A 18. és 19. századi klasszikus regényekben a pénz mindenhol jelen van, nem pusztán valami elvont fogalomként, hanem nagyon is valóságos és konkrét nagyságrendként: a regényírók a különböző szereplők jellemzése során folyton kitérnek az illető frankban vagy fontban megadott jövedelmére és vagyonára, nem azért, hogy a számokkal untassák az olvasót, hanem azért, mert ezek a mennyiségek a közönség számára egyértelműen kijelölik az adott szereplő társadalmi helyzetét és az ezzel járó életkörülményeiket, amelyek így mindenki számára nyilvánvalóak voltak.
Ezek a pénzügyi „irányjelzők” azért is stabilak voltak, mert a növekedés viszonylag lassú maradt, így a kérdéses összegek az évtizedek során legfeljebb csekély mértékben változtak. A 18. században az egy főre jutó jövedelem növekedése nagyon alacsony volt. Nagy-Britanniában az 1800-10-es évek elején, Jane Austen regényeinek születésekor az átlagos jövedelem évi 30 font körül alakult.66 Ugyanezzel a jövedelemmel találkozhattunk volna 1720-ban vagy akár 1770 körül is: meglehetősen stabil viszonyítási pontot jelentettek tehát, amelyek az írónőt egész életében elkísérték. Pontosan lehetett tudni, hogy a kényelmes és elegáns élethez, a közlekedés és az öltözködés, a táplálkozás és a szórakozás költségeinek fedezéséhez a minimálisan szükséges háztartási személyzet igénybevételét is beleértve, ennek az összegnek legalább a húsz-harmincszorosa volt szükséges - legalábbis az írónő véleménye szerint. Más szavakkal csak 500 vagy 1000 font éves jövedelem esetén érzik úgy a regény hősei, hogy nem szenvednek szükséget.
E valóság és e percepciók mögött a jövedelmek és az életszínvonal terén kialakult egyenlőtlenségek húzódnak meg. Ezek szerkezetével a továbbiakban részletesen foglalkozni fogok, csakúgy, mint az ezekből adódó vagyoni és jövedelmi különbségekkel. Egyelőre azonban az a fontos számunkra, hogy miután nem volt infláció, a növekedés üteme pedig alacsony maradt, így ezek az összegek nagyon konkrét és stabil valóságot tükröztek. Gondoljuk meg: fél évszázaddal később, az 1850-es években az átlagjövedelem még mindig csak évi 40-50 font körül alakult: ha valaki ebben a korban olvasta Jane Austen regényeit, talán kevesellte, de nagyon nem furcsállhatta az azokban szereplő összegeket, amelyek a szerző szerint a kényelmes élethez voltak szükségesek. A belle époque-ban, 1900 körül az éves átlagjövedelem Nagy-Britanniában 80-90 font körüli szintre emelkedett: a növekedés már jelentősnek számít, de a könyvekben szereplő 1000 fontos vagy még annál is magasabb jövedelmek - amelyekről Austen beszélt - még mindig fontos választóvonalat jelentettek a társadalom különböző csoportjai között.
A francia regényekben található pénzösszegek ugyanilyen stabil igazodási pontként működtek. Franciaországban 1810-20 körül, a Goriot apó idejében az éves átlagjövedelem 400-500 frank körül mozgott. A forradalom előtt, az ancien régime idejében ez alig volt kevesebb, még ha livre tournois-ban számoltak is. Austinhoz hasonlóan Balzac is egy olyan világot ír le, ahol ennek az összegnek legalább a húsz-harmincszorosára volt szükség a kényelmes életkörülmények biztosításához: az évi 10 000 vagy 20 000 frankos jövedelemnél kevesebbel rendelkező Balzac-hősök úgy érezhették, hogy életük nyomorúságos. Ezek a nagyságrendek is csak nagyon fokozatosan változtak a 19. század folyamán, még a belle époque idején is: az olvasó számára a regényekben szereplő összegek még hosszú ideig ismerősnek tűn-hettek.67 Az író számára viszont lehetővé tették, hogy csupán néhány szóval bemutassa a környezetet, utaljon az életkörülményekre, a szereplők küzdelmeire, egyszóval bemutasson egy egész civilizációt.
Lehetne még tovább sorolni a példák sokaságát az amerikai, német, olasz regényekből, vagy bármelyik olyan ország irodalmából, amely ebben a korszakban hasonlóképpen nagy pénzügyi stabilitást mutatott. A lényeg, hogy egészen az első világháborúig a pénznek volt egybizonyos jelentése, a regényírók pedig ki is használták ezt irodalmi céljaik érdekében.
Ennek a pénzügyi értelemben stabil világnak az első világháború vetett végérvényesen véget. Az addig soha nem látott kegyetlenségű és intenzitású háború finanszírozása, a katonák zsoldja, illetve az egyre drágább és hatékonyabb fegyverek kifejlesztésének és előállításának költségei súlyosan eladósították az államokat. 1914 augusztusától a fő hadviselő felek megszüntették valutájuk aranyra történő átválthatóságát. A háború után a hatalmas, felhalmozott államadósság kezelése érdekében - különböző mértékben ugyan, de - valamennyi ország beindította a bankóprést. Az 1920-as években az aranystandard visszaállítására tett kísérletek nem élték túl az 1930-as évek válságát - Nagy-Britannia 1930-ban, az Egyesült Államok 1933-ban, Franciaország pedig 1936-ban lépett ki belőle. A háború után bevezetett dollárstandard-rendszer sem bizonyult sokkal tartósabbnak: 1946-os bevezetésétől csak 1971-ig működött, amikor a dollár aranyra történő átválthatósága is megszűnt.
1913 és 1950 között Franciaországban az infláció meghaladta az évi 13%-ot (azaz az árak százszorosukra emelkedtek), Németországban pedig a 17%-ot (azaz az árak több mint háromszázszorosukra nőttek). A két háború által
2.6. ábra. Infláció az ipari forradalom után
Magyarázat: a gazdag országokban az infláció 0 volt a 18. és 19. században; a 20. században megemelkedett, és 1990 óta 2% körül van éves szinten.
Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
kevésbé sújtott és politikailag stabilabb Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban az inflációs ráta szembeötlően alacsonyabb: 1913 és 1950 között alig 3%, ami azonban még mindig az árak megháromszorozódását jelenti, miközben láttuk, hogy az előző két évszázad során az árak jóformán egyáltalán nem változtak.
Az 1914 és 1945 közötti időszakban elszenvedett sokkhatások következtében a háború előtti világ pénzügyi bizonyosságai immáron visszavonhatatlanul elsüllyedtek a múltban, az inflációs folyamat azóta jószerével soha nem maradt abba.
Jól láthatjuk ezt a 2.6. ábrán, ami az infláció 1700 és 2012 közötti alakulását mutatja időszakos bontásban négy ország vonatkozásában. Jegyezzük meg, hogy az infláció évi 2% és 6% között mozgott 1950 és 1970 között, majd ismét jelentős növekedésnek indult az 1970-es években. 1970 és 1990 között Nagy-Britanniában elérte a 10%-ot, Franciaországban pedig a 8%-ot, dacára a dezinflációs folyamatnak, amely csaknem mindenütt elindult 1980 után. Ha ezeket az inflációs jelenségeket összehasonlítjuk a megelőző évtizedek hasonló fejleményeivel, akár azt is gondolhatnánk, hogy az 1990 és 2012 közötti időszak a négy országban megfigyelt átlagosan 2% körüli inflációval (Németországban és Franciaországban kicsit alacsonyabb, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban kicsit magasabb) talán visz-szatérést jelent az első világháború előtti évekhez, amikor az infláció nulla körüli volt.
Ekkor azonban úgy tennénk, mintha a 2%-os infláció tulajdonképpen nulla lenne, holott távolról sem az. Ha az évi 2%-os inflációt az 1-2%-os reálnövekedéshez hozzáadjuk, az azt jelenti, hogy sok fontos mutató -vonatkozzon az a kibocsátásra, a jövedelmekre vagy a fizetésekre - évente 3-4%-kal megnő, vagyis tíz vagy húsz év múlva minden kapcsolatát elveszíti a mostaniakkal. Ki emlékszik ma már arra, hogy mekkorák voltak a fizetések az 1980-as évek végén vagy az 1990-es évek elején? Ráadásul nagyon is lehetséges, hogy az évi 2%-os infláció egy kicsit akár emelkedni is fog a következő években, főleg, ha figyelembe vesszük a 2007-08-ban beindított monetáris politikát elsősorban Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. A mai monetáris rezsim nagymértékben különbözik az egy évszázaddal korábbitól. Érdekes, hogy Németország és Franciaország, amelyek a leggyakrabban alkalmazták az inflációt a 20. század folyamán, főleg 1913 és 1950 között, ma jóval tartózkodóbbak a pénzbőséget alkalmazó politikákkal szemben. Éppen ellenkezőleg, az általuk létrehozott euró-zóna szinte teljes egészében az infláció elleni fellépésre mint alapelvre épül.
A későbbiekben még részletesen visszatérek arra, hogy az infláció milyen szerepet játszott a vagyon eloszlásának dinamikája terén, különösen ami a különböző időszakokban keletkezett vagyonok felhalmozódását és eloszlását illeti.
Egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy a pénzügyi igazodási pontok elvesztése a 20. században komoly törést jelentett a korábbi évszázadokhoz képest, nem pusztán a gazdaság és politika világában, de társadalmi, kulturális és irodalmi vonatkozásban is. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a pénz - legalábbis a konkrét összegek - az 1914 és 1945 közötti sokkok hatására lényegében eltűnt az irodalomból, és soha többé nem is bukkant fel újra igazán. 1914 előtt az utalások a vagyonra és a jövedelemre jóformán minden ország irodalmában általánosak voltak. Ez nem pusztán az európai és amerikai regényekre igaz, hanem a többi földrész irodalmára is. Naguib Mahfouz regényeiben, legalábbis azokban, amelyek a két világháború közötti Kairóban játszódnak, amikor az árakat még nem torzította el az infláció, a jövedelmek és a pénz gyakran bizonyultak alkalmas eszköznek a szereplők helyzetének és gondjainak bemutatására. A balzaci és austeni világhoz nagyon hasonló univerzumban találjuk magunkat: a társadalomszerkezet persze teljesen más, de ezekből a pénzügyi viszonyítási pontokból kiindulva az író képes megfogalmazni a percepcióit, elvárásait és a társadalmi hierarchiákra vonatkozó gondolatait. Az 1970-es évek Isztambuljában játszódó Orhan Pamuk-regényekben, amikor az infláció már teljesen szétzilálta a pénz jelentését, sehol nem találkozunk pontos összegekkel. A Hóban Pamuk azt mondatja hősével, aki hozzá hasonlóan író, hogy egy regényíró számára nincs kellemetlenebb dolog, mint pénzről, tavalyi árakról és jövedelmekről beszélni. Mennyire megváltozott a világ a 19. század óta!
