Az előző fejezetben megvizsgáltam a tőke metamorfózisát Európában és Észak-Amerikában a 18. századtól kezdve. E hosszú időszakot áttekintve láthatjuk, hogy a vagyon természete teljesen átalakult: a mezőgazdasági földtőke helyét fokozatosan átvette az ipari és pénzügyi tőke, valamint a városi ingatlanok. Ám a leginkább szembeötlő tény mégis az, hogy mindezen átalakulások ellenére a tőkeállomány teljes értéke az illető ország által évente megtermelt jövedelemben mérve - ez az az arány, amely a legáltalánosabban kifejezi a tőke fontosságát az illető ország gazdaságában és társadalmában - e nagyon hosszú időszak alatt a jelek szerint nem sokat változott. Mind Nagy-Britanniában, mind Franciaországban - ez az a két ország, amelyet illetően a legteljesebb idősorokkal rendelkezünk - a nemzeti vagyon egyaránt öt-hat év nemzeti jövedelmének felelt meg a 2010-es évek elején, ami alig alacsonyabb, mint a 18. és 19. század folyamán, illetve az első világháborúig megfigyelt érték (ekkor nagyjából hat-hét év nemzeti jövedelmét jelentette). Figyelembe véve tehát a tőke/jövedelem aránynak az 1950-es évek óta megfigyelhető jelentős és folyamatos növekedését, magától értetődően felmerül a kérdés, hogy vajon ez a növekedés tovább folytatódik-e a következő évtizedekben, és elképzelhető-e, hogy a 21. század végére a tőke/jövedelem arány eléri, netán meg is haladja a korábbi évszázadok szintjeit.
Európa és Amerika összehasonlításakor szembesülünk a másik fontos jelenséggel. Nem meglepő, hogy az 1914 és 1945 közötti sokkok olyan erősek voltak, hogy ebből a tőke/jövedelem arányának mélyrepülése következett Európában a 20. század túlnyomó részében, vagyis az 1920-as évektől egészen az 1980-as évekig. Ha viszont figyelmen kívül hagyjuk azt a hosz-szú időszakot, amely a háborúkkal, illetve azok következményeinek felszámolásával telt el, azt találjuk, hogy a tőke/jövedelem arány tendenciaszerűen is mindig magasabb volt Európában. Érvényes volt ez a 19. századra és a 20. század elejére (amikor Európában az arány hat-hét körül alakult, míg az Egyesült Államokban csupán négy-öt körül), mint ahogy érvényes a 20. század végére és a 21. század elejére is: az európai magánvagyonok az 1990-es évek elején már újra az amerikaiak előtt jártak, 2010-ben pedig már csaknem hat év nemzeti jövedelmének feleltek meg, míg az Egyesült Államokban alig érik el a négy évet (lásd 5.1. és 5.2. ábra39).
Ezek a tények magyarázatot követelnek: mi okozza azt, hogy a tőke/ jövedelem arány Európában visszatért a történelem során tapasztalt legmagasabb szinthez, és miért kell ennek trendszerűen magasabbnak lennie, mint az amerikainak? Mik azok a titokzatos erők, amelyek egy adott társadalomban hat-hét év nemzeti jövedelmére tornázzák fel a tőke értékét, ahelyett hogy az csupán három-négy évnek megfelelő magasságban lenne? Létezik-e a tőke/jövedelem aránynak valamilyen egyensúlyi szintje, ha igen, hogyan határozhatjuk meg? Ha van ilyen egyensúlyi szint, mik a következményei a tőke hozamára nézve, és mi lehet a kapcsolat e szint és a között, ahogy a nemzeti jövedelem munkára és tőkére eső részre oszlik? E kérdések megválaszolásához meg kell ismernünk azt a dinamikus törvényt, amely egy adott gazdaságban összefüggést teremt a tőke/jövedelem arány, a megtakarítások, valamint a növekedési ütem között.
5.1. ábra. Magántőke és közösségi tőke: Európa és Amerika, 1870-2010
Magyarázat: a nemzeti tőke mozgása mind Európában, mind Amerikában hosszú távon elsősorban a magántőke alakulását tükrözi vissza.
Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
5.2. ábra. A nemzeti tőke Európában és Amerikában, 1870-2010
Magyarázat: a nemzeti tőke (a közösségi és magántőke összessége) 1910-ben Európában 6,5 év nemzeti jövedelmének felel meg, míg Amerikában 4,5 év nemzeti jövedelmével volt egyenlő.
Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Hosszú távon a P tőke/jövedelem arány egészen egyszerűen és érthetően kapcsolódik az s megtakarításokhoz, illetve a g növekedési ütemhez a következő képlet szerint:
P = s/g.
Például, ha s=12% és g=2%, akkor P = s/g = 600%.40
Másképpen fogalmazva, ha egy ország minden évben nemzeti jövedelmének 12%-át takarítja meg, és nemzeti jövedelmének növekedési rátája évente 2%, akkor hosszú távon a tőke/jövedelem aránya 600% lesz: a szóban forgó ország hat év nemzeti jövedelmének megfelelő tőkét fog felhalmozni.
Ez a kapitalizmus második törvényének is tekinthető egyenlet egy teljesen evidens, ugyanakkor nagyon fontos valóságot ír le: egy sokat megtakarító, ám lassan növekvő ország hosszú távon hatalmas tőkeállományt tud felhalmozni, ami jelentős következményekkel jár a társadalom szerkezetére és a vagyon eloszlására nézve.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy stagnáláshoz közeli állapotban lévő társadalomban a múltban felhalmozott jövedelmek automatikusan aránytalanul nagy súlyra tesznek szert.
A tény, hogy a 21. század elején a tőke/jövedelem arány trendszerűen arra a magas szintre tért vissza, amelyet a 18. és 19. században figyelhettünk meg, azzal indokolható, hogy az érintett országok ismét alacsony növekedési üzemmódba kerültek. A növekedési ütem - különösen a demográfiai növekedéssel magyarázható részének - csökkenése magyarázza tehát a tőke súlyának nagy visszatérését.
Fontos megértenünk, hogy a növekedési ütem kismértékű módosulásai is hosszú távon nagyon jelentős változásokat idézhetnek elő a tőke/jöve-delem arányban.
Például ha a megtakarítási ráta 12%-os, a növekedési ráta pedig a korábbi 2%-ról 1,5%-ra csökken, akkor a hosszú távú tőke/jövedelem arány
- a P = s/g logikája szerint - nyolc év nemzeti jövedelmével lesz egyenlő a korábbi hat év helyett. Ha a növekedési ráta még tovább csökken, egészen 1%-ra, akkor P = s/g 12 évre változik, vagyis a 2%-os növekedési rátájú társadalom tőkeintenzitásának a kétszeresét fogja mutatni. Ez egyfelől akár jó hír is lehet: a tőke potenciálisan mindenki számára hasznos, és feltéve, hogy a dolgok jól vannak elrendezve, mindenki jól jár vele. Másfelől azonban azt is jelenti, hogy a tőke birtokosai - a vagyon egy adott eloszlása mellett - potenciálisan a gazdasági erőforrások nagyobb részét fogják ellenőrzésük alatt tartani. Az tehát nyilvánvaló, hogy egy ilyen változás gazdasági, társadalmi és politikai következményei távolról sem elhanyagolhatók.
Ha azonban a növekedés 3%-ra emelkedik, akkor a P = s/g mindössze négy év nemzeti jövedelmével lesz egyenlő. Ha ezzel egy időben a megtakarítási ráta is csökken egy kicsit, tehát s=9%, akkor hosszú távon a tőke/ jövedelem arány három év jövedelmének megfelelő szintre fog csökkenni.
Ezek a hatások annál is jelentősebbek, mert a P = s/g törvény alkalmazásánál a nemzeti jövedelem teljes növekedési ütemét kell figyelembe vennünk, vagyis az egy főre jutó és a demográfiai tényezővel magyarázható gazdasági növekedést együttesen.41 Másképpen fogalmazva: egy állandónak tekintett 10-12%-os megtakarítási ráta és az egy főre jutó, évi 1,5-2%-os
- tehát az Európát jelenleg jellemző - gazdasági növekedés esetén nyilvánvalóvá válik, hogy a demográfiai értelemben stagnáló országokban a tőke hat-nyolc év nemzeti jövedelmének megfelelő szintre növekedhet, miközben az évente 1%-os demográfiai növekedési ütemet és következésképpen az évi 2,5-3%-os gazdasági össznövekedést felmutató országok esetében, amilyen például az Egyesült Államok, a tőke csupán három-négy év jövedelmének szintjét fogja elérni. Ha pedig egy ilyen ország ráadásul kevesebbet is takarít meg, mint az első, például azért, mert a lakosság elöregedésének folyamata lassúbb, az előzőekben leírt mechanizmus újabb lökést kap. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy az egy főre eső jövedelem növekedési üteme tekintetében hasonló helyzetű országokban a tőke/jövedelem arány nagyon eltérően fog alakulni pusztán csak azért, mert a demográfiai növekedési ütemük eltérő.
Ez a törvény segít abban, hogy megértsük a tőke/jövedelem arány történeti fejlődését. Ennek részeként meg tudjuk magyarázni azt is, hogy jelenleg miért tűnik úgy, hogy a tőke/jövedelem arány - az 1914 és 1945 közötti időszak sokkjai és a 20. század második felében tapasztalt kivételesen gyors növekedés után - visszatérőben van a korábbi nagyon magas szintekre. Azt is megérthetjük, hogy miért halmozódik fel trendszerű okoknál fogva több tőke Európában, mint az Egyesült Államokban (legalábbis addig, amíg az óceán másik felén a demográfiai növekedés az európait meghaladó marad, ami nyilván nem fog örökké tartani). Először azonban néhány fogalmi és elméleti kérdést még pontosítanom kell.
Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy a kapitalizmus második törvénye, a P = s /g csak bizonyos fontos előfeltevések érvényesülése esetében alkalmazható. Tudnunk kell, hogy egy aszimptotikus, tehát csak hosszú távon érvényesülő törvényről van szó: amennyiben egy ország meglehetősen hosszú ideig a jövedelmei s részét takarítja meg, és a nemzeti jövedelmének növekedési rátája állandóan g, akkor a tőke/jövedelem aránya egyre inkább P = s/g felé fog közelíteni, hogy aztán megfelelően hosszú idő elteltével ezen a szinten stabilizálódjon. Ez azonban nem megy máról holnapra: ha egy ország csak néhány évig takarítja meg a jövedelme s részét, az nem lesz elég ahhoz, hogy a tőke/jövedelem arány az illető országban a P = s/g képlet szerint alakuljon.
