Most, hogy lassan befejezem a tőke/jövedelem arány, illetve a jövedelem tőke és munka közötti felosztása historikus dinamikájának az elemzését, érdemes foglalkozni azzal, hogy milyen kapcsolat van következtetéseim és Marx tézisei között.

Marx megközelítése szerint a központi mechanizmus, amivel a „burzsoázia a saját sírásóját termeli”, tulajdonképpen egybeesik az általunk a bevezetésben „a végtelen felhalmozás elvének” nevezett jelenséggel: a kapitalisták egyre több tőkét halmoznak fel, ami elkerülhetetlenül a profitráta (vagyis a tőke hozamának) csökkenéséhez vezet, amivel a saját vesztüket okozzák. Marx nem használ ugyan matematikai modelleket, és az általa leírtak nem mindig kristálytisztán követhetők, így aztán nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy pontosan mi is járhatott a fejében. Az egyik logikailag konzisztens lehetőség gondolatai értelmezésére az, hogy tulajdonképpen a P = s/g dinamikus törvény alkalmazásáról van szó abban a különleges esetben, amikor a g növekedési ütem nulla, vagy legalábbis egészen közel van a nullához.

Idézzük fel, hogy a g a hosszú távú trendnövekedési ütem, vagyis a termelékenység és a népesség növekedésének összege. Marx azonban egyébként a legtöbb 19. századi és 20. század eleji közgazdászhoz hasonlóan, nem igazán azonosította be és nem is adott világos definíciót éppen a trendnövekedés fogalmára, amelyet az állandó és tartós termelékenységnövekedés tesz lehetővé. E téren Robert Solow-nak a növekedéssel kapcsolatos munkássága az 1950-es években jelentette a fordulatot.¹⁰⁴ Ebben az időszakban az alapértelmezett feltételezés az volt, hogy a termelés növekedését és különösen a feldolgozóipar termelését főképp az ipari tőke felhalmozódása magyarázza. Másképpen fogalmazva: a kibocsátás egyedül azért növekszik, mert minden munkásra egyre több gép és berendezés jut, nem pedig azért, mert a termelékenység mint olyan (egységnyi munkára és tőkére vetítve) emelkedik. Ma már tudjuk, hogy a hosszú távú trendnövekedés kizárólag a termelékenység növekedése miatt lehetséges, ám Marx idejében a megfelelő történelmi távlat és a jó minőségű adatok hiányában ez még nem volt nyilvánvaló.

Ahol nincs trendnövekedés és a g termelékenységi és demográfiai ráta szigorúan nulla, ott valóban nagyon közel kerülünk ahhoz a logikai ellentmondáshoz, amelyet Marx írt le. Ha az s megtakarítási ráta pozitív, mert a kapitalisták ragaszkodnak ahhoz, hogy minden évben egyre több tőkét halmozzanak fel - a nagyobb hatalom, a saját privilégiumaik állandósítása, az örökösök életének megszépítése érdekében, vagy egyszerűen csak azért, mert az életszínvonaluk már épp elég magas -, a tőke/jövedelem arány valóban végtelenül növekedni fog. Általánosabban fogalmazva: ha a g ütem a nullához közelít, a P = s/g hosszú távú tőke/jövedelem arány a végtelenhez tart. Ha pedig a P rendkívül magas, a tőke r hozama szükségképpen egyre inkább csökkenni fog, és egyre közelebb kerül a nullához, ellenkező esetben az a = r x P tőkére jutó rész végül teljesen „bekebelezi” a nemzeti jövedelem egészét.¹⁰⁵

A Marx által feltárt dinamikus inkonzisztencia tehát valóságos dilemmára hívja fel a figyelmet, amelyből az egyetlen logikai kiút a trendnövekedés. Ez képes ugyanis arra, hogy a tőkefelhalmozódás folyamatát (bizonyos mértékig) ellensúlyozza.

A P = s/g képlet világosan megmutatja, hogy kizárólag a termelés és a népesség folyamatos növekedése képes ellensúlyozni a mindig újabb egységnyi tőkék megjelenését. Ennek hiányában a kapitalisták valóban a saját sírjukat ássák: vagy egymás torkának esnek, hogy minden eszközzel elkerüljék a hozam csökkenését (például háborút indítanak a jobb gyarmati befektetések megszerzéséért, mint ahogy azt Franciaország és Németország tette a marokkói válság idején 1905-ben és 1911-ben). Egy másik lehetőség, hogy egyre inkább arra kényszerítik a munkásokat, hogy elfogadják a nemzeti jövedelemből a munkára eső rész csökkenését, ami viszont előbb vagy utóbb a proletárforradalom kirobbanásához és általános kisajátításhoz vezet. Akárhogy is, a kapitalizmust a saját belső ellentmondásai ássák alá.

Az, hogy Marx fejében valóban valami ehhez hasonló, vagyis a tőke végtelen felhalmozásán alapuló modell volt, az is igazolja, hogy többször is a nagyon nagy tőkeintenzitású iparvállalatok mérlegeit hozza fel példaként. A tőke első kötetében például egy textilüzem mérlegével áll elő, amelyet elmondása szerint a tulajdonos adott át neki. A mérleg szerint ennél a vállalatnál a termelési folyamatban alkalmazott álló- és forgóeszközök aránya az éves kibocsátáshoz képest rendkívül magas volt; meghaladta a 10-et. Az effajta tőke/jövedelem arány valóban elég rémisztő. Ha a tőke hozama 5%, a nyereségre jutó rész máris elviszi a kibocsátás felét. Természetes, hogy Marx - és vele együtt a kor más aggódó megfigyelői is - felteszik a kérdést, hogy mindez hova vezethet (annál is inkább, hiszen a munkabérek a 19. század eleje óta stagnáltak), és hogy ez a szélsőségesen tőke-intenzív ipari fejlődés milyen hosszú távú szocioökonómiai egyensúlyi nyugvópontot talál a maga számára.

Marx ugyancsak szorgalmasan olvasta az 1820 és 1860 közötti évek parlamenti beszámolóit is, amelyek felhasználásával dokumentálta a bérmunkások szegénységét, a munkahelyi baleseteket, a nyomorúságos egészségügyi körülményeket és általában az ipari tőke birtokosainak kapzsiságát.

A nyereségadókkal foglalkozó különböző statisztikák alapján kimutatta, hogy milyen gyors ütemben emelkedik az ipari profit az 1840-es évek Nagy-Britanniájában. Még azt is megkísérelte - igaz, meglehetősen ötletszerűen -, hogy örökösödési statisztikák segítségével mutassa be a legnagyobb brit vagyonok gyarapodását a napóleoni háborúktól kezdődően.¹⁰⁶

Marx az összes fontos megérzése ellenére is sajnos meglehetősen esetlegesen és nem eléggé rendszerezetten viszonyult a rendelkezésére álló statisztikai adatokhoz. Nem próbált választ találni arra sem, hogy az általa vizsgált néhány üzem mérlegében megjelenő jelentős tőkeintenzitás menynyire tekinthető reprezentatívnak a teljes brit gazdaságra, vagy legalább annak valamelyik ágazatára nézve. Pedig ezt viszonylag könnyen megtehette volna, ha összegyűjti néhány tucat vállalat mérlegét. A legmeglepőbb, hogy - bár könyvét mégiscsak elsősorban a tőkefelhalmozás kérdésének szentelte -Marx egyáltalán nem hivatkozott arra a korántsem kisszámú munkára, amelyek a 18. század eleje óta megkísérelték felmérni a brit tőkeállományt. Patrick Colquhoun az 1800-10-es években írott tanulmányaitól, Giffen 1870-es években végzett munkásságáig hosszú a sor.¹⁰⁷ Marx, úgy tűnik, tökéletesen szem elől tévesztette az államháztartási számlákkal kapcsolatos kutatásokat, amelyek nagy fejlődésen mentek keresztül épp az ő korában. Ez annál is sajnálatosabb, mert ezek felhasználásával valamennyire bizonyíthatta volna megérzéseit a magántőke nagy ütemű felhalmozását illetően, és persze finomíthatta volna saját magyarázó modelljét is.

A „két Cambridge”-en túl

Nem szabad persze elfelejtenünk, hogy az államháztartási számlák és más, a 19. század folyamán és a 20. század elején rendelkezésre álló statisztikai adatforrások tökéletesen alkalmatlanok voltak arra, hogy segítsék a tőke/jö-vedelem arány dinamikájának helyes megértését. Például sokkal több becslés készült a tőkeállományra, mint a nemzeti jövedelemre és a hazai termékre nézve. A 20. század közepén aztán az 1914 és 1945 közötti sokkok hatására ennek pontosan a fordítottja következett be. Részben nyilván ez is magyarázatot ad arra, hogy a tőke felhalmozásának és a lehetséges dinamikus egyensúlynak a kérdése miért váltott ki oly sok ideig annyi vitát és konfúziót. Jól példázza ezt az 1950-60-as években „Cambridge-i tőkevitaként” vagy a „Két Cambridge vitájaként” elhíresült eset, amelyben az angliai Cambridge és a Massachusetts állambeli Cambridge állt egymással szemben.

Tekintsük át röviden, mi is volt a vita lényege. Két brit közgazdász, Roy Harrod és Evsey Domar dolgozta ki a P = s/g képletet az 1930-as évek végén. Akkoriban sokkal inkább a fordítottját, azaz a g = s/ß képletet használták. Harrod 1939-ben kijelentette, hogy a ß tőke/jövedelem arány állandó, és a rendelkezésre álló technológia határozza meg (mint a fix együtthatójú termelési függvények esetében, amikor a munka és a tőke között nem lehetséges a helyettesítés), így aztán a növekedési ütemet teljes egészében a megtakarítási ráta határozza meg. Ha a megtakarítási ráta 10%, és a technológia által meghatározott tőke/jövedelem arány 5 (azaz pontosan öt egység tőkére van szükség egy egységnyi kibocsátáshoz), a gazdaság termelőkapacitásának növekedési üteme évi 2% lesz. De mivel a növekedési ütemnek meg kell egyeznie a lakosság növekedési ütemével is (és a termelékenységével is, de akkoriban ez a fogalom még nem volt pontosan definiálva), ebből az következik, hogy a növekedés a lényegét tekintve instabil, „borotvaélen táncoló” folyamat. Folyton vagy túl sok, vagy túl kevés a tőke, ami vagy felesleges kapacitásokat és spekulatív buborékokat hoz létre, vagy pedig munkanélküliséghez vezet, netán mind a kettőhöz egyszerre, szektortól és időponttól függően.

Harrod intuíciója, amelyet az 1930-as évek válságának közepén fejtett ki, nem teljesen elhibázott, de vitathatatlan, hogy gondolatmenetére a kor gazdaságpolitikai bizonytalanságai erősen rányomták a bélyegüket. Az általa leírt mechanizmus valóban segít megmagyarázni, hogy a növekedési folyamat miért annyira volatilis: a megtakarítások és befektetések összhangjának megteremtése egy egész gazdaság szintjén, amikor a megtakarítási és befektetési döntéseket sokféle magánszemély hozza sokféle megfontolásból, trendszerűen összetett és kaotikus jelenség. Ez annál is inkább így van, mert rövid távon gyakran nagyon nehéz megváltoztatni a termelés tőkeintenzitását és szervezetét.¹⁰⁸ Ezzel együtt is a tőke/jövedelem arány hosszú távon meglehetősen rugalmas, ahogy ezt minden kétséget kizáróan mutatják azok a nagy historikus mozgások, amelyek az adatokból kiolvashatók. Ugyanezt támasztja alá az is, hogy a tőke helyettesítési rugalmassága hosszú távon minden jel szerint 1-nél nagyobb volt.

