Izlandi halász

Az izlandi halászok az egész nyár

folyamán a jéghideg északi tengereken szerzik zsákmányukat, ahol

a halvány fényű nap örökösen a látóhatár szélén dereng, s

nem tudni: nappal van-e, vagy éjszaka. Télire visszatérnek a nem

kevésbé rideg és zord Bretagne partjaihoz, ahol a folyvást fújó

nyugati szél kergeti a sziklákhoz a hullámokat. S ott élik

egyszerű napjaikat egészen a következő idényig, tavaszig, míg

újra vízre szállnak. Családjuk, feleségük, menyasszonyuk várja

őket. S van, akit hiába… Pierre Loti, a tengerész-író jól

ismeri ezeknek a fáradhatatlanul küszködő munkásoknak a sorsát,

akik fél életüket az „úszó klastromban” töltik, s alig

várják a békés, meleg otthonba való hazatérést, de nem bírnak

nyugton maradni, ha megint eljön az indulás órája. Azokét az

emberekét, akik Szűz Máriához, a tengeren járók csillagához

fohászkodnak, miközben ősi, babonás hittel regélnek a

kísértethajóról és a halászról, aki házasságot ígért az

óceánnak, és mikor lakodalmát egy hús-vér leányzóval ülte

meg, az a másik érte jött, és örökre magával vitte.