Vegyünk a példa kedvéért egy olyan országot, amelyben nincs tőke, viszont egy éven keresztül megtakarítja nemzeti jövedelmének 12%-át. Ebben az országban nyilván nem jön létre egyhamar hat évnyi nemzeti jövedelemnek megfelelő értékű tőke. Az éves 12%-os megtakarítási rátával, 0 tőkéből kiindulva, ötven évnek kell eltelnie ahhoz, hogy hat év jövedelmének megfelelő tőke halmozódjon fel - és a tőke/jövedelem arány még akkor sem fogja elérni a hatot, mivel maga a nemzeti jövedelem is nyilvánvalóan jelentősen növekedett az eltelt fél évszázad alatt (kivéve ha nulla növekedési ütemet tételezünk fel).
Az első megjegyzendő elv tehát az, hogy a vagyon felhalmozásához időre van szükség: több évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy a P = s/g törvény teljesülhessen. Ha ezt az emlékezetünkbe véstük, máris könnyebben meg fogjuk érteni, hogy miért kellett annyi idő, hogy Európa kiheverje az 1914 és 1945 közötti sokkok következményeit, és miért olyan fontos, hogy nagyon hosszú történelmi időszak alapján tudjuk vizsgálni a hasonló kérdéseket. Az egyén szintjén természetesen előfordul, hogy valaki nagyon gyorsan tetemes vagyonra tesz szert. Egy ország szintjén azonban a tőke/jövedelem aránynak a P = s/g törvény által leírt mozgása hosszú távú jelenség.
Ez az alapvető különbség e törvény és az a = r x P törvény között, amelyet az 1. fejezetben a kapitalizmus első alaptörvényének neveztem. Ez utóbbi szerint a nemzeti jövedelemből a tőkére eső a rész a tőke r átlagos hozamának és a P tőke/jövedelem arányának a szorzatával egyenlő. Fontos megértenünk, hogy az a = r x P törvény valójában tiszta számviteli azonosság, amely a dolog természetéből adódóan tértől és időtől függetlenül mindig érvényes. Nem is kell törvénynek neveznünk; tekinthetünk rá úgy is, mint egy eljárásra, amelynek alkalmazásával meghatározhatjuk, hogy a nemzeti jövedelemből mekkora rész esik a tőkére (vagy hogy mennyi a tőke hozama, attól függően, hogy melyiket könnyebb mérni). Ezzel ellentétben a P = s/g törvény dinamikus folyamat eredménye: olyan egyensúlyi állapotot ír le, ami felé az s megtakarítási rátával és a g növekedési ütemmel jellemezhető gazdaság tendál, még ha ez az egyensúlyi állapot a maga teljességében gyakorlatilag soha nem is következik be.
Másodszor a P = s/g törvény csak akkor érvényes, ha csak az ember által felhalmozható tőkeformákat vesszük figyelembe. Ha a nemzeti tőke jelentős részben tisztán természeti erőforrásokból (avagy olyan természeti erőforrásokról van szó, amelyek értéke független az emberi beavatkozástól és a múltban eszközölt beruházásoktól) áll, magától értetődően a P a megtakarításoktól függetlenül is nagyon magas lehet. A későbbiekben még visszatérek a nem felhalmozható tőke gyakorlati jelentőségére.
És végül a P = s/g törvény csak akkor érvényes, ha az eszközárak átlagosan együtt mozognak a fogyasztói árakkal. Ha az ingatlanok vagy a részvények ára más áraknál gyorsabban emelkedik, akkor a nemzeti tőke piaci értéke és az éves nemzeti jövedelemáram aránya új megtakarítás nélkül is igen magas szintre emelkedhet. Rövid távon az eszközök relatív — mármint a fogyasztói árakhoz viszonyított - árának mozgása néha sokkal nagyobb, mint a volumenhatás (azaz az új megtakarítások belépésével magyarázható hatás). Ha azonban feltételezzük, hogy az ármozgások hosszú távon kiegyenlítődnek, a P = s/g törvény szükségképpen érvényes, függetlenül attól, hogy milyen okoknál fogva döntött úgy az illető ország, hogy nemzeti jövedelmének s részét megtakarítja.
Ezt a mozzanatot érdemes újra hangsúlyozni: az P = s/g törvény érvényessége teljesen független attól, hogy milyen okból döntenek úgy egy adott ország lakosai - vagy kormányuk -, hogy vagyont halmoznak fel. A gyakorlatban számos oka lehet annak, amiért az emberek így tesznek: például a jövőbeli fogyasztásukat akarják növelni (vagy el akarják kerülni, hogy a fogyasztásukat a jövőben csökkenteni kelljen, például a nyugdíjas évek elérkezésekor), netán a következő nemzedék számára gyűjtenek vagyont, vagy a vagyon által biztosított hatalomra, biztonságra, presztízsre vágynak. Általában ezeknek az indíttatásoknak mindegyike egyszerre van jelen úgy, hogy az arány mindenki esetében - legyen az egyén, ország vagy kor - más és más. Gyakran még az érintettek maguk sem igazán tudják kibogozni, egyértelműen elválasztani egymástól ezeket a nagyon különböző motivációkat. A harmadik részben még visszatérek arra, hogy milyen komoly következményei vannak e különböző motivációknak és felhalmozási mechanizmusoknak az egyenlőtlenségre és a vagyon eloszlására nézve; hogy milyen szerepet játszik az öröklés az egyenlőtlenség szerkezetében; és hogy általánosságban véve milyen társadalmi, erkölcsi és politikai megfontolásokkal indokolhatók a vagyoni különbségek. Jelenleg azonban csak a tőke/ jövedelem arány dinamikájának megértése a célunk, ami első megközelítésben a vagyon eloszlásának kérdésétől függetlenül is vizsgálható. Most tehát elégedjünk meg azzal, hogy a P = s/g törvény minden esetben érvényes, bármilyen okok is húzódjanak az adott ország konkrét megtakarítási rátájának alakulása mögött.
Mindez egyszerűen abból adódik, hogy a P = s/g az egyetlen stabil tőke/jövedelem arány egy a jövedelmei s részét megtakarító és a nemzeti jövedelmet g ütemben növelő országban.
Egy példával szeretném megvilágítani ezt a nagyon egyszerű gondolatmenetet. Képzeljük el, hogy egy ország minden évben jövedelmeinek 12%-át takarítja meg, és az eredeti tőkeállomány hat év jövedelmének felel meg. Ebben az esetben a tőkeállomány évente 2%-kal fog növekedni42, vagyis pontosan ugyanolyan ütemben, mint a nemzeti jövedelem. Ezért a tőke/jövedelem arány nem változik.
Ha azonban a tőkeállomány nem éri el hat év jövedelmének nagyságát, a jövedelem 12%-ának megtakarítása a tőkeállomány 2%-nál nagyobb, tehát a jövedelmet meghaladó növekedését fogja eredményezni évente. Ez azt jelenti, hogy a tőke gyorsabban fog növekedni, mint a jövedelem, és így a tőke/jövedelem arány egészen az egyensúlyi helyzet eléréséig szintén növekedni fog.
Fordított esetben, vagyis ha a tőkeállomány meghaladja hat év jövedelmének mértékét, a 12%-os megtakarítási ráta a tőke évi 2%-nál lassúbb növekedését jelenti, így aztán a tőke/jövedelem arány csökkenésnek fog indulni, ismét csak az egyensúlyi állapot felé mozogva.
Bármelyik esetről is legyen szó, a tőke/jövedelem arány hosszú távon mindig a P = s /g egyensúlyi szint irányába fog tartani (amit a tiszta természeti erőforrások esetleg felfelé mozdíthatnak el), azzal a feltétellel, hogy az eszközárak átlagos növekedése hosszú távon a fogyasztói árak változását követi.43
Összefoglalva: a P = s/g törvény épp úgy nem magyarázza meg azokat a sokkokat, amelyek a tőke/jövedelem arányt rövid távon érhetik, mint ahogy a világháborúk létét vagy az 1929-es nagy válságot - amelyek példái lehetnek a szélsőséges sokkoknak - sem képes megmagyarázni. Viszont alkalmas arra, hogy megmutassa azt az egyensúlyi szintet, ami felé a tőke/ jövedelem arány hosszú távon tendál, amikor a sokkok és válságok hatása már kiszűrődött.
Ahhoz, hogy a tőke/jövedelem arány hosszú és rövid távú mozgásának különbségét érzékeltessük, vizsgáljuk meg a legfejlettebb országok 1970 és 2010 közötti éves szintű adatait. Erre az időszakra számos ország vonatkozásában megbízható és homogén adatokkal rendelkezünk. Kezdjük a magántőke és a nemzeti jövedelem kapcsolatával, amelynek az alakulását a világ nyolc legfejlettebb országában az 5.3. ábrán mutattuk be, a GDP csökkenő mértékének sorrendjében: Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Kanada és Ausztrália.
Az 5.1. és 5.2. ábrán bemutatott számokkal összehasonlítva - amelyek tízéves átlagolással készültek, hogy a hosszú trendekre tudjunk összpontosítani - az 5.3. ábrán bemutatott éves idősorokból jól látható, hogy a tőke/ jövedelem arány nagyon rövid távon minden országban nagy változékonyságot mutat. Ez a nagy változékonyság annak köszönhető, hogy az ingatlanok (legyen szó lakás- vagy üzleti célú ingatlanról) és a pénzügyi eszközök - főképpen a részvények - ára közismerten nagyon volatilis. A tőkét mindig nehéz beárazni, egyrészt mert nagyon bonyolult megjósolni azon javak és szolgáltatások iránti jövőbeni kereslet nagyságát, amelyeket egy adott vállalat vagy ingatlan állít elő, és ezért az adott aktíva jövőbeli hasznát, osztalékát, jogdíját, bérleti díját is nehéz megjósolni; másrészt mert egy adott ingatlan vagy vállalat jelenlegi értéke nemcsak ezektől az
5.3. ábra. A magántőke a gazdag országokban, 1970-2010
Magyarázat: a magántőke 1970-ben a gazdag országok 2-3,5 éves nemzeti jövedelmének felelt meg, 2010-ben pedig négy-hét év nemzeti jövedelmének.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
alapvető elemektől függ, hanem attól is, hogy szükség esetén milyen áron lehet ezeket a javakat értékesíteni - vagyis a várható árfolyamnyereségtől vagy veszteségtől is.
