A Balek

Hugh Laurie története könyvben olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy…, vagy éppen a Blöff. Vérbeli angol humor, csibészes gonosztevők. Rejtő Jenő és P. G. Woodhouse legjobb napjait idéző karakterek, lendületes cselekmény. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben azért mégiscsak egy feszültséggel teli,pergő,izgalmas krimit tart az olvasó a kezében, úgy érzi, a könyv mellé egy Monty Python előadásra is jegyet váltott. Mert szinte nincs olyan bekezdés, amin ne nyerítene önfeledten. Laurie szarkasztikusan ironikus humora zseniális – ezek után érthető, honnan is merítette magának Dr. House karakterének legfőbb jegyeit. „Repülővel utaztam Nápolyból Milánóba. Gyűlölök repülni, de Laurie könyve úgy lekötött, hogy észre sem vettem, amikor földet értünk. Szívből ajánlom mindazoknak, akik félnek a repüléstől és azoknak is, akik egyszerűen csak maradéktalanul jól akarják érezni magukat. Már várom a folytatást, és csak remélni tudom, hogy az elég hosszú lesz ahhoz, hogy egy tengerentúli úthoz is erőt adjon nekem.” London Review „Megemelem a kalapom Lauire előtt! Igazi mestere az angol humornak, amit mi, amerikaiak sajnos legfeljebb csak könyvekből ismerünk. Ha ilyen jól ír, kíváncsi vagyok, igazi orvosnak is megállná-e a helyet? Ja, és ha film készül a könyvből, én ragaszkodok hozzá, hogy Thomas Langot csakis Hugh játssza!” New York Times „Zseniális! Ha Laurie első könyve ilyen jó, milyenek lesznek a következők? Mert remélem, lesznek! Thomas Lang a legszerethetőbb balfék bérgyilkos, akit valaha papírra vetettek. Egyetlen bajom volt csupán a könyvvel: annyira élveztem, hogy villámgyorsan végeztem vele. Még, még, még!” Los Angeles Chronicles Laurie magáról és az írásról: „Sokkal jobban szeretek írni, mint színészkedni. Írás közben bármikor elnyújtózkodhatok a kanapén, majszolhatom a kedvenc csokim és lógázhatom a lábam is, ha akarom. Ellenben, ha filmezek, lehet hogy tizenötször is meg kell ismételnem ugyanazt az unalmas jelenetet. Hiába, mindig is a sekélyes örömök éltettek igazán.”

A könyv legolcsóbban itt, kiadói webshopunkban kapható!

Kritika: Ilyen regényeket az ember gimiben szokott írni – én is írtam, sőt annak idején az összes ismerősöm is. A főhős (csekélységünk) valamilyen bizarr helyzetbe kerül (egyik mélabúra különösen hajlamos barátom három és fél oldalas regényfolyamában például orkok térítik el a mogyoródi hévet...), ahonnan számos egzotikus kaland során vágja ki magát, miközben szédítő filozófiai mélységek peremén egyensúlyozva, ám könnyedén humoros stílusban megosztja az erre kíváncsiakkal a világ lényeges dolgairól (pénz, szex) kialakult véleményét. A Balek annyival több ennél, hogy igazi stílusbravúr: írójának sikerül ötvöznie, mégpedig kitűnő érzékkel, a fordulatos krimit a három sörrel éjfél után elhangzó morális eszmefuttatásokkal éppúgy, mint a tobzódó (angol)nyelvi humort az egészen feketére kiégett cinizmussal.

Hugh Laurire rajongói számára ennek a regénynek az az előnye, ami a hátránya: szinte lehetetlen objektíven értékelni. A könyv a fegyverkereskedelem és a hátterében meghúzódó setét politikai játékok szövevényes világába kalauzol el bennünket, a Brit Korona egy hajdani, lezseren intellektuális 0.07-es ügynökének segítségével, aki hegyeken, völgyeken és (vénusz)dombokon átküzdve magát végül is legyőzi a gonoszt (vagy mégsem?). A főhős szimpatikus, a cselekmény fordulatos, az egyes fordulatok pedig éppen annyira váratlanok, mint amennyit egy modern krimitől elvárhatunk. Az egyes szám első személyű elbeszélés azonban felzavarja az amúgy becsületes családanya szerepben domborító olvasó lelkének állóvizét. A rajongó az események forgatagába óhatatlanul beleképzeli magát az írót, ahogy elbűvölő kék szempárba és három éve gondosan ápolt háromnapos borostába öltözötten pofonokat és hangsúlyozottan értelmiségi poénokat zúdít minden irányba, a könyvben isten tudja miért oly gyakran előforduló heresérülések esetében pedig agyunk egyik rejtett pornográf zugában 3D-ben elképzeljük, ahogy óvatos kezekkel kamillás borogatást helyezünk a kitűnő színművész sanyargatott célszervére. Ez így nem fair. Tessen szíves lenni hagyni, hogy az olvasó a főhős iránt önmaga okán tápláljon gyengéd érzelmeket.