1948-ban Domar kifejlesztette a g = s/ß törvény egy Harrodénál jóval optimistább és rugalmasabb verzióját. Ő azt hangsúlyozta, hogy a megtakarítási ráta és a tőke/jövedelem arány bizonyos mértékig igazodhatnak egymáshoz. Még fontosabb volt Solow munkássága, aki 1956-ban bevezette a helyettesíthető tényezőkön alapuló termelési függvény fogalmát, ami lehetővé tette a képlet megfordítását, amit azóta ß = s/g formában használunk. Hosszú távon a tőke/jövedelem arány igazodik a megtakarítási rátához és a gazdaság trendnövekedési üteméhez, nem pedig fordítva. A viták azonban az 1950-60-as években folytatódtak; a résztvevők a massa-chusettsi Cambridge és a nagy-britanniai Cambridge egyetem közgazdászai között. Az előbbiek között elsősorban Solow és Samuelson érdemel említést, akik a helyettesíthető tényezőkön alapuló termelési függvényt védték, az utóbbiak soraiban ott volt például Joan Robinson, Nicholas Kaldor és Luigi Pasinetti, akik néha nem minden következetlenség nélkül a solow-i modellből azt a véleményt olvasták ki, hogy a növekedés mindig tökéletesen kiegyensúlyozott, és ily módon a modell tagadja rövid távú ingadozások jelentőségét, amit pedig Keynes kulcsfontosságúnak tartott. Csak az 1970-es évektől kezdve vált a Solow-féle, neoklasszikusnak nevezett növekedési modell véglegesen elfogadottá.

Ha ezt a vitát ma már megfelelő távolságból újraolvassuk, világosan látszik, hogy ez az időnként ugyancsak posztkoloniális színezetet öltő vita (amelyben az amerikai közgazdászok igyekeztek lerázni magukról a szakmát Adam Smith óta uraló brit közgazdászok atyáskodását, a britek pedig igyekeztek megvédeni lord Keynes emlékét, akit szerintük az amerikai közgazdászok elárultak) inkább összezavarta a közgazdasági gondolkodást, ahelyett hogy egy kicsit rendezte volna a sorokat. A britek gyanúját valójában semmi sem igazolta. Solow és Samuelson egyaránt meg volt győződve arról, hogy a növekedési folyamat rövid távon instabil, és hogy a makro-ökonómiai stabilizáció érdekében szükség van a keynesi politikák alkalmazására. Ők a P = s /g törvényben pusztán egy hosszú távon érvényesülő törvényt láttak. Az amerikai közgazdászok, akik közül sokan Európában születtek (mint például Franco Modigliani) időnként hajlamosak voltak arra, hogy eltúlozzák az általuk felismert „kiegyensúlyozott növekedési pálya” jelentőségét.¹⁰⁹ A P = s/g törvény valóban olyan növekedési pályát ír le, ahol minden makroökonómiai változó — a tőkeállomány, a jövedelem-és kibocsátásáramok - hosszú távon ugyanabban az ütemben növekszik. Ám a rövid távú instabilitástól függetlenül ez a kiegyensúlyozott növekedés nem garantál semmilyen harmóniát a tőke eloszlását illetően, és főképpen semmilyen módon nem valószínűsíti a tőketulajdon terén meglévő egyenlőtlenségek megszűnését, de még csak a mérséklődését sem. Továbbá szemben az egészen a közelmúltig nagyon széles körben elterjedt elgondolással, a P = s/g törvény egyáltalán nem szab gátat a tőke/jövedelem arány nagy arányú kilengéseinek az egyes időszakok során, illetve az országok között. Éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, hogy a két Cambridge vitájának a hevessége - és meglehetősen terméketlen volta is - részben azzal magyarázható, hogy egyik oldal sem rendelkezett a szükséges historikus adatokkal, amelyek pedig kellettek volna ahhoz, hogy a vita megfelelő kereteket kapjon. Egészen megdöbbentő azt látni, hogy a vita résztvevői mennyire kis mértékben használták csupán az első világháború előtt a nemzeti vagyonra vonatkozó becsléseket. Talán azt gondolták, hogy ezek nem mérvadóak az 1950-60-as évek realitásaira nézve. A világháborúk annyira durván derékba törték a koncepcionális és a statisztikai elemzések folytonosságát, hogy szemmel láthatóan jó időre lehetetlenné vált a hosszabb időszakra vonatkozó perspektíva alkalmazása ebben a kérdésben, főleg európai szemszögből.

A tőke újbóli feltámadása az alacsony növekedési rezsim idején

Az igazat megvallva csak a 20. század vége óta állnak rendelkezésünkre a tőke/jövedelem arány és a tőke-munka közötti jövedelemfelosztás hosz-szú távú alakulásának vizsgálatához szükséges statisztikai adatok, az elengedhetetlen történelmi távlatról nem is beszélve. Pontosabban az általunk összegyűjtött adatok és a már rendelkezésre álló történelmi távlat (ami még mindig nem jelent elegendő távolságot, de azért értelemszerűen az elődeinknél így is többel rendelkezünk) az alábbi következtetések levonását tették lehetővé.

Mindenekelőtt látható, hogy a lassú növekedési rezsim, és főképpen a nulla - vagy negatív - demográfiai növekedés visszatérése logikus módon a tőke újbóli feltámadásához vezet. A nagyon jelentős tőkeállomány újra-keletkezésének tendenciája a lassú növekedésű társadalmakban a P = s/g törvényben kerül megfogalmazásra, és a következőképpen foglalható ösz-sze: a stagnáló társadalmakban a múltból származó vagyonok jelentősége magától értetődően nagymértékben megnövekszik.

Európában a tőke/jövedelem arány már a 21. század elején elérte öt-hat év nemzeti jövedelmének szintjét, vagyis alig marad el a 18. és a 19. században, egészen az első világháború előestéjéig terjedő időszakban meg-figyeltektől.

Világszinten nagyon is lehetséges, hogy a tőke/jövedelem arány elérje, vagy akár meg is haladja ezt a szintet a 21. században. Ha a megtakarítási ráta továbbra is 10% körül marad és a növekedési ütem nagyon hosszútávon 1,5% körül stabilizálódik, a világ tőkeállománya hat-hét év nemzeti jövedelmének a szintjét is elérheti. Amennyiben a növekedés 1%-ra csökken, a tőkeállomány akár tíz év jövedelmének a szintjére is növekedhet.

Ami pedig a tőke részesedését illeti a nemzeti és globális jövedelmekben, ahogy azt az a = r x P törvény mutatja, a történelmi tapasztalatok szerint a tőke/jövedelem arány előre jelezhető növekedése nem szükségképpen jár együtt a tőkehozam jelentős csökkenésével. Nagyon hosszútávon a tőke igen sokféleképpen alkalmazható, amit a tőke és munka közötti helyettesítési rugalmasság tartósan 1 fölötti értéke jelez. A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a hozam csökkenésének mértéke kisebb lesz, mint a tőke/jövedelem arány növekedése, így a tőkére jutó jövedelemrész növekedni fog. Amennyiben a tőke/jövedelem arány hét-nyolc év jövedelmének megfelelő lesz, a hozam pedig 4-5% körül alakul, a világ jövedelméből akár 30-40% is juthat a tőkére, vagyis a 18. és a 19. században megfigyelt szint közelébe kerülhet vissza, hacsak meg nem haladja azt.

Ahogy azt már korábban jeleztem, előfordulhat, hogy a nagyon hosszútávú technológiai változások némiképp jobban fogják kedvezményezni az emberi munkát, mint a tőkét, ami csökkenti a tőke hozamát és a jövedelemből a tőkére jutó részt. Ám ez a hosszú távú hatás meglehetősen korlátozott mértékű lehet, és az sem kizárt, hogy az ellentétes irányú tényezők, mint például a pénzügyi közvetítő intézmények növekvő felkészültsége, vagy a tőkevonzás terén folyó éles verseny nemcsak ellensúlyozzák, de meg is haladják ezt a hatást.

A technológia szeszélyei

A második rész legfontosabb tanulsága kétségkívül az, hogy a történelem során semmi nem bizonyítja, hogy lenne olyan természetes erő, amely automatikusan csökkenti a tőke és a tőkéből származó jövedelem súlyát. A második világháború utáni évtizedekben elterjedt az a meggyőződés, hogy az emberi tőke győzelme a hagyományos értelemben vett tőkén, vagyis a föld-, ingatlan- és pénzügyi tőkén természetes és visszafordíthatatlan folyamat, amely létezését alighanem a technológiának és tisztán gazdasági erőknek köszönheti. Már akkor is voltak azonban, akik úgy vélték, hogy e folyamatban a politikai tényezők játsszák a főszerepet. Kutatásom eredményei teljes egészében alátámasztják ez utóbbiak vélekedését. A haladás a gazdasági és technológiai értelemben vett racionalitás felé nem feltétlenül jelenti azt, hogy a demokratikus és meritokratikus racionalitáshoz is közelebb kerülünk. Ennek nagyon egyszerű oka van: sem a technológia, sem a piac nem ismer korlátokat, vagy morált. A technológia fejlődése nyilvánvalóan egyre jobban igényli az emberi képzettséget és az ismereteket, de ugyanakkor növelte a keresletet az épületek, lakóházak, irodák, mindenféle berendezések, szabadalmak iránt is, így aztán hosszú távon a nem humán -ingatlan, üzleti, ipari, pénzügyi - tőke elemeinek és egészének teljes értéke is majdnem olyan gyorsan növekedett, mint a munkából származó teljes jövedelem. Ha valójában egy igazságosabb és racionálisabb, a közjót jobban szolgáló társadalom alapjait szeretnénk lerakni, nem számíthatunk pusztán csak a technológia szeszélyeire.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a termelékenység növekedésén és az ismeretek terjedésén alapuló modern növekedéssel elkerülhetővé vált a marxi apokalipszis, és sikerült féken tartani a tőke felhalmozásának folyamatát. Ám a tőke alapvető struktúrája nem változott meg - vagy legalábbis makroökonómiai jelentősége nem csökkent számottevően a munkához képest. Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy vajon ugyanez vonatkozik-e a jövedelmek és a vagyon eloszlásának egyenlőtlenségeire is; mennyire változott meg az egyenlőtlenségek szerkezete a munka és a tőke vonatkozásában a 19. század óta?