Márpedig a jövőbeli árak megbecslése önmagában is függ az efféle aktívákat körüllengő általános lelkesedéstől, ami akár önbeteljesítő jóslatként is működhet: ha abban bizakodunk, hogy bizonyos javakon drágábban tudunk majd túladni, mint amennyiért vettük őket, akkor egyéni szinten racionális lehet, hogy valaki, az általános lelkesedés hatására sokkal többet fizessen az illető eszközért, mint annak fundamentális értéke (főképpen azért, mert a fundamentális érték mint olyan, szintén bizonytalan). Ez az oka annak, hogy a spekulatív ingatlanpiaci és tőzsdebuborékok pontosan egyidősek magával a tőkével, valójában a kettő egy tőről fakad.
Az 1970 és 2010 közötti időszak leglátványosabb spekulatív buborékja kétségkívül az 1990-es évek Japánjában pukkadt ki (lásd 5.3. ábra). Az 1980-as években a japán magánvagyonok a szó szoros értelmében elszálltak: az évtized elején még alig négy év nemzeti jövedelmének megfelelő nagyságról az évtized végére hét év jövedelmének szintjére vágtattak fel. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a hatalmas és rendkívül gyors felfutás részben mesterséges volt: a magánvagyon értéke aztán az 1990-es évek elején brutálisan leesett, majd az 1990-es évek közepétől kezdve nagyjából hat év nemzeti jövedelmének megfelelő szinten stabilizálódott.
Nem fogom most elismételni az 1970-es évek óta a fejlett országokban kialakult és kipukkadt valamennyi ingatlanpiaci és tőzsdei buborék történetét, és még kevésbé teszek kísérletet a jövőbeliek előrejelzésére, amire amúgy sem lennék képes. Csak példaképpen utalok az Olaszországban 1994-95 között lezajlott jelentős ingatlanpiaci korrekcióra és a 2000-01-ben kipukkadt internetbuborékra, ami az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában tetemes tőke/jövedelem arány csökkenést idézett elő (bár ez nem volt akkora, mint a Japánban tíz évvel korábban végbement korrekció). Tegyük hozzá azt is, hogy a 2000-es évek amerikai ingatlanpiaci és tőzsdei boomja 2007-ig folytatódott, és csak a 2008-09-es recesszió után következett be nagy zuhanás. Két év alatt az amerikai magánvagyonok öt év nemzeti jövedelmének megfelelő szintről négy év szintjére csökkentek, ami kb. az 1991-92-es japán korrekciónak felel meg. Más országokban, főképpen Európában a korrekció sokkal kevésbé volt erős, esetenként nem is volt: Nagy-Britanniában, Franciaországban, Olaszországban az eszközárak, főképpen az ingatlanok ára 2008-ban egy rövid stabilizációs szakasz után, 2009-10-ben megindult felfelé, így aztán a magánvagyonok a 2010-es évek elején már újra a 2007-es magasságokban jártak, vagy enyhén meg is haladták azt.
Amit hangsúlyozni szeretnék, hogy a rövid lejáratú eszközárak kiszámíthatatlan rövid távú mozgásai mögött - amelyek amplitúdója az utóbbi évtizedekben mintha megnőtt volna (és amint a későbbiekben látni fogjuk, ez kapcsolatba hozható a potenciális tőke/jövedelem arány megnövekedésével) - az 1970 és 2010 közötti időszak egészét tekintve egy hosszú távú trend működik minden fejlett ország vonatkozásában (lásd 5.3. ábra). Az 1970-es évek elején a magánvagyonok tartozásmentes összértéke két-három év nemzeti jövedelmének felelt meg valamennyi kontinens valamennyi fejlett országában.44 Negyven évvel később, a 2010-es évek elején a magánvagyonok négy-hét év nemzeti jövedelmének megfelelő magasságba értek fel valamennyi vizsgált országban.45 A változás iránya nem lehet kétséges: a buborékoktól eltekintve a magánvagyonok újbóli térnyerését figyelhetjük meg az 1970-es évek óta, vagy talán még pontosabban fogalmazva: egy új, öröklésen alapuló tulajdonosai kapitalizmus létrejöttének lehetünk a szemtanúi.
Ezt a szerkezeti változást három tényezőcsoport idézte elő, amelyek egymást felerősítve és kiegészítve teszik ezt a jelenséget különösen erőteljessé. A legfontosabb hosszú távon ható tényező a növekedés, különösen a demográfiai növekedés lelassulása, ami a magas megtakarítási ráta mellett automatikusan a tőke/jövedelem arány trendszerű emelkedéséhez vezet a P = s/g törvényben leírtaknak megfelelően. Ez a mechanizmus jelenti hosszú távon a legmarkánsabb erőt, de nem szabad elfeledkeznünk a két másik tényezőről sem, amelyek meghatározó módon erősítették fel az előzőekben ismertetett hatásmechanizmust: az egyik a privatizációs hullám, azaz az állami vagyon 1970-80-as évek óta megfigyelhető fokozatos át-áramlása a magánszektorba; a másik pedig az ingatlanpiaci és tőzsdei aktívák árának hosszú távú felzárkózási folyamata, ami az 1980-90-es években szintén felgyorsult olyan politikai körülmények között, amelyek egészében véve kedvezőbbek voltak a magántőke szempontjából, mint a háborút közvetlenül követő évtizedek környezete.
Az első mechanizmussal kezdem, amely a tartósan magas megtakarításokkal párosuló alacsony növekedésen és a dinamikus P = s/g törvényen alapul. Az 5.1. táblázatban feltüntettem a nyolc legfejlettebb országban az 1970 és 2010 között tapasztalt növekedési és magánmegtakarítási ráták átlagos értékeit. Ahogy azt már a 2. fejezetben is megjegyeztem, az egy főre jutó nemzeti jövedelem növekedése (vagy az ennek majdnem teljes mértékben megfelelő egy főre jutó bruttó hazai termék) nagyon hasonló képet mutatott az összes fejlett országban az elmúlt évtizedekben. Ha az összehasonlításokat csak néhány évből álló időszakok alapján végezzük el, a különbségek jelentősek lehetnek, ami gyakran okoz büszkeséget vagy féltékenységet az érintett országokban. Ám ha hosszú időszakokat átlagolunk, a valóság az, hogy a fejlett országok mindegyike nagyjából ugyanabban az ütemben növekszik. 1970 és 2010 között az egy főre jutó átlagos nemzeti jövedelem növekedése 1,6-2,0% között alakult a világ nyolc legfejlettebb országában, a tényleges ráta a leggyakrabban 1,7—1,9% közötti sávban maradt. A rendelkezésre álló statisztikai mérőeszközök (főleg az árindex) tökéletlenségét figyelembe véve nem lehetünk biztosak abban, hogy az eny-nyire kismértékű eltérések statisztikailag egyáltalán szignifikánsak-e.46
Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a demográfiai növekedéssel összevetve az eltérések ugyancsak elenyészők. Az 1970 és 2010 közötti időszakban a népesség éves növekedési üteme sem Európában, sem Japánban nem érte el a 0,5%-ot (ezen belül 1990 és 2010 között inkább a nullához közelített, Japánban pedig a növekedés egyenesen negatív volt), miközben az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában 1,0—1,5% között alakult (lásd 5.1. táblázat). Így aztán az 1970 és 2010 közötti időszak együttes növekedési üteme az Egyesült Államokban és a többi új országban lényegesen
5.1. táblázat. Növekedési és megtakarítási ráták a fejlett országokban,
1970-2010
Magyarázat: a demográfiai növekedés és a megtakarítások rátái az egyes fejlett országok esetében meglehetősen változatos képet mutatnak; az egy főre jutó nemzeti jövedelem növekedése már sokkal kisebb eltérésekkel jellemezhető.
Forrás: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
magasabb volt, mint Európában vagy Japánban: az első országcsoport esetében évi 3% körül (vagy annál akár valamivel több is), míg a második csoport esetében alig 2%-ról beszélhetünk (és abból is csupán 1,5% esik a legutolsó periódusra). Ezek az eltérések önmagukban talán nem tűnnek nagynak, ám hosszú távon felhalmozódnak, így mégis csak jelentősek. Az új gondolat, amit ehelyütt hangsúlyozni szeretnék, hogy a növekedési ütemek ilyen mértékű különbségei óriási hatással vannak a tőke hosszú távú felhalmozódására, ami egyszersmind azt is nagyobbrészt megmagyarázza, hogy a tőke/jövedelem arány trendszerű értelemben miért jóval magasabb Európában és Japánban, mint Amerikában.
Most vizsgáljuk meg az átlagos megtakarítási ráták alakulását 1970 és 2010 között; ismét jelentős különbségekkel találkozunk az egyes országok esetében. A magánmegtakarítások általában a nemzeti jövedelem 10-12%-a között mozognak, de van 7-8%, mint az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, illetve 14-15%, mint Japánban és Olaszországban (lásd 5.1. táblázat). Negyven év alatt ezek jelentős különbségeket eredményeznek. Ráadásul a legtöbbet megtakarító országok általában a leginkább azok, amelyekben a lakosság lélekszáma stagnál, illetve elöregedik (ez indokolja a megtakarítást, amelynek a célja gondoskodás az öregkorról, vagy az örökül hagyás az utódok számára), de a kapcsolat távolról sem nevezhető szisztematikusnak. Mint már említettem, számos oka van annak, hogy valaki miért dönt nagyobb vagy kisebb megtakarítás mellett, és semmi megdöbbentő nincs abban, hogy ezek a különböző országokban nagy eltéréseket mutatnak. A megtakarítás mértékében szerepet játszanak a jövővel kapcsolatos, kulturálisan determinált nézetek és a különböző nemzeti sajátosságok. A dolog nagyon hasonlít a gyermekvállalással vagy a bevándorlással kapcsolatos döntésekre, és mindezek együttese határozza meg végül is a demográfiai növekedés ütemét.
Ha most egymás mellé tesszük a növekedési és a megtakarítási rátákban megfigyelt eltéréseket, máris könnyen találunk magyarázatot arra, miért halmoznak fel az egyes országok nagyon különböző mennyiségű tőkét, és miért növekedett meg nagymértékben a tőke/jövedelem arány az 1970-es évek óta. Japán esete jól szemlélteti ezt: a majdnem 15%-os évi megtakarítási rátával és a 2%-ot alig meghaladó növekedési ütemmel jellemezhető országban nyilvánvaló, hogy miért halmozódik fel hosszú távon hat-hét év nemzeti jövedelmének megfelelő tőkeállomány: ez a P = s/g dinamikus felhalmozó-dási törvény működésének automatikus következménye. Az sem meglepő, hogy a Japánnál jóval kevesebbet megtakarító, viszont gyorsabban növekvő Egyesült Államok jelentősen alacsonyabb tőke/jövedelem arányt mutat fel.
