A függöny

Saját ​​bevallása szerint hazájának 1968-as szovjet lerohanása ébresztette fel Milan Kunderában, az utóbb Párizsba emigráló és sok éve már csak franciául alkotó világhírű cseh íróban az Európa-nosztalgiát. Ez a nosztalgia újra meg újra felsejlik a Kundera-regényekben, és alighanem belőle fakad Kunderának az egyik legnagyobb európai kultúrkincs, a négy évszázados múltú regény művészete iránti szenvedélyes érdeklődése is. Kundera nem teoretikusként, hanem vizsgálódásai tárgyát fáradhatatlanul gyakorló regényszerzőként vall minden nagyképűségtől mentes, rendkívül élvezetes stílusban a mesterségéről. Ebben a legújabb könyvében, A regény művészetének fonalát véve fel újra, a regény születésének körülményeit, valamint azt vizsgálja, hogy a XX. század nagy modern áramlatai (különös tekintettel Kafkára, Brochra, Musilra, Carlos Fuentesre, Gabriel Gárcia Márquezre) mi újat hoztak Cervantes és Rabelais hajdani regénytechnikájához képest. A világot függöny takarja. „Legendákból szőtt varázsfüggöny”, az „előértelmezések függönye”. Ezt a függönyt rántotta le Cervantes, amikor útjára indította Don Quijotét, és vele együtt az európai regényt. A mai Európa mintha távolodni látszana kissé a regényhagyomány Európájától. Annál fontosabb – értjük meg Kunderát olvasva –, hogy ma se feledjük, mi e hagyomány lényege. A függönylerántó gesztus. A tisztánlátás.