7. Egyenlőtlenségek és koncentráció: kiindulópontok

A könyv második részében az egyes országok szintjén vizsgáltam a tőke/ jövedelem arány alakulását, illetve a nemzeti jövedelem általános felosztását a tőke és munka között. Nem foglalkoztam viszont az egyéni szintű jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek kérdésével. Elemeztem az 1914 és 1945 közötti időszak sokkjainak jelentőségét, ami segít jobban megérteni a tőke/jövedelem arány és a tőke-munka felosztása terén bekövetkezett változásokat a 20. század folyamán. Az a tény, hogy Európának - és bizonyos mértékig az egész világnak - csak mostanra sikerült legyűrnie e sokkok hatásait, azt a benyomást keltette, hogy az örökölt vagyonra épülő tulajdonosi kapitalizmus - ami most, a 21. század elején a szemünk előtt virágzik -valamilyen új jelenség, pedig nagyrészt a múlt ismétlődéséről van szó az alacsony növekedési környezetben, amelyet jól ismerünk a 19. századból.

A harmadik részben az egyéni szintű egyenlőtlenségeket és az eloszlásokat fogom vizsgálni. A következő fejezetekben bemutatom, hogy a világháborúk és az azokat követő közpolitikai intézkedések egyaránt meghatározó szerepet játszottak az egyenlőtlenségek csökkenésében a 20. század során, és ebben a folyamatban - a Kuznets-féle elmélet optimista előrejelzéseivel ellentétben - semmiféle természetes vagy spontán jelleget nem lehet felfedezni. Látni fogjuk azt is, hogy az egyenlőtlenségek az 1970-80-as évek óta ismét erős növekedésnek indultak, bár ebben a tekintetben az országonkénti eltérések igen jelentősek, ami szintén arra utal, hogy az intézményi és közpolitikai berendezkedésben meglévő különbözőségek milyen nagy szerepet játszottak ebben a folyamatban. Mind történeti, mind pedig elméleti szempontból tanulmányozni fogom az örökölt vagyon és a munkajövedelmek relatív súlyának változásait egy nagyon hosszú történelmi időszak során. Sokan úgy vélik, hogy a modern gazdasági növekedés az örökséggel szemben a munkát, a születéssel szemben a képességet részesíti

előnyben. Mi ennek a széles körben elterjedt vélekedésnek az alapja, és vajon mennyire lehetünk biztosak abban, hogy ez megfelel a valóságnak? Végül a 12. fejezetben foglalkozni fogok a gazdagság globális eloszlásának várható alakulásával a következő évtizedekben. Vajon a 21. század még nagyobb egyenlőtlenségeket hoz majd, mint a 19. század? Esetleg már a mai társadalomban is nagyobbak az egyenlőtlenségek, mint a 19. században voltak? Valójában miben tér el a mai világban tapasztalható egyenlőtlenségek szerkezete az ipari forradalom vagy a hagyományos mezőgazdasági társadalmak esetében megfigyeltektől? A 2. fejezet már sok tekintetben útba igazított bennünket, de csak az egyenlőtlenségek szerkezetének egyéni szintű vizsgálatával kaphatunk választ ezekre a kulcsfontosságú kérdésekre.

Mielőtt elindulnánk ezen az úton, először is tisztáznunk kell néhány fogalmat és nagyságrendet. Kezdjük azzal, hogy valamennyi társadalomban a jövedelmi egyenlőtlenség három részre osztható: a munkából származó jövedelmek egyenlőtlenségére, a tőketulajdon és az abból származó jövedelmek terén fennálló egyenlőtlenségekre, és végül az előző két komponens közötti kapcsolatra. Vautrin híres leckéje Rastignac számára a Goriot apóban igazán a legalkalmasabb bevezetés lehet ebben a témakörben.

Vautrin leckéje

1835-ben napvilágot látott a Goriot apó, Balzac leghíresebb regényeinek egyike.

Cselekménye letisztult, jól áttekinthető. Goriot apó, a volt tésztagyári munkás a forradalmi és napóleoni időszak alatt tésztaüzemével és a gabonakereskedelemmel vagyonra tesz szert, megözvegyülve pedig mindenét arra költi, hogy lányait, Delphine-t és Anastasie-t az 1810-es évek legjobb párizsi köreiben házasítsa ki. Éppen csak annyit tart meg magának, hogy meg tudja húzni magát egy kopott-piszkos penzióban, ahol megismerkedik az elszegényedett nemesi sorból származó ifjú Eugène de Rastignackal, aki jogot tanulni érkezett Párizsba. A szegénységétől szenvedő, ám ambíciókkal teli Eugène egy távoli unokatestvér támogatása révén bejut a legelőkelőbb szalonokba, amelyeket a restauráció korának arisztokráciája, nagypolgársága és pénzügyi előkelőségei látogatnak. Rövidesen beleszeret Delphine-be, akit férje, Nucingen báró elhagyott, miután az asszony hozományát számos spekulációs ügyletei egyikében eltékozolta. Rastignac gyorsan elveszti az illúzióit, amikor felfedezi a pénz által teljesen korrumpált társadalom cinizmusát. Megdöbbenve látja, hogyan hagyták cserben Goriot apót a származásukat szégyellő lányai, akik amióta a vagyonát megkapták, alig-

alig látogatják; csak a saját társasági sikereik érdeklik őket. Az öregember nyomorban és magányban hal meg, csak Rastignac megy el a temetésére. Ám alig lép ki a Pere Lachaise temető kapuján, máris lenyűgözi őt a Szajna partján elterülő Párizs gazdagságának ragyogó látványa, így „Most mirajtunk a sor!” felkiáltással a város meghódítására indul. Érzelmi és társadalmi neveltetése befejeződött: ő is könyörtelen lesz.

A regény legvészjóslóbb pillanatai kétségkívül azok, amikor Rastignac szembesül az előtte álló társadalmi és morális dilemmákkal, amelyek valahol a könyv felénél tisztán és nyersen fogalmazódnak meg a züllött Vautrin szavaiban, aki arról beszél neki, hogy mire számíthat a jövőben.¹ Vautrin is az ütött-kopott Vauquer penzió lakója, fecsegő, behízelgő modorú, aki mélyen hallgat fegyenc múltjáról. Első ránézésre kicsit olyan, mint a Monte-Cristo grófjának Edmond Dantes-ja vagy a Nyomorultak Jean Valjeanja, ám e két lényegében pozitív alakkal ellentétben Vautrin velejéig romlott és cinikus fickó. Egy örökség megszerzése érdekében megpróbálja Rastignacot belekeverni egy gyilkossági ügybe, előtte azonban egy végletekig pontos és érzékletes beszédet tart arról, hogy milyen sorsokat és életutakat tartogat az akkori francia társadalom egy Rastignachoz hasonló fiatalember számára.

Vautrin elmagyarázza Rastignacnak, hogy naivitás azt gondolnia, hogy a társadalmi felemelkedéshez az út a tanuláson, a tehetségen és a munkán keresztül vezet. Részletesen ecseteli, milyen lehetséges karrier és életút áll ifjú barátja előtt, amennyiben az tanulmányai folytatása mellett dönt, például az orvostudomány vagy a jog területén, tehát olyan szakterületeken, ahol egyértelműen a szakmai tudás, nem pedig az örökölt vagyon számít. Vautrin érzékletesen elmagyarázza Rastignacnak, milyen éves jövedelemre számíthat az egyes esetekben, a következtetés pedig egyértelmű: még ha sikerül is a legragyogóbb szakmai sikerek és nem kevés megalkuvás révén Párizs legkiválóbb jogtudósai közé felverekednie magát, kénytelen lesz megelégedni középszerű jövedelemmel, és soha nem lesz képes igazi vagyont szerezni magának:

Harmincéves kora körül kinevezik bírónak ezerkétszáz frank fizetéssel, ha ugyan még nem dobta szemétre a talárt. Mire eléri a negyvenedik évét, elveszi egy molnár leányát, aki körülbelül évi hatezer frank jövedelmet hoz a házhoz. Köszönöm! Ha protekciója van, harmincéves korára királyi ügyész lesz háromezer frank fizetéssel, és feleségül veszi a polgármester lányát. Ha elkövet valamilyen kis politikai aljasságot (...), akkor negyvenéves fővel főügyész lesz, és még képviselő is lehet. (...) Bátorkodom továbbá arra fölhívni a figyelmét, hogy Franciaországban mindössze húsz főügyész van, és húszezren pályáznak erre az állásra, köztük olyan csirkefogók, akik eladnák egész családjukat, hogy egy rangosztállyal előbbre jussanak.

Ha ez a mesterség nincs ínyére, nézzünk más után. Talán gyakorló ügyvéd akar lenni, Rastignac báró? Nem rossz. Tíz évig kell kínlódni, kiadni havonta ezer frankot, könyvtárral, irodával rendelkezni, társaságba járni, csókolgatni az ügyészek talárját, nyelvével feltörölni a törvényszéket, hogy perekhez jusson. Egy szót se szólnék, ha ez a mesterség jóra vezetne. De tud nekem mutatni Párizsban öt olyan ügyvédet, aki ötvenéves korában évente ötvenezer franknál többet keres?²

Ezzel szemben Vautrin a társadalmi felemelkedés sokkal hatékonyabb módszerét ajánlja Rastignacnak: vegye feleségül a penzióban élő, félénk Victorine kisasszonyt, aki teljesen belehabarodott a csinos Eugène-be, és azonnal egymillió frankos vagyonra tehet szert. Ez az összeg húszéves korában már évi 50 000 frank járadékot hoz (a tőke 5%-ával számolva), így azonnal tízszer magasabb életszínvonalat biztosítana számára, mint amit évekkel később királyi ügyészként remélhet (és nagyjából olyat, amelyet a legsikeresebb párizsi ügyvédek ötvenéves korukra tudnak felmutatni sok-sok év verejtékes munkája és fondorlata után).

A megoldás tehát nyilvánvaló: azonnal feleségül kell vennie az ifjú Vic-torine-t annak ellenére, hogy nem túl szép, és nem is túl vonzó. Eugène csupa fül egészen a kegyelemdöfésig: ahhoz, hogy az ifjú hölgyet gazdag édesapja végre törvényes örökösének ismerje el, és valóban a Vautrin által emlegetett egymillió frank örökösévé váljon, először el kell tenni láb alól a bátyját, amire a volt fegyenc szívesen vállalkozik is némi jutalék fejében. Ez azonban már túl sok Rastignacnak: bár az örökösödés előnyeit a tanulással szemben érdeklődve hallgatta, azért gyilkosság elkövetésére mégsem vetemedne.

A központi kérdés: munka vagy örökség?

Vautrin leckéjében a legijesztőbb, hogy a szinte fillérre pontos számokkal képes érzékletes képet festeni a restauráció korabeli társadalomról. Ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk, a 19. század Franciaországában fennálló jövedelmi és vagyoni struktúrában a leggazdagabbak életszínvonala messze meghaladta azt a szintet, amelyre valaki kizárólag munkajövedelem alapján aspirálhatott. Jogosan merül fel a kérdés: miért dolgozzon az ember és mire jó a morál, miközben a társadalmi egyenlőtlenség önmagában véve is felháborítóan erkölcstelen és igazságtalan? Miért ne legyünk inkább tisztességtelenek, miért ne szerezzünk vagyont bármi áron?

