23    Ezeket az elsősorban elméleti megközelítéseket Marc Fleurbaey és John Roemer nemrégiben megpróbálta empirikus alkalmazásokkal továbbfejleszteni. Lásd az online módszertani függeléket.

24    A helyzet egészen másképpen fest az Egyesült Államokban, ahol bizonyos kisebbségi, de mégis jelentős csoportok radikálisan megkérdőjelezik valamennyi szövetségi szociális program, és egyáltalán bármilyen szociális program létjogosultságát. Úgy tűnik, hogy a rasszista előítéletek ezekben az esetekben is szerepet játszanak (ahogy ezt láthattuk például az Obama-adminisztráció által bevezetett egészségügyi rendszerről folytatott viták során).

25    Az Európában meglévő konszenzus mellett sokféle egyéb megoldással is lehet találkozni. A leggazdagabb és legtermelékenyebb országokban vannak a legmagasabb adók (Svédországban és Dániában a nemzeti jövedelem 50-60%-a). A legszegényebb és legkevésbé fejlett országokban az adók a legalacsonyabbak (Romániában és Bulgáriában csak a nemzeti jövedelem 30%-a). Lásd az online módszertani függeléket.

26    Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a szociális állam gyors kiépítése jóval lassúbb gazdasági növekedés mellett zajlott. Talán ebből adódik, hogy a kisemmizettség érzése ezekben az országokban sokkal erősebben volt jelen, amit ráadásul az a korábban már említett félelem is tetézett, hogy más országok utolérik őket a versenyben (lásd 2. fejezet).

27    Anders Bjorkund és Arnaud Lefranc Svédországra, illetve Franciaországra vonatkozó munkái nyomán úgy látszik, hogy az intergenerációs mobilitás enyhén csökkent az 1940-50-es években születettek vonatkozásában az 1920-30-as években születettekhez viszonyítva, majd újra megnövekedett az 1960-70-es években születettek esetén. Lásd az online módszertani függeléket.

28    A 20. században született korcsoportok esetében lehet mérni a mobilitást (bár a mérés pontossága és összehasonlíthatósága országonként eltérő), de az intergenerációs mobilitást a 19. században gyakorlatilag nem lehet mérni - talán csak az öröklés alapján (lásd 11. fejezet). Ám ez utóbbi egészen más, mint a képzettség és a bér alapján mért mobilitás, ami itt bennünket érdekel, és ami az intergenerációs mobilitás középpontjában áll. Az e munkákban felhasznált adatok nem teszik lehetővé a tőkejövedelmek miatti mobilitás kiszűrését.

29    A korrelációs együttható Svédországban vagy Finnországban 0,2-0,3-re süllyed, míg az Egyesült Államokban egészen 0,5-0,6-ig emelkedik. Nagy-Britannia helyzete (0,4—0,5) inkább az Egyesült Államokhoz áll közel, ám a Németországhoz és Franciaországhoz (0,4) viszonyított eltérés nem feltétlenül szignifikáns. A munkabérek alapján mért inter-generációs korrelációs együtthatók nemzetközi összehasonlítását (amelynek az eredményeit a páros kutatások is megerősítik) lásd Markus Jantti munkáiban. Lásd az online módszertani függeléket.

30    A Harvard undergraduate alapképzéseire beiratkozó hallgatóinak beiratkozási díja évi 54 000 dollár volt a 2012-13-as tanévben, szállással és különböző költségekkel együtt (amiből 38 000 dollárt tett ki a szigorúan vett oktatás). Vannak a Harvardnál drágább egyetemek is, hiszen itt az egyetemi alapítványból származó jövedelmek valamennyire mérséklik a költségeket (lásd 12. fejezet).

31    Lásd G. Duncan, R. Murnane: Whither Opportunity? Rising Inequality, Schools, and Children’s Life Chances, Russel Sage Foundation, 2011 (lásd 6. fejezet). Lásd az online módszertani függeléket.

32    Lásd J. Meer, H. Rosen: Altruism and the child cycle of alumni donations, American Economic Journal: Economic Policy, 2009.

33    Ez nem azt jelenti, hogy a Harvard diákjai csak az amerikaiak leggazdagabb 2%-a közül kerülhetnek ki, csupán azt, hogy az alacsonyabb jövedelmi kategóriákból elég ritka a felvétel, a leggazdagabb 2%-ból pedig elég magas, így kapjuk a fenti átlagot. Lásd az online módszertani függeléket.

34    A hallgatók szüleinek átlagjövedelmével vagy átlagvagyonával kapcsolatos alapvető statisztikákhoz nagyon nehéz hozzájutni az amerikai egyetemeken, éppen ezért nem is túlságosan kutatott téma.

35    A brit egyetemeken fizetett legmagasabb tandíj 1998-ban 1000 fontra emelkedett, 2004-ben 3000 fontra, 2012-ben pedig 9000 fontra. A tandíjak aránya a brit egyetemek összes bevételi forrása között a 2010-es években csaknem olyan magas, mint az 1920-as években volt, és közel van az amerikai egyetemeken jelenleg érvényesülő szintekhez. Az erre vonatkozó érdekes történeti tanulmányokért lásd a V. Carpentier: Public-private substitution in higher education, Higher Education Quarterly, 2012.

36    Bajorország és Alsó-Szászország 2013 elején úgy határozott, hogy eltörli a szemeszterenkénti 500 eurós egyetemi tandíjat, és Németország többi részéhez hasonlóan teljes ingyenességet vezet be. Az északi országokban a tandíj néhány száz euró, akárcsak Franciaországban.

37    Ugyanezt a fonák, alulról felfelé irányuló újraelosztást találjuk az általános és középiskolákban. A leghátrányosabb helyzetben lévő iskolák és gimnáziumok diákjainak kevésbé tapasztalt és kevésbé jól képzett tanárokkal kell beérniük, vagyis az ilyen iskolákban tanuló gyerekekre a közkiadások arányosan kisebb része jut, mint a legkiváltságosabb helyzetben lévő iskolák és gimnáziumok diákjaira. Ez annál is sajnálatosabb, mert az

39

40

41

42

43

44

45

46

eszközök jobb elosztása az általános iskolai oktatás szintjén nagymértékben hozzájárulhatna az iskolai esélyegyenlőtlenségek csökkentéséhez. Lásd T. Piketty, M. Valdenaire: L’Impact de la taille des classes sur la réussite scolaire dans les écoles, collèges et lycées français, Ministère de l’Éducation Nationale, 2006.

A Harvardhoz hasonlóan ez az átlagjövedelem sem azt jelenti, hogy a Sciences-Póra csak a leggazdagabb 10%-ból származók járnak. A 2011-12-ben a Sciences-Póra járó diákok szüleinek jövedelmi megoszlásához lásd az online módszertani függeléket.

A híres sanghaji Jiao Tong Egyetemi Rangsor szerint 2012-13-ban a világ 100 legjobb egyeteme közül 53 az Egyesült Államokban található, míg Európában mindössze 31 (ebből 9 Nagy-Britanniában). A világ legjobb 500 egyetemére vonatkozóan azonban már megfordul az arány: ezekből 150 működik az Egyesült Államokban, 202 Európában, ebből 38 Nagy-Britanniában. Ez nagyon jól tükrözi a 800 amerikai egyetem közötti jelentős egyenlőtlenséget (lásd 12. fejezet).

Azt is hozzá kell tennünk, hogy más kiadásokkal összehasonlítva (mint például a nyugdíjak), a felsőoktatásra fordított kiadások sokkal alacsonyabbak (Franciaországban a nemzeti jövedelem alig 1%-át teszik ki), így könnyebb lenne tovább lépni egy magasabb szintre, tehát a Svédországot és az Egyesült Államokat jellemző 2-3%-ra.

A Sciences-Pón például a tandíj jelenleg a legszerényebb jövedelemmel rendelkező családból származók esetében 0 eurótól és onnan kb. 10 000 euróig terjed - ez utóbbit akkor kell fizetni, ha a szülők jövedelme meghaladja a 200 000 eurót. Ennek a rendszernek megvan az az előnye, hogy adatokat szolgáltat a jövedelmekről (amivel sajnos egyelőre nem sok mindent kezdenek). A skandináv állami támogatással ellentétben ez a rendszer tulajdonképpen a progresszív jövedelemadózás „privatizálását” jelenti: a jómódú szülők által fizetett többlet „adót” az ő gyermekeikre, nem másokra költik: ez nyilvánvalóan az ő érdekeiket szolgálja, nem a közérdeket.

Az Ausztráliában vagy Nagy-Britanniában alkalmazott income-contingent loans a szerény körülmények közül származó hallgatóknak juttatott kölcsönt jelenti, amit csak akkor kell visszafizetni, ha az illető munkába állva egy bizonyos jövedelmi szintet elér. Ez olyan, mint a szegényebb hallgatók által fizetendő magasabb jövedelemadó, miközben a jómódúakat a szülők (általában adómentesen) „megajándékozzák” a tandíj összegével. Lásd É. Boutmy: Quelques idées sur la création d’une Faculté libre d’enseignement supérieur, 1871. Lásd még P. Favre: Les sciences d’État entre déterminisme et libéralisme. Émile Boutmy (1835-1906) et la création de l’École libre des sciences politiques, Revue française de sociologie, 1981.

A „multiszolidáris” modell elemzését és indoklását lásd A. Masson: Des liens et des transferts entre générations, Éditions de l’EHESS, 2009.

Lásd 10. fejezet, 10.9.-10.11 ábra.

Ne feledjük, hogy éppen ez a volatilitás volt az oka annak, hogy a második világháború után bevezették a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert; azok, akik az 1920-30-as években a pénzügyi piacokon fektették be a nyugdíj-megtakarításaikat, teljesen elszegényedtek, és ezt követően senki nem kísérletezett azzal, hogy újra megpróbálkozzon a háború

előtt a legtöbb országban bevezetett kötelező, tőkefedezeti nyugdíjrendszerrel (például Franciaországban az 1910 és 1928-as törvények keretében).

47    Svédországban nagyjából ezt a helyzetet alakították ki egy reformmal az 1990-es években. Ezt a rendszert lehetne még javítani, és más országokban is alkalmazni. Lásd például A. Bozio, T. Piketty: Pour un nouveau système de retraite. Des comptes individuels de cotisations financés par répartition, Éditions rue d’Ulm, 2008.

48    Elképzelhető olyan egységes nyugdíjrendszer, amely a felosztó-kirovó rendszerhez igazodva garantált hozamot biztosít a kis összegű megtakarítások számára. Ahogy azt már az előző fejezetben is láttuk, sokszor nagyon nehéz a szerényebb körülmények között élőknek akár csak közepes hozamot elérniük a megtakarításaik után (vagy akár csak pozitív hozamot). Bizonyos tekintetben éppen ezt biztosítja (kis mértékben) a svéd rendszer tőkefedezeti eleme.

49 E helyütt J. Cagé, L. Gadenne: The fiscal cost of trade liberalization, Harvard és PSE, 2012 című munkájában bemutatott eredményeket összegzem.

50    A szegény országokban az egészségügyi szolgáltatásokkal és oktatással kapcsolatos jelenlegi problémák egy része annyira sajátos, hogy megoldásukban nem nagyon lehet a mostani fejlett országok múltbéli tapasztalataira támaszkodni (példaként említhetnénk az AIDS-problémát). Ezekben az esetekben az új kísérleti megoldások, például a véletlenszerű ellenőrzött tesztek segíthetnek. Lásd például A. Barnerjee, E. Duflo: Repenser la pauvreté, Seuil, 2012. Nekem azonban úgy tűnik, hogy a fejlesztési közgazdaságtan hajlamos figyelmen kívül hagyni a valós történelmi tapasztalatokat, és nem értékeli kellőképpen azt a tényt, hogy nevetségesen alacsony adóbevételekből nem lehet hatékony szociális államot építeni. Az egyik legnagyobb probléma nyilvánvalóan a gyarmati múlt (a véletlenszerű ellenőrzött tesztek esetleg képesek ennek a torzításnak a kiküszöbölésére).

