Gíta ​Govinda

Dzsajadéva ​szanszkrit nyelven író indiai költő, a szanszkrit költészet utolsó nagy alakja. A 12-13. században élt, állítólag egy költészetpártoló király udvarában. A hagyomány szerint nemcsak költő volt, hanem szent életű pap is. A lexikon ennyit tud róla. Éppenséggel nem sokat. A magyar nyelvű vers híve ezenfelül még azt is tudhatja róla, hogy ő az a költő, akit Weöres Sándor olyan tüneményesen fordított magyarra. A magyar-indiai kultúrkapcsolatoknak meghitt perce volt, amikor e sorok írója Új-Delhiben egy hozzá ellátogató helybelinek magyarul kezdte el skandálni az elképesztő nyelvi lovasmutatványt: „Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben…” – A Gíta Govinda? – nézett rá elképedve a fiatal indiai újságíró – magyarul? Nemcsak a verseknek, a versfordításoknak is megvan a maguk sorsa. Weöres Dzsajadéva-dalai keletkezésük pillanatától kezdve nem kevesebbet jelentettek annál, hogy a mai magyar költői nyelv tűrőképessége, teherbírása, hajlékonysága gyakorlatilag végtelen. Most itt az egész mű; szemrevételezése többféle tanulsággal is kecsegtet. Weöres első, A lélek idézése című fordításgyűjteményében a seregnyi dalból csak néhány található. Magyarázatot kínáló szövegkörnyezet nélkül, mint a tengermélyből felbukó szigetek. A heves, a megkésettség okán majdhogynem hisztérikus tájékozódás korszakát éltük; a később illő szerénységgel korrigálandó, nagy fölismerésekét. E dalokat is könnyű volt félreérteni. Táncos ritmusuk miatt afféle hajdankori dzsessznek képzelni őket: a közönség a földön ül és a térdét csapkodva énekli a refrént; költő és közönsége a zenében egyesül. A magyarrá lett szanszkrit lüktetés mögött, ha halványan is, ott csillogott a csalóka remény, hogy korunk sokfelől szorongatott költője a verszene hátára pattanva kilovagolhat a csapdából. A lényegből, mondhatni, semmi sem látszott. A lényeg ugyanis az, hogy az indiai és az európai gondolkodás gyökeresen különbözik egymástól. Homérosz istenei lehetnek házsártosak, bosszúállók, netán kicsinyesek, isten voltukhoz mégsem férhet kétség. Ahogy Theokritosz pásztora is egy pásztor a sok közül, épp csak ő szeretne egy jót szerelmeskedni. Mindenki az, aki. Kontinensünk gondolkodásának elemi egysége az én. És megismerésünk ösvénye a tiszta körvonal. Az indiai filozófia ezzel szemben az egyénre összpontosít. Az egyénre, aki – szójátékkal élve – nem egy én, hanem sok. Olyanformán, mintha valaki belemozdul egy fényképbe. A látható én egy sereg másikat takar: Hari, a pásztor mögül kilátszik Krisna, a harcos, mögüle Visnu, az isten; ők együtt az indiai gondolkodásnak a végtelenségbe mosódó emberképe. Ha sűrítünk, a drámához, ha részletezünk, az epikához jutunk. Weöres első, nyelvi csoda számba menő közleményéből nem látszott a nagy ár, melyet India költészetének e költészet rugalmas jelképrendszeréért fizetni kell. A többé-kevésbé merev epikai keret szüksége, és ami ebből következik, a költemények rendre eltúlzott terjedelme. Eltúlzott, persze nem valami elve adott mértékhez, hanem a költemény – többnyire közismert – cselekményéhez képest. Irigylésre méltó a könnyed természetesség, ahogy a csélcsap Hari fickándozása mögött folyton földereng az ember isteni képessége a szerelemre; másfelől viszont nehezen tudunk elfojtani egy kaján vigyort, minthogy a mitológiai hajtóerő emelte himnikus hangvétel – a cselekményt tekintve – egy olyan megrendítő tényt hivatott nyilvánvalóvá tenni, ami akár egy francia tucatbohózat témája is lehetne; azt, hogy – ó, borzalom! – Hari sorozatban csalja Rádhát. Tanulságos olvasmány a Pásztorének magyar változata más tekintetben is. A közhiedelem szerint Weöresnek minden megy, és ezzel kész. Csakhogy ezzel nincs kész. Ez így túl egyszerű. Weöres Mallarmé-fordításait olvasva aligha hihetné bárki is, hogy Weöresnek sorsdöntő élmény volt a Mallarméval való találkozás; saját Átváltozások című szonettciklusából viszont, ebből az ízig-vérig Weöres-teljesítményből mintegy ráadásként még az igazi Mallarmét is kiolvashatjuk. Megkockáztatjuk azt a képtelen megállapítást, hogy ezek az öntörvényű és a hatáskutatás piszkavasa számára sebezhetetlen versek még fordításnak is jobbak, és a lényeget tekintve „szöveghűbbek”, mint a csakugyan szöveghűnek készült fordítások. A közhiedelemmel ellentétben Weöres is küszködik a szöveggel. Legföljebb nem úgy, mint mások. Sokarcú fordítónak mutatja a Pásztorének szövege is. Olykor nem riad vissza a nagyvonalú megoldásoktól sem, s a prédikátorköltők nyelvéből kölcsönzött „alítja” mellé odacsap egy kis Kiss Józsefet is, ha úgy hozza a sors, hogy az isteni lény „sason ül, halihé”. Máskor meg valódi műfordításnyelvi absztraktummal örvendezteti meg olvasóját, mondván, hogy Harinak az ígért időben való érkezését „sohase szabad elhivőn várni”. Aztán persze megrázza magát, és így beszél:

Kettős napkerekek csókolták, jobb s bal fülbevalói, mosolya, sugárzó bimbó-ajka a nőt nem hagyja csalódni: Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Dzsajadéva nyelve ez? Vagy a Weöres Sándoré? Maradjunk annyiban, hogy a magyar versé bizonyosan.

Orbán Ottó