Vautrin adatai önmagukban nem is érdekesek (bár ebben az esetben egészen reálisak): a lényeg, hogy a 19. század eleji Franciaországban, éppen úgy, mint a belle époque-ban, munkával és tanulással nem lehetett olyan jólétet elérni, mint az öröklött vagyonnal és vagyonból származó jövedelmekkel. Ez a tény olyannyira evidenciaszámba ment, annyira rányomta bélyegét a hétköznapokra, hogy Balzacnak egyáltalán nem volt szüksége statisztikai adatokra, a jövedelmi létra deciliseire vagy centiliseire, hogy ezt bebizonyítsa. Ugyanez jellemzi Nagy-Britanniát is a 18. és 19. században. Jane Austen hőseiben fel sem merül az a gondolat, hogy dolgozni is lehetne: csak a vagyon számított, amit öröklés vagy házasság útján lehetett megszerezni. Szinte az összes országról ugyanezt mondhatjuk el - egészen az első világháborúig, ami valamiképpen a letűnőfélben lévő múlt örökölt vagyonokon alapuló társadalmainak öngyilkosságát jelképezte. A ritka kivételek egyike az Egyesült Államok, vagy legalábbis az északi és nyugati állomok „pionír” mikrotársadalmai, ahol a 18. és 19. században az örökölt vagyon nem játszott túl nagy szerepet - igaz, ez a helyzet nem is tartott sokáig. A föld- és rabszolgatőkével jellemezhető déli államokban az örökség éppen olyan fontos volt, mint a vén Európában. Az Elfújta a szélben Scarlett O’Hara udvarlói Rastignachoz hasonlóan szintén nem a tanulásra vagy a tehetségükre számítanak, amikor a jövőjükre gondolnak: az apjuk

- vagy apósuk - által birtokolt ültetvények mérete sokkal ígéretesebb tényező. Az erkölccsel, tehetséggel és társadalmi igazságossággal szembeni megvetést nagyon jól mutatja, ahogy Eugéne-t meggyőzendő Vautrin elárulja, tervei között az is szerepel, hogy rabszolgatartóként valamelyik déli államban élete végéig dúskáljon a javakban, amelyeket rabszolgái fognak előállítani számára.³ Nyilvánvalóan nem a Tocqueville által leírt Amerika képe lebegett a volt fegyenc lelki szemei előtt.

Ám arról sincs szó, hogy a munkajövedelmek eloszlása mindig feltétlenül igazságos lenne, és az sem lenne tisztességes, ha a társadalmi igazságosság kérdését kizárólag a munkából és a vagyonból származó jövedelem közötti különbségre szűkíthetnénk le. Mégis, a modern demokratikus felfogás azon a vélelmen alapul, hogy az egyéni tehetségen és erőfeszítésen alapuló egyenlőtlenségek indokoltabbak, mint a másfajta egyenlőtlenségek

- és legalábbis azt reméljük, hogy a dolgok ilyen irányba haladnak. És valóban; a Vautrin leckéjében elmondottak bizonyos mértékig már nem érvényesek a 20. századi európai társadalmakban, legalábbis egy ideig még biztosan nem. A világháború utáni évtizedekben az öröklött vagyon sokat vesztett a jelentőségéből, és a történelem során talán először a munka és a tanulás jelentette a csúcsra vezető legbiztosabb utat. A 21. század elején, bár a különböző típusú egyenlőtlenségek újra felbukkantak, és a társadalmi és demokratikus haladásba vetett sokféle hit némiképp megrendült, a legtöbb ember továbbra is úgy véli, hogy a világ radikálisan megváltozott Vautrin leckéje óta. Ki tanácsolná ma egy ifjú joghallgatónak, hogy vágja sutba a tanulmányait és társadalmi érvényesülése érdekében inkább a volt fegyenc által tanácsolt stratégiát válassza? Persze létezhetnek olyan kisszámú esetek, amikor egy örökség megkaparintása jelenti a legjobb módszert a boldogulásra.⁴ De az esetek nagy részében sokkal kifizetődőbb és nem csupán erkölcsi értelemben, ha az ember inkább a tanulmányaitól, az elvégzett munkától és a szakmai előmenetelétől várja a sikert.

Vautrin leckéje okán figyelmünket két kérdésre összpontosítjuk, amelyekre a következő két fejezetben keresem a választ - esetenként tökéletlen adatokra támaszkodva. Az első kérdés tehát így hangzik: mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a munkajövedelmek és az örökölt vagyonból származó jövedelmek relatív súlya Vautrin óta valóban megváltozott, és ha igen, milyen mértékben? Másodszor és ez a fontosabb, feltételezve, hogy legalább részben valóban lezajlott ez a változás, pontosan miért történt ez meg és vajon visszafordítható-e ez a folyamat?

A munka és a tőke terén fennálló egyenlőtlenségek

E kérdésekre azonban csak azután tudunk válaszolni, ha előbb megismerkedünk bizonyos alapfogalmakkal a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek vonatkozásában, illetve ezek mintázatával a különböző társadalmakban és korokban. Az első részben láttuk, hogy a jövedelem mindig a munkából és a tőkéből származó jövedelem összegeként fogható fel. A munkajövedelem alapvető formája a munkabér, és a kérdés tárgyalását egyszerűsítendő néha a munkabér-egyenlőtlenségekről fogok beszélni, ami alatt általában a munkajövedelmek egyenlőtlenségeit értem. Természetesen munkajövedelem a nem munkabérjellegű is, amely sokáig meghatározó szerepet játszott, és jelentősége ma sem elhanyagolható. A tőkejövedelmek is különböző formákat ölthetnek: jogi kategóriájuktól függetlenül ide soroljuk minden, a tőke birtoklása címén kapott, nem munkából származó jövedelem összességét (például a bérleti díjakat, az osztalékokat, a kamatokat, a jogdíjakat, a profitot, az árfolyamnyereséget stb.).

Értelemszerűen a jövedelmi egyenlőtlenség minden társadalomban e két tényező összesítéséből adódik: egyrészt a munkajövedelmek, másrészt pedig a tőkejövedelmek terén fennálló egyenlőtlenségből. Minél nagyobb eltérések mutatkoznak meg az egyes elemek tekintetében, annál nagyobb lesz az összesített egyenlőtlenség. Elméletben persze elképzelhető egy olyan társadalom, ahol a munkajövedelem-különbségek nagyok, míg a tőkejövedelem-egyenlőtlenségek kicsik, és fordítva is. Ahogy végső soron az is elképzelhető, hogy az adott társadalomban mindkét összetevő terén nagyok, vagy éppenséggel kicsik az egyenlőtlenségek.

A harmadik meghatározó tényező az egyenlőtlenségek e két dimenziója közötti viszony: a kérdés, hogy a magas munkajövedelműek és a magas tőkejövedelműek között mekkora az átfedés. Minél nagyobb ez az egybeesés - technikai kifejezéssel szólva, ezt statisztikai korrelációnak nevezzük -, azaz minél nagyobb ez a korreláció, annál nagyobb lesz az összesített egyenlőtlenség minden más tényezőt adottnak véve. A két dimenzió közötti korreláció általában gyenge, vagy negatív azokban a társadalmakban, ahol a tőketulajdon-egyenlőtlenség olyan nagy, hogy a tulajdonosoknak nem is kell dolgozniuk (például Jane Austin hőseinek a leggyakrabban nincs is szakmájuk). Hogy állnak ezek a dolgok manapság és mire számíthatunk ajövőben?

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a tőkejövedelem-egyenlőtlenség nagyobb lehet, mint maga a tőketulajdon-egyenlőtlenség. Ez akkor fordul elő, ha a nagy vagyonnal rendelkező egyéneknek sikerül magasabb hozamot elérniük, mint a kisebb vagyonok tulajdonosainak. Ez a mechanizmus nagymértékben felerősítheti az egyenlőtlenségeket, főleg az előttünk álló évszázad folyamán. Abban az egyszerű esetben, amikor az átlagos hozam a vagyonlétra minden szintjén azonos, a kétféle egyenlőtlenség értelemszerűen egybeesik.

Amikor a jövedelmek egyenlőtlen eloszlásával foglalkozunk, fontos, hogy az egyenlőtlenségeknek ezeket a különböző aspektusait és összetevőit gondosan megkülönböztessük először normatív és morális megfontolásokból (az egyenlőtlenségek indoklása egészen másképp merül fel a munkajövedelmek, az örökölt vagyon és a tőke különböző szintű hozamának esetében), illetve azért is, mert az ezek fejlődését magyarázó gazdasági, társadalmi és politikai mechanizmusok teljes mértékben különböznek egymástól. A munkajövedelmi egyenlőtlenség esetében a legfontosabb mechanizmus a különböző képzettségek iránti kereslet és kínálat, az oktatási rendszer állapota, illetve a munkaerőpiac működését és a munkabérek megállapítását befolyásoló különböző szabályok és intézmények. A tőkejövedelmi egyenlőtlenséget illetően a legfontosabb folyamatok a megtakarítási és befektetési hajlandóság, az öröklésre és ajándékozásra vonatkozó szabályok, illetve az ingatlan- és pénzügyi piacok működése. A közgazdászok írásaiban, illetve a nyilvános vitákban használt, a jövedelmi egyenlőtlenségekre vonatkozó statisztikai eszközök -mint például a Gini-index - túlságosan gyakran csupán szintetikus mutatók, amelyek nagyon különböző dolgokat mosnak össze, például a munka-és a tőkeegyenlőtlenségeket. Így aztán lehetetlen világosan elhatárolni egymástól az egyenlőtlenségek sokrétű dimenzióit és az azokat befolyásoló mechanizmusokat. A következőkben kísérletet teszek arra, hogy ezeket a lehető legpontosabban szétválasszam egymástól.

A tőke: eloszlása mindig egyenlőtlenebb, mint a munkáé

A jövedelmi egyenlőtlenségek mérése során az első gyakorlatban megfigyelhető szabályszerűség, hogy a tőketulajdon-egyenlőtlenség mindig sokkal nagyobb, mint ami a munkajövedelmek terén fennáll. A tőketulajdon (és az abból származó jövedelem) eloszlása sokkal koncentráltabb képet mutat, mint a munkajövedelmeké.

Két fontos gondolatot még a további elemzések előtt el kell mondanunk: először is, ez a szabályszerűség minden olyan országban és minden olyan időszakban felfedezhető, amelyekről adataink vannak - és az egyenlőtlenségek mértéke minden esetben jelentősnek mondható. A nagyságrendek érzékeltetésére előzetes példaként nézzük a következőket: a lakosság legmagasabb munkajövedelemmel bíró 10%-a általában a munkajövedelmek 25-30%-ával rendelkezik, míg a legnagyobb vagyonnal bíró 10% vagyona mindig meghaladja az összvagyon 50%-át, sőt egyes társadalmakban ez akár a 90%-ot is elérheti. Talán még szemléletesebb, hogy a jövedelmi létra alsó 50%-ára a munkajövedelmek nem elhanyagolható része esik (általában egynegyed és egyharmad közötti rész, vagyis a legjobban kereső 10% részarányával megegyező nagyságú), míg a vagyoni eloszlásban az alsó 50%-nak semmije sincs, vagy csupán a tőke elenyésző hányada jut rá (a teljes vagyonnak mindig kevesebb, mint 10%-a, és általában 5%-nál is alacsonyabb része, vagyis a felső 10% vagyonának egytizede). A munkajövedelmi egyenlőtlenségek a legtöbb esetben mérsékeltnek, enyhének, majdhogynem méltányosnak nevezhetők (már amennyiben az egyenlőtlenségről egyáltalán mondhatunk ilyet - bár ezt az állítást sem érdemes túlhangsúlyozni). A tőketulajdon terén fennálló egyenlőtlenségek ugyanakkor mindig szélsőséges méreteket öltenek.