II. RÉSZ
A TŐKE/JÖVEDELEM ARÁNY VÁLTOZÁSAI
Az első részben megismertettem az olvasót a jövedelem és a tőke alapvető fogalmaival, ezután pedig áttekintettem a kibocsátás és a jövedelem növekedésének fontosabb állomásait az ipari forradalom óta.
A második részben a tőkeállomány fejlődésével fogok foglalkozni úgy, hogy általánosságban megvizsgálom a nagyságát, amelyet a tőke/jövede-lem arány mér, aztán az összetételét, amely a 18. század óta radikálisan megváltozott. Meg fogom továbbá vizsgálni a vagyon különböző formáit (mint például a föld, az épületek, a gépek, a vállalatok, a részvények, a kötvények, a szabadalmak, az állatállomány, az arany vagy a természeti erőforrások), illetve ezek hosszú távú, historikus fejlődését kezdve Nagy-Britannia és Franciaország példájával, ugyanis e két országgal kapcsolatban rendelkezünk a legtöbb információval. Ám mindenekelőtt szeretnék egy rövid irodalmi kitérőt tenni, hiszen e két ország irodalma révén szemléletes betekintést kaphatunk a vagyoni kérdésekbe.
A 19. század elején, amikor Balzac vagy Jane Austen regényeiket írták, a tőke természete aránylag világos volt minden olvasó számára. A vagyon célja természetesen a jövedelemszerzés, azaz bizonyos vagyontárgyak - többnyire földbirtok vagy államkötvény - birtokosai kiszámítható módon és rendszeresen járadékot kaptak vagyontárgyaik után. Goriot apónak államkötvényei voltak, a kis Rastignac birtok mezőgazdasági földekből állt. Az Értelem és érzelemben John Dashwood megörökli a hatalmas Norland birtokot, amelyből az időt nem vesztegetve kitúrja féltestvéreit, Elinort és Marianne-t, akiknek így meg kell elégedniük annak a kis tőkének a kamataival, amelyet édesapjuk hagyott rájuk államkötvények formájában. A 19. századi klasszikus regényben a vagyon mindenhol jelen van. Nagyságától
és tulajdonosától függetlenül a vagyon leggyakrabban két formát ölt: föld vagy államkötvény.
A 21. századból nézve a vagyon ezen megjelenési formái kissé régimódinak tűnhetnek, és könnyen azt gondolhatja az ember, hogy egy távoli, rég letűnt kor valóságához tartoznak. Azt vélhetnénk, hogy ez a világ már minden kapcsolatot elvesztett a modern kor gazdasági és társadalmi valóságával, amelyben a tőke a közfelfogás szerint sokkal „dinamikusabb” természetű. A 19. századi regények hősei sokszor a szelvényvagdosó járadékos ideáltípusakéntjelennek meg, akire a modern demokratikus és meritokratikus társadalom gyanakodva tekint. Pedig mi sem természetesebb annál, hogy valaki arra használja a tőkéjét, hogy abból biztos és rendszeres jövedelmet húzzon: ez egyébként a közgazdászok által leírt „tökéletes” tőkepiac célja is. Ezért tévedés lenne, ha azt gondolnánk, hogy a 19. századi tőke vizsgálata semmilyen tanulságot nem hordoz a mai kor számára.
Ha alaposabban összevetjük ezt a korszakot a 21. század világával, a különbségek sokkal kevésbé lesznek egyértelműek, mint első pillantásra gondolnánk. Először is, a tőke fent említett két formája, a föld és az államkötvény nagyon különböző problémákat vet fel, és egyáltalán nem kellene olyan könnyedén egy kalap alá venni őket, mint ahogy azt a 19. századi regényírók tették az elbeszélés gördülékenysége érdekében. Az államkötvény valójában az ország egyik felének (akik a kamatot kapják) a követelése az ország másik felével szemben (akik az adót fizetik): valójában nem is része tehát a nemzeti vagyonnak, csupán a magánvagyonhoz számíthatjuk. Az államadósság összetett kérdése és az ehhez kapcsolódó vagyon természete legalább annyira fontos a mai világban, mint az 1800-as években volt, a múlt vizsgálata tehát sok mindent elárulhat napjaink e nagyon fontos problémájáról. Bár a 21. század eleji államadósságok messze vannak a 19. század csillagászati méretű adósságaitól, legalábbis Nagy-Britannia esetében, Franciaország és számos más ország azonban már elérte, vagy legalábbis megközelítette ezt a történelmi rekordot, ami minden valószínűség szerint nem kisebb zűrzavart okoz a mai világban, mint a napóleoni időkben. A pénzügyi közvetítés folyamata (melynek folyamán az emberek bankban helyezik el a pénzüket, amelyet aztán a bank máshol fektet be) olyany-nyira bonyolult lett, hogy szinte alig lehet követni, hogy ki tulajdonol mit. El vagyunk adósodva, persze - a média egy pillanatra sem hagyja, hogy erről megfeledkezzünk —, de pontosan kinek is tartozunk valójában? A 19. században a szelvényvagdosókat, akik az államadósságból éltek, könnyen be lehetett azonosítani: vajon ugyanez a helyzet ma is? Ezt a rejtvényt meg kell fejteni, és a múlt segíthet ebben.
Van azonban egy talán még nagyobb probléma: a tőke számos más formája is, némelyik egészen „dinamikus”, fontos szerepet játszott nem csupán a klasszikus regényekben, de a kor társadalmaiban is. A karrierjét egyszerű tésztagyári munkásként kezdő Goriot apó tésztagyárosként és gabonakereskedőként szerez vagyont. A forradalom és a napóleoni háborúk alatt rendkívül jó szimattal kutatja fel a legjobb lisztet, jó érzékkel tökéletesíti a tésztagyártás technológiáját, szervezi meg az értékesítési hálózatot és a raktározást úgy, hogy a megfelelő termék a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen. Csak miután vállalkozóként vagyonra tett szert, adja el üzleti részesedését - akárcsak egy 21. századi start-up alapító, aki lehívva a részvényopciókat bezsebeli az árfolyamnyereséget -, és aztán az ebből származó összes bevételt biztosabb befektetésekbe invesztálja - jelen esetben örökjáradékos államkötvényekbe. Ez a tőke teszi lehetővé, hogy a lányait kiházasítsa és biztosítsa helyüket a legjobb párizsi körökben. 1821-ben halálos ágyán, lányai, Delphine és Anastasie által elhagyatva még zsíros odesszai tésztaüzletekről álmodozik.
César Birotteau, Balzac egy másik hőse, az illatszerkészítésben tesz szert vagyonra. Ahogy Balzac elmeséli nekünk, a Birotteau által zseniálisan ki-ötlött szépészeti termékek - a Szultána-kenőcs, a Kármin-arcvíz és egyebek — a császárság vége felé és a restauráció alatt nagy népszerűségnek örvendtek Franciaországban. Ám ez neki nem elég: amikor visszavonul, meg akarja háromszorozni vagyonát; merész ingatlanspekulációkba kezd a Madeleine-templom környékén, amely az 1820-as években indult gyors fejlődésnek. Nem hallgat felesége bölcs tanácsára, aki szerint a Chinon melletti földekbe és államkötvényekbe kellene fektetni. César vagyona végül elúszik.
Jane Austen hősei — szemben Balzac figuráival — inkább vidékiek, mind nagy földtulajdonosok, de az csak a látszat, hogy bölcsebbek lennének, mint a francia író szereplői. A mansfieldi kastélyban Fanny nagybátyja, sir Thomas több mint egy évre kénytelen az Antillákra utazni idősebb fiával, hogy rendbe szedje az üzleteit és a befektetéseit. Visszatér Mansfieldbe, de hamarosan ismét hosszú hónapokat kell a szigeteken töltenie: az 1800-as évek elején egyáltalán nem lehetett könnyű az ültetvényeket több ezer kilométeres távolságból igazgatni. Az ilyen vagyonok kezelése távolról sem volt olyan egyszerű, mint a bérbe adott föld utáni járadék vagy az államkötvények kamatának beszedése.
Akkor tehát melyiket válasszuk inkább: a nyugodt tőkét vagy a kockázatos befektetéseket? Helyes következtetés-e, hogy valójában semmi sem változott az 1800-as évek óta? Valójában hogyan változott a tőke szerkezete a 18. század óta? Goriot apó tésztáiból 2010-re talán Steve Jobs táblagépe lett, az 1800-as évek antillai befektetéseiből pedig kínai vagy dél-afrikai beruházások - de vajon változott-e a tőke alapvető szerkezete? A tőke soha nem nyugodt: mindig keresi a kockázatot és mindig vállalkozó szellemű, legalábbis az elején. Ám ahogy elkezd viszonylag magas szinten felhalmozódni, járadékká alakítja át magát - ez a hivatása, mondhatnánk, a szükségszerű végzete. De akkor honnan van az a bizonytalan érzésünk, hogy a modern társadalom egyenlőtlenségei nagyon különböznek a Balzac és Jane Austen korát jellemzőktől: csak a valóságtól elrugaszkodott képzelgésről van szó, vagy valóban képesek vagyunk beazonosítani olyan objektív tényezőket, amelyek igazolják sok ember vélekedését, miszerint a modern tőke „dinamikusabb” és kevésbé „járadékvadász”.
Azzal kezdem, hogy megvizsgálom a tőke szerkezetének a 18. század óta végbement átalakulásait Nagy-Britanniában és Franciaországban. Ez az a két ország, amelyről bőséges történeti források révén a legteljesebb és leginkább homogén becslések állnak rendelkezésre egy viszonylag hosszú időszakra vonatkozóan. A legfontosabb eredményeket a 3.1. és 3.2. ábrán
3.1. ábra. A tőke Nagy-Britanniában, 1700-2010
Magyarázat: a nemzeti tőke 1700-ban Nagy-Britanniában kb. hét év nemzeti jövedelmének felelt meg (amiből a termőföldek négy évet tesznek ki).
Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
3.2. ábra. A tőke Franciaországban, 1700-2010
Magyarázat: a nemzeti tőke 1910-ben Franciaországban hét év nemzeti jövedelmével volt egyenlő (amiből egy évnyi a külföldön befektetett).
Forrás és adatsorok: piketty.pse.ens.fr/capital21.c tüntettem fel, amelyek a kapitalizmus három évszázadának alapvető aspektusait kísérlik meg összefoglalni. Két következtetés egészen világosan szembe-ötlik.
Először is megfigyelhetjük, hogy a tőke/jövedelem arány a két országban hasonló utat járt be: a 18. és 19. században viszonylagos stabilitást mutatott, aztán a 20. században elszenvedett hatalmas sokk után a 21. század elejére ismét a 20. századi háborúkat megelőző időszakhoz hasonló szintre érkezett vissza. Mind Nagy-Britanniában, mind pedig Franciaországban a 18. és a 19. században, egészen 1914-ig a nemzeti tőke összesen hat-hét évnyi nemzeti jövedelemnek felelt meg. Ekkor az első világháború után a tőke/jövedelem arány brutálisan összeomlott, és a zuhanás a két háború közötti válságok és a második világháború következtében tovább folytatódott olyannyira, hogy az 1950-es évekre a nemzeti tőke mindössze két-há-rom évnyi nemzeti jövedelem szintjére csökkent. Ezt követően a tőke/ jövedelem arány növekedésnek indult, ami azóta is töretlenül tart. A két országban a nemzeti tőke összértéke a 2010-es évek elején öt-hat éves nemzeti jövedelemmel volt egyenlő — Franciaországban enyhén meghaladta a hat évet, miközben 1980-ban a négy évnyi, 1950-ben pedig még a két évnyi szintet sem érte el. Természetesen a mérés tökéletességével kapcsolatban felmerülhetnek kifogások, ám a változás tendenciájához nem férhet kétség.
A mögöttünk hagyott évszázadot tehát egy látványos, U alakú görbe jellemzi. A tőke/jövedelem arány nagyjából az 1914 és 1945 közötti időszakban harmadára csökkent, majd 1945 és 2012 között a duplájára növekedett.
Ezek nagyon nagy kilengésű változások, amelyek csak a 20. században lezajlott erőszakos katonai, politikai és gazdasági konfliktusokkal vethetők egybe. A tőke, a magántulajdon és a vagyon globális eloszlása központi szerepet játszott ezekben a konfliktusokban. A 18. és 19. század ehhez képest elképesztően békésnek tűnik.
A tőke/jövedelem arány végül a 2010-es évek elejére gyakorlatilag visz-szatért az első világháború előtti szintre, talán meg is haladta, ha a tőkeállományt a háztartások szabadon elkölthető jövedelmével osztjuk el, nem pedig a nemzeti jövedelemmel (ez utóbbi amúgy is meglehetősen vitatható módszertani választás, amint arról a későbbiekben szó lesz). Mindenesetre a mérés tökéletlenségével és bizonytalanságával együtt sem fér kétség ahhoz, hogy 1990 és 2000 között - egy 1950-ben elindult folyamat eredményeként - Nagy-Britanniában és Franciaországban a vagyon a belle époque óta nem látott szintre érkezett vissza. A tőke a 20. század derekára nagyrészt megsemmisült: ám alig fél évszázaddal később, a 21. század elejére, úgy tűnik, mintha visszatért volna a 18. és 19. században megfigyelt szintekre. A tőke virágzásnak indult. Azt mondhatjuk tehát, hogy a 20. század háborúi törölték el a múltat és keltették azt az illúziót, hogy a kapitalizmus gyökeresen átalakult.
Akármilyen jelentős is volt azonban a tőke/jövedelem arány globális evolúciója, nem szabad elfeledkeznünk a tőke összetételében 1700 óta bekövetkezett mélyreható átalakulásról sem. Ez a 3.1.-3.2. ábra tanulmányozásából levonható második fontos tanulság: a tőke összetétele a 18. században drasztikusan más volt, mint napjainkban. A globális folyamatok megint csak nagyfokú hasonlóságot mutatnak a brit és a francia tendenciákkal. Röviden úgy fogalmazhatunk, hogy nagyon hosszú távon a termőföldeket az épületek, a vállalkozói tőke, a vállalatokba, illetve az állami szervezetekbe fektetett pénzügyi tőke váltotta fel. Eközben azonban a tőke nagysága a nemzeti jövedelemben kifejezve szinte alig változott.
A pontosság kedvéért idézzük fel, hogy a nemzeti tőke - amelynek fejlődését a 3.1.-3.2. ábrán mutattuk be - a magántőke és a közösségi tőke összessége. Az államadósság, ami az állam számára tartozás, a magánszektornak pedig követelés (feltéve, hogy az illető ország maga birtokolja a teljes államadósságát), így kinullázódik. Mint már az 1. fejezetben említettem, az így meghatározott nemzeti tőke hazai tőkére és nettó külföldi tőkére bontható. A hazai tőke az adott ország területén található tőkeállományt (például ingatlan, vállalatok) jelenti. A nettó külföldi tőke -vagy nettó külföldi eszközök - az adott országnak a világ többi részéhez viszonyított vagyoni helyzetét méri, vagyis az ország lakosai által más országokban birtokolt eszközök és a külföld által az adott országban birtokolt eszközök különbségét (beleértve az államkötvényeket is).
A hazai tőke három kategóriára osztható: termőföldekre, lakáscélú ingatlanokra (lakóházakra és -épületekre a hozzájuk tartozó telek értékét is beleértve) és egyéb hazai tőkére, ahova elsősorban a vállalatok és az állami szervezetek által használt tőke tartozik (gazdasági célú épületek a hozzájuk tartozó telekkel együtt, felszerelések, gépek, számítógépek, szabadalmak stb.), amelyeket a többi eszközhöz hasonlóan a piaci értékükön kell számításba venni; például egy részvénytársaság értékét a részvényeinek piaci árfolyamán. A nemzeti tőke tehát a következőképpen írható le, ahogy azt már a 3.1.-3.2. ábrán is láttuk:
nemzeti tőke = termőföldek + lakások + egyéb hazai tőke + nettó külföldi tőke.
Láthatjuk, hogy a termőföldek összértéke a 18. század elején négy-öt évnyi nemzeti jövedelemmel volt egyenlő, azaz a nemzeti tőke kétharmadát tette ki. Három évszázaddal később a termőföldek a nemzeti jövedelemnek kevesebb, mint 10%-át és a teljes vagyonnak mindössze 2%-át jelentik Franciaországban és Nagy-Britanniában egyaránt. Ez a látványos változás nem is olyan meglepő: a 18. században a mezőgazdaság a gazdasági tevékenység és a foglalkoztatás háromnegyedét tette ki, míg ma csupán néhány százalékát. Természetes, hogy a mezőgazdasági földek értékének részaránya is ezzel megegyező irányban változott.
A termőföldek értékének rohamos csökkenésével szemben - a nemzeti jövedelem és a nemzeti tőke arányában - egyfelől a lakáscélú ingatlanok értékének növekedése áll, ami a 18. században alig egy évnyi, ma három évnyi nemzeti jövedelemnek felel meg, másfelől pedig más hazai tőkeelemek értékének növekedése, ami hasonló mértékű volt (egy kicsit kisebb: a 18. században másfél évnyi nemzeti jövedelem, ma egy kicsit kevesebb, mint három évnyi).1 Ez a nagyon hosszú távú szerkezeti átalakulás egyrészt a lakóingatlanok nagyságának, minőségének és értékének emelkedésével magyarázható, ami a gazdasági-ipari fejlődés természetes kísérőjelensége,2 illetve a vállalatok és az állami szervezetek által gazdasági célokra használt épületek, infrastruktúra, gépek, raktárak, irodák, eszközök, illetve egyéb tárgyi és immateriális javak értékének növekedésével, ami az ipari forradalom óta eltelt idő alatt rendkívül jelentős volt.3 A tőke természete megváltozott - a föld átadta helyét az ingatlannak, az ipari és a pénztőkének -, ám jelentőségéből semmit sem veszített.
És mi a helyzet a külföldi tőkével? Az elmúlt három évszázadban a világ két legnagyobb gyarmatbirodalmának meglehetősen viharos történelme által formálva a külföldi tőke „pályafutása” mind Nagy-Britanniában, mind Franciaországban ugyancsak jellegzetes volt. A két ország által más országokban birtokolt nettó eszközök folyamatosan nőttek a 18. és 19. században. Az első világháború előtt ezek a vagyonok rendkívül magas szintet értek el, majd 1914 és 1945 között a szó szoros értelmében összeomlottak, hogy aztán egy viszonylag alacsony szinten stabilizálódjanak, amint azt a 3.1.-3.2. ábra szemlélteti.
Ahogy azt Jane Austen regényében Sir Thomas antillai befektetései jól mutatják, a külföldön szerzett vagyonok 1750 és 1800 között indulnak növekedésnek. A mértékük azonban még viszonylag szerény volt: 1812-ben, amikor a regény íródott, a külföldi vagyonállomány a más forrásokból is rendelkezésre álló adatok szerint Nagy-Britannia nemzeti jövedelmének alig 10%-át érte el, vagyis a termőföldek értékének pusztán egyharmincad részét tette ki (ez utóbbi három év nemzeti jövedelmével egyenértékű). Nem meglepő ezért, hogy Jane Austen hősei elsősorban a mezőgazdasági birtokaik után húzott járadékokból éltek.