Általánosabban fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy ha összehasonlítjuk az 1970 és 2010 között megfigyelt megtakarítások alapján (az 1970-es kiinduló vagyonokat beleértve) a magánvagyon 2010-re előre jelezhető szintjét és a 2010-es valóságos értékét, akkor a legtöbb ország esetében a két szám nagy hasonlóságot mutat.47 A megfelelés persze nem tökéletes, ami azt jelzi, hogy más tényezők jelentőségét sem szabad alábecsülni. Nagy-Bri-tannia esetében például a megtakarítási ráta alakulása önmagában nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy miért emelkedett meredeken a magánvagyonok szintje ebben az időszakban.
Ám az egyes országok sajátosságain túl az eredmények összességében elég koherens képet mutatnak: a megtakarítások mennyiségének 1970 és 2010 közötti alakulásával (és az induló tőkével) megmagyarázhatók a magánvagyonok ugyanezen időszak alatti felhalmozódásának legfontosabb jellemzői, anélkül hogy fel kellene tételeznünk a relatív eszközárak jelentős trendnövekedését. Másképp fogalmazva, az ingatlanpiaci és a tőzsdei ármozgások rövid távon mindig - és gyakran középtávon is - fontos szerepet játszanak, ám hosszú távon kiegyenlítődnek, és ekkor már a volumenhatások kerekednek felül.
Japán esete ebben a vonatkozásban is nagyon jellemzőnek tekinthető. Ha meg akarjuk érteni az óriási tőke/jövedelem arány növekedését az 1980-as években, amit az 1990-es évek elején zuhanásszerű csökkenés követett, akkor látnunk kell, hogy a folyamatot egyértelműen egy ingatlanpiaci és tőzsdei buborék fokozatos növekedése, majd kipukkadása határozta meg. Ám ha az 1970 és 2010 közötti időszak egészében bekövetkezett változást akarjuk megérteni, akkor nyilvánvaló, hogy a volumenhatások nagyobb szerepet játszottak, mint az árak: a megtakarítások alakulása szinte tökéletesen előrejelzi a magánvagyonok növekedését az 1970-es, három év nemzeti jövedelmének megfelelő szintről hat évre 2010-ben.48
A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a magánmegtakarítások két alkotóelemből állnak: egyrészt a magánszemélyek közvetlen megtakarításai (vagyis a háztartások rendelkezésre álló jövedelmének azon része, amely nem kerül azonnali felhasználásra), másrészt pedig a vállalkozások megtakarításai, amelyek az érintett vállalatokat közvetlenül vagy pénzügyi befektetések formájában birtokló magánszemélyeket illetik meg. Ez a második összetevő a vállalatok által visszaforgatott profit (ami valójában a fel nem osztott vállalati nyereség, ami egyes országok esetében a teljes magánmegtakarítások akár felét is elérheti [lásd 5.2. táblázat]).
Ha ezt a második elemet figyelmen kívül hagyjuk, és csak a háztartások magánmegtakarításait vesszük figyelembe, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a megtakarítások egyik országban sem lennének elegendők, hogy ezzel magyarázzuk a magánvagyonok növekedését. Így magyarázatnak nem maradna más, mint az eszközárak, leginkább a részvényárak trendnövekedése. Ez a következtetés pusztán számviteli értelemben akár helyénvaló is lenne, közgazdasági értelemben azonban eléggé mesterkélt. Igaz, a részvényárak hosszú távon valóban gyorsabban növekednek, mint a fogyasztói árak, ám ezt alapvetően az magyarázza, hogy az újra befektetett profit lehetővé teszi az adott vállalatnak, hogy növelje a méretét és a tőkéjét (tehát valójában volumenhatást, nem pedig árhatást jelent). Amint visszavezetjük a visszaforgatott profitot a magánmegtakarítások közé, az árhatás nagyrészt eltűnik.
A gyakorlatban a részvényesek szempontjából a közvetlenül osztalék formájában kifizetett nyereséget gyakran sokkal nagyobb adó terheli, mint az újra befektetett. A tőke tulajdonosainak érdekében állhat tehát, hogy a nyereségnek pusztán egy részét fizessék ki osztalék formájában (azonnali fogyasztási szükségleteiket fedezendő), a fennmaradó részt pedig felhalmozzák, illetve visszaforgassák a vállalatba, vagy annak leányvállalataiba. Később a részvények egy részét az árfolyamnyereség realizálása érdekében
5.2. táblázat. Magánmegtakarítások a fejlett országokban, 1970-2010
Magyarázat: a magánmegtakarítások jelentős (és országonként változó nagyságú) része a vállalatok fel nem osztott nyereségéből származik.
Forrás: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
eladhatják (ez általában alacsonyabb kulccsal adózik, mint az osztalék).49 Az, hogy az egyes országokban az összes magánmegtakarításban a visszaforgatott nyereség aránya eltérő képet mutat, nagyrészt a különböző törvényi és adózási rendszerekkel magyarázható, és sokkal inkább számviteli, mint valóságos gazdasági különbséget jelent. Ilyen körülmények között talán az a legcélravezetőbb, ha a vállalatok által visszaforgatott nyereséget a tulajdonosok javára történt megtakarításként, és mint ilyet, a magánmegtakarítások részeként tartjuk számon.
Hozzá kell tennünk azt is, hogy a P = s/g dinamikus törvényében használt megtakarítás fogalma a tőke értékcsökkenés utáni megtakarítást jelenti, vagyis valóban új megtakarítást, ahol a bruttó megtakarítás összegéből levonjuk az épületek és berendezések amortizációját (ami jelenthet például tetőjavítást, csatornázást vagy az elhasználódott használati tárgyak - autók, számítógépek, gépek - cseréjét is). A különbség jelentős lehet, mivel a fejlett
gazdaságokban a tőke értékcsökkenése évente a nemzeti jövedelem 10—15%-át jelenti, és kb. a bruttó megtakarítás felét emészti fel, ami általában a nemzeti jövedelem 25-30%-a körül alakul. Így a nettó megtakarítás is a nemzeti jövedelem 10-15%-ának megfelelő nagyságú lesz (lásd 5.3. táblázat). Ráadásul a fel nem osztott nyereség gyakran az épületek és berendezések karbantartására szolgál, és sokszor előfordul, hogy az értékcsökkenés levonása után fennmaradó, valóban új befektetésekre fordítható maradvány egészen kicsi lesz - mindössze a nemzeti jövedelem néhány százalékpontja -, vagy akár negatívba is fordulhat, ha a fel nem osztott nyereség nem éri el a tőke értékcsökkenésének mértékét. Definíció szerint csak a nettó (az értékcsökkenés összegével csökkentett) megtakarítás növeli a tőkeállományt: az értékcsökkenés kiegyenlítése csak a tőkeállomány értékének csökkenését állítja meg.50
5.3. táblázat. Bruttó és nettó megtakarítások a fejlett országokban,
1970-2010
Magyarázat: a bruttó megtakarítások jelentős része (általában kb. a fele) a tőke értékcsökkenésével egyenlő, és így kizárólag az elhasználódott eszközök helyreállítására vagy helyettesítésére fordítható.
Forrás: piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Végül megjegyzendő, hogy a magánmegtakarítások között a megadott definíció alapján, és így a magánvagyonok vizsgálatánál sem vettem figyelembe a háztartások tartós fogyasztásicikk-vásárlásait, mint például bútorok, háztartási gépek gépkocsi stb. vásárlását. Ezzel az államháztartási számlákra vonatkozó nemzetközi előírásokhoz igazodtam, amelyek szerint az ilyen javak vásárlása azonnali fogyasztásnak számít (bár ha ilyen javakat vállalatok vásárolnak, az beruházásnak minősül magas amortizációs ráta mellett). Ez azonban az általam tárgyalt kérdés szempontjából nem igazán fontos, mivel a teljes vagyonhoz viszonyítva a tartós fogyasztási cikkek mindig is csupán viszonylag csekély hányadot képviseltek, amelynek a mértéke ráadásul időben csak kis változásokat mutat: a rendelkezésre álló becslések szerint valamennyi fejlett országban a háztartások által tulajdonolt tartós fogyasztási cikkek 1970 és 2010 között általában a nemzeti jövedelem 30-50%-át jelentették, és a változások semmilyen trendet nem követtek.
Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy átlagosan mindenki egyhar-mad és fél év közötti jövedelmének megfelelő bútorral, hűtőszekrénnyel, gépkocsival stb. rendelkezik, ami a 2010-es évek elején 10 000 és 15 000 eurót jelent lakosonként, ha évi 30 000 eurós átlagjövedelemmel számolunk. Ez nem kevés, és a könyv harmadik részében látni fogjuk, hogy a népesség jelentős hányada számára lényegében ez jelenti a vagyont. Ugyanakkor a tartós fogyasztási cikkek jelentősége mégis csak csekély ahhoz az öt-hat évnyi nemzeti jövedelemnek megfelelő szinthez, tehát az egy főre jutó 150 000-200 000 euróhoz képest, amit a magánvagyonok a tartós fogyasztási cikkeken kívül összességükben jelentenek, és aminek kb. a fele ingatlan, a másik fele pedig nettó pénzügyi eszközök (például banki letétek, részvények, kötvények, különböző befektetések nettó, az adósságok levonása után számolva) és üzleti tőke formájában jelenik meg.
Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha a tartós fogyasztási cikkeket is figyelembe vennénk a magánvagyon nagyságának kiszámításakor, ennek mindössze annyi hatása lenne, hogy a nemzeti jövedelem 30-50%-ának megfelelő összegben feljebb tolná az 5.3. ábrán ábrázolt görbét, anélkül hogy a folyamatot összességében módosítaná.51
Megjegyzendő eközben, hogy az államháztartási számlákkal kapcsolatos nemzetközi szabványok (amelyeket az egyes országok magán- és nemzeti vagyonának összehasonlíthatósága érdekében szigorúan követtem) az ingatlan és üzleti tőkén kívül egyetlen további nem pénzügyi aktívaként az értéktárgyakat engedik meg feltüntetni. Ilyenek például a műkincsek, a nemesfém, mint az arany és az ezüst, amelyeket a háztartások kincsképző céllal (vagy esztétikai megfontolásokból) tartanak, és amelyek elvben az idő múlásával nem vesztenek értékükből (vagy nem vesztenek sokat). Ezek az értéktárgyak jóval alacsonyabb összértéket képviselnek, mint a tartós fogyasztási cikkek (országonként változóan a nemzeti jövedelem 5-10%-át, vagyis lakosonként 1500 és 3000 euró közötti értéket, ha 30 000 eurós átlagos nemzeti jövedelemmel számolunk), a magánvagyonokra gyakorolt hatásuk tehát - még az arany árának az elmúlt időszakban lezajlott növekedését is figyelembe véve - viszonylag jelentéktelennek mondható.52
Érdekes, hogy a rendelkezésre álló történeti becslések alapján ezek az arányok viszonylag hosszabb ideje nem sokat változtak. A tartós fogyasztási cikkek összértéket a rendelkezésre álló becslések szerint a nemzeti jövedelem 30-50%-ának megfelelő nagyságrendre teszik mind a 19., mind a 20. századot illetően. Gregory King 1700 körül elvégzett felmérése Nagy-Bri-tannia nemzeti vagyonára vonatkozóan ugyanezt mutatta: a bútorok, porcelánok és egyebek értéke összességében kb. a nemzeti jövedelem 30%-át tette ki. Az értéktárgyak és a drága tárgyak súlya hosszú távon csökkent; a 19. század végén a nemzeti jövedelem 10-15%-áról napjainkra 5-10% közé. Gregory King szerint ezeknek az összértéke — ideértve a fémpénzt is — 1700-ban a nemzeti jövedelem 25-30%-át érte el. Valamennyi esetben viszonylag kis összegekről van szó, figyelembe véve azt a tényt, hogy Nagy-Britannia teljes felhalmozott vagyona hét év nemzeti jövedelme körül alakult, és elsősorban mezőgazdasági földekből, lakóingatlanokból és más tőkejavakból (gyárak, üzemek, raktárak, állatállomány, hajók) állt. Mindezek felsorolásakor King nem mulasztotta el, hogy ne adjon hangot álmél-kodásának és örömének.53
Hangsúlyoznunk kell, hogy 2000-10 között a tőke/jövedelem arány a fejlett országokban még magasabb arányt ért volna el - valószínűleg történelmi rekordot döntve -, ha a teljes magánvagyont nem a nemzeti jövedelemben, hanem a rendelkezésre álló jövedelemben fejeztem volna ki. Ez a csak látszólag módszertani kérdés némi magyarázatot igényel.
A háztartások rendelkezésre álló jövedelme, vagy egyszerűen csak „rendelkezésre álló jövedelem”, ahogy az elnevezés is mutatja, annak a pénzügyi jövedelemnek a nagyságát méri, amellyel az illető országban a háztartások közvetlenül rendelkeznek, azaz elkölthetnek, illetve megtakaríthatnak. Definíció szerint a rendelkezésre álló jövedelemhez úgy jutunk el, hogy a nemzeti jövedelemből levonjuk az adókat, a díjakat és más kötelező kifizetéseket, és hozzáadunk minden pénzügyi transzfert (például nyugdíj, munkanélküli-segély, családi pótlék, szociális támogatás). Egészen a 20. század elejéig az állam viszonylag korlátozott szerepet játszott a gazdasági és társadalmi életben (az adók összesen a nemzeti jövedelem 10%-a körül alakultak, ebből finanszírozták a hagyományos állami feladatokat, mint a rendvédelem, a honvédelem, a bíróságok, az utak építése és karbantartása).
Így aztán a rendelkezésre álló jövedelem általában a nemzeti jövedelem 90%-át tette ki. A 20. század folyamán azonban az állam szerepe jelentősen kibővült, így aztán manapság a különböző fejlett országokban a rendelkezésre álló jövedelem a nemzeti jövedelem 70-80%-át jelenti. Ez automatikusan azzal jár, hogy ha a magánvagyont a nemzeti jövedelem helyett a rendelkezésre álló jövedelemhez képest határozzuk meg, ahogy ez időnként egyébként a gyakorlatban előfordul, akkor jóval magasabb végeredményt kapunk. A 2000-10-es években például a magántőke a fejlett országokban négy-hét év nemzeti jövedelmének felelt meg, illetve öt-kilenc év rendelkezésre álló jövedelmének (lásd 5.4. ábra).
A tőke/jövedelem arány mérésére mindkét módszer helyes, attól függően, hogy milyen megközelítést választunk. A rendelkezésre álló jövedelem alkalmazása a szigorúan vett pénzügyi valóságra helyezi a hangsúlyt, és megmutatja a vagyon jelentőségét ahhoz az éves jövedelemhez képest, ami felett a háztartások közvetlenül diszponálnak, és amiből például akár meg is takaríthatnak. Ez bizonyos értelemben a családi bankszámla konkrét valóságát jelenti, ezért fontos, hogy tudjunk ezekről a nagyságrendekről. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a rendelkezésre álló és a nemzeti jövedelem közötti különbség definíció szerint a közszolgáltatások értékét testesíti meg, amely a családok javát szolgálja, különös tekintettel az egész-
5.4. ábra. Éves rendelkezésre álló jövedelemben kifejezett magántőke
Magyarázat: a háztartások éves rendelkezésre álló jövedelméhez viszonyítva a tőke/jöve-delem arány magasabb lesz, mint ha a nemzeti jövedelemhez viszonyítanánk.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c ségügyi vagy oktatási szolgáltatásokra, amelyeket az államkincstár közvetlenül finanszíroz. Márpedig ezek a „természetbeni” juttatások éppen annyira értékesek, mint a rendelkezésre álló jövedelem részét képező pénzügyi transzferek, hiszen lehetővé teszik, hogy az érintetteknek ne kelljen ugyanekkora, esetenként nagyobb pénzösszegekért megvásárolni ezeket a szolgáltatásokat a magánszektortól. Ha ezeket a természetbeni juttatásokat figyelmen kívül hagynánk, az könnyen eltorzítana bizonyos nemzetközi összehasonlításokat. Ezért döntöttem úgy, hogy a vagyont az éves nemzeti jövedelemhez képest fogom mérni, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy a közgazdasági (és nem a szigorúan vett pénzügyi) álláspontra helyezkedem. Amikor ebben a könyvben további pontosítás nélkül tőke/jövede-lem arányról beszélek, akkor mindig a tőkeállomány és a nemzeti jövedelem közötti arányra utalok.54
A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a magánvagyonok kiszámításakor nem csupán a magánszemélyek (akik az államháztartási terminológia szerint „háztartások”) aktíváit és passzíváit vettem figyelembe, hanem az alapítványokat és egyéb nonprofit szervezeteket is. Hangsúlyozni kell, hogy kizárólag a főként magánszemélyek adományaiból vagy a tulajdonukból származó jövedelmekből finanszírozott alapítványok és szervezetek tartoznak ebbe a kategóriába; azok a szervezetek, amelyek alapvetően állami támogatásból működnek, a kormányzati szektorba tartoznak, azok pedig, amelyek elsősorban az eladásaikból származó bevételből tartják fenn magukat, a vállalati szektor részét képezik.
A gyakorlatban természetesen ezek a határok meglehetősen elmosódot-tak. Így aztán meglehetősen önkényes döntés, hogy az alapítványok vagyonát a közösségi vagyon helyett a magánvagyonok közé vagy egy teljesen külön kategóriába soroljuk. Valójában a tulajdon egy újszerű formájáról van szó, ami valahol a tisztán magánvagyon és a tisztán közösségi vagyon között helyezkedik el félúton. A gyakorlatban ha például az egyházak által évszázadokon keresztül birtokolt javakra gondolunk, vagy ma a Médecins sans frontières (Orvosok határok nélkül), vagy a Bill and Melinda Gates Foundation tulajdonában lévő vagyonra, akkor könnyen megérthetjük, hogy sokféle erkölcsi személyről van szó, amelyek nagyon különböző specifikus cél érdekében jöttek létre.
Látni kell azonban, hogy témánk szempontjából ez nem igazán fontos kérdés, mivel az ilyen erkölcsi személyek által birtokolt vagyon általában elég szerény ahhoz képest, amellyel a természetes személyek rendelkeznek. Az 1970 és 2010 közötti időszakra a fejlett országok tekintetében rendelkezésre álló becslések szerint az alapítványok és más nonprofit szervezetek által birtokolt vagyon a magánvagyonok teljes összegének kevesebb, mint 10%-át képviseli, és az esetek többségében az 5%-ot sem éri el. Igaz az is, hogy ezzel együtt országonként meglehetősen nagy eltérésekkel találkozhatunk, viszont anélkül, hogy bármilyen egyértelmű tendenciát találnánk: Franciaországban ez alig haladja meg az 1%-ot, Japánban 3-4% között, míg az Egyesült Államokban 6-7% között mozog. A rendelkezésre álló historikus források azt mutatják, hogy a 18. századi Franciaországban az egyház javainak összértéke a magánvagyonok 7-8%-át tette ki, vagyis a kor nemzeti vagyonának 50-60%-a körül alakult (ezeket a javakat a francia forradalom alatt részben kisajátították és értékesítették, hogy az ancien régime által felhalmozott államadósságot kiegyenlíthessék55). Másképpen fogalmazva: a katolikus egyháznak az ancien régime alatt jóval tekintélyesebb vagyona (a kor magánvagyonaival összehasonlítva) volt, mint amivel a 21. század elején virágzó amerikai alapítványok rendelkeznek. Megjegyzendő, hogy a két vagyon szintje meglehetősen közel esik egymáshoz.
Ezek nyilván jelentős vagyonok, különösen a soványka (néha negatív) nettó közösségi vagyonhoz képest. Ám a teljes magánvagyon-állománnyal egybevetve az alapítványok vagyona mégis meglehetősen szerénynek nevezhető. Így aztán az sem számít igazán, hogy a magánvagyon/jövedelem arány hosszú távú fejlődésének vizsgálata szempontjából ezeket a vagyonokat figyelembe vesszük-e a magánvagyonok között, vagy sem. Az, hogy az alapítványokat mégis a magánvagyonok közé soroljuk, egyébként azért is indokolt, mert gyakran nagyon nehéz meghúzni a határt egyfelől a tehetős személyek által sokszor a vagyonuk kezelésére és a magánérdekeik előmozdítására létrehozott (és így az államháztartási számlák szempontjából -már ha akként azonosították - magánszemély befektetésének tekintett) sokszínű jogi formájú szervezetek (például az alapítványok, hitbizományok és ehhez hasonlók), másfelől az olyan alapítványok és nonprofit szervezetek között, amelyek tevékenysége önmeghatározásuk szerint legalábbis a közt szolgálja. A könyv harmadik részében, ahol a vagyon globális egyenlőtlenségének dinamikáját vizsgálom majd, különös tekintettel a nagyon magas jövedelmekre a 21. században, visszatérek még erre az egyébként meglehetősen érzékeny kérdésre.