Valószínűleg nem véletlen, hogy pont a főszereplőről nem találunk klasszikus leírást: a könyv 2004-ben jelent meg, mire Laurie-t a Dr. House kapcsán már a fél világ megismerte. Ha pedig valakinek esetleg mégsem esne le a tantusz: a sármos ügynök, akárcsak nem kevésbé sármos kiötlője, nyíltan felvállalja motor-másságát (hogy politikailag korrekten fogalmazzak...), többször elbüszkélkedik azon képességével, hogy brit létére akcentus nélkül képes amerikai akcentussal beszélni, és minden lehetséges alkalommal utal rá, hogy 180 centi magas (ez megfigyeléseim szerint a Nagy-Britanniában önmagában véve is valamiféle hőstett). Ezek után kicsit furcsán hangzanak a főhős szájából a „jóképű, igen tehetséges faszi vagyok, akinek morális tisztaságához nem férhet makula, ezenkívül minden fegyverhez értek, és bárkit félkézzel lenyomok” jellegű mondatok, viszont azt eddig is tudtuk, hogy a színművészetet és az Y kromoszómát kizárólag Hugh Laurie miatt találták fel. Férjem, aki példás türelemmel viseli asszonykája infantilis rajongását a különböző mértékben férfiasan borostás filmszínészek iránt, annyi kommentárt fűzött a dologhoz, hogy „ a csávó úgy látszik sajnálja, hogy nem ő a Bruce Willis”. A rosszmájú megjegyzésre először csak legyintettem, de aztán szörnyű gyanú verte magát a szívembe: lehet, hogy a férfiak jobban megértik egymást, mint mi őket?

A könyv stílusa és nyelvezete valahol P.G. Woodhouse, Quentin Tarantino korai zsengéi és annak angol következményei (Blöff és társai), valamint Douglas Adams közt manőverez. Az utóbbi kapcsán merül fel bennem a kérdés, hogy a mű fordítását vajh miért nem bízták rá Molnár Istvánra, aki a Galaxis útikalauz stopposoknak című kultuszkönyvet magyarul is felejthetetlenné művé tette, vagy ha már nem őrá, akkor valakire, aki ha angolul nem is, de legalább a saját anyanyelvén szalonképes. Tisztában vagyok vele, hogy a fordító is ember, ezért nem is szoktam feltétlenül fennakadni azon, ha valaki a „zömítési dudor” hegesztéstudományi szakkifejezés megfelelő lefordításán fél napig tűnődik, míg végre elszúrja. Azt azonban igenis felháborítónak tartom, ha egy fordított szövegben ilyenekkel találkozom, hogy „lágyan szénsavas ásványvíz”, egyrészt, mert ez arra utal, hogy a lingvo-transzformációs szakmunkás a szótárban a „mild” kifejezésnél csak a legelső jelentést volt hajlandó elolvasni, másrészt pedig arra, hogy nevezett illető életében nem járt még boltban vagy étteremben, ahol megtanulhatta volna az „enyhén szénsavas” terminus technicust. Ráadásul a könyv vége felé mintha a fordítót az output oldalba döfött tüzes hajsütővassal ösztökélték volna gyorsabb munkára (gondolom, a könyvnek piacra kellett kerülnie, mielőtt Bleifrei Tamás végképp kitúrja Dr. House-t a TV2-ről...). A kapkodás az utolsó fejezetek felé haladva egyre nyilvánvalóbb és sajnos egyre zavaróbb. (Kiadvány menedzser helyett esetleg alkalmazhattak volna például egy nyelvi lektort is)

A regény hangulatán talán az ront egy kicsit, hogy egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy valójában filmnek írták. Természetesen azonnal nyilvánvaló, ki is játszaná a központi szívdöglesz szerepét, de a brit filmművészetben akár csak alapfokon is jártasaknak nem okozhat problémát Steven Fry felismerése sem (akivel Laurie számos BBC sorozatot írt és csinált végig), a bölcs, bár kissé különc jóbarát hálás szerepében. A film véleményem szerint 2-3 éven belül várható, és én már jó előre rettegek, mi lesz belőle, mert a könyv verbális poénjainak ¾-ét a fergeteges leírások adják, maradék ¼-e pedig, jóllehet leírva gyermekeink nyugalmának és belénk vetett hitének megzavarására alkalmas harsány röhögésre fakaszt, filmbéli dialógusként maximum kínos feszengésre adhat okot...

Hugh Laurie kedvelőinek a könyvet mindenképp ajánlom. Árnyalni fogja a rajongás tárgyáról eddig kialakult képüket, vagyis egy sablonos, ámde hamis kép helyett immár egy merőben újszerű, jóllehet nem kevésbé hamis képpel fogunk rendelkezni kedvenc színészünkről, miközben ő, gondolom, ezen jókat röhög a markába. Az el nem kötelezett olvasóközönség pedig végre megtudhatja, hogy a kórházban fekvők miért mindig csak félig fejtik meg a keresztrejtvényeket, mit tehet az ivarszerveinkkel egy japán motor tanksapkája, illetve miért van eleve és megmásíthatatlanul kudarcra ítélve az ellenkező nemű partnerek közti szex. Jó szórakozást!