A 19. századra viszont a brit állampolgárok jelentős vagyonokat halmoztak fel más országokban, amelyek összességükben a történelemben sem addig, sem azóta nem látott méreteket öltöttek. Az első világháború előtt Nagy-Britannia a világ legnagyobb gyarmatbirodalma, külföldi vagyona nagyjából két év nemzeti jövedelmével egyenértékű, ami a királyság termőföldjei összértéke hatszorosának felel meg (ami ekkor már mindössze a nemzeti jövedelem 30%-át teszi ki4). Láthatjuk, hogy A mansfieldi kastély óta a vagyon szerkezete teljesen átalakult - és csak remélni tudjuk, hogy Jane Austen hősei és leszármazottaik még időben Sir Thomas nyomdokaiba léptek, és a földjeik bérbeadásából származó jövedelmük egy részét külföldön fektették be. A belle époque-ban a külföldön befektetett tőke átlagosan évi 5%-ot hozott profit, osztalék, kamat vagy bérleti díj formájában, így a brit nemzeti jövedelem minden évben 10%-kal meghaladta a nemzeti összterméket. Ez pedig egy meglehetősen jelentős társadalmi csoport számára teremtett megélhetést.
A világ második gyarmati hatalmának, Franciaországnak a helyzete csak egy kicsivel kevésbé volt irigylésre méltó: egy éves nemzeti jövedelmét meghaladó vagyont halmozott fel más országokban, 1900 és 1910 között nemzeti jövedelme minden évben nagyjából 5%-kal meghaladta a hazai összterméket. A világ többi országából az ottani befektetések után osztalék, kamat, jogdíj, bérleti díj és egyéb tőkejövedelem formájában kapott összeg Franciaország északi és keleti területei ipari termelésének egészével volt egyenlő.5
Ne feledjük, hogy e nagyon jelentős méretű külföldi nettó vagyon tette lehetővé, hogy Nagy-Britannia és Franciaország kereskedelmi mérlege a 19. század végén és a 20. század elején tartósan deficites legyen. 1880 és 1914 között ez a két ország a saját exportját bőven meghaladó mértékben importált árukat és szolgáltatásokat a világ többi részéből (kereskedelmi deficitjük ebben az időszakban átlagosan a nemzeti jövedelem 1—2%-át tette ki). Ez azonban nem okozott gondot, mert a külföldi befektetéseikből származó jövedelem meghaladta nemzeti jövedelmük 5%-át. Fizetési mérlegük így jelentős többletet mutatott, ezért évről évre növelhették külföldi befektetéseik állományát.6 Másképp fogalmazva: a világ többi országa azért dolgozott, hogy a gyarmati nagyhatalmak többet fogyaszthassanak, miközben az előbbiek egyre inkább eladósodtak az utóbbiakkal szemben. Ez így sokkolóan hangzik, de fel kell ismernünk, hogy a külföldi követelések felhalmozásának célja a kereskedelmi többleten vagy a gyarmati kisajátítások révén éppen az volt, hogy e két ország később képes legyen tartósan együtt élni a kereskedelmi deficittel. Annak ugyanis semmi értelme, hogy egy országnak örökké kereskedelmi mérlegtöbblete legyen. A dolgok birtoklásának éppen az a célja, hogy egy idő után fogyaszthassunk, sőt vagyonunkat tovább gyarapíthassuk anélkül, hogy dolgoznunk kellene, vagy legalábbis többet lehessen fogyasztani és felhalmozni, mint amennyit a munkánkkal megtermelünk. Ugyanez volt a helyzet nemzetközi szinten a gyarmati korban is.
A két világháború által okozott kumulatív sokk, az 1930-as évek elején elindult nagy gazdasági világválság és a gyarmatbirodalmak felbomlása azzal a következménnyel járt, hogy ez a külföldön felhalmozott hatalmas befektetésállomány semmivé foszlott. Az 1950-es években más országokkal szemben Franciaország és Nagy-Britannia egyaránt nullához közeli nettó vagyoni pozícióban találta magát, ami azt jelenti, hogy a külföldön birtokolt eszközeik éppen elegendők voltak ahhoz, hogy a más országok által a két volt gyarmati nagyhatalom területén birtokolt vagyont ellensúlyozzák. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy ez a helyzet a következő fél évszázad alatt nem sokat változott.
A Franciaország és Nagy-Britannia által az 1950-es évektől a 2010-es évek elejéig birtokolt nettó külföldi eszközök állománya időnként enyhén pozitívba, időnként enyhén negatívba hajlott, de mindig nulla közelében maradt, legalábbis a korábbi szintekkel összevetve.7
Összefoglalva: a nemzeti tőke kétféle, a 18. századi és 21. század elején fennállt szerkezetét összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy a nettó külföldi eszközök szerepe mindkét időszakban elhanyagolható, és a valódi, hosszú távú szerkezeti átalakulást az jelenti, hogy a termőföldek helyét fokozatosan az ingatlan- és vállalkozói tőke vette át, miközben a tőke nemzeti jövedelemhez viszonyított összértéke nagyjából változatlan maradt.
Ezen átalakulások összegzéséhez a mai világot érdemes hivatkozási alapul venni. Jelenleg az egy főre jutó nemzeti jövedelem Franciaországban és Nagy-Britanniában egyaránt évi 30 000 euró között alakul, a nemzeti tőke pedig mindkét esetben nagyjából hat évnyi nemzeti jövedelemnek felel meg, vagyis egy főre kb. 180 000 euró jut. A termőföldek értéke mindkét esetben elhanyagolható (legfeljebb néhány ezer euró egy főre), a nemzeti jövedelem pedig két többé-kevésbé egyenlő részre oszlik: átlagosan egy főre 90 000 eurónyi lakáscélú ingatlan (amit az illető vagy bérbe ad, vagy saját maga lakja), és kb. 90 000 eurónyi egyéb hazai tőke (alapvetően vállalatokba fektetett pénzügyi tőke) jut.
Egy gondolatkísérletként tegyük fel, hogy három évszázadot visszautazunk az időben, és bár alkalmazzuk az 1700-as években fennálló tőkeszerkezetet, de a mértékek tekintetében a mai átlagos összegekkel dolgozunk - vagyis 30 000 eurót tesz ki az éves átlagos egy főre jutó jövedelem, 180 000 eurót pedig az egy főre jutó tőke. Az akkori viszonyok között tehát átlagos franciánk vagy angolunk nagyjából 120 000 eurónyi termőfölddel, 30 000 eurónyi lakáscélú ingatlannal és 30 000 eurónyi egyéb hazai tőkével rendelkezik.8 Nyilvánvalóan lesznek olyan franciák vagy britek, például Jane Austen hősei, a Norland-birtok tulajdonosa, John Darshwood, vagy a Pemberley-é, Charles Darcy, akik több száz hektár földet tudhatnak magukénak, ami több tíz- vagy több százmillió eurónyi vagyont jelent mostani árakon, miközben sokaknak semmijük sincs. Mégis ezekkel az átlagokkal egy kicsit láthatóbbá válik, hogy milyen alapvető változásokon ment át a nemzeti tőke szerkezete a 18. század óta, jóllehet az éves nemzeti jövedelemben kifejezve változatlan maradt.
Képzeljük most el ugyanezt a britet vagy franciát a belle époque idején, tehát 1900 körül. Éves jövedelme továbbra is átlagosan 30 000 euró, vagyona pedig 180 000 euró. Nagy-Britanniában a termőföldeknek ekkor már nincs igazi jelentőségük: egy britre kevesebb mint 10 000 eurónyi termőföld jut, viszont a lakáscélú ingatlanokra 50 000 euró, az egyéb hazai tőkére 60 000 euró, a külföldi befektetésekre pedig ugyancsak 60 000 euró. Franciaországban az arányok nagyjából hasonlóak voltak, azzal a különbséggel, hogy a termőföldek még mindig 30 000 és 40 000 euró közötti összeget tettek volna ki lakosonként, ami nagyjából a külföldi befektetések nagyságával lett volna egyenlő.9 A külföldi vagyon mindkét országban jelentős méreteket öltött. Magától értetődő, hogy nem mindenki rendelkezett a Szuezi-csatorna részvényeivel vagy oroszországi kötvényekkel. Ám ha átlagot veszünk, amely mögött rengeteg olyan embert kell elképzelnünk, akinek semmilyen külföldi vagyona nem volt, miközben egy kisebb cégnek jelentős volt a portfóliója, képet alkothatunk azokról az óriási felhalmozott vagyonokról, amelyekkel e két ország állampolgárai más országokban rendelkeztek.
Mielőtt részletesebben megvizsgálnánk azon sokkok természetét, amelyeket a tőke a 20. században elszenvedett, illetve azt, hogy a második világháború óta milyen okok vezettek újbóli megerősödéséhez, célszerű bevezetni az elemzésbe az államadósságot, és általánosabban véve az össznemzeti vagyon felosztását közösségi tulajdonban lévő és magánkézben lévő elemekre. A 21. század elején, amikor a gazdag országok nagy összegben halmoznak fel adósságokat, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az állami szektor mérlege aktívákat és passzívákat egyaránt tartalmaz.
Definíció szerint a közösségi tulajdonban lévő és a magánkézben lévő tőke közötti megosztás semmit sem változtat a nemzeti tőke végösszegén, sem pedig az összetételén, amelynek történeti változásait éppen az imént tekintettem át. Ugyanakkor a tulajdonjogok felosztása az állam és a magánszektor között fontos politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket vet fel.
Azzal kezdem tehát, hogy felidézem az 1. fejezetben bevezetett meghatározásokat. A nemzeti tőke vagy nemzeti vagyon a közösségi tulajdonban és a magántulajdonban lévő tőke együttes összege. A közösségi tulajdonban lévő tőke az állami aktívák és passzívák, azaz az eszközök és források közötti különbséget adja, a magántőke pedig értelemszerűen a magánszemélyek követeléseinek és tartozásainak egyenlege. Mind a közösségi, mind a magánszektorban a tőke mindig nettó vagyonként értendő, vagyis a birtokolt aktívák piaci értékének és a tartozások, vagyis a passzívák értékének különbségével egyenlő.
A közösségi aktívák konkrétan két formában jelennek meg. Lehetnek nem pénzügyi eszközök (alapvetően ingatlanok, amelyeket a közigazgatásban és a közszolgáltatások terén, főképpen az oktatásban és az egészségügyben használnak: általános, közép- és felsőfokú iskolák, kórházak stb.) vagy pénzügyi eszközök. Az államnak lehetnek többségi vagy kisebbségi részesedései vállalatokban, amelyek működhetnek akár bel-, akár külföldön (például állami befektetési alapok - sovereign wealth funds - keretében, néhány éve így nevezik azokat a vagyonalapokat, amelyek az egyes államok birtokában lévő jelentős összegű külföldi pénzügyi portfóliókat kezelik).