51    Lásd N. Qian, T. Piketty: Income inequality and progressive income taxation in China and India: 1986-2015, American Economic Journal: Applied Economics, 2009. A két ország közötti különbség szorosan összefügg azzal, hogy a kínai munkaerő nagyobb része tartozik a bérből és fizetésből élők csoportjához. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a fiskális és szociális állam kiépítése és a bérből élők státuszának fejlődése gyakran kéz a kézben jár.

52    Kaldor brit közgazdász tett javaslatot egy ilyen adó bevezetésére, amelyre a későbbiekben még visszatérek, de ő inkább olyan eszköznek tekintette, amely kiegészíti a jövedelemre és az öröklésre kivetett progresszív adót, illetve megakadályozza az adóelkerülést. Más szavakkal, nem az előző két adó helyett javasolta, ahogyan néhányan állítják.

53    Amikor például 1990-ben az „általános szociális hozzájárulás” (CSG, contribution sociale généralisée) bevezetésekor Franciaországban a társadalombiztosítási járulékot kiteijesz-tették az összes jövedelemre (tőkejövedelmekre, nyugdíjakra is, nem csak a munkabérekre és a nem alkalmazotti munkaviszonyból származó jövedelmekre), az ebből származó költségvetési bevételeket jövedelemadóként sorolták be a nemzetközi kategorizálásokban.

54    Az 1988-ban elfogadott (és 1991-ben felszámolt) poll tax olyan helyi adó volt, amely minden egyes felnőttre ugyanakkora összegű adót rótt ki, függetlenül az illető jövedelmétől vagy az általa birtokolt tőke nagyságától: ezért az adókulcs a gazdagabbak számára alacsonyabb volt.

55 Lásd C. Landais, T. Piketty és E. és Saez: Pour une révolution fiscale. Un impôt sur le revenu pour le XXIe siècle, Seuil, 2011, 48-53. pp. Lásd még www.revolution-fiscale.fr.

56    Ez a becslés például egyáltalán nem veszi figyelembe az adóparadicsomokba kihelyezett jövedelmeket (amelyekről a 12. fejezetben már megállapítottuk, hogy meglehetősen jelentős összegek), és azt feltételezi, hogy az adóelkerülési technikákat ugyanolyan arányban alkalmazzák minden jövedelmi és vagyoni szinten (ami valószínűleg a hierarchia csúcsán a tényleges adókulcs túlbecsléséhez vezet). Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a francia adórendszer igazán bonyolult, tele van kategóriák és átfedések sokaságával (például Franciaország az egyetlen olyan fejlett ország, ahol a jövedelemadót nem a jövedelem forrásánál vonják le, miközben a társadalombiztosítási járulékot ott vonják le). Ez a bonyolultság fokozza a regresszivitást, és az átláthatatlanságot (akárcsak a nyugdíjrendszer esetében).

57    Csak az örökölt vagyonból származó jövedelmet terheli progresszív adó (más tőkejövedelmekkel együtt), magát az örökölt vagyont nem.

58    Franciaországban például az örökségekre és ajándékokra vonatkozó átlagos adókulcs alig éri el az 5%-ot; az örökségi hierarchia legfelső centilisénél éppen csak eléri a 20%-ot. Lásd az online módszertani függeléket.

59    Lásd 11. fejezet, 11.9.-11.11. ábra, és az online módszertani függelék.

60    Például ahelyett, hogy a legszegényebb 50% adóterhelése 40-45%, a középső csoporté pedig 45-50% lenne, az első esetében a terhelést 30-35%-ra lehetne csökkenteni, a második esetében pedig 50-55%-ban lehetne megállapítani.

61    Figyelembe véve az alacsony intergenerációs mobilitást, ez sokkal igazságosabb lenne (ha elfogadjuk az előző fejezetben említett igazságossági kritériumokat). Lásd az online módszertani függeléket.

62    Az 1914. július 15-i törvény bevezette az általános jövedelemadót (IGR), ami a teljes jövedelmet terhelő progresszív adó - a ma is érvényes jövedelemadó elődje. A későbbiekben ezt az 1917. július 31-i törvény egészítette ki, bevezetve az ún. „kereseti” adót (ami az egyes „kereseti” kategóriákat, mint például a vállalati nyereséget vagy a munkabért egymástól elkülönítve kezeli) - ez a mai társasági adó elődje. A franciaországi jövedelemadó 1914-17-es alapreformtól számított, meglehetősen mozgalmas történetéről lásd T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XXe siècle, i. m., 233-334. pp.

63    A progresszív jövedelemadó mindenekelőtt a nagyon magas tőkejövedelmek megadóztatását tűzte ki célul (márpedig abban az időben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a jövedelmi hierarchia csúcsát az ilyen típusú jövedelmek dominálják), és senkinek, egyetlen országban sem jutott volna eszébe, hogy bármilyen kivételes elbánást biztosítson a tőkejövedelmek számára.

64    Edwin Seligman amerikai közgazdász számos, a progresszív jövedelemadó érdemeit méltató írást publikált 1890 és 1910 között, melyeket sok nyelvre lefordítottak, és amelyek óriási vitát kavartak. Erről az időszakról és a vitákról lásd P. Rosanvallon: La Société des égaux, i. m., 227-233. pp. Lásd még N. Delalande: Les Batailles de l’impot. Consentement et résistances de 1789 à nos jours, Seuil, 2011.

65    A legmagasabb adókulcs általában „marginális” abban az értelemben, hogy csak egy sávra, vagyis a jövedelem bizonyos küszöb feletti részére alkalmazandó. A legmagasabb kulcs a lakosság alig 1%-át érinti (időnként a 0,1%-nál is kisebbet). A progresszivitás alaposabb vizsgálata érdekében célravezetőbb a különböző centilisek által ténylegesen megfizetett kulcsokat vizsgálni (ami jóval alacsonyabb lehet). A legmagasabb nominális adókulcs alakulása - ami definíció szerint a leggazdagabbakat terhelő tényleges adókulcs felső határát jelenti - ezzel együtt is érdekes.

66    A 14.1. ábrán feltüntetett kulcsok nem veszik figyelembe az 1920-as törvénnyel bevezetett 25%-os többletadót, amely a gyermektelen egyedülállókat, illetve azokat a családos adófizetőket érintette, akiknek „két év házasság után még nincs gyermekük” (ha ezt is figyelembe vennénk, 1920-ban a legmagasabb adókulcs 62%, 1925-ben pedig 90% volna). A születések számának csökkenése által traumatizált Franciaország rémületét illusztráló érdekes intézkedés ez, ami egyébként jól mutatja, hogy a törvényhozók fantáziája kimeríthetetlen, ha egy ország reményeit és félelmeit az adótörvények nyelvére kell lefordítani. Ez az adó aztán 1939-44 között „családi kompenzációs adóként” született újjá, amely 1945 és 1951 között továbbélt a „családi hányados” rendszerének adókedvezményei között (a gyermektelen párok az egyébként járó 2 jogosultság helyett csak 1,5-öt kaptak, ha három év házasság után még nem volt gyermekük. Hozzá kell tennünk, hogy az 1945-ös alkotmányozó nemzetgyűlés még egy évvel meghosz-szabbította ezt az 1920-ban a Bloc national által meghatározott „türelmi időt”). Lásd T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XXe siècle, i. m., 233-334. pp.

67    A napóleoni háborúk idején Nagy-Britanniában, illetve a polgárháború során az Egyesült Államokban is rövid időre bevezettek az összjövedelemre kivetett progresszív adót, amelyet mindkét esetben röviddel a konfliktus befejeződése után kivezettek.

68    Lásd M. Touzery: L’Invention de l’impôt sur le revenu. La taille tarifée 1715-1789, Comité pour l’histoire économique et financière, 1994.

69    Az üzleti készletek és a tőke egy másik adótípus hatálya alá estek. A „quatre vieilles”-en nyugvó rendszerről (ami a négy közvetlen adót jelenti, amelyek az öröklési adó mellett az 1791 és 1972 között kialakított adórendszer gerincét képezték) lásd T. Piketty: Les Hauts Revenus en France au XXe siècle, i. m., 234-239. pp.

70    A 19. század folyamán az egyik parlamenti bizottság a progresszív örökösödési adó elleni tiltakozásképpen a következőket nyilvánította ki: „Amikor egy fiú az apja örökébe lép, akkor nem a javak szó szoros értelmében vett átadása történik: a Polgári törvénykönyv szerzői ezt az aktust inkább jogfolytonosságként értékelnék.” Ha ezt a jogelvet abszolútnak tekintjük, valamennyi egyenes ági örökösödést adómentessé kell tenni; de legalábbis rendkívüli körültekintésre van szükség az adókulcs megállapítása során. Uo., 254. p.

71    Az École libre des sciences politiques, majd a Collège de France professzora 1880-tól 1916-ig, a korszak liberális közgazdászai között a gyarmatosítás lelkes szóvivője. Leroy-Beaulieu ezenkívül a korszak befolyásos hetilapjának, a mai The Economistnak megfelelő L’Économiste français-nak az igazgatója is volt, elsősorban annak a nagyszerű képességének köszönhetően, hogy mindig a hatalom aktuális birtokosainak az oldalán állt.

72    Elégedetten jegyezte meg például, hogy a segélyben részesülő nyomorgók száma mindössze 40%-kal nőtt Franciaországban 1837 és 1860 között, miközben a segélyek elosztásával megbízott Bureau de bienfaisance-ok száma majdnem megduplázódott. Igazi optimizmus kell ahhoz, hogy valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy a szűkölködők száma csökkent (Leroy-Beaulieu azonban kétségkívül az optimisták közé tartozott). Ettől függetlenül a szegények abszolút számának esetleges csökkenése, amire a gazdasági növekedés valóban okot adhatott, semmit nem mond el a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulásáról. Uo., 522-531. pp.

73    Az embernek néha az a benyomása támad, hogy ő lehetett a repülőterek falát néhány éve beborító HSBC reklámkampánynak a szerzője: „Mi a lehetőségek világát látjuk. És ön?”

74    A kor egy másik klasszikus érve szerint a jövedelembevallás „inkvizíciós” módszere legfeljebb egy olyan „önkényuralmi” társadalomban képzelhető el, mint Németország, ám Franciaország „szabad népe” ezt azonnal elutasítaná. Uo., 481. p.

75    Így például a kor pénzügyminisztere, Joseph Caillaux is: „Azt próbálták elhitetni velünk, hogy Franciaország a kis vagyonok, a végtelenül felaprózott és szétszórt tőke országa. Az új örökösödési rendszer által előállított statisztikák fényében azonban kénytelenek vagyunk felülbírálni ezen megállapításokat. (...) Uraim, nem tagadhatom, hogy ezek a számok alaposan megingatták ezekbe az általánosan elfogadott tételekbe vetett bizalmamat. Az igazság az, hogy az ország vagyonának túlnyomó része egy maroknyi ember kezében van.” Lásd J. Caillaux: L’Impot sur le revenu, Berger, 1910, 530-532. pp.

76 Ezekről a vitákról lásd J. Beckert: Inherited Wealth, i. m., 220-235. pp. A 14.2. ábrán feltüntetett kulcsok az egyenes ági örökségekre vonatkoznak (szülőről gyermekre). A többi esetben alkalmazott adókulcsok mindig magasabbak voltak Franciaországban és Németországban is. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában az alkalmazott kulcsok általában nem függnek az örökös kilététől.

77    A háborúk nagy szerepet játszottak az örökösödési adóról berögződött felfogás megváltozásában, lásd még K. Scheve, D. Stasavadge: Democracy, war and wealth: evidence of two centuries of inheritance taxation, American Political Science Review, 2012.

