¹    Lásd H. de Balzac: Goriot apó. (Lányi Viktor ford.) Európa 2007. 103-116. pp.

²    Uo., 107-108. pp. A jövedelmek és a vagyon mérésére Balzac leggyakrabban az aranyfrankot és a tours-i livre-t használja (ezek a pénzegységek a franc germinal bevezetése után egyenlő értékűek voltak), illetve időnként az écu-t, vagyis a 19. században használt ötfrankos ezüstpénzt, ritkábban pedig a Lajos-aranyat (20 frankos érme, ami az ancien régime alatt 20 livre-t ért). A felsoroltak közül valamennyi pénzegység rendkívül stabil volt ebben az inflációt nem ismerő időszakban, így az olvasónak semmilyen nehézséget nem okozott, hogy fejben az egyikről a másikra váltson. Lásd 2. fejezet. A későbbiekben még részletesen visszatérek a Balzac által említett összegekre a 11. fejezetben.

³    Uo., 111. p.

⁴    Egy volt francia köztársasági elnök jogvégzett fia a sajtó szerint nemrégiben a Darty üzletlánc örökösnőjét vette el feleségül - bár a fiatalok valószínűleg nem a Vauquer penzióban ismerkedtek meg.

⁵    A deciliseket a felnőtt lakosságra vonatkoztatva határozzuk meg (a kiskorúaknak általában nincs jövedelmük), és a lehetőségekhez mérten egyéni szinten. A 7.1.-7.3. táblázatban jelzett becsléseket ennek alapján fogalmaztuk meg. Egyes országokban - mint például Franciaországban és az Egyesült Államokban - a jövedelmekkel kapcsolatos historikus adatok csak háztartásokra vonatkoztatva érhetők el (a párok jövedelme tehát összeadva szerepel). Ez enyhén módosítja a különböző decilisek részesedését, ám alig gyakorol hatást a minket sokkal inkább foglalkoztató hosszú távú változásokra. A fizetések esetében a történelmi adatok általában egyéni szinten értelmezettek. Lásd az online módszertani függeléket.