Másodszor, ez a szabályszerűség önmagában egyáltalán nem a gondviselés által eleve elrendelt, ugyanakkor a létezése valami fontosat mond el nekünk azokról a gazdasági és társadalmi folyamatokról, amelyek a tőkefelhalmozás dinamikáját és a vagyonok eloszlását alakítják.

Valójában könnyű elképzelni egy olyan mechanizmust, amely a vagyonok terén nagyobb egyenlőséghez vezet, mint a munkajövedelmek esetében. Tegyük fel például, hogy egy adott időpontban a munkajövedelmek nemcsak a munkavállalók különböző csoportjai közötti tartós bérkülönbségeket tükrözik (ami képzettség és a hierarchiában elfoglalt pozíció alapján tesz különbséget az egyes csoportok között), de egyes rövid távú sokkokat is (például a különböző szektorokban kifizetett munkabérek és a ledolgozott munkaórák száma jelentősen különbözhet egyik évről a másikra, vagy az illető karrierje során). Ilyen esetekben rövid távon a munkabérek terén nagyfokú egyenlőtlenségek állnának fenn, bár ez hosszabb távon (például 10 év, nem pedig egy év, vagy akár az illető életciklusa során) csökkenne. A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy ilyen számításokra a hosszú távú idősorok hiánya miatt ritkán kerül sor. A hosszabb időtáv ideális lenne abból a szempontból, hogy tanulmányozhatnánk azokat a tényleges egyenlőtlenségeket, amelyek a lehetőségek és a társadalmi státusz terén fennállnak, és amelyekről Vautrin is beszélt. Ám sajnos ezeket gyakran igen nehéz mérni.

Egy ilyen világban tehát, amelyben a munkabérek rövid távon jelentős hullámzást mutatnak, a vagyon felhalmozásának elsőrendű oka az elővigyázatosság lenne (a felkészülés a szűkebb esztendők beköszöntére), és így a vagyoni egyenlőtlenség jóval elmaradna a munkajövedelmek terén az adott időpontban fennálló egyenlőtlenségektől. Például a vagyoni egyenlőtlenség nagyjából ugyanakkora lenne, mint a munkajövedelmek terén tartósan fennálló egyenlőtlenség (amit az egyéni karrierek hosszával mérünk), és ezért sokkal kisebb lenne, mint az azonnali munkabér-egyenlőtlenség (amelyet minden egyes időpontban mérünk). Mindez logikailag teljes mértékben elképzelhető, ám nincs sok köze a való világhoz, mivel a vagyoni egyenlőtlenségek mindig és mindenhol sokkal nagyobbak, mint a munkajövedelmi egyenlőtlenségek. A rövid távú negatív sokkhatások ellen felhalmozott tőke jelensége persze létezik a való életben is, ám távolról sem ezzel a jelenséggel lehet a vagyon felhalmozását és eloszlását legjobban magyarázni.

Elképzelhetünk olyan mechanizmusokat is, amelyek működése a vagyoni és a munkajövedelmi egyenlőtlenségeket nagyságrendileg összevet-hetővé teszik. Ha a vagyon felhalmozásának legfőbb motivációja az életciklusban keresendő (vagyis a nyugdíjas éveinkre gyűjtögetünk), ahogy Modigliani gondolta, akkor mindenki nagyjából a munkajövedelmével arányos tőkeállományt fogja felhalmozni, hogy nagyjából fenn tudja tartani az életszínvonalát a nyugdíjba vonulása után. Ebben az esetben a vagyoni egyenlőtlenség a munkajövedelmi egyenlőtlenségek egyszerű időbeli átalakítása lenne, és tulajdonképpen nem is lenne igazán érdekes, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek egyetlen oka a munkajövedelmi egyenlőtlenségekből adódna.

Ismét azt mondhatjuk, hogy egy ilyen elméleti mechanizmus logikailag lehetséges és valamilyen mértékben a valóságban is fellelhető, főleg az elöregedő társadalmakban, de nem ez az a mechanizmus, amely a legnagyobb hatást gyakorolja a folyamatokra. Az életciklus logikája által motivált megtakarítással, akárcsak az elővigyázatosságival, egyáltalán nem lehet megmagyarázni a tőketulajdon rendkívüli koncentrációját, amellyel a gyakorlatban találkozunk. Az idősek persze átlagban gazdagabbak, mint a fiatalok, ám a vagyonok koncentrációja a valóságban minden korcsoporton belül majdnem olyan jelentős, mint a teljes lakosságban. Konkrétabban: a széles körben elterjedt nézettel ellentétben a korosztályok harca egyáltalán nem vette át az osztályharc szerepét. A tőke koncentrációja sokkal inkább az örökölt vagyon súlyával és kumulatív hatásaival magyarázható (például sokkal könnyebb megtakarítania annak, aki örökölt egy lakást és nem kell lakbért fizetnie). Jelentős szerepet játszik ebben a dinamikus folyamatban az is, hogy a vagyon hozama sokszor szélsőséges értékeket mutat. A harmadik részben még részletesen visszatérek ezekre a mechanizmusokra és foglalkozom azzal, hogyan változik ezek relatív fontossága térben és időben. Most csak annyit jegyzek meg, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek nagyságrendje mind abszolút értelemben, mind viszonylagosan a munkajövedelmi egyenlőtlenségekhez képest bizonyos mechanizmusok működését jobban valószínűsíti, mint másokét.

Egyenlőtlenségek és koncentráció: nagyságrendek

Mielőtt a különböző országokban megfigyelt historikus változásokat elemeznénk, hasznos lehet, ha pontosabban számba vesszük a munka és a tőke terén fennálló egyenlőtlenségek jellemző nagyságrendjét. Az a cél, hogy az olvasó megismerkedjen olyan számokkal és a fogalmakkal, mint amilyen például a decilis vagy a centilis. Ezek a fogalmak talán technikainak, sőt akár ijesztőnek is tűnhetnek, ám valójában nagyon hasznosak -feltéve, hogy jól használjuk őket —, ha elemezni szeretnénk és megérteni azokat a változásokat, amelyek az egyes országokban fennálló egyenlőtlenségek szerkezetében végbementek.

Éppen ezért a 7.1., 7.2. és 7.3. táblázatban bemutatom a különböző országokban és időpontokban megfigyelt eloszlásokat. A megadott számok hozzávetőlegesek, és tudatosan döntöttem úgy, hogy kerekítés után teszem közzé őket. A célom csupán annyi volt, hogy előzetesen képet adjak arról, mit értünk ma „alacsony”, közepes” és nagyfokú” egyenlőtlenség alatt, és mit jelentettek ezek a kifejezések a múltban a munkából és a tőkéből származó jövedelmek, és végül az összjövedelem vonatkozásában (ami a munka- és a tőkejövedelmek összessége).

7.1. táblázat. A munkajövedelmek egyenlőtlenségének idő- és térbeli alakulása

Magyarázat: a munkajövedelmek tekintetében viszonylag alacsony egyenlőtlenséget mutató társadalmakban (mint például a skandináv országok az 1970-80-as években) a legjobban fizetett 10% kb. a munkajövedelmek 20%-át kapja, a legrosszabbul fizetett 50% nagyjából 40%-át, a középső 40% pedig hozzávetőlegesen 45%-át. Ebben az esetben a Gini-index (ami egy 0 és 1 közötti értéket felvevő szintetikus egyenlőtlenségi mutató) 0,19. Lásd az online módszertani függeléket.

Például a munkajövedelmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a leginkább egalitárius országokban, amilyenek a skandináv országok voltak az 1970-80-as években (bár azóta az egyenlőtlenségek kismértékben növekedtek Észak-Európában, de továbbra is ezeket az országokat tekinthetjük a legkevésbé egyenlőtleneknek), az eloszlás nagyjából a következőképpen alakul: a teljes felnőtt lakosság figyelembevételével a legmagasabb munkajövedelemmel rendelkező 10%-ra az ösz-szes munkajövedelem (a gyakorlatban itt alapvetően bérekről van szó) alig 20%-a jut, a legalacsonyabban fizetett 50% nagyjából 35%-ot kap, a középső 40%-ot pedig nagyjából az összes munkajövedelem 45%-a illeti (lásd 7.1. táblázat⁵). Ez természetesen nem tökéletes egyenlőség, hiszen ehhez az kellene, hogy minden csoport megkapja a lakosság összlétszá-mához viszonyított arányával megegyező részt (vagyis a legjobban fizetett 10% pontosan az összjövedelmek 10%-át, a legrosszabbul fizetett 50%

7.2. táblázat. A tőketulajdon-egyenlőtlenségek idő- és térbeli alakulása

Magyarázat: a tőketulajdon tekintetében fennálló egyenlőtlenség szempontjából „közepes” társadalmakban (mint például az 1970-80-as évek skandináv országaiban) a legnagyobb vagyonnal rendelkező 10%-ra esik az összvagyon kb. 50%-a, a legszegényebb 50%-ra szintén nagyjából 10% jut, míg a középső 40%-ra hozzávetőlegesen 40%-esik. Ebben az esetben a Gini-index 0,58. Lásd az online módszertani függeléket.

pedig az 50%-át). Ám az itt bemutatott egyenlőtlenség nem túlságosan szélsőséges, legalábbis a más országokban és más időszakokban megfigyel-tekhez képest, és különösen nem az, ha a tőketulajdon eloszlásával hasonlítjuk össze akár magukban a skandináv országokban.

Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk arról, mit is jelentenek valójában ezek a számok, össze kell kapcsolni ezeket a teljes jövedelem százalékában megadott eloszlásokat azzal a munkabérrel, amelyet az egyes kategóriákba besorolt, hús-vér munkavállalók kapnak, illetve azzal az ingatlan- és pénzügyi vagyonnal, amellyel a vagyonlétrában szereplő tulajdonosok ténylegesen rendelkeznek.