A magánvagyonok jelentős növekedése tehát a fejlett országokban, főképpen Európában és Japánban 1970 és 2010 között a P = s/g törvényben leírtak szerint, elsősorban a növekedés lassulásával és a magas megtakarításokkal magyarázható. Most visszatérek arra a két kiegészítő jelenségre, amelyek felerősítették e mechanizmus működésének a hatását. Ezekről már volt szó korábban is: a privatizáció, tehát a közvagyon fokozatos magánkézbe adása az egyik, az eszközárak hosszú távú felzárkózása a másik.
Kezdjük a privatizációval. Az előző fejezetben már említettem, hogy a közösségi vagyon aránya a nemzeti vagyonban az utóbbi évtizedekben zuhanásszerűen csökkent, elsősorban Franciaországban és Németországban, ahol az 1950 és 1970 közötti években az állami vagyon a nemzeti vagyon negyedét vagy esetenként harmadát tette ki, de ma már csupán néhány százaléknyi arányt képvisel (az állami aktívák éppen csak ellensúlyozzák az államadósságot). Valójában ennek a folyamatnak a hátterében egy valamennyi fejlett országot jellemző tendenciát fedezhetünk fel: a világ hét legjelentősebb gazdaságában 1970 és 2010 között a közösségi vagyon és a nemzeti jövedelem aránya fokozatosan csökkent, amit a magánvagyon és a nemzeti jövedelem arányának fokozatos növekedése kísért (lásd 5.5. ábra).
5.5. ábra. Magán- és közösségi vagyon a gazdag országokban, 1970-2010
Magyarázat: Olaszországban a magántőke 1970 és 2010 között a nemzeti jövedelem 240%-áról 680%-ára nőtt, miközben a közösségi tőkevagyon 20%-ról -70%-ra zuhant. Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Lényegében azt is mondhatnánk, hogy a magánvagyon újbóli megerősödése részben a nemzeti vagyon privatizációjának a következménye. A magánvagyon növekedése persze minden országban meghaladta az állami vagyon csökkenésének mértékét, így aztán az éves nemzeti jövedelemben mért nemzeti vagyon is szépen gyarapodott, de a privatizációknak köszönhetően a magánvagyon gyarapodásával nem tudott lépést tartani.
Olaszország esete különösen egyértelműen példázza az előbb elmondottakat. Az 1970-es években a nettó közösségi vagyon enyhén pozitív volt, de az 1980-90-es évektől kezdve a hatalmas költségvetési deficit következtében már negatív egyenleget mutatott. 1970 és 2010 között a közösségi vagyon összességében nagyjából egy év nemzeti jövedelmének megfelelő mértékben csökkent. Ezzel egy időben a magánvagyonok az 1970-es éveket jellemző, alig két és fél év nemzeti jövedelmének megfelelő szintről 2010-re majdnem hét évnek megfelelő nagyságot érték el, vagyis nagyjából négy és fél év nemzeti jövedelmének megfelelő növekedést mutattak. Úgy is mondhatnám, hogy a nemzeti vagyon csökkenése ment át a ma-gánvagyon-növekedés egyötöd és egynegyed közötti részébe, ami egyáltalán nem elhanyagolható részarány. Az olasz nemzeti vagyon így valóban jelentős mértékben növekedett - amíg 1970-ben az éves nemzeti jövedelem két és félszeresét tette ki, addig 2010-ben már hat év jövedelmének felelt meg, de ez az emelkedés mégsem olyan jelentős, mint a magánvagyon gyarapodása. Ez utóbbi kivételesen gyors növekedési üteme azonban valamennyire félrevezető, mert legalább egy negyedrészben arról szólt, hogy a lakosság egyik fele követelt a lakosság másik felétől. Az olaszok ugyanis ahelyett, hogy a költségvetési hiány lefaragása érdekében adót fizettek volna, inkább hitelt adtak az államnak - már azok, akik megengedhették maguknak -, azaz államkötvényeket és más közösségi vagyonelemeket vásároltak, ami növelte az ő magánvagyonukat, de nem növelte a nemzeti vagyont.
És valóban, 1970 és 2010 között a magánmegtakarítások nagyon magas (a nemzeti jövedelem 15% körüli) szintje ellenére az összmegtakarítás Olaszországban nem érte el a nemzeti jövedelem 10%-át. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magánmegtakarítások egyharmadát felemésztette a költségvetési hiány. Általában ugyanez a minta köszön vissza valamennyi fejlett országban, bár kevésbé szélsőséges formában, mint Olaszországban: a legtöbb országban a közösségi megtakarítások egyenlege negatív (ami azt jelenti, hogy a közösségi beruházások értéke elmarad a költségvetési hiány összegétől, vagyis az állam kevesebbet ruház be, mint amennyi kölcsönhöz folyamodik, illetve hogy a kölcsönökből finanszírozza a folyó kiadásokat). Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban vagy az Egyesült Államokban 1970 és 2010 között az állam költségvetési hiánya átlagosan nagyjából 2-3%-kal haladta meg a közösségi beruházások értékét, nem pedig több mint 6%-kal, mint Olaszország esetében (lásd 5.4. táblázat).56
Összességében valamennyi fejlett országban a költségvetési hiány és ennek következtében a közösségi vagyon csökkenése sokat megmagyaráz a magánvagyonok gyarapodásából (országonként eltérő mértékben egyti-zed és egynegyed közötti arányban). Bár nem ez a magánvagyonok gyarapodásának legfőbb oka, de nem is hagyhatjuk figyelmen kívül.
Ráadásul az is lehetséges, hogy az 1970-es évek vonatkozásában rendelkezésre álló becslések némiképp alábecsülhetik a közösségi aktívák értékét, főképpen Nagy-Britanniában (és talán Olaszországban és Franciaországban is). Ha ez igaz, akkor alighanem alábecsülhettük a magánvagyon azon részének értékét is, ami magánkezekbe vándorolt.57 Ez egyfajta magyarázatot jelentene arra, hogy miért növekedtek meg a brit magánvagyonok 1970 és 2010 között olyan nagy mértékben, dacára annak, hogy a magánmegtakarítások mértéke egyértelműen elégtelen volt a kérdéses időszakban és különösen az 1980-90-es években, amikor az állami vállalatok kampányszerű privatizációjára sor került. Ezek a magánosítások gyakran igen nyomott árakon történtek, ezért persze roppant népszerűek voltak a vásárlók körében.
5.4. táblázat. Magán- és közösségi megtakarítások a fejlett országokban,
1970-2010
Magyarázat: a magánmegtakarítások jelentős, országonként változó arányát az állami költségvetési hiány emészti fel, így a nemzeti (magán + közösségi) megtakarítás alacsonyabb, mint a nemzeti magánmegtakarítás.
Forrás: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
Hozzá kell tennünk azt is, hogy a vagyon átáramlása a közösségi szektorból a magánszektorba 1970 után korántsem csak a fejlett országokat jellemezte: ugyanez az általános tendencia jellemzi az összes kontinenst. Az utóbbi évtizedek, sőt egyáltalán a tőke történelmének legnagyobb kiterjedésű magánosítása természetesen a volt szovjet blokk országaiban játszódott le.
Bár a rendelkezésre álló becslések rendkívül bizonytalanok, de ezek alapján annyit azért megállapíthatunk, hogy Oroszországban és a volt keleti blokk országaiban a magánvagyonok a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején négy év nemzeti jövedelmének feleltek meg, miközben a nettó közösségi vagyon rendkívül alacsony mértékű volt, éppen úgy, mint a leggazdagabb országokban. Az 1970-80-as évekre, vagyis a berlini fal lebontása és a kommunista rezsimek összeomlása előtti időszakra vonatkozó becslések még ennél is bizonytalanabbak, de minden jel arra mutat, hogy a vagyon-eloszlás a fent leírt mintázatnak éppen az ellenkezőjét mutatta: a magánvagyon egészen kevés volt (a magántulajdonnal kapcsolatban legkevésbé elzárkózó országok esetén néhány telek vagy lakóingatlan, aminek összessége semmiképpen nem érte el az éves nemzeti jövedelem mértékét), ugyanakkor a közösségi és így a nemzeti vagyon legnagyobb része a teljes ipari tőkét magában foglalta, és első megközelítésre összesen kb. három és négy év nemzeti jövedelmének felelt meg. Másképpen fogalmazva: úgy tűnik, hogy a nemzeti vagyon nagysága nem változott, egész egyszerűen megfordult a közösségi és a magánvagyon aránya.
Összefoglalásként még jegyezzük meg, hogy az orosz és a kelet-európai magánvagyon 1980 és 1990-2000 közötti években lezajlott nagyon jelentős növekedésének - ami persze egyes egyének rendkívül gyors meggazdagodását jelentette (gondoljunk az orosz oligarchákra) - nyilvánvalóan semmi köze nincs a megtakarításokhoz, vagy a P = s /g dinamikus törvényéhez. Egyszerűen arról volt szó, hogy a tőke tulajdonjoga átkerült az államtól a magánszemélyekhez. A nemzeti vagyon privatizációja 1970 után a fejlett országokban ennek a folyamatnak egy sokkal enyhébb változataként is értelmezhető.
Az utolsó tényező, ami a tőke/jövedelem arány utóbbi évtizedekben bekövetkezett emelkedését magyarázza, az eszközárak történelmi visszapattanása. Ismét arról van szó, hogy az 1970 és 2010 közötti időszak korrekt elemzése megköveteli, hogy ezeket az éveket egy hosszabb történelmi ösz-szefüggésbe, az 1910 és 2010 közötti időszakba helyezzük el. Sajnos nem rendelkezünk teljes körű historikus forrásokkal valamenynyi fejlett országra vonatkozóan, ám Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és az Egyesült Államok esetében összeállított idősorok eléggé konzisztens eredményekre vezetnek, amelyeket az alábbiakban foglalok össze.
Ha az 1910 és 2010 vagy az 1870 és 2010 között eltelt teljes időszakot vesszük, azt találjuk, hogy a P = s/g dinamikus törvény jó magyarázatot ad a tőke/jövedelem arány alakulására. Az, hogy a tőke/jövedelem arány egy hosszú időszak alatt trendszerűen magasabb volt Európában, mint Amerikában, tökéletesen megmagyarázható azzal, hogy az elmúlt évszázadban e két régióban a megtakarítási ráta, de különösen a növekedési ütem tekintetében különbség állt fenn.58 Az 1910 és 1950 közötti aránycsökkenés hátterében az alacsony összmegtakarítás és a háborús pusztítás áll, az pedig, hogy az 1980 és 2010 között eltelt időszakban nagyobb ütemben növekedett a tőke/jövedelem arány, mint 1950 és 1980 között, könnyen indokolható a két időszakot jellemző növekedési ütem közti különbséggel, ti. a második időszakban alacsonyabb volt a növekedési ütem.
