Boldogultak bálja

Kis ​humoreszknek nevezi az Európa-szerte ismert szerző ezt a könyvét, s teljes joggal, mert a rövid, de bájos történet légkörét kötetlen vidámság és jótékony, napsugaras humor lengi be. Ebben a derűs atmoszférában alakulnak ki az egymást mozaikszerűen kiegészítő fonák helyzetek, és játszódnak le a váratlanabbnál váratlanabb események, annyi komikummal telítve, hogy a kis humoreszk a bohózat minősítést is kiérdemelné.

Az író a „boldog békebeli” időkbe vezeti vissza az olvasót, a monarchia utolsó békés évébe, hogy a rendhagyó „boldogultak” groteszk bonyodalmainak kibogozása révén, az elnéző iróniával szemlélt és a műfaj szabályainak megfelelően már szinte valószerűtlen, de annál nevettetőbb tulajdonságokkal felruházott figurák tarka galériáját vonultassa föl előtte.

Így aztán akár a boldog boldogultak, akár a titkos tanácsos-kórházigazgató, akár a jótékony örökös-kisasszony, akár a buzgó rendőrfogalmazó vagy a rövidlátó-nagyothalló revizor és az államhatalom többi kisebb-nagyobb képviselője, vagy akár Harry, az óriás jelenik meg a színen, a hatás sohasem marad el.

A könyv minden sorából sugárzó felszabadult játékkedv csak akkor lanyhul enyhe mélabúvá, és a rózsaszín idillsorozatra csak akkor vetődik árnyék, amikor a történetbe – annak legvégén – beleszól a történelem, és új történetek forrását nyitja meg, de ezeket a szerző már nem mondja el. Legalábbis nem itt.