78    A Szovjetunióban például soha nem volt szükség arra, hogy a túlzott jövedelmekre vagy vagyonokra konfiskáló adót vessenek ki, hiszen a gazdasági rendszer közvetlenül szabályozta az elsődleges jövedelmek eloszlását és csaknem teljesen betiltotta a magántulajdont (mindezt bevallottan úgy, hogy a törvény maradéktalan tisztelete nem volt elsődleges szempont). A Szovjetunióban ettől függetlenül időről időre működtettek jövedelemadó-rendszert, amelynek a hatása érdektelen volt, hiszen a legfelső kulcsok nagyon alacsonyak voltak. Ugyanez vonatkozik Kínára is. A következő fejezetben még visszatérek erre a kérdésre.

79    Akárhogy is vélekedett erről Leroy-Beaulieu, King Franciaországot Nagy-Britanniával és Poroszországgal egy csoportba helyezte, ami megfelelt a valóságnak.

80    Lásd I. Fisher: Economists in public service, Annual address of the President, American Economic Review, 1919. Fisher az olasz közgazdász, Rignano javaslataiból merített, lásd G. Erreygers, G. Di Bartolomeo: The debates on Eugenio Rignano’s inheritance tax proposals, History of Political Economy, 2007. Az a javaslat, hogy az egygenerációs örökséget alacsonyabb kulccsal célszerű adóztatni, mint a többgenerációsat, nagyon érdekes felvetés abban az értelemben, hogy az első esetben inkább van szó kettős adóztatásról, mint a másodikban, bár az érintettek köre a két esetben különbözik. Ezzel együtt nem lenne könnyű egy ilyen elgondolást a gyakorlatba átültetni (a vagyonok „életútja” általában jóval összetettebb). Nyilvánvalóan ez indokolja, hogy soha nem is tettek kísérletet erre.

81    Ehhez még hozzá kell adni az államok szintjén levont jövedelemadót (melynek kulcsa általában 5% és 10% között alakult).

82    A legmagasabb jövedelemadó-kulcs rövid időre 85%-ra növekedett 1947-49 között, az amerikai megszállók irányítása alatt, majd azonnal 55%-ra csökkent 1950-ben, amint az ország visszaszerezte a szuverenitását a pénzügyek terén. Lásd az online módszertani függeléket.

83    Az egyenes ági örökösödésre vonatkozó kulcsokról van szó. A testvérek, unokatestvérek és a családi kötelékeken kívüli örökösök esetében az adókulcsok ennél néha magasabbak voltak mind Franciaországban, mind pedig Németországban (például jelenleg Franciaországban az adókulcs 60% minden, nem rokonok közötti öröklés esetén), de soha nem érték el az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában az egyenes ági leszármazottak esetében alkalmazott 70-80%-os kulcsot.

84    Ez a 98%-os rekordmagas szint Nagy-Britanniában 1941 és 1952, majd 1974 és 1978 között volt érvényben. A teljes adatsorokért lásd az online módszertani függeléket. Az 1972-es amerikai elnöki kampány idején George McGovern demokrata párti jelölt ennél messzebbre ment, és 100%-os adókulccsal kampányolt a legmagasabb örökségek esetére (akkoriban ezekre 77%-os adókulcs vonatkozott) a garantált minimum jövedelem bevezetésére vonatkozó programja részeként. McGovern veresége Nixonnal szemben egyszersmind egy új korszak kezdete is, amelyben az amerikaiak lelkesedése az újraelosztás iránt érezhetően alábbhagyott. Lásd J. Beckert: Inherited Wealth, i. m., 196. p.

85    Például Nagy-Britanniában a legmagasabb tőkejövedelmekre alkalmazott kulcs 197478 között 98% volt, de a legmagasabb munkajövedelmekre az adókulcs csak 83% volt. Lásd az online elérhető S14.1. ábrát.

86    J. S. Mill és más brit gondolkodók már a 19. században foglalkoztak az örökösödés problémakörével, amely a két világháború közötti időszakban új lendületet kapott, amikor az örökösödéssel kapcsolatos jobb minőségű és részletesebb statisztikák megjelentek. Ez a gondolkodás tovább folytatódott a világháború után James Meade és Anthony Atkinson korábban már említett munkáival. Meg kell említenünk Nicholas Kaldor érdekes javaslatát a progresszív fogyasztási adóra (ami valójában egyfajta luxusadó volt, amelynek a legfőbb célja, hogy növelje a henye járadékosok részarányát a közteherviselésben). Kaldor szerint ez a járadékos csoport sok esetben elkerüli az örökségekre és a jövedelmekre kivetett progresszív adókat például a trust fundokon keresztül, míg például egy egyetemi professzor (mint ő maga is) fillérre pontosan fizeti a jövedelemadót. Lásd N. Kaldor: An Expenditure Tax, Allen & Unwin, 1955.

87    Lásd J. Wedgwood: The Economics of Inheritance, Pelican Books, 1929 (1939 újrakiadás). Wegdwood részletesen elemezte ennek a működési mechanizmusát. Bemutatta például, hogy a karitatív adományok alig játszottak valamilyen szerepet. Arra a következtetésre jutott, hogy csak az adó segítheti elő az egyenlőség általa nagyon is kívánatosnak tartott növekedését. Szintén bebizonyította, hogy a francia örökségek 1910-ben legalább any-nyira koncentráltak voltak, mint Nagy-Britanniában, ami ismét csak azt a hipotézist erősíti meg, hogy az örökségek egyenlő eloszlása bár kívánatos, de nem elég a társadalmi egyenlőség elérése szempontjából.

88    Franciaország esetében a 14.1. ábrán feltüntetett jövedelemadó kiszámításakor figyelembe vettük a jelenleg 8%-os általános társadalombiztosítási hozzájárulást (CSG) is. Így a legmagasabb kulcs 53%. A teljes adatsorokért lásd az online módszertani függeléket.

89    Ez nemcsak az Egyesült Államokra és Nagy-Britanniára (első csoport), Németországra, Franciaországra és Japánra (második csoport) igaz, hanem mind a 18 OECD-országra, amelyekre vonatkozóan a WTID adatsorai lehetővé teszik ennek a kérdésnek a tanulmányozását. Lásd T. Piketty, E. Saez és S. Stantcheva: Optimal taxation of top labor incomes: a tale of tree elasticities, American Economic Journal: Economic Policy, 2013. Lásd továbbá az online módszertani függeléket.

90    Uo., 3. és A1. ábra, illetve 2. táblázat. Ezek a tizennyolc országra vonatkozó eredmények az online módszertani függelékben is megtalálhatók. Hozzá kell tennünk, hogy ez a megállapítás nem függ a kiinduló és a záró év megválasztásától: egyik esetben sem létezik statisztikailag szignifikáns kapcsolat az alacsony marginális adókulcs és a növekedési ütem között; az, hogy az 1980-as évektől, és nem az 1960 vagy 1970-es évektől kezdjük a vizsgálatot, nem változtat semmit az eredményeken. A különböző gazdag országokban az 1970 és 2010 közötti időszakban tapasztalt növekedési ütemekért lásd még az 5. fejezet 5.1. táblázatát.

91    Ennek segítségével kizárható a munka kínálatának 0,1-0,2-et meghaladó rugalmassága, és igazolható a lent leírt optimális marginális jövedelemadó-kulcs. Az elméleti levezetés és eredményeinek minden részlete megtalálható: T. Piketty, E. Saez és S. Stantcheva: Optimal taxation of top labor incomes: a tale of three elasticities, id. cikk, amelynek egy összefoglaló változata szerepel az online módszertani függelékben is.

92    Nagyon fontos, hogy viszonylag hosszú időszakokra - legalább tíz vagy húsz évre - átlagoljunk ahhoz, hogy a növekedési ütemek összevetésének bármilyen értelme legyen. Néhány éven belül a növekedés sokféle okból kifolyólag ingadozhat, amiből lehetetlen bármilyen következtetést levonni.

93    Az egy főre jutó GDP eltérése abból is adódik, hogy a tengerentúlon magasabb óraszámban dolgoznak az emberek. A legstandardabb nemzetközi adatok tanúsága szerint a munkaóránkénti GDP pontosan ugyanannyi az Egyesült Államokban, mint a kontinentális Európa bármelyik gazdag országában (ugyanakkor Nagy-Britanniában jelentősen alacsonyabb; lásd az online módszertani függeléket). Az óraszám eltérését a hosszabb szabadság és a rövidebb munkahetek magyarázzák (a munkanélküliségi rátában szintén nincs eltérés, ha az Egyesült Államokat Németországhoz vagy az északi országokhoz viszonyítjuk, tehát ez nem okoz nagy változást). Most nem kívánunk belemélyedni ebbe a nagyon érzékeny témába, csak megjegyezzük: az a választás, hogy kevesebb időt töltünk el munkával, amikor hatékonyabbá válunk, legalább annyira igazolható, mint ennek az ellenkezője. Még egyetlen gondolatot fűznék hozzá mindehhez: az, hogy Németország és Franciaország jóval alacsonyabb mértékben fektet be a felsőoktatásba (és hogy az adózási-szociális rendszer elképesztően bonyolult, főleg Franciaországban), és még így is ugyanolyan munkaóránkénti GDP-t tud produkálni, mint az Egyesült Államok, tulajdonképpen csodaszámba megy, melynek hátterében valószínűleg a sokkal egyenlőbb és mindenki számára elérhető általános és középiskolai oktatási rendszer áll.

94    Lásd 2. fejezet, 2.3. ábra.

95    Az Egyesült Államok egy főre jutó GDP növekedési üteme évi 2,3% volt 1950 és 1970 között, majd 1970 és 1990 között 2,2%, 1990 és 2012 között pedig 1,4%. Lásd 2. fejezet, 2.3. ábra.

96    Az a hipotézis, miszerint Amerika innovációit a világ többi országa használja, nemrégiben felbukkant D. Acemoglu, J. Robinson és T. Verdier: Can’t we all be more like scandinavians? Asymmetric growth and institutions in an interdependent world, MIT, 2012. című írásában. Alapvetően elméleti cikkről van szó, melynek a legfontosabb tényszerű eleme, hogy az Egyesült Államokban magasabb az egy főre jutó találmányok száma, mint Európában. Ez érdekes tény, ami azonban szerintem legalább részben a jogi gyakorlat különbözősége miatt van így, viszont a jelenségnek abban azért segítenie kellene ezt a nagyon innovatív országot, hogy jelentősen magasabb termelékenységet érhessen el (vagy nagyobb nemzeti jövedelmet).

97 Lásd T. Piketty, E. Saez és S. Stantcheva: Optimal taxation of top labor incomes: a tale of three elasticities, id. cikk, 5. ábra, 3-4. táblázat. Az itt összefoglalt eredmények tizennégy ország 3000 vállalatáról gyűjtött részletes adatokra támaszkodnak.

98    X. Gabaix és A. Landier a védelmébe veszi azt a hipotézist, amely szerint a vezetők javadalmazásának elszabadulása automatikusan a vállalatok méretének növekedéséből következik (ami növeli a „legtehetségesebb” vezetők produktivitását). Lásd X. Gabaix, A. Landier: Why has CEO pay increased so much? Quarterly Journal of Economics, 2008. Az a baj ezzel a teljes egészében a határtermelékenységen nyugvó elmélettel, hogy egyáltalán nem lehet megmagyarázni vele az egyes országok közötti jelentős eltéréseket (a vállalatok mérete szinte mindenhol ugyanolyan arányban nőtt, ami a javadalmazásokról nem mondható el). A szerzők kizárólag amerikai adatokkal dolgoznak, ami sajnos nagyban akadályozza az empirikus tesztelés elvégzésének lehetőségét.

99    Számos közgazdász és egyes szociológusok szerint a nagyobb verseny elősegíti az egyenlőtlenségek csökkenését (lásd R. Rajan, L. Zingales: Saving Capitalism from the Capitalists, Crown Business, 2003; L. Zingales: A Capitalism for the People, Basic Books, 2012 vagy D. Acemoglu, J. Robinson: Why Nations Fail. The Origins of Power, Prosperity and

Poverty, id. m. Néhány szociológus ugyanígy vélekedik: l. D. Grusky: What to do about inegality?, Boston Review, 2012.