Igaz, az 1950-es években elért mélypont mélyebb volt annál, mint ami a P = s/g törvény által összegzett felhalmozás egyszerű logikája alapján előre jelezhető volt. Hogy megértsük a század közepén bekövetkezett zuhanás mélységét, azt is meg kell említenünk, hogy az ingatlan- és részvénypiaci árak sok oknál fogva (bérleti díj állami szabályozása, a pénzügyi szektor szabályozása, a magánkapitalizmust korlátozó politikai klíma) a második világháborút követően történelmi mélypontjukra estek. 1950 után ezek az eszközárak fokozatosan, majd 1980 után gyorsuló ütemben emelkedésnek indultak.
Saját becsléseim szerint ez a történelmi felzárkózás mára már teljes mértékben befejeződött: a rövid távú rendszertelen árváltozásokat nem számítva az eszközárakban az 1950 és 2010 közötti időszakban bekövetkezett növekedés nagyjából behozta az 1910 és 1950 közötti évek csökkenését. Persze vakmerőség lenne azt állítani, hogy az eszközárak trendszerű emelkedésének immáron egészen biztosan nincs további tere, és hogy a következő évtizedekben az eszközárak pontosan ugyanolyan ütemben fognak emelkedni, mint a fogyasztói árak. Egyrészt a historikus források nem teljesek és nem is tökéletesek, és az árak összehasonlítása ilyen hosszú távon legjobb esetben is csak hozzávetőleges lehet. Másrészt létezik számos olyan elméleti megfontolás, amely szerint az eszközárak alakulása hosszú távon eltérhet a többi árétól. Például bizonyos eszközöket, ilyen az ingatlan és az infrastruktúra, a technológiai fejlődés másként érint, mint a gazdaság más szektoraiban található eszközöket. De szerepet játszhat az is, hogy bizonyos természeti erőforrások nem újíthatók meg (a későbbiekben még visszatérek erre a kérdésre).
Végül ismét hangsúlyoznom kell, hogy a tőke ára - az újra és újra képződő rövid és középtávú buborékoktól és a lehetséges hosszú távú trendszerű divergenciáktól eltekintve - részben mindig is társadalmi és politikai konstrukció: egy adott társadalom által a tulajdonról alkotott képet tükrözi vissza, és függ a sokféle szakpolitikától és intézménytől, amelyek a társadalmi csoportok közötti kapcsolatokat szabályozzák, különös tekintettel a tőkét birtokló és tőkével nem rendelkező csoportokra. Vegyük például az ingatlanárakat, amelyeket jelentős mértékben meghatároznak azok a törvények, amelyek a tulajdonos és bérlő viszonyát, illetve a bérleti díjat szabályozzák. Ugyanez vonatkozik a tőzsdei árfolyamokra is, ahogy arról szó volt, amikor a német vállalatokat jellemző viszonylag alacsony tőzsdei kapitalizáció okait elemeztem.
Ebből a szempontból érdekes lehet, ha azokban az országokban, ahol rendelkezésre állnak a szükséges adatok, megvizsgáljuk a vállalatok tőzsdei és könyv szerinti értékének egymáshoz viszonyított alakulását az 1970 és 2010 közötti időszakban (lásd 5.6. ábra). Ha az olvasó úgy érzi, hogy túlságosan technikai kérdést boncolgatok, bátran továbblapozhat a következő fejezethez.
A piaci érték a tőzsdén jegyzett vállalatok esetében a tőzsdei kapitalizá-ciójuknak felel meg. A nem jegyzett vállalatok esetében, amelyek túl kicsik,
5.6. ábra. A vállalatok piaci és könyv szerinti értéke
Magyarázat: az ún. Tobin-féle Q mutató, vagyis a vállalatok piaci és könyv szerinti értéke közötti arány az 1970-80-as évek óta a fejlett országokban növekedett.
Források és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c vagy nem akarják a tőzsdén finanszíroztatni magukat (például mert meg akarják őrizni a családi tulajdont, ami egészen nagy vállalatok esetében is előfordulhat), a piaci érték megállapítása az államháztartási számlákon történő nyilvántartás céljaira úgy történik, hogy veszik az ágazat, a tevékenységi kör és a méret szempontjából leginkább hasonló, tőzsdén jegyzett cég piaci értékét és azt „hasonítják” az adott céghez egy, az adott piacra jellemző likviditási diszkont alkalmazása mellett.59
Ez idő szerint a magán- és a nemzeti vagyon kiszámításához a piaci értékeket használtam. A számviteli érték, amit könyv szerinti értéknek vagy nettó saját tőkének is szoktak nevezni, a cég mérlegében szereplő összes eszköz - épületek, berendezések, gépek, szabadalmak, leányvállalatokban vagy más cégekben szerzett kisebbségi vagy többségi részesedés, készpénz stb. - kumulált értéke az összes adósság levonása után.
Elméletben egy minden bizonytalanságtól mentes környezetben a vállalatok piaci és könyv szerinti értékének egyenlőnek kell lennie, az arányuk pedig ennek megfelelően 1 (vagyis 100%) lenne. Ez történik normálisan, amikor a részvényesek 100 millió euró értékben jegyeznek részvényeket, amit a vállalat 100 millió euró értékben irodák és berendezések vásárlására fordít; ilyenkor mind a piaci, mind a könyv szerinti érték pontosan 100 millió euró. Hasonlóképpen, ha a vállalat 50 millió eurónyi kölcsönt vesz fel, hogy ebből 50 millió euró értékben gépeket vásároljon, a nettó könyv szerinti eszközértéke még mindig 100 millió euró lesz (eszközök 150 millió euró értékben, amit csökkenteni kell az 50 millió eurós adóssággal), és ugyanennyi lesz a vállalat tőzsdei kapitalizációja is. Ha ugyanez a vállalat 50 millió euró nyereségre tesz szert, és úgy dönt, hogy ebből 50 millió euró értékben tartalékot képez, hogy abból beruházásokat hajtson végre, a tőzsdei ár ugyanezzel az összeggel fog emelkedni (mivel mindenki tudja, hogy a vállalat új eszközökre tett szert), így aztán a vállalat piaci és könyv szerinti értéke is 150 millió euróra fog növekedni.
A nehézség abból adódik, hogy a vállalatokat rengeteg bizonytalanság veszi körül, ezért a jövőjüket is sokkal nehezebb előrelátni. Például egy bizonyos idő elteltével senki sem tudhatja teljes bizonyossággal, hogy a néhány évvel korábban eszközölt 50 millió eurós beruházás gazdasági értelemben valóban hasznos volt-e a vállalat számára. Így aztán a könyv szerinti és a piaci érték eltérhet egymástól. A vállalat továbbra is szorgalmasan feljegyzi a mérlegében a megvalósított beruházásokat - az irodákat, a gépeket, a berendezéseket, a szabadalmakat - azok piaci értékén, ezért aztán a cég könyv szerinti értéke változatlan marad.60 A vállalat piaci értéke, vagyis a tőzsdei kapitalizációja ugyanakkor bőven alul- vagy felülmúlhatja ezt az értéket attól függően, hogy a pénzügyi piacok éppen optimistán vagy pesszimistán ítélik-e meg a vállalatot abból a szempontból, hogy mennyire lesz képes beruházásait nyereséges, új üzleti lehetőségek megteremtésére fordítani. Ez okozza azt, hogy a gyakorlatban mindig hatalmas hullámzásokat figyelhetünk meg az egyes vállalatok piaci és könyv szerinti értékének arányában, amit Tobin-féle Q mutatónak is szoktak nevezni (az arányt először leíró James Tobin közgazdász után). A párizsi tőzsdeindexben szereplő 40 vállalat esetében ez az arány 20% és 340% között mozgott.61
Nehezebb azonban azt megérteni, hogy a Tobin-féle Q mutató egy adott ország valamennyi vállalata esetén miért haladja meg szisztematikusan az 1-et, vagy éppen marad ugyanígy alatta. Klasszikusan kétféle magyarázatot különböztetünk meg ezzel kapcsolatban.
Amennyiben bizonyos immateriális befektetések (a márka értékének növelése érdekében tett, vagy kutatásra, fejlesztésre fordított kiadások) nem szerepelnek a mérlegben, akkor logikus, hogy a piaci érték trendszerűen meghaladja a könyv szerinti értéket. Ez magyarázat lehet például arra, hogy az Egyesült Államokban és főképpen Nagy-Britanniában az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején miért volt a mutató kevéssel 1 felett (az Egyesült Államokban 100—120%, Nagy-Britanniában 120—140%). Ám ezek az 1-nél magasabb arányok azt is tükrözték, hogy a két országban ebben az időszakban tőzsdei buborékok alakultak ki. A Tobin-féle Q mutató ugyanis gyorsan visszacsúszott 1 felé, amikor 2001-02-ben kipukkadt az internetbuborék, illetve amikor 2008-09-ben beütött a pénzügyi válság (lásd 5.6. ábra).
Ez megfordítva is igaz; ha egy részvényes nincs abban a helyzetben, hogy részvényeivel teljes körben irányítást gyakoroljon a cég felett, mert például hosszú távra ki kell egyeznie más érdekelt felekkel (akik például lehetnek az alkalmazottak, a helyi vagy a központi állam képviselői, különböző fogyasztóvédelmi egyesületek stb.), ahogy azt a rajnai kapitalizmus ismertetése során láthattuk, akkor logikus, hogy a piaci érték trendszerűen elmarad a könyv szerinti értéktől. Ez indokolhatja az 1990 és 2000 között megfigyelt enyhén 1 alatti arányt Franciaországban (kb. 50-70%), de még inkább Németországban és Japánban (50-70%), miközben az angolszász országokban a mutató 1, vagy 1 felett volt (lásd 5.6. ábra). Hozzá kell tennünk, hogy a részvények tőzsdei értékét a részvényekkel kapcsolatos adásvételek során kialakult folyó árak alapján határozzák meg. Ezekben a tranzakciókban a vevők többnyire kisebbségi és nem ellenőrző pozíciók megszerzésére törekednek. Az utóbbi esetben az árak lényegesen - legalább 20%-kal - magasabbak, mint az aktuális piaci ár. Ez a különbség már elég lehet ahhoz, hogy adott esetben a Tobin-féle Q mutató 80% körül alakuljon, még akkor is, ha a kisebbségi részvényeseket leszámítva semmilyen más érdekelt fél nincs jelen a tranzakció során.
