Nevezz Lucifernek

Három fiatalember fut esténként a Margitszigeten: Athos, Porthos és Aramis. Gyermekkoruk óta játsszák a „háromtestőrösdit”, és még ma is összetartanak, de hármuk közül inkább csak Aramis szorul rá a másik kettő segítségére, hiszen nem csupán különféle lelki nyavalyáival küszködik (ezért indít blogot), hanem a rejtélyes Asztrocicával, valamint a múlt sötét árnyaival és súlyos titkaival is.

Családregénynek álcázott thriller, thrillernek álcázott love story, love storynak álcázott sci-fi, sci-finek álcázott – a kígyó ennen farkába harap – családregény, delíriumgyanús kerettörténetbe ágyazva. Nem könnyű precízen meghatározni a Nevezz Lucifernek célközönségét, hiszen a több cselekményszálból összeálló históriában keverednek az említett műfajok, ráadásul időben és térben egyaránt nagy utat tesz meg, aki nyomon követi a szálak összefonódását. A 21. század elején, Budapesten kezdődik az utazás, aztán ugrás következik 1849 februárjáig és a Branyiszkói-hágóig, majd további ugrásokkal, Párizson, Prágán, Londonon, Sevillán, Lisszabonon, Genfen, Bécsen, Moszkván és más városokon keresztül, többek között egy Mississippi állambeli temetőt és egy Kola-félszigeti kényszermunkatábort is érintve, a margitszigeti dominikánus kolostor romjainál térünk vissza ismét a 21. századba.

És hogy mi köze egymáshoz Keith Richards nevetésének, Oscar Wilde sírjának, Reinhard Heydrich szerencsecsillagának, Gül Baba türbéjének, George W. Bush dühének és egy tetőtéri kenderültetvénynek? Türelem, a végére kiderül. Amiként az is, hogy kit kell Lucifernek neveznünk.