100    Szemben azzal, amit az egyetemeken tanítanak, de csak ritkán bizonyítanak, semmiféle adat nem igazolja, hogy az 1950 és 1980 közötti években a vezetők az alacsonyabb fizetésüket jelentősebb természetbeli juttatásokkal kompenzálták volna. Ugyanakkor minden jel arra mutat, hogy ezek a juttatások - mint például a magánrepülők vagy a csillogó-villogó irodák - szintén megszaporodtak az 1980-as évek óta.

101    Pontosabban 82%-ot. Lásd T. Piketty, E. Saez és S. Stantcheva: Optimal taxation of top labor incomes: a tale of three elasticities, id. cikk, 5. táblázat.

102    Meg kell jegyeznünk, hogy a progresszív adó két egészen különböző szerepet játszik ebben az elméleti modellben (ami egyébként megfelel a progresszív adózás történetében kialakult szerepeknek): a leggazdagabb 1%-ra vagy 0,5%-ra vonatkozó, 80-90%-os nagyságrendű konfiskáló adókulcsok alkalmazásával megfékezhetők a szemérmetlenül magas és gazdasági szempontból haszontalan túlzó javadalmazások; a magas, ám nem konfiskáló mértékű, a leggazdagabb 10% vagy 5% esetén alkalmazott 50-60%-os kulcsok révén pedig a társadalom szegényebb 90%-a által befizetett adók felett megnövelhető a szociális állam működéséhez szükséges adóbevétel.

103 Lásd J. Hacker, P. Pierson: Winner-Take-All Politics. How Washington Made the Rich Richer. And Turned its Back on the Middle Class, Simon & Schuster, 2010; K. Scholzman, S. Verba és H. Brady: The Unheavenly Chorus: Unequal Political Voice and the Broken Promise of American Democracy, Princeton University Press, 2012; T. Noah: The Great Divergence, Bloomsbury Press, 2012.

104    A Goldin, Katz, Blank és Rajan munkáihoz adott referenciákat lásd a 9. fejezetben.

105    Az amerikai elméleti közgazdászok fizetését a magánszektor - és elsősorban a pénzügyi szektor - tolja felfelé, miután nagyon hasonló képzettségért sokkal többet fizet. Lásd 8. fejezet.

106    Például azokon a zavaros elméleti modelleken keresztül, melyek azt igyekeznek bizonyítani, hogy a leggazdagabbakra vonatkozóan 0%-os adókulcsot kell alkalmazni, esetleg támogatást kell nyújtani nekik. Az ezekből összeállított rövid válogatás megtalálható az online módszertani függelékben.

107    A Center for Responsible Politics által összegyűjtött adatok szerint a képviselők va-gyonbevallása alapján az amerikai Kongresszus 535 tagjának átlagos vagyona 2012-ben meghaladta a 15 millió dollárt. A francia kormány által nyilvánosságra hozott adatok szerint a 30 francia miniszter és államtitkár átlagos vagyona jelenleg körülbelül 1 millió euró körül jár. Még az esetleges bizonytalanságok mellett is látszik, hogy jelentős különbségről beszélünk. Mindkét országban az egy felnőttre jutó átlagos vagyon 200 000 dollár vagy euró körüli. Lásd az online módszertani függeléket.

108    Lásd 12. fejezet.

109    Ezek az új adóbevételek a már meglévő adók kiváltására vagy más célok finanszírozására is szolgálhatnak (ilyenek például a nemzetközi segélyek vagy az adósságcsökkentés; a későbbiekben erre még visszatérek).

110    Minden kontinensen léteznek a központi értéktár (letétkezelő bank vagy elszámolóház) szerepét játszó pénzintézetek, amelyeknek az a feladatuk, hogy nyilvántartsák a különböző aktívákat. Ezek a magántulajdonban lévő intézmények az értékpapírt kibocsátó vállalatoknak nyújtanak szolgáltatást, nem feladatuk, hogy a magánszemélyek tulajdonában lévő aktívákról vezessenek nyilvántartást. Ezekről az intézményekről lásd G. Zucman: The missing wealth of Nations: are Europe and the U. S. net debtors or net creditors?, id. cikk.

111    Jó példa erre a Római Birodalom bukása, ami a császári földadó, és ezáltal a jogcímek és a vonatkozó nyilvántartás megszűnéséhez vezetett. Ez nagymértékben hozzájárult a korai középkort jellemző gazdasági káosz kialakulásához. Lásd például P. Temin: The Roman Market Economy, Princeton University Press, 2012, 149-151. pp.

112    Éppen ezért nagyon hasznos lenne a vállalatok nettó vagyonára vonatkozóan egy alacsony kulccsal működő adó bevezetése, párhuzamosan egy magasabb kulccsal, ami az egyéni nettó vagyonokat terhelné. Ez arra sarkallná az államot, hogy nagyobb mértékben vegyen részt a számviteli szabványok és normák kidolgozásában, ami jelenleg a könyvvizsgáló cégek érdekvédelmi szervezeteinek a felségterülete. Ehhez a kérdéshez lásd B. Véron, M. Autrer és A. Galichon: L’Informationfmanciére en crise, Comptabilité et capitalisme, Odile Jacob, 2004.

113    Konkrétan: a közigazgatás egy „hedonisztikus” regressziónak nevezett eljárást alkalmaz, amikor a piaci árat a szóban forgó ingatlan különböző jellegzetességeinek függvényeként határozza meg. Valamennyi fejlett országban léteznek az adásvételekről vezetett adatbázisok, amelyeknek ez a feladatuk (de például az ingatlanár-index kiszámolására is ezeket használják).

114    A csábítás az alulértékelésre minden, az adófizetők önbevalláson nyugvó rendszer esetében jelen van, például a franciaországi vagyonadó esetében is, ahol a bejelentett értékek között mindig nagy arányban fordulnak elő az abnormálisan alacsonyak, amelyek éppen csak megközelítik, de nem érik el az adóköteles küszöböt. Az érintettek nyilvánvalóan hajlamosak rá, hogy enyhén - általában 10-20%-kal - alábecsüljék ingatlanaik értékét. Az előre kitöltött bevallás esetén az állam adja meg az adóalapot egy objektív, előre meghatározott eljárás és hiteles adatok alapján, ami megszüntethetné ezt a jelenséget.

115    Furcsa módon éppen ezt az archaikus, a jóhiszeműségre alapozott rendszert alkalmazta a francia kormány 2013-ban, hogy információkhoz jusson saját minisztereinek a vagyonáról. Ezekre a hivatalos közlések szerint azért volt szükség, hogy rehabilitálni lehessen a kormány iránti megrendült bizalmat, amely az után állt elő, hogy az egyik kormánytagot hazugságon kapták vagyonbevallása során.

116    Különösen a Csatorna-szigeteken, Liechtensteinben vagy Monacóban.

117    Nehéz felbecsülni ezt a veszteséget, de akár a nemzeti jövedelem 10-20%-át is elérheti az olyan országokban, mint Luxemburg vagy Svájc (illetve az olyan területeken, mint a londoni City), ami jelentős negatív hatással lehet az életszínvonalra az érintett országokban. Az egzotikus adóparadicsomok és a mikroállamok vesztesége meghaladná akár

az 50%-ot, de még a 80-90%-ot is. Különösen az olyan területeken, amelyeknek egyetlen funkciója, hogy telephelyet biztosítsanak a fiktív cégek számára.

118    A társadalombiztosítási járulék végső soron jövedelemadónak tekinthető (és sok országban így is sorolják be - lásd 13. fejezet).

119    Lásd mindenekelőtt 12. fejezet, 12.1. táblázat.

120    Idézzük fel a brit közgazdász, John Hicks klasszikus definícióját a gazdasági jövedelemre: „Egy adott időszakban egy személy vagy egy közösség jövedelme az a maximális érték, amit elfogyaszthat ez alatt az időszak alatt úgy, hogy eközben a vagyonának értéke egyik időpontról a másikra nem változik.”

121    Még 2%-os megtérüléssel is (ami jóval alacsonyabb, mint az 1987 és 2013 között megfigyelt növekedési ütem a konkrét esetben) a 30 milliárd eurós vagyon után a gazdasági jövedelem 600 millió euró lenne, és nem 5 millió euró.

122    A legnagyobb francia vagyon esetében további probléma, hogy a családi holdingot a költségvetésért felelős miniszter felesége kezelte, aki az egyik politikai párt pénztárnoka is volt egy személyben. A párt jelentős adományokat kapott a szóban forgó vagyonból. Hatalomra kerülése után ugyanez a párt csökkentette harmadára a vagyonadót, ami elég heves érzelmeket váltott ki az országban. Nem az Egyesült Államok az egyetlen ország, ahol a gazdagoknak jelentős a politikai befolyásuk, ahogy azt az előző fejezetben tárgyaltam. Tegyük hozzá azt is, hogy ezt a költségvetésért felelős minisztert egy másik követte, akinek azért kellett lemondania, mert titokban számlát tartott Svájcban. A gazdagok politikai befolyása Franciaországban sem a politikai hovatartozás függvénye.

123    A gyakorlatban a Hollandiában alkalmazott rendszer nem bizonyult elég jónak, számos kivételt és adómentes eszközkategóriát tartalmaz (például a családi holdingokban tartott vagyonokat), a becsült hozam pedig 4% volt valamennyi eszköz esetében, ami bizonyos vagyonok esetén túl magas, másoknál viszont éppenséggel túl alacsony.

124    A leginkább logikus megközelítés az, ha ezt a vélelmezett adóhiányt az egyes vagyoni sávok átlagos hozama alapján számoljuk ki. Így biztosítható a jövedelem- és tőke-adó-tábla összhangja. Elképzelhető minimális és maximális adókulcsok alkalmazása a tőkejövedelem függvényében. Lásd az online módszertani függeléket.

125    Az ösztönző logika Maurice Allais meglehetősen elfogult könyvének a központi témája (L’Impôt sur le capital et la réforme monétaire, Éditions Hermann, 1977). A szerző egyenesen a jövedelemadó és minden más adóforma teljes eltörlését javasolja úgy, hogy ezeket egy kizárólagos tőkeadó váltsa fel, ami azért eléggé túlzó, és nem is túl konzisztens álláspont, figyelembe véve, hogy milyen összegekről van szó. Allais gondolatmenetéről és annak továbbfejlesztéséről lásd az online módszertani függeléket. Általánosságban a tőkeadó körüli vitákat sokszor szélsőséges álláspontok jellemzik (vagy kategorikusan elutasítják, vagy úgy ítélik meg, hogy ennek az egyetlen tehernek kellene minden más adót kiváltania). Ugyanezt látjuk az örökségekről folyó viták esetében is (vagy egyáltalán nem szabad adót kivetni rájuk, vagy pedig 100%-os kulcsot kell érvényesíteni minden esetben). Jó lenne, ha ezekről a kérdésekről elfogulatlanul lehetne vitatkozni, mérlegelve az egyes álláspontok és adónemek előnyeit és hátrányait. A tőkeadó fontos, sőt elengedhetetlen a 21. századi tulajdonosi kapitalizmus feltételrendszerében, de nem lehet vele kiváltani minden más adóformát.

126    Ugyanez vonatkozik egy éppen munka nélküli alkalmazottra, akinek továbbra is fizetnie kell az ingatlanadót (pláne akkor, ha a jelzáloghitel törlesztő részleteivel nem lehet az adóalapot csökkenteni). A következmények a súlyosan eladósodott háztartások szempontjából drámaiak lehetnek.