A gyakorlatban a nem pénzügyi és pénzügyi aktívák közötti határ elmosódhat. Például amióta a francia állam a francia telefontársaságot, majd a postát részvénytársasággá alakította át, a vállalatok által használt irodaépületeket pénzügyi eszközökként tartják nyilván, jóllehet korábban az állam vagyonmérlegében ezek nem pénzügyi aktívaként szerepeltek.
A 2010-es évek elején a közösségi vagyon (tehát a pénzügyi és nem pénzügyi eszközök összessége) nagyjából Nagy-Britannia egy éves jövedelmének felelt meg, illetve Franciaország esetében kicsivel kevesebb, mint másfélszerese. Ha figyelembe vesszük, hogy az államadósság mindkét országban nagyjából az éves nemzeti jövedelemnek megfelelő összeget tesz ki, akkor azt mondhatjuk, hogy a nettó közösségi vagyon vagy az állami tulajdonban lévő tőke mindkét országban a nullához közelít. A statisztikai hivatalok és a két ország központi bankja által készített legfrissebb hivatalos becslések szerint a nettó közösségi tőke Nagy-Britanniában majdnem fillérre nulla, Franciaországban pedig alig éri el a francia éves nemzeti jövedelem 30%-át (vagyis a teljes nemzeti tőkeállomány huszadrésze, lásd a 3.1. táblázatot).10
Másképpen fogalmazva: ha a két ország kormányai úgy döntenének, hogy az adósságok azonnali visszafizetése érdekében kiárusítják az állam tulajdonában lévő aktívákat, akkor Nagy-Britanniának egy lyukas garasa sem maradna, Franciaországnak pedig nagyon csekély vagyonkája lenne.
Ismét szeretném azonban hangsúlyozni, hogy e becslések pontossága nem szabad hogy félrevezessen bennünket. Az országok megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy pontosan alkalmazzák az ENSZ és más nemzetközi szervezetek által kidolgozott egységes elveket és módszereket, de az államháztartási számlák nemzeti rendszere nem egzakt tudomány, és soha
3.1. táblázat. Közösségi és magánvagyon Franciaországban 2012-ben
Magyarázat: 2012-ben Franciaországban a nemzeti tőke a nemzeti jövedelem 605%-át tette ki (vagyis 6,05 év nemzeti jövedelmével volt egyenlő), amiből 31% a közösségi tulajdonban lévő tőke (az egész 5%-a) és 574% a magántőke (az egész 95%-a).
Forrás: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
nem is volt az. Viszont az államadósságra vagy a széles értelemben vett állami vagyonra vonatkozó becslések pontossága a következtetések érvényessége szempontjából nem játszik lényeges szerepet.
Emlékeztetőül: a nemzeti jövedelem nem más, mint a bruttó hazai összterméknek (GDP) a tőke értékcsökkenésével csökkentett és a külföldről kapott nettó jövedelmekkel növelt összege; összességében a nemzeti jövedelem 2012-ben kb. Franciaország GDP-je 90%-ának felel meg; lásd az 1. fejezetet és az online módszertani függeléket.
Ezzel szemben a középületek (iskolák, kórházak) vagy a közlekedési infrastruktúra (vasút- és úthálózat) piaci értékét nagyon nehéz pontosan megbecsülni, hiszen ezeket ritkán bocsátják eladásra. A kalkulációban a közelmúlt hasonló eladásai során alkalmazott árakra lehet támaszkodni, ám ezek az adatok nem mindig megbízhatók, hiszen a piaci árak sokszor gyorsan és szélsőségesen változnak. Ezek a becslések inkább csak hozzávetőleges nagyságrendjüket tekintve hordoznak információt, nem kezelhetők matematikai bizonyosságként.
Mindenesetre vitathatatlan, hogy a közösségi tulajdonban lévő vagyon szintje jelenleg mindkét országban rendkívül alacsony - főképpen a magánkézben lévő vagyonhoz képest. Az, hogy a nettó közösségi vagyon 1%, mint Nagy-Britannia esetében vagy 5%, mint Franciaország esetében, vagy akár 10%, ha azt gondoljuk, hogy a közösségi vagyon a fenti okoknál fogva súlyosan alulértékelt -, ez a mi szempontunkból tulajdonképpen érdektelen kérdés. Bármilyen pontatlanok is legyenek a mérések, a lényeg, hogy a magánkézben lévő vagyon összege a 2010-es évek elején majdnem a nemzeti vagyon egészét jelenti a két országban: Nagy-Britanniában 99%-át, Franciaországban pedig 95%-át teszi ki a legutóbbi becslések szerint, tehát biztos, hogy mindkét esetben jócskán meghaladja a 90%-át.
Ha megvizsgáljuk Nagy-Britannia és Franciaország esetében a közösségi tulajdonban lévő vagyon történeti fejlődését, illetve a nemzeti vagyonon belül a közösségi és a magántőke arányának változásait a 18. század óta, azt tapasztalhatjuk, hogy a fent bemutatott kép lényegében változatlan (lásd
3.3.-3.6. ábra). Első pillantásra látszik, hogy a közösségi eszközök és tartozások, illetve a köztük lévő különbség mindig is viszonylag szerény volt a hatalmas magánvagyonokkal összehasonlítva. Az elmúlt három évszázad során a nettó közösségi vagyon mindkét országban időnként pozitív, időnként negatív egyenleget mutatott, ám a mértéke többnyire a nemzeti jövedelem + 100 és -100%-ának megfelelő határok között mozgott (leggyakrabban inkább +50 és -50% között), azaz mindig elenyésző volt a magánvagyonok méreteihez viszonyítva (amelyek összességükben akár a nemzeti jövedelem 700-800%-át is elérték).
Másképpen fogalmazva: a 18. század óta Franciaországban és Nagy-Bri-tanniában a nemzeti tőke és a nemzeti jövedelem arányában megfigyelt változások, amelyeket az előzőekben ismertettünk, valójában a magántőke és a nemzeti jövedelem arányának változásait jelentik (lásd 3.5.-3.6. ábra).
Rögzítsünk itt egy széles körben ismert fontos tényt: Franciaország és Nagy-Britannia mindig is magántulajdonra alapozott ország volt, és egyik ország sem kísérletezett soha szovjet típusú kommunizmussal, ahol az állam ellenőrzi a tőke túlnyomó részét. Így aztán nem meglepő, hogy a magánkézben lévő vagyon az idő folyamán mindig jelentősen meghaladta a közösségit. Másfelől ezek az országok soha nem halmoztak fel olyan mértékű államadósságot, ami radikálisan megváltoztatta volna a magánkézben lévő vagyon nagyságát.
A fentieket előrebocsátva most egy kicsit tovább haladhatunk az elemzésben. Bár a közpolitika egyik országban sem öltött szélsőséges jelleget, de azért időről időre - és különböző irányban - egyáltalán nem elhanyagolható módon befolyásolta a magánkézben lévő vagyonok felhalmozódását.
3.3. ábra. Közösségi tőke Nagy-Britanniában, 1700-2010
Magyarázat: 1950-ben Nagy-Britannia államadóssága két évnyi nemzeti jövedelmének felelt meg (míg ugyanez az eszközök tekintetében csupán egy év volt).
Forrás: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
3.4. ábra. Közösségi tőke Franciaországban, 1700-2010
Magyarázat: az államadósság 1780-ban, 1880-ban és 2000-10-ben egyaránt Franciaország egy éves nemzeti jövedelmével volt egyenlő.
Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
3.5. ábra. Magán- és közösségi tőke Nagy-Britanniában, 1700-2010
Magyarázat: 1810-ben Nagy-Britanniában a magánvagyon nyolc év nemzeti jövedelmével volt egyenlő (miközben a nemzeti tőke hét év jövedelmét tette ki).
Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
3.6. ábra. Magán- és közösségi tőke Franciaországban, 1700-2010
Magyarázat: 1950-ben a közösségi tőke egy év, a magántőke két év nemzeti jövedelmének felelt meg.
Forrás: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
A 18. és 19. században Nagy-Britanniában az állam például többnyire támogatta a magánkézben lévő vagyon gyarapodását azzal, hogy jelentős államadósságot halmozott fel. A francia állam ugyanígy járt el az ancien régime és a belle époque idején. Más alkalmakkor viszont az állam inkább a magánkézben lévő vagyonok korlátozására tett kísérletet. Például Franciaországban a második világháború után az államadósságot felszámolták és jelentős állami szektort hoztak létre. Lényegében ugyanez történt Nagy-Britanniá-ban is, bár szerényebb mértékben. A 21. század elejére a két ország - ahogy szinte valamennyi gazdag ország - nagy államadósságot halmozott fel. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az ilyesmi nagyon gyorsan megváltozhat. Éppen ezért a gondolatmenetünket megalapozandó célszerű megvizsgálni azokat a politikai vargabetűket, amelyekre mind Nagy-Britanniában, mind Franciaországban szép számmal akad példa.
Nagy-Britannia esetével kezdem. Két alkalommal - a napóleoni háborúkat, illetve a második világháborút követően - a brit államadósság szélsőségesen megnövekedett, azaz nagyjából a GDP 200%-ának megfelelő, sőt még azt is meghaladó magasságokba ugrott. Érdekes, hogy Nagy-Britannia - ahol a tartósan fennmaradó államadósság a valaha megfigyelt legmagasabb szintet érte el - mégsem vált soha fizetésképtelenné. Éppen ez utóbbi tény magyarázza az elsőt: ha egy ország nem válik fizetésképtelenné, akár direkt módon úgy, hogy egyszerűen megtagadja adóssága visszafizetését, akár indirekt módon úgy, hogy elinflálja az adósságát, akkor nagyon hosz-szú időbe telhet az ilyen hatalmas államadósság visszafizetése.
A 19. századi brit államadósság ebből a szempontból igazi tankönyvi eset. Menjünk egy kicsit vissza az időben. Az amerikai függetlenségi háború előtt már a 18. században Nagy-Britannia jelentős államadósságot halmozott fel - mellesleg Franciaországhoz nagyon hasonló módon. A két királyság egyfelől gyakran háborúzott egymással és más országokkal is, másfelől viszont nem volt képes elegendő adót beszedni a kiadásai fedezéséhez, így aztán az államadósságuk meredeken emelkedett. 1700 és 1720 között az államadósság mindkét országban elérte a nemzeti jövedelem 50%-át, az 1760-70-es években pedig a 100%-át.