Konkrétan fogalmazva, ha a legjobban fizetett 10% az összes munkabér 20%-át kapja, az értelemszerűen azt jelenti, hogy ennek a csoportnak minden egyes tagja átlagosan az adott országra jellemző átlagbér kétszere-

7.3. táblázat. A teljes jövedelmi egyenlőtlenségek (munka és tőke) idő- és térbeli alakulása

Magyarázat: az összjövedelmek tekintetében viszonylag alacsony egyenlőtlenséggel jellemezhető társadalmakban (mint például az 1970-80-as évek skandináv országaiban) a lakosság leggazdagabb 10%-ára esik az összjövedelmek kb. 20%-a, a legszegényebb 50%-nak pedig nagyjából 30% jut. Ebben az esetben a Gini-index 0,26. Lásd az online módszertani függeléket.

sét keresi. Hasonlóképpen, ha a legrosszabbul fizetett 50%-nak jut az ösz-szes munkabér 35%-a, az annyit jelent, hogy ennek a csoportnak valamennyi tagja átlagosan az átlagbér kétharmadánál valamivel többet, pontosan 70%-át keresi). Ha pedig a középső 40%-nak jut a munkabér 45%-a, az azt jelenti, hogy az ebbe a csoportba tartozó munkavállalók átlagbére egy kicsit magasabb (45/40), mint az átlagbér az illető országban.

Például, ha ebben az országban az átlagbér havi 2000 euró, akkor az előzőekben bemutatott eloszlás szerint a legfelső 10% átlagosan havi 4000 eurót, az alsó 50% 1400 eurót, míg a középső 40% 2250 eurót keres havonta és átlagosan.⁶ Ez utóbbi népes csoportot nevezhetjük középosztálynak, amelynek az életszínvonalát az adott társadalomra jellemző átlagbér határozza meg.

Alsó néposztályok, középosztály, felsőosztály

Ki kell térnem arra is, hogy mit is jelentenek a 7.1.-7.3. táblázatban használt „alsó néposztályok” (vagyis az alsó 50%), a „középosztály” (vagyis a középső, tehát a legszegényebb 50% és a leggazdagabb 10% közötti elhelyezkedő 40%) és a „felsőosztály” (a felső 10%) - ezek természetesen meglehetősen önkényes és vitatható kifejezések, amelyeket pusztán magyarázó, a megértést segítő céllal vezettem be, ám valójában az elemzésemben semmilyen kitüntetett szerepük nincs; nevezhetném ezeket a társadalmi csoportokat egészen egyszerűen akár A, B és C osztálynak is. A közpolitikai vitákban azonban ezek a terminológiai kérdések általában egyáltalán nem ártatlanok: a kategóriák megállapítása sok esetben implicit vagy explicit állásfoglalást jelent az egyes csoportok által igényelt jövedelem vagy vagyon igazságosságát és legitimitását illetően.

Például sokan nagyon kiterjesztően használják a „középosztály” elnevezést, és olyanokra is vonatkoztatják, akik bőven a társadalmi hierarchia felső decilisében (vagyis a felső 10%-ban), sőt esetleg a felső centilis (legfelső 1%) közelében helyezkednek el. Az ilyen esetekben a kiterjesztő definícióval az lehet a cél, hogy bár az érintettek jóval átlag feletti anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, olyan benyomás keletkezzen, mintha ezek a személyek tulajdonképpen egyáltalán nem is lennének annyira tehetősek, és megérdemlik az állam jóindulatát - különösen a rájuk vonatkozó adókulcsok tekintetében.

Mások elutasítják a középosztály mint kategória használatát; szerintük a társadalom két csoportból áll: „alsóbb néprétegekből”, amely a nagy tömeget jelenti és egy kis csoportból, amely az „elit” vagy a „felsőosztály”. Az effajta felosztás alkalmas lehet bizonyos társadalmak leírására, vagy bizonyos politikai és történelmi helyzetek elemzésére. Az 1789-es Franciaország esetén például általában a lakosság 1-2%-ára becsülik az arisztokrácia arányát, a papságét 1%-nál alacsonyabbra, míg a „harmadik rend”, vagyis az ancien régime politikai rendszerében a nép egésze, a gazdákat és a polgárokat is beleértve, több mint 97%-ot tett ki.

Nem az a célom, hogy pálcát törjek a szótárak vagy a nyelvhasználat fölött. Amikor társadalmi osztályokról beszélünk, mindenkinek igaza van, és egyszersmind téved is. Mindenkinek jó oka van arra, hogy miért használ bizonyos kifejezéseket, viszont nem jár el helyesen, ha a mások által használt kifejezéseket lenézi. Az én definícióm a „középosztályra” (a középső 40%) nyilván szintén vitatható, hiszen az általam ebbe a kategóriába soroltak jövedelme (vagy vagyona) alapértelmezésben jóval meghaladja az adott társadalom mediánját.⁷ Ezzel az erővel akár három szeletre is darabolhatnánk a társadalmat, és a valóban középen elhelyezkedő részt címkézhetnénk fel középosztályként. Az általam használt definíció azonban talán jobban megfelel a leginkább elterjedt értelmezésnek: a „középosztály” általában azok leírására szolgál, akik a lakosság nagy többségénél egyértelműen jobban boldogulnak, de messze vannak az igazi „elittől”. Ezek a válaszvonalak persze így is vitathatók, és meg sem próbálok állást foglalni ebben a kérdésben, amely nem csupán nyelvészeti, de politikai természetű is.

Valójában azok az elemzések, amelyek az egyenlőtlenségeket kisszámú kategória felhasználásával dolgozzák fel, szükségképpen durván sematikusak és elnagyoltak, mivel a leírás tárgyát jelentő társadalmi valóságban folyamatos az újrarendeződés. Valamennyi vagyoni és jövedelmi szinten hús-vér embereket találunk, akiknek a száma lassan, az adott társadalomra jellemző eloszlás evolúcióját követve változik. Soha nincs éles választóvonal a különböző társadalmi osztályok - a nép és az elit - között. Éppen ezért az elemzésem teljes egészében a deciliseken alapuló statisztikai fogalmakkal operál (a legfelső 10%, a középső 40% és az alsó 50%), amelyeket így minden társadalom esetében alkalmazhatunk, és amelyek alkalmazásával szigorúan objektív összehasonlításokat tehetünk az időben és a térben anélkül, hogy a társadalmak komplexitását, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek alapvetően folytonos szerkezetét figyelmen kívül hagynánk.

Osztályharc vagy a centilisek harca?

A célom pedig éppen ez: össze akarom hasonlítani az egyenlőtlenségek szerkezetét az egymástól időben és térben nagyon távol eső társadalmakban. Olyan társadalmakról van szó, amelyek a priori nagyon különböznek egymástól, és amelyek egészen más szavakat és fogalmakat használnak az egyes társadalmi csoportok megnevezésére. A decilisek és centilisek fogalma talán kissé elvontnak tűnik, és túlzott költőiséggel sem vádolható. A legtöbb ember számára könnyebb azokkal a csoportokkal azonosulni, amelyek elnevezése ismerős a számára: parasztok és nemesek, proletárok és burzsoák, beosztottak és felsővezetők, pincérek vagy kereskedők. A deci-lisek és centilisek szépsége viszont éppen abban rejlik, hogy lehetővé teszi az olyan egyenlőtlenségek összehasonlítását, amelyeket másképp egyébként nem lehetne, és eközben olyan nyelvet használhatunk, ami elvben mindenki számára elfogadható kell legyen.

Szükség esetén majd kisebb alcsoportokra, centilisekre vagy akár ezrelékekre bontjuk a fenti kategóriákat, ami lehetővé teszi, hogy nyomon kövessük a társadalmi egyenlőtlenségek folytonos jellegét. A legfelső decilis például még a leginkább egalitárius társadalmakban is külön kis világot alkot. Olyan személyeket foglal magában, akiknek a jövedelme alig kétsze-rese-háromszorosa, és olyanokat is, akiké tíz- vagy akár hússzorosa az átlagnak, vagy még annál is több. Első megközelítésben nagyban segítheti a megértést, ha a felső decilist két alcsoportra bontjuk: egyrészt a felső cen-tilisre (ezt „domináns” osztálynak nevezhetjük, egyszerűen azért, hogy nevet adjunk neki, de nem gondoljuk, hogy ennél jobb elnevezést ne lehetne találni), illetve a többi kilenc centilisre (ezt nevezhetjük „gazdag” vagy „tehetős”, „jómódú” osztálynak).

Ha a munkajövedelmi egyenlőtlenség viszonylag alacsony szintjét nézzük, például a skandináv államokban, ahol a 7.1. táblázatból láthatóan a lakosság legjobban kereső 10%-ára az összes munkabér 20%-a jut, megállapíthatjuk, hogy a legjobban kereső 1%-ának jellemzően a teljes bértömeg 5%-a jut, tehát ez a csoport az átlagbérek ötszörösét keresi. Ez 2000 eurós havi átlagbér esetén 10 000 eurót jelent. Láthatjuk tehát, hogy a legjobban kereső 10% átlagosan havi 4000 eurót keres, de a csoporton belül a legjobban fizetett 1% munkabére átlagosan 10 000 euró körül van (tehát a maradék 9% így átlagosan 3330 eurót keres). Ha a felbontást tovább folytatjuk, és a centilis felső 10%-át vizsgáljuk (vagyis a legjobban fizetett 0,1% havi bérét), akkor több tízezer eurós, sőt akár néhány százezer eurós havi fizetést is találhatunk, még az 1970-80-as évek skandináv országaiban is. Természetesen nem sok emberről van szó, így az ő fizetésük súlya a munkabérek teljes összegén belül viszonylag csekély.

Ahhoz tehát, hogy egy társadalom egyenlőtlenségeit meg tudjuk ítélni, nem elég azt megállapítanunk, hogy egyeseknek nagyon magas a jövedelmük. Nem elég olyan állításokat megfogalmaznunk, hogy például: „a jövedelmi skála 1-től 10-ig terjed”, vagy akár „a jövedelmek 1 és 100 között alakulnak” - ezek valójában nem mondanak sokat. Tudnunk kell azt is, hányan tartoznak az egyes szintekhez; például hogy mekkora a legfelső decilis vagy centilis aránya az összjövedelmeken (vagy az összes vagyonon) belül. E mutató használatával megállapíthatjuk, hogy az adott társadalom mennyire egyenlőtlen, hiszen nemcsak a szélsőségesen nagy jövedelmek vagy vagyonok létezését tükrözi vissza, de azt is, hányan élvezik ezt a státuszt. A felső centilis elemzése különösen érdekes e történeti vizsgálódás szempontjából, mert bár csak a lakosság egy nagyon elenyésző kisebbségéről van szó, de mégis többről, mint arról a pár száz emberről, akik a szupergazdagok csoportját alkotják. Rájuk gyakran irányul a nyilvánosság figyelme (Franciaországban ők az ún. „200 család”, ahogy a két világháború között a Banque de France legnagyobb részvényeseit nevezték, vagy a „400 leggazdagabb amerikai”, vagy más listák, amelyeket a Forbes-hoz hasonló folyóiratok rendszeresen összeállítanak). Egy olyan országban, mint Franciaország, amelynek a lakossága 2013-ban 65 millió volt, ebből 50 millió felnőtt, a felső centilis kb. 500 000 felnőttet jelent. A 320 milliós összlélek-számú és 260 millió felnőtt lakosú Egyesült Államokban pedig 2,6 millió felnőttről beszélünk, pusztán a számok alapján ugyancsak jelentős társadalmi csoportokról van szó. Ezeket az embereket nem lehet nem észrevenni az adott országban, főleg mert általában ugyanabban a városban, sőt mi több, gyakran ugyanazon a környéken élnek. A felső centilis minden országban nemcsak a jövedelmi eloszlásnak, de a társadalmi csoportképnek is fontos eleme.