127    Ez a kompromisszum attól függ, hogy az egyéni ösztönzők és a véletlenszerű gazdasági sokkok milyen szerepet játszanak a tőke hozamának alakulásában. Esetenként ésszerűbb lehet a tőkejövedelmeket alacsonyabb kulccsal adóztatni, mint a munkajövedelmeket (és inkább a tőkeállományra kivetett adóra támaszkodni), vagy éppen fordítva, inkább a tőkejövedelmek adóztatását érdemes növelni (mint ahogy ez az angolszász országok esetében történt az 1980-as évek elején, kétségkívül azért, mert a tőkejövedelmek különösen kiszámíthatatlanul ingadoztak). Lásd T. Piketty, E. Saez: A theory of optimal capital taxation, NBER Working Paper 2012 (egy rövidített változat is megjelent: A theory of optimal inheritance taxation, Econometrica, 2013).

128    Ez abból adódik, hogy az örökség tőkésített értéke az illető egész életére vetítve az öröklés pillanatában még nem ismert. Ha például valaki 1972-ben örökölt egy 100 000 frank értékű párizsi lakást, még nem tudhatta, hogy a lakás 2013-ban akár 1 millió eurót is érhet, és az illető így akár évi 40 000 eurós bérleti díjra tehet szert, vagy takaríthat meg. Ahelyett, hogy egy nagyon jelentős adóval terhelnék meg ezt az örökséget 1972-ben, sokkal hatékonyabb egy kisebb örökösödési adó és egy éves ingatlanadó kombinációja, vagy a bérleti díjra terhelt adó, illetve egy vagyonadó kivetése az ingatlan értékének és hozam alakulásának függvényében.

129    Lásd T. Piketty, E. Saez: A theory of optimal capital taxation, id. cikk. Lásd még az online módszertani függeléket.

130    Lásd 14. fejezet, 14.2. ábra.

131    Lásd 10. fejezet.

132    Egy 500 000 euró értékű ingatlan esetén például az éves adó mértéke 2500 és 5000 euró között lenne, az éves bérleti érték pedig 20 000 euró körül van. Ha a tőkeadó minden évben 4-5%-os lenne valamennyi vagyon esetében, akkor a tőke részaránya a nemzeti jövedelemben gyorsan lenullázódna, ami nem igazságos, és nem is reális, mert ezen felül még létezik a tőkejövedelmeket terhelő adó is.

133    2013-ban Európa felnőtt lakosságának kb. 2,5%-a rendelkezik 1 millió eurót meghaladó nettó vagyonnal, és 0,2%-a 5 millió eurót meghaladóval. Az éves adóbevétel megközelítené a 300 milliárd eurót, mert a GDP 15 000 milliárd körül alakul. A részletes számításokért és az adófizetők számának és a más, esetlegesen alkalmazható kulcsok esetén elérhető bevételek becslésére használható egyszerűsített modellért lásd az online módszertani függeléket és az S5.1. táblázatot.

134    A felső centilisre esik jelenleg az összvagyon kb. 25%-a, vagyis az európai GDP kb. 125%-a. A leggazdagabb 2,5% részaránya az összvagyonból nagyjából 40%, vagyis nagyjából az európai GDP 200%-a. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy az ebben a csoportban alkalmazott 1-2%-os adókulcs a GDP két százalékpontjának megfelelő bevételt hozna. A bevétel ennél is magasabb lenne, ha a kulcsokat a vagyon egészére alkalmaznák, nem pedig sávosan.

135    A Franciaországban 2013-ban bevezetett szolidaritási vagyonadó (ISF) az 1,3 millió eurót meghaladó vagyonokra vonatkozik (az állandó lakhely címén alkalmazott 30%-os csökkentés után), 0,7%-tól 1,5%-ig terjedő adókulccsal a legmagasabb küszöb feletti részre vonatkozóan (vagy 10 millió euró felett). A küszöbök megemelése és a mentességek miatt a bevételek nem érik el a GDP 0,5%-át. Elvileg egy aktíva akkor számít üzletinek/professzionálisnak, ha a tulajdonosa valamilyen tevékenységet folytat az érintett vállalatnál. A gyakorlatban ezt a feltételt nagyon nehéz értelmezni, és könnyű megkerülni, annál is inkább, mert közben más mentességi szempontok is hozzáadódnak (mint például a „részvényesi megállapodás”, ami szintén lehetőséget biztosít bizonyos részleges vagy teljes mentességre az ISF alól abban az esetben, ha a részvényesek egy csoportja vállalja, hogy egy adott ideig megtartja a részesedését). A rendelkezésre álló adatok szerint a legnagyobb vagyonok nagyrészt kikerülik az ISF-et. A francia adóhatóság nagyon kevés részletes statisztikát közöl a vagyonokról (sokkal kevesebbet, mint például a 20. század elején, egészen az 1950-60-as évekig az örökösödésre vonatkozó adatok alapján), ami tovább növeli a homályt. Lásd az online módszertani függeléket.

136    Lásd 5. fejezet, 5.4. és az azt követő ábrák.

137    A progresszív tőkeadótól várható bevételek a jelenlegi ingatlanadóból származó egy-két százalékpont helyett így a GDP három-négy százalékpontjára növekednének. Lásd az online módszertani függeléket.

138    Például a francia ISF-kulcs nemrégiben történt csökkentésének indoklására 1,8%-ról 1,5%-ra.

139    Ezzel kapcsolatban lásd P. Judet De La Combe: Le jour oú Solon a aboli la dette des Athéniens, Libération, 2010. május 31.

140    Láttuk, hogy a valóságban a földtőke értékének egy - az idő során folyamatosan növekvő — része a földjavító munkáknak felel meg, így aztán nagyon hosszútávon a földtőke alapvetően nem is különbözik a felhalmozódásra képes más tőkeformáktól. Mindazonáltal a földtőke felhalmozódását bizonyos természetes tényezők is korlátozzák; amíg tehát az össztőkén belül a földtőke dominált, a gazdaság csak nagyon lassú növekedésre volt képes.

141    Ez nem jelenti azt, hogy a többi stakeholdatől (munkavállalók, közösségek, egyesületek stb.) meg kellene tagadni azt a jogot, hogy szavazás útján befolyásolják a befektetési döntéseket. A pénzügyi transzparencia ismét csak kulcskérdés. A következő fejezetben még visszatérek erre.

142    A tőkeadó optimális kulcsának mértéke attól függ, hogy mekkora a különbség az r tőkehozam és a g növekedési ütem között; a cél az egyenlőtlenség hatásának a mérséklése. Például egyes előfeltevések mellett az optimális örökösödési adót a x = 1 - G/R képlettel lehet meghatározni, ahol a G a generációs növekedési ütem, az R pedig a tőke generációs hozama (így az adó 100% felé tart abban az esetben, ha a növekedési ütem csekély a hozamhoz képest, és 0% felé, ha a növekedési ütem a hozamhoz közelít). Általában ezek a dolgok jóval bonyolultabbak, főképpen azért, mert az ideális rendszer működéséhez évente fizetendő progresszív tőkeadóra is szükség van. Az optimális adózás legfontosabb képleteit az online módszertani függelékben mutatjuk be és értelmezzük. E képletek segítségével meghatározhatók a vitában alkalmazott fogalmak, de e képletek nem alkalmasak arra, hogy előre gyártott megoldásokat kínáljanak, mivel nagyon sok tényezőről van szó, amelyek egymásra gyakorolt hatása is nehezen értékelhető.

143    Thomas Paine az 1795-ben kelt Justice agraire című röpiratában az örökségek 10%-os adóztatását javasolja (ami szerinte az örökség nem felhalmozott részének felel meg, a felhalmozott rész megadóztatását egyáltalán nem javasolta, még akkor sem, ha az több generáción keresztül alakult ki). A forradalom alatt készített „nemzeti örökösödési javaslatok” némelyike ennél jóval radikálisabb volt. Az öröklésre és az átruházásra kivetett illetéket végül hosszadalmas viták után elfogadták, de ezek egyenes ág esetében soha nem haladták meg az 1-2%-ot. Ezekről a vitákról és javaslatokról lásd az online módszertani függeléket.

144    Dacára a sok vitának és számos javaslatnak az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniá-ban az 1960-as években, majd a 2000-es évek elején. Lásd az online módszertani függeléket.

145    Ez a tervezési hiba abból ered, hogy ezek a 19. századi tőkeadók inflációmentes (vagy nagyon alacsony inflációjú) világban születtek, ahol elegendőnek tűnt, ha az eszközök értékét tíz- vagy tizenöt évente bírálják felül (például az ingatlanok esetében). A másik lehetőség az érték megállapítására a tényleges tranzakciók során kialakult árak figyelembevétele volt (ezt a módszert főleg a pénzügyi eszközök esetében használták). Ezt a felülvizsgálati rendszert alaposan összekavarta az 1914 és 1945 közötti időszak inflációja, így aztán az állandó és jelentős mértékű inflációval jellemző környezetben már soha nem tudott megfelelően működni.

146    A német tőkeadó történetéről, az 1891-es poroszországi kezdetektől az 1997-es felfüggesztésig (a törvényt formálisan nem törölték el) lásd F. Dell: L’Allemagne inégale, i. m. A svéd tőkeadóról, amelyet 1947-ben vezettek be (de valójában a tőkejövedelmeket terhelő kiegészítő adóként működött 1910-es évek óta) és 2007-ben töröltek el, lásd Ohlsson és Waldenström korábban idézett munkáit és az online módszertani függelékben megadott referenciákat. A legnagyobb vagyonokat terhelő adókulcs általában nem haladta meg az 1,5-2%-ot: a legmagasabb 1983-ban volt Svédországban 4%-kal (az adózásban alapul vett értéknek azonban itt sem volt túl sok köze a piaci értékhez). Az adózásban figyelembe vett értékek torzításán túl, ami mindkét országban az örökösödési adót is jellemzi, Svédországban az adóverseny is szerepet játszott abban, hogy az örökösödési adót 2005-ben végül eltörölték. Ez némiképp ellentmondásban van az ország egalitárius értékeivel, és jól illusztrálja azt is, hogy a kis országok nem képesek arra, hogy önálló adópolitikát folytassanak.

147    Franciaországban 1981-ben vezették be és 1986-ban törölték el, majd 1988-ban szolidaritási vagyonadó formájában ismét életbe léptették a nagy vagyonokat terhelő adót. A piaci értékek időnként valóban megváltoznak, és ez némi önkényességet visz a vagyonadóba, ám ezek tekinthetők az egyetlen objektív, mindenki által elfogadható adóalapnak. Az adókulcsokat és az adósávokat rendszeres ki kell igazítani, és figyelni kell, hogy az adóbevételek ne emelkedjenek együtt az ingatlanpiaci árakkal, mert ez adólázadáshoz vezethet, mint ahogy a híres Proposition 13 esete mutatja, amit Kaliforniában 1978-ban fogadtak el, mert korlátozni akarták az ingatlanadók emelkedését.

148    A spanyol adó 700 000 eurót meghaladó adóköteles vagyonelemekre vonatkozik (az állandó lakhely jogcímén 300 000 euró vonható le), 2,5%-os a legmagasabb adókulcs (Katalóniában 2,75%). Franciaországon és Spanyolországon kívül Svájcban is létezik a kantonok közötti versenyből adódóan viszonylag alacsony, 1%-nál kisebb kulccsal működő éves tőkeadó.

149    Vagy éppen fordítva, megakadályozni egy külföldi versenytársat a fejlődésben (a 19. század elején a brit gyarmatosítók tönkretették a születőfélben lévő indiai textilipart, s ez mélyen az indiaiak emlékezetébe vésődött), aminek esetenként hosszú távra szóló következményei lehetnek.

150    Ami annál is inkább meglepő, mert a pénzügyi integráció gazdasági nyereségéről szóló kisszámú becslések összességében viszonylag szerény mértékű globális pozitív egyenleget állapítanak meg (úgy, hogy a kutatások egyáltalán nem veszik figyelembe a negatív hatásokat, amelyek az egyenlőtlenség és az instabilitás növekedését okozhatják. Lásd O. Jeanne, P. O. Gourinchas: The elusive gains from international financial integration, Review of Economic Studies, 2006. Hozzá kell tennünk, hogy az IMF álláspontja a banki adatok automatikus információmegosztását illetően meglehetősen ködös volt és gyakran változott; az elvet nem vitatja, a konkrét megvalósítást viszont technikai nehézségekre hivatkozva megakadályozza.