Közismert tény, hogy a Francia Királyság képtelen volt megreformálni az adórendszerét és megszüntetni a nemesség kiváltságait az adózás terén. Ugyancsak jól tudjuk, hogy a forradalmi megoldást az általános rendi gyűlés 1789-es összehívása eredményeképpen végül is az jelentette, hogy teljesen új adórendszert vezettek be 1790—91-től. Ennek keretében minden földbirtokra adót vetettek ki, valamint ugyancsak általános érvénnyel megadóztatták az örökölt vagyonokat is. Ráadásul 1797-ben bekövetkezett az ún. „kétharmados államcsőd”, ami a fennálló államadósság kétharmadát érintette. Ezt fokozta az asszignaták (az államosított földek, mint fedezet mellett kibocsátott papírpénz) kibocsátása következtében előálló magas infláció, amivel aztán lényegében sikerült rendezni az ancien régime szám-láit.11 Mindezek következtében a francia államadósság a 19. század első évtizedeiben egy csapásra nagyon alacsony szintre süllyedt: ami 1815-ben a nemzeti jövedelem kevesebb mint 20%-át jelentette.
Nagy-Britannia egészen más utat járt be. Az amerikai függetlenségi háború, illetve a forradalmi és a napóleoni időkben Franciaországgal folytatott számos háború finanszírozásához a brit monarchia vég nélküli kölcsönök felvételéhez folyamodott. Az államadósság így az 1770-es évek elején a nemzeti jövedelem 100%-ával, az 1810-es években pedig nagyjából már 200%-ával lett egyenlő, ami tízszer nagyobb volt, mint a francia államadósság ugyanebben az időszakban. Egy évszázad költségvetési többletére volt szükség ahhoz, hogy Nagy-Britannia fokozatosan csökkenteni tudja ezt az adósságot, ami így az 1910-es évek elejére a nemzeti jövedelem 30%-a alá került (lásd 3.3. ábra).
Milyen tanulság vonható le ebből a történelmi leckéből? Vitathatatlan, hogy a nagyarányú államadósság megnövelte a magánvagyonok súlyát a brit társadalomban. Azok az angolok, akik megengedhették maguknak, kölcsönt nyújtottak az államnak úgy, hogy ez egyáltalán nem csökkentette a magánberuházásokat: az 1770 és 1810 közötti évek jelentős állami eladósodását alapvetően a magánmegtakarítások ugyanilyen jelentős növekedése kísérte (ami nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy milyen jólétben élt ebben a korban a brit tulajdonososztály, illetve hogy milyen vonzó hozamot biztosítottak az államkötvények). Így aztán a nemzeti tőke ebben az időszakban összességében stabilan hét évnyi nemzeti jövedelem szintjén maradt, miközben a magánkézben lévő vagyonok összege az 1810-es években a nemzeti jövedelem nyolcszorosát tette ki (a közösségi tőke tehát értelemszerűen egyre inkább negatív irányba billent el) (lásd
3.5. ábra).
Semmi meglepő nincs ezért abban, hogy Jane Austen regényeiben a vagyon újra és újra felbukkan: a szokásos földbirtokos réteg mellett most már nagy számban megjelentek a kötvénytulajdonosok is (akik, ha az irodalmi forrásoknak hinni lehet, ugyanazok az emberek voltak). Így végül a magántőke teljes egészében elképesztően nagy méreteket ölt. Az államkötvények után fizetett kamatok, amelyeket kiegészítettek a földbérleti díjak, összességében a történelem során soha nem látott méretű magánvagyon kialakulását eredményezték.
Másodszor egészen nyilvánvaló, hogy mindent egybevetve az állam ilyen nagymértékű eladósodása egészen jól szolgálta a kölcsönt nyújtók és a leszármazottaik érdekét, legalábbis azzal a helyzettel összehasonlítva mindenképpen, ha a brit monarchia kiadásainak fedezésére adófizetésre kényszerítette volna ezeket az embereket. A pénztulajdonos szempontjából sokkal kellemesebb kölcsönt nyújtani az államnak, amiért aztán évtizedeken keresztül bezsebelhette a kamatokat, mint adót fizetni ellenszolgáltatás nélkül. Ráadásul az állami deficit azzal, hogy növelte a keresletet a magántőke iránt, fokozta e tőke hozamát is. Ez tehát megint csak azoknak az érdekeit szolgálta, akiknek a jóléte az államkötvényekbe eszközölt befektetéseiktől függött.
A lényeg tehát, hogy a 20. századdal alapvető ellentétben a 19. században az államadósság finanszírozásáért szép árat fizettek: 1815 és 1914 között az infláció nagyjából nulla volt, az állampapírok kamata pedig többnyire meglehetősen magas (általában 4-5% körül mozgott) és lényegesen meghaladta a növekedési ütemét. Ilyen körülmények között a gazdag emberek és örököseik számára nagyon jó üzletnek bizonyult az államadósság finanszírozása.
Képzeljünk el egy konkrét esetet. Vegyünk egy államot, amelyik húsz éven keresztül a GDP 5%-ának megfelelő hiányt halmoz fel minden évben, amint azt az 1795 és 1815 közötti időszakban Nagy-Britannia tette, hogy fizethesse a nagyszámú katona zsoldját. Ám ezt a hiányt nem pótlólagos adók kivetéséből, hanem addicionális kötvénykibocsátásból fedezi. Húsz év leforgása alatt az így felhalmozott államadósság a GDP 100%-ával egyenlő. Tegyük fel, hogy az állam nem akarja visszafizetni ezt az adósságot, hanem csak a kamatokat fizeti utána. Ha ezt 5%-os kamatláb mellett teszi, akkor minden évben a GDP 5%-át kell a felhalmozott adósságot finanszírozó kölcsön nyújtóinak kifizetnie - az idők végezetéig.
Nagyjából ez történt a 19. századi Nagy-Britanniában. Száz éven keresztül, 1815 és 1914 között a brit költségvetés jelentős elsődleges többlettel rendelkezett, vagyis a beszedett adók folyamatosan, a GDP több százalékpontjával meghaladták a kiadásokat; ez nagyobb összeg volt, mint amennyit az állam ezen időszak alatt oktatási célokra fordított. Csupán a GDP és a nemzeti jövedelem növekedése (évi 2,5% 1815 és 1914 között) tette lehetővé, hogy egy évszázadnyi vezeklés után a britek végül képesek voltak lényegesen csökkenteni a nemzeti jövedelemben mért adósságukat.12
Ez a történelmi eset több szempontból is alapvető tanulságokkal szolgál; például segít megérteni, hogy a 19. századi szocialisták, köztük természetesen Marx is, miért viszolyogtak az államadósságtól, amelyben - meglehetős éleslátásról tanúságot téve - a magánvagyon felhalmozásának eszközét látták.
Ráadásul ekkoriban az államadósság után fizetendő kamat nem csupán Nagy-Britanniában, de minden más országban, például Franciaországban is nagyon magas volt. A forradalmi államcsőd 1797-es epizódja soha nem ismétlődött meg, és Balzac szelvényvagdosó hőseinek nem kellett jobban aggódniuk kötvényeik miatt, mint Jane Austen alakjainak. 1815 és 1914 között az infláció éppen olyan alacsony volt Franciaországban, mint a La Manche csatorna másik oldalán, és az államkötvényekért járó kamatokat mindig hiánytalanul pontosan kifizették. Az államkötvények tehát a 19. század Franciaországában - Nagy-Britanniához hasonlóan - nagyon biztos befektetésnek számítottak, tulajdonosaik jól prosperáltak, épp úgy, mint a szigetországban. Az 1815-ben még nagyon szerény mértékű francia állami adósságállomány a következő évtizedekben gyors növekedésnek indult, főleg a restauráció és júliusi monarchia idejében (1815 és 1848 között). Ez volt az az időszak, amikor a választójog megadását a vagyoni helyzethez kötötték.
A francia állam a megszálló hadsereg eltartása miatt 1815-16 folyamán erősen eladósodott, aztán 1825-ben ismét, amikor a híres, az „emigránsok milliárdjáról” szóló törvény a forradalom alatt külföldre távozott arisztokraták számára állapított meg nagy összegű jóvátételt (a távollétükben lezajlott meglehetősen korlátozott földreformért). Összességében az államadósság a nemzeti jövedelem több mint 30%-ának megfelelő összegre növekedett. A második császárság alatt a pénzügyi köröknek nem lehetett oka panaszra. Marx 1849-50-ben írt, Osztályharcok Franciaországban című vitriolos cikkében Bonaparte Napóleon új pénzügyminisztere, Achille Fould szemére vetette, hogy a bankárok és a legmagasabb pénzügyi körök érdekében önkényesen megemelte az alkoholtermékekre kivetett adót, hogy a járadékosoknak kifizethesse a nekik járó összegeket. Később, az 1870-71-es francia-porosz háborút követően a francia állam ismét kénytelen volt saját lakosságától hitelt felvenni, hogy ki tudja fizetni Németországnak a hadisarcot, amelynek a mértéke nagyjából a nemzeti jövedelem 30%-ának megfelelő összeg volt.13 Így aztán 1880 és 1914 között a francia államadósság még Nagy-Britanniáét is meghaladta: a nemzeti jövedelem 70-80%-át, míg a briteknél csak az 50%-át tette ki. A belle époque francia regényeiben az államkötvények utáni járadék témája gyakran felbukkan.
Az állam minden évben a nemzeti jövedelem 2—3%-ának megfelelő kamatot fizetett ki (ami a korszak oktatási költségvetését meghaladó összeget jelent), és ezek a kamatok egy ugyancsak jelentős társadalmi csoport megélhetését biztosították.14
A 20. században az államadósságnak ettől teljesen eltérő megközelítése alakult ki, ami azon a nézeten nyugodott, hogy az eladósodás a közkiadások növelésének eszköze lehet, amelynek révén a gazdagságot a leginkább rászorulók javára lehet újra elosztani. A két nézet közötti különbség elég egyszerűen összefoglalható: a 19. században a hitelezőket busásan megjutalmazták, és ez növelte a magánvagyonokat, míg a 20. században az inflációval szétmálló adósságot egyre értéktelenebb pénzzel fizették vissza. A dolog lényegét tekintve ez lehetővé tette, hogy a hiányt az államnak kölcsönt nyújtók fizessék meg az adók emelése nélkül. Az államadósságnak ez a „progresszív” felfogása egyébként mind a mai napig jelen van, bár időközben az infláció lassan a 19. századi szintre süllyedt, újraelosztási hatása pedig korántsem egyértelmű.
