A Szahara rabszolgái

– Bocsánat, uram, ha meg nem sértem… mennyiért pofozkodna egy kicsit? A kissé érthetetlen, sőt meglehetősen hülyén hangzó kérdést egy szmokingos úr tette fel, zöld vadászkalapban. És a Fekete Cápa elvigyorodott. A Fekete Cápa általában sokat vigyorgott, és ezek a vigyorok sohasem jelentettek jót. A mostani vigyorgásért nyugodtan kaphatott volna néhány hónapot, mert testvérek közt is felért egy életveszélyes fenyegetéssel… – Hogy volt ez? Hadd halljam még egyszer! Mintha nem értettem volna egészen tisztán! A külsőségekben furcsa és merész színösszeállítású fiatalember kamaszarcát még közelebb tolta a borostás archoz, és nyugodt fölénnyel mondta: – Ne vegye rossz néven a feltételezést, de azt hiszem, hogy kegyed vagy süket, vagy hülye. Mert én felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy egészen tisztán és szabatosan fejeztem ki magam. Ha süket, akkor jelekkel adom tudtára a kívánságomat! – Nem vagyok süket! – méltatlankodott kissé meglepve a Fekete Cápa. – Tehát hülye! Az más! Ebben a cseppet sem meglepő esetben körülírom, illetve részletezem kívánságomat! Tehát: Mondja, tisztelt úr… hajlandó volna ön bizonyos anyagi javadalmazások ellenében szépen fejlett, sőt bátran állíthatom, egész estét betöltő tenyereit nagyobb csattanások kíséretében odavágni az erre a célra leginkább megfelelő arcokhoz?