Istenem, ne romolj

Az ​idén 70 esztendős Kukorelly Endrének utoljára épp tíz éve jelent meg verseskötete (Mennyit hibázok, te úristen, Kalligram, 2011): idei könyve, az Istenem, ne romolj sorrendben a kilencedik (ha a Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményt nem számoljuk). A kivételesen nagy formakultúrával megírt, végletekig csiszolt, klasszikusnak számító, egyszersmind az avantgárd felé is (vissza)mutató versek leginkább a halált-elmúlást-elromlást-fonnyadást tematizálják, ám a dikció hangütése, bája-üdesége, (ön)iróniája, a játékosság mintegy „kioldja” a téma olykori komorságát. Az olvasás során a befogadó meghökken és elmosolyodik, a bravúros szóelválasztások, rímek a legnehezebb-fajsúlyosabb témát is milyen „könnyeden” prezentálják. Az első három könyve (A valóság édessége Magvető, 1984, Maniere, Magvető, 1986, Én senkivel sem üldögélek, Pannon, 1989) után szabályosan tíz évenként önálló kötettel jelentkező szerzőnek (Azt mondja, aki él, Pécs, Jelenkor, 1991, Kicsit majd kevesebbet járkálok, Pécs, Jelenkor, 2000) minden bizonnyal ez a legerősebb költői munkája.