Megjegyzendő, hogy az infláció általi újraelosztás sokkal nagyobb szerepet játszott Franciaországban, mint Nagy-Britanniában. Ahogy azt már az előző fejezetben láttuk, Franciaországban 1913 és 1951 között az éves átlagos infláció több mint 13%-ra nőtt, ami százszoros árnövekedést jelent. Amikor Proust 1913-ban publikálja a Swannt, az államkötvények éppen olyan megingathatatlannak tűntek, mint a Cabourg-i Grand Hotel, ahol a regényíró a nyarait töltötte. 1950-ben azonban ezek vásárlóereje az 1913-as szint századrészére csökkent, így aztán az 1913-as járadékosok leszármazot-tainak jóformán már semmi nem maradt.
Az állam számára ez azzal a következménnyel járt, hogy a nagyon jelentős induló államadósság (amely 1913-ban a nemzeti jövedelem 80%-át tette ki) és az ugyancsak nagyon magas államháztartási hiány dacára (amely az 1913 és 1950 közötti, főképp a háborús éveket jellemezte) a francia államadósság 1950-re viszonylag alacsony szinten, a nemzeti jövedelem 30%-án állt, akárcsak 1815-ben. A felszabadulás időszakának hatalmas deficitjét az azt követő négy, politikailag túlfűtött év (1945-1948) évi 50%-ot meghaladó inflációja szinte azonnal eltüntette. Bizonyos értelemben az 1797-es „kétharmados” államcsődhöz hasonló helyzet állt elő: a múlt tartozásait törölték, az alacsony szintű államadósság mellett elkezdődhetett az ország újjáépítése (lásd 3.4. ábra).
Nagy-Britanniában a helyzet másképpen alakult; lassabban és kevesebb szenvedéllyel. 1913 és 1950 között az átlagos éves inflációs ráta alig haladja meg a 3%-ot, ami azt jelentette, hogy az árak csupán háromszorosukra növekedtek (ami mindössze egyharmincada volt a franciának). Ez azonban éppen elég nagy csapás volt a brit járadékosoknak, ami a 19. században elképzelhetetlen lett volna. De még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozza a költségvetés hiányának drámai elfutását a két világháború között. Nagy-Britannia mindent megtett annak érdekében, hogy a háború költségeit, amennyire lehetett, ne a bankóprés révén finanszírozza. Így aztán 1950-re az ország kolosszális, a GDP 200%-át meghaladó méretű államadósságot cipelt, ami még az 1815. évinél is magasabb volt. Az 1950-es évek inflációja (4% évente), de különösen az 1970-es éveké (csaknem 15% évente) kellett ahhoz, hogy a brit államadósság a GDP 50%-a körüli értékre csökkenjen (lásd 3.3. ábra).
Az infláción keresztül megvalósuló újraelosztási mechanizmus elképesztően erős; mindkét ország 20. századi történelmében meghatározó szerepet játszott. Ám ez felvet két igen jelentős problémát. Egyrészt az infláció célzási pontossága nagyon esetleges: az államkötvények tulajdonosai (közéjük értve azokat is, akiket a bankbetéteken keresztül közvetve tekinthetünk azoknak) nem mindig a leggazdagabbak közül kerülnek ki. Másrészt ez a mechanizmus nem működhet örökké. Amint az infláció állandósul, a hitelezők egyre magasabb nominális kamatot követelnek, és magasabb árral már nem lehet a kívánt célt elérni. Arról nem is beszélve, hogy a magas infláció sok esetben önálló életre kel, és egyre gyorsabban növekszik - ha egyszer elindul a folyamat, a következményein már nehéz úrrá lenni: például bizonyos társadalmi csoportok jövedelme emelkedik, másoké nem. Az 1970-es évek végén, mely időszakot a magas infláció, a munkanélküliség növekedése és a viszonylagos gazdasági stagnálás egyszerre jellemezte (ez a stagfláció), új konszenzus jött létre, amely szerint kívánatos az infláció alacsony szinten tartása. Erre a kérdésre a továbbiakban még visszatérek.
Az államadósság e hosszú és viharos története - a 18. és a 19. századi nyugalmas szelvényvagdosástól a 20. század inflációs kisajátításáig - érthetően mély nyomot hagyott a kollektív emlékezetben és az irodalmi művekben. Ez a történelmi tapasztalat a közgazdasági gondolkodást sem hagyta érintetlenül. Például David Ricardo 1817-ben megfogalmazta azt a hipotézisét, amelyet ma „ricardói ekvivalencia” néven ismerünk. Ennek értelmében bizonyos feltételek fennállása esetén az állam eladósodása nem gyakorol hatást a nemzeti tőke felhalmozódására. Ricardót nyilvánvalóan nagymértékben befolyásolta mindaz, amit maga körül látott. Amikor ezt a gondolatot papírra vetette, a brit államadósság a GDP 200%-a körül járt, de láthatóan ez egyáltalán nem vetette vissza a magánszektor beruházásait, ahogy a tőke felhalmozódását sem. A kiszorítás rettegett jelensége nem következett be, az állam növekvő eladósodását a magánmegtakarítások növekedése finanszírozta. Ám ez nem jelenti azt, hogy a ricardói ekvivalencia elv egyetemes, minden időben és helyen érvényes törvény lenne. Természetesen minden az érintett társadalmi csoport jólétén múlik (Ricardo korában a britek egy kis csoportja elég gazdag volt, hogy képes legyen a többletmegtakarításokat biztosítani); de persze fontos a felkínált kamatláb és az állam iránti bizalom is. Az azonban figyelemre méltó, hogy a történelmi adatsorokkal nem rendelkező, és a 3.3. ábrán látható mérések eredményeit értelemszerűen nem ismerő Ricardo, aki viszont alaposan ismerte kora brit kapitalizmusát, ennyire jól látta, hogy a kialakult gigantikus államadósság semmilyen befolyást nem gyakorol a nemzeti vagyonra, csupán az ország egyik felének követeléseit gyarapítja az ország másik felével szemben.15
Hasonlóképpen befolyásolta Keynest az őt körülvevő világ, amikor 1936-ban a „járadékosok eutanáziájáról” írt: az első világháború előtti világ már összeomlóban volt, és nem létezett más, a gazdasági és költségvetési válság feloldását lehetővé tevő, politikailag is elfogadható megoldás. Keynes pontosan látta, hogy az infláció, amelyet a britek nem nagyon akartak elfogadni, mert erős konzervatív beidegződéseik okán ragaszkodtak az 1914 előtti aranystandardhoz, a legegyszerűbb, ha nem is feltétlenül a legigazságosabb módszer az államadósság csökkentésére és a múltban felhalmozott vagyonok befolyásának mérséklésére.
Az 1970-es évek óta az államadósság elemzésének nem igazán használ, hogy a közgazdászok túl nagy előszeretettel alkalmazzák az ún. reprezentatív ágens alapú modellt, vagyis minden egyes szereplőről azt tételezik fel, hogy ugyanakkora jövedelemmel és vagyonnal (és így ugyanolyan összegű állampapír-portfólióval is) rendelkezik. A valóságos világ ilyen leegyszerűsítése néha hasznos lehet, amikor például a viszonylag komplex modellek egyébként nehezen elemezhető belső logikai kapcsolatait akarjuk szétfésülni. Ha azonban teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk a jövedelmek és a vagyonok eloszlásának egyenlőtlenségeit, akkor ezek a modellek sokszor egészen szélsőséges és irreális következtetésekre vezetnek, amelyek inkább a zavart fokozzák, nem pedig a tisztánlátást. Államadósság esetén a reprezentatív ágens alapú modellek arra a következtetésre vezethetnek, hogy az államadósság teljes mértékben semleges nem csupán a nemzeti tőke, de a pénzügyi terhek elosztása tekintetében is. A ricardói ekvivalencia ilyen radikális újraértelmezése, amely Robert Barro amerikai közgazdász16 nevéhez fűződik, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az államadósság nagy része - ahogy ez például a 19. századi Nagy-Britanniá-ban, de más országokban is történt - a lakosság maroknyi csoportja birtokában van, így aztán az államadósság az országon belüli újraelosztás fontos eszköze, akkor is, amikor visszafizetik, és akkor is, amikor nem. Figyelembe véve a vagyonok eloszlásának nagyfokú koncentrációját, ami mindig is jellemző volt és ma is az, ha e kérdésekkel úgy foglalkozunk, hogy közben nem beszélünk a különböző társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenségekről, valójában a téma fontos aspektusait és horderejét hagyjuk figyelmen kívül.
Térjünk vissza a közösségi vagyon történetéhez és az állam által birtokolt vagyonelemekhez. Az államadóssághoz viszonyítva a közösségi aktívák története látszólag jóval kevésbé viharos.
Az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk úgy, hogy Franciaországban és Nagy-Britanniában az állam által birtokolt vagyon teljes összege hosszú távon növekvő tendenciát mutat. A 18. és a 19. században nagyjából a nemzeti jövedelem alig 50%-ának felelt meg, a 20. században és a 21. század elején mindkét országban a nemzeti jövedelem kb. 100%-át teszi ki (lásd
3.3.-3.4. ábra).
Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy ez a növekedés történelmi értelemben az állam egyre jelentősebb gazdasági szerepvállalását tükrözi. E folyamatnak része az egészségügyi és oktatási szolgáltatások folyamatos bővülése (ami nagy volumenű beruházásokat igényel ingatlanokba és berendezésekbe), de ugyanez vonatkozik a közlekedéssel és hírközléssel kapcsolatos állami vagy félállami beruházásokra is. A közszolgáltatások és az infrastruktúra Franciaországban szélesebb körű, mint Nagy-Britanniában, így aztán a közösségi tulajdonban lévő aktívák összértéke a 2010-es évek elején ott a nemzeti jövedelem 150%-át, míg a La Manche csatorna túloldalán alig 100%-át teszi ki.