Az országok között megfigyelhető érdekes eltéréseken túl, amelyek
egyébként azt igazolják, hogy a tőke ára mindig az adott országban érvényes szabályoktól és működő intézményektől függ, látható, hogy a fejlett országokban 1970 óta a Tobin-féle Q mutató trendszerűen emelkedik. Ez az eszközárak történelmi visszapattanásának a következménye. Ha figyelembe vesszük a tőzsdei és az ingatlanárak emelkedését, akkor összességében azt mondhatjuk, hogy az eszközárak emelkedése negyed- és harmadrész közötti mértékben magyarázza a nemzeti vagyon/nemzeti jövedelem arány emelkedését a gazdag országokban 1970 és 2010 között (az országokat jellemző jelentős eltérések figyelembevételével együtt is62).
Ahogy már említettem, az első világháború előtt a gazdag országok, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország által birtokolt hatalmas mennyiségű külföldi vagyon teljes egészében szertefoszlott az 1914 és 1945 között elszenvedett súlyos sokkok következtében, és azóta sem nyerte vissza a korábbi nagyságát. Ha megvizsgáljuk a fejlett országokban 1970 és 2010 között a nemzeti tőke és nettó külföldi vagyon nagyságát, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a külföldi aktívák súlya kevés országtól és időponttól függően időnként enyhén pozitív, időnként pedig enyhén negatív mérleget mutat, de általánosságban véve a teljes nemzeti vagyonnal összehasonlítva meglehetősen alacsony összeget képvisel. A gazdag országokban a nemzeti vagyon jelentős növekedése mindenekelőtt a belföldi tőke számottevő növekedését tükrözi, miközben a nettó külföldi vagyon, legalábbis az időszak folyamán, csupán elhanyagolható szerepet játszott (lásd 5.7. ábra).
Ez a következtetés azonban elsietett lenne. Például Japán és Németország az elmúlt évtizedekben, főképpen a 2000-es években, nagyrészt a kereskedelmi mérlegtöbblet automatikus következményeként jelentős nettó külföldi vagyont halmozott fel. A 2010-es évek elején a Japán által birtokolt nettó külföldi vagyon kb. a nemzeti jövedelem 70%-ának megfelelő összegű volt, Németországé pedig a német nemzeti jövedelem 50%-a körül alakult. Egyértelmű, hogy ezek az arányok lényegesen elmaradnak a Nagy-Britannia és Franciaország által az első világháború előestéjén birtokolt külföldi vagyon mértékétől, ami az első esetében nagyjából két év, a második esetében pedig több mint egy év nemzeti jövedelmének megfelelő összeg volt. Ám ha figyelembe vesszük a felhalmozás sebességét, jogosan fogalmazódik meg a kérdés, hogy vajon a folyamat a jövőben folytatódik-e.63 Vajon
5.7. ábra. Nemzeti vagyon a gazdag országokban, 1970-2010
Magyarázat: a Japán és Németország által birtokolt nettó külföldi vagyon 0,5 és 1 év nemzeti jövedelmének felelt meg 2010-ben.
Forrás és adatsorok: lásd piketty.pse.ens.fr/capital21.c
a 21. században milyen mértékben fognak egyes országok más országokat birtokolni? Előfordulhat-e, hogy a gyarmatosítás időszakában megfigyelt számottevő külföldi pozíciók ismét jellemzővé válnak, vagy esetenként egyes országok túl is szárnyalják az akkoriban jellemző arányokat?
E kérdés konkrét tárgyalásához a kőolajtermelő és a feltörekvő országokat (ez utóbbiak között elsősorban Kínát) vissza kell hoznom az elemzésbe. Bár a historikus adatok rendkívül szegényesek - ez az oka annak, hogy miért nem tértem ki ezekre az országokra az elemzésemben idáig —, a jelenlegi időszakra vonatkozó adatok sokkal jobb minőségűek. Szükséges továbbá, hogy az egyenlőtlenségeket ne csak az országok között, de az országokon belül is vizsgáljuk. Ezért e kérdésnek — tehát a tőke globális eloszlásának - a megvitatását egyelőre elhalasztom, és a könyv harmadik részében fogok visszatérni rá.
Ezen a ponton csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy a P = s/g törvény logikája automatikusan nagy nemzetközi egyensúlyhiányok kialakulásához vezethet a tőke tekintetében, ahogy azt Japán esete ékesen bizonyítja. Egy adott fejlettségi szint mellett a kis különbségek a növekedési ütemekben (különösen a demográfiai növekedés ütemében), vagy a megtakarítási rátákban, egyes országokban sokkal magasabb tőke/jövedelem arány kialakulásához vezetnek, mint más országokban. Ezért nagyon is valószínű, hogy az előbbi országok jelentős összegeket fognak befektetni az utóbbiakban. Mindez komoly politikai feszültségek forrása lehet. Japán esete egy másik veszélyforrásra is felhívja a figyelmet, amely azáltal jön létre, hogy az egyensúlyi tőke/jövedelem arány, a P = s/g nagyon magas szinten áll be. Amennyiben a szóban forgó ország lakosai a hazai aktívákat részesítik előnyben, tehát például sokkal szívesebben vásárolnak japán ingatlanokat, akkor ez a folyamat az eszközök árának soha nem látott mértékű elfutásához vezethet. Ebből a szempontból érdemes megemlíteni, hogy az 1990-ben felállított japán rekordot nemrégiben sikerült megdönteni, mégpedig Spanyolországban, ahol a 2007-08-as válságot közvetlenül megelőző időszakban a nettó magánvagyon összesen nyolc év nemzeti jövedelmével volt egyenértékű, vagyis egy évnek megfelelő jövedelemmel megelőzte az 1990-es japán szintet. A spanyol buborék aztán az 1990-es évek elejének japán mintájára 2010—11-től kezdve elkezdett rohamosan „leereszteni”.64 Így aztán nagyon is lehetséges, hogy új spekulatív buborékok alakulnak ki a jövőben annak mértékében, ahogy a P = s/g tőke/jövedelem arány újabb magaslatokba emelkedik Mindez rávilágít arra, hogy mennyire hasznos a tőke/jövedelem arány historikus fejlődésének és az államháztartási számlák állomány- és áramadatainak vizsgálata. Ezek segítségével ugyanis időben felfedezhetők a túlzott felértékelődésre mutató jelek, ami lehetőséget ad a megfelelő prudenciális és pénzügyi eszközök bevetésére, amelyek révén mérsékelhető az illető országok pénzintézeteinek spekulációs kedve.65
Azt is hozzá kell tenni, hogy a nettó értékek mögött hatalmas bruttó pozíciók lehetnek. Valójában a jelenlegi pénzügyi globalizáció egyik jellegzetessége, hogy minden ország jelentős részben más országok birtokában van, ami nemcsak megnehezíti a vagyonok globális eloszlásának feltérképezését, de a kis országokat rendkívül kiszolgáltatottá, a nettó pozíciók globális eloszlását pedig labilissá teszi. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az 1970-80-as évek óta a globális gazdaság erőteljes „financializációja” zajlik, ami megváltoztatta a vagyon struktúráját abban az értelemben, hogy az egyes csoportok (háztartások, vállalatok, állami szervek) pénzügyi aktívái és passzívái gyorsabban növekednek, mint a nettó vagyon. A legtöbb országban az 1970-es évek elején a pénzügyi eszközök és tartozások összege nem haladta meg négy-öt év nemzeti jövedelmét. A 2010-es évek elejére viszont számos esetben 10-15 év nemzeti jövedelmének szintjéről beszélünk (főképpen az Egyesült Államokban, Japánban, Németországban és Franciaországban), Nagy-Britanniában pedig a pénzügyi aktívák és passzívák értéke abszolút történelmi rekordként húsz év nemzeti jövedelmének szintjét is eléri.66 Ez a jelenség a keresztbefektetések volumenének rendkívüli bővülését jelenti, amely érinti az egy országban működő pénzügyi és nem pénzügyi vállalkozásokat (ez kiváltképp együtt jár a banki mérlegek felduzzadásával, ami immáron semmilyen kapcsolatban nincs a banki tőkék felhalmozódásával). Ugyanez a folyamat zajlik az egyes országok között is.
Ebből a szempontból fontos megjegyeznünk, hogy a nemzetközi kereszttulajdonlás jelensége jóval fontosabb az európai országokban, kezdve Nagy-Britanniával, Németországgal és Franciaországgal (ahol a más országok által birtokolt pénzügyi eszközök az összes belföldi pénzügyi eszköz negyedét és felét teszik ki, ami ugyancsak jelentősnek mondható), mint a nagyobb gazdaságokban, amilyen az Egyesült Államok vagy Japán, ahol ez az arány alig éri el az egytizedet.67 Ez a jelenség elsősorban az európai országokban fokozza a lakosság érzését, hogy valamiből kisemmizték, és ez az érzés néha egészen szélsőséges mértéket ölt. Az emberek gyorsan elfeledkeznek arról, hogy a belföldi vállalatokat és az államadósságot valóban nagymértékben külföldiek tulajdonolják, de a belföldiek is nagyjából ugyanakkora vagyonokat birtokolnak külföldön évjáradékok és más pénzügyi termékek formájában. Az ily módon összeállított mérlegek elsősorban a kis európai országokat teszik érzékenyen sebezhetővé, amennyiben kis „hibák” a pénzügyi eszközök és tartozások értékelésében nagyon nagy eltéréseket okozhatnak a nettó külföldi pozíciók összegében.68 Ráadásul egy adott ország nettó külföldi vagyoni pozíciójának alakulását nem csupán a kereskedelmi mérlegtöbblet vagy -hiány, de azok a nagy mozgások is befolyásolják, amelyek az illető ország pénzügyi aktíváinak és tartozásainak hozamában, illetve költségében következnek be.69 Hozzá kell tennem azt is, hogy e nemzetközi pozíciók jelentős részben fiktív pénzügyi mozgásokat jelentenek, azaz nem a reálgazdaság igényeit szolgálják, sokkal inkább adóoptimalizációs stratégiákat, vagy a szabályozási arbitrázslehetőségek kihasználását (például postafiók-cégek létrehozása olyan országokban, amelyekben az adózási vagy szabályozási rezsim különösen kedvező).70 E kérdésekre visszatérek a harmadik részben, amikor az adóparadicsomok szerepét fogom vizsgálni a globális vagyoneloszlás szempontjából.