Így aztán minden társadalomban - mindegy, hogy az 1789-es év Franciaországáról beszélünk (ahol az arisztokrácia a lakosság 1-2%-át adta) vagy az Egyesült Államokról a 2010-es évek elején (ahol az Occupy Wall Street mozgalom bírálatával egészen konkrétan a leggazdagabb 1%-ot célozta meg) - a felső centilis a lakosság épp eléggé népes csoportját alkotja, amely erőteljesen formálja a társadalom arculatát, illetve a politikai és gazdasági rendet.

Ezért is ennyire érdekes a decilisek és centilisek tanulmányozása. Hogyan is remélhetnénk, hogy képesek vagyunk összehasonlítani az egyenlőtlenségeket két annyira különböző társadalom esetében, mint Franciaország 1789-ben és az Egyesült Államok 2013-ban. Ez csak akkor lehetséges, ha gondosan tanulmányozzuk a deciliseket és centiliseket, és megbecsüljük ezek súlyát az illető ország összes vagyonában, illetve jövedelmében. Nem állítjuk, hogy az ilyen összehasonlítás minden problémát megold és minden kérdésünkre választ ad, de legalább kiindulópontot ad számunkra, ami sokkal jobb, mintha ilyen kiindulópontunk egyáltalán nem lenne. Megkísérelhetjük tehát annak a kérdésnek az eldöntését, hogy a „felső 1%” hatalmi helyzete XVI. Lajos, George Bush vagy Barack Obama idejében volt-e erősebb.

Visszatérve egy pillanatra az Occupy mozgalomra, amely arra is felhívja a figyelmet, hogy a közös nyelv és különösen a „legfelső centilis” koncepciója - még ha első ránézésre egy kissé elvontnak is tűnik - segíthet abban, hogy napvilágra kerüljenek az egyenlőtlenségek terén bekövetkezett látványos változások, és ily módon hasznos szerepet tölthet be a társadalmi problémák megértésében. Akár a tömegmozgalmak is felhasználhatják ezeket az eszközöket, és olyan szokatlan mozgósító jelszavakat tűzhetnek a zászlajukra, mint például „Mi vagyunk a 99%!”, ami első pillantásra meglepőnek tűnik, de aztán emlékezni fogunk Sieyes abbé híres pamflet-jére, amely 1789 januárjában látott napvilágot „Mi a harmadik rend?” címmel.⁸

Egyértelművé kell tenni, hogy a jövedelmi létrák, tehát a jövedelmi centilisek és decilisek nem ugyanazok, mint a vagyoni létrák. A legmagasabb munkajövedelemmel rendelkező 10% és a legalacsonyabb bérű 50% nem ugyanazokból az emberekből áll, mint akikből a vagyoni létra legmagasabb 10%-a és legalacsonyabb 50%-a. A legtöbbet kereső 1% nem tévesztendő össze a legnagyobb vagyonú 1%-kal. A munkajövedelmekre, a tőketulajdonra külön számoltuk ki a deciliseket és centiliseket. E két dimenzió összegzése adja a harmadikat, amely ily módon egy összesített társadalmi hierarchiát határoz meg. A hagyományos társadalmakban a két dimenzió közötti korreláció gyakran negatív volt (a legnagyobb vagyonok tulajdonosai nem dolgoztak, ezért a munkajövedelmi létra legalsó szintjén helyezkedtek el). A modern társadalmakban a korreláció általában pozitív, de soha nem teljes (a korrelációs együttható soha nem éri el az 1-et). A munkajövedelme szerint felsőosztálybelinek tekinthető számos személy például a vagyoni hierarchiában az alsó néposztályhoz tartozik, vagy éppen fordítva. A társadalmi egyenlőtlenség épp úgy többdimenziós, mint a politikai konfliktus.

Végül arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a jövedelem és a vagyon eloszlása, ahogy a 7.1.-7.3. táblázatban bemutattam és ebben, illetve a következő fejezetekben tárgyalom, mindig az ún. elsődleges, vagyis az adózás előtti eloszlás. Az adózás mindenkori szabályai (illetve az adókból finanszírozott közszolgáltatások és transzferek) lehetnek „progresszívek” vagy „regresszívek” (tehát a munka- és vagyoni hierarchia különböző fokain álló csoportok pozíciójuktól függően többet vagy kevesebbet fizetnek, illetve kapnak), az adózás utáni eloszlás növelheti vagy csökkentheti az egyenlőtlenséget. Ezt a kérdést a könyv negyedik részében fogom megvizsgálni, éppen úgy, ahogy az újraelosztás kérdéséhez kapcsolódó számos más kérdést is. Ebben a szakaszban azonban az adózás előtti eloszlással foglalkozom.⁹

Különbségek a munkajövedelemben: mérsékelt egyenlőtlenségek?

Térjünk vissza az egyenlőtlenségek nagyságrendjének vizsgálatára. Vajon mennyire tekinthetők a munkajövedelmi egyenlőtlenségek mérsékeltnek vagy méltányosnak? Netán ezek ma már nem is jelentenek problémát? Nem vitás, hogy a munka terén fennálló egyenlőtlenségek sokkal kisebbek, mint a tőkével kapcsolatosak. Nagy hiba lenne azonban figyelmen kívül hagyni ezeket egyrészt azért, mert a munkajövedelmek általában a nemzeti jövedelem kétharmad és háromnegyed közötti részét jelentik, másrészt azért, mert a munkajövedelem eloszlása terén igen jelentős különbségek vannak az egyes országok között. Ez azt jelenti, hogy a közpolitikák, illetve általában a nemzeti szintű különbségek komolyan befolyásolják ezeknek az egyenlőtlenségeknek a konkrét alakulását, és következésképpen nagyszámú ember életkörülményeit is.

Azokban az országokban, amelyekben a munkajövedelmi egyenlőtlenségek a legkisebbek - ilyenek voltak a skandináv országok az 1970-80-as években -, a legjobban fizetett 10%-ra esik a munkabérek nagyjából 20%-a, a legrosszabbul fizetett 50%-nak pedig nagyjából 35% jut. Manapság a munkajövedelmek terén közepesen egyenlőtlen országokban - ilyen a legtöbb európai ország (köztük Franciaország és Németország) - az előbbi csoportra esik az összes munkabér 25-30%-a, míg az utóbbi csoportnak a munkabérek kb. 30%-a jut. Végül a legnagyobb egyenlőtlenséget felmutató országok, amelyek az Egyesült Államokra hasonlítanak a 2010-es években (ahol, mint látni fogjuk, a munkajövedelmi egyenlőtlenségek példa nélkül állóan nagyok), a felső decilisre esik az összjövedelem 35%-a, míg a jövedelmi létra alsó felének az összes munkabér 25%-a jut. Azt is mondhatjuk, hogy a két országcsoport közötti egyensúly szinte teljesen megfordult. A leginkább egalitárius országokban az alsó 50% a felső 10% összbérének kétszeresét kapja (ami sokak szerint azért nem túl sok, mert az előbbi létszáma ötszöröse az utóbbiénak), a legkevésbé egalitárius országokban viszont az alsó 50% egyharmaddal kevesebbet kap, mint a felső 10%. Ha a munkajövedelmeknek az elmúlt évtizedek során az Egyesült Államokban megfigyelt koncentrálódása tovább folytatódna, 2030-ra az alsó 50% a felső 10% összes munkabérének csupán a felét fogja keresni (lásd 7.1. táblázat). Semmi sem garantálja persze, hogy ez a tendencia tovább folytatódik, az azonban jól látható, hogy a jövedelmek eloszlása terén a közelmúltban bekövetkezett változások korántsem fájdalommentesek.

Lássuk, mit jelent mindez konkrétan. Ha a havi átlagbér 2000 euró a legkevésbé egyenlőtlen (skandináv) eloszlás szerint, a legjobban fizetett 10% havi átlag 4000 eurót (illetve a legjobban fizetett 1% 10 000 eurót), a középső 40% 2250 eurót, míg a legrosszabbul fizetett 50% havi 1400 eurót vihet haza. A sokkal egyenlőtlenebb (amerikai) eloszlás jóval meredekebb jövedelmi létrát eredményez: átlag 7000 euró jut a felső 10%-nak (illetve 24 000 euró a felső 1%-nak), 2000 euró a középső 40%-nak és mindössze havi 1000 euró az alsó 50%-nak.

A lakosság legkevésbé kiváltságos helyzetben lévő fele számára ezért a kétféle jövedelmi eloszlás közötti különbség távolról sem elhanyagolható.

Ha valaki 1000 euró helyett 1400 eurót keres, az 40%-kal több jövedelmet jelent (tegyük most félre az adókat és transzfereket), ami egészen más lehetőségeket teremt az életmód, a lakhatás, a pihenés terén, vagy a nagyobb anyagi kihatású terveket, a gyermekvállalást stb. illetően. Ráadásul a legtöbb országban a nők jelentősen túlreprezentáltak a jövedelmi létra alsó felében, így az országok közötti nagy különbségek részben nemből adódó természetűek, amelyek Észak-Európában sokkal kisebbek, mint másutt.

A kétféle eloszlás közötti különbség a jövedelmi létra legmagasabb fokán található csoport számára sem közömbös. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki egész élete folyamán havi 7000 vagy 4000 eurót keres (az meg különösen nem, hogy havi 24 000 eurót kap, nem pedig 10 000-et). Egy ilyen ember kiadásai egészen másmilyenek lesznek, hiszen nem ugyanazokra a dolgokra fog pénzt költeni, és nem csupán arra lesz ráhatása, hogy mit vesz, de valamennyire hatással lesz más emberek életére is - például szükségletei kielégítésére alkalmazhat alacsonyabb jövedelmű embereket. Ha például az amerikai tendencia tovább folytatódik, 2030-ban a legjobban fizetett 10% havonta 9000 eurót fog keresni (a legjobban fizetett 1% pedig 34 000 eurót). A középső 40% havi 1750 eurót, míg a legrosszabbul fizetett 50% csupán 800 eurót. A legjobban fizetett 10% a jövedelme egy egészen kis részének felhasználásával háztartási alkalmazottként foglalkoztathat többeket az alsó 50% tagjai közül.¹⁰

Láthatjuk tehát, hogy ugyanazon átlagjövedelem a munkajövedelmek nagyon sokféle eloszlásával egyeztethető össze, ami a különböző társadalmi csoportok számára igencsak különböző társadalmi és gazdasági helyzetet eredményezhet. Egyes esetekben ezek az egyenlőtlenségek konfliktusokhoz is vezethetnek. Fontos ezért, hogy megértsük azokat a gazdasági, társadalmi és politikai erőket, amelyek meghatározzák, hogy a különböző társadalmakban milyen mértékűek lesznek a munkajövedelmek terén fennálló egyenlőtlenségek.