151    A sajtó által készített elemzések a legtöbb esetben az amerikai Kongresszus 535 tagjának átlagos vagyonát hasonlítják össze. Ez elvben megbízható, a bevallásokból származó adat; összegyűjtését a Center for Responsible Politics végzi el, a kiszámolt értéke pedig mindössze 15 millió dollár, ami azért jóval meghaladja az európai átlagot, ahogy azt már korábban is említettem. A másik oldalon a Kínai Népi Gyűlés 70 leggazdagabb tagjának vagyona áll, ami átlagosan az egymilliárd dollárt is meghaladta 2012-ben a Forbeshez hasonló, de azért mégsem eléggé világos metodikával dolgozó kínai vagyonranglista, a Hurun Report szerint. Figyelembe véve a lakosság arányait, indokoltabb lehetne a Kínai Népi Gyűlés 3000 tagjának átlagos vagyonát figyelembe venni az összehasonlításkor (erről persze semmiféle becslés nem áll rendelkezésre). Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy ezek a milliárdosok alapvetően tiszteletbeli és nem feltétlenül tényleges törvényhozó tagjai a Kínai Népi Gyűlésnek. Talán célravezetőbb lenne, ha az amerikai politikai aréna 70 leggazdagabb politikai donorát vennék figyelembe.

152    Lásd N. Qian, T. Piketty: Income inequality and progressive income taxation in China and India: 1986-2015, id. cikk.

153    Nagyon hosszú időtávot véve Európa előnyt kovácsolt a politikai szétaprózottságból (mert az államok közötti verseny serkentette az innovációt, különösen katonai téren). Később ez hátránnyá vált. Erről lásd J.-L. Rosenthal, R. B. Wong: Before and Beyond Divergence. The Politics of Economic Change in China and Europe, Harvard University Press, 2011.

154    Lásd az online módszertani függeléket.

155    A 2000 és 2010 közötti évtizedben a fogadó ország lakosságának százalékában kifejezett állandó bevándorlási ráta 0,6-0,7% között alakult a legtöbb európai ország esetében (Olaszország, Spanyolország, Svédország, Nagy-Britannia) az Egyesült Államok 0,4%-ával, illetve Franciaország és Németország 0,2—0,3%-ával szemben. Lásd az online módszertani függeléket. A válság következtében, úgy tűnik, ezek a mozgások megfordulnak, különösen Németország és Dél-Európa között. Az adott évtizedben az állandó bevándorlást Európa teljes egészében vizsgálva az észak-amerikaihoz nagyjából hasonló értékeket tapasztalhatunk. A születések száma ugyanakkor továbbra is jóval magasabb Észak-Amerikában.

156    Lásd elsősorban 3. fejezet, 3.1. táblázat.

157    Ha figyelembe vesszük az európai háztartások által az adóparadicsomokba kihelyezett eszközöket is, akkor Európa nettó vagyoni pozíciója a világ többi részével szemben jelentősen pozitív: az európai háztartások birtokában van minden, amit birtokolni lehet Európában és még a rajta kívüli világ egy része is. Lásd 12. fejezet, 12.6. ábra.

158    Illetve az állami pénzügyi eszközök értékesítéséből származó bevétellel együtt (ám ez utóbbi nem túl jelentős a nem pénzügyi eszközökkel összehasonlítva). Lásd 3-5. fejezet és az online módszertani függelék.

159    Az adósság kamatterheinek csökkentése részben lehetővé tenné az adók csökkentését és bizonyos új beruházások elindítását is, például az oktatás területén (lásd a későbbiekben).

160    Ahhoz, hogy az azonosság teljes legyen, a vagyonokat az ingatlanok és pénzügyi eszközök földrajzi helyzete szerint kellene megadóztatni (beleértve az európai államadósságra kibocsátott kötvényeket), nem pedig csak a tulajdonosok lakóhelye szerint. A későbbiekben erre még visszatérek.

161    Később még visszatérek arra, hogy mi az államadósság optimális szintje hosszú távon, amit egyébként nem lehet a közösségi és magánvagyon felhalmozódásának szintjétől függetlenül meghatározni.

162    Az online elérhető S15.1. táblázat segítségével más adókulcsok hatása is szimulálható.

163    Lásd 10. fejezet.

164    Az adósság visszafizetésére létrehozott alapokról lásd German Council of Economic Experts, Annual Report 2011 (2011. november); The European Redemption Pact, Questions and Answers (2012. január). Technikailag a két megközelítés tökéletesen kiegészítheti egymást. Politikailag és szimbolikusan az is lehetséges, hogy a „megváltásként” is érthető „visszaváltás” (redemption) kifejezés (ami egy hosszú, és a teljes népesség által vállalt szenvedés képzetét kelti) nem jól illeszkedik a tőkére terhelt progresszív adóhoz, ráadásul nem is feltétlenül ez az elképzelhető legjobb terminológia.

165    Az infláció felhasználásával történt adósságcsökkentésen túl a német adósságok jelentős részét a Szövetségesek egészen egyszerűen eltörölték a második világháború végén (pontosabban: elhalasztották egy esetleges német újraegyesítés idejére, de ennek visszafizetésére azóta sem került sor, bár az újraegyesítés megtörtént). Albrecht Ritschl német történész számításai szerint egy ésszerű mértékű kamatláb alkalmazása mellett Németországnak elég nagy összegeket kellene most megfizetnie. Ezen adósságok egy része azokat a költségeket jelenti, amelyeket a német megszállás okozott Görögországnak. Mindez még tovább bonyolítja a megszorítások tiszta logikájáról és az adósságcsökkentésről szóló mai vitákat. Ezekről a kérdésekről lásd A. Ritschl: Does Germany owe Greece a debt? The European debt crisis in historical perspective, LSE, 2012.

166    Ha a GDP évente 2%-kal növekszik és az adósság évi 1%-kal (feltételezve, hogy az adósság a GDP-vel kb. megegyező nagyságú induláskor), akkor a GDP arányában kifejezett adósság évente 1%-kal csökken.

167    A fent leírt rendkívüli, illetve a tíz éven keresztül fizetendő tőkeadó felfogható úgy is, mint az egyik mód, amivel az elsődleges többletet az adósság csökkenésére fordítják. A különbség annyi, hogy egy olyan új forrásról van szó, amely nem a lakosság nagy részét és az állami költségvetést terhelné. A gyakorlatban van egyfajta folytonosság a különböző megoldások között (tőkeadó, infláció, megszorítások): minden az arányokon, illetve azon múlik, hogy milyen mértékben oszlanak el a kiigazítás terhei az egyes társadalmi csoportok között. A tőkeadó a nagy vagyonok tulajdonosainak hozzájárulását feltételezi, miközben a megszorító politika általában megkíméli őket.

168    1920 és 1930 között a pénzügyi megtakarításokat a tőzsdék összeomlása lényegében lenullázta, az 1945-48 közötti infláció pedig egy újabb sokk volt. A helyzet kezelésére vezették be 1956-ban az öregségi minimum nyugdíjat, illetve fejlesztették ki a felosztókirovó nyugdíjrendszert (amely már 1945 óta létezett, de a későbbiekben tovább fejlesztették).

169    Az ebből az elképzelésből kiinduló különböző elméletekért lásd az online módszertani függeléket.

170    Lásd például a 12. fejezetben bemutatott eredményeket.

171    Ugyanez vonatkozik a nemzeti pénz visszaállítására is. Az államadósság mindig csökkenthető pénzteremtéssel és inflációval, ám nagyon nehéz ennek a folyamatnak az elosztásra gyakorolt következményeit kézben tartani, függetlenül attól, hogy euróról, frankról, márkáról vagy éppen líráról beszélünk.

172    Gyakran emlegetett példa a 19. század végén az iparosodott országokban megfigyelt kisebb defláció (az árak és a fizetések csökkenése). A deflációra általában mindenki, a munkaadók és a munkavállalók egyaránt ferde szemmel néznek, és úgy tűnik, mint ha csak arra várnának, hogy más árak és fizetések is csökkenjenek ahhoz, hogy elfogadják az őket érintő csökkenéseket. Ennek következtében áll elő a „nominális rigiditás-nak” nevezett jelenség. A kismértékű, ám pozitív (általánosságban 2% körüli) infláció mellett szóló legfontosabb érv, hogy ez sokkal inkább lehetővé teszi a relatív munkabérek és árak kiigazítását, mint a nulla vagy negatív infláció.

173    A Spanyol Birodalom hanyatlására vonatkozó klasszikus elmélet szerint főleg az arany és az ezüst okozta a rossz kormányzást az országban.

174    Lásd M. Friedman, A. J. Schwartz: A Monetary History of the United States, 1857— 1960, Princeton University Press, 1963. (Az Egyesült Államok monetáris történelme, in: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986.)

175    Hangsúlyozni kell, hogy a szó szoros értelemben vett „pénznyomtatás” nem létezik. Amikor a központi bank pénzt bocsát ki azért, hogy a kormánynak hitelt nyújtson, ezt a hitelt kölcsönként könyvelik a bank mérlegében. Ez még a legkaotikusabb időkben is fennmarad, mint például Franciaországban az 1944-48-as években. A kormány a pénzt nem ajándékként kapja. Megint csak minden attól függ, hogy mi történik ezután: ha a pénzteremtés inflációhoz vezet, akkor nagymértékű vagyoni újraelosztás következhet be (például az államadósság reálértéke egészen összezsugorodhat a nominális magáneszközök kárára). A nemzeti jövedelemre és a vagyonra gyakorolt összhatás attól függ, hogy az alkalmazott monetáris politika milyen hatást gyakorol az egész ország gazdasági tevékenységére. Ez lehet pozitív vagy negatív, éppen úgy, mint a magánszereplőknek nyújtott kölcsönök esetén. A központi bankok újra elosztják a pénzügyi tőkét: arra azonban nem képesek, hogy új vagyont teremtsenek.

176    Ugyanakkor a kevésbé biztosnak ítélt országok esetében a kamatok elképesztően magasra nőttek 2011-12 során (Olaszországban és Spanyolországban elérték a 6-7%-ot, Görögországban pedig a 15%-ot). Ez elsősorban a befektetők nyugtalanságát és a közvetlen jövővel kapcsolatos bizonytalanságát fejezi ki.

177    A pénzügyi eszközök és források bruttó értéke még magasabb, a legtöbb fejlett országban 10-20 év GDP-jének felel meg (lásd 5. fejezet). A központi bankok tehát jelenleg a gazdag országok pénzügyi eszközeinek és forrásainak csupán néhány százalékával rendelkeznek. A különböző központi banki mérlegek heti vagy havi frissítésben online elérhetők. Részletesen szerepelnek az eszközök és források egyes kategóriái (viszont nincs információ az egyes vállalatokról vagy országokról, amelyek kölcsönben részesültek). A bankjegyek és az érmék csak a mérleg elenyésző részét teszik ki (általában alig a GDP 2%-át), a legtöbb esetben hitelpénz kibocsátása történik, mindegy, hogy a háztartások, a vállalatok vagy a kormányok bankszámláiról van szó. Régebben előfordult, hogy a központi bankok mérlege elérte a GDP 90-100%-át (például 1944-45-ben Franciaországban, ezután „fojtották” gyakorlatilag inflációba ezt a nagyra nőtt mérleget). 2013 nyarán a japán központi bank mérlege megközelítette a GDP 40%-át. A legnagyobb központi bankokra vonatkozó történelmi adatsorokat lásd az online módszertani függelékben. Nagyon tanulságos ezeknek a mérlegeknek a vizsgálata, és levonható belőlük az a következtetés, hogy egyelőre még távol vagyunk attól, hogy megdöntenénk a múltban felállított „rekordokat”. Egyébként az infláció sok más hatástól is függ, főleg a nemzetközi ár- és munkabérversenytől, ami jelenleg inkább leszorítja az inflációs tendenciákat, míg az eszközök árát felfelé hajtja.