A közösségi vagyon hosszú távú felhalmozásának ez a leegyszerűsített, békét sugalló leírása persze figyelmen kívül hagy egy fontos mozzanatot az elmúlt évszázad történelméből: az 1950 és 1970 közötti években valóban tetemes állami vagyonelemek halmozódtak fel elsősorban az ipari és pénzügyi szektorban, ám ezt 1980 után több nagyszabású privatizációs hullám követte. A legtöbb fejlett országban különböző mértékben megfigyelhető volt ugyanez a kettős fordulat, főképpen Európában, de számos fejlődő országban is.
Franciaország esete emblematikusnak mondható. Megértéséhez kicsit vissza kell térnünk a múltba. A magánkapitalizmusba vetett hitet más országokhoz hasonlóan Franciaországban is alaposan megrendítette az 1930-as évek gazdasági válsága és az azt követő káosz. Az 1929-ben a Wall Street-i tőzsdekrachhal kezdődő nagy gazdasági világválság azóta sem látott kíméletlenséggel sújtott le a gazdag országokra: Nagy-Britannia, Németország és Franciaország munkaképes lakosságának egynegyede vesztette el az állását. A 19. században és nagyrészt az 1930-as évek elejéig általános érvénynyel vallott hagyományos laissez faire modell, vagyis az a doktrína, miszerint az államnak nem kell beleavatkoznia a gazdasági folyamatokba, hosszú időre hitelét vesztette. Erre válaszul számos ország folyamodott az erőteljesebb állami beavatkozás politikájához. Nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a kormányok és a közvélemény is megkérdőjelezték annak a pénzügyi és gazdasági elitnek a szakértelmét, amely a világot a szakadék szélére lavírozta, és eközben igencsak megtollasodott. Sokan javasoltak különböző „vegyes” gazdasági formákat, amelyekben a hagyományos magántulajdon mellett a közösségi tulajdon különböző formái is megjelennek. Ám abban erős volt az egyetértés, hogy a legkevesebb, amire szükség van, a pénzügyi rendszer és általában a magántulajdonon alapuló kapitalizmus erőteljes állami szabályozása és felügyelete.
Ráadásul az a tény, hogy a Szovjetunió csatlakozott a második világháborúban győztes szövetséges hatalmakhoz, megnövelte a bolsevikok által működtetett etatista rendszer presztízsét. Végül is nem ez a rendszer tette lehetővé, hogy a szovjethatalom erőltetett ütemben iparosítsa ezt a hagyományosan elmaradott országot, amely 1917-ben éppen csak maga mögött hagyta a jobbágyrendszert? 1942-ben Joseph Schumpeter elkerülhetetlennek ítélte meg a szocializmus győzelmét a kapitalizmus fölött. 1970-ben Paul Samuelson híres tankönyvének nyolcadik kiadásában még azt jósolta, hogy valamikor 1990 és 2000 között a szovjet GDP meghaladja majd az amerikait.17
Franciaországban a magánkapitalizmussal szembeni általános bizalmatlanságnak a légkörét fokozta az is, hogy 1945-ben a gazdasági elit számos tagjáról azt gyanították, hogy kollaborált a német megszállókkal 1940 és 1944 között, aminek következtében szemérmetlenül meggazdagodott. A felszabadulás utáni időszak e pattanásig feszült légkörében került sor a legfontosabb gazdasági ágazatok, köztük a bankszektor, a szénbányák és az autóipar államosítására. A Renault autógyár államosítását a hatóságok retorziónak szánták, miután a tulajdonost, Louis Renault-t kollaboráció vádjával letartóztatták. Az ideiglenes kormány 1945 januárjában államosította a gyárat.18
1950-ben a rendelkezésre álló becslések szerint Franciaországban a közösségi tulajdonban lévő eszközök értéke meghaladta egy év nemzeti jövedelmét. Mivel az államadósság értékét nagymértékben csökkentette az infláció, a nettó közösségi vagyon olyan körülmények között érte el ezt a szintet, amikor a magánvagyon mértéke alig ért el két évnyi nemzeti jövedelmet (lásd 3.6. ábra). Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az efféle becslések látszólagos pontossága nem szabad hogy félrevezessen: a tőke értékét nagyon nehéz egy olyan időszakban megbecsülni, amelyet történelmi viszonylatban is igen alacsony árak jellemeztek. Ezért nem lehet kizárni, hogy az állami eszközöket a magánvagyonokkal összevetve enyhén alábecsültük. A nagyságrendek azonban fontos igazodási pontként szolgálnak: 1950-ben az állam Franciaországban legalább a nemzeti vagyon 25-30%-át birtokolta.
Ugyancsak jelentős arányokról beszélünk tehát, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a közösségi vagyon egyáltalán nem érintette a kis- és középvállalatokat, illetve a mezőgazdaságot sem, a lakóingatlanok tekintetében pedig mindvégig viszonylag szerény mértékű (20% alatt) maradt. A háború utáni államosítás leginkább az ipari és a pénzügyi szektort érintette, itt az állam részesedése 1950 és 1980 között meghaladta az 50%-ot.
Ez a történelmi epizód, még ha viszonylag rövid is volt, elég fontos ahhoz, hogy megértsük a francia közvéleménynek azt a bonyolult érzésvilágát, amelyet mind a mai napig táplál a magánkapitalizmus iránt. A Trente Glorieuses időszakában, amikor az ország újjáépült és erőteljesen (a történelem folyamán soha nem látott mértékben) növekedett, Franciaországban vegyes gazdasági rendszer működött, mondhatni, egy kapitalisták nélküli kapitalizmus, de legalábbis egyfajta államkapitalizmus, ahol a magántulajdonosok immáron nem gyakoroltak ellenőrzést a legnagyobb vállalatok fölött.
Igaz, ugyanebben az időszakban más országokban is sor került államosításra, például Nagy-Britanniában is, ahol 1950-ben Franciaországhoz hasonlóan az állami aktívák szintén meghaladták az egy évi nemzeti jövedelem összegét. A különbség mindössze annyi, hogy eközben a brit államadósság meghaladta két év nemzeti jövedelmét, így az 1950-es években a brit nettó állami vagyon végső soron erősen negatív volt, a brit magánvagyon pedig ennek megfelelően nagyobb méreteket öltött. A közösségi vagyon csak az 1960-70-es években vált végre pozitívvá, de még akkor sem haladta meg a nemzeti jövedelem 20%-át (ami azért meglehetősen
nagy).19
A Franciaország által bejárt út sajátossága, hogy az állami vagyon az 1950 és 1970 közötti évek tündöklése után 1980-tól nagyon alacsony szintre zuhant vissza, miközben a magánvagyon mind az ingatlan, mind pedig a pénzügyi területen a Nagy-Britanniában tapasztaltnál is magasabb szintre emelkedett: a 2010-es évek elején nagyjából hat év nemzeti jövedelmének, vagyis az állami vagyon hússzorosának felelt meg. Franciaország az 1950-es évek államkapitalizmusa után a 21. századra igazi ígéret földjévé vált a magántulajdonra épülő újkapitalizmus számára.
Ez a változás annál is inkább szembeötlő, mert tulajdonképpen soha nem beszéltünk arról világosan, hogy mi is a lényege. Számos bonyolult ok áll az olyan folyamatok hátterében, mint az 1980-as évek óta világszerte zajló privatizációs folyamat, az áru- és szolgáltatáspiacok liberalizációja, a pénzügyi piacok és a tőkemozgások útjában álló szabályozási korlátok lebontása. Az 1930-as évek válsága és az azt követő sorozatos katasztrófák emléke már elhalványult. Az 1970-es évek stagflációja megmutatta a háború utáni keynesiánus konszenzus határait. Miután a háború utáni újjáépítésnek és a Trente Glorieuses magas növekedési ütemének vége lett, nagyon is érthető volt, hogy egyre többen megkérdőjelezték az állami szerepvállalás vég nélküli kiterjesztését, illetve azt, hogy az állam a kibocsátás egyre nagyobb hányadára tart igényt. Az 1979-80-as években a deregulációs mozgalom az Egyesült Államok és Nagy-Britannia „konzervatív forradalmával” kezdődött. Ezek az országok egyre nehezebben viselték, hogy más országok kezdik ledolgozni a hozzájuk viszonyított elmaradásukat (még ha ez a felzárkózási folyamat nagyobbrészt automatikus is volt, ahogy azt a 2. fejezetben láthattuk). Ugyanakkor a szovjet és kínai etatista modell kudarca egyre nyilvánvalóbbá vált az 1970-es években, így a két kommunista óriás az 1980-as évek elején kénytelen volt fokozatosan liberalizálni gazdaságirányítási rendszerét, aminek a lényege a magántulajdon új formáinak bevezetése volt a vállalati szférában.
Ebben a nemzetközi színtéren egy irányba mutató közegben a francia választók 1981-ben ismét tanúbizonyságot tettek arról, hogy szeretnek az ár ellen haladni. Persze minden országnak megvan a maga történelme és politikai napirendje. Franciaországban a választók szocialista-kommunista többséget juttattak hatalomra, amelynek egyik programpontja éppen a bank-és ipari szektor 1945-ben megkezdett államosításának folytatása volt.
Ez a közjáték azonban viszonylag rövid életűnek bizonyult, hiszen 1986-tól egy új liberális többség valamennyi területen jelentős privatizációt hajtott végre, amit az 1988 és 1993 között ismét hatalomra került szocialista többségű vezetés tovább folytatott, sőt kiterjesztett. Az államosított Renault művek 1990-ben részvénytársasággá alakult, mint ahogy a telekommunikációs hivatal is France Télécommá alakult át, és alaptőkéjét megnyitották a magánszektor számára 1997-98-ban. A lelassult növekedés, a magas munkanélküliség és a jelentős költségvetési hiány közepette az állami részesedések fokozatos eladása az 1990-2000-es években pótlólagos bevételt jelentett ugyan az egymást követő kormányoknak, de nem volt képes megakadályozni az államadósság folyamatos emelkedését. A nettó állami vagyon nagyon alacsony szintre süllyedt, ugyanakkor a magánvagyonok lassan elkezdték megközelíteni a 20. század eleji sokkokat megelőző szintjüket. Így aztán Franciaország két történelmi időpontban teljes mértékben átalakította a nemzeti vagyon szerkezetét, anélkül hogy igazán tudatában lett volna annak, hogy mindez miért is történik.