A tőke-egyenlőtlenségek: szélsőséges egyenlőtlenség

Ha a munkajövedelmi egyenlőtlenségek időnként, tévesen, mérsékeltnek tűnnek, amelyek talán nem is vezetnek konfliktushoz, ez jórészt annak köszönhető, hogy a tőketulajdon eloszlásával hasonlítják össze, mely utóbbi viszont minden országban szélsőségesen egyenlőtlen (lásd

Azokban a társadalmakban, amelyekben a vagyon eloszlása terén a legkisebb az egyenlőtlenség (példaként szintén az 1970-80-as évek skandináv országai említhetők), a leggazdagabb 10%-nak legalább a nemzeti vagyon 50%-a jut - inkább 50% és 60% között, ha a legnagyobb vagyonokat helyesen vesszük számba. Ma, a 2010-es évek elején legtöbb európai országban - Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában és Olaszországban is - a leggazdagabb 10% tulajdonában van a nemzeti vagyon kb. 60%-a.

Ami a leginkább figyelemreméltó, hogy ezen társadalmak mindegyikében a lakosság felének szinte semmije sincs. A lakosság legszegényebb 50%-ának mindenütt a nemzeti vagyon legfeljebb 10%-a, de általában kevesebb, mint 5%-a jut. A 2010-11-re vonatkozó adatok szerint Franciaországban a leggazdagabb 10% tulajdonában van az összvagyon 62%-a, míg a legszegényebb 50% csupán 4%-ot tudhat magáénak. A Federal Reserve legfrissebb felmérése szerint, amely ugyanezekre az évekre vonatkozik, az Egyesült Államokban a legfelső decilisé az összvagyon 72%-a, míg a lakosság szegényebb felének csupán 2% jut. Hozzá kell tennünk, hogy ez a forrás, mint az önbevallásokon alapuló felmérések általában, alábecsüli a legnagyobb vagyonokat.¹¹ Ahogy azt már korábban említettem, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ugyanezt az erős vagyoni koncentrációt találjuk az összes korcsoportban is.¹²

Végül is a vagyoni egyenlőtlenségek sokkal jelentősebbek még az e tekintetben leginkább egalitáriusnak tekinthető országokban is (mint amilyenek az 1970-80-as éves skandináv országai voltak), mint a munkabéregyenlőtlenségek a legkevésbé egalitárius országokban (például az Egyesült Államokban a 2010-es évek elején) (lásd 7.1.-7.2. táblázat). Ismereteim szerint nem létezett a történelem folyamán egyetlen olyan társadalom sem, amelyben a tőketulajdon eloszlását „enyhén” egyenlőtlennek nevezhetnénk. Ez alatt azt értem, hogy a népesség szegényebb felére esne az össz-vagyon szignifikáns része - például egyötöde vagy egynegyede.¹³ Persze semmi nem tiltja, hogy optimisták legyünk, ezért a 7.2. táblázatban bemutatok egy lehetséges vagyoni eloszlást, amelyben az egyenlőtlenség „alacsony”, legalábbis alacsonyabb, mint a skandináv országokban (amelyekben a vagyoni egyenlőtlenség „közepes”), Európában (ahol „közepesen magas”) és az Egyesült Államokban (ahol „magas”). Persze továbbra is kérdés marad, hogyan lehetne megteremteni ennek az „ideális társadalomnak” a feltételeit - feltéve, hogy a vagyoni egyenlőtlenség alacsony szintje valóban kívánatos cél. (Erre az ugyancsak központi jelentőségű felvetésre a negyedik részben még visszatérek.¹⁴)

Hasonlóan a béregyenlőtlenségekhez, itt is fontos értelmeznünk, hogy pontosan mit is jelentenek ezek a számok. Képzeljünk el egy olyan társadalmat, ahol minden felnőttre átlagosan 200 000 eurónyi nettó vagyon jut¹⁵; nagyjából ez a helyzet egyébként jelenleg a fejlett európai országokban.¹⁶ Azt is láttuk már a 2. fejezetben, hogy ez a magánvagyon két, nagyjából hasonló méretű részre oszlik: egyrészt ingatlanokra, másrészt pénzügyi és üzleti aktívákra (tehermentes banki betétek, nyugdíj-előtakarékosság, részvény-és kötvényportfóliók, életbiztosítások, nyugdíjalapok stb.). Természetesen átlagokról van szó, és egyes országok, pláne az egyének között nagy különbségek vannak.

Ha a legszegényebb 50%-nak jutna az összvagyon 5%-a, az értelemszerűen annyit jelent, hogy az adott csoport minden egyes tagja átlagban az adott társadalomban meglévő egyéni vagyonok átlagos összegének 10%-ával rendelkezik. Az általunk választott példában a legszegényebb 50%-nak tehát átlagosan 20 000 eurónyi nettó vagyona lesz, ami ugyan nem csekélység, de igencsak kevés, ha a társadalom többi tagjának vagyonával hasonlítjuk össze.

Egy ilyen társadalomban a lakosság szegényebb felében nagy számmal lesznek olyanok - jellemzően a lakosságnak kb. a negyede -, akiknek egyáltalán nincs vagyonuk, vagy csak legfeljebb néhány ezer eurójuk van. Sőt egy egyáltalán nem elhanyagolható számú csoportnak - a lakosság egy hu-szadáról, egy tizedéről lehet szó - a vagyona kis mértékben negatív (vagyis az adósságaik összege meghaladja az aktíváikat). Másoknak kis vagyona lehet, például 60 000 és 70 000 euró között, vagy akár esetenként ennél több is. Az élethelyzeteknek ez a sokasága - köztük olyanok is, amikor nagyon sok embernek jószerivel semmilyen vagyona nincs - adja ki az átlagosan 20 000 euró összegű vagyont a lakosság szegényebbik fele esetében. Lesznek olyanok, akiknek adóssággal alaposan megterhelt ingatlanjuk van, másoknak kis összegű megtakarításaik. Legtöbben közülük azonban bérlők, akiknek van talán pár ezer euró megtakarításuk, amelyet folyó- vagy takarékszámlán tartanak. Ha a tartós fogyasztási cikkeket - mint amilyen a gépkocsi, a bútor, a háztartási gépek - is a vagyonhoz soroljuk, a legszegényebb 50% átlagos vagyona legfeljebb 30 000 és 40 000 euró közötti összegre emelkedne.¹⁷

A lakosság ezen fele számára a vagyon és a tőke szavak meglehetősen elvont fogalomnak tűnnek. Sok millió ember számára a „vagyon” csak kevéssel több, mint néhány heti munkabérnek megfelelő összeg a folyószámlán, vagy alacsony kamatozású takarékszámlán, egy autó és néhány bútordarab. A vitathatatlan valóság az, hogy a gazdagság annyira koncentrált, hogy a társadalom nagy része nincs is tudatában a létezésének. Sokan azt hiszik, hogy a vagyon birtokosai valamilyen valóságon túli vagy titokzatos szervezetek. Ezért annyira fontos, hogy módszeresen és szisztematikusan tanulmányozzuk a tőkét és annak eloszlását.

A skála túloldalán a leggazdagabb 10% tulajdonában van az összes vagyon 60%-a, tehát e csoport tagjai átlagosan az adott országra jellemző egy főre jutó átlagos vagyon hatszorosával rendelkeznek. A fenti példához visszatérve, ha egy felnőttre átlagosan 200 000 euró jut, akkor a leggazdagabb 10% esetében ez egy felnőttre 1,2 millió eurós átlagos vagyont jelent.

A vagyoni eloszlás felső decilisén belül még a munkabérek esetében meg-figyeltnél is nagyobbak az egyenlőtlenségek. A legtöbb európai országban jelenleg a felső decilisnek jut az összvagyon 60%-a, ebből a felső centilisre általában 25%, a maradék 9%-ra pedig 35% jut. Az első csoport tagjai átlagosan huszonötször gazdagabbak, mint az átlag, míg a második csoportba tartozók vagyona mindössze csak négyszerese az átlagnak. A korábbi példát felhasználva tehát a leggazdagabb 10%-nak átlagosan nettó 1,2 millió eurós vagyona van, ezen belül 5 millió euró jut a leggazdagabb 1%-ra, és kicsit kevesebb, mint 800 000 euró a többi 9%-ra.¹⁸

Ráadásul e kategórián belül a vagyon összetétele nagy változékonyságot mutat. A felső decilis tagjai szinte kivétel nélkül a lakásként használt ingatlan tulajdonosai, de ahogy felfelé haladunk a vagyoni létrán, az ingatlan jelentősége a teljes vagyonportfólióban jelentősen csökken. A felső decilis alsó 9%-a esetében az ingatlanok értéke nagyjából egymillió euró körül mozog, tehát valamivel nagyobb, mint a vagyon fele az ő esetükben; bizonyos esetekben ez a vagyon háromnegyedénél is több lehet. A legfelső centilis esetében azonban a pénzügyi és üzleti aktívák súlya egyértelműen meghaladja az ingatlanvagyont; a legnagyobb vagyonok esetében ezek súlya csaknem 100%. 2 és 5 millió euró között az ingatlanvagyon aránya nem éri el a vagyonportfólió egyharmadát, 5 millió euró fölött ez az arány 20% alá esik, 20 millió euró fölött pedig a 10%-ot sem éri el; ekkor már a részvények és az üzletrészek teszik ki szinte a vagyon teljes egészét. Az ingatlan a középosztály és a közepesen jómódúak kedvelt befektetési formája, az igazán nagy vagyonok azonban mindig elsősorban pénzügyi és üzleti aktívákból állnak össze.

Egyfelől tehát van a legszegényebb 50%, amelynek az összvagyon 5%-a, azaz átlagosan 20 000 eurós vagyon jut. Másfelől pedig ott az összvagyon 60%-ával rendelkező, azaz átlagosan 1,2 millió eurós vagyont birtokló leggazdagabb 10%. E két csoport között helyezkedik el a lakosság 40%-a: erre a „tulajdonosi középosztályra” esik a teljes vagyon 35%-a, ami azt jelenti, hogy ebben a csoportban az átlagos nettó vagyon közel esik a társadalom egészét jellemző átlaghoz - jelen esetben tehát ez felnőtt lakosonként 175 000 eurót jelent. Ebben a népes csoportban a vagyonok 100 000 euró-tól 400 000 euróig terjedő skálán mozognak. A legfontosabb tétel többnyire a lakóingatlan, illetve az a mód, ahogy az illető az ingatlanra szert tett, illetve a vételárat finanszírozta. A lakást néha nem elhanyagolható mértékű pénzügyi megtakarítások egészítik ki. Egy 200 000 eurós vagyon például állhat egy 250 000 eurós értékű házból, amelyet még 100 000 euró ösz-szegű adósság terhel, és amelyet kiegészíthet egy 50 000 eurós életbiztosítás vagy nyugdíj-előtakarékosság. Amikor a lakáshitel törlesztése befejeződik, a nettó vagyon el fogja érni a 300 000 eurót, vagy meg is haladhatja azt, ha ezen idő alatt a pénzügyi megtakarítások összege növekedett. Valahogy így néz ki az a vagyoni pálya, amely a középosztályt a legszegényebb 50% (amelynek gyakorlatilag semmije sincs) és a leggazdagabb 10% (amelynek viszont sokkal többje van) között elhelyezi.

Visszatérés Marxhoz és a csökkenő profitrátához