178    Mint már említettem, a banki információk automatikus megosztásával foglalkozó európai szabályozások lehetséges változatairól csak 2013-ban kezdődtek el a tárgyalások, a kézzelfogható eredményekre még nagyon sokáig kell várni.

179    A meredeken progresszív adókulcs alkalmazásához elengedhetetlen, hogy információkkal rendelkezzünk egy adott személy birtokában álló, a különböző bankoknál vezetett különböző számlákon (Cipruson és a teljes Európai Unióban) szereplő valamennyi eszközről. Az enyhén progresszív adókulcs előnye az, hogy az egyes bankok esetén is alkalmazni lehet.

180    1803 és 1936 között például a kétszáz legnagyobb részvényes a törvény erejénél fogva jelentős szerepet játszott a francia központi bank irányításában és így lényegében meghatározta az ország monetáris politikáját. A Népfront hatalomra kerülése azonban alapvetően megváltoztatta ezt a berendezkedést (a kormány által kinevezett kormányzóknak és alkormányzóknak többé nem kellett részvényesnek lenniük), 1945-ben pedig megtörtént a teljes és végleges államosítás. Ettől kezdve a francia központi bankban nincsenek magánrészvényesek, hanem a világ legtöbb központi bankjához hasonlóan teljes egészében állami intézménnyé vált.

181    A görög válság egyik kulcsfontosságú mozzanata az volt, amikor az ECB 2009 decemberében bejelentette, hogy Görögország esetleges újbóli leminősítése esetén nem fogad el fedezetként görög államkötvényt (márpedig az alapokmányában semmi olyasmi nem szerepel, ami erre kötelezte volna).

182    A „visszaváltási” alap másik, inkább technikai jellegű nehézsége abból adódik, hogy tekintettel a roll over mértékére (az adósság jelentős része néhány éven belül lejár, és rendszeresen meg kell újítani, főképpen Olaszországban) a GDP 60%-ában meghatározott korlátot néhány éven belül elérik; éppen ezért az államadósság egészét összevonni és közössé kell tenni.

183    Ez a „költségvetési” parlament az eurózóna nagy országaiból kb. ötven küldöttet fogadna, a lakosság arányában. A tagok például a nemzeti parlamentek pénzügyi és szociális bizottságaiból érkeznének. A 2012-ben elfogadott új európai szerződés említi ugyan a „nemzeti parlamentek konferenciáját”, de ez csupán egy tisztán konzultatív, valódi hatalommal nem bíró gyűlés, főképpen nem a közös adósság vonatkozásában.

184    A hivatalos változat szerint ezt a bankbetétekre kivetett kvázi arányos adót a ciprusi elnök kérésére fogadták el, aki állítólag azért akarta jelentősen megadóztatni a kisbetéteseket, hogy megakadályozza a nagyobbak elmenekülését. Kétségtelenül van ebben némi igazság: ez a válság jól illusztrálja a kis országok drámáját a globalizáció közepette, amelyek azért, hogy helyzetüket javítsák, időnként hajlamosak belemenni a legádázabb adóversenybe is, hogy akár a legkétesebb eredetű tőkét is sikerüljön az országba vonzani. A baj az, hogy mivel ezek a tárgyalások zárt ajtók mögött zajlanak, a történtekről semmilyen információval nem rendelkezünk.

185    A jelenlegi francia kormány szavakban támogatja az adósság összevonásának ötletét, ám ez idáig részletes javaslatot nem fogalmazott meg, és nagyon úgy tűnik, mintha azt gondolná, hogy valamennyi ország továbbra is önálló döntéseket hozhat a közös adóssággal kapcsolatban - ami természetesen teljesen lehetetlen. Az adósság közös vállalása a közös deficit megszavazását is jelenti (minden ország megőrizhetne egy saját, nagyon szerény mértékű adósságot, az amerikai államok önkormányzatainak vagy regionális központjainak adósságaihoz hasonlóan). Teljesen érthető, hogy a Bundesbank elnöke gyakran hangot ad a médiában annak a véleményének, hogy olyan nincs, hogy közös a hitelkártya, miközben a hitelkeret összegéről nem születnek közös döntések.

186    A szokásos magyarázat, hogy a francia vezetőket teljesen traumatizálta az új európai alaptörvényről szóló 2005-ös népszavazás kudarca. Ez az érv nem százszázalékosan meggyőző, tekintve hogy az európai alaptörvény - amelynek az alapvető pontjait végül a népszavazás kikerülésével elfogadták - semmiféle demokratikus innovációt nem tartalmazott, pusztán a kormányfők és a miniszterek tanácsának mindenhatóságát, vagyis a jelenlegi Európa tehetetlenségét erősítette. Lehetséges, hogy a francia elnöki kultúra magyarázza, hogy Németországgal és Olaszországgal összevetve miért tapasztaljuk, hogy Franciaországban az európai politikai unióról a gondolkodás jóval kezdetlegesebb.

187    A progresszív jövedelem- vagy tőkeadó sokkal jobb, mint a vállalati nyereségadó, mivel ennek révén mód van arra, hogy a kulcsokat az egyes adófizetők jövedelméhez vagy tőkéjéhez igazítsák, szemben a társasági nyereségadóval, amely minden vállalati nyereséget egyformán adóztat, és így egyformán érinti a nagy és kis részvényest.

188    Ha hinni lehet, az olyan vállalatok vezetőinek, mint a Google, ez a gondolatmenet nagyjából a következő: „Sokkal többel gazdagítjuk a társadalmat annál, mint amit a profitunk és a cégünknél kiosztott fizetések alapján gondolni lehet, éppen ezért cserébe legalább annyi biztosan jár, hogy kevés adót fizetünk.” Igaz, ha egy vállalat vagy egy magánszemély a termékei révén több addicionális jólétet hoz létre, mint amennyit a termékeiért az árban elkér, valóban teljesen legitim, hogy alacsonyabb adót fizessen, sőt akár támogatásra is igényt tarthat (ilyenkor a közgazdaságtanban pozitív externáliákról beszélünk). A baj csak az, hogy mindenki szereti úgy beállítani magát, mintha az általa végzett tevékenység a világegyetem egésze számára pozitív externáliát jelentene. Márpedig a Google esetében ezt semmi nem igazolja, a vállalat puszta állításán kívül. Akárhogy is, teljesen nyilvánvaló, hogy nehéz megszervezni a közös életet egy olyan világban, ahol mindenki azt gondolja, hogy ő maga dönthet a rá vonatkozó adókulcs nagyságáról.

189    Nemrégiben született meg egy javaslat, amely szerint a globális vagyonadót a nemzetközi szervezeteknek kellene megkapniuk. Az ilyen adó tehát független lenne a nemzetiségtől, azaz eszközül szolgálhatna a multinacionalitás jogának védelmére. Ebben a témában lásd P. Weil: Let them eat slightly less cake: an international tax on the wealthiest citizens of the world, Policy Network, 2011.

190    Ez elég közel áll a D. Rodrik által levont következtetéshez, miszerint a 21. században a nemzetállam, a demokrácia és a globalizáció instabil hármast alkot (a három közül az egyiket legalább részben háttérbe kell szorítani). Lásd D. Rodrik: The Globalization Paradox. Democracy and the Future of the World Economy, Norton, 2011. Megjelent magyarul: A globalizáció paradoxona, demokrácia és a világgazdaság jövője, Corvina, 2014 (ford. Felcsuti Péter).

191    Az ACE rendszert (Allowance for Corporate Equity) Belgiumban fogadták el 2006-ban (meg is szaporodtak az ide bejelentett fiktív vállalatok). Ennek értelmében lehetőség van az adóköteles nyereség csökkentésére a vállalati tőke „normális” hozamának mértékében. Ezt a rendszert úgy mutatták be, mint ami a vállalati hitelek utáni kamatok csökkentésével egyenértékű, és mint egy olyan technikai megoldást, amelynek segítségével kiegyenlíthetők a részvények és a kötvények adózási feltételei. Ezzel ellentétben, Németországban és Franciaországban korlátozták a kamatok levonhatóságát az adóalapból. A vita némely résztvevője, mint például az IMF és bizonyos mértékig az Európai Bizottság is azt gondolja, hogy a két megoldás ekvivalens, miközben ez egyáltalán nincs így: ha egyszerre az adóalapból levonjuk a tőke és a hitel „nomális” hozamát, a vállalati nyereségadó egyszer csak eltűnik.

192    A különböző fogyasztástípusok különböző kulcsokkal történő adóztatása nagyon pontatlan fegyver, ha a különböző jövedelemosztályokat akarjuk megcélozni vele. Azért kedvelik annyira a jelenlegi európai kormányok az áfát, mert ezzel valójában meg tudják adóztatni az importált javakat, és kismértékű leértékeléseket hajthatnak végre vele. Végső soron persze zéróösszegű játszmáról van szó (amennyiben mindenki így jár el, a végén nem marad semmilyen versenyelőny), ami jellemző tünete az alacsony együttműködési hajlandóságú monetáris uniónak. A fogyasztási adó mellett a másik, klasszikusan felhozott érv az, hogy ez az adóforma ösztönzi a befektetési kedvet, ám ennek az érvelésnek a koncepcionális alapjai nem túlságosan világosak (főleg egy olyan időszakban, ahol a tőke/jövedelem arány viszonylag magas).

193    Ennek az adónak az a célja, hogy csökkentse a nagyon gyakori pénzügyi tranzakciók számát, ami persze kétségtelenül üdvözlendő törekvés. Ugyanakkor definíció szerint épp ezért nem lehet túl nagy bevételre szert tenni, mivel a cél az adó alapjának elsorvasztása. Az adótól várt bevételek tekintetében a becslések sok esetben túlzott optimizmusról tesznek tanúbizonyságot, hiszen ezek nagy valószínűséggel nem haladhatják meg a GDP 0,5%-át, ami nem is baj, mivel ez az adó nem képes egyéni jövedelem vagy tőke szerinti differenciálásra. Lásd az online módszertani függeléket.

194    Lásd 10. fejezet, 10.9.-10.11. ábra. Az aranyszabály alkalmazásakor az adózás előtti megtérülési rátát kell figyelembe venni (amiről feltételezzük, hogy egyenlő a tőke határtermelékenységével).

195    Az eredeti cikket, amely ironikus hangvétellel, tanmese formájában íródott, érdemes elolvasni: E. Phelps: The golden rule of accumulation: a fable for growthmen, American Economic Review, 1961. Hasonló, de kevésbé világosan kifejtett és persze az „aranyszabály” kifejezés alkalmazása nélkül megfogalmazott gondolatot találhatunk M. Allais 1947-es könyvében (Économie et intérêt, Imprimerie nationale), illetve Von Neumann 1945-ös és Malinvaud 1953-as cikkeiben. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a munkák (beleértve Phelps cikkét is) kizárólag elméleti síkon mozognak, és nem is tesznek igazán kísérletet annak megvitatására, hogy milyen tőkefelhalmozás esetén igazolódhatna az r és a g egyenlősége. Lásd az online módszertani függeléket.

196    A tőke részarányát az a = r x p egyenlőség szabja meg. Hosszú távon P = s/g, tehát a = s x r/g. Ebből adódóan a=s ha r=g és hogy akkor, és csak akkor teljesül a > s, ha r > g. Lásd az online módszertani függeléket.

197    Arra a kérdésre, hogy miért beszélünk felső korlátról, a pontosabb magyarázat az online módszertani függelékben található.

198    A tőkeadó (vagy a közösségi vagyon) a gyakorlatban azzal a hatással járhat, hogy a nemzeti jövedelemnek az a része, ami a magánvagyonok utáni (adózás utáni) jövedelmekre fordítódik, alacsonyabb legyen, mint a megtakarítási ráta, anélkül hogy olyan sok tőkét kellene felhalmozni. Ez a háború utáni szociáldemokrácia ideálja: a profit a befektetéseket finanszírozza, ne a részvényesek luxus életvitelét. Helmut Schmidt német kancellár szavait idézve: „A ma profitjából lesz a holnap befektetése és a holnapután munkahelye.” A tőke és a munka kéz a kézben járnak. Azt azonban tudnunk kell, hogy minden az olyan intézményeken múlik, mint az adó vagy a közvagyon (kivéve, ha a történelem során soha nem tapasztalt felhalmozást képzelünk el).

199    Bizonyos értelemben az aranyszabály szovjet típusú értelmezése azt jelenti, hogy a kapitalistáknak tulajdonított végtelen tőkefelhalmozás vágya a közösségre helyeződik át. Érdekes, hogy Keynes A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című könyvének a járadékból élők eutanáziájának szentelt részében (16. és 24. fejezet) a „tőketelítődés” elméletéhez nagyon hasonló gondolatot fejt ki: a járadékosok eutanáziáját az okozza, hogy olyan sok tőkét halmoznak fel, hogy a hozam eltűnik. Ám Keynes nem fejti ki világosan, hogy mennyi tőke felhalmozása szükséges ehhez (nála nem jelenik meg az r=g egyenlőség), és nem veti fel a közjavak felhalmozásának gondolatát sem.

200    E probléma matematikai megoldása megtalálható az online módszertani függelékben. Röviden arról van szó, hogy minden a hasznossági függvény konkáv voltán múlik (a 10. fejezetben már említett, időnként „módosított aranyszabálynak” nevezett r = 0 + y x g képlet alapján). Végtelen konkavitás esetén a jelenlegi generáció úgy ítéli meg, hogy az utód generáció elboldogul majd a századik iPhone készülék nélkül is, ezért egyáltalán nem hagy rá tőkét. A másik szélsőség esetén egészen az aranyszabályig lehet elmenni, ami azt jelentheti, hogy több évtized nemzeti jövedelmének megfelelő tőkét kell a következő nemzedékekre hagyni. A végtelen konkavitást sok esetben a rawls-i típusú társadalmi célkitűzéssel azonosítják, ami ezért akár még vonzónak is tűnhet. A probléma csak az, hogy ha nincs semekkora tőkeátadás a jövő számára, akkor nem biztos, hogy a termelékenység növekedése ugyanolyan ütemben folytatódik. Így aztán végső soron a kérdés eldöntetlen marad, épp úgy zavarba ejtve a kutatókat, mint az állampolgárokat.

201    A legáltalánosabb értelemben az aranyszabály erkölcsi parancrsra utal, amely meghatározza az emberek egymással szembeni kötelezettségeit. A közgazdaságtanban és a politikában egyaránt gyakran emlegetik ezt a fogalmat, amikor arról beszélnek, hogy a jelenlegi nemzedéknek milyen kötelezettségei vannak a jövőbeni nemzedékekkel szemben. Sajnos azonban nem létezik olyan egyszerű szabály, amellyel ezt az egzisztenciális kérdést végleg meg lehetne oldani, így újra és újra fel kell tennünk és beszélnünk kell róla.

202    Ugyanezek a számok szerepelnek a 2012-ben elkészült új szerződésben is. Ez a szöveg már kiegészült egy harmadik célkitűzéssel is, ami a „strukturális” deficit mértékének a GDP 0,5%-a alá szorítását mondja ki (a strukturális deficit figyelembe veszi a konjunktúra ciklus hatását), illetve automatikus szankciókat is tartalmaz a vállalások nem teljesítése esetére. Hozzá kell tennünk azt is, hogy az európai szerződésekben rögzített, valamennyi deficittel kapcsolatos célkitűzés a másodlagos deficitre vonatkozik (az adósság kamatai a kiadások közé számítanak).

203    A 3%-os deficit mellett lehetséges a GDP 60%-ának megfelelő adósság stabil fenntartása, ha a GDP nominális növekedése 5% (például az infláció 2% és a tényleges növekedés 3%). Ebben az esetben a P = s/g képletet alkalmazzuk az államadósságra. Ez az érvelés azonban kevéssé meggyőző (főképpen, hogy semmi nem támasztja alá a nominális növekedési ráta értékének nagyságát). Lásd az online módszertani függeléket.

204    A 19. század végén, illetve a 20. század elején az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága sokáig meggátolta a szövetségi jövedelemadó elfogadását, mint ahogy a minimálbér elfogadását is az 1930-as évek során, miközben a rabszolgaságot, majd a faji diszkriminációt majdnem két évszázadon keresztül az alapvető jogokkal tökéletesen összeegyeztet-hetőnek ítélte. A legfrissebb hírek szerint egy francia alkotmánybíró rendkívül precíz elméletet dolgozott ki arról, hogy mennyi az alkotmányosan elfogadható legmagasabb jövedelemadó-kulcs. Hosszas vita után, amiről a közvélemény nem sokat tud, az Alkotmánybíróság nem tudott dönteni, hogy a kulcs 65 vagy 67% legyen és hogy vajon ebbe beleértendő a szén-dioxid-adó vagy sem.

205    Nagyon hasonló problémáról van szó, mint amiről a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek hozama kapcsán is beszéltünk. Amíg gyors a növekedés és az adóbevételek is ugyanolyan (vagy majdnem ugyanolyan) gyorsan növekednek, mint az adósság kamatai, viszonylag egyszerű az államadósság nemzeti jövedelemhez viszonyított súlyát csökkenteni. Egészen más a helyzet lassú növekedés esetén: az adósság olyan súlyos teherré változik, amitől nagyon nehéz megszabadulni. Ha az 1970 és 2010 közötti évek átlagát nézzük, megállapíthatjuk, hogy a kamatteher valamennyi gazdag országban jóval meghaladja az átlagos elsődleges deficitet, ami számos országban majdnem nulla. Ez a helyzet Olaszországban is, ahol ebben az időszakban az adósság kamatainak átlagos terhe átlagosan a GDP csillagászati magasságait jelentő hét százalékpontjának felel meg. Lásd az online módszertani függelék S16.1. táblázatát.

206    Ha mindenáron igyekszünk jogi és alkotmányi keretekbe foglalni ezeket a kérdéseket, akkor nem zárható ki, hogy a progresszív tőkeadó alkotmányellenesnek minősülne.

207    A gondolatmenetről, amely alapján Stern és Nordhaus eljut a saját maga által preferált diszkontrátához, lásd az online módszertani függeléket. Érdekes, hogy Stern és Nordhaus ugyanazt a fent említett „módosított aranyszabályt” alkalmazza, ám a társadalmi hasznossági függvény konkavitásának tekintetében tökéletesen ellenkező álláspontot képvisel (Nordhaus inkább rawls-i paramétert választ, mint Stern, annak igazolására, hogy miért tulajdonít kisebb súlyt a következő generációk preferenciáinak). Egy logikai értelemben jóval kielégítőbb megoldást jelentene, ha figyelembe vennék azt a tényt, hogy a természeti tőke és a vagyon más formáinak helyettesíthetősége hosszú távon korántsem végtelen (így jár el Roger Guesnerie és Thomas Sterner is). Pontosabban, ha a természeti tőke elpusztul, akkor a károk helyreállításához már nem lesz elég, ha kevesebb iPhone-t fogyasztunk.

208    Mint már korábban említettem, az államadósság kamatainak jelenlegi alacsony szintje kétségkívül átmeneti jelenség, és néha félrevezető: a kamatok jelenleg nagyon magasak néhány ország esetében, és az is kevéssé valószínű, hogy azok az országok, amelyek ma 1%-nál alacsonyabb kamatért jutnak kölcsönhöz, évtizedeken keresztül fenn tudják tartani ezt az állapotot (az 1970 és 2010 között eltelt évek elemzése azt sugallja, hogy az államadósság hosszú távú tényleges kamata a gazdag országok esetében 3% körül alakul; lásd az online módszertani függeléket). Ezzel együtt az alacsony kamat erős érv az állami beruházások mellett (legalábbis addig, amíg a kamatok ilyen szinten maradnak).

209    Az utóbbi évtizedek során az (az értékcsökkenés utáni) állami beruházások a legtöbb gazdag országban évente kb. a GDP 1—1,5%-át tették ki. Lásd az online módszertani függelék S16.1. táblázatát.

210    Beleértve persze az olyan eszközöket is, mint a szén-dioxid-adó, amivel az energiafogyasztás attól függően drágítható, hogy mennyi szén-dioxid-kibocsátással jár (nem pedig a költségvetés szeszélyei szerint, mint ahogy az általában a benzin megadóztatása esetén történik). Ám minden jel arra utal, hogy az áremelésnek kisebb hatása van a kibocsátás csökkentésére, mint az állami beruházások és az építési normák (hőszigetelés stb.) előírásainak.

211    Azt a klasszikus elképzelést, miszerint a piac és a magántulajdon képes - bizonyos körülmények között - koordinálni és hatékonyan felhasználni milliónyi ember tehetségét és az információkat, megtalálhatjuk Smithnél, Hayeknél, Arrow-nál és Debreu-nál is. Az a gondolat, hogy a szavazási mechanizmusok az információk (vagy általánosabban a gondolatok, reflexiók stb.) összesítésének egy másik hatékony módját jelentik, szintén nagyon régre nyúlik vissza: egészen Condorcet-ig. A politikai intézmények és a választási rendszerek konstruktivista megközelítése körül nemrégiben lezajlott kutatásokról lásd az online módszertani függeléket.

212    Fontos például, hogy megvizsgálhassuk, az egyes országokban a politikai vezetők hol helyezkednek el a jövedelmi és a vagyoni hierarchiában (lásd az előző fejezeteket). Ehhez a statisztikai összesítők általában elégségesek, nincs feltétlenül szükség az egyénekre vonatkozó adatokra.

213    Ami pedig a bizalmat illeti, érdekes, hogy az 1789-90-es forradalmi országgyűlés egyik első lépéseként összeállították a Grand Livre des pensions-t, vagyis a királyi hatalom által fizetett járadékok teljes nevesített listáját (amely tartalmazza a kölcsönök visszafizetését, a volt királyi tisztségviselők nyugdíját és az egyéb juttatásokat). Az 1790 áprilisában publikált 1600 oldalas névjegyzék 23 000 nevet tartalmaz, és felsorolja a részletes összegeket (a többféle jogcímen fizetett járadékokat egy sorban összesítve), megnevezi a minisztériumot, az illető korát, a nyugdíjba vonulás évét, a kifizetés jogcímét stb. Erről az érdekes dokumentumról lásd bővebben az online módszertani függeléket.

214    Ez elsősorban abból adódik, hogy a munkabéreket általában a termelő felhasználás kategóriájába sorolják be (vagyis a más vállalatoktól való vásárlások közé, melyek maguk is egyszerre jelentenek munkáért és tőkéért fizetett ellentételezést). Ennek az a következménye, hogy a nyilvános számlák alapján nem lehet kiszámolni sem a nyereségmunkabér megoszlását, sem pedig megvizsgálni az esetleges termelő felhasználással kapcsolatos visszaéléseket (amelyeken keresztül jövedelmet lehet juttatni a vezetőknek és/ vagy a részvényeseknek). A Lonmin társaság és a marikanai bánya számláival kapcsolatos példákért lásd az online módszertani függeléket.

215    Egy Jacques Ranciere-hez hasonló filozófus demokráciára vonatkozó szigorú álláspontjának ismerete elengedhetetlenül fontos. Lásd J. Ranciere: La Haine de la démocratie, La Fabrique, 2005.

216    Megjegyzendő, hogy szigorúan logikai szempontból a g növekedési ütem emelkedése a tőke r hozamának növekedéséhez is vezethet, és nem csökkenti feltétlenül az r - g különbséget. Lásd 10. fejezet.

217    Amikor Sartre, Althusser vagy Badiou marxista vagy kommunista elkötelezettségű szövegeit olvassa az ember, néha az a benyomása támad, hogy a tőke és a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségek iránt csak alig-alig érdeklődnek, és szerintük ez csupán ürügy egészen másfajta lovagi tornák megvívására.